GRÁFIK IMRE

 

 

GONDOLATOK A NÉPMŰVÉSZET MOTÍVUMAIRÓL

SZÁNTÓ ISTVÁN FESTÉSZETE KAPCSÁN1

 

 

A MOTÍVUMRÓL

A motívum meglehetősen „túlterhelt” kifejezés a művészettudományokban. Az irodalomtudományban például a Világirodalmi lexikon hat alapjelentést különböztet meg, az egyes jelentéseken belül is különböző iskolák vitatkoznak azon, mit tartanak, mit nem tartanak motívumnak.

 

Szántó István kiállítás

Szántó István kiállítása a Képtárban

 

A legáltalánosabb értelemben: a motívum <lat. ’mozgat’ szóból> indítóok, indíték jelentésben határozható meg (pszichológiában). Előbb az irodalomtudomány dolgozta ki a motívum fogalmát, és a cselekmény indítékait, apró mozzanatait nevezte így. Mivel ezek rendszerint visszatérő jellegűek, ezért éppen a motívum kategóriája vált a tartalom alapegységének megnevezésévé, minek következtében a művészetekben a motívum elvesztette az irodalomtudományban szokásos ’pszichológiai mozgatórugó’ mellékjelentést.

A JELENTÉSVÁLTOZÁS FOLYOMÁNYAKÉNT:

1/ Egyes művészeti ágakban általában a legkisebb önálló zárt kifejező egység elnevezése, pl. díszítő elem.

2/ Irodalmi és képzőművészeti szaknyelven a fogalom igen különféle értelemben használatos: legelterjedtebb értelmezése szerint a jellegzetes, ismételten felbukkanó azonos, vagy hasonló ... kifejező alakok ... illetve vizuális élmények megjelölésére alkalmazott műszó. A témánál absztraktabb értelemben használatos, egy-egy téma több motívumra épülhet.

3/ A folklór (népköltészeti) alkotások legkisebb tartalmi egysége, amely a hagyományozódás során felismerhetően azonos marad... A hagyományos folklorisztika a motívumot a típus részeként definiálja.

A motívum mind köznyelvi, mind szaknyelvi használatában további olyan kifejezések bukkannak föl, mint például a dísz, díszítés, díszítmény (ornamentika), díszítőelem (vagy csak elem), dekoráció, minta, mintázat. Indokolt tehát mindezen fogalmakat és jelentéseiket egyrészt önállóan, másrészt, illetve főként a motívumhoz való viszonyát figyelembe venni különösen az egyes művészeti tevékenységek és ágazatok, kifejezési módok és formák vizsgálatai során.

 

A MOTÍVUM A TÁGABBAN ÉRTELMEZETT FOLKLÓRBAN, A NÉPMŰVÉSZETBEN

1/ A népzenében a motívum egy-egy visszatérő frázis. Általában a zenében az egész egy része; rövid zenei gondolat. A dallam, a téma motívumokból épül fel.

2/ A néptáncban egy-egy mozdulatcsoport. Ezen értelmezés szerint tehát több mint egy (akár jellegzetes) mozdulat (mely bár lehet a mozgás, legkisebb egysége, eleme).

3/ A (tárgyalkotó és ábrázoló) népművészetben pedig egy-egy témabeli (ritkábban formai, kompozicionális) egység.

 

MOTÍVUM ÉS/VAGY MINTA

Tárgykörünk szempontjából az egyik legutóbbi – több szempontból, illetve több vonatkozásban figyelmet érdemlő – összefoglalásban (Közösségi tárgykultúra – művészeti hagyomány)2 ugyan nincs motívum címszó, de minta igen.

A Magyar Nagylexikon szerint: minta: 1. „valamely anyag egy kis része, melyből az adott anyag összetétele meghatározható.” 2. (képzőművészetben) ’díszítőelem’ – motívum.3

Gazda Klára fentebb hivatkozott kötetének Díszítmény a népművészetben c. nagy fejezetén (217–343. old.) belül A díszítmények alak szerinti osztályozása és a Szimmetria – aszimmetria alcímek alatt kifejtettekben fontos megfigyelések, illetve megállapítások olvashatók: a díszítmény „...elemeinek különböző helyzetei, méretei, arányai, kitöltöttségi méretei adják a különböző motívumokat.”4 Valamint: „A szerkesztés új motívumok keletkezéséhez vezethet.”5

 

VAN-E A (NÉPRAJZ)TUDOMÁNY SZÁMÁRA JELENTŐSÉGE A NÉPI MINTANÉVNEK?

Alapvetések és/vagy kiindulópontok:

1/ A magyar néprajzi szakirodalom általában elfogadta Viski Károlynak azt a megállapítását, hogy nincs: „A díszítőelem-nevek nagyobbrészt inkább időről időre, különösen az utánuk kérdezősködő iránti figyelemből, rögtöni képzetkapcsolás útján kelteknek látszanak, semmint valami ősi nyelvi hagyománynak. Inkább lélektani, mint történeti értékűek, mint ahogy ilyenek javarészt hímzéselem-neveink is.”6

2/ A népi díszítménykincs – tojásdíszítésekre alapozott – egyik legszakavatottabb elemzője, Györgyi Erzsébet, noha lényegében egyetért a fentiekkel, arra figyel fel, hogy a keletkezési mechanizmusuk szerint különböző csoportokba tartozó díszítmények neveit különbözőképpen kell megítélnünk. Ráadásul „A névalakulás nem mindig tart lépést a díszítményalakulással, variálódással.”7

3/ A magyar néprajztudományban mindössze Péntek János fordít kitüntetett figyelmet a kérdésre. A kalotaszegi népi hímzés szókincsének monografikus igényű elemzésével megállapítja, hogy szűkebb közösségeken belül pontos a terminológia, ún. heteronímia csak nagyobb földrajzi távolságra levő falvak anyagában figyelhető meg.8

 

EGY KIS MINTA-MUSTRA...9

Az elemzés alapja a szigorúan geometrikus stílusú gyimesi inghímzés, melynek mintakincse régi közös rétegbe tartozik, mely Kelet-Európában és Nyugat-Ázsiában több népnél a XX. századig megőrződött. E régies mintakincs szál- és ráncszámoláson alapszik, technikája a fonóján varrás és a szedés. Napjainkig jórészt csak a férfiingek gallérján és a női ingek ujjráncolásán maradt fenn, egyéb díszített felületeken naturális stílusú, bár geometrizált ornamentika vette át a helyét. Az inghímzésnek itt századunkban nemcsak esztétikai, a viselő életkorára és a viselés alkalmára utaló funkciója volt, hanem ez a viselő presztízsét is meghatározta: az asszonyok, leányok abban versengtek, hogy ki visel a nagyobb ünnepeken szebb hímű inget. Ezért nevezték a titokban kidolgozott mintát titkos hímnek. Ez a viszonyulás, a naturális stílusban rejlő – elvileg csaknem végtelen – lehetőségek felismerése előtt, a régi ornamentika elemkészletének és szerkesztési szabályainak nagymértékű uralását feltételezte. Gyimesen gyűjthető még e mintakincs a hozzá társított nevekkel együtt. Természetesen a mintanév-ismeret nem egyenletes: van, aki többet ismer, van, aki kevesebbet. Tévedésre is akad jócskán példa.

A változat jellegű különbségekre a terminológiában jelzők utalnak. Gyakoribb, több ornamensre vonatkoztatott mintanév a kígyó is, s vannak esetek, melyeknél a terminus nem az állat egészére, hanem csak egy fontos testrészére, pl. a fejére, szemére, szájára vonatkozik. Olykor ugyanazt a motívumot más és más jeltárgyra vonatkoztatják.

 

Minták és nevek 1. („Kégyófejes”/kígyófejes hímzésminták Gyimesben):

a. Antal András Ferencke, gyimesközéploki lakos által 1942-ben rajzolt minta nyomán. A mintanév Lükő Gábor gyűjtése 1943-ból.

b. Lükő Gábor 1942. 48. (12/7. ábra) nyomán. (Hasonló, aljvonala mentén tükrözve megkettőzött formájában párnahím, Gönyey Sándor felvétele nyomán. NM.)10

c. Ingszedés, Kósa-Szánthó Vilma 1979. 138. 71/7. kép nyomán.11

d. Ingszedés, Gyimesfelsőlok, 1996-os gyűjtés.

e. Könyökhím, Seres András 1977. 5. minta nyomán. Puskás Vákár Katalin gyűjtésében ugyanennek a mintának a neve: hernyós.12

Minták és nevek 2. (A terminus megváltozása gyakran a mintaelem más kompozícióba szerveződésére utal):

Amennyiben egy rombusz csúcsán két horog egymásnak hátat fordít, a neve berbécsszarv, ha szembefordul egymással, már pásztorhorga (akárcsak a tojásokon), megkettőzve pedig nagy lúdszárnya. A rombusz alakú jel szem. Értelmezhetik kígyó-, béka vagy farkasszemnek.

Ugyanazt a ferdelábas, zárt rombuszfélét egyik adatközlő csikószemnek, egy másik békaszemnek nevezte, de ha a rombusz egyik oldala nyitott, már fésű az általános neve. Az úgynevezett békaszemes hímekre álljon itt néhány példa:

a. Menyasszonyi ing szedése, közepes, Gyimesfelsölokon, 1950-es évek.

b. Tászlihím, Antal András Ferencke rajza nyomán. Borospataki megnevezés 1996-ban. Ugyanennek másik megnevezése: csitkószeme.

c. Békaszemes férfigallér, vőlegénying-gallérminta, Nagygyimes, 1953-ban készült.

 

Minták és nevek

Minták és nevek (1–3)

 

Minták és nevek 3. (Árapataki írott tojások, Lőrinczi Etelka gyűjtése szerint):

a–b. Dészűs (öves). Lúdtojás-ra írta a leány a szeretett legénynek. Az a. kicsibékás, a b. kígyófejes mintával.

c. Kégyóféjes.

d. Sasos.

 

KÖVETKEZTETÉSEK A MINTANEVEKBŐL13

1/ A magyar népművészetben az állatra vonatkozó mintanevek aránya egy kivételtől eltekintve mindenütt kisebb, mint Gyimesben. (A kivétel Torockó.)

2/ A névanyag arra figyelmeztet, hogy itt nem annyira ábrázolásról, hanem inkább indexikus jelölésről beszélhetünk. Az, hogy a díszítő eredetileg jelölni akart-e valamit, vagy pedig a díszítőelemek, motívumok formája inspirálta utólagos értelmezésre, jelenlegi tudásunk szerint nem dönthető el, de feltehető, hogy az ábrázolási készségek korlátozottsága, a stílus elvontsága és a pars pro toto elvének érvényesítése egyaránt indokolja, hogy az egész állatot az esetek többségében annak jelzett testrésze vagy tartozéka is felidézhette.

 

virágmotívumok

Lássunk néhány (virág)motívumot19

 

3/ Ami az ornamensek rész-egész szerinti tematikus megoszlását illeti, megfigyelhető, hogy a régebbi stílusban az alacsonyabb rendszertani kategóriájú, általában kisebb testű állatokat gyakrabban ábrázolják teljes egészükben, mint a madarakat és emlősöket. Ez utóbbiaknál gyakoribb a résszel való helyettesítés. Talán ez az ábrázolásbeli készségek hiányával is magyarázható. Az egészalakos madár- és állatábrázolások ritkák a népművészetben, és minden esetben a történeti stílusok hatásával magyarázhatóak, tehát végső soron nyugat-európai előképekre mennek vissza.

A rész/egész összefüggés kapcsolatba hozható a technikai kivitelezéssel. A kérdés megválaszolásához az öltéstechnikákig kell visszább mennünk. Ugyanis az állatokkal, azok testrészeivel kapcsolatos asszociációk már a hímzéstechnika szókészletében is megfigyelhetők. Arányuk azonban nem derül ki a rendkívül szétszórt – és hiányos módszerességgel rögzített – adatokból.

 

állatmotívumok

Lássunk néhány (állat)motívumot20

 

Az alakulás fő iránya azonban a racionális gondolkozás hatására az állatként vagy állattestrészként értelmezett elvont ornamensek visszaszorulása, vagy legfeljebb reliktumként való fennmaradása. E folyamat a terminológiában a növényi vonatkozású mintanevek s azon belül főként a virágornamensek elszaporodása irányába mutat; gyakori a névátvitel állatról növényre vagy állatról formára (csigás); állatról tárgyra (rákláb), a vadnövény (bojtág; bojt = fenyő; botikás) és a termesztett haszonnövény (káposztás, ugorkás, rozsfejes, barackmagos) nevek mindinkább dísznövénynevekkel való helyettesítése (rózsás, szegfűs, tulipános). Az új neveket csak kisebb mértékben kapják átértelmezett motívumok. (Pl. csillagból rózsa, békából tulipán.)

A korábban hivatkozott kalotaszegi népi hímzés-mintanév (szókincs) vizsgálat kimutatta, hogy 39% növényi, 33% tárgynévi, 14% állatnév eredetű.

 

motívumok

Motívumok, természetesen nem csak textílián21

 

Változik maga a díszítménykincs is. Részben nyugati (reneszánsz, barokk, rokokó), részben keleti (oszmán-török) hatásra elterjedő nagyszámú virágmotívum mellett megjelennek a szintén magaskultúrából származtatható, nemegyszer heraldikus eredetű, egészállatos ábrázolások. A jelölés helyett mindenképp az ábrázolás válik dominánssá. A díszítménykincs fő funkciója most már az esztétikai funkció. Ez kihat a névadásra is. A periferikus helyekre visszaszorult, értelmüket vesztett szimbólumokat már nem fontos azonosítani, nevük ezért elfelejtődik, csupán „pillanatnyi képzetkapcsolások” termékévé válik. A felismerhető ornamensek viszont egyértelműen megnevezhetők.14 Végül az ipari termékek térhódítása fölöslegessé teszi az esztétikai célú ábrázolások létrehozását is.

 

MOTÍVUM ÉS/VAGY JEL15

A népművészeti motívumkatalógus tervezetek kapcsán merült föl; mivel „közismert tény, hogy a népművészeti motívumok más és más formanyelven is megfogalmazódnak (pl. kerámia, textil, faragás), ugyanakkor széles értelemben nemzetköziek, minden javaslat olyan igénnyel lépett fel, hogy e többféle formanyelvre, különböző népek művészetének motívumaira egyaránt alkalmazható legyen.16

 

motívumok

Ló, lovas és huszár ábrázolások bútorokon22

 

A szemiotika különböző ágazatai köréből segítségül kínálkozik a Peirce és Morris által kidolgozott rendszer, ahol is mondjuk a pragmatika, szemantika és szintaktika megkülönböztetése jól felhasználható a népművészet jelenségeinek leírásakor. A fogalmak világos használata megköveteli azt is, hogy Peirce alapfogalmait (index, ikon, szimbólum) ne használjuk az általa adottal ellentétes értelemben. Úgy látszik azonban még jeltipológiájának sokkal bővebb, hatvannál több alosztályt felvonultató változata sem pótolhatja egy népművészeti motívumkatalógus elkészítését.”17

 

MINDENT EGYBEVETVE

A népművészeti motívumvizsgálatok kapcsán – bármilyen céllal is végezzük azokat – célszerű, ha a mi értelmezésünk nem tér el túlzottan a közhasználattól. „Egyelőre kielégítőnek látszik, ha motívumon egy önálló, körülhatárolható egységet (elemet) értünk, amelyet ugyan az elemzés céljából különítünk el a tárgyon, amely azonban magán a tárgyon is megkülönböztethető. Ebben a fölfogásban a motívum viszonylag kis elem, elképzelhetők azonban még kisebb részei, valamint több motívumból képződött állandó (vagy majdnem állandó) nagyobb egységek is. Ezeket nem nevezzük motívumoknak, elemzésünk során mégis a motívum a punctum saliens, ehhez mérjük a kisebb vagy nagyobb egységeket.”18

 

A LÁTOTTAK ALAPJÁN

A motívumkatalógus munkálatoknál: „Külön kell foglalkoznunk azzal, mit tekintünk jelnek katalógusunk szempontjából. Itt csak egy igazán általános jel-fogalmat használhatunk, amely egyaránt jó mondjuk egy három egymáson keresztbe vésett vonalból álló ’csillag’, egy mézeskalácshuszár és a Miska-kancsón a hason tekergő kígyó elemzésére. Ezért is az aliquid pro aliquo (valami valami helyett) jel-definíciót alkalmazzuk; abból indulunk ki, hogy minden ornamens bizonyos szempontból (!) jel.

Ez a bizonyos szempont lehet pragmatikailag megragadott, vagyis a készítés és a használat által artikulált, itt mind a készítő, mind a jel-használó tevékenység rendszerben van a ’jel’. Lehet szintaktikailag megragadható (ezen belül paradigmatikusan vagy szintagmatikusan megjelenő) ahol egy ’jel-sor’ bármely eleme automatikusan jelnek tekinthető, anélkül, hogy bárki által egyedi legitimizációra szorulna. Például a sírköveken ábrázolt bármilyen virág vagy állat, idézet vagy fénykép automatikusan jel; egy ünnepi viselet minden ruhadarabja egyaránt jel, nem szükséges külön-külön jelként értelmezni mondjuk a pártát vagy a kalapot. Lehet ezenkívül szemantikailag megragadott a jel: ahol a jelértelmezés percepciós és kognitív rendszerben történik. (Külön hangsúlyozzuk, hogy a jelhasználók kognitív rendszereiről beszélünk. Érdektelen, mit képzel a kutató egy-egy népművészeti ’jel’ ún. ’értelméről’. Az a fontos – ha van rá adatunk –, maguk a jelhasználók milyen jelentést tulajdonítanak ezeknek.)23

Ez utóbbival kapcsolatban máshonnan kiindulva, de hasonló következtetésre jutott K. Csilléry Klára is: „Tapasztalva, hogy újabban mennyire eluralják a népművészet ornamenseinek jelentésével kapcsolatos hazai irodalmat a hiteles adattal és módszeres tudományos kutatással alá nem támasztott spekulációk, rá kellett döbbennem a tárgyak készítőitől és használóitól eredő ilyen nyilatkozatok fontosságára... így például arra, hogyan sikkadhat el az eredeti képi üzenet már magában a tárgyat előállító háziiparos közösségben, illetve mi szolgálhat analógiaként az azt használók számára újabb értelmezés megalkotásához. Más, meghökkentő példákkal azt demonstráltam, hogy a motívumátadással nem társult szükségképpen az eredeti jelentés továbbítása is, továbbiakkal pedig azt, hogy a népművészeti ábrák nézői miként alakították hozzá a közhelyszerű értelmezéseket az adott helyzethez.24

 

EGY SZERKESZTŐ/STRUKTURÁLÓ ELJÁRÁS

Már idéztük a jelentős műtárgyállomány alapján tett megállapítást: „A szerkesztés új motívumok keletkezéséhez vezethet.”

A motívum (összetett motívum, motívumok !?) középpontú szimmetrikus elrendezése elvileg és gyakorlatilag is több kérdést vet fel. Elsőként pl. az, hogy a szimmetrikus elrendezés egyfelől bizonyos mértékű tudatosságot és szigorú önfegyelmet követel az alkotótól, másfelől alapos anyagismeretet és rendkívül biztos technikai-technológiai tudást. Másodsorban pl. azt, hogy a népművészetben, különösen a tárgyalkotó népművészet úgynevezett virágkorában fokozatosan halmozódnak, sokasodnak a motívumok, s ez a folyamat eleve nehezíti a középpontú szimmetrikus elrendezés lehetőségét.

A rögtönzés egyik lehetséges jegyeként értelmezhetjük a viszonylag sok eltérő motívum felhasználását. Az improvizálás másik, s valószínűsíthetőbb következménye az azonos, illetve hasonló motívumok közötti kisebb-nagyobb eltérő, de az adott motívum jellegét alapvetően nem megváltoztató rajzolatok kialakítása. Ezek ugyan sem önmagukban, sem együttesen nem tekinthetők kizárólagos bizonyítéknak, de az összhatás kétségkívül a spontaneitásnak a formaképzésben való megnyilvánulására utal.

Több-kevesebb utalás alapján azonban bizonyossággal föltehető, hogy a megválasztott anyag, a megformálás technikai-technológiai fejlettsége, a közösségileg hagyományozott és/vagy az egyénileg elsajátított motívumkészlet, valamint az alkotói öntudat foka, mind külön-külön, de együttesen is ható tényező.

 

EGY KICSIT TÖBBET A SZIMMETRIÁRÓL25

Kutatásaink, vizsgálódásaink szerint a famegmunkálás, faragás munkálatai során három, viszonylag jól megkülönböztethető – szimmetriát eredményező – motivációt tudunk elkülöníteni:

I. Improvizatív jellegű alkotás (föltehető a szimmetria ismerete)

II. Tudatos alkotói magatartás (feltételezi a szimmetria ismeretét)

III. Anyag és technika által befolyásolt/meghatározott tárgyformálás (alkalmazkodás a szimmetria ismeretének birtokában)

A fenti motivációk egy-egy konkrét tárgyalkotó folyamatban természetesen nemcsak önállóan, hanem egymással kombinálódva is érvényesülhetnek, illetve érvényesülnek.

A népművészeti tárgyakat szemlélve azt kell tapasztalnunk, hogy a teljes értékű szimmetria megvalósult formái csak relatív értelemben tekinthetők tökéletesnek. Az egyes alkotók keze alól kikerült tárgyakon a díszítmények szimmetrikus elrendezése szinte sohasem hibátlan. Ez természetesen nem von le semmit értékükből, sőt bizonyos értelemben éppen ez teszi egyedivé, vagy ez is egyénítheti a tárgyat.

A tökéletesség és a szabályosság azonban nem esztétikai kategória, s ilyenformán a népi kultúra, az anyagi műveltség „esztétikai többlet”-tel rendelkező tárgyainak sem követelménye.

 

SZIMMETRIA-TIPOLÓGIA

A szimmetria érvényesülésének fontosabb, elméleti és gyakorlati, azaz lehetséges és valóságos megjelenési formái az alábbiak:

1. Teljes értékű szimmetria

1. 1. Középpontú

1. 2. Függőleges tengelyű

1. 3. Vízszintes tengelyű

1. 4. Átlós tengelyű

          1. 2–4. 1. Rendes szimmetria

          1. 2–4. 2. Kettős szimmetria

          1. 2–4. 3. Tükrözött szimmetria

          1. 2–4. 4. Többszörözött szimmetria

2. Részleges szimmetria

2. 1. Felező szimmetria

          2. 1. 1. Középpontú

          2. 1. 2. Függőleges tengelyű

          2. 1. 2. Függőleges tengelyű

          2. 1. 4. Átlós tengelyű

3. Szimmetria betét

3. 1. Középpontú

3. 2. Függőleges tengelyű

3. 3. Vízszintes tengelyű

3. 4. Átlós tengelyű

4. Szimmetria hatás

4. 1. Térbontásos, felületet felosztó

4. 2. Díszítmény tömeg-hatású

4. 3. Hasonló motívumokat felhasználó

4. 4. Kombinált látványban megjelenő

A fentieken túl két szerkesztésbeli sajátosság:

 

mángorlók

A szimmetria megjelenési formái faragott mángorlókon

 

1/ Monocentrikus szerkesztés. Ezen azt értjük, hogy egy folklór képzőművészeti tárgyon egyetlen központi tény vagy jelenet van.

2/ Első tekintetre ezzel a szerkesztési elvvel szemben áll a második, amelyet gyakran a folklórparalellizmusának neveznek. Ez a szembeállítás csak látszólagos, és pontosabban arról van szó, hogy e kétféle szerkesztési eljárás, a különböző műfajok megkövetelte különbségeknek megfelelően, egymást messzemenően kiegészíti. A párhuzamosság vagy paralelizmus szó magában sem eléggé szerencsés kifejezés, mivel e szerkesztési elvnek nem az a lényege, hogy valami párhuzamosan ismétlődik meg benne.26

 

VÉGÜL: SZIMMETRIA ÉS ADDITIVITÁS

A szimmetria különböző érvényesülési formáit illetve módjait vizsgálva, mint azt példáink is mutatják, a tárgyformáló művészetben a szimmetria általában, s – talán csak a középpontú elrendezés esetében nem feltétlenül – szükségszerűen feltételezi az alkotó elemeknek a tengely mentén való, minimálisan ismétlését, vagy éppen többszörözését. Ilyenformán a szim metria kialakulásában, létrejöttében – legalábbis bizonyos megszorításokkal – a népművészetben jelen van az additivitás (hozzáadás), akár mint spontán érvényesülő, akár mint tudatosan alkalmazott szerkesztési eljárás.

 

additivitás

Ismétlés (mint az additivitás egy módja) a népköltészetben

 

A szimmetriának ez a törvényszerűsége kapcsolatba hozható általában a folklór alkotások szerkesztésének egy másik általános elvével, illetve gyakorlatával: „Népművészeti tárgyakon igen gyakori az olyasfajta ábrázolás, amelyen egymás után, sorozatban következnek azonos figurák [...]. Ezt a fajta szerkesztést egyszerűen additívnak nevezhetjük, és a folklór művészet legáltalánosabb szerkesztési eljárását láthatjuk benne.”27

Az additivitás, mint általános jelrendszert generáló elv ismert és elterjedt gyakorlati megoldás.28

 

KIS KITÉRŐ A JELEK/MOTÍVUMOK VILÁGÁBA

Mint láthattuk: textilen a varrott, hímzett jelek dominálnak. A textílián alkalmazott (tulajdon) jelek/motívumok gazdagon kombináltak az anyag, a technika, a motívum és a szín öszszetevőkkel. Továbbá vizsgálandó a (tulajdon)jelek/motívumok és az egyes tárgyak, eszközök felületének díszítményei között lehetséges összefüggés.

Bizonyos példák arra engednek következtetni, hogy egyes motívumok, ornamensek kialakulásának hátterében megtalálhatók az egykori törzsi, nemzetségi, családi jelek, illetve azoknak a „művészi ábrázolás” folyamatában átalakított változata, variációja.

Más példák viszont arra utalnak, hogy egyes díszítményrendszerek olyan jel-elemeket használnak fel, melyek egykoron lehettek tulajdonjelek, illetve más relációban tulajdonjelek, tulajdonjel-elemek akár díszítő funkciót is betölthettek.

Végső soron az sem zárható ki, hogy egy-egy díszítmény kaphatott tulajdonjel értelmezést, illetve bizonyos díszítő eljárások – személyekhez is köthető – kombinációs lehetőségei és megoldásai tulajdonjel funkciót kaptak.

 

motívumok

A jel/motívum alakulás folyamatai

 

A csak és csupán alaki, formai megegyezés illetve azonosság természetesen e vonatkozásban sem elegendő bizonyíték. A számításba vehető díszítményeket azonban úgy tűnik, lehetséges és szükséges szemiotikai szemlélettel és módszerrel is vizsgálni a néprajztudománynak, s különösképpen a népművészet kutatóinak.

 

A JEL/MOTÍVUM-FELISMERÉS LEHETŐSÉGEI

1/ Látvány-azonosítás

A füredi nyereggyártó központra vonatkozó újabb néprajzi kutatás eddig kevéssé ismert jellegzetességeket is feltárt a tiszafüredi fanyergek faragott díszítésének eljárásairól, valamint a füredi típusú nyergek díszítményeinek forma- és motívumkincséről. Ezek kapcsán említés történik arról, hogy bizonyos minták, motívumok (pl. indadíszek) nemcsak nyergeken, hanem datált tárgyakon, pl. mestergerendán (1819), szék háttámláján (1838), asztalos gyalun (1847) is feltűntek.29

 

motívumok

A jel/motívum alkotás kombinációs lehetőségei

 

Más megközelítésben ki vitatná, hogy például a matyó, kalocsai, sárközi hímzés, a tiszafüredi, nádudvari, vásárhelyi, korondi fazekasság, illetve kerámia – és folytathatnánk a sort – kellő garanciák mellett (azaz a hagyományos kézműves technika-technológia és díszítő motívumok, díszítmények átörökítése révén) nem tekinthetők-e – ma már – nemzetközileg is ismert márkanévnek, s az egyes tárgyak pedig – akár – önmagukban is védjegynek.

 

motívumok

Látvány-azonosítás faragással díszített néprajzi tárgyakon

 

 

2/ Alakzat-felismerés

Az alakzat-felismerés több lépcsős bonyolult folyamat, melyben a legnagyobb problémát az ún. alapjel meghatározása, illetve az alapjelnek a toldalék jelektől, bővítményektől való elkülönítése jelenti.

 

tulipán motívum

A tulipán motívum alakzat-elemzése

 

Első lépés: jel-elemek megkülönböztetése

Második lépés: a jel-elemek megjelenítése: 1/ realisztikus; 2/ absztrahált

Harmadik lépés: Hány jel-elem kell az azonosításhoz:

1/ mintában (a minta – a művészetben előkép)

2/ díszben (a dísz/ornamentum – az ornamentum nemcsak mint motívum, de mint műalkotást generáló forrás és a mű struktúráját kialakító elem)

3/ díszítményben (a díszítmény/ornamentika – díszítőelemek összessége)

 

 

motívum

Eltérő alapjel meghatározásokból eredő tartalmi
(információérték) különbségek

 

A fentiek alapján nem mindegy, hogy egy (összetett jelben) motívumban mit tekintünk alapjelnek, és mit további jel-elemeknek, mely utóbbiak hozzáadásával, azaz az alapjel bővítésével végső soron komplex minta, dísz, díszítmény jön, illetve jöhet létre.30

Az alapjelhez csatolt bővítmények ugyanis növelik a jelhez kapcsolható, kapcsolódó jelentéstartalmak mennyiségét, mely egyben minőségi többletet is jelenthet, illetve eredményezhet.

Bármely módszert választjuk is a jelek/motívumok vizsgálatában, nem mindegy, hogy milyen (mennyiségű és minőségű, illetve homogén vagy heterogén) korpuszt teszünk elemzés tárgyává. Továbbá különösen nem mindegy, hogy az elemzést milyen metodikával, módszerrel végezzük, ugyanis ettől függően, bár igaz, de nem valós eredményt kap(hat)unk.

 

VÉGEZETÜL: TÉRJÜNK VISSZA SZÁNTÓ ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA/ MUNKÁSSÁGA KAPCSÁN MOTÍVUMAIHOZ

Szántó István 2016-os szombathelyi kiállításának a Képtár honlapján olvasható ajánlása külön kiemeli, hogy: „Alkotómunka közben a népi kultúra tárgyi emlékei közül a művész figyelme a fogadalmi tárggyal létrejött misztikus erőátvitelre irányult. E témában való elmélyülését személyes tapasztalatai inspirálták. Közeli hozzátartozója súlyos szívműtéten esett át. Az ő felgyógyulásáért készített több fogadalmi tárgyú munkát, melyek kiemelkedő első darabja volt a Viaszágy című alkotás.”31

 

Szántó István festménye

Kép Szántó István kiállításából

 

Szántó Istvánnak 2015-ben volt egy ORNAMENTIKA című kiállítása. Mentora, Szabados Árpád e kiállítása kapcsán írta: „A művészet területén óriási szakadék jött létre a népi és a magas művészet között. Ezt a szakadékot máig nem sikerült kitölteni. A probléma talán ma már nem is a népi kultúra anyagának begyűjtésében, megmentésében gyökerezik, sokkal inkább abban, hogy nem épült be természetes módon a magas művészetbe. Úgy látom, hogy a szakadék feltöltésére nincs esélyünk, csak hídépítésre. Szántó István hídépítő. Vállalkozása rendkívül tiszteletre méltó. Számtalan szempontot kell figyelembe vennie, ami fékezi az alkotói lendületet, drasztikusabban kifejezve gúzsba kötve táncol.

Ősi művészet, ornamentika, népművészet, és hitvilága, szimbolikája mondhatnám: mindezek lelke. Mindeközben a modern és a kortárs művészet ütőerén kell tartania az ujját. Az anyagok használatánál visszanyúl azok eredeti mágikus értelmezéséhez, és keresi a mai analógiákat.”32 (Kiemelés tőlem – Gr. I.)

Magam sem tudnám szebben, pontosabban megfogalmazni, legfeljebb kiegészíteni azzal, hogy:

1/ Amiként a jeltudomány legáltalánosabb meghatározása szerint: jel mindaz, amit jelként használunk, értelmezünk...

2/ Motívum, ornamentika mindaz, amit a művész akként használ föl az alkotás folyamatában, függetlenül annak természetétől, anyagszerűségétől, állagától...

S hogy mindezt, azaz a fentiekben kifejtetteket és a kiállításon látható alkotásokat a befogadó miként értelmezi, mit társít hozzá: az a rendelkezésre álló és birtokolt, illetve megszerezhető ismeretek sokaságától, konkrétságától függ.

 

Szántó István alkotása

Szántó István emblematikus alkotása

 

Segítségünkre lehetnek még Wehner Tibor meglátásai a Konstelláció 77–78 kiállítás kapcsán: „... olajjal vászonra festett alkotásokat, a manapság meglehetősen ritka enkausztika – viaszfestés, viasszal kevert festék – eljárásával készült műveket, valamint áttört falemez kompozíciókat és papírkivágásokat sorakoztat fel. Az elvont és a konkrét, a geometrikus/organikus és tárgyszerű ornamentika-elemeket önálló formában kiemelő vagy ismétlődőn, egymás mellett és fölött futó, szimmetrikus vagy tükröztetett rendszerben megjelenítő, és a figuratív motívumokat hol különálló kompozíciókban, hol az ornamensekkel együttesen a szemlélő elé táró képi világ alapvető jellemzője az emblematikus jelleg és a síkszerűség, illetve az egymás mögé helyezett képsíkok rétegzettsége: az áttört képfelület és a mögötte megjelenő árnyék egymásba játszása. A fekete-fehér kontraszton túl a színek e képalkotó metódusban már-már másodlagos szerepűek, a rajzosság által háttérbe, vagy a monokrómiába szorítottak. A részletek helyett a lényegre koncentrál Szántó István a képet általában képtárggyá, már-már domborművé avató ’festészete’, amely a sziluett, a körvonal, a negatív által hangsúlyozott pozitív, és a pozitív által megrajzolódó negatív forma révén merevíti ki a szimbolikus jelentéseket hordozó szíveket, bábokat, a mézeskalács-formákat – hangsúlyosan a lovas huszárokat. A fogadalmi tárgyakat, a Szent Mihály-alakokat, a különböző állati teremtvényeket. A népművészeti motívumokkal, a népi tradícióval, a vallásos hagyománnyal való szoros kapcsolatot reprezentáló műegyüttesben különálló, sokatmondó alkotásként bukkan fel a ... Viaszágy című kompozíció, amelyet tárgyiasult formában korábban Pécsen készített el a művész, és amely egy megrázó személyes, családi élmény hatására született, és szimbolikája révén ugyancsak a votívok – fogadalmi tárgyak és képek – jelenségére reflektál.”33

Mindezek tudatában is ismerkedhetünk Szántó István művészi alkotó tevékenységével!

 

A Szántó István festőművész alkotásait ábrázoló képeket Garas Kálmán készítette. A tanulmány egyéb képanyagát – saját és más képarchívumok anyagából – a szerző szerkesztette egybe, illetve össze.

   

JEGYZETEK

1 E közlemény valójában Szántó István kiállításához (Formába kerekedett világ. Szombathelyi Képtár 1976. április 28 – július 17.) tervezett, ám elmaradt konferencia, illetve tanácskozás programjába szánt előadás, afféle „gondolat-gyűjtemény” utólag összeszerkesztett szövege. A Képtár honlapján Szántó István munkásságával, kiállításával kapcsolatban olvasható ismertetés szerint: „Munkáira jellemző a tárgyi folklór használata, azon belül leginkább a vallásos népművészet tárgyi emlékei, valamint a kisajátítás művészete. Megjelenik például a fogadalmi tárgyak képzeletgazdagsága, papírkivágások sokfélesége, mézeskalács és votív tárgyak ütőfáinak formagazdagsága, az árnyjáték, az áttört fatábla betétek változatossága, a szimmetria fogalma. A hagyományos alkotásmód mellett más műfajokkal (public art) is kísérletezik, amellyel szorosan kapcsolódik a kortárs szenzuális képzőművészethez. A kiállítás fő témája a népi kultúra tárgyi emlékeinek megjelenése a képzőművészetben. Alkotómunka közben a népi kultúra tárgyi emlékei közül a művész figyelme a fogadalmi tárggyal létrejött misztikus erőátvitelre irányult. E témában való elmélyülését személyes tapasztalatai inspirálták. Közeli hozzátartozója súlyos szívműtéten esett át. Az ő felgyógyulásáért készített több fogadalmi tárgyú munkát, melynek kiemelkedő első darabja volt a Viaszágy című alkotás. Hogyan jelennek meg a népművészet tárgyi emlékei és a paraszti vallásos tárgyi világ a kortárs művészetben? Legkézenfekvőbb a magyar képzőművészetben megjelenő tárgyi folklór vizsgálata, de fontos a népművészet szerepe más nemzetek képzőművészetében is. A kiállításban megfogalmazódik, hogy a népi kultúra emlékeinek milyen szerepe van, hogyan kell utólag beemelni, felhasználni, vagy helyesen idézni újabb művekben. A lényeg: a népi motívum metamorfózisa a képzőművészetben.” Lásd http://www.keptar.szombathely.hu/archiv.html (letöltés 2016. július 26.) A szöveg eredendően párbeszédre, vitára indítóan fogalmazódott, ez a magyarázata, hogy az előadás jelen tanulmánnyá szerkesztett változata csak a legfontosabb hivatkozásokat tartalmazza. Természetesen az itt közölhetőnél sokkal bővebb – a kifejtett gondolatokat segítően értelmező – illusztrációs anyag is tartozik az eredeti előadáshoz. A motívum/jel viszonylatokra nézve az etnoszemiotikai kutatások köréből összefoglalóan és szakirodalmi kitekintéssel lásd GRÁFIK Imre: Jel és hagyomány. Etnoszemiotikai tanulmányok. Debrecen, KLTE Néprajzi Tanszék. 1992; GRÁFIK Imre: Signs in Culture and Tradition. Szombathely, Savaria University Press. 1998; HOPPÁL Mihály: Etnoszemiotika. Debrecen, KLTE Néprajzi Tanszék. 1992; HOPPÁL Mihály. Ethnoszemiotics. Approaches to the Study of Culture. Budapest, 2014.; VOIGT Vilmos: A folklór esztétikájához. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. 1972; VOIGT Vilmos: Bevezetés a szemiotikába. Budapest, Loisir Könyvkiadó. 2009.; illetve GRÁFIK Imre – VOIGT Vilmos (szerkesztő): Kultúra és szemiotika. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1981; VOIGT Vilmos – BALÁZS Géza (szerkesztő): A magyar jelek és jelrendszerek évszázadai. Magyar Szemiotikai Tanulmányok 1. Budapest, Magyar Szemiotikai Társaság,. 1998.; Továbbá a népművészet értelmezésével kapcsolatban, mintegy összefoglalóan VEREBÉLYI Kincső: Utak és tévutak a népművészet kutatásában. Ethnographia (2015) 126. (1.): 1–23.
2 GAZDA Klára: Közösségi tárgykultúra – művészeti hagyomány. (Egyetemi jegyzet) Kolozsvár, KJNT – BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék. 2008.
3 Megemlítjük, hogy ugyanekkor az Esztétikai lexikonnak – Gazda Klára fentebb hivatkozott egyetemi jegyzete szerint – nincs dísz, díszítés, díszítmény, avagy hasonló dekoráció címszava.
4 GAZDA 2008. 247.
5 Uo. 265.
6 VISKI Károly: Díszítőművészet. In: A magyarság néprajza II. Budapest. 1942. (3. kiad.) 226–344. (288. old.)
7 GYÖRGYI Erzsébet: A tojáshímzés díszítménykincse. Néprajzi Értesítő (1974) LVI. 5–85. (12. old.)
8 PÉNTEK János: A kalotaszegi népi hímzés és szókincse. Bukarest, 1979. Kriterion Könyvkiadó.
9 A továbbiakban példáink egy részét Gazda Klára – egyébként sajnálatosan nehezen hozzáférhető – egyetemi jegyzetéből vesszük. Előzményként vö. GAZDA Klára: A népi ornamentika terminológiájának állatokkal kapcsolatos rétegei. In: Pozsony F. (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 6. Kolozsvár 1998. 66–96.
10 LÜKŐ Gábor: A magyar lélek formái. Budapest. 1942.
11 KÓSA-SZÁNTHÓ Vilma: Csángó népviselet. In: Kardalus János (szerk.): Hargita megyei népviselet. Csíkszereda. 1979. 103–149.
12 SERES András: Népi hímzések. Művelődés (1977) XXX. (4.): 35–38.
13 Az itt, egyetértően fölidézett következtetéseket, megállapításokat Gazda Klára vonta le A népi ornamentika terminológiájának állatokkal kapcsolatos rétegei című, széleskörű mintanév elemzést adó tanulmányában. Lásd http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/kulhoni_magyarsag/2010/ro/kriza_tarsasag_evkonyv_06/pages /005_A_nepi_ornamentika.htm (letöltés 2017. január 26.)
14 Gazda Klára megjegyzi, hogy a terminológiát magától értetődően ott őrizték meg épebben, ahol – legalábbis a gyűjtés pillanatában vagy nem sokkal azt megelőzően – őrizték, sőt gyakorolták magát a műfajt is. Példaként említhető, hogy idős Sütő Béla vargyasi festőasztalos mester a saját maga festette motívumokat aprólékos szempontok alapján meg tudja különböztetni egymástól. A virágos reneszánsz és barokk mintákat a megrendelők már jóval kevesebb ismérv szerint különítik el, s aligha asszociálnak hozzájuk szimbolikus tartalmakat.
15 Föltehetően nem meglepő, hogy „elhíresült” jelkutatóként, pontosabban az etnoszemiotika művelőjeként nem térek ki a fenti összefüggés fölvetése elől.
16 A néprajzkutatás történetében többször is fölvetődő és megindult, de be nem fejezett úgynevezett motívumkatalógusokkal kapcsolatban lásd VEREBÉLYI Kincső – VOIGT Vilmos: Motívumkatalógus vagy érték - klasszifikáció. In: Péntek János (szerk.): Szöveg és stílus. Kolozsvár, Dacia Kiadó. 1987. 428–437. (427. old.); Továbbá vö. GAZDA Klára: Egy díszítőművészeti motívumkatalógus előmunkálataiból. A gyimesi viselet vászonhímzésmintái. In: Balázs Géza – Csoma Zsigmond – Jung Károly – Nagy Ilona – Verebélyi Kincső (szerk.): Folklorisztika 2000-ben. Folklór – irodalom – szemiotika. Tanulmányok Voigt Vilmos 60. születésnapjára. II. Budapest, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. 2000. 417–440.
17 VEREBÉLYI – VOIGT 1987. 428.; Ch. S. Peirce idézett alapfogalmainak értelmezése: Ikon: olyan jel, amely az általa jelölt tárgyra pusztán saját jellemzőivel utal. Index: olyan jel, amely oly módon utal az általa jelölt tárgyra, hogy az a tárgy rá valóban hatást gyakorol. ... Mivel az indexre a tárgy hatást gyakorol, mindenképpen kell lenni valami olyan minőségnek, amely a tárgyban is megvan. Az index erre való tekintettel utal a tárgyra. Szimbólum: olyan jel, amely az általa jelölt tárgyra olyan törvény segítségével utal, amely rendszerint általános eszméket társít egymással, és működésével azt a következményt vonja maga után, hogy a szimbólumot úgy értelmezzük, mint ami a tárgyra utal. Lásd VOIGT Vilmos: Jeltudomány. Szeged, Szegedi Egyetemi Kiadó, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó. 2011. 32–33.; Továbbá bővebben kifejtve: Voigt Vilmos: Etnoszemiotika. Szeged, Szegedi Egyetemi Kiadó, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó. 2013. 49–68.; Megjegyezzük, hogy e fontos, ám bonyolult kérdéskörrel Gazda Klára is részletekbe menően és gazdag példa-anyaggal foglalkozik idézett egyetemi jegyzetének A díszítmény jelentése c. alfejezetében (286–343.).
18 VEREBÉLYI – VOIGT 1987. 429.
19 Lásd KRESZ Mária: Virág és népművészet. Budapest, Népművelési Propaganda iroda. é. n. (1976); valamint SOPRONI Olivér: Az életfa és a madár a kerámián. Budapest, Múzsák Közművelődési Kiadó. 1987.
20 Lásd FÜGEDI Márta: Állatábrázolások a magyar népművészetben. Miskolc, Herman Ottó Múzeum. 1993.
21 Lásd GRÁFIK Imre: A huszár alakja a magyar népművészetben. In: Zachar József (szerk.): A magyar huszárság története – A lovasműveltség sajátosságai. Budapest – Zürich: Zürichi Magyar Történelmi Egyesület és Heraldika Kiadó. 2004. 88–102.; GRÁFIK Imre: A huszár alakja a magyar népművészetben. Napút (2008). X. (4.): 17–29.
22 Lásd GRÁFIK Imre: A nyereg. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai – Catalogi Musei Ethnografhiae 6. Budapest: Néprajzi Múzeum 2002; GRÁFIK Imre: „Jeles” nyergek. In: Csonka-Takács Eszter – Czövek Judit – Takács András (szerk.): Mir-susne-xum I. Tanulmánykötet Hoppál Mihály tiszteletére. Budapest: Akadémiai Kiadó 2002. 333–350.; GRÁFIK Imre: Megjelölt tárgyak – jelek nyergeken. Néprajzi tárgyak vizuális/szemiotikai értelmezése. Néprajzi Értesítő (2004) LXXXVI. 25–48.
23 VEREBÉLYI – VOIGT 1987. 429–430.
24 K. CSILLÉRY Klára: Bútorművesség – lakáskultúra – népművészet. Néprajzi Értesítő. (1993) LXXV: 9–36. (26. old.)
25 Lásd bővebben GRÁFIK Imre: A népművészet alkotói szabadsága. A szimmetria elvének érvényesüléséről. In: Bárth Dániel (szerk.): Ünneplő. Írások Verebélyi Kincső születésnapjára. Budapest. 2005. 487–510. Folkloristica 9.; továbbá GRÁFIK Imre: Vasi Népművészeti Tár I. Faragott mángorló – Szimmetria a népművészetben. Vasi Szemle (2008) LXII. (1.): 105–117.; Legutóbb összefoglalóan VOIGT Vilmos: Szimmetria. Ethnographia (2015) 126. (1.): 42–60.
26 VOIGT 1972. 320.
27 VOIGT 1972. 321.
28 Lásd GRÁFIK 1992. 40–42.
29 Lásd FÜVESSY Anikó: A tiszafüredi fanyergek és faragott díszítményeik. Múzeumi Levelek (1996) 75 (II): 353–368. (366–367. old.)
30 A minta részekre bontásának lehetőségeivel Gazda Klára is foglalkozik idézett művében, lásd GAZDA 2008. 238–242.; Példaként nem véletlenül választottuk a tulipán motívumot, vö. KÓNYA Ádám: Sütő Béla vargyasi virágai. Művelődés 1977. XXX. (1): 29–33.; valamint HOPPÁL Mihály: Tulipán és szív – szerelmi jelképek a magyar népművészetben. Debrecen, Csokonai Kiadó. 1990.
31 http://www.keptar.szombathely.hu/ (letöltés 2016.)
32 http://nador.art.pte.hu/szanto_istvan_ornamentika (letöltés 2016.)
33 https://issuu.com/lendvaipeter/docs/77-78_katalogus_full_forgato_ok (letöltés 2016.)