VOLT ISKOLÁM VÉDELMÉBEN

Mindig örömet okoz, ha írásaimat megbírálják, az eszmecserékből sokat lehet tanulni. Ezek alapján tisztulnak a nézetek, és mélyülnek a barátságok. Ezúttal az általam nagyra becsült Lőcsei Péter – kissé indulatosan, bár minden bizonnyal engem félreértve – Ottlik Gézát védelmezi, akit igazában nem „bántottam”, csak könyvének igazságtartalmát bíráltam. Ezzel tartoztam iskolámnak és magamnak. Amikor a könyv megjelent (1959-ben), az iskolai élet leírása a volt kadétokban felháborodást keltett. Többen ellenvéleményt akartak fogalmazni, de beláttuk, hogy annak sehol sem adtak volna helyet, sőt a retorziótól tartottunk. Így aztán szinte azóta sem érte történeti bírálat a könyvet, noha ha érte volna, meglehet, a könyv pályafutása is másként alakult volna. Lehet, hogy Ottlik könyvét nem dokumentumregénynek szánta, de az olvasók annak vették. Cikkeimben lelkiismereti, sőt történelmi adósságként tárgyilagos képet igyekeztem festeni volt iskolámról, amelynek hírnevét bizony – ha tetszik, ha nem – Ottlik regényének sok kiadása, kötelező olvasmány volta, stb. alaposan megtépázta. Az ekként lejáratott iskolára emlékezve Ottlik könyvének említése megkerülhetetlen, bár mellékes volt, 34-ből csupán egy oldalt tett ki, benne elismerésemnek is hangot adtam.

Egy regény sok szempontból ítélhető meg, ám úgy tűnik, Ottlik könyvét főként irodalmi értéke és nem történeti hűsége alapján kezelték. Az előzővel nekem sincs bajom, miként Gárdonyi Egri csillagok-jáéval sem. A történet hitelességével annál inkább. Azt gondolom, hogy Lőcsei Péter az irodalom, én pedig – Ottlikkal azonos jogon – a történetiség oldaláról közelítettem meg a könyvet. Gyanítom, hogy kettőnk eltérő nézőpontja körül főként itt van a kutya eltemetve. S ezzel a vita akár lezárható is volna.

Aki (magamra, de Ottlikra is gondolok!) éveket eltölt valamely iskolában, sohasem teljesen tárgyilagos iránta, de lehet túlzottan elmarasztaló, vagy elfogult. Én Ottlikkal nem mindenben értettem egyet, ennek cikkemben röviden hangot is adtam, ami – ez ideig legalábbis úgy hittem – minden olvasó szuverén joga. Objektív képet igyekeztem festeni az iskoláról, s azt saját nézőpontomból kívántam ismertetni. Igyekeztem nem szépíteni, és a negatív jelenségeket is bemutatni. Különben minden leírás csak saját kora szemüvegén át ítélhető meg. Számos más országban a katonaiskolák fegyelmező módszerei nagyfokban hasonlítottak a kőszegihez. Rudolf trónörököst pl. császári apja egy ideig, Gondrecourt gróf által katonai nevelésben részesíttette, melynek során az alvó hatéves gyermeket pisztolylövésekkel ébresztették, éjszaka megerőltető meneteléseknek, esőben való ácsorgásoknak stb. tették ki.

Ám nézzük a konkrétumokat. Kétségtelen, hogy a könyvnek mind az írója, mind a mondanivalója, de még a címe is: „Iskola a határon”, rejtélyes. A „határnak” többen, többféle szimbolikus értelmezését sejtik. Vajon a földrajzi, avagy valamely eszmei-erkölcsi határon van-e a hangsúly, vagy a határ csak megkönnyíteni kívánja az olvasó tájékozódását? Meg akarja kímélni Kőszeget? A regényben csak „egy határszéli kisvárosról” van szó, más helyeken indirekt módon, ám a török ostrommal is Kőszegre utal. Ha egy író történelmi helyre és időbe helyezi mondanivalóját, akkor annak történelmi hitelességgel illik rendelkeznie. Elgondolkodtató, hogy a két főszereplő (Medve és Bébé, azaz Ottlik) volt éppen az a két személy osztályukban, akikből végül nem lett katona, hanem civil. (Innen is eredhet az „önigazolás”!) Felmerülhet a kérdés, hogy vajon a katonák osztották-e, és mily fokban Ottlik ítéletét? Medve Bébére hagyott kéziratát Ottlik végül is harmadik személyben írta, noha akadtak, akik őt a megszökő Medvével azonosították. (Az „elbeszélés nehézségei” fejezetcím ezekre is vonatkozhat!) A hagyományozó felhatalmazta őt (azaz Bébét) hogy kéziratából, amiket „jónak ... igaznak talál”, írja le. Figyelemre méltó, hogy az egész mondatot, de az „igaznak” szót Medve külön is (!?) áthúzta. Hogy ezek után a hagyatkozó felhatalmazása alapján Ottlik mit javított vagy bővített, és hogy hogyan bánt a „jóval” és „igazzal”, nem tudhatjuk. Különben maga az elbeszélő Bébé azt írta, hogy: „Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondtam”.

Az iskolát Ottlik egyéniségtörő, megalázó, embertelen, elállatiasodott személyek által vezetett pokolként festette le. Bár az én koromban az intézet javára változott, 10 év múltán 180 fokos változáson nem eshetett át. Ám, ha az iskola igazában ilyen borzasztó volt (ami napjaink pedagógiai felfogásában valóban kirívó), mivel magyarázható az iskola iránti korabeli hatalmas igény? Számosan versengtek azért, hogy gyerekeiket az iskolába felvegyék (volt harmincszoros túljelentkezés is /!/, engem is csak másodszorra vettek fel), s nem emlékezem egyetlen esetre, hogy bárkit a szülők a kegyetlen, embertelen nevelés miatt kivettek volna. Egy szombathelyi katonaiskolás mártír iskolatársam (M. L.) édesapja is még Ottlik előtt (!) Kőszegen, ebbe az iskolába járt, ám (sok más „kegyetlen” apához hasonlóan?) fiát mégis oda adta. Ottlik egy volt vezérkari tiszt osztálytársa pl. Bachot hegedült, amit az „intézetben” tanult, ő „jószívű és becsületes ember”, a háború alatt egy brassói zsidó lányt székely cselédként rejtegetett, sőt az internet ismertetője szerint a később azonosítható osztálytársai között is sok kiválóság akadt, miként maga Ottlik is ott részesülhetett irodalmi indíttatásban?!

Nem érdemes a könyv számos pontatlanságát, sőt ellentmondását taglalni, s ezzel az olvasót fárasztani. (Csak egy apró példa: egy helyen Ottlik „Sziá”-t említ, ez a köszöntés akkor ismeretlen volt.) Maga a történet eléggé eseményszegény (ezt akartam a „rántott levessel” érzékeltetni, ami – belátom – szerencsétlen példa volt), gondolatisága viszont gazdag. Ám történik benne néhány meghatározó esemény, „bomba”-robbanás. Mindjárt az első az újoncok bevonulásakor, teljességgel valószínűtlen. Hogy egy negyedéves a tájékozatlan újoncok közé „bevágódott”, eszelősen ordítozott, vezényelt, kioktatott, sértegetett, katonai viselkedést várt el, kocsis módra káromkodott, hívatlanul önkényesen hatalmaskodott, dühében dadogott. Hiszen a könyv szerint akkor a régi növendékek szabadságról még be sem vonultak. A „nagy épület kongott az ürességtől.” Az intézetben csak az újoncok és a pótvizsgára utasított növendékek és néhány „szabadságról visszamaradt negyedéves” (? – ez mit jelent?) tartózkodhatott. Mit keresett (s kinek az engedélyével) ez a „kóbor” negyedéves a zeneszobában – egyáltalán, hogy került oda délután egy apa, miért a negyedévest küldte, s az miért vállalkozott küldönc szerepre, hogy egy újoncot apjához küldjön akkor, amikor a könyv szerint a szülők a szökőkútnál már délelőtt az újoncoktól el is búcsúztak? Az intézetben tilos volt engedély nélkül csellengeni. A mi időnkben is előfordult, hogy valamely megüresedett helyre egy-két újoncot felvettek. Ezeket általában segítőkészen („bajtársiasan”), mint osztálytársakat fogadtuk, felkaroltuk. Természetesen előfordult, hogy ugrattuk is őket, de nem úgy, mint a könyvben, ahol – érthetetlen motiváció alapján – egyenesen ellenségesen fogadták, majd hónapokig ekként lekezelték őket, akiket meg lehetett pofozni, jó cipőjüket rosszra lehetett cserélni, sőt Bébé régi kebelbarátja is szégyellte őt barátjaként megvallani (?). A könyv az újoncok „betöréséről” beszél, holott az semmiképp nem a csupán egy évet maguk mögött hagyó osztálytársak feladata volt.

A könyv második bombája Medve szökése. Nem életszerű, bár érdekes írói fordulat, hogy az intézetből kitörő szökevény végül a felkínált lehetőséggel nem él, hanem önként, bár megmagyarázhatatlan okból a gonosz intézetben maradás mellett dönt. Végül a befejező botrány (harmadik bomba) a könyv csattanója. Hiába nevezi a regényben Ottlik – mint Lőcsei tanár úr védelmezi – a „csuhást” másként is. Olvasatomban a monsignor elnevezés és társai inkább finom gúnyként és nem a tisztelet jeleként szerepelnek egy négy ízben is csuhásnak (kétszer „rohadt csuhásnak”) nevezett katolikus pap megbélyegzésére, aki tudatosan összejátszott a gonosszal, „szándékosan homállyal veszi körül az ügyet”, s aki a monsignorságra (mert „veszedelmes ember”) méltatlan, hiszen az összeesküvés főszereplője. Oly hatalommal bír, hogy egy ártatlan „szűznek” felülve, bűnös, hazug, igazságtalan módon kicsapat az intézetből hat növendéket, de a regényből nem derül ki, hogy miért... A hetedik – úgymond – „misére kezd járni”, szimulál, majd eltűnik. (Csak a közös vasárnapi mise volt kötelező, hét közben nem is volt szabad – nem is lehetett – csak úgy misére járogatni, az intézetből pedig „eltűnni”! Medvét is visszahozták szökése után!) Ez az ízléstelen – az egyházat is befeketítő – történet a regény drámai végjátéka, kegyelemdöfése.

Ottliknak nem volt egy jó szava, vagy (1959-ben) a maga korára utaló mentő érve az iskolára. Az egyik nevelő altisztet, Bognár tiszthelyettest Ottlik így jellemzi: „Nikotintól sárga bajusza”, „örökké ordító, idegbajos, akadékoskodó ember, goromba, aki szakadatlanul görcsös lázban rángatódzott, a türelmetlen embergyűlölettől„, aki még bántalmazta is a kadétokat. Más helyen így ír: „Napokba, hetekbe telt, amíg annyira tájékozódni tudtam, hogy megtaláljam saját orromat. De az már nem az én orrom volt. Én sem voltam már önmagam. Nem álltam egyébből, mint szakadatlan szűkölésből és görcsös figyelemből, hogy megértsem, mivé kell válnom, mit kívánnak tőlem.” (Ilyenről csak a későbbi ÁVH-sok „beavatkozása” után lehetett hallani!) Nem csoda, ha a számos dicséret mellett a Best Sellers New York Times 1966-ban azt írja: „Lehet, hogy az olvasó kétségbeesik”, a Le Monde újságírója pedig 1964-ben úgy fogalmaz, hogy „a háttérben tetten érjük a sötét és fenyegető jelenlétét egy társadalomnak, amely mindig ugrásra kész, hogy összezúzza és agyonmángorolja a neki kiszolgáltatott egyéneket.” Egyik bírálója szerint a regény „az emberiség intézményesített elölésének pontos rajza”. Nem csoda, hogy az erdélyi származású Dragomán György író a könyvből éppen az egypárti diktatúrára asszociált, amikor azt írta: „... úgy éreztem, hogy elviselhetetlen pontossággal írja le a világot, amiben élünk. Mire a végére értem, már nem a regényt utáltam, hanem önmagam és minden mást magam körül, akiket kényszerített a hatalom, hogy betartsuk a diktatúra nyomasztó játékszabályait.”

A Lőcsei tanár úr által említett „mérsékelten szólva összeesküvés-elmélet” bizony a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer „mértéktelen” ideológiája volt, s ehhez minden eszközt fel is használtak. A könyv (és további kiadásai) a „tiltás, tűrés, támogatás” korszakában jelent meg, szükségképpen utóbbi kettő egyikének jegyében. Vagy talán elképzelhető lett volna, hogy az iskolát dicsőítő könyvet engedtek volna megjelenni? Még az a gyanú is megkockáztatható, hogy a rendszernek köszönhetően vált a könyv „klasszikussá” (bár nem érinthetetlenné!). Nem állítom, hogy Ottlik a rendszernek akart kedvezni, sőt. Tudjuk, hogy nem volt „vonalas”, egy ismertetője szerint „az előkelő szenvtelenség álorcája mögött eltűrten, még nemes tisztelettel is övezetten együtt tudott élni Horthyékkal, Rákosiékkal és Kádárékkal is.” (Hozzáteszem: sok máshoz hasonlóan!) Ugyanakkor – mint olvastam – volt osztálytársaival csak a szabadban mert találkozni, félt, hogy lehallgatják. A rendszernek mindenesetre jól jött a Horthy-rezsimet lejárató kritikája, melyet ráadásul nem is a nomenklatúrához tartozó író fogalmazott meg.

Hogy tárgyilagos írásom egy oldalán „vádsorozatot” közöltem-e, „sanda szándékokat”, „befeketítést”, „bántó feltételezést”, „tárgyi tévedést”, sőt „hergelő indulatokat” kelthettem-e – amit akár sértésnek is felfoghatnék –, s ami már Lőcsei tanár úrra tartozik, azt döntse el az olvasó. Olyant is megkérdőjelez, amire magam is utaltam (pl. vajon ki és milyen szándékkal kezdeményezte a fordításokat?). Mivel a mű címe és tartalma egyaránt az iskoláról szól, meglepődtem, hogy a tanár úr nem tartja azt „iskolaregénynek”. Azon már kevésbé lepődtem meg, hogy a Bookline „Könyvesblog”-jának véleménye szerint a vizsgált 10 magyar „iskolaregény” közül Ottliké a legjobb, „műfajának csúcsmagaslata”. (http://konyves.blog.hu/2010/09/27/iskolak_a_magyar_irodalomban) Lőcsei tanár úr szerint Ottlik könyve „csak a maga törvényei alapján értékelhető.” Én ezeket a törvényeket – laikus létemre – sajnos nem ismertem, de bizonyára ismerte az a név szerint említett, nyilván beavatott (?) 11 bíráló, noha érdekes módon a művet mindegyik „másként (is) látta”? Kérdem, nekem miért nem szabad 12.-ként beállni a sorba? A tanár úr szerint „valamennyi említés hitelesíti az iskola világát” (?), máshol azt „az esztétikai minősége hitelesíti”(?). Hogy ezek mellett 1958-ban (!) mit hitelesített (a nálam egy évvel idősebb volt pécsi kadét) Nemeskürty (vagy mit volt kénytelen a Magvető szerkesztőjeként hitelesíteni), azt nem tudom, de – hasonló hitelesítői jogomnál fogva – azt tudom, hogy én mimindent nem hitelesítettem. (Lehet, hogy igaza van az egyik internetes hozzászólónak, miszerint a „hitelest” gyakran összetévesztik a „hihetővel”.) Igaza van a tanár úrnak, valóban jobban meg kellene ismerni a Horthy-rendszert, amit a rendszerváltozásig fasisztának egyszerűsítettek (ajánlom pl. Nemeskürty 1995-ös „Búcsúpillantás” című könyvét!), de talán még inkább meg kellene ismerni az elmúlt ún. szocialista rendszert is, amit mi egyszerűen átlapoztunk (vagy kettőt lapoztunk) a történelem nagykönyvében, s amelynek kultúr-diktatúrájában – egyebek mellett – nem volt merszünk és fórumunk egy könyv érdemi tartalmi bírálatához.

Köszönöm a kiegészítésnek beillő idézeteket, Ottlik korának kritikáit, amikben tanár úr olyan bírálatokat ismertetett, amelyeknél sokkal enyhébbet tőlem rossz néven vett. Túl azon, hogy e kritikák (pl. Kéry, Mihályi, Tóth) tartalmukban engem igazolnak, ne felejtsük el, hogy abban az időben általában a rendszer által feljogosított méltatók és megtűrt bírálók okos öncenzúrával, ám soha a politikai kánon ellenében, hanem csak annak eltűrt határáig értékelhettek. Ugyanakkor nem vitatható, hogy a bírálatok többsége (szerintem is jogosan!!), napjainkig pozitív volt. Ám az olvasók (fordítók) is csak a regény megírási módjára, eszmeiségére hagyatkozhattak, s alig találtam olyan bírálót, aki a könyv tartalmi igazságát firtatta volna. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy pl. a Monarchia halódását követően, 1923 és 26 között hazánkban (de még a világban is csak csírájában) fasizmusról lehetett beszélni. Alig hinném, hogy bármely hozzászóló – nem járván katonaiskolába – képes lett volna a valóság megítélésére. Az idézett két bíráló – Lőcsei szerint is – csak Ottlik egzisztenciális életfilozófiáját, nem a könyv történeti hitelességét kifogásolta. Különben Nemeskürtyhez hasonlóan – a könyv „világának érvényességét” magam sem tagadtam, sőt „az erkölcsi kérdések hitelességét” sem, csupán az ezekre adott egyoldalú válaszokat.

Nem értem, hogy Lőcsei Péter úr miért „nem hagyhatta szó nélkül” azon állításomat, hogy Ottlik regénye „több kiadást ért meg”? Hogy a második „csak” 1968-ban jelent meg (több külföldi kiadás után!), semmit sem von le ítéletemből! A birtokomban lévő hetedik kiadást 1983-ban nyomták Szegeden, ami azt jelenti, hogy ez a könyv legkevesebb 24 éven át uralta saját piacát, és még 83-ban is jelentős vevőtáborra számíthatott. Persze ez azért is érthető, mert a szörnyűség mindig „blikfangos”, egy gyilkosságról az újságban is többen olvasnak, mint egy jótékonyságról. Az pedig, hogy a fordításokból kinek volt ideológiai haszna, nem kétséges.

Befejezésül köszönöm Lőcsei tanár úr értékes hozzászólását, gazdag kiegészítéseit. Megnyugtatom, én is azok közé tartozom, akik „az irodalmat az irodalomért szeretik”, s bíznak abban, hogy „a művészet által tisztábban látjuk önmagunkat és a világot”, hozzátéve hogy nem árt, ha mindez egyúttal az objektív igazságot is szolgálja. Tanár urat arra kérem, hogy olvassa el néhány volt katonaiskolás visszaemlékezését, ismerje meg Boross Péter nyilatkozatait, vagy jöjjön el Kőszegre egy – sajnos egyre fogyó létszámú – Hunyadi emléknapra, beszélgessen néhány még élő növendékkel, majd az olvasottakat és tapasztaltakat vesse össze Ottlik történetével. Megnyugtatom, hogy a Vasi Szemle szerény számú olvasója nem versenyképes Ottlik több mint hat évtizedes olvasótáborának tömegével. Végül azzal nyújtom tanár úr felé jobbomat, hogy Ottlik írói erényeit (miként első cikkemben is!) készséggel elismerem, egyúttal tisztelem tanár úr irodalomtörténészi igényét is, hogy védelmébe vegye az író Ottlikot. Ő viszont nézze el nekem, hogy Ottlik művét történetileg túlzottnak, egyoldalúnak és előítéletesnek felfogva, a tárgyilagosság határáig megvédelmezem régi iskolámat.