LŐCSEI PÉTER

 

 

OTTLIK GÉZA VÉDELMÉBEN*

 

 

Az Iskola a határon szerzője a kedvező értékelések mellett sokféle bírálatot kapott. A minősítések nem csupán esztétikai szempontok alapján történtek; bőségesen megjelentek bennük ideológiai, politikai elvárások is.

Természetesen más szemüvegen keresztül néz egy regényt az irodalom „hivatásos” művelője, és másként láthat az elfogulatlan vagy előítéletes olvasó. Eltérő élményeik vannak a mai középiskolásoknak, és mások azoknak, akik évtizedekkel korábban kollégistaként vagy katonaként átéltek valamit a közösségképződésből, a szabadság korlátozásából, az alá-fölérendeltség eseteiből. Dr. Széll Kálmán nyugalmazott főorvos, címzetes egyetemi tanár 1937-től 1941-ig volt növendéke annak az intézménynek, amelyben 1923-tól Ottlik Géza tanult. Természetesnek tartom, hogy az ő olvasatát alaposan átszínezik saját diákkori emlékei. Miközben ezt elfogadom, irodalomtanárként különbséget kell tennem a személyes múltidézés és egy klasszikussá vált alkotás méltatlan minősítése között. Az, hogy a professzor úr miként idézi fel a csaknem nyolc évtizede átélteket, elsősorban az ő ügye. Amennyiben ismereteinket bővíti, érdeklődéssel olvassuk, hálával tartozunk neki. De abban a pillanatban, amikor pontatlanul fogalmaz, félreérthetően minősít, sanda szándékokat feltételez, haladéktalanul meg kell szólalnom. Ez már rám tartozik, illetve mindazokra, akik az irodalmat az irodalomért szeretik. Akik bíznak abban, hogy a művészet által tisztábban láthatják önmagukat és a világot.

Széll Kálmán Ottlik művéről azt írta, hogy a „híres iskolaregény” 1959 után „hamarosan több kiadást ért meg”; szellemisége miatt alkalmas volt arra, hogy a hajdani katonaiskolákat a „fasiszta tisztképzés rákfenéjeként” bélyegezhesse meg a hatalom. Azt állította, hogy a szerző a Kádár-rendszer elvárásainak megfelelően engedményeket tett: „tudottan vagy tudat alatt – valamiféle önigazoló könyvet írt, aminek egyoldalúsága, életszerűtlensége sok helyen tetten érhető.” (Vasi Szemle, 2016/5. 536.)

Ottlik 1948-ban az Iskola a határon előzményének számító Továbbélők kéziratát visszakérte a kiadótól. Minden bizonnyal éppen azért, mert nem akart efféle támadásra okot adni. Évekig nem bízhatott abban, hogy alkotása eredeti vagy átdolgozott formában megjelenjen.

Az Iskola első kiadásának lektora, Nemeskürty István (1925–2015) irodalomtörténész a katonai alreált, a főreált és a Ludovikát is elvégezte. Bőven volt ismerete, tapasztalata a Horthy-kor honvédelmi képzéséről. 1958-ban a Magvető Könyvkiadóban ő írt ajánlást a kéziratról. Az elbeszélői módot és a felvetett erkölcsi kérdéseket hitelesnek tartotta. Nem kételkedett a könyv világának érvényességében; több későbbi értékelőhöz hasonlóan ő sem „iskolaregényt” látott benne.

Az Iskola a határon 1959-es első kiadása megcsonkítva jelent meg. A vele kapcsolatos híradások (a kor szellemének megfelelően) a prefasizmus, illetve a fasizmus lélektani ábrázolását emelték ki. A kritikai visszhang vegyesnek tekinthető. Egyesek a társadalmi kitekintést találták „soványnak”, másoknak a regény befejezésével vagy egzisztencialista világképével akadt gondjuk. 1959 és 1961 között többek között a Népszabadság, a Magyar Nemzet, A Könyvtáros, a Népművelés, a Kortárs, a Vigilia hasábjain jelentek meg ismertetések, értelmezések, félreértelmezések. Az Élet és Irodalom lapjain vita bontakozott ki a regényről. A kritikusok egy része elismerte Ottlik alakteremtő tehetségét, nyelvi erejét, szerkesztésmódjának, stílusának értékeit. A hatalom gyanakodva fogadta az Iskolát. Az ítészek az uralkodó ideológia optikáján keresztül vizsgálták. Gyakran úgy érezhetjük, hogy véleményük egy-egy tételét nem merték, nem akarták továbbgondolni. Írásaik emiatt nem csupán Ottlikot és könyvét, hanem saját magukat, szellemi kényszerzubbonyukat is minősíti. Kéry László így fogalmazott: „A regény mondanivalója jellegzetesen aszociális – nem akarom azt mondani, hogy apolitikus, mert bizonyos helyzetekben nagyon is politikussá válhat...” (ÉS, 1960. 33. 4.) Mihályi Gábor szerint: „Ottlik Iskola a határon című regényében a fasiszta nevelés lélekmérgező hatását tárgyalja, s ez a téma Horthy és Hitler letűnésével sem vesztett fontosságából és aktualitásából. A téma semmiképpen sem provinciális.” (ÉS, 1960. 32. 4.)

Tóth Dezső e sorokkal kezdte értékelését: „A kiábrándultság és a beletörődés regénye ez, az emberiség intézményesített elölésének pontos rajza, a tiltakozó, gyötrődő, de végül is magát megadó lélek deformálódásának művészi konstatálása.” A nem éppen elfogadó tételmondat után ejtett szót a mű értékeiről is. (Kortárs, 1960. 3. 461.) Ligeti Vilma a kötet zárlatát bántóan idillikusnak tartotta: „Mintha csak a messzeség megszépítő ereje hirtelen ellágyította volna a kitűnő író különben szenvedélyesen bíráló tollát.” (Népművelés, 1960. 1. 29.)

Koczkás Sándor az Élet és Irodalom vitazárójában ekképp vonta meg a mérleget: „Ottlik regényének témája szinte kínálja az aktív, bíráló írói magatartás lehetőségeit. Nem egy részletében megtalálható a fasiszta katonaiskolák lélekmérgező hatásának szinte borzongató művészi felidézése, de a mű egésze mégsem realista alkotás, mert mondandójának nem a konkrét társadalombírálat a lényege. A múlttal való leszámolást nála nem a régi világhoz vonzódó nosztalgia akadályozza – mint indító cikkében Hermann István állította –, hanem sokkal inkább az író jellegzetesen egzisztencialista életfilozófiája.” (ÉS, 1960. 45. 2.) Ne feledjük, az egzisztencializmus akkor ellenséges polgári ideológiának számított! Köpeczi Béla az Egzisztencialista jelenségek a mai magyar irodalomban című terjedelmes cikkében elmarasztaló példaként idézte a regényt: „A közös ifjúkori élményanyagot Ottliknak ez a hőse mitizálja, s ezzel megzavarja a tisztánlátást az egyén és a társadalom kérdésében.” (ÉS, 1961. május 5. 4.)

Nem hagyhatom szó nélkül a professzor úr említette „több” kiadást sem. A kötet második (azaz törlés nélküli) megjelenésére csupán 1968-ban került sor. Utána valóban újabbak következtek. Szerencsére.

Széll Kálmán a kedvező fogadtatáson tovább lépve ezt állította: „...nem csoda, hogy e regényt hamarosan német, francia és angol nyelvre is lefordíttatták, hadd lássák nyugaton is, hogy miféle embertelen fertőben képezték a Horthy-hadsereg tisztjeit.” Ez mérsékelten szólva is összeesküvés-elmélet. Nézzük, mikor jelentek meg az említett kötetek! A német kiadás (Die Schule an der Grenze; Charlotte UJLAKY; Fischer Verlag) 1963- ban, a francia (École à la frontière; GARA László; Seuil) 1964-ben, az angol (School at the Frontier; Kathlen SZASZ; Harcourt, Brace and World) 1966-ban készült el. Ki kezdeményezte átültetésüket? Vajon a múlt befeketítésének szándékával tették-e? A Horthy-kor besározására hatékonyabb eszközök is lettek volna. Megjegyzem, nekünk, 2016-ban is nagy szükségünk lenne az időszak alaposabb ismeretére.

Széll Kálmán következő vádsorozatával, a regény minősítésével, a „felhígított rántott leves” hasonlatával és a további tárgyi tévedésekkel részletesen nem foglalkozom. Ezekben érthetetlen állítások és bántó feltételezések egyaránt előfordulnak. Mindössze egy részletét idézem: „A Kádár-kor elvárásának megfelelően a tábori papot is befeketítette az író, akit »csuhásnak« becéztek. A kiképző altiszteket embertelen rémekként ecsetelte. Mindez alaposan lehúzta a vizeslepedőt a Horthy-korszak katonai neveléséről. Ráadásul a szocialista rendszer révén a regény esetleges bírálatokkal szemben egyfajta politikai védettséget is élvezett, így nem csoda, ha a Horthy-korszak nevelését ócsároló könyv idehaza elismeréssel találkozott, ám külföldön is pozitív kritikákkal fogadták. Utóbbi bírálatok azonban a regény irodalmi teljesítményének szóltak, s nem foglalkoztak (nem is foglalkozhattak) igazságtartalmával.”

Kosztolányi Édes Annájának bírósági tárgyalásán az elnök elgondolkodott: „Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével.” Nem csupán egy bűnügy kapcsán érezhetjük ezt. Így állunk saját életünkkel, így a szépirodalmi, képzőművészeti és zenei alkotások forrásvidékével, természetesen Ottlik Géza regényével is. Ha ő dokumentumkötetet írt volna egykori iskolájáról, számon kérhetnénk azt, hogy az intézmény igazgatóját, tisztjeit, altisztjeit, a főallét, a tanórákat, a Netter kaput, a kihallgatásokat, a fegyelmi tárgyalást miként mutatta be. Ő azonban olyan művet írt, amelyben kőszegi tapasztalataihoz a későbbiek is hozzájárultak. Beleértve a harmincas, negyvenes éveket, a világháborút, sőt 1957 nyarát! „Az elbeszélés nehézségei” fejezetcím ezt is jelenti.

Regényében többféle megszólalási móddal találkozunk. Becenevekkel, gúnynevekkel, trágár kifejezésekkel, belső használatú szavakkal is. A Széll Kálmán által nehezményezett „csuhás” valóban előfordul. Drágh és Medve párbeszédében „Rohadt csuhás” formában is. De nem a Kádár-kor elvárásainak megfelelően, hanem a regény belső világából következő módon. Mint ahogy – szintén érthetően – találkozunk vele „Hanák főtisztelendő úr”, „Monsignor”, „Monsignor Hanák” és „Hanák Pelbárt” formában is. Valamennyi említés hitelesíti az iskola világát, a növendékek szóhasználatát. Ottlik sokféle módon árnyalta alakjait. Bébé, Szeredy Dani, Medve, a „lányosképű” Tóth Tibor, Czakó Pál, Formes Attila és a „buta fejű” Orbán Elemér viselkedése között ugyanúgy van különbség, ahogy a nikotintól sárga bajuszú Bognár tiszthelyettes, a rettegett, később Jutasra vezényelt Schulze, illetve az őt váltó Balabán tettei, módszerei között is. Merényiék bandája sem egynemű, tagolatlan közeg. Létezik az értékek rangsora: mindenki mást engedhet meg magának. Büntetésükben is van eltérés. A hat fiú kicsapása után a magára maradt Varjú fél. Betegséget szimulál. Misére kezd járni, aztán eltűnik: „Hét üres ágy állt a hálóteremben.”

A regényt esztétikai minősége hitelesíti. Változnak, változhatnak a divatok. Módosulnak a kánonok. Ez a világ természetes rendje. Nem szent tehén Ottlik műve sem. De csak a maga törvényei alapján értékelhető. Erényeit elismerve másként (is) látta Beney Zsuzsa, Balassa Péter, Esterházy Péter, Lengyel Péter, Szegedy-Maszák Mihály. A rosszul működő politika használni akarja a művészetet, az alkotókat. Egyszer illusztrációt, önigazolást keres, máskor bunkóként bánik velük. A nagy művek által is ismerjük természetét. Annyit tehetünk, hogy ellenállunk a sanda szándékoknak, a befeketítésnek, a hergelő indulatoknak.

   

JEGYZETEK

* Az írás előzménye: SZÉLL Kálmán: „Különb embert, teljesebb magyart” (A kőszegi katonaiskoláról – történet és emlékezés). I. rész. In: Vasi Szemle, 2016. 5. sz. 531–548.; II., befejező rész. In: Vasi Szemle, 2016. 6. sz. 651–666. Lőcsei Péter vitacikkével és Széll Kálmán válaszával a polémiát a szerkesztőség a maga részéről lezártnak gondolja. (A szerk.)