„KÜLÖNB EMBERT,
TELJESEBB MAGYART”¹

A nemzetállamok kialakulásának időszakában minden ország életében kiemelt szerepet játszott a hadsereg. Nemzetre és a fegyvernemre jellemző színes, díszes egyenruhájukkal kiríttak a szürke tömegből, kiemelt társadalmi elismerésben részesültek. Az általános hadkötelezettség teljesítése hazafias cselekedetnek számított, minden hadköteles fiatalember hő vágya volt, hogy a sorozáskor regrutává válva katonaként szolgálja a hazáját.

A háborúk kimenetelét évezredeken át három fő tényező befolyásolta: 1. a szemben álló seregek létszáma (ember ember elleni küzdelemben), 2. a felek fegyverzete, harci szelleme, harcmodora, 3. a hadvezetés milyensége, azaz a harcászati taktika. A háborúk során behívott vagy önként jelentkező tisztek, ám a (küldött) legénység, vagy a felfogadott zsoldosok csak kezdetleges harci képzésben részesültek, de a lőfegyverek, tüzérségi lövegek feltalálása után a haditechnika gyors fejlődésnek indult, kialakult a hadtudomány. Bár már a római légiók szervezettsége, harckészsége és modora, a tatárok, törökök haditudománya stb. is híres volt, főleg a napóleoni háborúk során és azt követően, egyre inkább szükségessé vált a hivatásos állandó hadsereg felállítása, képzése, kaszárnyák építése, tartalékosok igénybevétele, s mind kiemeltebb szerepet játszott a tiszti- illetve altiszti kar, amely a reá bízott legénységet három éven át oktatta, nevelte, harcképességüket biztosította, békebeli viselkedésüket irányította, ellenőrizte. Parancsnokként vezették a hadműveleteket, legkiválóbbjai pedig a harcászat művészetét is elsajátították. A tisztikar zömét általában a kiváltságos osztályok (nemesség, középosztály) ifjai biztosították. A fegyveres harc és haditechnika tudománnyá alakult, új fegyverek, taktikák láttak napvilágot, így elsősorban a tiszteknek és altiszteknek egyre nagyobb szükségük volt elméleti és gyakorlati katonai szaktudásra. Ezt kadétok nevelésével eleinte az egyes csapatoknál igyekeztek biztosítani, de – olasz és magyar harctéri tapasztalataik alapján – már ezt a decentralizált képzést 1851-ben a bécsi „Kriegs Ministerium” nem találta elégségesnek, ezért katonaiskolák (később akadémiák) létesítését határozták el. A XIX. században szerte a világon katonai nevelőintézetek (kadétiskolák) alakultak, melyek a növendékek hatékonyabb nevelése érdekében általában bentlakásos zárt intézményként működtek, bennük megkülönböztetett rend és fegyelem uralkodott.

 

A KŐSZEGI KATONAISKOLA (ZŐGEREI)²

A bevezetőben elmondottak okán a XIX. században a Bach-korszakban – többek között – Kőszeg szabad királyi városban is katonaiskola létesítésére került sor.³ Az akkor főként német anyanyelvű város szinte a kettős monarchia középpontjában helyezkedett el. Egy 1852-es császári dekrétum alapján az alapkövet 1853. október 12-én Jellasics táborszernagy helyezte el, s az iskola – mai ismereteink szerint Pollini Frigyes mérnökkari százados tervei alapján – nem egészen három esztendő alatt, 1856. július 1-jére készült el. A 200 növendék képzésére tervezett, a saját korában is mintaszerűnek mondható katonaiskolára a kőszegiek méltán büszkék lehettek, annál is inkább, mert Kőszeg szabad királyi város telekkel, építőanyaggal, facsemetékkel, Gyöngyös-híddal, utakkal is hozzájárult az építkezéshez, s az intézetet, mint emblematikus kőszegi katonai nevelőintézetet a második világháború végéig különleges becsben tartotta, és a rendszerváltozás óta is méltón emlékezik rá.⁴ Az első növendékek Pozsonyból, az ideiglenes „felső nevelőintézetből” gyalogmenetben jöttek Kőszegre, s az intézet 1856. szeptember 15-ével megkezdte működését. Kezdetben az iskola tiszthelyettes- (altiszt-) képző iskolaként működött, először granicsár (határőr) altiszteket képeztek, s a monarchia minden etnikuma számára lehetőség nyílt a katonai ismeretek elsajátításához. Nemcsak azért, mert a hadsereg jól képzett, becsületes altiszteket, tiszteket követelt, akikre a birodalom háború esetén, mint megbízható katonákra, békében pedig mint a törvény őreire, rendfenntartókra, nevelőkre és engedelmes állampolgárokra számított, hanem azért is, mert a Monarchia hadseregében a tisztán császári vagy magyar honvéd alakulatokkal szemben, az egyik fő összetartó elem a német vezénylési nyelvet használó, vegyes etnikai összetételű ún. „közös” (K. und K.) hadsereg volt.⁵ A növendékek 12 éves korban kerültek az intézetbe, négy éves, majd két éves gyakorlati képzést követően altisztként léptek szolgálatba. Legkiválóbbjaik tiszti rendfokozatot is elérhettek.

 

A katonaiskola (1922–1939 között „Hunyadi Mátyás”
Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet) főépületének homlokzata

 

Eleinte a tisztikar jelentős része csak átmeneti hazafias kötelezettségnek fogta fel a katonaságot, legtöbbje törzstiszti kinevezése előtt birtokára vonult vissza, vagy kiszolgált katonaként a közigazgatásban helyezkedett el, így a katonákkal való foglalkozás elsősorban az altisztekre hárult. Ők voltak a tulajdonképpeni kiképzők, a hadsereg kemény magja. Később a haditudomány fejlődése kikövetelte, hogy a kiképzést – az altisztek szerepének megtartása mellett – egyre inkább a tisztek vegyék át. A kőszegi katonaiskola is 1874-ben tisztképző iskolává, „Katonai Alreál”-lá alakult⁶.

 

A főépület mögött később épített ún. „tanépület”

 

A Tanácsköztársaság alatti viszonyokról kevés adatunk van, de az intézmény nem szűnt meg. Az iskola befogadta a Trianon miatt elcsatolt marosvásárhelyi katonai alreált, ezzel a létszám átmenetileg 384-re emelkedett. A két iskola egy ideig párhuzamosan működött, majd „Kőszegi Magyar Katonai Alreáliskola” néven olvadt össze. A trianoni békeszerződés alapján hazánkban egyáltalán nem működhettek volna katonaiskolák, ezért ezen iskolákat a Vallás- és Közoktatási Minisztérium vette át, és „rejtetten” foglalkoztatta. A két világháború között a katonaiskolák a Monarchiától örökölt helyeken, a Dunántúlon működtek tovább, mégpedig Budapest mellett Kőszegen, Sopronban és Pécsett.

 

A kőszegi – akkor még császári és királyi – katonai reáliskola étterme zenekari emelvénnyel.
Az én időmben az ebédlő ugyanilyen volt, de hátul nem volt Ferenc József-kép,
és a zenekar helyett ott evett velünk az ügyeletes tiszt, ahonnét felügyelte az éttermet.

 

A „rejtés” 1931-ben megszűnt, amikor Kőszeg nyolcosztályos főreállá alakult, de 1938-tól ismét alsó tagozatúvá vált, Budapest és Pécs megmaradt főreálnak, ahonnan a mindenkori VIII. osztályosok adták Kőszegen a növendéki parancsnokokat. Ugyanazon évben a gimnáziumi tanterv átvétele után honvéd nevelőintézetté alakult. Az iskola 1922-ben vette fel a Hunyadi Mátyás nevet, elnevezése azonban – különböző okokból – többször is változott.⁷

A Habsburg-időkben a nevelés kimondottan rideg és puritán volt. Felfogásuk szerint az „alattvalónak” legfontosabb tulajdonságai a feltétlen engedelmesség és a kötelességtudás. Ferenc József – osztrák császár és magyar király – maga is puritán ember volt, aki önmagát is alattvalónak vallotta, sőt saját fiát is katonaiskolában neveltette. Az 1866-os königgrätzi csatavesztés után erősen tért hódított a porosz katonai nevelés, amelynek legfőbb tényezője a fegyelmezés, ami fontosságában megelőzte az oktatást és erkölcsi nevelést. Érthető, hogy a Horthy-korszak egyfajta tehetetlenségi nyomatékként kezdetben ezt az örökséget vette át, amit azután saját elvei és módszerei alapján módosított (lásd később).

A Vörös Hadsereg megszállása alatti életről szinte semmit sem tudunk, csak azt, hogy az iskolát siralmas mértékben „lelakták”, lepusztították. Az épületet a Művelődési Minisztérium hatáskörébe tartozó Kőszegi Gyógypedagógiai Intézet kapta meg, mely speciális nehéz területen, ismét nemes célkitűzéseket követve előbb a romok eltakarítását végezte, majd az iskola újraindítása után kezdte el kiemelkedő nevelő munkásságát, amelyet a mai napig folytat. Első igazgatójukra emlékezve az intézetet dr. Nagy Lászlóról nevezték el. A rendszerváltozás után több mint egymilliárd forintos beruházást követően az intézet új profiljával visszaszerezte régi hírnevét, miközben nem tagadta meg a múltját. Az Intézet mindenkori vezetősége a legjobb együttműködést alakította ki a Hunyadi Mátyás Baráti Kör vezetőségével és tagságával, sőt a második világháborút követő békeszerződés miatt újra elszakított marosvásárhelyi és nagyváradi hadapródiskolák hagyományőrző bajtársi egyesületeivel, valamint a Honvéd Hagyományőrző Egyesülettel (HOHE) is példás, megértő, segítő közreműködő kapcsolatot tartott és tart fenn, amiért köszönet illeti őket.

Kezdetben a növendékeknek csupán 1-2 százaléka volt magyar, a magyar nyelv használata még a magánéletben is tiltva volt, az oktatás német nyelven történt. (Jellasics báró az alapkőletételnél „Rebell Hunde”-nak, azaz rebellis kutyáknak nevezte a magyarokat. A „Kriegs-Ministerium” – az éppen akkor alakuló honvédséghez illeszkedve – 1874-ben tette lehetővé a magyar nyelv oktatását, ám az első magyar nyelvű tanár – Kemény Ferenc főhadnagy – csak 1885-ben került az iskolához. Az intézetben az 1892/93-as tanévtől a magyar, mint államnyelv kötelező volt, 1904/05-től kezdve pedig egyes tantárgyakban bevezették a magyar nyelvű oktatást. A főépület ormára 1907-től magyar nyelvű felirat (Cs. és Kir. Katonai Alreál) is felkerült. A magyar anyanyelvű növendékek száma fokozatosan emelkedett. Arányuk az első világháború éveiben már 75-80%-ot tett ki.

A kőszegi katonaiskola kb. 20 katasztrális hold területen, parkkal, sport- és gyakorlóterekkel körülvéve a kettős monarchia katonaiskoláinak mintájára épült, ami akkor a kor minden követelményének megfelelt. A mai főépület klasszicista-romantikus stílusban két – középen három – emelettel épült, ám e mellett az intézményben számos melléképület is helyet kapott. Kiemelkedett a gyönyörű, műgonddal tervezett és példásan gondozott, értékes exotákat is tartalmazó őspark, amit Pollini Frigyes mérnökkari százados tervezett, a parképítést maga irányította, de igazi felvirágzását Piers Vilmos biológia–fizika szakos intézeti tanár századosnak köszönhette. Az ún. főépületben foglalt helyet a parancsnokság, a tan- és hálótermek, az étterem, a kápolnák, az alagsorban a raktárak.

Magában az intézet területén a főépület mögött és annak két oldalán szimmetrikusan helyezkedtek el a tágas gyakorló- és sportterek, amiket vadgesztenye fasorral övezett – főként menetelésre használt – kocsiutak vettek körül, de voltak teniszpályák, ún. ródli domb, uszoda, tekepálya, egy tanításra is alkalmas filagoria, I. Ferenc József császár és a parképítő emlékszobra, őzek és díszmadarak is. A főépület előtti szökőkútban aranyhalak úszkáltak.

 

„ISKOLA A HATÁRON”

A Kádár-rendszerben, 1959-ben a fenti címmel jelent meg Ottlik Géza híres iskolaregénye, amely hamarosan több kiadást ért meg. A második világháborút követő ún. szocialista korszakban – politikai, ideológiai okból – a hajdani katonaiskolákat a magyar „fasiszta tisztképzés” rákfenéjeként bélyegezték meg, így nem csoda, hogy e regényt hamarosan német, francia és angol nyelvre is lefordíttatták, hadd lássák nyugaton is, hogy miféle embertelen fertőben képezték a Horthy-hadsereg tisztjeit.⁸ Az iskola volt növendékeit a pártállami diktatúra ellenségnek, de legalábbis megbízhatatlannak tartotta, közülük többet üldözött, internált, koholt vádakkal börtönbe vetett, külföldre kényszerített. (A rendszerváltozás után a velük szembeni méltatlan bánásmódért Kőszegen Keleti honvédelmi miniszter ünnepélyesen kért bocsánatot.)

A kőszegi katonaiskoláról szóló regény tehetséges írója szabadra engedve fantáziáját, könyvében művészi eszközökkel egyes részleteket, gondolatokat, asszociációkat olyan élményszerűen, meggyőzően tárgyalt, mintha az nem is tegnap, hanem ma történt volna. A legkülönbözőbb párbeszédek, epizódok, konfliktusok – esetenként a szereplők gondolatainak, szándékainak, arckifejezéseinek stb. – életszerű leírása, az író képzelőerejének elkalandozása komoly irodalmi teljesítménynek számított. A regényben tulajdonképpen alig történik valami, ám az 440 oldalra van „feleresztve”. Mint a rántott leves (zupa), amiben a vízhez képest – amivel felhígítják – a rántás tömege elenyésző, mégis az egész levesnek rántás íze van. Számomra egyes részek akár aprólékosnak, mesterkéltnek, vontatottnak is tűntek. A könyv olvasásakor az ember szinte megborzad a sok kegyetlenségtől, az osztályokon belüli goromba és trágár beszédtől, akár ha azokban a dzsungel törvényei uralkodtak volna. A regény szerint a növendékek kettős (vagy hármas) elnyomástól szenvedtek; egyrészt (és főleg) a „nevelő” altisztek, másrészt az osztálytársak, sőt a felsőbbévesek uralmától. Erkölcsös egyéniségnek, példaképnek vagy mély barátságnak nyomát sem olvashattuk, mintha a növendékeket a velük ellenségesen viselkedő elöljárók tudatosan rontották volna meg. A regény végén egy vallásos, szentes „kis szűz” árulkodása nyomán – csak kiszivárgott indokok alapján –, hat növendéket vágtak ki a negyedik osztályból. A Kádár-kor elvárásának megfelelően a tábori papot is befeketítette az író, akit „csuhásnak” becéztek. A kiképző altiszteket embertelen rémekként ecsetelte. Mindez alaposan lehúzta a vizeslepedőt a Horthy-korszak katonai neveléséről. Ráadásul a szocialista rendszer révén a regény az esetleges bírálatokkal szemben egyfajta politikai védettséget is élvezett, így nem csoda, hogy a Horthy-korszak nevelését ócsároló könyv idehaza elismeréssel találkozott, ám külföldön is pozitív kritikákkal fogadták. Utóbbi bírálatok azonban elsősorban a regény irodalmi teljesítményének szóltak, s nem foglalkoztak (nem is foglalkozhattak) igazságtartalmával. Márpedig a könyv történelmi dokumentációjában a regény tényszerűsége, hitelessége fontosabb szempont az irodalmi értéknél. A csupa negatívumból álló könyvben persze biztosan volt némi igazság is, mint ahogy az „igazság” szóban is el van rejtve a „gazság”. Az Ottlik által leírt 1923 körüli évek különben az iskola legválságosabb idejére estek, az elvesztett háború, a kommün, a marosvásárhelyi intézet befogadása, a trianoni békediktátum, az antant által ellenőrzött (rejtett) működés, a rossz gazdasági helyzet és a Monarchia még működő nevelési rendszere az iskola szellemére erősen rányomhatta a bélyegét. Feltételezhető, hogy Ottlik – tudottan vagy tudat alatt – valamiféle önigazoló könyvet írt, aminek egyoldalúsága, életszerűtlensége sok helyen tetten érhető. Legtöbb volt bajtársamnak is ez volt a véleménye, ám ennek a könyv megjelenésekor a politikai klíma miatt nem adhattak hangot. Így vált ez az iskolaregény szinte a mai napig is, a régi katonaiskolák sommás és általánosító „elítélésének” elrettentő példájává.

 

HOGYAN KERÜLTEM A KATONAISKOLÁBA?

A régi polgári és középosztálybeli családokban népszerű volt a katonai pálya, sőt két fiú esetén azt tartották, hogy: „egyet a családnak, egyet a hazának” neveljenek. Ikrek lévén, nem akartak szétválasztani bennünket, ezért válófélben lévő szüleim úgy tervezték, hogy mindkettőnket katonaiskolába adnak. A kámoni négy elemi iskola után Budapesten a Ludovika Akadémián (írásban, szóban és sport gyakorlatban) felvételiztünk, ám az erős mezőny és sokszoros túljelentkezés miatt egyikünket sem vették fel. A szombathelyi Szent Norbert Premontrei Gimnáziumban végeztük el az első évet. Ekkor ismét felvétellel próbálkoztunk, de a második osztályba még egy embernek is nehéz volt bejutni, nem kettőnek, ezért ismét az első osztályra jelentkeztünk. A sors úgy hozta, hogy csak engem vettek fel, mégpedig költségtérítő helyre. (Az iskola államköltséges volt, de voltak költségtérítő helyek is.) Szüleim válása után apám megkérvényezte az államköltséges helyet, aminek helyt is adtak. Az államköltségesek esetében is a szülőknek 72 P. tandíjat és 80 P. fehérnemű- ellátási díjat kellett két részletben fizetniük. Apám, mint nyugdíjas katonatiszt, 50% kedvezményben részesült. Ikertestvérem – Tomi – később a pécsi Piusz gimnázium internátusába nyert felvételt, ahol a bentlakók a tengerészekhez hasonló egyenruhát viseltek. Mindkettőnk intézete kora elit iskolájának számított.

 

SAJÁT VISSZAEMLÉKEZÉSEIM (1937–1941)

Az iskola, amibe én jártam, mind küllemében, mind pedig szellemében különb volt az Ottlik által leírtaknál. Többek közt a főépülethez két szárnyat, a főépület mögé, vele párhuzamosan különálló, nagyméretű tanépületet s más melléképületeket építettek, amelyek 1927-re készültek el, 1935-ben pedig a vasút túloldalán létesített hatalmas sportpályával és gazdasági részleggel bővült az intézet. A főépületben megmaradt a parancsnokság, a hálótermek, a kápolnák, a rajzterem, raktárak stb. (A főlépcsőt a növendékek csak ritkán vehették igénybe, főként az oldalszárnyakban lévő csigalépcsőn közlekedtünk.) Az ún. tanépületben voltak a tantermek, kémiai, fizikai és természetrajzi szertárak, tanári helyiségek, a századiroda, a tornaterem, amiben színpad is volt, egyúttal díszterem szerepét is betöltötte. Külön épületben volt a kórház, amelynek élén – az én időmben – dr. Ambró Gyula jól képzett törzsorvos állt, aki később népszerű körzeti orvos, Kőszeg díszpolgára lett, s utcát neveztek el róla. Fogorvosunk Juhász András dr. volt. Külön épület volt a járványkórház, a gazdasági épület, az ún. zeneépület, a mosoda és a legénységi laktanya. Létesült egy hősi emlékmű, valamint egy kertészház. Ezek által az iskola a maga idejében minden tekintetben korszerűnek volt mondható. Ám nemcsak az intézet területe és épületállománya fejlődött, nemcsak a csukaszürke egyenruha változott meg, hanem az iskola szelleme is. Az altiszti nevelést felcserélték tiszti és növendéktársi neveléssel. Az altisztek nem kegyetlenkedtek, gazdasági, raktárosi teendőket láttak el, kedveltük őket. Ma is szeretettel emlékezem Pomogyi József és Haraszti Ferenc tiszthelyettesekre, vagy a nagybajuszú Zsoldos János alhadnagy úrra.⁹

 

Say Gyula „cőger”,
1938.

 

Dr. Mathia Károly kiváló nevelőtiszt Gömbös Gyula kívánságára egy évig tanulmányozta az angliai iskolai viszonyokat, s ezekből igyekezett néhány kollégiumi elvet átvenni és megvalósítani.¹⁰ A tisztek mellett válogatott, tapasztalt, tisztségükre kiválogatott, alkalmas nyolcadévesek voltak az asztal- és szobaparancsnokok. A növendékekbe „belévert” sulykolás és kierőszakolt fegyelem helyett a rászoktatás, a meggyőzés, a jó közösségi szellem kialakítása kapott teret. A fegyelem megtanított önfegyelemre. Az én időmben az „oktatás” mellett nagybetűvel írták a „nevelést”. Nagy súlyt fektettek az erkölcsi és jellemnevelésre, a közösségi szellemre, a kulturált viselkedésre és mindenekelőtt a hazafiságra. Az akár büntetést is maga után vonó cselekedet őszinte megvallása szigorúan elvárt erény volt, a hazugság szégyenletesnek számított. A mundér (a leendő kardbojt) becsülete mindennapos témának számított. Érvényesült az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elve, így egyfajta egymást segítő, összetartó „bajtársias” közösségi szellem. Megtanultuk, hogy az egyén érdekét – akár áldozatok árán is – a közösség alá kell rendelni. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy közben nem voltak átmeneti összetűzések, időleges klikkek, ám ezek alárendelt jelentőséggel bírtak. Nagy súlyt fektettek a testi és lelki edzettségre, szívósságra, kitartó képességre, amit pszichológiai beavatkozás nélkül végeredményben mindenkinek magának, a maga erejéből és önmagában kellett kiharcolnia, s aminek egyik segítője vagy fenntartója a napi torna (akadálypálya), a rendszeres sportolás, az életmód, a fegyelem következetes elvárása volt. Minden növendék számára elérendő célként tűzték ki a becsületességet, jó erkölcsi magatartást, lovagiasságot, határozottságot, összeszedettséget, jó modort és az egészséges méretű hazaszeretetet. Törekedtek jó sportteljesítményekre, felértékelődött az edzettség, erő, míg a gyávaság, ügyefogyottság, pipogyaság, gyámoltalanság lenézett volt. A nevelés nagy erőssége (egyúttal sebezhető pontja is) volt a spártai szigor, a következetesség, a kivételezés hiánya (esélyegyenlőség). A bajtárssal szembeni kifogást szembe kellett mondani, a másik háta mögötti áskálódást nem tűrte a közösség. Az iskola jelszava a „Különb embert, teljesebb magyart” lett. A korábban alkalmazott „sulykolás” feltételezte, hogy a folyamatos gyakorlás folytán az érintettekben a rend, pontosság, ön- és közfegyelem idővel megszokássá válik, míg a mi időnk nevelési szelleme már a meggyőzésre is súlyt fektetett. Egyenruhát viseltünk ugyan, de ún. alaki kiképzésen kívül tulajdonképpen katonai oktatásban nem részesültünk.¹¹ Az 1938/39-es tanévtől kezdve a reáliskola helyett a gimnáziumok oktatási anyagát vették át, így az intézet tulajdonképpen inkább gimnázium, az akkori elnevezés szerint „katonai nevelőintézet” volt, sőt 1942-től már nem automatikusan, hanem külön testi és szellemi felvételi alapján kerültek a végzős növendékek a hadapródiskolákba vagy a Ludovika Akadémiába.

 

Tirts Tibor kőszegi növendék (1940?).
A nyakon nehezen látható egy sáv, egy gomb.

 

Az iskola indulójának fülbemászó zenéjét Mathia Károly, versét pedig ezen alkalomra Kozma Andor költő írta, szövege önmagáért beszél: „Hunyadi Mátyás e királyi név, / Emelje most fel mindnyájunk szívét. / Példát e név a múltból ád nekünk, / Hogy a jövőért bízva küzdhetünk. / Mert az igazság, ész, erő s a rend, / Nagy-Magyarországot teremt.”

A politizálás az egész hadseregben, s az iskolában is szigorúan tilos volt, amitől el is voltunk zárva. Bár a németek szorgalmát, erényeiket elismerték, a Monarchia hagyatékaként volt néhány német vonzódású (nyelvtudású), volt K. und K. tiszt is az intézetben, mégsem volt nyoma a nemzetiszocialista vagy nyilas eszmék térhódításának. A bécsi döntéseket (1938 és 1940) nagy lelkesedéssel fogadtuk. Újságok és rádió hiányában az eseményeket csak nehezen tudtuk követni. Az 1939-ben kezdődő lengyel háborúban kimondottan lengyelbarátok voltunk, később a finn–orosz háborúban a finneket csodáltuk, de a mi háborúba lépésünk inkább vegyes érzelmeket keltett, mert egyfelől a németek kezdeti sikerei imponáltak, másrészt hiányos felszereltségünk, s kezdetben a határon kívül viselt háború nem volt népszerű. A visszakapott országrészek megőrzése volt számunkra a háború igazi tétje, amelyek újra megszerzése érdekében Románia és a valóban nemzetiszocialista ihletésű (bár a háborút követően újra létrejövő Csehszlovákia révén mégis győztesnek számító) Szlovákia, a tőlük elcsatolt területek visszaszerzése reményében a németek oldalán már nálunk korábban és buzgóbban lépett a háborúba. Ugyanakkor a kommunista Szovjetunió nem volt rokonszenves, hisz az első kommün rossz tapasztalatai még élénken éltek az emlékezetben, s a Horthy-rendszer antikommunista propagandája sem volt hatástalan.

Az intézetben nagy súlyt fektettek – az országosan is igen meghatározó – irredenta-revíziós nevelésre. Az intézet csapatzászlaját nagy tisztelet övezte, nemzeti ünnepeinken, ünnepélyes kivonulásaink alkalmával külön szerepe volt a zászlóvivőknek. A trianoni sokkot a két háború között csak „Nagy-Magyarország feltámadásával” remélték orvosolni, ám nem háború révén. A bécsi döntéseket pozitívan fogadtuk, s további területek visszakapásában bíztunk. Mindennap el kellett mondani a „Magyar Hiszekegyet” („Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában”), s mindenütt ki volt írva, hogy „Csonkamagyarország nem ország, Nagymagyarország mennyország”, valamint a „Nem, nem, soha!”, azaz sohasem egyezhetünk bele Trianonba. A főépület előtt foglalt helyet a névadó Hunyadi Mátyás egészalakos szobra, ami most Kőszeg városának egyik köztéri szobra. Az iskolának volt saját indulója, de a magyar himnusz mellett a „Magyar Hiszekegy” nagyon dallamos zenéjét is minden díszelgésen eljátszották, vagy elénekeltük. Az iskolának (főreál korában) volt zenekara, az alreál időben is énekkara.

Bár a tanítás nem különbözött a polgári gyakorlattól, az intézet szervezeti felépítése katonai mintát követett. Az osztályok A és B tagozatai századokká álltak össze, a századok zászlóaljjá. A hivatásos tanárok egyenruhában, karddal az oldalukon tanítottak, de a század- és zászlóalj-parancsnokok, és az iskola igazgatója (parancsnoka) csapattisztek voltak, mégpedig – a felsorolás sorrendjében általában – százados, őrnagy és ezredesi rangban. A valláserkölcsi nevelésről a tábori lelkészek gondoskodtak. A kötelező hitoktatáson kívül minden étkezés előtt és után ima volt, vasárnap pedig kötelező szentmise illetve istentisztelet. A lelki gyakorlatokat a kőszegi bencések vagy „misszionáriusok” tartották.

 

EGYENRUHA

Volt egy házi, azaz gyakorló és egy kimenő, valamint nyári zsávoly egyenruhánk. A kimenő – s részben a gyakorlati egyenruha is – sötétkék posztó zubbonyból állt, amelyen középen öt (nagyobbaknál hat) (arany színű) sárgaréz „pityke” gomb volt. Az álló galléron belül helyezkedett el a kemény, fényes – papi gallérhoz hasonló – ún. „nyakszegély”. Ez egy kikeményített, cserélhető fehér vászon vagy celluloid gallér volt, aminek közepén elől egy feketeszövet tartó foglalt helyet (lásd a későbbi ábrát!). A galléron kétoldalt a tanulmányi eredményt jelző „rangjelzést” varrták (lásd később!).

Fekete hosszúnadrágunk volt oldalt piros csíkkal. Hosszúnadrágot akkoriban a polgári iskolák tanulói nem hordtak. Az ifjúságnál általános volt a rövidnadrág hosszú harisnyával, esetleg a térdet fedő buggyos nadrág, s általában csak az érettségi után hordtak az ifjak hosszúnadrágot, ami egyúttal a felnőtté válás egyik jelképe is volt. Éppen ezért a hoszszúnadrágot nagyon megbecsültük. Hétköznapon fűzős bakancsot hordtunk, kimenőre, két oldalon gumibetétes, fűző nélküli, magas szárú ún. cúgos cipőt (hivatalos kincstári nevén „ruggyanta betétes topán-t”). Ennek különösen fényesnek kellett lennie. Fényesítésére volt egy trükk; kis köröző mozgással kellett a mutatóujjra tekert fekete boxos rongyot a cipőn „táncoltatni”, kevés nyállal megnedvesíteni. Tükörfényessé vált a bőr.

Sötétkék finomposztó Bocskai-sapkát hordtunk, elöl két rézgombbal és rézkeretes nemzeti színű sapkarózsával, bal oldalon a sárga zsinórzattal díszített intézeti monogramot ábrázoló ún. topánnal. A sapkát úgy kellett felvenni, hogy a gombok az orr vonalában álljanak. Nem tűrték a hátracsapott sapkát, főleg a sapka előtti hajat. Az öltözethez hozzátartozott a lakkozott, csatos derékszíj. Az ötödévvel kezdő felsőbbévesek (főreálisták), csakúgy mint később (1941-től) a hadapródiskolások sárgacsíkos fekete simléderes tiszti sapkát (ún. köcsögkalapot) és a derékszíjon bojtos szuronyt viseltek. Tanítás alatt a sapkákat a folyosón lévő, névvel ellátott fogasra akasztottuk, ahova télen a köpenyek is kerültek. Ha az épületet elhagytuk, sapkát kellett viselni, az utcán is kötelező volt a sapka. A kimenő ruhához fehér szarvasbőr-, nyáron pedig a cérnakesztyűt kellett hordani.

Ősszel és tavasszal általában elrendelték illetve megszüntették a köpenyviselést, amely nem alkalomszerű, hanem egységes előírt viselet volt. A sötétkék posztó köpeny nyakig felgombolt, a nyakon piros parolival díszített, kétsoros sima felületű sárgaréz gombokkal volt ellátva, a karokon piros vékony csíkkal szegélyezett felhajtóval. Hasonlóan szegélyezett volt a háti deréktáji díszítés (dragoner). (A szabadságos levelet általában a köpeny felhajtójában tartottuk). Tilos volt a sál, fülvédő annak ellenére, hogy télen gyakran fáztunk, de a katonának edzettnek kell lenni, s nem „vénasszonynak”. (A vénasszony gyakori becsmérlő jelző volt!)

Nyáron az intézetben világoszöld, rendszerint kifakult ún. zsávoly ruhát hordtunk, sőt az olaszokkal való barátkozás nyomán gyakorló ruhaként egy időben az olasz hegyivadászokéhoz hasonló ún. cserkész öltözetet és kalapot is viseltük. Ennek khaki színű „zubbonya” a civil zakóhoz inkább hasonlított, hozzá térdnadrág járt, a rangjelzést karpaszományként a karokon hordtuk. A nyári kimenő ruha világoszöldes ún. zsávoly ruhából állott, aminek nadrágja a térd aljáig lovaglónadrágszerűen enyhén bő (buggyos) volt, alatta a lábszárhoz simult, legalul a cipő közelében újra kissé kiszélesedett. Ez nem volt kötelező, egyénenként kellett megvenni. Volt még egy különlegesen szép nyári, az ún. „cukrász” kimenő ruha is. Hófehér vászonzubbonyból, nadrágból és kék Bocskai-sapkából állott fényes gombokkal, fekete derékszíjjal. A fehér szín mutatós, de kényes volt. Természetesen ezt is meg kellett venni.

 

AZ ISKOLA NAPIRENDJE

Reggel hat órakor volt az „ébresztő”, amit csengetés és trombitaszó egyaránt jelzett. A szobaparancsnok „Ébresztő, föl!” vezényszavára késlekedés nélkül ki kellett ugrani az ágyból, s feszes vigyázzállásban felegyenesedni. (Nem volt könnyű!) Ezt követte az ún. „csuklózás”. Ez a szabadban (esőben, nagy hidegben a folyosón) zárt rendben történt, a végtagok, ízületek, izmok vezényszavak alapján történő megmozgatásával, egyfajta reggeli tornával, időnként az akadálypálya végigfutásából állt, s kb. 20 percig tartott.¹² Utána következett a mosakodás. A fürdőhelyiségek a hálótermek mellett foglaltak helyet, vízcsapok mosdókkal, továbbá láb- és altestmosásra alkalmas négyszögletes kis kádakkal, vagy vályúval. A csapokból csak a kőszegi hegyek forrásvizéből származó, kitűnő ízű hideg víz folyt. A mosakodást nem lehetett mellőzni, derékig beszappanozva kellett a szobaparancsnoknál jelentkezni: A szobaparancsnok a beszappanozást látva, engedélyt adott a folytatásra, azaz a lemosásra. Ezt követte a szapora felöltözés, ágyazás és a személyi higiéne (körömvágás, ruhakefélés stb.). Befejezése után következett az ún. „pajtássági vizsga” (a szó valószínűleg a bajtársi vizsgából eredhetett), aminek során egy sorba álltunk, s a szobaparancsnok ellenőrizte körmünk hosszát, tisztaságát, az egyenruha rendjét, tisztaságát, gombok fényességét, begomboltságát, a cipők tisztaságát, majd „hátra arc” után térdben behajlított lábakkal egyenként a sarok hátsó ívének, valamint a talp és sarok közti rész tisztaságát. Az ezt követő „sorakozó” után, zárt rendben mentünk az ebédlőbe, ahol két oldalon a falakkal merőlegesen, egymással párhuzamosan helyezkedtek el az asztalok. Egy asztalnál 9 növendék ült, 4–4 egy-egy oldalon, az asztalfőnél, a fal mellett az asztal rövid oldalán az asztalparancsnok. Állva vártuk meg mindenki beérkezését, az ügyeletes tiszt „vigyázz”-t vezényelt, majd ima következett. Befejezése után „ülj le” vezényszóra leültünk. A reggeli a zsemlénél nagyobb, hosszúkás péksütemény, az ún. vajas „buci”, és kancsóban a forró tejeskávé volt, amit bögrékből ittunk.

Reggeli után ismét „vigyázz” és ima következett, majd osztályonként zárt rendben átmentünk a tanépületbe, ahol 8 órakor kezdődött a tanítás. A zárt rend azt jelentette, hogy sorakozás után (ahol mindenkinek állandó helye volt) – a lépcső kivételével – „lépést tartva” (a bal és jobb lábakat egyszerre használva), hang nélkül meneteltünk. Mindig bal lábbal kellett kilépni, s a jobbra megállni.

Minden tanteremben tábla, Nagy-Magyarország térképe, feszület, magasított katedra állt, és a falon egy másik tábla is ki volt függesztve, amelyen egy lelkesítő mondat volt olvasható. Hogy ezek a mindennap kénytelen-kelletlen olvasásra kihívó szövegek mennyire maradandók, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a négy közül két Berzsenyi- és egy Arany-idézetre ma is emlékezem.¹³ A tanítás mindig ugyanabban a tanteremben folyt, de volt, amikor másik – emelkedő tanulótérrel rendelkező – tanterembe kellett átmennünk, például amikor filmvetítés, kísérleti bemutatás volt, de külön volt a tornaterem és a rajzterem is rajzbakokkal. A hittant is külön tartották a felekezetek, de vallási ellentét sohasem volt. Az osztályelső mindig az első sor jobb szélén ült, mellé egy gyenge tanulót ültettek, akivel foglalkoznia kellett. Ülésrendi alapelv szerint a gyengébbeket a jó tanulók mellé ültették, akiknek segíteniük kellett. Az ülésrend a katedrán volt, hogy a tanár név szerint szólíthasson.

A tanteremben a polgári iskoláktól némileg eltérő „padok”, inkább asztalok voltak. A mi osztályunk 40 tanulóból állt. A szekrényes pad egy enyhén magunk fele lejtő, felhajtható zöld lapból és egy rövidebb vízszintes hátsó lapból állott, amiben a tintatartók foglaltak helyet. A fedél alatti ládaszerű rekeszben mintaszerű rendben voltak a tankönyvek, füzetek, írószerek, rajzszerek. Tankönyveink főleg a katonaiskolák számára írt, kisrészt a polgári középiskolákban is használt könyvek voltak. Minden tankönyvbe be volt ragasztva egy lap, amin fel volt tüntetve, hogy melyik évben kinek a használatában állt, illetve van a könyv, s hogy az milyen állapotban van. Az első rovatban rendesen (és elvárhatóan) az „új”, a másodikban a „jó”, a harmadikban a „használt” szerepelt. Ezt követően a könyvet lecserélték, azaz a következő növendék új tankönyvet kapott. Minden könyvnek három éve volt, hogy elkopjon. Ha az illető a megtűrtnél jobban megrongálta a könyvet, akkor nem a megengedhető egy, hanem két fokozatot romlott, ebben az esetben a növendéknek a könyvet, illetve annak egy részét meg kellett fizetnie. Ez arra késztette a „tulajdonosokat”, hogy vigyázzanak a könyvekre, s így az ingyen könyv három évig szolgálhatott.

Félévkor és év végén – amikor az osztályozás megtörtént – a tanulmányi eredmények alapján egyúttal az osztály illetve évfolyam rangsorát is megállapították. Különleges szerepe volt a rangidős osztályelsőnek (illetve az „A” és „B” osztályok összevont eredményei alapján a legjobbnak bizonyuló évfolyamelsőnek), aki a napos vagy ügyeletes távolléte vagy akadályoztatása esetén rangidősként vette át a parancsnokságot, s mintegy az osztály megbízottjaként, szószólójaként szerepelt. A kitűnők két sáv – két gombot, a jelesek két sávot, a közepesek egy sáv – egy gombot és az elégségesek egy sávot viselhettek szimmetrikusan a nyakukon. A sávok kezdetben meggypirosak, de az én időmben már sárgák, a nyaki gombok nem fényes aranyszínű rézgombok voltak. A bukottaknak vagy lefokozottaknak üres volt a nyaka, ezeket „csupasznyakúaknak” hívtuk. (Ottlik korában még háromgombosok is léteztek!)

Maga a tanítás lényegében azonos volt más magyar tanintézet tanítási gyakorlatával. Minden tanár katonatiszt volt, emlékezetem szerint lila parolival, s csillagok helyett ún. rozettákkal a nyakukon. A rejtés időszakában őket különböző, nem rendfokozatuknak megfelelő kitalált tanári címekkel látták el. Akár más iskolákban, akadtak gyengébb tanárok is, de számos kiváló oktató-nevelő tanárunk is volt, hogy az én időmből csak Bechtold Jakab alezredest, Somló Bertalan őrnagyot, dr. Mathia Károly, dr. Horváth László, Bakó Imre századosokat, Benczédy Lajos főhadnagyot említsem. (Különösen népszerű volt Bakó százados, aki közszeretetnek örvendett, „rajzoltatva” tanította a földrajzot, s ügyeletes tisztként az étteremben nem a régi zeneemelvényen a tiszti asztalnál, hanem valamelyik növendéki asztalnál fogyasztotta el az ételt.) Amikor a tanár belépett, akkor a napos „vigyázz”-t vezényelt, főhajtást követően vigyázzállásban jelentette az osztály létszámát, a távollévőket stb. Az „ülj le” vezényszó után előbb feleltetések történtek, majd a következő óra magyarázata és a házi feladatok kiszabása. Óra alatt rendnek, fegyelemnek kellett lenni. A szüneteket csengő jelezte, amikor ismét vigyázzállásban vártuk meg a tanár távozását. A szünetben éppoly zsibongás volt, mint más iskolákban.

A második órát követő ún. nagyszünetben osztották a tízórait, rendesen kosárban hozták, s vagy zsíros- vagy lekváros (gyümölcsízes) kenyér volt, esetleg ömlesztett sajt, felvágott, szalonna, gyümölccsel. A századiroda előtt ugyanekkor volt az ún. kihallgatás, amit a századparancsnok tartott. A kihallgatáskor a folyosón egy vonalban fejlődve álltak az érintettek, s tisztelgés után jelentették, hogy átadják (illetve átveszik) a szolgálatot. A „jelentés” előtt és után egyaránt tisztelegni kellett, vagyis nem végig tisztelegve, ahogy azt a szovjet Vörös Hadseregtől átvettük, és ma is használatos. A Horthy-hadseregben a jelentés elején és végén történt a tisztelgés, és amikor az egyik befejezte a jelentést és tisztelgett, azzal egy időben a következő is tisztelgett, vagyis az előző jelentést befejező, illetve a szomszédos következő jelentő kezdő tisztelgése egyszerre történt. Minden osztályon volt egy napos, és századonként egy nyolcadéves ügyeletes (az ügyeletes tiszt nem vett részt a kihallgatáson), így tíz biztos tagja volt a kihallgatásnak, ám itt kellett megjelenni azoknak, akik valami főbenjáró bűnt követtek el, kirívóan rossz tanulmányi eredményt értek el, s emiatt kihallgatásra voltak rendelve, de azoknak is, akik a hét végére kimenőt kértek. A kimenő rendesen délután 2-től 7 óráig tartott, de ún. „kinn-étkezésre” is volt lehetőség, ha valakinek a látogatói már délelőtt ki akarták vinni nebulójukat. (Ennek a házban maradottak általában örültek, mert a sokkal finomabb vasárnapi ebéden a távollévő részét is elfogyaszthatták.)

Az iskolában – érthető módon – a testedzést nagybetűvel írták. Minden év végén volt tornaünnepély buzogányokkal, botokkal stb., zeneszóra végeztük az előtte begyakorolt tornát. Népszerű volt a futball, és komoly vetélkedő számba ment az alreálok közös sportversenye.

A tanításnak 1 órakor volt vége, amikor zárt rendben ismét a főépületben lévő ebédlőbe mentünk. Hasonló ceremónia után következett az ebéd, amit középen kocsival tolva, előre kiadagolt tálakban tettek le az asztal végére. A tálból először az asztalparancsnok vett, majd mindig más volt az első kivevő, aki az óramutató járásának megfelelően kézről kézre adta tovább a tálat. Úgy kellett kivenni, hogy az utolsónak is jusson. Nagy szégyen és „bajtársiatlanság” volt, ha az utolsónak nem, vagy akár csak kevés étel jutott. Mindig kellett kevésnek maradnia, amit megint az első vehetett ki, vagy adhatott tovább, míg el nem fogyott. A tányérban sem illett ételt hagyni, mert azt más esetleg kivehette volna. Ebéd közben ellenőrizték az evőeszközzel való helyes bánást, és általában a viselkedést.

Harmadik fogásként rendesen valami gyümölcsöt kaptunk. A kenyér kosárban volt, amiből mindenki annyit evett, amennyit akart, de nem szerették, ha a megkezdett kenyérből maradékot hagyunk. Nem volt lehetőség a válogatásra. Mindenkinek mindenből – akár keveset – de enni kellett. A legkedveltebb hétköznapi étel a mákos tészta és a paprikás krumpli volt, vasárnap általában húsleves, „kirántott hús” kompóttal és sütemény.

Ebéd után egy órán át tartó ún. „szabad foglalkozás” volt. Ekkor mindenki azt csinált, amihez kedve volt. Lehetőség volt játékra, sportolásra, focizásra, tekézésre, olvasásra, zenegyakorlásra, önképzőkörre stb. Akik büntetésben voltak, a gyakorlóteret szegélyező úton kellett menetelniük vagy tartózkodniuk. Délután szigorú beosztás alapján fotó szakkör, barkácsolás (modellépítés), rádiókészítés és ún. délutáni foglalkozás volt, amiben szerepelt a kerékpáros kiképzés is, a német társalgás (amiket a városból bejövő tanárnők tartottak), s voltak a kőszegi hegyekbe menő osztálykirándulások, sőt tanulmányi utak is. Én csellózni tanultam, amit a városból bejáró polgári zenetanár biztosított. Voltak, akik büntetésből nem vehettek részt a szabad foglalkozáson. A délutáni foglalkozást követte az uzsonnaosztás, ami hasonló volt a tízóraihoz. Minden ennivalónak nagy keletje volt. (Odahaza rossz evő voltam, de a katonaiskolában megjött az étvágyam.)

Ezeket követően történt az ún. „parancskihirdetés”, amit valamennyi osztály egymás mellett zárt sorban hallgatott végig. Itt olvasták fel az iskolaparancsnok, zászlóalj- és századparancsnok közléseit, parancsait, ritkán dicséreteit, a következő napok ügyeleteseit, naposait, az egyes közérdekű eseményeket, előírásokat, tilalmakat, a hét végi mozikat, esetleg színdarabokat, ünnepségeket, lelki gyakorlatokat, itt hirdették ki a fenyítéseket és néhány személyes hírt, pl. ha valaki igazolta nemesi vagy „árja” származását, vagy nevet magyarosított, stb. A parancskihirdetés után osztották szét a kapott postát.

Ezután következett az ún. „ismétlés”, ami a tanteremben való másnapi felkészülést, tanulást, házifeladat-megoldást jelentette. Ez idő alatt általában egy tiszt vigyázott reánk, közben szabad volt csendben beszélgetni is. Ez az időszak tulajdonképpen a kötelező tanulás (ismétlés) ideje volt, ami nem azt jelentette, hogy mindenki végig tanult volna. Voltak, akik tanulás után szomszédjukkal csendben játszottak (pl. a hadihajók rajzának kölcsönös kilövése, a kockákba helyezett hadihajók sávjának gombbal való megcélzása, majd az eltalált sávban csukott szemmel, ceruzával való eltalálása stb.), ám inkább szünetekben dúltak a tantermi játékok, pl. a szükségszerűen zajosabb rajzszög-csata. A ferdén magunk felé dőlő asztallapon felül felállított rajzszegek a lap ütögetésére csúszni kezdtek lefele. Az győzött, akinek a rajzszege vagy csapata először csúszott le az asztalról. Közben alul ütögetni kellett az asztalt. (Én egyszer a nagy buzgalomban tövig belevertem a kezembe egy rajzszöget.) Népszerű volt a gombfoci. Voltak verhetetlen, kiváló csapatok. Üveggel fedett, üzletben kapható, kis dobozos ügyességi játékok is léteztek (foci, macska-egér, „ördöglakat” stb.). Népszerű volt a bélyegek, képeslapok gyűjtése, sőt egyesek írtak német repülőgépgyáraknak, ahonnan kaptak repülőgépekről szóló prospektusokat. Főleg a német zuhanóbombázó, a „stuka” (Strurzkampf Flugzeug) volt új- és népszerű. Voltak naplóírók, könyvolvasók és beszélgetők stb. stb.

Az „ismétlés” után került sor az ebédhez hasonlóan lezajló vacsorára, ami általában meleg étel volt, ám a hét egy napján hideget kaptunk. Vacsora után – ugyancsak zárt sorban – a hálótermekbe kellett menni, ahol lazább hangulatban levetkőztünk, szükség esetén mosakodtunk, főleg lábat mostunk, cipőt tisztítottunk, s minden este elkészítettük az ún. szekrény-„polcot”. Ezt a 90 cm magas, 50 cm széles és 60 cm mély szekrényünk tetejére raktuk. Alul az összehajtogatott zubbonyt, arra az élére fektetett, kettéhajtott nadrágot, majd az inget, aminek tetejére került a derékszíj és a sapka. Mindezeknek úgy, hogy a ruharakás elejének (a „polc”-nak), s a két oldalának is egymást pontosan fedve a szekrény homlok- illetve oldalsó felületével egyvonalban, „egybevágóan” kellett elhelyezkednie. Ezáltal valamiféle háromoldalú kockát kellett kialakítani. Erre nagyon ügyeltek és ezt ellenőrizték. Elnézték, hogy időnként a nadrág nem került a polcba, hanem azt a matrac alá törülközők közé fektettük, hogy „vasalt” éle maradjon. Az ágyak végének is egy vonalban kellett lenniük, ami hozzátartozott a hálóterem rendjéhez, ezt lefekvés, s a hálóterem reggeli elhagyása előtt mindig ellenőrizték. Az ügyeletes tiszt és a szobaparancsnok vigyázta a hálótermi rendet.

 

Gombvilla (üresen és gombokkal),
gomb és nyakszegély

 

Természetesen a szekrényekben is rendet kellett tartani. A felső fiókban voltak rendben a pipereszerek, ruhakefe, kesztyűszárító stb. Alul volt a bakancsnak vagy cúgos cipőnek a helye, a cipőtisztító felszerelés (sár- és fényesítő kefe, rongy, cipőkrémek stb.) Középre kellett rétegezve szintén „elvágóan” egymásra rakni a fehérneműt. Ezt sokszor úgy oldottuk meg, hogy egy méretre hajtott törülköző kis részét helyeztük az ing, vagy alsónadrág alá, majd a törülközőt fölötte kb. 4–5 cm szélességen ráhajtottuk. Erre jött a következő fehérnemű réteg, amit az előzőben használt törülközővel ismét ráhajtással borítottunk be, és így tovább. Ebből végül kialakult egy törülközőbe „öltöztetett” réteges fehérnemű torony, ami esztétikailag jól festett, csak nehéz volt a fehérneműhöz hozzáférni. A rétegeknek vízszintesen kellett elhelyezkedniük, az oldalaknak egymást fedve függőlegesen és a közép fele lévő oldalon is egy síkban kellett állniuk. A szekrényt s a tantermi padot lakattal kellett lezárni, a kulcsokat kulcscsomóra helyezve magunknál kellett tartani.

A zubbony gombjainak fényesítésére szolgált a „gombvilla”, aminek kerek lukján bedugtuk a gombokat, melyeket így a luk folytatását képező egyenes vályúba sorakoztattuk fel. Amikor már valamennyi gomb egy sorban volt, „szidol”-lal bekentük, majd ronggyal az egész sort kifényesítettük, ügyelve, hogy ne csak a gomb teteje legyen fényes, hanem az oldalala is, miközben a zubbony se legyen szidolos. A fehér szarvasbőr kesztyű saját tulajdonunkat képezte, időről időre szappanos vízzel kellett kimosni, majd speciális kesztyűszárítón szárítani. A kissé merevre száradt kesztyűt használat előtt meg kellett puhítani, azaz finoman meg kellett gyűrni.

Sodronyos vaságyunk három, lószőr matracra fektetett lepedőből és lepedővel alárétegezett – télen két, nyáron egy –, krémfehér, a két végén harántul futó, piros-fehérzöld csíkkal ellátott, meglehetősen nehéz, de meleg (ló)pokrócból állott. Fejvánkosunk egyetlen lapos, aránylag kemény lószőr párna volt. Minden héten egy napon nem ágyaztunk be, hanem a matracokat szellőzés céljából felállítottuk. Ugyancsak minden héten volt a mosásra szánt fehérnemű leadása és a mosottak felvétele, amit erre rendszeresített űrlapokon adminisztráltunk.

Este 9 órakor volt a „takarodó”, amit csengő jelzett, s ezt követte az „ágyba” vezényszóra történő lefekvés és a villanyoltás. Csak egy tompított éjjeli fény biztosította az utat, ha valakinek éjjel ki kellett mennie, s télen a hideg folyosó miatt a WC-re menőknek ún. „budiköpenyek” álltak rendelkezésükre. A takarodót a főépület elől kürtön is jelezték. Ez egy a Monarchiában is használt, szép dallamú, kb. két percig tartó, majd a „lefújással végződő” kürtjel volt, ami egyúttal a fáradságos nap végét is jelentette. A takarodót – ha néha kicsit „falsul” – mindig boldogan hallgattam, magát a dallamát is szerettem. Az est folyamán az ügyeletes tiszt is benézett, ellenőrizte a villanyoltást, a napos és ügyeletes pedig felváltva virrasztottak éjszaka a folyosón. A szobaparancsnok rendesen elnézte, ha a villanyoltás után valaki „mesélt”. Rendszerint egy odahaza látott filmet, vagy elolvasott könyvet meséltek. Én gyakori mesélő voltam, és amikor elfogytak a látott vagy olvasott történeteim, kitaláltam újakat. Ezeknek volt a legnagyobb sikere. (Egyik radiológus főorvossá vált volt debreceni bajtársam évtizedekkel később kérdezte tőlem, hogy ezeket valóban én találtam-e ki – de Say Gyula említett könyvében is megemlékezett meséimről.)

Az iskolában korszerű központi fűtés szolgáltatta a meleget, de nem vitték túlzásba a fűtést. A hálótermekben téli reggeleken olykor csak 12 fokot mértünk. Ha valaki betegnek érezte magát, annak a naposnál fel kellett iratkoznia ún. „gyengélkedő”- re. Erre reggeli előtt (alatt) került sor. Volt, aki a szolgálat, torna, sportolás, csuklózás alól felmentés kapott, a lázas vagy fertőző betegek a kórházba kerültek, a sebeket ellátták, a gennyes elváltozásokat felvágták, s volt, akit a szombathelyi katonai kórházba továbbítottak. Hasonlóképpen történt a fogászati ellátás is. Sajnos sokszor volt kelésem, amiket fel kellett vágni. Esetenként – az önmagában is fájdalmas – fagyasztást alkalmazták, de többnyire minden érzéstelenítés nélkül. A beavatkozást szó nélkül kellett tűrni, mert – úgymond – milyen katona az, aki jajgat, netán sír? Az ilyen ember „anyámasszony katonája”, vagy „vénasszony.”

Szombat délutánonként fürdés volt. Meleg vizes zuhany alatt egy-egy osztály fél óráig fürödhetett. Egy zuhanynál ketten voltunk, egymás hátát beszappanoztuk. A fürdés végét az jelentette, hogy a meleg víz helyett hideg folyt. Ekkor mindig hangos nemtetszésünknek adtunk hangot, de hiába. A fürdést szerettük, ám az mindig nagyon rövidnek tűnt.

A felekezeti kápolnákban minden vasár- és ünnepnapon volt katolikus mise és protestáns istentisztelet. A misén felváltva beosztott cőgerek ministráltak, de az oltár melletti mozgás is szögletes, katonás volt, „jobbra-” vagy „balraát”-okkal, „hátraarc”-cal stb.

Látogatókat csütörtökön délután két óra hosszan, és vasárnap délután fogadhattunk. Erre volt egy a főépületi (belső) portával szemben lévő fogadóhelyiség boxokkal, asztalokkal, székekkel. Előre bejelentett és „kihallgatáson” engedélyezett esetekben hozzátartozóink vasárnap kimenőre is vihettek bennünket. Kimenő előtt az ügyeletes tiszt ellenőrizte a ruházatot. (Kirívó hiba esetén megtilthatta a kimenőt). Csak tökéletesen előírásos egyenruhában, sapkával, derékszíjjal, fehér kesztyűben volt szabad az utcán közlekedni, de az alsós növendék csak szülői (hozzátartozói) kísérettel hagyhatta el az intézetet.

A hét egyik napján – rendesen szombaton – filmvetítés volt. A kinti mozik híradóján kívül általában a hazánkban hozzáférhető legjobb filmeket hozták, hadba lépésünkig még amerikai filmeket is. Nagy szenzáció volt a filmvetítés, és nagyon élveztük. Éppen ezért komoly fegyelmező eszköznek számított, ha valakit eltiltottak a mozi látogatásától. Minden fél évben volt egy vagy két színielőadás is. Helybe jött társulatok mutatták be a leghíresebb darabokat. Ezt is nagyon szerettük. Kitüntető szerepet játszott minden évben a Mikuláskor rendezett műsor, (amely egyúttal Horthy Miklós kormányzó névnapja is volt), amikor nemcsak a Mikulás jött, hanem bizonyos határokig ki lehetett figurázni a tanárokat, egyes osztályok jeleneteket adhattak elő, este finom vacsorát kaptunk. (Minden katonaiskolában volt egy effélére alkalmas nap. Nagyváradon, a Gábor Áron Tüzérségi Hadapródiskolában pl. Szent Borbálakor, a tüzérek védőszentjének napján, december 4-én volt hasonló ünnepség.) A Mikulást különösen vártuk, mert már „látótávolságban” volt a karácsonyi szünet. A „szabadság” felirat – a szóvégi felkiáltójellel – először jelent meg a táblán, majd naponta egy egybetű került eléje, míg csak el nem érkezett a várva várt szabadság, a hazautazás.

 

A FEGYELMI REND, VISELKEDÉSKULTÚRA

A fegyelem a katonai élet egyik legfőbb alapja. Az volt az elv, hogy már békében el kell érni azt, aminek háborús körülmények közé érve már vérré kell válnia, nevezetesen a parancs haladék és gondolkodás nélküli teljesítését. Azt nem lehetett bírálni, vitatni, mérlegelés nélkül azonnal teljesíteni kellett. Ez az alapelv háborúban indokolt (a csatában nincs helye a parancs elleni okoskodásnak, alkudozásnak, mert „a tett halála az okoskodás”), ám az erre való nevelés alkalmat ad arra is, hogy a fegyelmezéssel visszaéljenek. Az intézetben egyébként sem szerették (legtöbbször nem is tűrték) a magyarázkodást (visszabeszélésről szó sem lehetett), ezért gyakori elöljárói szóhasználat volt a „nem érdekel”.

A hadseregekben – így a katonaiskolákban is – szigorú hierarchia uralkodott. Már az egy évvel felettünk járókat (felsőbbéveseket) is magázni, s „növendék urazni” kellett, a velük való találkozás esetén (a játszóteret, vagyis a „szabad foglalkozást” nem tekintve) előre kellett tisztelegni. Ha ők megszólítottak minket, előttük vigyázban kellett állni, s esetleges parancsaikat teljesíteni kellett. Az elsősök voltak a legrosszabb helyzetben, nekik mindenki elöljárója volt, ám ahogy feljebb léptünk, egyre kevesebb parancsolónk lett, magunknak pedig egyre több alárendeltje. Megengedés esetén csak régi barátok, „földiek” tegezhették egymást, de csak a magánéletben. (Akárcsak a tisztek, akik egymást tegezték ugyan, ám a szolgálat során magázódtak.) Felsőbbéveseket (tiszteket) megszólítani tisztelgést követően csak feszes vigyázzállásban volt szabad, s minden esetben „alázatosan jelentem”-mel, vagy „alázatosan kérem”-mel („kérdezem”-mel) kellett a mondanivalót bevezetni. (A köznyelvben az „alázatosan” gyakran „alássan”-ra vagy „átosan”-ra változott.) Ez a bővítmény egyik leggyakoribb szókapcsolat volt a katonaságnál, amit Jaroslav Hašek: Švejk, a derék katona című ismert szatirikus könyve is bőven kifigurázott. A német szolgálati nyelv szerint ez a jelentési forma eredetileg az „Ich melde gehorsamst”-ból származott, ám ennek szó szerinti fordítása az „engedelmesen jelentem” is lehetett volna.¹⁴ Ez az alázatosság (megalázkodás) számomra mindig nehezen elviselhető, bántó volt, s egyike azoknak, amiket a háborút követő hadseregben helyesen eltöröltek, mint ahogy az osztrák hadseregben is megszüntették. A rangban alacsonyabban álló (alsóbbéves) a felsőbbévessel, vagy tisztekkel általában csak akkor beszélt (beszélhetett), ha fontos jelentenivalója volt, vagy ha kérdezték. Ha a tiszt valakivel beszélni akart, akkor nevének szólítása után a „hozzám” vezényszó hangzott el. Ilyenkor oda kellett mennünk, három lépésre tőle meg kellett állnunk¹⁵, tisztelegni, majd jelenteni, hogy „parancsára megjelentem.” Közben „vigyázz” állásban feszesen kellett állni. A beszéd végén a tiszt a „végeztem”-mel, vagy a „leléphet”-el jelezte, hogy mehetek. Ekkor tisztelgést követően „hátraarc”-ot kellett csinálni, majd határozott „kilépést” követően távozni.

 

„Szabad foglalkozás” zsávoly ruhában.
Pozsgai László és a szerző

 

Zárt térben a sapkát levették, s a főreálosoknak és hadapródiskolásoknak a tiszti kalapot „vigyázzállás” esetén a test mellett jobb kézben kellett függőlegesen tartaniuk. Ebben az esetben a kötelező tisztelgést határozott fejbólintással (ún. meghajlással) kellett helyettesíteni. Más szóval – számos nyugati hadsereggel ellentétben – sapka nélkül nem volt szabad tisztelegni.

Az iskolai fegyelem lényegében a katonai Szolgálati Szabályzat iskolákra módosított szellemét valósította meg. Amennyiben a fegyelmezés során a beosztottat méltánytalanság (igazságtalanság) érte, elvileg volt lehetőség arra, hogy „panaszt” tegyen az elöljáró ellen, de ezzel csak a legritkább esetben éltek, s azok közt is csak nagyon ritkán adtak helyt a panasznak. Én egyet sem értem meg. (Ottlik könyvében szerepelt egy ilyen panasz, de az az osztálytársak ellen irányult, aminek a végén a panaszt tevőt csapták ki az intézetből. Ehhez hasonló a mi időnkben elképzelhetetlen lett volna.)

A (tágabb és szűkebb értelemben vett) fegyelemsértést megtorolták. A vétket elkövető növendéket századparancsnoki, sőt súlyos esetben iskolaparancsnoki kihallgatásra rendelték, majd megfenyítették, s ezt a már említett parancskihirdetés során közzé is tették. Ez lehetett szóbeli figyelmeztetés, megrovás, laktanyafogság, a szabadfoglalkozás megvonása, vagy akár fogda is. A laktanyafogságnak – ami általában egy hónapnál nem volt kevesebb – az alreálban kisebb büntető jellege volt, ám a főreálban, majd később a hadapródiskolákban ez kimenőelvonást (laktanyában maradást) jelentett, márpedig a kimenőt vasárnap délután szinte minden növendék igénybe vette, mert akkor már felügyelő felnőtt nélkül egyedül is elhagyhatta az intézetet. A laktanyafogság látogatási tilalmat is jelentett, de – Kőszegen a határ közelében lévén – aránylag kevés embert érintett e tilalom. A fogdában a büntetett 12 órát töltött, kapott élelmezést (tehát nem „kenyéren és vízen” tartották). Napközben tanulhatott, kis fogdahelyiségben volt bezárva, nem érintkezhetett senkivel. Nekem – hála a sorsomnak – a fogdahelyiséget nem volt szerencsém megtapasztalni. Egyik legsúlyosabb büntetés volt, ha a nyakról (gallérról) levetették a rangjelzést, ami után az illető „csupasznyakúvá” vált. Ez azért is hátrányos volt, mert a sávok hiányáról árulkodó tátongóan üres nyak esztétikailag sem volt szép, és a lányok is ismerték a tanulmányi eredményt is jelző rangjelzést. Kőszegi tartózkodásom négy évében több osztálytársamat súlyos fegyelmi (erkölcsi) vétség miatt az intézetből eltávolítottak, volt, akit – sajnálatosan – zsidó ősei miatt zártak ki.

A viselkedéskultúrára nagy súlyt fektettek. Az evőeszközökkel szabályszerűen kellett bánni. Ha egy társunkat véletlenül meglöktük, lábára léptünk, stb., akkor a „bocsánat” vagy „pardon” mindennapos szóhasználat volt, s hangsúlyozták, hogy ha valaki elnézést kér, akkor annak meg kell bocsátani. (Ez persze nem azt jelentette, hogy szabadfoglalkozás, vagy játék során ne lökdöshettük, sőt akár ülepen ne rúgtuk volna egymást. Volt mikor egy társunk háta mögé négykézláb állt valaki, a másik meglökte, miáltal az hanyatt esett. Fülpöcketés, csiklandozás, „hülyéskedés,” sőt pofozkodás, verekedés is akadt.) Unásig sulykolták, hogy az öregebbeknek, hölgyeknek és a rangban idősebbeknek át kell adnunk a helyünket, őket előre kell engednünk, s általában a nőkkel (gyengébbekkel) szembeni lovagiasság fontos szerepet kapott. Viselkedés- és illemtant is tanítottak. Cél volt az „úrhoz” méltó, nobilis (gentlemani) magatartás. Kioktattak a határozott fellépésre, érthető bemutatkozásra, határozott kézfogásra stb., s ezt az intézetben el is várták. A „nyám-nyám” beszédet nem tűrték. Súlyt fektettek a növendék tartására, járására, fejtartására. Az összeszedett, nem dülöngő, nem cammogó, hanem határozott járásra, kihúzott felsőtestre, a nem lógó fejre stb. Tágabb értelemben idetartozott a hajviselet, amit mindenki szabadon megválaszthatott. Először az újoncokat lekopaszították, majd a megnőtt haj hossza elöl legfeljebb 7, hátul 4 cm lehetett. Az intézetben volt borbély, s a hajvágást mindenkinek magának kellett megfizetnie. Legfeljebb havi 5 pengő zsebpénzt kaphattunk, ami ma (vásárlóértéken) kb. 3–4 ezer forintnak felel meg. Ebből kellett a kedvezményes árú hazautazás vonatköltségét, piperecikkeket is megfizetni, de volt kantin is, ahol minden szükséges kapható volt. Ősszel sült szelídgesztenyét lehetett hozatni, ami egyik kőszegi sajátosság volt, ezt is ki kellett fizetni. Ezt a zsebpénz-szabályt ki lehetett játszani, de általában a takarékosság volt jellemző. Minden héten kaptunk egy levélborítékot bélyeggel, és egy levelezőlapot. Egyiket kötelező volt haza megírni, a másikat, akinek akartuk, annak címezhettük. Ezeket a leveleket éppúgy elolvasták, mint a kapottakat. Elöljáróink előtt igazában semmi titkunk sem lehetett. Érdekes, hogy az osztálytisztek – sőt esetemben egyszer az iskola parancsnoka is (kellő tisztelettel, pl. „Nagyságos Asszonyom”) hozzáírt a levelekhez, ha annak szükségét érezte, pl. ha valaki téves dolgot írt, vagy csomagot kért, holott nem járt neki, de szükség esetén a tanulmányi helyzetről is tájékoztattak, ami tulajdonképpen helyettesítette a szülői értekezleteket.

A vázolt szigor ellenére mindennapjainkban sok vidámság is helyet kapott, amikről a megemlékezések hosszú sora is tanúságot tesz. Nem voltunk idomított csodalények, alapjában nem különböztünk más korunkbeli fiúktól, csínytettekre, tréfákra és ifjúkori „idétlenségekre”¹⁶ is képesek voltunk.

 

(A befejező rész a következő számban)

   

JEGYZETEK

1	A Hunyadi Mátyás Katonai Alreál jelmondata. Az iskoláról szóló jelen írásomban az intézet történetével csak oly mértékben foglalkozom, amennyit saját kőszegi iskolai tapasztalataim és élményeim megértése megkíván. A témával részletesen foglalkozni akarók részére ajánlom a Ráskay Pál és Szabó Zoltán által írt, e tárggyal foglalkozó – a forrásmunkák közt megjelölt – könyvet, amely két kiadást is megért.
2	A Zőgling szó szerint nevelendőt jelent, magyar fordítása növendék. A Zőgling-ből származik a Kőszegen elterjedt, de a maga korában országosan is ismert „cőger” és „Cögerei” elnevezés. Az iskola másik köznapi neve a kadét (tisztjelölt) elnevezés alapján, a „kadétiskola” volt.
3	A bécsi hadügyminisztérium említett határozata alapján felhívást tettek közzé, amire – egyebek közt – Kőszeg szabad királyi város is felajánlott 10 katasztrális holdat, s egyéb segítséget, így került az iskola Kőszegre.
4	Kőszeg Város Önkormányzata 115/2015 (V.28.) sz. határozatával a volt Katonaiskola emlékére, június 15. és 25. között évente rendezett találkozókat a „cőgerek napjának” nyilvánította, s azt az Önkormányzat hivatalos rendezvényei közé felvette. E hagyományőrző összejövetelek rendezője a HOHE keretén belül működő Kőszegi Hunyadi Mátyás Baráti Kör.
5	K. un K. = Kaiserliche und Kőnigliche, azaz császári és királyi.
6	A Monarchiában a tisztképzés részben az „alreálokban” (vagyis a latint nem tanító „reál”-iskolák alsó négy osztályaiban) kezdődött. A növendékek egy része tovább tanult a „főreálokban”, (felső három osztályokban), majd három (a tengerészetnél négy) évig a katonai akadémiákon. Utóbbiból – 3-4 év multán – hadnagyként avatták őket hivatásos tisztté, de az alreált végzett növendékek folytathatták tanulmányaikat a négy éves hadapród iskolákban is, ahonnan zászlósként kerültek a hadseregbe. A Horthy-korszakban a főreál négy, a hadapródiskola pedig ötre módosult. A kibernetikai és haditechnikai forradalom folytán ma a tisztképzés felsőoktatás keretein belül történik.
7	Az intézet neve – a szervezeti hovatartozástól, az iskola szervezésétől és tananyagtól függően többször is változott, mindvégig szerepelt azonban a névadó, 1936-tól pedig a „honvéd” jelző. Az egyes elnevezések ismertetésétől – tekintve, hogy a lényeget nem érintik – ezen írásban eltekintünk.
8	A birtokomban lévő példány a hetedik (!) kiadás.
9	A Horthy-hadseregben az alhadnagy volt a legmagasabb altiszti rang, míg a legalacsonyabb tiszti rendfokozat a „zászlós” volt, amit a hadnagyi rendfokozat követett.
10	Dr. Mathia Károly szerint „az úriember felelősségét kell a növendékekbe nevelni”. Say Gyula osztálytársam könyvében leírja, hogy dr. Mathia Károly előbb az Eötvös Kollégiumban magyar–történelem szakon végzett, majd latin, olasz és angol nyelvekből szerzett tanári diplomát, részt vett a Kodály-féle népdalkutatásban, végül zeneszerzésből nyert doktori címet. Sokoldalú és jó ember volt, akiről Say – Ruttkay Arnoldra hivatkozva – idézi, hogy: „Aki a környezetében élt, jobb ember lett és boldogabb...” Kőszegen – egyebek mellett – az intézeti zenekar lelke is volt. Sajnos 1938-ban Budapestre, a Ludovika Akadémiára helyezték.
11	Alaki kiképzésnek nevezték a zárt alakzatban végrehajtott, ám egyénileg is alkalmazott katonás mozgásformák elsajátítását és gyakorlását. Egyszerre, egy időben, egyformán kellett végrehajtani a vezényszavakat: „vigyázz”, „pihenj”, „hátra arc”, „balra át”, „jobbra át”, „igazodj”, „jobbra nézz”, „tisztelegj”, „futólépés”, „állj”, „nóta”, „oszolj”, „térdre”, „hozzám”, „végeztem” „feküdj”, „föl”, „ülj le” stb.
12	Az akadálypálya különböző árkokkal, 2 méter körüli palánkkal stb. ellátott kb. 100 m hosszú pálya volt.
13	„Előtted a küzdés, előtted a pálya, / Az erőtlen csügged, az erős megállja. / És tudod, az erő micsoda? – Akarat. / Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.” Arany János: Domokos napra c. verséből (1851). – „Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, melly ha megvész, / Róma ledűl, s rabigába görbed.” Berzsenyi Dániel : A magyarokhoz (1810) c. verséből. – „Csak sast nemzenek a sasok, / S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.” Berzsenyi Dániel: A felkölt nemességhez (1797) c. verséből.
14	A szó egyaránt jelenthet engedelmességet és alázatosságot.
15	Innen (illetve a katonaságtól) ered a polgári életben – főleg régebben – is használt „három lépés távolságtartás” kifejezés.
16	Az „idétlen” gyakori kifejezés volt, valamiféle rosszul sikerültet, groteszket, esetlent sejtetett.