NÉMETH ANDRÁS: 1956, CELLDÖMÖLK

A TITOK
(Baranyai József)

A ma Budapesten élő, celldömölki származású Baranyai Józseffel ülünk egymással szemben a szülői ház kellemes hűvösében, és várja kérdéseimet. Baranyai úr 1935-ös születésű, de koránál jóval fiatalabbnak látszó, kemény kézfogású, pontosan fogalmazó ember.

Kezdjük a közepén – mondom a szokásos tiszteletkörök után –, mert magam is nagyon kíváncsi vagyok ’56-os történeteire.

– Mi az, amit 35 évig titkolnia kellett fejvesztés terhe mellett, 15 évig pedig hallgatott róla, mert nem kérdezték?

– 1956 őszén Somogy megyében, Taszáron voltam katona, az ugyancsak Cellből bevonult Somogyi Ferenc barátommal. Innen november 4-e után szélnek eresztettek bennünket az oroszok, és kb. három nap gyaloglás után, 7-ére értünk haza. Akkoriban az ország tele volt „szabadságolt” magyar katonákkal, akiket elzavartak laktanyáikból, és gyalog igyekeztek hazafelé, óvatosan kerülgetve a főútvonalakat. Így találkoztunk mi is Marcali környékén tüzérekkel, akik fegyvereket, gránátokat kínálgattak, és szereztem is tőlük egy gránátot meg egy pisztolyt.

Már itthon, Cellben, Ferivel sétálgatva jött a gondolat, hogy ha már vannak eszközeink, használni is illene őket. A legjobb célpontnak a járási rendőrkapitányság előtt posztoló tank mutatkozott, és nem is teketóriáztunk sokáig. November elején egyik este, amikor már nem volt forgalom az utcákon, de jól emlékszem, a mozi ablakai még világítottak, a református templommal szembeni sarokház mögül kifigyeltük a tank legénységének mozgását, mert emberi életet nem volt szándékunkban kioltani.

Miközben Feri a Koptik Odó utcát tartotta szemmel, és amikor se a mozi felől, se a tank körül mozgás nem volt észlelhető, egy jól irányzott dobással sikerült az acélkoporsót eltalálnom. A durranás után persze volt pánik az elvtársak között, de akkor már mindketten hazafelé tartva, biztonságban éreztük magunkat.

– Biztonságban?! Hiszen akkor kijárási tilalom volt meg oroszok... Nem féltek?

Most először mosolyodik el, és azt mondja: nem, hiszen volt nálam egy pisztoly. És ezt úgy mondja, hogy nincsenek ellenérveim.

– Szóval Marcaliban szert tett egy gránátra és egy pisztolyra. A gránát tehát „elkelt”, de a pisztoly azért csak-csak „csiklandozta” a zsebét, annak mi a története?

– Természetesen annak is van története. December 11-én vagy 12-én délelőtt barátaimmal, Ficsekkel (Fülöp Endre), Albert Gusztival és Somogyi Ferivel civilben, elegánsan fölgyalogoltunk a Ság hegyre. Akkor még dolgoztak a kőfejtőnél, és láttuk a szorgoskodó munkásokat, akik tették a dolgukat annak ellenére, hogy a munkástanácsok országos sztrájkot hirdettek a rádióban. Hát, hogy rövid legyek, mi négyen akkor ott minden különösebb agitáció nélkül érvényt szereztünk a sztrájkrendeletnek, és lerakattuk velük a szerszámot.

– Gondolom, ez esetben is sikerült angolosan távozniuk, mert a megyei levéltárban böngészgetve sem találtam egy sort sem egyik akciójukra vonatkozóan sem. Nem találták az elkövetőket? Akkor inkább elhallgatták a tehetetlenségüket bizonyító tényeket is.

– Igen, sikerült eltűnnünk a helyszínről annak ellenére, hogy valaki betelefonált Celldömölkre, mert még a hegyről lenézve láttuk, amint a keleti oldalon a falu felől araszoltak felfelé a hegyre a karhatalmisták.

– Ehhez az akcióhoz talán nagyobb bátorságra volt szükség, mint a „tankelhárítás”-hoz, mivel többen voltak, és ugye gyülekezési tilalom is volt, tehát már a csoportosulás is önmagában gyanús lehetett, aztán fényes nappal történt lakott területtől kilométerekre, hogy a statáriumot már ne is mondjam.

– Nem. Nem volt semmi probléma, mert ahogy láttuk jönni a pufajkásokat a falu felől, a mesteri oldalon leereszkedve hazagyalogoltunk. És ne feledje, a zsebemben ott volt a pisztoly, én meg jó lövő voltam.

– A mai 60–70 évesek tisztában vannak vele, hogy azok az idők nagyon kemények voltak a honvédségnél. Sikerült-e baj nélkül átvészelni a még hátralévő időszakot?

– Pont az ellenkezője történt, ugyanis a forradalom alatt Taszáron tagja voltam a Katonai Forradalmi Bizottságnak. Ezért aztán elővettek, miután Ferivel karácsony előtt visszatértünk a laktanyába. Ezt még csak át lehetett volna vészelni, de egy alkalommal, amikor őrségben voltunk, valaki többünknek gránátokat, kézifegyvereket dugott a holmijába, és ez már komoly dolog volt. Hetekig voltunk lefogva Kaposváron, majd Taszáron, ahol statáriális bíróság elé vittek bennünket, mert példát akartak statuálni, gondolhatja, milyen ítélettel. Egy orosz alezredes mentette meg az életünket, aki szétzavarta a statáriális bíróságot, de a fegyvernemi katonai bíróságot így sem sikerült elkerülnünk. Az itt kiszabott büntetésből – lázítás és őrizet megszegése bűntette volt a vád – 10 hónapot és 15 napot kitöltettek velem.

– Gondolom, az őrizetesként eltöltött időszak sem lehetett leányálom.

– Elmondok ebből az időből is egy jellemző esetet. Volt egy „D” tisztünk (elhárítós), akinek a forradalom alatt még én mentettem meg az életét, mert egy disznó volt, és ezért többen haragudtak rá, és szét akarták szedni... remegett az életéért, amikor megsajnáltam, és kiszedtem a többiek keze közül. November 4-e után ez a patkány is újra erőre kapott, és az lett a szokása, hogy a vaktölténnyel tárazott pisztolyát az őrizetesek füle mellett sütögette el, így kergette rémületbe áldozatait.

Hát én is hozzá kerültem, és nálam is elkezdte a hadonászást, amíg egy alkalommal el nem szakadt a cérna... szóval hirtelen kivertem kezéből a fegyvert, és nem adtam neki vissza. Na, ettől mindjárt megjuhászodott, és könyörgőre fogta, mert ha ez kiderül, nagy bajba kerülhetett volna. Visszaadtam, persze, mert akkor, ott nem tehettem mást, utána került is engem a pasas. A történethez tartozik még, hogy ezt az embert 2–3 év múlva leszerelték, és már civilben, Pesten összefutottunk... Megállítottam, pedig nagyon menni akart, hogy ő nem ismer engem... Egy-két pofon után aztán mindjárt tudta, mikor és hol találkoztunk.

– A Forradalmi Katonai Bizottságban vállalt szerepéért, illetve a börtönben töltött időszakért kapott-e valamilyen elismerést, kárpótlást?

– Igen. A Magyar Köztársaság Elnökének Hivatala 1991-ben ’56-os emlékéremmel tüntetett ki, és nyugdíj-kiegészítést kapok.

– Végül – nem hagy nyugodni a gondolat, hát megkérdezem – honnan volt bátorsága két alig huszonéves fiatalembernek egy tank elleni gránátos és négyüknek egy Ság hegyi akcióhoz, a már ismét jól működő ÁVO-s terror és a demonstratív szovjet katonai megszállás ellenére? Mert ide kellett vagányság is, igaz, de önmagában az azért édeskevés lett volna. Akkor ugyanis köztudott volt, ha valakit fegyverrel elkaptak, azt ott a helyszínen akár agyon is lőhették minden kérdezés nélkül.

– Talán onnan – mondja rövid gondolkodás után –, hogy tudomására akartuk hozni a szovjeteknek, hogy ők itt idegenek, megszállók, nemkívánatos vendégek. Hogy ne akarjanak itt berendezkedni, mert ez az ország ezer éve a mi hazánk, és itt csak mi érezhetjük magunkat otthon.

EGY CELLI CSALÁD KÁLVÁRIÁJA
(Ábrahám Ferenc)

Rövid morfondírozás után arra a megállapításra jutottam, hogy Ábrahám Ferenc és családja kálváriájának megértéséhez a legrövidebb út, ha mindjárt az elején tisztázzuk, ki is ő valójában. Tennünk kell ezt annál is inkább, mert a háború utáni években, mint köztudott, származás és foglalkozás szerint kategorizálva voltunk, nemcsak szüleink, mi is, még általános iskolában is. Volt ugye munkás, paraszt, a mi kutyánk kölykei, ahogy akkor mondták, meg értelmiségi, de az utóbbi megbízhatatlan, a szükséges rossz kategóriájába tartozott. Aki ezen a körön kívül esett, az volt az egyéb, az ikszes. Ők voltak a gyanúsak, a megbízhatatlanok meg az ellenségek. Vagy azért, mert a régi rendszerben volt valamijük, vagy csak azért, mert okosabbak, tanultabbak voltak új uraiknál. Ők voltak, akiket kitelepítettek, racionalizáltak, bebörtönöztek, akiket a Hortobágyra, Recskre vittek, mert potenciális ellenségnek tekintették azt is, aki csak portás volt a helyi tüzépen.

Árgus szemekkel figyelték őket, és szépen berendezett irodákban volt dossziéjuk, és ha nem tettek semmit, akkor is lecsaptak rájuk időnként, mert feltételezték róluk, hogy alkalomadtán megtették volna mindazt, amit terhükre, vádként kitaláltak.

Mai ésszel végiggondolva hihetetlennek tűnik mindez, bár véleményem szerint Ábrahám Ferenc még rosszabbul is járhatott volna. Konkrétan arra gondolok, hogy fiatalabb éveiben ugyanazt az elegáns egyenruhát hordta, amit az ifjabb Horthy, a kormányzóhelyettes...

No, de nézzük a tényeket. Történetünk főszereplője anyai ágon Pletnits származék, egyik őse II. Rákóczi Ferenc főtisztje volt a méltóságos fejedelem szabadságharca idején. Dédapja Horváth Elek, akinek Dömölkön utca viseli nevét, nagyapja pedig méltóságos úr volt, Pletnics Ferenc kormányfőtanácsos. A nép és a haza iránti elkötelezettség ebben a famíliában alapkövetelmény, így tehát nem meglepő, hogy Ábrahám Ferenc fiatalon katonai középiskolát végzett. A magyar hadsereg elit alakulatánál, a repülősöknél, majd a műszakiaknál szolgált.

A háború utáni évek megalázó segéd- és alkalmi munkái ellenére 1954. július 1-től a szombathelyi VASÉP-nél diszpécser, majd vállalati munkaügyi vezető. Hagyták dolgozni, mert jó szakember volt, és mert szükség volt rá. Az ott eltöltött évek alatt több újítását elfogadták, kétszer kapott sztahanovista kitüntetést, egyszer pedig kiérdemelte az építésügyi minisztérium kiváló dolgozója címet.

Ne tévesszen meg senkit, Ábrahám Ferencnek nem lett hirtelen minden elfelejtve, csak éppen kicsit békén hagyta a rendszer, miközben azért megfigyelte. Ez akkoriban bevett, általános szokás volt, a politikai rendőrségen mindig mindenkiről tudtak mindent. Ez a szemmel tartás jelen esetben úgy működött, hogy a családnak olyan lakást utalt ki a tanács, melynek egyik szekrénnyel torlaszolt ajtaja mögött mindig rendőrcsaládok voltak a társbérlők... A megfeszített, de elismert munkával és nélkülözésekkel, illetve rosszindulatú társbérlői agresszióval fűszerezett néhány év után elérkezünk 1956 októberéhez, és itt a történeti hűség kedvéért átadom a szót a családfőnek.

– Azokban a napokban – veszi át a szót Feri bácsi – nem tettem én semmi rendkívülit. Igaz, a munkahelyemen, szűkebb körben én is elmondtam másokhoz hasonlóan a véleményem, vagy segítettem munkástanácsot szervezni, de ismétlem, sehol semmiben nem játszottam vezető szerepet. Mindezek ellenére 1957. március 29-ei keltezéssel a VASÉP átszervezés indokával munkaviszonyomat megszüntette. Újra nélkülözni kényszerültünk, alkalmi munkákkal tartottam el családom, mivel feleségem, aki bár tanítói diplomával rendelkezik, nem kapott állást, mert tanulmányait a győri orsolyitáknál (apácarend) végezte, tehát mérgezte volna az ifjúságot. A baj nem jár egyedül – mondják –, ’57 nyarán ügyeletes rendőrtiszt társbérlőm is elérkezettnek látta az időt egyik szobánk megszerzésére, és mindent elkövetett célja elérése érdekében. Egyre durvábban viselkedett velünk, k... reakciósoknak titulált bennünket, és deportálással, kitoloncolással fenyegetőzött. Előfordult, hogy egy alkalommal tettlegességig hergelte magát, és közös udvarunkon megverte feleségemet és nyolc éves kisfiamat.

– Mikor sikerült újra elhelyezkednie?

– 1958-ban kaptam újra állást a celldömölki műszaki ktsz-ben, és még azon év október 3-án letartóztattak izgatás vádjával. Hetekig voltam Szombathelyen, a hírhedt „MUSKÁTLIS HÁZBAN” (Király utca 14.) a politikai rendőrség fűtetlen cellájában, és minden nap délelőtt vittek fel kihallgatásra a nyomozókhoz. Itt éjszakánként nem engedtek aludni, a családom elől pedig eltitkolták hollétemet. A kimerültségtől sokszor már a fejemet vertem a falba, hogy leküzdhessem kiszolgáltatottságomat, elesettségemet. Reménytelen helyzetemben később aláírtam egy, a tényekkel köszönő viszonyban sem lévő nyomozati jegyzőkönyvet, majd vádemelési javaslattal átszállítottak a megyei börtönbe, ahol már emberségesebb körülmények uralkodtak. Kilencen voltunk egy cellában, nappal volt szabad leülni, éjszaka pedig aludni. Ügyemet átvette az ügyészség, ők már engedélyezték, hogy október 23-án értesítsem családomat fogva tartásom helyéről, aminek köszönhetően feleségem lépéseket tehetett szabadon bocsátásom érdekében. Akciója sikeres volt, október 25-én izgatás bűntette miatti letartóztatásomból B. N. J. megyei ügyész szabadlábra helyezett. Ez az ügyész végtelenül jóindulatúan és tisztességesen kezelte ügyemet. Áldja meg érte az Isten!

– Milyen volt a találkozás a családdal?

– Hát bizony nehezen érzékelhető. Aki nem élt át hasonlót, annak elmondhatatlan. Feleségem elém jött a szombathelyi állomásra, de nem ismert meg, úgy néztem ki. El tudja ezt képzelni, pedig harminc évesek voltunk mindketten?

– Hogy alakult további sorsa a hazatérés után?

– Szombaton érkeztem haza, és 27-én hétfőn kellett jelentkeznem a celli rendőrségen. Itt ismét letartóztattak, és 31-éig tartottak fogva. Újbóli szabadulásomat ebben az esetben is a már korábban említett B. N. J. megyei ügyésznek köszönhettem, aki a rosszindulatú helyi rendőrkapitány feje fölött tárgyalt ügyemben a Belügyminisz tériummal, miután a feleségem ismételten segítségért fordult hozzá. 1958. november 9-én B. Nagy az ellenem indított eljárást megszüntette.

– 50 évvel a történtek után az ember azt hinné, végre győzött az igazság, és minden jóra fordul...

– Egyáltalán nem. Amíg engem meghurcoltak, családom éhezett, nélkülözött, mint már említettem, feleségemet sehol nem alkalmazták. Almaszedésből tartották el magukat. A mostoha körülmények, viszonyok miatt szívbelhártya-gyulladást kapott, ez máig kíséri. Aztán jött az idegösszeroppanás, mert közben a rendőrkapitány újra lépéseket tett, hogy rendőrtiszt társbérlőnk egyik szobánkat megkapja. Ott keserítették meg az éle - tünket, ahol tudták. 1958. október 31-től engem, 1958. november 6-tól pedig feleségemet rendőrségi felügyelet alá helyezték. Nálam ez egészen ’59. április 23-ig, feleségemnél pedig ’59. január 5-ig tartott.

– Mivel járt ez a röviden csak REF-nek hívott büntetés?

– Röviden: nem hagyhattuk el engedély nélkül lakóhelyünket, nem látogathattunk gyűléseket, kultúr- és sportrendezvényeket, piacot, szórakozóhelyeket, tehát ahol már öt ember előfordult, az nekünk tilos volt. Aztán minden este 23–05-ig otthon kellett tartózkodni, és minden héten egy alkalommal személyesen kellett jelentkeznünk a rendőrségen. Ez még hagyján, de az állandó éjszakai ellenőrzések elviselhetetlenek voltak. Szinte minden éjszaka megverték gumibottal Hámán Kató utcai szobánk ablakát, és akkor mindkettőnknek a nyitott ajtóba kellett állnunk. Nem csoda, hogy feleségem idegösszeroppanást kapott. Anyósom viszont nem tudta elviselni, elnézni megpróbáltatásainkat, 1959-ben egy szívinfarktus elvitte.

Igen. Ilyen időket éltünk. A hatalom azt tett, amit akart, és ott rúgott rajtunk, ahol tudott. 1960 nyarán pl. gépjárművezetői igazolványomat is bevonták. Másodrendű állampolgárok voltunk. Egy alkalommal azt mondta nekem a helyi rendőrkapitány: „Maga majd elrohad a börtönben, a felesége majd megőrül, a kölykéből mi meg majd nevelünk magunknak különbet, mint maga.” Hát nem lett igaza. Hosszas agónia után letűnt az a rendszer, mi pedig túléltük úgy, hogy megmaradhattunk tisztességes magyar embernek.

– Ez olyan szépen hangzik, hogy itt akár be is fejezhetnénk.

– Pedig még nem mondtam el mindent, mert nagyobb bajba is kerülhettünk volna. A forradalom vége felé ugyanis, amikor a kivándorlási hullám elindult, máig kiderítetlen közreműködők öt-nyolcfős csoportokat irányítottak Budapestről celli címünkre. Ezek a vadidegen emberek egy-egy este bekopogtak ablakunkon, nálunk megszálltak, és másnap velem együtt utaztak Szombathelyre, a munkahelyemre. Ott, mintha soha nem találkoztunk volna, formálisan állományba vetettem őket, mint új dolgozókat a mélyépítési építésvezetőségre. Innen már a cég szállította őket legálisan a határszéli munkahelyekre, ahonnan ugye már nem volt nehéz a szomszéd osztrák faluba átsétálni. Ezen a csatornán kb. 40–50 fő távozhatott úgy, hogy máig nem tudjuk, ki kicsoda, hogy kit ki küldött.

Letartóztatásomkor arra gondoltam, ezek miatt a Vörös Pimperneltől tanult akciók miatt kell majd felelnem, de szerencsémre ezekről az utakról soha senki nem kérdezett, tehát jól konspirálhattunk. Könnyelműek voltunk? Nem hiszem, egyszerűen fiatalok, akik talán csak kevésbé aggályoskodók, akkor pedig csak azt láttuk, hogy látogatóink bajba jutott emberek, akiken segíteni kell.

– Tudom, nagyon sablonos a kérdés, de ha még egyszer születne...?

– Igen, értem a kérdést, mindent még egyszer ugyanígy megtennék, megtennénk. Ugyanis mi ketten mindig úgy cselekedtünk, hogy utána a lelkiismeretünkkel el tudjunk számolni. Azért tenni valamikor valamit, hogy egyszer majd talán kitüntetnek érte, ez álságos. 1991-ben a rendszerváltáskor én Göncz Árpád köztársasági elnöktől megkaptam az 1956-os emlékérmet. Nem jártam utána, nem kértem, az ’56-os politikai eljárások rendszerváltozás utáni felülvizsgálatakor sem ügyészi javaslat alapján történt felterjesztésnek köszönhetően vehettem át a kitüntetést. Átvételekor boldog voltam természetesen, de azért az igazi boldogság, hogy túléltük megalkuvások nélkül, hogy túlélhettük tiszta lelkiismerettel.

A MOSONMAGYARÓVÁRI VÉRFÜRDŐ ÁLDOZATA
(Koloszár Zoltán 1940–1956)

A mosolygó fiatalembert ábrázoló fotó hátoldalán szálkás betűkkel írt szöveg: „Készült 1955. III. 28-án, Győr”. A sapkáját hetykén viselő legényke azon a napon volt 15 éves, merthogy pontosan 1940. március 28-án született.

Amikor a fényképezőgép zárja elkattant, Koloszár Zoltán még nem sejthette, hogy rövidre szabott életéből csupán néhány hónap van hátra, és hamarosan ő lesz majd szülőhelye, Celldömölk egyetlen ’56-os mártírja.

A Baross utcában felcseperedett fiú az általános iskolai tanulmányait helyben végezte, és sorsa azonos volt a környékbeli gyerekekével. Nyáron fürdés a Cincában, télen szánkózás a „Pesung” oldalban, és néha egy-egy mozi, ahogy a családi költségvetés engedte, és persze hosszú beszélgetések a sorompónál a barátokkal, egy utcányira a szülői háztól. Amikor rájött, hogy van kézügyessége, repülőgép-modellezésbe kezdett, és örömét lelte az aprólékos, precíz munkát követelő ténykedésben.

Az általános iskola után nem volt kedve a középiskolához, inkább jó kézügyességét szerette volna kamatoztatni, ezért ipari tanulónak jelentkezett Győrbe, kőműves tanoncnak az MTH-ba. Ez az intézmény akkoriban népszerű volt az ifjúság körében, tanulóinak fekete tányérsapkás uniformist is adott, sőt a jobban tanulókat, dolgozókat a II. évfolyamtól már termelő munkába is állította. Sajnos Zolinak is része lett ebben az elismerésben, és 1956 őszén az említett kategóriába sorolt diákként a győri iskola Mosonmagyaróvárra küldte építkezésre. Sajnos, mert az október 26-iki tragikus véget ért óvári tüntetés időpontjában a társaság még a városban tartózkodott, és a legrosszabb történt velük, ami megtörténhetett: az iskola ugyanis aznap szabadságolta fiait. Nagy részük természetesen kihasználta a hirtelen jött kényszerszünetet, és a 16 évesek kielégíthetetlen kíváncsiságával ment a tüntető tömeg után, illetve a tömeggel a határőrlaktanya elé, jókedvűen, énekelve, zászlókat lengetve.

Nem is sejtették, hogy a zöld ÁVO-sok laktanyája előtt már földbe ásott géppuskafészkek várják majd őket befűzött hevederekkel, és nem látták a laktanya térre néző ablakai mögött lapuló, betárazott géppisztolyokkal és kézigránátokkal felszerelt őrséget sem.

Ma már kideríthetetlen a tűzparancsot vezénylő tiszt személye, de tény, hogy a csupán az épület homlokzatára szerelt vörös csillagot levenni szándékozó, egyébként békés és fegyvertelen tömegre minden előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen gyilkos sortűz dördült. Szándékosan és szabályellenesen nem lőttek előzetes figyelmeztetőt a fejek fölé, sem úgynevezett „porzót” a tüntetők lábai elé, sőt még lábra sem lőttek. És nem volt irgalom a továbbiakban sem, hosszú percekig ugattak a gépfegyverek, lőtték hátba a menekülőket, és dobálták gránáttal a már fekvő sebesülteket is.

A vérengzés után százon felüli volt a halottak száma, és kb. háromszáz a sebesülteké. Zoli, miután észlelte a bajt, egy közeli fa mögé akart ugrani, de eltalálták, több lövés érte. Estében még gránátszilánkok is érték, míg a mellette fekvő barátját a ráeső halottak megvédték a golyóktól. Délelőtt kb. 11 felé járt az idő, amikor az embertelen diktatúra dicstelen védelmezői befejezték a vérengzést. A halottak alól föltápászkodott barát még megtalálta Zolit, aki súlyos sebesülései ellenére élt, és eszméleténél volt, ott volt, amikor teherautó platójára tették, és a győri kórházba szállították. „Anyunak ne mondjátok meg” – kérlelte a körülötte lévőket, mert óvni akarta édesanyját az izgalmaktól, és mert bízott felépülésében, de csupán délután fél háromig bírta erős, fiatal szervezete...

Másnap, 27-én hozták haza, és 28-án búcsúzott el tőle a település lakossága a celli köztemetőben. Kivonult a vasutas fúvószenekar, voltak vigasztaló gyászbeszédek, de az itt hagyott szülők és a két nővér, a család fájdalmán mindez már nem segíthetett. Az ember azt hinné, hasonló esetben a szülői fájdalom tovább nem fokozható, ám a Moszkva által nyakunkra ültetett, magyarnak, szocialistának és munkásnak-parasztnak hazudott hatalom erre is rácáfolt. November 4-e után a forradalomban elhunytakat, a forradalomban megsebesültekkel, a forradalomban aktívan részt vettek népes táborával egyetemben ellenforradalmároknak nyilvánította és büntette. És tévedés ne essék, nemcsak az érintetteket, a családtagjaikat is. Kíméletlenül, hetedíziglen és évtizedekre. Az, hogy Koloszár Zoltán 16 éves kőművesipari tanuló ártatlan mártírja volt egy ÁVO-sok által levezényelt és végrehaj - tott oktalan tömegmészárlásnak, akkor senkit sem érdekelt! A család fájdalma még kevésbé. Koloszár Ferencet, az édesapát, a celli fűtőházban példásan helytálló MÁV ellenőrt büntetésből visszaminősítették, csak mint kazánkovács dolgozhatott tovább. Meg ami ezzel járt, természetesen, se fizetésemelés, se jutalom, se prémium hosszú éveken át, de még a család lakáskiutalását is visszavonták...

50 évvel a szomorú történések után elszorult szívvel olvasom a mosonmagyaróvári Anyakönyvi Hivatal sortűz utáni halotti anyakönyvi bejegyzéseit.

Az elhunytak foglalkozási rovatában: ipari tanuló, akadémista, bádogos, kőműves, fogatos, aztán esztergályos, kubikos, szerelő, lakatos... és így tovább, szakmunkások, fiatalok, sokan még szinte gyerekek...

52-es sorszám alatt a következő bejegyzés található: Koloszár Zoltán: elvérzés, combverőér lövéses sérülése (660. aksz.) Celldömölk 1940. márc. 28. Anyja neve: Marton Jolán, apja neve: Koloszár Ferenc, lakás: Celldömölk, Baross u. 17. ipari tanuló, meghalt: Győr, Zrínyi u-i kórház, 1956. okt. 26.

Tizenhat év, két mondatban.

A mosonmagyaróvári vérengzés időpontjában a határőr zászlóalj és laktanya parancsnoka Dudás István százados volt, aki a fegyverzaj elülte utáni percekben ijedtében magára hagyta katonáit meg a rábízott objektumot, és gyáva módon Csehszlovákiába szökött. Hazatérte után tovább szolgált, felelősségre nem vonták. Később 8 általános iskolai végzettsége ellenére ezredessé léptették elő. A rendszerváltozás után sem volt bűntudata, nyugdíjas éveit haláláig nyugalomban élte.

JEGYZETEK

A celldömölki Németh András (1940–2012) műszerész, amatőr fotós és zenész jórészt serdülőkori emlékei és utólagos kutatásai alapján hosszabb kéziratot állított össze Celldömölk forradalmi napjairól. Ebből emeltük ki az itt közölt részleteket – a szerző testvéröccse, Dr. Németh Ákos segítségével, akinek köszönjük közreműködését. (A szerk.)