KÖLTŐ(K) A HALLGATÁS TORNYÁBAN

Weöres Sándornak 1947 és 1957 márciusa között mindössze egy önálló kötete, a gyermekverseit tartalmazó Bóbita jelent meg.¹ A mellőzésben többek között Jékely Zoltánnal, Szabó Magdával, Pilinszky Jánossal, Nemes Nagy Ágnessel, Kálnoky Lászlóval, Áprily Lajossal, Vas Istvánnal, továbbá feleségével, Károlyi Amyval osztozott. Az elhallgatás, elnémítás egyik előzménye az a kritikai össztűz volt, amely 1945 és 1947 közötti könyveit fogadta. Hamvas Béla, Bajcsa András és Szentkuthy Miklós dicsérő szavait elnyomták Szigeti József, Horváth Márton, Keszi Imre, Kónya Lajos, Zelk Zoltán és más kritikusok értékelései. Természetesen ebben a megkülönböztetésben is akadtak társai. A vélemények többsége nem esztétikai alapú, hanem politikai, ideológiai indítékú volt. Némelyikük egyenesen egzisztenciális támadással ért föl. A baloldali retorika gyakran teremtett olyan ellenségképet, amely egy-egy alkotó vagy közösség mételyező hatását sugallta. Várkonyi Nándort és Weöres Sándort együtt kívánták hitelteleníteni Hamvas Bélával, illetve a Sorsunkkal. Más összefüggésben – a Válasz kapcsán – ugyanígy jártak el Illyéssel, Szentkuthyval, Weöressel. Mintha egy-egy szerző nem csupán műveivel, hanem kisugárzásával, baráti kapcsolataival is fertőzne, másokat is rossz útra terelne.

A Szabad Nép szerkesztőségi támadásának néhány mondata jól érzékelteti a megbélyegzések célzatosságát, leértékelő szóhasználatát: „A dolgozó osztályok ellenségeinek gátlás nélkül engedi át hasábjait a Válasz. Ez a Választ alapvetően jellemzi. De ezek mellett az árulók mellett ott brekeg az egész burzsoá kispolgári l’art pour l’art mocsara.

Az imperializmusnak ezek a szennyes irodalmi ügynökei hihetetlen cinizmussal törnek a dolgozók öntudatának elerőtlenítésére és megrontására, a munkásosztály és a dolgozó parasztság demoralizálására, és fényes fegyverüknek, az értelemnek becsmérlésére.”² A folytatásban az intellektuális anarchiát, az önzést, a hitetlenséget, a pornográfiát képviselők között Weöres olyan alkotóként szerepel, aki „gúnyt űz fennkölt eszméinkből, leköpi logikánk ellenállhatatlan erejét, cinikusan élteti a gondolat, a tudatosság »nyüge« nélküli üres szavakat.”

A vitára, a vélemények ütköztetésére egyre kevesebb lehetőség adódott. Az önmagukat védők, a mások mellett kiállók gyakran heves visszautasításban, kioktatásban részesültek. A Csillagban például rosszindulatú glosszában támadták meg a Weöres mellett megszólaló Szentkuthy Miklóst. Véleményének hitelét azzal vonták kétségbe, hogy gesztusával szolgált rá a Baumgarten-díjra.³ Az MDP a bírálatok mellett a jutalmazásokat is „államosította”; a Baumgarten-díjat rövidesen felszámolta. A fordulat évében és 1949- ben sorra szűntek meg a könyvkiadók és a folyóiratok (Újhold, Magyarok, Válasz); a megtámadottak és esetleges védőik minden fórumukat elveszítették. Az új kiadványok a vulgármarxista eszmék szócsöveivé váltak. ennek jegyében 1947 decemberében megindították a Csillagot, 1950-től az Irodalmi Újságot.

A kiadványok nem csupán a kor irodalmának, hanem irodalompolitikájának is lenyomatai. A bennük olvasható művek, értékelések különösen úgy válnak árulkodóvá, ha összevetjük őket a kortársak leveleivel, naplóival. Ez akkor is tanulságos, ha tekintélyes hányaduk kiadatlan vagy erősen hiányos. Gondoljunk Illyés és Weöres levelezésére, Szentkuthy és Solymos Ida naplóira! Mielőtt az elhallgató, asztalfiókjának és szűk baráti körének író Weöres sándor helyzetéről, magánéleti gondjairól és műveiről szólok, néhány eseményt, korjelző tünetet említek.

Az 1948-tól 1956-ig tartó időszak sem a politikában, sem az irodalmi életben nem tagolatlan tömb. A Szovjetunióban „Zsdanov a sírba vitte a szocialista realizmus titkát”,⁴ 1953-ban meghalt Sztálin, a magyar forradalom évében öngyilkos lett Fagyejev. Nálunk a hatalomhoz közeliek és a kirekesztettek számára is többször váltotta egymást a bizakodás és a reményvesztés. A fordulat évében már nem jelenhetett meg az Éjszakák (Jékely Zoltán) és az Őserdő (Lator László) című kötet. Az ismertebb ideológiai, irodalmi konfliktusok közé tartozott a Lukács-vita, a Felelet (Déry Tibor) meghurcolása, a Lila tinta (Örkény István) vesszőfutása. A kortársak számára szinte megmagyarázhatatlanul Sztálin-díjat kapott Aczél Tamás regénye, A szabadság árnyékában. 1952-ben Benjámin László felelős szerkesztő irányításával megindult a DISZ és az Írószövetség folyóirata, az Új Hang. 1954-ben minisztertanácsi határozattal létrehozták a Kiadói Főigazgatóságot. A könyvkiadás és a terjesztés országos irányítását előbb Kállai Gyulára, majd Köpeczi Bélára bízták. 1954-ben sokak meglepetésére és megbotránkozására újra nyilvánosságot kapott Erdélyi József; egy év múlva Csipkebokor című kötete is megjelent. Neki hamarabb megbocsátottak, mint Hamvas Bélának, Weöres Sándornak, Rába Györgynek. 1955 januárjában a Csillag közreadta Németh László Galileijét. A dráma hasonló tortúrán ment keresztül, mint a címszereplő természettudós. Színházi bemutatója a forradalom kitörése előtti napokban, október 20-án volt. 1956 nyarán az Új Hang közölte Déry Tibor kisregényét, a Nikit. Ősszel jelentek meg a Csillag, az Új Hang és az Irodalmi Újság utolsó számai. A korszak végén: 1956-os évszámmal – valójában 1957 tavaszán – került ki a nyomdából A hallgatás tornya (Weöres Sándor) és A tenyészet országa (Juhász Ferenc).

Helyezkedések, hatalmi játszmák nem csupán Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Péter Gábor, Révai József között dúltak, hanem az irodalmi élet olyan irányítói vagy bábjai között is, mint Horváth Márton, Kuczka Péter, Keszi Imre, Király István, Benjámin László, Szabolcsi Miklós és Ungvári Tamás. A gerincpróbáló időszakban más volt a mozgási lehetősége Illyésnek, Vas Istvánnak, a világháború után meghurcolt Szabó Lőrincnek, a nagy reményekkel induló Juhász Ferencnek és a meghasonló Darázs Endrének. Más azoknak, akiket a hatalom valamiért fontosnak tartott, más, akik már tekintélyt szereztek nyugaton, megint más, akiket gond nélkül elhallgattattak.

Minden önkényuralom alkalmazottá, a manipuláció eszközévé akarja tenni a művészetet. A maga szolgálatába állítaná azt az irodalmat, amely nem a politikai hatalomtól veszi felhatalmazását. A kor hangulatát, a kommunista vezetőknek a lírával összefüggő elvárásait jól érzékelteti Keszi Imre néhány dicsérő mondata a Kagylóban tenger című kötet szerzőjéről: „Zelk Zoltán nemcsak a párt költője, de a pártköltészet tudatos esztétája is. Talán legszebb verse az, amelyben Arany Jánoshoz vagy József Attilához hasonlatosan ő is megírta Ars poeticáját: a pártköltészetét: Légy pártos költő, s vesd meg / aki pártatlan, nézd le: / az önzés szőrös vadja / búvik barlangszívében!”⁵

 

A negyvenes évek végétől a hatalom számára mindenki gyanús volt, aki kételyt fogalmazott meg. Ellenséges, aki a létezés nagy kérdéseit nem az egyedül üdvözítő Párt iránymutatása szerint vetette fel. Kártékonynak minősültek a töretlen emberi, társadalmi fejlődés hitében bizonytalanok, a metafizikus talányokkal foglalkozók ugyanúgy, mint a formákkal kísérletezők. Billog volt, ha valakit Kosztolányi művészetszemléletével, erkölcsi felfogásával, Babits lírájának, világképének követésével hoztak összefüggésbe. Szitokszó lett az egzisztencializmus, az irracionalizmus. ez utóbbit rendre összemosták az antiracionalizmussal. Sokan hangoztatták vádként a pesszimizmust, az arisztokratizmust, a múltba tekintést. Szabolcsi Miklós szóvá tette, hogy Lengyel Balázs A mai magyar lírában nem mutatta ki eléggé Weöres Sándor verseinek „absztrakt, ellenségesen az irrealitásba húzódó voltát.”⁶ Keszi Imre a Tovább egy lépéssel című írásában a fiatal lírikusok értékelése közben Darázs Endrével kapcsolatban rosszallóan jegyezte meg: Weöres Sándor mágikus vonzásába került. Nehezményezte a „bomló és szétterülő látomások, a puszta nyelvi formába hanyatló egyre ködösebb lírai tartalmak kísértését.”⁷

Zelk Zoltán gúnyverset írt Weöresről, egy cikkében pedig azokkal a fordulatokkal élt, amilyenekkel eszmetársai a Nyugat harmadik nemzedékét és az Újhold fiataljait bélyegezték meg: „A polgári költészet kései korszaka az egyénieskedés kultuszával olyan tolvajnyelvet teremtett, amely egyformává öltöztette az eltökélten egyéninek szánt verseket – bizonyítva, hogy uniformissá válhat a különc öltözék is. Igy volt ez akkor, amikor a költők néhány kávéházi törzsasztal, vagy egy-két folyóirat köré gyűlt kis csoportnak írtak, s nem az »egyszínűnek« vélt tömegnek. [...] Az egyformaság rendszerint az irodalom formalista elfajulásának egyik tünete. Nos ilyen értelemben új formalizmus fenyegeti költészetünket.”⁸

A szinte teljesen megnémított Weörest a Hét évszázad magyar verseinek jegyzetében is elmarasztalták: „A művészi öncélúságot, a formai játékosságot túlhajtó verseivel, az irodalom társadalmi, politikai feladatait tagadó nézeteivel tette hírhedtté nevét. Néhány régebbi verse tanusíthatja, hogy nyelvünk milyen vérbeli művésze tévedt zsákutcába személyében.”⁹

A követendő kommunista eszmeiséget két rövid példával igazolom. Király István Kónya Lajos művészi értékei közül a harcos humanizmust és a szenvedélyes pártosságot emelte ki. Úgy vélte, a költő „szavai, képei tovább rezegnek az olvasóban, munkálják a lélek talaját.”¹⁰ Keszi Imre azt a szovjet irodalmat tekintette mintának, amelyben: „A szép össze van kötve az ellenség elleni harccal.”¹¹ (ez utóbbit hiába keresték volna Weöresnél, Pilinszkynél, Jékelynél, Németh Lászlónál.)

Külön tanulmányt igényelne a kiadások története; beleértve a lektori vélemények buktatóit, a példányszámokat, az egyes kötetek fogadtatását. Csak jelzésszerűen említem, hogy a verseskötetek általában 2–3000 példányban láttak napvilágot. Ennyi jelent meg Gellért Oszkártól (Ötven év verseiből); Zelk Zoltántól (Mint élő lelkiismeret); Juhász Ferenctől (A Sántha család; A tékozló ország).¹² A fordításkötetek közül Po Csü-ji verseiből 4 000-et; Rusztaveli A tigrisbőrös lovag című eposzából 5 000-et nyomtattak ki. Egy-egy kiemeltebb évfordulós kötet, külföldi antológia nagyobb figyelmet, támogatást kapott; Kónya, Kuczka, Kovai Lőrinc, Aczél Tamás könyveiből 5–10 000, olykor ennél is több készült.

 

*

 

A fordulat éve és a forradalom közötti időben Weöres Sándor ellentmondásos egzisztenciális, érzelmi állapotban dolgozott. Feleségével együtt 1948 őszén érkezett viszsza Itáliából. Az alaposan megnyújtott nászúton és tanulmányúton felmerült bennük, hogy az Egyesült Államokba telepednek ki.¹³ A családi kötöttségek és a bizonytalanság miatt végül a hazatérést választották. A házaspár helyzetéről leveleikből, Fodor András naplójából, a kortársak visszaemlékezéseiből alkothatunk képet.¹⁴ Közös jellemzőjük, hogy egyelőre hiányosan, töredékesen állnak rendelkezésünkre. A legtöbb információt a Weöres-levelek (illetve a hozzájuk érkező üzenetek) minél alaposabb feltárásától, nyilvánosságra hozásától várhatjuk. Várkonyinak 1949. május 25-én így számolt be helyzetéről: „Feleségemet még nem is ismered. Én most a Tudományos Akadémia kézirattárában dolgozom; kellemes nyugalmas munka, csak igen kevés fizetéssel jár. A költészet meg nem engedhető luxussá vált, helyette indulószövegeket gyártok, hogy valami mellékkereset legyen és feleségemmel meg anyósommal az utcára ne kerüljünk. Hivatali főnököm Keresztury Dezső, akivel gyakran emlegetünk Téged; ugyszintén Hamvassal is, ha néha találkozunk, de ő most Szentendrén él.”¹⁵

Fodor András feljegyzéseiben Weöres Sándor Fülep Lajoshoz, Domokos Mátyáshoz, Lator Lászlóhoz, Sárosi Bálinthoz és Colin Masonhoz képest ugyan mellékszereplő, de a vele való találkozások, a beszélgetések, a verseivel kapcsolatos megjegyzések lényeges adalékul szolgálnak. Olykor érdekes színfoltok, kedves anekdoták a kötözködő, vitázó költőről, máskor látleletek a mindennapi élet gondjaival küszködő, vergődő emberről. Fodor 1950. I. 25-én Lator Lászlóval meglátogatta az MTA könyvtárában „Weöres Sanyikát”, aki cigarettázás közben elmondta: „Csodálatosképpen hónapok óta nem bántják. Jelenleg rádióhangjátékot ír, s mosolyogva mutat az egyik dekoratív faliújságcikkre: az ő műve.”¹⁶ Ez a békés állapot nem tartott sokáig. Munkahelyéről elbocsátották. Szüleinek állapota miatt is aggódhatott. Feleségével és számos pályatársával együtt kiszorult a nyilvánosságból. A hallgatás éveit részben hasonlóan élték át. Volt, aki szótári munkában vett részt; mások lektorként, korrektorként, műfordítóként, dramaturgként, tanárként, hivatalnokként dolgoztak.

Weöres elsősorban fordításaiból élt. Számára ez többnyire mást jelentett, mint a gályapadból laboratóriumot teremtő Németh Lászlónak. Ez részben eltérő alkatukból, részben megbízatásainak eltérő minőségéből fakadt. A Tanu egykori szerzője és mindenese többek között az Anna Kareninát, Tolsztoj önéletírását és Goncsarov Oblomovját ültette át. Weöres a kínai klasszikusok és más jelentős alkotó mellett könnyen felejthető, a pillanatnyi politikai érdekeket kiszolgáló szerzők műveiből is többet kapott. Mivel általában nyersfordításokból dolgozott, inkább stilizátornak, nem műfordítónak tartotta magát. A kétségkívül fontos átültetések mellett bőségesen akadnak „futószalagon készült” gyengébb kísérletei is. Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy ez idő tájt jelent meg Po Csü-ji verseinek fordítása.¹⁷ Ekkor adták ki Csü Jüan-kötetét¹⁸ és A tigrisbőrös lovagot.¹⁹ Jórészt erre az időre esik válogatott fordításainak csaknem 900 oldala.²⁰

Tudomásom szerint eddig nem készült olyan bibliográfia, amely feltárta volna Weöresnek a folyóiratokban, újságokban, antológiákban megjelent verseit, fordításait. Erre itt én sem vállalkozhattam, de a tárgyalt időszak terméséből jó néhányat megtaláltam; ezekre hivatkozom. A félreértések elkerülése végett említem, hogy összeállításomnak ez a része kifejezetten leíró jellegű, nem értékelő célzatú. A kor alaposabb ismeretét segíti, ha nem felejtjük, hogy például a szovjet líra reprezentatív kötetében – többek között Kormos István, Vas István, Lator László, Devecseri Gábor, Rába György, Szabó Lőrinc, Szabó Magda, Kálnoky László mellett – Weöres Sándor fordításaival is találkozunk.²¹ Ezek a következők: Alekszandr Zsarov: A Moszkva-folyóba ömlik a Volga; Visszarion Szajanov: Kortársak; Fény szikráz; Vlagyimir Lugovszkoj: Barátom levele a köztársasághoz; Janka Kupala: Lenin – Sztálin pártját dicsérem; Ajbek: Virágzó gyapotföld; Galaktion Tabidze: Erős a népek barátsága; Gujauára (nyenyec hősköltemény).

Az Új Hangban ritka vendég volt írásaival. Néhány fordítása ott is megjelent: Kuo Mo Zso: Emlékezés; A költészet kiáltása; Dmitrij Gulija: Sztálin velünk van!; Sz. Mihalkov: A festőművész elefánt; Eugen Frunza: 98.84%; V. Alekszejev: A papagáj; A megtépázott rigó.

Bár olykor elkeserítette a cenzúra, alkotókedvét nem bénította meg teljesen. A minden áron való megjelenés érdekében nem kívánt megalkudni. Alig közölhetett verset; szinte csak magának, illetve baráti körének írt. A szó megvonásáról, az intézményesített hazugságról Illyés mellett ő beszélt legkifejezőbben: „amit nem tudok arról szóljak / amit tudok hallgassam el / s majd ha nélkülem száll a holnap / kérdeznek s csontvázam felel // mit nem gondolok hangoztassam / és mit gondolok elhallgassam / kuss az igaz harsog a talmi / a többit sírból kell kikaparni...”²¹ Talán fölösleges is mondani, hogy az 1953-as vers csak évekkel később láthatott napvilágot.

Hogy mi történt addig? A kétely és a remény váltakozása. A pártosság, a sematizmus, a szocialista realizmus kérdései nem foglalkoztatták Weöres Sándort. Az már inkább, hogy pesszimistának, defetistának, az „izolált Én” dokumentumainak minősített verseit kiadhatja-e. Gondoljuk meg, többek között olyan nagy művekről van szó, mint A Föld meggyalázása (1949); a Nem élni könnyebb (1950); Az ütem istennője (1951); a Mahruh veszése, a Bádog és cserép, a Mária mennybemenetele, az Orbis pictus (1952); Az elveszített napernyő, a Le Journal (1953); a Medeia (1954); az Orpheus, a Fughetta (1955); A megállt idő és az Ars poetica (1956)! A felsorolt művek szinte kivétel nélkül úgy születtek, hogy szerzőjük belátható időn belül nem számíthatott kiadásukra. A csínyekre, ugratásokra kész Weöres rendkívül pontosan fogalmazta meg művészi szándékait. Az őt ért támadások hajnalán így vallott céljairól Fülepnek: „Hajlamom is, szándékom is, hogy mennél teljesebben a lelki, értelemfölötti, hyperreális, misztikus rétegbe hatoljak lényemmel és verseimmel; Professzor Úron és Hamvason kívül ezt majdnem mindenki rosszallja. Szerencsém, hogy kettőjük biztatásában megfogózhatok. Törekvésemet antihumánusnak és antiszociálisnak tekintik – pedig épp a humánum magas és tiszta rétegét fürkészem, nem magamnak, hanem olvasótáboromnak, vagyis bárkinek, tehát szándékom humánus és szociális.”²³ Vajon a levél írásakor számított-e ilyen szellemi jégkorszakra? Efféle központosításra, a szólásszabadság ilyen korlátozására korábban nem volt példa.

A művészek többsége akkor érzi magát alkotó személyiségnek, ha valamilyen visszajelzést kap a befogadóktól. Ha van esélye a párbeszédnek. Ez még akkor is így van, ha akadnak szerzők, akik nem foglalkoznak a bírálatokkal, méltatásokkal. A némaság, a visszhangtalanság részben felszabadítóan, részben nyomasztóan hatott Weöresre. Mivel nem akart engedményeket tenni a megjelenés érdekében, esélye sem volt a szereplésre. A maga törvényei szerint alkothatott, a legkisebb külső igényre sem kellett figyelnie. Leveleiben, hagyatékából előkerülő verseiben, illetve Fodor András naplójának róla szóló bekezdéseiben sztoikus nyugalmára, dacos kitartására, kétségeire is találunk példákat. A baráti visszajelzések is vegyesek voltak. 1951 nyarán Fülep megmutatta Fodornak Weöres diákkori füzeteit, melyeket ajándékba kapott tőle. Beszélgetésükről feljegyezte, hogy meglepték a professzor borúlátó szavai: „Eddig úgy tudtam, hogy tehetségét, újszerűségét nagyra becsüli. [...] Most azonban új termését olvasva csüggedten jósolja: pályáját befejezte.”²⁴

Az olykor házsártosan viselkedő Fülep sem látta mindig ilyen sötéten Weöres helyzetét. Amikor Po Csü-ji-fordításai megjelentek (1952. október 17-én), kisebb társaság verődött össze a széher úton. Az esten a házigazda kérésére versek is elhangzottak. Az újabb termésen kívül többek között a professzor úr egyik kedvence: a Meghalni. Fodor meglepődött a művészettörténész érzékenységén; azután az előkerülő írásokon: „Ahhoz is szem kellett, hogy ezt a kis verset jelentősége szerint meglássa, de a csoda mégis, hogy egyáltalán megíródott ez a költemény.

Ahogy Fülep működteti Sándort, azon érződik, hogy most is zseniális manóként kezeli, no meg az is nyilvánvaló, hogy a színjáték a mi kedvünkért van. Vitatkoznak a pointe szerepéről, s Fülep így kanyarítja a szavakat: – Ne legyen már Ady után veled is vitám erről!

Belekukkanthatok a Mária mennybemenetele oratóriumba, melyet valószínűleg nemrég meghalt anyja emlékezetére írt. Igen szép részeket találok benne. Amy, aki nagyon szerényen viselkedik általában, biztatja férjét, olvasson a költeményből. [...] Csodálatosan szépek formailag, de érzelmileg is.”²⁵

Az olykor nekikeseredő Weöres ez idő tájt fogalmazta meg történelemszemléletét sűrítő, cím nélküli, eleve kiadhatatlan epigrammáját:

 

"Nincs vigasztalanabb a történelemnél:

uralkodik az őrült, fejünknek szegzett szekercével,

s ha mégis én ütöm le őt és én uralkodom,

szerepét folytatom váltott rögeszmével.

                                                                       1952. október."²⁶

 

Weöres Sándor szinte minden írását, fordítását Fülep Lajosnak mutatta meg először. Bár rendszeresen vitázott vele, javaslatait, különösen a germanizmusokkal kapcsolatos bírálatait többnyire elfogadta. Fodor András naplójában több ilyen, illetve ehhez hasonló beszélgetés szerepel: „Sanyika roppant tiszteletteljes. Verseket hozott, új epigrammasorozatot. Kéri »Lajos bátyámat«, hogy ceruzával olvassa, és húzza ki belőle könyörtelenül azt, ami nem jó."²⁷ Az említett versek az Orbis pictus darabjai voltak. Közülük – jó két év múlva – öt jelenhetett meg a Csillagban.²⁸

Az oldódás hosszú ideig tartott. Az 1954-es politikai változások Weörest lassan érintették. A Csillagban Leonyid Martinovtól, P. Krucsenjuktól és Atanász Venclovától adták ki egy-egy műfordítását.²⁹ Rajtuk kívül alig közöltek önálló műveiből. Károlyi Amy szellemesen jegyezte meg: „W. S.-nek egy verse jelent meg az ötvenes évek elején, a Hephaistos-szonett. A munkaisten, a posszibilis.”³⁰ A sommás megállapítást mindössze néhány tétellel tudom kiegészíteni. Közülük a Gyermekdal szintén a Magyar Írók szövetségének folyóiratában kapott helyet.³¹ Az Új Hangban olvasható az Orrafüle Dániel és családja című Weöres-mese.³² A swifti fordulatokat is tartalmazó szatirikus történet kimaradt a költő prózakötetéből. Az Új Hangban jelenhetett meg a Románc („Kis híd, deszka-híd...”) című vers is.³³

Mintha önmaga figyelmeztetésére, okulására írta volna Az elnémított múzsához című, asztalfiókjában maradt kétsorost:

 

"A némaság már most zokon esik?

Hát hogy birod majd sok évezredig?”³⁴

 

1954 májusától Weöresnek hatalom nélküli pártfogója akadt Fodor András személyében. A fiatal költő ekkor került a Csillag szerkesztőségébe. Ungvári Tamásnak azt tanácsolta: „ha beszél Weöressel, kérje el tőle a Mária mennybemenetelé-t. Ha Szabó Lőrinc után ő is újra közölhető lesz, fontos versekkel kell bemutatni.”³⁵ A visszafogadás nem ment olyan könnyen; a malmok lassabban őröltek. Fülepéknél is szóba került, hogy milyen írásokkal kellene jelentkeznie. ebbe legtöbbször éppen a szerző nem szólhatott bele. Közben Weöres életében, költészetében is voltak reménytelennek látszó időszakok. Atyai barátjának szavait Fodor András feljegyzéseiből idézem. Azért hosszabban, mert az élőbeszéd hitelességével elevenít fel egy tragikomikus helyzetet. Igazolja azt a különleges kapcsolatot, amely a „Mester” és a Költő között kialakult: „[1954. november 25-én] „Sanyika verset hozott, bizonyos Medeia című kompozíciót. Miközben átadja a kéziratot, siralmas képet fest költői helyzetéről. – Nincs értelme az írásnak, senkit sem érdekel már, amit én csinálok – panaszkodik. Azok a barátok, akik két-három éve még fogékonyak voltak, most már értetlenkedve, unottan, pozitivista szkepszissel fogadják írásait. Ő maga is érzi, milyen reménytelen az egész ügy. Ez aztán az igazi poésie pure, amikor magát a költőt se hatja meg az, amit ír. Mert bizony Lajos bátyámon kívül senki sincs, akinek ítéletében teljes mértékben meg lehetne bízni.

– Ez igaz... – szól közbe az öreg, de nem muszáj mindent hozzám mérni. Különben is nem igaz, hogy ne akadjon nyolc-tíz ember, akit érdekelnének írásaid. Gondolj csak a Mária mennybemenetele kéziratos sikerére! Attól még, hogy nyomtatásban nem jelent meg, nem kell elkeseredni, hiszen Dante is csak nyolc-tíz ember számára csinálta a maga világirodalmát.

Sanyika védekezik: – Igen, igen, de Mária-oratóriumot csak egyszer írhat az ember, nem lévén több Szűz Mária, legföljebb a Megváltóról lehetne még nagyobbat írni, de ahhoz nem érzek magamban kellő erőt.

Fülep – nagyon helyesen – lehurrogja Sanyit, hogy oratóriumában nem Szűz Mária a lényeges, hanem az a megrendítő élmény, amelyhez saját édesanyjától kapott indíttatást.”³⁶

A beszélgetés szinte vígjátéki fordulatot vett akkor, amikor Weöres Az elveszített napernyőről kérdezte Fülepet. (Károlyi Amy úgy vélte, ezzel az idilliummal kellene férjének újra jelentkezni.) A professzornak megsemmisítő véleménye volt a kompozícióról. Tegye el, ne foglalkozzon vele; rossz! Látszott, hogy a szerzőt nem tartotta illetékesnek abban, hogy saját műveit megítélje.

A korszak jelentős (és 1956 előtt elhallgatott) műveit tanulságos fénytörésben látjuk akkor, ha együtt olvassuk a Csillagban, az Új Hangban és az Irodalmi Újságban megjelent klapanciákkal, sematikus novellákkal, beszámolókkal, értékelésekkel. Úgy érezhetjük, hogy más-más idő, más világrész alkotásai kerültek szemünk elé. Az irodalom ilyen-olyan szintű irányítói vigyázó szemüket nem csupán a művekre, egymásra, hanem Moszkvára is vetették. Jellemző példaként említem Szabolcsi Miklós szovjet tapasztalatainak tálalását. Ez a cikk sok hasonló hangnemű írással együtt az addigi merev határok némi lazítását sugallta a megszépített keleti módszerre hivatkozva: „Az irodalmi kritika egyik legnehezebb kérdése a nem-kommunista írók munkájának értékelése. Megkapó volt, ahogyan erről – immár történelmi távlatban – a szovjet kongresszuson beszélhettek, ahogyan megrajzolhatták a szovjet irodalom sok büszkeségének életútját, kezdeti tartózkodó állásponttól a néppel és párttal való teljes azonosulásig. Végtelen türelem az alkotók iránt és határtalan bizalom a szovjet rendben – ez volt a szovjet irodalompolitika álláspontja ezekkel a nagy művészekkel kapcsolatban. S ezt a bizalmat, optimizmust, türelmet nekünk sem árt megtanulni; de nem sokra vezet a türelem, ha nem párosul vele a mi irodalmunk magasabbrendűségébe, a mi rendünk szilárdságába vetett hit. Igaz: a folyton fejlődő valóság s sikereink győzik meg a legtöbb még tőlünk távol álló írót, de a kommunista álláspont, a marxista-leninista ideológia álláspontjának lerögzítése nélkül ez a fejlődés sokkal lassabb lesz. S ez a munka nemcsak a kommunista kritika dolga; feladata és kötelessége ez a kommunista írótábornak is, amely a szocialista realizmus álláspontján álló művekkel győzi meg, magatartásának következetes szilárdságával befolyásolja az írásnak tőlünk még távolabb álló, de hozzánk közeledő mestereit.”³⁷

Az idézett szöveg megjelenésének idején Weöres újra reménykedhetett. Gyermekverseiről és fordításairól elismerő értékelések születtek. Megírta a Fülep tetszését is elnyerő Tatavane királynőt. Elküldte neki a Minotaurost is. Előbb a szigligeti, később a visegrádi alkotóházban dolgozhatott. Domokos Mátyással elkezdte válogatni a Grádicsok éneke (végső címe: A hallgatás tornya) című gyűjteményes kötet anyagát. Erről tanúskodik két dedikációja is. Medúza: „Domokos Matyinak, hálás köszönettel, hogy vesződik ezeknek a verseknek válogatásával, barátsággal, Sanyi. 1956. máj. 18.” A fogak tornáca: „Domokos Matyinak, a válogatott verskötet tornácán, barátsággal Weöres Sanyi. 1956. máj. 18.”

A keleti bölcsek nyugalmával fogadta, hogy közlik-e műveit. A válságon átesve így jellemezte helyzetét: „Végül, ami a »Csillag«-ban való megjelenést, vagy meg nem jelenést illeti: döntse el a Csillag, az ő dolga. Nekem elegendő, hogy ezeket a verseket megírhatom; hogy fordításaimat kellőképpen megfizetik és ezáltal módot nyujtanak a verseim megírására; én a tőlem telhető legjobban megcsinálom, és átveszik-e tőlem, bánom is én. Csoda, hogy nem kell napi 8–10 órát valamely hivatalban, gyárban dolgoznom és írhatok, ha írásom nem is lát napvilágot, pár évtized múlva a múzsafiak mit nem adnának ezért az állapotért, ki tudja, hány száz éven keresztül.”³⁸

A következő hónapok jelentős művek kiadását hozták. (Már zajlottak a Petőfi-kör vitái; egyre bátrabb írások láttak napvilágot.) A nyitás „tojástáncának” hátterében belső küzdelmek, meghasonlások, óvatoskodások, kicsinyes helyezkedések egyaránt előfordultak. A csúsztatásoktól, elhallgatásoktól sem mentes stílus mintapéldáját Ungvári Tamástól idézem: „Állapítsunk meg csupán annyit, hogy 1950-re a változni nehezen tudó, új hangra nehezen találó régi gárda legtöbb tagja elhallgatott. S a magyar irodalom egysége Laczkó Géza, Nagy Lajos, Tersánszky, Áprily Lajos, Kassák, Füst Milán, Tamási Áron, Illés Endre, Jankovich Ferenc, Takáts Gyula, Németh László, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Fodor József, Tatay Sándor, Thurzó Gábor, Vas István s egyideig Illyés Gyula nélkül született meg, tehát olyan művészek távolmaradásával, vagy kívülrekesztésével, akik nélkül ma már irodalmunkat elképzelni sem tudjuk.”³⁹ A csaknem 20 tételből álló névsor tekintélyes, de így is nagyon hiányos. elég, ha Szentkuthy Miklósra, Jékely Zoltánra, Rónay Györgyre gondolunk. és akkor a fiatalabbakról szó sem esett. Az elhallgatásra, a távolmaradásra, a kirekesztésre – aligha terjedelmi okokból – nem kapott magyarázatot az olvasó. Az óvatoskodó szerző a lehetséges veszélyekre is figyelmeztetett; gondolatmenetét így zárta: „Kell-e tartanunk a dekadencia feléledésétől? Nyilvánvalóan igen. A kritikai realizmus örve alatt az absztrakció és naturalizmus nyilvánvalóan megpróbál feltámadni. De ez az ígérkező veszély nem ijesztheti meg a kritikát. S nem tántoríthatja el attól, hogy a régi nemzedékek legjobbjait – elvi vitáktól kísérve, bírálattal támogatva, nemzeti hagyományaink folytonosságát és megújulását képviselő irodalmi egységfrontba tömörítse.”⁴⁰

A Csillag 1956. júliusi számában részlet jelent meg az Égető Eszterből, Pilinszkytől ugyanitt olvasható volt az Improptu, A szerelem sivataga, az Apokrif és a Négysoros. Weöres Sándortól közölték az Anyám emlékére [Mária mennybemenetele, Édesanyám emlékének; LP] című verset.⁴¹ részletet jelentettek meg legendás Dzsajadéva-fordításából.⁴² Kiadták az Orpheust.⁴³ Megjelent az Ars poetica; A kelő csillag tündére; Az ütem istennője és a Benső táj is.⁴⁴

1956 októberében Weöres és baráti köre egy irodalmi folyóirat megindítását tervezte. ezzel kapcsolatos gondolatait levélben osztotta meg Határ Győzővel és Gazdag Erzsivel. A lap a forradalom kitörése, majd a megtorlások miatt nem indulhatott meg.

 

*

 

Weöres Sándort a közéleti kérdésektől elzárkózó alkotóként sorolta be a tényekkel kevésbé törődő kritikusok, irodalomtörténészek egy része. Miközben nem a napi politika sorvezetője irányította, ő maga is cáfolta a sommás skatulyázást. A Harmadik nemzedék című versében a társait is megbélyegző ítéletet így védte ki: „»Politikátlan« korosztály vagyunk? ha / »szociális« versünk mind megpipázzák, / a plajbász csúcsa elkopik, fogadjunk.” A Hitlerről epigrammát szerző, a Háborús jegyzeteket megíró, a Magyar tanulságot megfogalmazó, A reménytelenség könyvét, a XX. századi freskót papírra vető költőn nem lehet számon kérni a közönyt. Ahogy a Horthy-éra, úgy a világégés hat éve és a sztálini kor is megkarcolta, végighorzsolta. Miközben a „derűs lét ősi titka” foglalkoztatta, megírta a Le Journalt, a Majomországot, később a Merülő Saturnust, a Nehéz órát.

Túllépett a napi aktualitásokon, de igyekezett megragadni belőlük mindazt, ami tiszavirág-életükből a lényeghez tartozik. Nem múltak el nyomtalanul a hallgatás évei. A forradalom napjaiban és a megtorlás idején olyan verseket írt, amelyek szabadságvágyát, örömét, irracionális reménykedését, később mély fájdalmát fejezték ki. Némelyiknek még címet sem adott. November 4. után nem is gondolhatott kiadásukra. Közéjük tartozik a Rapszódia a kivívott szabadságról két változata, a [Végül angyal szállt le ránk...] és minden bizonnyal a [Mily mámorító volt...], továbbá a [Beforrt a végső felhőrepedés...] is. Aránytévesztés lenne, ha legjelentősebb verseihez mérnénk őket, de a kor lenyomataként, a költői szabadságvágy dokumentumaiként mindenképpen megérdemlik figyelmünket. Igazolja ezt néhány jellemző szakaszuk!

 

Rapszódia a kivívott szabadságról

 

Lehet-e, hogy nem áll az óra?

és hogy rabságunk ideje lejárt?

Csodálkozva nézzük karunkon

az elpattant bilincs nyomát.

 

Mi eddig gúnyként hangzott: a szabadság,

most nem mint szólam, közöttünk lebeg

sorsunkat a kezünkbe vesszük

és zsarnokaink tűnjenek. [...]

 

Plakát, brosura harsogott,

hogy épülünk, hogy haladunk

s zengnünk kellett: de szép, de jó!

míg elhordták a kenyerünk,

míg megmérgezték a borunk.

 

A köd már foszlik. Visszanézve

az ember csodálkozni kezd:

szalamandrák, vagy mik vagyunk mi,

hogy tíz évig kibírtuk ezt? [...]

 

E tíz év a javunkra válik,

ha kijártuk az iskolát:

zsarnokot többé ne növesszünk,

akármilyen ígérgetéssel

húzza nyakunkra az igát.

 

Ha nem talál testvéreit

eláruló hajcsárokat:

hiába ordít szakadatlan,

hatalma mint hólyag kipukkan,

látszat-ereje szétszakad.

 

Az én dalom még hősöket

sose köszönthetett

korunk sivatagában.

Üdv nektek, ti szabadsághősök,

akik emberi életünkért

vívtatok szinte csupasz mellel,

fegyver nélkül a fegyver ellen!"⁴⁵

 

Ezúton köszönöm meg Kende Kata segítségét.

A tanulmány anyaggyűjtését a Bitnicz Lajos Filológiai Műhely támogatta.

 

 

   

JEGYZETEK

1	Weöres Sándor: Hincz Gyula rajzaival. Ifjúsági Könyvkiadó, Bp. 1955.
2	A „Válasz” a lejtőn. In: Szabad Nép, 1949. szeptember 25. 9.
3	(k. i. e.), Demokratikus jutalmazás. In: Csillag, 1948. február, 62.
4	Czigány Lóránt: Irodalom kényszerzubbonyban. Mundus, Bp. 2006. 54.
5	Csillag, 1948. január, 58.
6	Szabolcsi Miklós: Levél egy vidéki tanárhoz. In: Csillag, 1948. augusztus, 61.
7	Keszi Imre: Tovább egy lépéssel. In: Csillag, 1949. április, 56.
8	Zelk Zoltán: Mai költészetünk gyermekbetegségei. In: Irodalmi Újság, 1950. november 2. 7.
9	Hét évszázad magyar versei. szépirodalmi, Bp. 1951. 1078.
10	Király István: Kónya Lajos: Öröm és gyűlölet. In: Irodalmi Újság, 1951. április 12. 8.
11	Keszi Imre: Példaképünk: a szovjet irodalom. In: Új Hang, 1952. 7., 38.
12	Ugyanezektől a költőktől más példányszámmal is jelentek meg egyéb kötetek.
13	Lőcsei Péter: Válaszutak. In: Holmi, 2014, 12, 1529–1531.
14	Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. Magvető, 1986, I–II. (A továbbiakban: FODOR, 1986,)
15	Weöres Sándor Várkonyi Nándornak; 1949. május 25-én, magántulajdon. Ezt erősítette meg következő üzenetében is: Weöres Sándor Várkonyi Nándornak, 1949. jún. 9.; magántulajdon
16	Fodor, 1986, I, 52–3.
17	Po Csü-Ji versei, fordította Weöres Sándor, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1952
18	Csü Jüan versei, fordította Weöres Sándor, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1954
19	Rusztaveli: A tigrisbőrös lovag. Fordította Weöres Sándor, Új Magyar Könyvkiadó, 1954
20	Weöres Sándor: A lélek idézése. Európa Könyvkiadó, 1958.
21	A szovjet költészet antológiája. Szerkesztette Kardos László. Új Magyar Könyvkiadó, Bp. 1952.
22	Weöres Sándor: Le Journal, A hallgatás tornya, Szépirodalmi, Bp. 1956. [1957], 364–368.
23	Weöres Sándor Fülep Lajosnak 1946. aug. 5. MTAK Ms 4590/250. I.
24	Fodor, 1986. I. 118.
25	Fodor, 1986. I. 160.
26	Weöres Sándor: Elhagyott versek. Helikon, Bp. 2013. 396. (A továbbiakban: Weöres, 2013.)
27	Fodor, 1986. I. 176.
28	Weöres Sándor: Orbis pictus: Alföldi tavasz; Csendélet; A munka; Nyírfa; Hegyvidék. In: Csillag, 1955. 7. 1368.
29	Szovjet költők versei. Fordította Weöres Sándor. In: Csillag, 1954. 8. 1477–1479.
30	Károlyi Amy: Vers és napló. Szépirodalmi, Bp. 1981. 60. A Hephaistos című Weöres-vers a Csillagban látott napvilágot (1953. 11. 1643.).
31	Weöres Sándor: Gyermekdal. In: Csillag, 1953. 11. 1643.
32	Weöres Sándor: Orrafüle Dániel és családja. In: Új Hang, 1953. 10. 68–70.
33	Weöres Sándor: Románc In: Új Hang, 1955. 5. 36.
34	Weöres, 2013., 1955. 410.
35	Fodor, 1986. I. 242.
36	Fodor, 1986. I. 289.
37	Szabolcsi Miklós: A szovjet írókongresszus tapasztalatainak alkalmazásáról. In: Csillag, 1955. 3. 654.
38	Weöres Sándor Fülep Lajosnak, 1956. III. 16. Lelőhelye: MTAK Ms 4590/264. II.
39	Ungvári Tamás: A „régi nemzedékek”. In: Csillag, 1956. 6. 1212.
40	Uo. 1217.
41	Weöres Sándor, Anyám emlékére, Csillag, 1956, 5, 925–930.
42	Dsajavéda, Gíta-Góvinda, fordította Weöres Sándor, Csillag, 1956, 8, 265–267.
43	Weöres Sándor, Orpheus. In: Csillag, 1956, 7, 19–22. ebből a közlésből még hiányzik az a bevezető négy sor, amellyel a vers kiegészült A hallgatás tornyában.
44	Csillag, 1956, 10, 644–645.
45	Weöres Sándor: Rapszódia a kivívott szabadságról (Két variációban). Weöres, 2013., 1955. 411–413.