Söptei Imre: Kőszeg Város Fúvószenekara 150 éves. 1866–2016. Kőszeg, 2016. Kőszeg Fúvószenekaráért Alapítvány, 164 old.
A különböző kulturális egyesületek (is) évtizedek óta fontos szerepet töltöttek be a városok, falvak életében. A közös munka, az együttes tevékenység az összetartozás érzését erősítette/erősíti. Fontosat azért is, mert a településen gyakran hiányzó hivatásos művészeti ágakat igyekeztek pótolni szerepléseikkel, és megismertetni a közönséggel a különböző művészi alkotásokat. Szerepléseiket, főleg sikeres bemutatóikat minden alkalommal jelentős társadalmi eseményként örökítette meg az emlékezet, az utóbbi évtizedekben pedig – szerencsére – már az írásbeli dokumentáció is.
Ezen egyesületek múltjának megismerése és megőrzése az utódok kötelessége. Így szinte természetes, hogy egyre gyarapodnak országszerte azok a kiadványok, amelyek egy-egy helység kultúrtörténetének valamely szeletét dolgozzák föl. A Vas megyeiek közül tartalmában és megjelenésében is kiemelkedik a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar történetét feldolgozó album (2012), az idei termésből pedig a kőszegiek nagy múltú fúvószenekarának históriáját „kinyomozó” könyv. A szerző, Söptei Imre szerzetesi alázattal igyekezett összegyűjteni azokat a sajtócikkeket, dokumentumokat (hihetetlen mennyiségű „apróságot” is) – levéltári, múzeumi, irattári polcokról –, amelyek megalapozták a kötetet. Mivel manapság illusztrációk nélkül már alig képzelhető el olvasásra szánt írás, ezért is Söptei 154-et tett közzé ezekből. Szívesen olvastam a történet folyását kiegészítő – amolyan mellékletként – megjelenő életrajzi „lexikoncikkeket” is.
A kötet ismertetését a kőszegi fúvósok történetének néhány jellemző adalékával próbálom elvégezni, mert a zenekar története nem csak a kőszegiek számára lehet érdekes, hanem mindazoknak, akik egy-egy hosszabb időszakot – örömöket, kudarcokat – megélt művészeti együttes munkáját próbálják megismerni/megérteni. A kötet jeles bizonyítéka annak, hogy a közös munka, a közösen elért sikerek milyen mértékben hozhatnak létre olyan produktumokat, amelyek mindennapi éle - tünket, lakóhelyünket gazdagítják.
Az adalékok: Az alapítás éve – A több évtizedre, évszázadra visszatekintő egyesületek alapításának éve gyakorta bizonytalan. Elsősorban azért, mert az alapításnak tekinthető dátumot esetleg évek szünetelése követte, s nem egyszer értékelhető dokumentum sem maradt ránk. Ennek híján az utókor a dátumot nem egy esetben megállapodás alapján határozza meg. A Szombathelyi Dalárdának például már 1850-ből megmaradt a működési szabályzata, mégis az alapítás évének az 1863-as újjáalakulást tekintették. Söptei Imre kutatásai szerint a kőszegiek fúvószenekara születésének dátuma is inkább a közmegegyezésen és nem az egyértelműen igazolható dokumentumokon alapszik, mert 1912-ben a helyettes polgármester és helyettes főjegyző kiselejtezte az értéktelennek ítélt iratokat, közte nyilván a zenekarral kapcsolatosakat is. A szerző azonban közvetett adatok alapján igazolhatónak találta a másfélszázados múltat.
A zenészek – Kováts Ferenc karnagy 1920-as évekből és 1949-ből való följegyzései szerint több évtizeden át a fúvósok zöme a kétkezi munkások közül került ki. 1923-ban például a 22 zenész közül mindössze három nem fizikai munkát végző és négy tanuló alkotta az együttest, 1926-ban pedig a 25 zenészből csupán egy elemi iskolai tanító, egy polgárista fiú jelenti a nem fizikai munkát végzőket, a többi foglalkozása napszámos, szőlőművelő, gazdálkodó, cserepes, gyári munkás, illetve különböző szakmák inasai. Ekkor már vonósok is tagjai voltak az együttesnek. A 12 vonós közt viszont csak két szakmunkás, egy kereskedő található, de van két hivatásos zenész is. A karmester (ugyancsak 1926-os dátum) az életkoruk mellett (a legidősebb 50, a legfiatalabb 14 éves) rögzíti a tagságuk időtartamát is. Az adatok szerint négyen 29 éve, s még ketten több mint 20 éve tagjai a zenekarnak. Még egy érdekes rovat minősíti a tagságot: több név után is a „szorgalmas, tehetséges” jelző olvasható. Van köztük „használható”, „jó fúvó, de hanyag,” aztán „jól használható, de iszákosságra hajló”, meg „elég jó zenész, de elégedetlen, felbújtásra hajló természetű fiatalember”. Az 1947-es listáján (24 fő) csak a hangszerük neve olvasható a zenészeknek. Az 1949-esen pedig újra csak kétkeziek alkotják az együttest. A foglalkozás rovatban egy munkanélküli is megjelent. Minősítés itt is olvasható. Megjelent négy személy mellett egy újabb kategória az „igen jó zenész”, a „tapasztalt zenész”, de hiányzik az elmarasztaló megjegyzés. Ezek az adatok Kováts Ferenc kiváló pedagógus munkájára is utalnak.
Újdonság a fúvósok életében, hogy 1990-től megjelentek a zenekarban a nők is, ketten fuvoláztak, egy klarinéton, illetve egy másik hölgy fagotton játszott. De nemcsak a nők megjelenése jelentett változást az együttes életében, hanem a 2016-os létszámkimutatás szerint a dicséretes létszámnövekedés is. Ebben az évben 61 zenészt jegyez a dokumentáció.
A karmesterek – Az együttesek, egyletek sikeres működésének (is) meghatározó személye a vezető. Esetünkben a karmester. Söptei kutatásai szerint a másfél század alatt 22 karnagy vezényelte a különböző rendezvényeken a zenészeket. (Kár, hogy a működési évüket nem jegyezte a kötet végén olvasható névsor.) Közülük néhányan évekig dirigáltak, mint például Nykodem János (1866–1881), Horváth István többször is (1951–56, 1956–58, 1963–67) Gréts Károly (1968–70 és 1971–79). Két karmester pedig emberöltőnyi éveket, jelesül Csárics Sándor három évtizedet (1979–2009)! A leghosszabb ideig, több mint fél évszázadon át – 1896–1950! – Kováts Ferenc karmesterpálcája határozta meg a fúvósok minden megmozdulását. Az alapos szakmai felkészültség, kiváló pedagógusi véna mellett nem kétséges emberi kiválósága is hozzájárult, hogy élete maga volt a zenekar élete. Bizonyára a törvényszerűen jelentkező konfliktusokat jó humorérzékkel sikerült megoldania. Például a szerző közöl egy bélyegző lenyomatot: „Loptam id. Kováts Ferenc városi karmester kottatárából.” A város és zenészei tiszteletét, szeretetét működésének 10 évenkénti ünneplése is kifejezte. Más dirigensek – például Kőrössy Tamás, Dohos László – csak rövid ideig, néhány hónapig álltak az együttes élén. Jelenleg az alig 30 éves Szilágyi Miklósnak – már 2009 óta dirigálja a fúvósokat – bizonyára példa lesz az évtizedeket vezénylő egykori mester!
Válságok – Mint minden élő szervezetet, így a fúvósokat sem kímélték az időnként – néha már „menetrendszerűen” – érkező nehézségek. Az első a megalakulásuk után öt évvel (1871) jelentkezett, a következőt – az 1881–86-os időszakot – Söptei Imre egyenesen a „válságok korának” is nevezi. Az 1920-as éveket a túlélésért való küzdelem jellemezte. A kisebb, rövidebb ideig tartók pedig szinte minden más évtizedben utolérték az együttest. Oka lehetett emberi gyarlóság, a zenészek fáradtsága. De oka volt a két világháború is. Az áldozatok között ott voltak a zenekar tagjai is. Nem felejthető, hogy a jobbára fizikai munkát végző férfiaknak rendszeresen próbára kellett járni. Általában hetente 2-3 napon, alkalmanként 2-3 órát. Tiszteletet érdemlő áldozatvállalás! De a sikertelen szereplések és bizonyára a karmester személyisége is hozzájárulhatott az elkedvetlenedéshez, majdhogynem a megszűnéshez. Ha nem is volt egyértelmű oka a rossz időszakoknak a konkurencia: sramli zenekar, női zenekarok, a megjelenő és hódító dzsessz, de hozzájárulhatott. A „csoda” azonban – a 150 év a bizonyság – mindig megtörtént, sikerült újra kezdeni.
A műsoruk – Természetesen mindig igazodott a kor divatjához. Az alapot azonban elsősorban az indulók, a fúvósoknak írt klasszikus darabok (például Dvořák, Händel, Mozart, Liszt, Rachmanyinov), a népszerű operaáriák átiratai (gyakran a karmesterek készítették el), operettbetétek jelentették. Mellettük újabban megjelentek a muzikelek fúvószenekari változatai is hangversenyeiken, különböző föllépéseiken. Azok pedig gyakran voltak és vannak ma is!
Az évente szinte mindig megrendezett önálló hangversenyek mellett rendszeresen fölléptek a különböző társadalmi eseményeken, városi ünnepségeken – például a szőlőjövések ünnepén, a május elsejei fölvonulásokon, vagy a Kőszegi Szüret programján – az idegenforgalom támogatásaként térzenét is adtak. A zenekar „aranykorában”, 1932-ben, 25 föllépést regisztrált a krónika, igaz, ebből 10 alkalommal térzenét adtak. Részesei voltak az egyházi ünnepeknek, szertartásoknak is. A bálok sem múlhattak el az általuk szolgáltatott talpalávaló nélkül.
A működés föltételei – A zenekar működésének elemi föltétele a hangszer. A kőszegi fúvósok sem a gazdag emberek közül kerültek ki. Persze akadhatott körükben olyan személy is, akinek megvolt a saját hangszere, többségükéről azonban az együttes gondoskodott. A hangszereken meg kellett tanulni játszani. Főleg a kezdő fiataloknak szüksége volt zeneoktatásra, a föllépések körülményeinek legelemibb megteremtésére (utazás, élelmezés, szállásköltségek), különösen, ha a városból elutaztak. Gyakran problémát jelentett a próbaterem biztosítása is. Az együvé tartozást pedig olyan külsőségek is jelezték, mint az egyenruha beszerzése, amely évtizedek alatt elhasználódott, az új emberek testalkata nem biztos, hogy egyezett a távozókéval. (Lehet, hogy meg is tarthatták?) A szerző több alkalommal is szól ezek beszerzéséről. A csak sapkát, a kezdeti időszakban viselt, a vasutasok szolgálati ruhájára emlékeztető egyenruhájukat több alkalommal is újabb fazonok váltották, például 1985-ben sötét zakó – fehér nadrág; 1996-ban lila zakót öltöttek magukra, mára pedig az egykori Bocskai-ruhát idéző zsinóros zakó lett a viseletük, amelyben váll-lapot idézve némi színt is belecsempésztek. Érdekes lenne egymás mellé állítva összehasonlítani a váltakozó ruhákat – kész jelmeztárat láthatna a szemlélő.
A fenntartó – Az együttesnek gazda is kellett. Lehet, hogy ez a zeneegylet az indulás éveiben, a XX. század elejéig a Zenepártolók Egyesülete volt. A háború utáni fordulat éve nyomán a fúvósok sem maradhattak „állami felügyelet” nélkül: a városi tanácsé lett az együttes. A beszámoló szerint a tanács a lehetőségek szabta határon belül támogatta tevékenységüket. Ezt igazolja az is, hogy a zenekar több tagja az akkori kulturális munkát elismerő „Szocialista kultúráért” kitüntetésben részesült. 1990-től, az újabb politikai váltástól az önállósodást választották. Gazdájuk a Kőszeg Fúvószenekaráért Alapítvány. Támogatást a város költségvetéséből továbbra is kapnak, de önálló bevételeket is szereztek föllépéseik révén. A különböző támogatást is mindig szívesen veszik. A jobbára elnökinek nevezhető tisztséget szinte mindig a város nagy tiszteletnek örvendő személyisége töltötte be, aki kapcsolatai révén több-kevesebb sikerrel anyagiakat tudott szerezni a zenekarnak.
Elismerések – Az emberi élet velejárója a vetélkedés. A múlt század második felétől rendszeressé váltak az általában kulturális seregszemlének nevezett találkozók, amelyek jó alkalmat kínáltak arra, hogy tevékenységüket másokéval összehasonlítsák, és az arra hivatott szakemberek értékeljék a bemutatkozásukat. Az értékelést, a hagyományoknak megfelelő minősítést arany, ezüst és bronz oklevéllel vagy hozzá hasonló módon dokumentálták. Söptei Imre sorra vette a megyei és országos bemutatókat is. A zenészek teljesítményét a múlt század utolsó évtizedeiben az Aranylant elnevezésű legrangosabb kitüntetéssel ismerték el.
Fesztiválok – A zenekari találkozók közül fontos eseménynek számítottak a külföldi szereplések, szakmai fesztiválok. Ezek sorában is kiemelkedő jelentőségűek a határon túli fellépések, illetve emlékezetes a külföldi zenekarok vendégül fogadása. 1971 és 77 között 9 külföldi városban léptek föl (Ausztria, Jugoszlávia, Lengyelország); 1972–78 között 9 külhoni zenekart fogadtak. 1979 – 1990 között pedig újabb helyszínekkel is bővül a határon túli fellépések sora: 13 városban hallhatták a kőszegieket zenélni. 1982–1990 között pedig 17 együttest fogadtak. A kezdeti időkben a szomszéd országokból érkező vendégeket követték a távolabbi (Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország) tájakról érkező csoportok.
A kiadvány beköszöntőjét Huber László, a város polgármestere, az előszót az 1964 óta a zenekarban muzsikáló alapítványi elnök, Bakos György írta.
Gál József
Dr. Gyürki László A Batthyány-misekönyv. Körmend, 2013. 32 old. (Testis Temporis – az idő tanúja 26.)
A Batthyány-misekönyv kiadvány a Testis Temporis – az idő tanúja című körmendi helytörténeti sorozat 26. füzeteként jelent meg. A sorozat eredetileg az önkormányzat turisztikai kiadványának indult 2003-ban, mára azonban – ismeretterjesztő formája és jellege ellenére is – jóval többet nyújt annál: elismert helytörténeti kiadvánnyá nőtte ki magát, melynek révén az olvasó betekintést nyer Körmend történetének részleteibe, a városban élt és működött, vagy a városhoz kötődő személyek életébe, tevékenységébe.
A sorozat 2005-ig megjelent 13 füzetéről már készült egy mindegyikre kitérő bemutatás Laczó Tamás tollából. (Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 2005. 3. Kiadja: Vas Megyei Levéltár. Szerk.: Mayer László, 83–87. old.) Jelen ismertetésnek azonban nem célja a következő számok bemutatása, legfeljebb, mint előzmény kerül közülük egy-egy említésre. A szerzőnek, Gyürki Lászlónak sem ez az első, a sorozatban megjelent munkája, de az első, amelyben nem egy személy, hanem egy könyv (amelyet eredetisége és a benne található nyelvtörténeti információk alapján nevezhetünk forrásnak is): egy irodalomtörténeti, nyelvtörténeti emlék áll a vizsgálódás középpontjában. (A sorozat 12. részeként jelent meg Gyürki Lászlótól: Batthyány Boldog László. Körmend, 2005; 13.: Coreth Mária Terézia: dr. Batthyány-Strattmann László hitvese. Körmend, 2005; 18. füzet: A gyógyító Batthyányak. Körmend, 2007; 20. füzet: Körmendi Gáspár. Körmend, 2007.) Ugyanakkor e kiadvány – mint a szerzőnek e sorozatban megjelent írásai többsége – ha közvetve is, a Batthyány-család történetéhez is kiegészítő információt nyújt, hiszen a misekönyv keletkezése Batthyány Boldizsárhoz, egy családtaghoz köthető: Fáncsy Antal nevű nemes ember, íródeák írta 1489-ben Kőszegen, Batthyány Boldizsár kőszegi várkapitány számára.
Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött, Batthyány-kódexként is emlegetett Batthyány-misekönyv jelentéktelen külseje ellenére érdemes az önálló bemutatásra, mivel magyar nyelvű bejegyzései révén (magyar nyelvű kalendáriumot, s lapok aljára írt – a misék neveit tartalmazó – magyar nyelvű szövegeket is tartalmaz) nemcsak a nyelvészek számára szolgál értékes forrásként, de bejegyzései az irodalomtörténészek számára is érdekesek.
Gyürki László e kicsi, de annál tartalmasabb ismertető munkája egy rövidrövid bevezetővel indít, majd a szerző ismerteti a misekönyv történetét, kutatási előzményeit, és eredményeit, de röviden kitér a könyvtulajdonos, Batthyány Boldizsár életére is. Ezután következik – a szerző által három egységre osztva – a misekönyv tartalmának bemutatása. A kódex egy magyar nyelvű kalendáriummal kezdődik, így ennek leírásával indul a bemutatás is. Ezt követően azonban Gyürki László a naptár után következő latin misék szövegénél, a lapok alján piros színnel írt, a misék magyar nevét tartalmazó jegyzeteket sorolja fel. S csak ezután tér rá maguknak a miséknek az ismertetésére. A misék bemutatása a füzetnek a szerző által legtöbb magyarázattal, kiegészítő információval ellátott része. A rövid bevezető után a szerző minden egyes miséhez magyarázatot fűz, amelyekben többek között a misék elnevezésének magyarázatát nyújtja.
Bár a misekönyv Fáncsy Antal kolofonjával lezárul, a misekönyvhöz utólag még különböző „pótlékokat” írtak, amelyekből következtetni lehet a könyv további sorsára. Ezek a pótlékok alkotják a könyv befejező részét, és a szerző, Gyürki László is ezzel fejezi be a tulajdonképpeni könyv bemutatását.
A kis kiadvány gazdagon illusztrált: a színes elő- s utólapot nem számítva 6 oldalnyi színes és több fekete-fehér képanyagot tartalmaz.
Bár a misekönyvvel nem jelen szerző foglalkozott először, amely nemcsak a felhasznált irodalomjegyzékből tűnik ki, hanem a misekönyv történetét tárgyaló fejezetben közölt, különböző szakemberek írásaiból vett idézetekből, s rájuk való hivatkozásokból is. A kódexet ismertették már korábban liturgiatörténeti szempontból, de mint magyar nyelvemlékkel foglalkoztak vele neves irodalomtörténészek és nyelvészek is. (Itt megjegyezném, ha bármiféle hiányosságot éreztem az olvasás során, az ezzel a fejezettel kapcsolatos: ti. több idézetnek, hivatkozásnak a helye, forrása nem derül ki, vagy nem egyértelmű, s még a füzet végén található felhasznált irodalomban sem szerepel.) Gyürki Lászlónak azonban nem az a célja, hogy ezekhez valami újat fűzzön, vagy akár ezek eredményeit megkérdőjelezze, hanem hogy röviden – hiszen a kiadvány terjedelme és forrásismertetés jellege eleve nem is tesz lehetővé bővebb ismertetést – összevesse és összegezze ezen kutatások eredményeit, főbb téziseit, majd e bevezető után bemutassa magát a forrást: a misekönyvet. Ennek a célnak pedig mind a kiadvány terjedelme, mind ismeretterjesztő jellege megfelelő keretet nyújtott.
Cselenkó Borbála
Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor Alternatív életstratégiák. Typotex, Budapest, 2014. 394 old.
Ha a cím okkal sugallja a másságosság fontosságát, ha az alternativitás mindig is feltételezi a megszokottat és általánost, s ha a lehetségesség még belefér a kortárs társadalomtudományi gondolkodás felfogásmódjai közé, akkor ez a mű egyben alternatív értelmezésstratégiát is modellez. Új, korszakosan más felfogást tehát, mint a konvencionális társadalomleíró narratívák.
A Kapitány-szerzőpáros új opusza nemcsak címében, hanem vállalásában is alternatív. Egyfelől kiegészíti, pótolja, beteljesíti ama hiánynak szociológiai szakmai feldolgozását, mely a különféle életmód- és életminőség-csoportok kutatásában eddig tátongott. E hiány az elvégzett munkát részint kortárs kérdéssé teszi, részint vallomásokra és értelmezésekre épülő metodikával árnyalt összkép részévé avatja, részint a mindennapi kultúra kutatásában vállalásos magatartásoknak, szereptudatoknak mintegy nevet ad, kontextualizálja őket, nem utolsósorban fölmutatja érvényességük határait, vállalhatóságukat, jelenkori funkcionalitásuk esélyeit is. Másfelől épp azt a kortárs kultúraképet gazdagítja, melyet előző munkáikban oly nagy lendülettel, oly aprólékos mintázatokkal, tipológiákkal, szisztematikus megjelenítéssel vállaltak, prezentálva a jelenkori társadalomkutatás emberközeli mezőjének vagy antropológiai megértésének komplexebb megközelítését is. E föladat nem kevés szakirodalmi bogarászást, kortárs kutatási anyagismeretet igényelt, ezenfelül a jelenkori kultúraállapotok átfogó rajzának megkomponálását, az érdeklődésbe bevont tudásterületek és megismerésnarratívák újféle hangolását is lehetővé tette, melynek itt – ha csak egyetlen címben megnevezett „szegmensben” ugyan, de – árnyalt közelképét adják. Harmadik kontextusban pedig azért alternatív maga a mű is, mert a kortárs magyar társadalom egyes kulturális, etnikai, csoportszintű vagy tendencia-jellegű jelenségeiről (pl. zenei szubkultúrák, fogyasztói csoportok, vallási körök, életformaközösségek, magatartásmodellek, viselkedés-mintázatok, generációs változatok, korélmények és világnézeti horizontok stb.) megannyi monografikus ráközelítés elkészült ugyan az elmúlt években/ évtizedekben, de épp a művészeti/alkotó területeken érvényes „típustan” nemcsak alig létezik, s még ha van is valamelyest, az külső szemlélet, valamifajta „magatartásesztétika” jegyében fogant megközelítést tükröz, afféle „szerzői” nézőpontot, melynek szociológiai relevanciáját épp a kutatói távolság adja, nem pedig a véleménytisztelő, vallomás-orientált közelség. Vagyis művük fő hozama a mindennapi élet antropológiájának új kompozíciója, melynek következetes építését mintegy kéthárom évtizede vállalták és tartják evidenciában. E narratíva lehetséges példatárának kidolgozásához szinte minden súlyosabb kötetükben újra hozzákezdenek, ezzel ma már pótolhatatlan felfogásmódokat beszélnek el kortünetekről, közben a kis elbeszélésekből úgy építenek nagyot, hogy az nem válik sztratoszféra-távolságú idegenséggé, hanem mindvégig emberközelben marad, és a kulturális változók, kulturális jelenségek életmód-alakító összhatásához nélkülözhetetlenné lesznek a múló idővel.
A példák, klasszifikálások szinte parttalan gazdagsága, vagy legalább árnyaltsága-sokszínűsége mintha a végtelen bölcsész-relativizálás logikáját követné – habár ilyen szövegek közben lehet, több visszautalás kéne magára a rendszerre, az egyes példasorok és tipológiai elemek abban való helyére, másképp szólva arra, hogy mihez képest mi az alternatív, s mi csak „relacionista” szempontból egyedi. Az ilyen mértékig szélesített „alternatív” már szinte föloldja a jelentést: mindenki „alter” a Másikhoz, Másokhoz képest. A közhelyes gondolkodásban mégis gyakorinak tetszik a „mindenki más” megfogalmazás – mint a másság definíciójának látszólagos pótléka... –, mely aspektus ellenében fogan szinte a kötet kilenctizede.
A könyv ezzel együtt is egészében könnyedén áttekinthető, fókuszált érdeklődésre és tematikus keresésre is alkalmas, a kötet-végi „mutató”-val még praktikusabban követhető menetű munka, melynek – vélekedésem, szakirodalmi tájékozottságom alapján – nem csupán a MOME bűvkörében, hanem a kultúrakutatás jelenkori irányzatai között is tisztes hely jut majd. Híven tükrözi a Szerzők korábbi vállalásainak folytatását, elszánt programosságát, s főképp olyan komplexitás-képbe illesztést, melyre kevesen mernek/próbálnak vállalkozni a kortárs társadalomkutatók közül. Ennek persze részben velejárója is, hogy olyik-olyik következtetésük, „képletük”, interpretációjuk talán kétséget ébresztene az adatszerű szabatossággal nyilatkozni törekvők körében – ami viszont nem hátránya, hanem előnye a műnek. Szinte kézenfekvő, hogy alternatívokról beszélni nem-konvencionális módon érdemes, főképp ha ezt maguk az interjúalanyok is kínálják... A gondolatmenet ilyetén körvonalai tehát tiszták, egyértelműek, érdemesek – azonban a szerzők mintha a mű (főleg első, bevezető szakaszában) evidens előzményének tekintenék saját korábbi opuszaik „ismeretét”, ami persze csak részben feltehető. Az, hogy a „szellemi termelési mód” mint alternatív ráébredés új korszaka miként körvonalazza életstílusok és értékrendek, világképek és normakövetések eljövendő esélyeit, említésre kerül a III. Közös vonások/elvek fejezetben, de itt úgy fest, mintha szándékoltan optimista jövőkép sugallt víziója lenne, nem pedig a „mainstream” egyik alternatívája. Az itt felfedhető alternativitás túl sémaszerűen formálódik meg a korábbi kötet részletes tipológiájához képest, melyből talán valamivel többet használhatnának gondolatilag – főképp mert maga az „alternativitás” főrangú fogalommá emelve azonmód megteremti igényét a „nemszellemi termelési módok” képletének is, amit viszont ez a mű természetszerűleg nem vállal pontosítani. Másképpen fogalmazva: krimiszerű feltárási folyamat során, szinte szándékosan késleltetve derül ki csupán, mik is az alternativitások arcai, árnyalatai, fogalmi bázisai... – ez egy kicsit bizonytalanságban (és kíváncsiságban) tartja az olvasót, ami talán nem is baj, hisz úgysem lexikonszócikkeket olvasunk a kötetben, hanem művészvallomásokat, alkotói világképeket. De annak sugallása, ceruzavázlatos jelzése alighanem elférne valahol a 320 oldal első pár fejezetében is, mitől–miképpen–miért alternatívok ezek a stratégiák, s arra majd ráér az érdeklődő, hogy megtudja, hogyan alternatívok...
Olvasás közben szinte az első oldalaktól arra támadt igényem, hogy az ekképpen kiválasztott „portrék”, interjú-személyiségek és tipológia ellenkező oldalán ott láthassam a szélesebb társadalmi tömegsodrást, az öndefiníciókkal nem babráló tömegességet, mely alighanem éppoly meghatározó e korszakban, mint az individualizálódás kockázatát és merészségét vállalni bölcs másságtudatok. Jól tudom, persze, képtelenség lenne „össztársadalmi” áttekintést komponálni „csekély” néhány száz interjú alapján... – de a „másságosságnak” értelmet adó, jellegtelenség nélküli világ a kiemelés kontextusában mintha kissé mesterkélt lenne. Rövidebben: a „mihez képest más?” kérdéséről szóló kötet épp árnyalataiban érdekes (mi mindenben is más, mi mindentől más...?), de a „mi az, ami azonos?” fogalomköre szükségképpen a hasonlítás kontrasztja kell legyen. Ha egyénekrőlszemélyiségekről beszélnek a szerzők, akkor a tömeg, s ha csoportokról, akkor a társadalom, ha „tücsökzenélni” hivatott lelkekről, akkor a sokszólamú hangvilág körvonalazása támad fel igényként. Helyenként ez úgy derül föl, hogy egy euro–amerikai–ázsiai univerzum sejlik ki a hasonlítás hátteréből, s épp a (bourdieu-i értelemben vett) distinction igénye marad meg szakmai kérdésként, amire csak sejdített választ kapunk, miközben a másságokról pompásan és részletesen árnyalt körképet adnak...
A bevezető fejezet(ek) összefoglaló „tipológiája” mindazonáltal először eltávolodni látszik az antropológiai vagy szociokulturális nézőponttól – azért, hogy (talán?) szociálpszichológiai attitűdvagy világkép-skálát mutasson föl. Hogy ez valamely „mintaválasztás” vagy korszakos spleen kérdése, az inkább nyitva marad a „rendszerezésben”, s mert nem világos, ettől feltűnővé válik. Az AB-C-D-E-F-G-H „fejezetek” egyik legsodróbb „olvasata” talán a felvezető rész, de itt mintha felszínessé, indoklásra nem szorulóan evidenssé válna, hogy ha mindez a „mainstream” tömeges jegye, akkor ettől csakis eltérni lehet. Hovatovább bármely komponens elleni közérzeti elem szükségképpen már „az egész”, a „korra jellemzőnek tartott szellemiség” elutasításává válik könnyedén, s csöppet sem csudálnivaló az eltérés és kiválás szándéka már azután. Talán felszínes megfigyelés, s ezért csak korlátosan érvényes, de mintha nem vagy csak alig lenne kiegyensúlyozott, optimista, a negativitást ellenző vagy vele szembenálló véleménycsoport a tipológián belül (6–13. old.).
Ha az alter-mezőre fókuszál az egész opusz, akkor érdekes lehet, mi jellemzi azt az érzékenységet, mely egy interjú-késztetésre „valamilyen” válogatással válaszol, de mi már csak azt kapjuk, amit „ízlése” vagy értékrendje, esetleg alkalmi szituáció okán elénkbe tálal. Mivel „az interjúalanyok jelentős része művész”, ezért maga a művészlét, művészéletút, művésszé válási létfeltételegyüttes is kardinális jelentőségűvé válik, ezáltal az ő kiválasztásuk is súlyozott, fókuszált jelentőségű...! De a kötet egész gondolatmenetében sokkal több „univerzálisabb” társadalomelméleti válaszlehetőség kínálkozik, semmint hogy csakis a művészekre „operacionalizált” kutatás tapasztalatait olvasnánk...
„A mű tudományos életünk és közgondolkodásunk eredményeit összegző rálátással, alapos és hiteles interpretációval járul hozzá korunk társadalomtudományi gondolkodásmódjainak lehetséges megváltoztatásához...” szól a beharangozás. Ez is elmondható a kötetről, de úgy vélem, ennél kardinálisabb opuszról van szó...! Mert szinte hihetetlen gazdagságát veszi sorra a tényjelenségeknek és felfogásmódoknak, a klasszifikálhatóságnak és a másságosságoknak, az eseteknek és trendeknek, felszíneknek és mélységeknek, változatoknak és sémáknak, fogalmi tükröknek és normatív esélyeknek. Ez az tehát, amelyben nem a korszakos esztétikai kánonokkal verseng, nem az ítélkezési jogosultságot verifikálja, nem az elbeszélhetőség tesztjét adja csupán, hanem magában a kutatott, az élő, a válaszadó, az esendően szuverén emberi válaszkísérleteknek bűvkörében gondolkodik, oda von/vonz be, onnan kihangzó tónusokkal komponálja meg az összhangzó társadalmi élettényeket. S ha kultúra-szociológiai felvetésű, művészetpszichológiai értelmezési keretbe is illeszthető, nevelésfilozófiákra kacsintgató, magatartáslélektani tüneményeket feltáró lenne csupán a mű, akkor sem volna kiadásra és olvasói elismerésre érdemtelen. Vállalása viszont még gazdagabb, midőn a kulturális antropológiai aspektust, a résztvevő megfigyelést, az érintettek vélemény-együttesét és az értelmező elbeszélést alapozza meg. Ennyiben viszont lenyűgözően bázisfontosságú opusszá lesz, nemcsak a művész-más-világ tájékán, hanem a hazai kulturális antropológia belső értékterében szintén.
A. Gergely András