KAPILLER FERENC: MOZAIKOK EGY VASI CSALÁD XX. SZÁZADI TÖRTÉNETÉBŐL

Édesapám, Nagy Ferenc Jákon született 1918. október 21-én. Két nővére volt, és egy öccse. Rozália néni háztartásbeli volt, Gizella néni varrónő, János öccse pedig szabó. Unyomban és Balogfán laktak, illetve János fölkerült Pestre, ott alapított családot. Balogfa Unyomhoz tartozik már; Kisunyom, Nagyunyom, Balogfa – három részből alakult a mai település. Szokták mondani: „Kisunyom, Nagyunyom, ha megunyom, otthagyom.” Apai nagyapám bognár volt, nagyanyám háztartásbeli.

Édesanyám, Pál Ágnes Zanaton született 1922. augusztus 13-án. Neki két nővére volt, Gizella és Anna, és egy bátyja, Lajos. Gizella néni volt az idősebb; Vátra ment férjhez, a Kenedli családhoz került.

Nagygazda volt a Kenedli Kari bácsi, ízig-vérig kemény magyar ember, a téeszbe se állt be annak idején. Tejcsarnokuk volt, gyönyörű állatállomány, lovak, tehenek... Két fia volt, Kari fűtésszerelő lett, János meg vízvezeték-szerelő; – amikor bejött a téesz, akkor a fiatalokat mentve szakmát adott a kezükbe, hogy őket ne vigyék be a kolhozba. Ő meg tartotta magát, nem állt be, Gizi néni pedig a cipőgyárban dolgozott.

Gyerekkoromból vannak emlékeim a tejcsarnokról, látogatóban jártunk náluk többször. Ők vették át a tejet; hullámos csőrendszeren eresztették keresztül, hűtötték, szűrték... Akkor még jó minőségű tejet lehetett kapni, nem olyan volt, hogy akkor találkozott a tehénnel, amikor a teherautó az úton haladva elment a tehéncsorda mellett. (Igaz, most már tehéncsordát is alig lehet látni.) Ők készítettek vajat, s azt hiszem, sajtot is. Pörgetős üvegköpülőt használtak, de megvolt még a régi köcsögös is, olyan, mint a köcsögduda.

Nehéz életük lett, miután a tejcsarnok megszűnt. Egy darabig még folytatták a küzdelmet, háztól adták el a tejet, de mikor a téeszek kezdtek erősödni, és a faluból odahordták a tejet, akkor teljesen megszűnt ez a háznál.

Anyai nagyapám, Pál Lajos kisbirtokos volt, nagyanyám sopronkövesdi lány, a kocsmáros lánya. (Lehet, hogy egyszer arra járt nagyapám, bement a kocsmába, így ismerkedtek meg.) Nekik is tejcsarnokuk volt Zanaton, gazdálkodtak, tehenek voltak; később nagyapám iskolaszolga lett. Édesanyám kisebbik nővére, Annus néni, a keresztanyám a szülői háznál maradt, s mikor férjhez ment, a férjével ők vitték tovább a tejcsarnokot. Lajos bátyánk pedig Pestre került; hentesnek tanult, és a szakmában dolgozott. Ott alapított családot.

A zanati nagyapám az első világháborúban Doberdónál, Isonzónál harcolt. Egyszer csak jön az értesítő, hogy elesett a harcokban. S aztán három hónap múlva megjelent nagy meglepetésre. Az történt, hogy harcba keveredtek, és aknatámadás érte az ő csapattestüket. Mikor vége lett a harcoknak – nagyapámnak nagyon szakadt köpenye volt –, az egyik halott társáról lecserélte a szinte teljesen új köpenyt. Az viszont nem jutott eszébe, hogy a dögcédulát is kicserélje – kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy erre is gondoljanak. Az ilyen csere szokás lehetett, a szükség rávitte őket; ezzel talán nem sértettek kegyeletet.

Köpenyhistória édesapámnál is előfordult: amikor fogságban volt orosz földön, a második világháborúban, jó köpenye volt, s elvették az oroszok. Cigarettával, ezzel-azzal tudott szerezni egy másik, használható köpenyt, s az oroszok azt is elvették. A végén azt találta ki, hogy egy több számmal nagyobbat tudott szerezni, de két részbe hasította. Mivel jó nagy volt, összekötve jól tudta magát takarni vele, de így már nem vették el, nem kellett senkinek.

Nagyapám nem ragaszkodott annyira az anyagiakhoz, mint ahogy sok más történetből az ember ismeri, hogy az utolsó pillanatig a föld meg a ház a minden, s a fiatalokkal nem úgy törődtek: mikor a lányok férjhez mentek, rájuk íratta a földet. S mikor a Lajos bátyám kitanult – nem fűlött a foga a paraszti munkához –, ő is kapott földet azzal a kikötéssel, hogy a lányokra lesz íratva, s majd ha megnősül, ők kifizetik azt a földet. Édesanyám ugyanígy kapta a földet; az ő részét keresztanyám, Annus néni nevére íratták. Abban az időben a pénz is elég bizonytalan volt; úgy állapodtak meg – a mennyiségre nem emlékszem pontosan –, hogy holdanként mennyi búzát ér a föld. Bíztak abban, hogy a búza értéke aránylag állandó lesz. Így számolva fizették ki valamikor az összeget.

Az első és a második téesz között visszakaptak valamennyi földet, s talán három évig úgy műveltük mi is az egy holdnyi területet, hogy keresztanyámék bevetették, s azon az éven mentünk aratni. Mikor meg kapás volt, akkor mentünk többször kapálni. Igencsak nem tetszett, hogy Lukácsházáról – ott laktunk, s tartottunk állatokat – vonatozhattunk Szombathelyre, onnan gyalog Zanatra, egész nap dolgozni, este meg vissza, de hát akkor ez volt az élet.

Aztán jött a „harmadik elemi csapás” – ahogy mondták: a kettő a víz meg a tűz, harmadik a téesz –, amikor mindent elvittek. Nagyapám akkortájt, a téeszhullám idején lett iskolaszolga. Attól kezdve többet nem foglalkozott a földdel. Keresztanyámék még tartottak állatokat; hatalmas kertjük volt Zanaton, málnás, gyümölcsös, szívesen mentem hozzájuk nyaralni egy-két hétre. Ott volt a Báger-tó, kavicsbánya, és patak is folyt a temető alatt, a Kozár-Borzó. Unokatestvéremmel és a haverokkal mentünk kosárral halászni; az egerfák alatt karnyi halakat fogtunk ki. A laposban meg őriztük a tehenet.

Korábbi időkre visszakanyarodva: édesanyám 1943. június 27-én elvégezte Szombathelyen a Magyar Királyi Bábaképzőt, és augusztus 15-én Nagycsömötére helyezték ki szülésznőnek, bábaasszonynak. Szeptember 22-én esküdtek. Édesapám akkor már határvadász volt; nem a háború miatt hívták be, a tényleges katonai szolgálatát töltötte tizedesként majd szakaszvezetőként Munkács, Ungvár környékén. Kapott két hét szabadságot, hazajöhetett. – Én meg 1944. június 22-én születtem.

Nem volt könnyű élet anyám számára – egyelőre egyedül. Idegen faluba helyezték, ahol egy albérleti szobát kapott a Csíki-malommal szemben. Amikor én megszülettem, egész kicsi koromban sokszor szülésekre is magával vitt, nem volt más megoldás. Sokat segített nagyapám, Zanatról a mezőkön át hozta a krumplit, a lisztet, vagy ha disznót vágtak, akkor húst, zsírt. Volt, mikor szekérrel jött, de inkább gyalog. Nagy szükség volt a segítségre, de lehet mondani, hogy a falubeliek is hamar megkedvelték és befogadták.

Az egyedüllét azért hál’Istennek nem tartott olyan nagyon sokáig, mert apám 1945. május 10-én a fogságból hazakerült – hat-hét hónapot volt az oroszoknál. Gondolom, ahogy az oroszok nyomultak előre, a határnál a határvadászokat mindjárt elfogták – különösebb ellenállás nem lehetett akkor már. Nem tudom, pontosan hol volt ez a fogolytábor; apám nem szívesen, s keveset mesélt róla, a rossz élményeket inkább magában tartotta. Azért nem mindet. Jellemző az első kép, amire emlékezett: amikor terelték be őket a láger részbe, a kapu előtt egy döglött ló feküdt, amin már a nyüvek mozogtak. Ezt a lovat behúzatták velük; fölbontották, és ebből főztek nekik ételt. Sokan ott mindjárt sárgaságot kaptak; szerencsére apám nem volt kényes, vagy nem evett belőle, mert ő nem betegedett meg. Nyolcvannégy kiló volt, mikor a lágerba került, s negyven, mikor onnan kiszabadult.

Mikor beterelték őket, volt óvintézkedés, fertőtlenítés; ami maradék értékük volt, azt még elszedték tőlük. Egy fénykép maradt meg édesanyámról, akkor őrizte a zsebében, és sikerült megmenteni.

Ez a bánásmód persze, hogy a fogságba esettektől elszedtek mindent, nemcsak az oroszokra volt jellemző. Elszedtek az amerikaiak, a franciák, a németek is. Egyik munkatársam toronyi nagyapja amerikai fogságban volt – naplót is vezetett. Harmadik kísérletre sikerült megszöknie. A második is majdnem sikeres volt, itt fogták el Felsőőrnél. Ő mesélt a fogságáról, s a lényeg az, hogy az amerikaiak is kíméletlenek voltak. A háború kihozza az emberből az állatot.

Apámról is megmaradt egy tizedesi kép, ezen látszik, hogy jó erőben van. A fogságba esésük előtti hetekben készült; a partizánok lelőtték egy bajtársukat, s a temetésen, a sírnál állókat látjuk itt.

A lágerban természetesen a padlón, szalmán feküdtek, tisztálkodási lehetőség szinte semmi. Voltak ott bokszoló srácok, magyarok, akik a civil sportéletben komoly eredményeket értek el. Mondták, szökjenek meg ebből a pokolból. Leütik az őröket, s szabad az út. Apámat is hívták, de ő azt mondta, hogy nincs értelme próbálkozni, mert biztosan alá van aknázva a kerítésnél kívül, körben. Ha az őröket el is intéznék – erre volt esélyük –, de innen tovább, hazajutni... Apám nem ment velük. Sajnos bekövetkezett, amitől tartott, mert az őröket ugyan valóban leütötték, a kerítésen túljutottak, de utána az aknazáron fölrobbantak.

Úgy látszik, a Jóisten végig vele volt, mert egyszer közvetlen életveszélyből menekült meg több társával együtt. Vitték őket kivégezni a lágeren kívül, a hegy alá. Az úton terelték a körülbelül húszfős csoportot; fogalmuk sem volt, hogy mi alapján választották ki őket, de érezhették, hogy mi végből. Igazában akkor tudták meg, amikor a földúton haladva jött velük szemben egy ruszki tiszt, magasabb rangú, aki kérdezte, hogy hova mennek. Akik kísérték őket, mondták, hogy a hegy alá, kivégzésre. Ez a tiszt visszaparancsolta őket. Nagy csodának is mondható, mert ez a húsz ember megúszta a kivégzést. A szökési próbálkozás után történt ez az eset, lehet, hogy összefüggésben volt vele. Büntetésképpen lett volna a kivégzés, megtizedelve a vétleneket.

Egyik ismerősöm mesélte, hogy amikor édesapja francia fogságba került, s következett a nyiratkozás, fürdés meg a fertőtlenítés, volt egy őrmester, aki irányította őket. Azt mondta mindenkinek, hogy ne a meleg vízben zuhanyozzanak, hanem a hidegben. Igaz, hogy nem esik jól, de ha a meleg vízben fölhevülnek, utána a lágerban bekerülnek a hideg, dohos helyiségekbe, tüdőgyulladást kapnak. Volt jóindulat, jó szó is, amivel sok embert menthettek meg. Apám is emlegette, hogy az oroszok is – lehet, tudtuk nélkül – jót tettek azzal, hogy csalánlevest adtak nekik, mert abban elég sok vitamin és más fontos anyag volt.

Egy idő után beosztották irodatakarításra egy kámoni kollégájával. Irodákat takarítottak meg az orvosi rendelőt. Májusban mondja a doktornő apámnak, hogy indul az első transzport, haza akar-e menni. – Szinte csont és bőr volt már, talán meg is sajnálta őt. – Mondta, beteszi a transzportba. Pár nap múlva szólt ismét, hogy holnap indul a szerelvény, benne van a létszámba, számítson rá, készüljön. Ki is vitték őket az állomásra, de amikor akart fölszállni a vonatra, a ruszki tiszt visszalökte: ilyen ember nem mehet haza. Negyven kiló volt körülbelül, huszonöt-harminc kelésféle seb, kiütés a bőrén. Nem volt mit csinálni, visszavitték, folytatta a takarítást. Jött a doktornő: hogy-hogy itt van, mindjárt indul a szerelvény! – Valószínű, Munkács környéki lehetett, tudott magyarul, meg apámra is ragadott valami az oroszból a koszon kívül. – Nem engedték föl, mert ha ilyen emberek mennek haza – fél súllyal, sebekkel tele –, az nem jó reklám a szocialista táborban. Bevadult a doktornő, megragadta apámat, be az autóba, kihajtott az állomásra, és: melyik tiszt volt az, aki félrelökte? Ott volt még a vonat, osztották az embereket. Apám mutatta, hogy ő volt az. Odament a doktornő, elkezdett vele ordítani – azt már oroszul –, nem tudni, mit, de hatásosan. Rangban biztosan fölötte lehetett a tisztnek, vagy a férje volt magasabb rangban, hogy ezt megengedhette magának. A tiszt meghátrált – vagy gondolkodott, vagy nem –, megragadta apámat, és föllökte a vagonba. Így indultak haza.

Debrecenben nagy tömeg fogadta őket. Sült csirkét, kacsát, kenyeret, szalonnát hoztak a városból meg a környékről. Engedték, hogy megkapják, de mondták nekik, hogy nagyon le vannak gyengülve, ne egyenek sokat, mert abból baj lesz, csak fokozatosan. Inkább tegyék a zsebükbe, meg kell tudni állniuk... Apám meg is fogadta, nem evett, csak keveset, de volt, aki nem bírta ki a lemondást, s tényleg baj lett belőle.

Gimnáziumi osztálytársamnak, Németh Gézának az édesapja illetve a családja nem volt olyan szerencsés, mint mi, hogy az első hullámban hazajöhetett volna. Műszaki százados volt; 1955 decemberében került vissza, de nem jöhetett mindjárt Kőszegre, a családjához. Csoportjukat Jászberénybe vitték átnevelő táborba, s csak ’56. június 2-án engedték haza. A család tudta, hogy az országban van, ’55 karácsonyán a Gézát elvitte hozzá a nagybátyja látogatóba. Vittek élelmet, és egy órát beszélgethettek vele. Géza is ’44-es születésű, őt is először láthatta apja, a fogság után. Mikor hazajött az apja – ezek nehezen kaptak munkát – a téglagyárban tudott elhelyezkedni. Ott is a legnehezebb munkát kapta: ahogy jött a földarabolt nyers tégla folyamatosan a futószalagon, onnan szedte le hatosával-hetesével egész nap egy tolókocsira, s úgy vitték a szárítóba.

Május 10-én érkezett haza édesapám, nyolcvannégy kilóról negyven kilóra fogyva. Büszkén és meghatódottan emlegette később is a találkozás első perceit: mikor megjött, anyám tartott engem a karján, ő átölelt bennünk, és én akaratlanul átöleltem – nem voltam még egy éves. Anyám elkezdte „hizlalni” szép óvatosan.

Közben már itt voltak az oroszok, Lukácsházán is. Anyám kapott igazolványt; ilyen orosz és magyar nyelvű dokumentummal látták el azokat, akik szabadon közlekedhettek kijárási tilalom idején is. A kétnyelvű papír mellett volt karszalagja is. Nem volt különösebb atrocitás, csak egy esetet mesélt el: valahonnan hozta a tejet esti fejésből, s egy ruszki katona próbálta megtámadni, s ő a tejeskannával fejbe vágta. A karszalag akkor is rajta volt. Egyszer meg éjjel jöttek érte, egy vajúdó asszony férje hívta, Fölső- Lukácsházára kellett menni. Mikor szemben jött az orosz őrjárat – nem tudom, éppen kijárási tilalom volt-e –, a férfi átugrott a kerítésen, be valamelyik ház udvarába, s elfutott. A falusiak tartottak az oroszoktól, főleg a férfiak, mert esetleg elvihették őket.

Atrocitásokról azért lehetett hallani Pöséből, Ludadból, máshonnan; nem voltak szentek a fölszabadítók. Mikor a püspöki levéltárat rendeztük, s a fiúk hordták át az anyagot, anyakönyvi dokumentumok – hatalmas könyvek – kerültek a kezembe. Belelapozgattam egybe, kettőbe. Már nem emlékszem, melyik faluban, melyik egyházközségben, de föltűnt: ahol bátrabb pap volt, beírta a halál okához például, hogy az orosz katona megerőszakolta a leányt, és a szerencsétlen szégyenében öngyilkos lett. Ha valaki átnézné ezeket az anyakönyveket, több hasonló esettel találkozna.

Az idősebbektől később sok mindent hallhattunk, ami megtörtént a faluban vagy a környéken. Volt kukoricafosztás, disznóölés, egyéb alkalom, amikor megeredt a beszéd. Így hallottam például, hogy két katona van eltemetve a csömötei temetőben, egy német meg egy orosz. Az én szüleim sírja mellett van a német, utána az orosz. Az orosz katonáról azt mondták, hogy beittak, összevesztek, s az egyik lelőtte a másikat. Ha így történt, ha nem, valahol biztosan hiányzott. Fiatal gyerek volt. A német katona meg leszakadt a csapatától, s amikor jöttek az oroszok, lőtte őket addig, amíg agyon nem lőtték. A barátom édesapja, Szabó Ernő bácsi temette el, mert neki akkor halt meg a lánya. Őt kellett temetni, s a Tálas plébános úr mondta, hogy temessék el a katonát is. Amikor volt a temetés, jöttek az oroszok, hogy be akarnak menni a kápolnába, mert ott németek rejtőzködnek. A plébános úr hiába mondta, hogy az Úrjézuson kívül nincs ott senki, de akkor ők szétlövik az ajtót, úgy mennek be. Végül is Ernő bácsi feszítette föl ásóval az ajtót; inkább, mint teljesen új ajtót kelljen csináltatni. A katonák bementek, végigjártak a sekrestyétől a kórusig mindent, de németet nem találtak. Ezt Ernő bácsi mesélte el nekem, jó barátom, Szabó Imre édesapja. Amikor apámat odatemettük, utána édesanyám gondozta a német katona sírját is. Mindenszentekkor, halottak napján mindegyiken van mécses és virág.

Az oroszokkal kapcsolatos még: Tálas plébánosnak volt egy házvezetőnője – mi csak úgy hívtuk, „Pap Mari”; mindketten Borostyánkőről származtak –, jóban voltam vele mint minisztráns gyerek. Egyszer ő mesélte, hogy mikor az oroszok bejöttek, falusi segítséggel (!) behatoltak a plébániára, s fosztogatni kezdtek. Elvitték a vaskazettát, föltörték, s a zöldséges kertben eldobták. Szerencsére nem vették észre – mondja Mari néni –, hogy ez egy dupla fenekű pénzes kazetta volt, s a valódi értéket nem találták meg benne. Könyveket vittek el még, másról nem tudok. Gondolom, az aranykelyheket stb. már korábban elrejtették.

Mikor édesapám megjött a fogságból, kiváltotta az ipart; előtte Szombathelyen dolgozott, a Simonicséknál, ahol fölszabadult mint cipészsegéd. A szakmájában kezdett dolgozni otthon. Nem volt könnyű helyzetben, mert a faluban már két cipész volt. Apám nekidurálta magát, és 1945. augusztus 1-én mestervizsgát tett a soproni Külkereskedelmi Ipari Kamaránál – akkor a soproni kerülethez tartozott, gondolom, Kőszeggel együtt az a rész.

Profi módon tudott durábel bakancsokat és csizmát készíteni. Ez volt az a jellegzetes bordó színű, gojzer varrott csizma. A csizmának (és a bakancsnak is) látszott a dupla fehér varrása. Nagyon elegáns birgerli volt, fűzővel az oldalán. A környék állatorvosai hordták, meg a tehetősebbek rendelték meg nála, s ez nagyon ment neki. Ez hozta végül a vesztét is, mert a tanácselnöknek is megtetszett, s ő is rendelt egy birgerli csizmát. Apám gondolta, hogy falubeli, talán szegényebb is; nem annyit kért tőle, mint az állatorvosoktól, orvosoktól. A tanácselnök biztosan tudta, hogy mennyit szokott kérni – adóbevallást kellett tenni –, mégis följelentette adócsalásért. Apám sejtett valamit: a másik két cipész párttag volt, ő nem, de volt mesterlevele. Valami büntetést kapott, aztán egy idő után fölhagyott az iparral: tovább nem kínlódik, anyagot is egyre nehezebben tudott beszerezni.

Anyagot Kőszegről hozott, a Róth bőröstől szerezte be a bőrt, faszeget, mindent, amit egy cipész fölhasznált. Amikor anyám megkapta a fizetését – inflációs idők voltak –, apám biciklire kapott, fölkerekezett Kőszegre, hogy na most bevásárol, lesz anyag, dolgozhat. Akkor mondta neki a Róth, hogy tegye csak a mérlegre a pénzt – ami anyám egyhavi fizetése volt –, ő meg a papírzacskóból burította a faszeget, s amikor a mérleg játszott, mondta, hogy Feri, ezért neked ennyit tudok adni. Hazament, anyám sírógörcsöt kapott, hogy egy marék faszeget ért a havi keresete. Utána már apám se pénzért fogadta el a rendeléseket, hanem zsírért, lisztért.

Beadta az ipart; elkerült a vasútra pályamunkásnak, a kőszegi pályafőnökséghez – akkor még volt külön pályafőnök, a Báger. – Hatodikas koromtól minden nyáron én is a vasúton saraboltam mint diák a többi haverral. – Jó pár évig ezt a munkát végezte, s aztán bekerült Szombathelyre az akkumulátoros részleghez. Nyolcvan kilós akkumulátorokat raktak be alul a vasúti kocsik oldalába, kocsinként hármat. Ezeket töltötték, cserélték; mentek végig a szerelvényen, hogy ég-e mindenhol a villany. Ez a terhelés nem esett jól neki; a gyomra a fogságban is szenvedett, a cipészi ülőmunka is oka lehetett: gyomorfekélyt kapott, a fél gyomrát ki kellett venni. Akkor a Bárány főmérnök, aki az egész részlegnek a főnöke volt, azt javasolta neki, hogy Feri, maga ügyes ember, van egy hely a vasúti kertészetnél, menjen át oda, az jobb lesz. A felüljáró közelében volt ez, ahol a szövőgyárhoz is át lehetett menni. Át is ment, s kitanulta a kertészkedést. A család nagy örömére 1953. május 31-én megérkezett/megszületett húgom, Ágnes Györgyi. Logopédus lett, ma már nyugdíjas. – Ákos fiuk Angliában él, Zsófi leányuk Budapesten doktorandusz.

Tíz évet volt a vasútnál. Egyszer csak, 1957 körül – vagy hirdetésre, vagy megint valaki szólt neki – megtudta, hogy a kőszegi nevelőintézetben keresnek olyan embert, aki a kertészetet is tudja vinni, de a cipész szakmához is ért; ott van vagy háromszáz gyerek, cipőket állandóan javítani kellett. Apám megpályázta, föl is vették. Így került a kőszegi MÁV Nevelőintézetbe kertésznek. Ott nagyon megkedvelték, meg voltak vele elégedve. Elég siralmas állapotban volt elől a park, ő hamar rendbe tette. Hátul üvegházak voltak, veteményesek; sok minden megtermett a konyha számára, a gyerekeknek. Jól működő gazdasági része volt az intézetnek, hizlaldával. Ez a vaddisznóbőr is, ami az előtérünk falán látható, onnan való.

Az egyik bozsoki munkatársunk a kertjükben fogta a kicsi vadmalacot. Bevitte az intézetbe a malacok közé, ott nevelkedett. De amikor kezdett durva lenni, le kellett vágni. Mi éppen akkor, 1973-ban fejeztük be az építkezést itt Kámonban, az Öntő utcában. Egyszer csak este apám megjelent a Komár kismotorral: hoztam egy vaddisznóbőrt, ide az előszoba falára éppen jó lesz. Készíttesd ki! – A Nárai utcában volt egy bőrkikészítő, 800 forintért kikészítette. Több mint negyven év óta tartja magát.

Annyira megkedvelték apámat, hogy a végén kinevezték konyhafőnöknek – különösebb köze nem volt a konyhához –, hogy magasabb kategóriába kerüljön; ezen a címen lehetett több fizetést adni neki. Jó kis csapat volt ezen az utolsó munkahelyén. Egyszer aztán rosszul lett, egyensúlyi zavarai lettek. Az üzemorvos javasolt egy „lórúgásos” gyógyszert, s attól még rosszabbul lett. Bekerült a kórházba, kivizsgálták tetőtől talpig, semmit nem találtak. Lassan jobban lett, hazajött. Megint ment dolgozni, de egy fél év múlva megint: rosszul is lát, billeg is... Be a kórházba, a Gagarin útra. Agydaganat. Repülővel Pécsre műteni, de már nem tudtak segíteni rajta. Az egész szerencsétlenségben talán annyi volt a szerencse, hogy a már majdnem tojás nagyságú agydaganat olyan idegi részeket nyomott, hogy nem érzett fájdalmat, és jóllakottság érzete volt. Mentővel hozták vissza Pécsről a kórházba. Meglátogattuk, s úgy döntöttünk, hogy hazavisszük. Otthon két nap után annyira rendbe jött, hogy beszélgetni tudott, aztán másnap este meghalt. 1978-at írtunk. Édesanyám még tizenöt évet élt ezután a húgomékkal.

Édesanyám bába-éveiből megőrződtek a dokumentumok, a diploma és a füzetek, amikbe mindig be kellett írni a szülések adatait. Szülész-nőgyógyásznak bizonyára mást jelentenek, de a laikus számára is érdekesek lehetnek, főleg a falubelieknek, akik esetleg szereplői a naplóknak. Csináltam egy kis statisztikát. Mint már említettem, édesanyám „bábasága” 1943 nyarán indult, amikor megkapta a bábaképzős oklevelét, és Nagycsömörére – ma Lukácsháza falurésze – helyezték. Szeptember 16-án, délután 5 óra 30 perckor volt az első szülés, leány; a tizenhat-tizenhét év alatt összesen 295 szülést vezetett le, az utolsót 1959. február 3-án, 1 órakor, szintén leány lett. Az utolsó években lehet látni a csökkenést – ’59- ben már csak két szülés volt –, akkor már inkább Kőszegre meg Szombathelyre vitték a kismamákat. Az elején, ’43-ban négy, ’44-ben huszonhat, ’45-ben huszonhat, ’46-ban tizenhét, ’47-ben huszonhét, ’48-ban harminchárom, ’49-ben harmincnégy, ’50-ben harminchat, ’51-ben harminc, ’52-ben huszonkilenc szülés volt, aztán tizenhárom, tizenegy, hat, egy, három, kettő.

Egy esetben volt ikerszülés, 1947-ben; gátvágásra nyolc esetben volt szükség; három gyermek halva született, egy esetben kórházba küldték a szülő anyát, a gyereket fogóval segítették világra; szintén egy esetben kórházi kezelésre küldték a koraszülöttet. A 295-ből a szüléseknél tizenegy alkalommal volt jelen orvos, ez általában a körzeti orvos volt. Három esetben volt magas láza a kismamának. Szülésben senki nem halt meg; a higiéniát, a bábatáskát, a szabályok betartását Szabó Kálmán tiszti főorvos, Szerdahelyi, Horváth orvosok ellenőrizték; megjegyzésre való hibát egy esetben sem találtak. Én 1944. június 22-én születtem, július 3-án már szülést vezetett édesanyám.

A 295-ből első gyermek volt nyolcvanegy, második nyolcvanöt, harmadik hatvannyolc, negyedik huszonhat, ötödik tizenhat, hatodik nyolc, hetedik négy, nyolcadik kettő, kilencedik egy, tizedik egy, tizenegyedik kettő, tizenkettedik egy. Tizenhat évesen egy szülés volt, tizenhét évesen három, tizennyolc évesen négy. Negyvenöt éves volt a legidősebb szülő nő.

Édesanyám a szülések után általában még 10-12 napig járt a családokhoz. Segített fürdetni is, hogy a mama lássa, hogy kell, és hozzászokjon a teendőkhöz. Két hét után voltak a keresztelők – zömmel a pösei templomban, Tálos plébánossal –, ahová a legtöbb esetben anyámat is meghívták. (A plébános úr végig aktívan működött; még az a típus volt, aki azt vallotta: „amíg bennem a pára, addig enyém a fára.”) Mikor hazamentek, kezdődött az ünnepi ebéd – paszitának mondták –, s anyámnak mindig csomagoltak húst, süteményt; olyankor el voltam látva tortával bőségesen.

Mint tanácsi alkalmazottat – bábaként onnan kapta a fizetését – elég rendesen próbálták igazgatni munkán kívüli ügyekben is. (Először, még mikor kikerült, akkor jegyzőség volt, aztán a tanácsrendszer következett.) A tanácselnök asszony mindenféle gyűlésre parancsolta – egy székkel többön üljenek a teremben. Apám viccelődött is vele eleget: na, jó még a fejkendőd a fejedre? – mert látom, kitágult. Egyszer jött haza nevetve egy ilyen politikai móka-bókáról, s mondta: meglepődsz, ha elmondom! Ezeknek hat Leninjük van! Mondja apám: nekünk az egy is sok, hogy-hogy hat? Az előadó mindig azt mondta, hogy „hatodik Lenin”. Aztán a szünetben biztosan szólt neki valaki, mert utóbb kimondta, hogy Vlagyimir Iljics Lenin.

Hasonló bölcsességnek magam is tanúja voltam később. Az egyik munkatársam – szintén régi elvtárs, annak idején padláslesöprő – elárulta a meglepetése első pillanatában, hogy „fiúk, én most jöttem rá, hogy ez a Marx Engels két személy!” Jót nevettünk rajta: mit gondoltál eddig, az egyik kép az első áldozási fényképe?

Édesanyám balesetet szenvedett 1958-ban. Lecsúszott a hátsó lépcsőn, és combnyaktörése lett. A mentő behozta Szombathelyre, a kórházba; más bajok is jelentkeztek, de lassan helyrejött, s kezdett megint dolgozni.

Ahogy csökkentek, végül megszűntek a háznál-szülések, édesanyám házibetegápoló lett; ’63-ban elvégezte a tanfolyamot. Elég nagy volt a körzete: Lukácsháza, Kiscsömöte, Nagycsömöte, aztán Pöse, Ludad, Seregélyháza – ma Gyöngyösfalu –, Nemescsó, Pusztacsó, Kőszegpaty, Tömörd. Napi 25-30 kilométereket kerékpározott. Injekciózás, kötözés, egyebek. Reggel bement a rendelőbe; ha volt teendő, elvégezte, aztán az orvos mondta, hogy hova kell menni, és indult a körútra. Az esti kötelessége pedig az volt – mivel akkoriban még nem létezett egyszer használatos tű –, hogy otthon sterilizálja a tűket, fecskendőket.

Hosszas rábeszélésre, hogy a biciklizést hagyja abba, vettek egy kis Komár motorkerékpárt – ezt használta később apám –, s letette a vizsgát. Azzal járt egész addig, míg a szerdahelyi úton egyszer a motor le nem dobta a láncot, s akkor anyám az árokban kötött ki. Megijedt, s újra visszaült a biciklire.

Kiváló főnöke volt dr. Szerdahelyi Pál körzeti orvos, aki Gencstől Bozsokig látta el a területet annak idején, kerékpárral közlekedve. Ha télen a szerdahelyi emelkedőn, csúszós havas úton nem tudott föltekerni, akkor vállára vette a biciklit, s úgy baktatott föl a birgerli csizmájában. Ízig-vérig becsületes magyar ember volt; ügyvezető elnöke és orvosa a Magyar Országos Katolikus Szanatórium Egyesület Nagygencs és Környéke Fiók Egyesületének. Ezt a politika nem jó szemmel nézte, de őt nem érdekelte. Mindig az emberek érdekeire figyelt. Megtörtént, hogy kiment megvizsgálni a bácsit; fölírta a receptet, a Mariska néni meg sírva fakadt: doktor úr, nincs pénz kiváltani az orvosságot! Belenyúlt a zsebébe, elővett egy húszast: papának váltsa ki.

Szerdahelyi doktornak a mellékneve, csúfneve „Lexy” volt. Ment ki az egyik házhoz, beteghez Kiscsömötén – közel onnan, ahol laktunk. Vaskapu az utca felől, doktor úr zörget, hogy hallják meg. A kutya fürgébb volt, odaszaladt, és csaholva ugrált belül. A mama kinézett, s hangosan szólt: Lexy, gyere ide, Lexy, gyere ide! A doktor meg kívülről kiabált: mennék, ha a kutya engedne! – A kutyának is Lexy volt a neve!

Nem tudom pontosan, mikor halt meg. Apátiban, ahol átmegyünk a hídon, a saroképület régebben orvosi rendelő volt; ott lakott. Gyerekként anyámékkal elmentem a temetésére: életemben én temetésen annyi embert nem láttam. – És annyi síró embert.

Mi, a falubeli gyerekek az alsó négy osztályt Nagycsömötén végeztük – a legkeményebb Rákosi-években, de ennek súlyát gyerekként nem éreztük úgy, mint a felnőttek. Kovács Józsefné, Sarolta néni volt a tanító nénink, nagyon rendes, kedves, türelmes asszony. Négy osztály volt egyben, ami 35-40 gyereket jelentett. Egy év után mindenki írt, olvasott és számolt, ahogy kellett.

Érdekes, hogy mi marad meg az ember emlékezetében a gyerekkorából, akár az iskolából. Másodikasok vagy harmadikasok lehettünk; valami szocialista történetet olvasott föl a tanító néni, és kérdezte, hogy kinek mi tetszett. Ki ezt mondta, ki azt, egyikre sem emlékszem, kivéve a Keglovics Lacira, aki azt mondta, hogy neki az tetszett legjobban, hogy Lenin meghalt. Ezen aztán jót derültünk, de a faluban elterjedt az elismerő vélemény, hogy a Lacinak mennyi sok esze van...

Másik alkalommal megyünk be az iskolába, s ott az egyik cigánygyerek sír. Mindjárt mindenki odament hozzá vigasztalni: mi van, ki bántott? Megvert valaki, vagy meghalt valaki? Meghalt. Hát ki? Hát meghalt Sztálin. Mert az anyja mondta, hogy mennyi jót tett velünk. Na, erre mindenki otthagyta, tovább nem dédelgette senki, ha csak ez a baja. Túléltük Sztálin halálát.

Benne voltunk a Rákosi-érában, túl az államosításokon, az első téesz-szervezésen. Ebből az időből emlékszem, hogy a faluban sok volt a tűzeset. Hol itt gyúlt ki egy pajta, hol ott egy kazal. Szándékos gyújtogatások lehettek, ún. szabotázs akciók.

Mikor a Csíki Jakab malmát államosították, őket elvitték. Mielőtt elvitték volna őket, előtte nap az öreg egy zsák cipőt hozott apámnak, hogy Feri, maguknak még szükségük lehet rá... Elvették a Szula-kúriát, ami gyönyörű épület volt; az lett először a rendőrség, utána meg az óvoda. A Simon ügyvéd tehetséges fia, Iván képzőművészeti iskolába járt, de ’50-ben mint osztályidegent kirúgták. Államosították a Tolnai és az Östör kocsmát; Elvették a Szolnoki-kastélyt, ahol a gépállomás lett. Nagy kertjébe jártak futballozni a környék kölykei; a művezető elvtárs mindig elzavarta a gyerekeket. Ez volt az ember arcú szocializmus.

Régen gyakorlat volt, hogy Szombathelyről kihelyezték vidékre az idegbetegeket házhoz, dolgozni – úgy mondtuk: bolondok. Lukácsházán egy időben Horváth Feri bácsi volt a téeszelnök, nála lakott a Pista – nem tudom a vezetéknevét; mi csak Bolond Pistának ismertük. Erős testalkatú volt, meg kegyetlenül tudott futni. Hét végén, ha szólt neki a gazda vagy a feleség, hogy fogjál két csibét, ő megkergette a kertben a csibéket, és pillanatok alatt megvoltak. Apámmal igen jóban volt, mert nagyon szerette a futballt, s lejárt a pályára. Apám javította a focisták csukáit. Valahonnan került egy rosszabb állapotú csuka, nem kellett már senkinek, de megjavította, és nekiadta a Pistának. Úgy bennem van a kép: megy az utcán büszkén – egyenes tartása volt –, vállán lóg a két lábbeli, és mondja: megyek futballozni, Feri bácsitól kaptam csukát. Színfolt volt a faluban.

Persze működött az emeletes huncutság is: mikor belenyomtak egy-két pohár bort, rá lehetett venni erre-arra. A köpcös, pocakos Horváth Feri bácsi, akit Kis úrnak hívtak – rendes ember volt egyébként –, gondolom, mint téeszelnöknek, nem mindenkivel volt felhőtlen a kapcsolata. Mondták Pistának: ha haza mégy, vágd bele a gazdádat a jászolba! Úgy is történt, belevágta szegényt. Feri bácsi nem csinált belőle ügyet; röstellhette, de a Pista eszéhez értette, meg sejthette is a hátterét.

Ez az a Pista, aki, mikor megszűnt a házhoz való kihelyezés, bekerült Szombathelyre, a Gagarin útra. Sokszor lehetett látni a városban: mikor a kórházból hordták ki lovas kocsival a moslékot, ő mindig a kocsis mellett ült tányérsapkában, irányító tárcsával a kezében. Itt már úgy hívták: Tárcsás Pista. Nem tudom, mi igaz belőle: állítólag mikor az űrhajós Gagarin jött Szombathelyre, akkor a Zanati útra valahova kiállították a Pistát, ő meg elterelte a forgalmat. Eltévedtek az oroszok!

Ilyen volt még egy hölgy is – csak Fenségnek hívtuk –, aki a Bolfánéknál szolgált. Az volt a mániája, hogy beöltözött fehér ruhába; hatalmas szárnyai voltak, amiket a vállára tett. Szegény mindig angyalnak képzelte magát. Ha rájött a báva, akkor a falu utcáin sétált, mi meg, gyerekek, mentünk utána, s mondtuk: így Fenség, úgy Fenség...

Hiába volt zavarodott mind a kettő, a gyerekeket nagyon szerették. Bolondoztunk velük, meg örültünk mindig a helyzetnek. – Ha valaki megjelenik talpig fehér ruhában angyalszárnyakkal, az a gyerek számára élmény. Durva esetre nem emlékszem.

Voltak cigány családok is a falu szélén, de arra sem emlékszem, hogy lett volna velük valami probléma. A Gyöngyös túlpartján laktak putrikban, szemben a Csíki-malommal. Elmosta őket a ’65-ös nagy árvíz – itt is emlékezetes esemény volt. Utána jelöltek ki parcellákat, építkezhettek. De a falu főutcáján is laktak. A malom mellett például a Poncza Laci bácsi a családjával, aki a Savária Nagyszálló prímása volt, a fia pedig közlekedési rendőr lett. Vagy a Pipicsek: a Tanépnél állványozók voltak vagy rakodómunkások, vagyis mindegyik becsülettel dolgozott. Vasárnap együtt fociztak vagy söröztek a többi sráccal.

Az ötödiket Pösében még befejeztem, aztán váltani kellett: a szombathelyi Dózsában folytathattam. A pösei felsőből úgy kerültem/kényszerültem a Dózsába, hogy nem voltam hajlandó oroszt tanulni. Gyötörtek, gyötörtek, úgy sem ment a dolog. Apám fogságáról amit hallottam, az járt az eszemben. Kovács Jóska bácsi volt az orosz tanár, Sarolta néni férje. Apámmal jól ismerték egymást, néha együtt vargányáztak a csömötei, doroszlói erdőn. (Apámmal én is gyakran jártam az erdőt; két forintért, később öt forintért lehetett napijegyet váltani, és gyűjthettük a fát. A hátunkon pusliban hordtuk haza a tözelőt.) Mondta apámnak, hogy Feri, nem tudok mit csinálni a gyerekkel: vagy megbuktatom, vagy elviszed máshova. A szüleim úgy döntöttek, hogy mégse bukjak meg oroszból. Ismertük jól a Gulner tanár urat – a felesége lukácsházi, pontosabban kiscsömötei; ott is laktak –, aki a Dózsában tanított; ez is szempont lehetett a választásban: bejáró lettem.

Híres iskola volt, ide jártak a Kiskaricsa, Nagykaricsa gyerekei mind. A dózsásokkal senki nem mert kikezdeni, mert jó bokszoló, verekedő fiúk voltak, jórészt cigánygyerekek. Lopások is előfordultak. – A mostani Nagy Lajos volt a Dózsa.

Mikor az egyik gyerek lopott a sarki fűszerboltból, a boltos átjött az iskolába panaszt tenni, eléggé fölháborodva. Erre az volt a büntetés, hogy fölállítottak bennünket, az egész iskolát az udvarra, a gyereket középre – fehér ingben, úttörőnyakkendőben –, és mindenki előtt, hadd szégyenkezzen, megfosztották az úttörőségtől. Nagy büntetés volt, majd’ megszakadtunk a röhögéstől: életében talán ekkor volt először és utoljára fehér ingben, nyakkendővel. Cigánygyerek volt.

Jött ’56. Vonattal, villamossal jártam az iskolába. A Fő téren kellett átszállni, mert a Fő tértől a Kálváriáig ment a villamos, meg a Fő tértől a vasútig. Tanítás után fölszálltam az evangélikus templomnál, aztán mikor át akarok szállni a másikra, mondja a Rácz bácsi, a kalauz – fia az osztályunkba járt –, hogy tovább nem megy a villamos. Tüntetés van. Tényleg hatalmas tömeg volt ott. Megláttam két osztálytársamat: mi van itt? – Tüntetünk! Kihajtjuk az oroszokat! Megyünk a vasútra! – Én is veletek! Zászlók alatt elindult a tömeg, éneklés... Odaérünk a Pannónia étterem elé, valaki elkezdi skandálni, énekelni: „Kemencében sül a lángos, le van szarva Kádár János!” Tovább, ahol most a Borostyánkő áruház van – ott volt a piac valamikor –, ott meg: „Magyar népnek kenyeret, Rákosinak kötelet!”

Fölszálltam a vonatra – szerencsére még ment –, leszállok a lukácsházi megállóban, megyek haza. Látom, hogy a rendőrség előtt is van vagy húsz ember, apám is ott. A csillagot akarták levenni, vagy csak kérték, hogy a rendőrőrs épületéről vegyék le. Aztán elindult a nép az útkereszteződéshez, a tűzoltószertárhoz – ott volt az első világháborús hősök emléktáblája. Ott tartott beszédet Iliás Géza bácsi kántortanító, és a Gulner Laci bácsit is ott láttam.

Egyszer csak apám mondja nekem, hogy menjek odébb kicsit. Este aztán hallottam, ahogy mondja anyámnak: az egyik (Ludadból való) KISZ-főnöknél, aki később országosan befutott vezető lett, meglátta a zsebében a pisztolyt. Azért állt mögéje, hogy ha esetleg elővenné, akkor leüsse, de nem került rá sor. Ez a KISZ-es aztán fölkerült Pestre, a KISZ-iskola főnökének nevezték ki, de hamarosan helikopter-szerencsétlenség áldozata lett.

Nem volt atrocitás. Utána ment a tömeg a (felső)lukácsházi templomhoz – a falán ott is világháborús emlékmű –, ott is volt beszéd, s aztán mentünk be a moziba – akkor még nem volt kultúrház, hanem a gépállomás nagytermét használták filmvetítésre, szemben a kistemplommal. Olajos padlós, nagy helyiség volt. Emlékszem, Iliás Géza bácsi az akkor „divatos” barna vászon esőkabátban, svájcisapkában állt előttünk, és ott is tartott egy kis beszédet. Ami megmaradt bennem: a köpönyegforgatókról beszélt; nyilasokból ávósok lettek, s most is kezdődik majd valami hasonló váltás...

Aztán jött ’56. november 4-e, a vasárnapi rémálom. A következő hét elején lehetett, amikor mentünk iskolába: a Perint-hídon orosz katonák álltak, a hídkorlát egyik oldalán is meg a másikon is, talán nyolcan, tízen. Mikor odaértem, láttam, hogy pár gyerek – idősebbek, mint én, nyolcadikosok – iskolai orosz tudásukkal próbálnak szót érteni velük. Kérdeztem, mit kerestek itt; nem megyünk iskolába? S akkor ők nevetve mondták, hogy ezek azt hiszik, hogy ez itt a Szuezi-csatorna!

Ekkortól nagyon sokan menekültek ki az országból. Hallani lehetett embercsempészekről. Volt, aki kivitte a menekülőket ingyen is, hogy segítsen rajtuk, de volt olyan is, aki elvitte őket a faluvégi kovács-házig, hogy az már Ausztria, pedig még magyar földön álltak. A pénzt eltette, és otthagyta őket. Mikor kezdett visszaerősödni a demokrácia, Bozsoknál és a környéken már elég sok ávós meg határőrtiszt figyelt, lőttek is a disszidensekre. Akiket elfogtak, azokat Lukácsházára hozták. Bezárták őket a körzeti rendőrség pincéjébe, Kenyeri parancsnok meg mind kiengedte. Később ezek a Szabad Európa Rádión keresztül megköszönték a lukácsházi rendőrparancsnoknak a jóságát. Kenyeri bácsit le is váltották, de azt hiszem, nem veszített vele, mert a Tolnai kocsmában dolgozhatott utána.

Az én osztályomból – akkor hetedikes voltam – hárman disszidáltak. A Balogh, a Hoós, meg a Szombath Laci. Laci kitűnő tanuló volt, a Balogh is jeles, a Hoós közepes. Engem is hívtak, hogy menjek velük.

Ennek az eleje még az volt, hogy előtte nap a Baloghot a Gulner kihívta földrajzból felelni. Kivitte a földrajzfüzetet – néha volt házi feladat rajzolni ezt-azt –, s ahogy fölemeli a tanár úr a földrajzfüzetet, kiesik belőle egy lap. Fölveszi, nézi: mi van, Balogh, disszidálunk? – Be volt rajzolva, hogy Búcsúnál merre mennek. – Nem, csak rajzolgatok... Ezzel le is zárult a dolog, de én értettem, mert már be voltam avatva, negyediknek menjek velük.

Nekem nem volt sok kedvem ehhez a kalandhoz, de abban maradtunk, hogy ha reggel fél nyolcig nem vagyok a Perint-hídon, akkor ők elmennek, nem várnak tovább. Nem szálltam föl mindjárt az első villamosra, nehogy odaérjek. Már nem is voltak ott. Beültem az osztályba; hiányzott a három gyerek. Fölfogtam, hogy ezek tényleg komolyan gondolták.

A nagyszünet után már bent volt a tanár, mikor a Szombath Laci nővére berohant: hol a Laci? Máma nem gyütt iskolába. A nővére valamiért hazament, megtalálta a Laci búcsúlevelét meg a táskáját. Tényleg elmentek. Úgy tudom, Laci munkapszichológus lett Bécsben, a Hoós hentes, a Balogh meg Amerikába került; róla semmit nem hallottam.

Volt más eset is, nem pontosan ilyen befejezéssel. Szintén osztálytársam, a Suborics Jóska is kiment Ausztriába: egyik nap délután, iskola után indult útnak, reggel meg jött iskolába. Mondja neki a Gulner: te Subri, hogyhogy te itt vagy? Hiszen este üzentél a Szabad Európa Rádiónak, hallottuk! Azt mondja, mondták, hogy adnak csokoládét meg banánt, narancsot, hát kimentem föltankolni... – Nem tudom, tett-e még néhány kanyart; ilyen gyerekek jártak abba az iskolába.

Ez a Subri egyszer azzal dicsekedett, hogy kapott öt forintot a Marosántól. Mikor ez a főember lent volt Szombathelyen, kugliztak a mostani VAOSZ-nál, és a gyerekek voltak az állítók. S azért, hogy a Marosánnak legyenek kilences dobásai, a lyukas kétfilléresre cérnát kötöttek, alátették – erre állították a bábúkat –, és amikor dobott, megrántották a cérnát, a bábúk eldőltek. Ezért kapott ő öt forintot. Megdumálták, így csaltak neki. Marosán mindig kilencest dobott, és mire vége lett a bulinak, mindenki jól járt – a vesztesek persze nem.

Mikor leverték a forradalmat, történt valami zendülésféle az iskolában. Az iskola előtt ment egy rendőr meg egy ruszki tiszt. Egyszer csak valamelyik kölyök elkezdett ordítani: „Ruszkik, haza!” Mindenki azonnal az ablakhoz, s az egész iskola: „Ruszkik, haza!” Ezek ketten följöttek az igazgatói irodába, be az igazgatóhoz. – Szegény Nagy Jóska bácsi, alacsony termet, a nyolcadikasok között elveszett... Mikor látták a gyerekek, hogy ezek följönnek, kifutottak a folyosóra, és ott folytatták: „Ruszkik, haza!” Szegény igazgató úr kivörösödve ordította: „Hagyjátok abba! Menjetek be az osztályba!” Egy idő után bementünk, elcsendesedtünk.

Az eset után aztán volt tisztogatás a tanári karban. Kit ide helyeztek, kit oda... Nagy Jóska bácsi a Béke mozi igazgatója lett; egyeseket nyugdíjaztak, mások vidéki iskolákba kerültek. A Gulner tanár úr még tanított nekünk földrajzot nyolcadikban, aztán Gencsapátiban folytatta. Mi mondtuk: nem tanulunk oroszt! A tanárnő sírva fakadt: mi az, hogy nem tanulunk oroszt? A szombathelyiek ismerték: tud a tanárnő tanítani németet is, nem? Akkor egy darabig németet tanultunk, de aztán ’57 karácsonyától visszajött az orosz.

’57 nyarán be kellett mennem az iskolába iskolalátogatási igazolásért, ami a nyári munkához kellett. Találkozom két osztálytársammal, s hallom tőlük: öregem, micsoda világ lett! A tanárokat elhelyezték, új igazgató, új helyettes, az összes kommunista idegyütt mihozzánk tanítani! De hát nekem igazolás kell. Beszéltem a titkárnővel, közben megjelent az igazgatóhelyettes. Kifaggatott, melyik osztályba járok, mit akarok. Én életemben nem mondtam ki se előtte, se utána, de akkor kicsúszott a számon, hogy tanár elvtárs... Gondoltam, itt most új világ lesz, tanár elvtárs lesz a divat. – „Mi vagyok én neked?!...” – No, most mellényúltam, de megkaptam az igazolást, és dolgozhattam. Raffai Jenő volt, nagyon rendes ember, fizikát tanított.

A „dózsás” nyolcadik után Kőszegre jártam gimnáziumba bejáróként. Négyen voltunk, akik együtt szoktunk utazni: Lukácsházáról Simonics Gyöngyi, Pető Magdi meg én, Gyöngyösfaluból pedig a Bangha Lajos. Vonattal mentünk, s az állomástól fölgyalogoltunk a gimnáziumig esőben, hóban; akkor még nem volt busz.

A Kőszegi Jurisics bencés ginnázium volt azelőtt. Az államosítás után még két (civil) bencés tanár maradt: a Lovassy Andor bácsi és a Kovács Gyuri bácsi, testnevelő tanár, aki osztályfőnökünk is lett. Bandi bácsi oroszt tanított meg mást is; híres nyelvész volt. Mesélte egyszer, hogy kapott olyan levelet, hogy Lovassy Andor, Magyarország. Csak a kezdő osztályokat tanította, a többit a Tapi bácsi, Dr. Horváth László, aki a megszűnt katonai reálból maradt. Dénes Andor földrajzot tanított; ő repülős százados volt. Nagy Árpi bácsi, Kosztra Pali bácsi... Szövényi István latint tanított egy évig, aztán elkerült a múzeumba. Takács Béla bácsi, talpig úriember, osztályfőnökünk volt, matematikát tanított. Ővele kezdtünk, aztán igazgató lett, s akkor kaptuk a Gyuri bácsit. Később a szombathelyi képzőben tanított, ’63-tól vagy ’64-től. A Német Pista éneket tanított, a Regös tanár úr történelmet. Ők is a képzőbe kerültek; azt hiszem akkor, amikor főiskola lett a tanítóképző. Korábban a Kőszegi Tanítóképzőben tanítottak, csak az megszűnt, így kerültek a gimnáziumba, s aztán tovább.

Volt reálosztály meg humán, és velünk kezdték a német tagozatost, tehát ’58-ban. Kétnyelvű osztály volt; egyelőre csak kilencen. Mi huszonhatan voltunk, ennyien érettségiztünk. Ketten jöttek hozzánk közben, egy meg elment. Jó, összetartó osztály volt. Akkortájt álltak össze a népi táncosok, Nagy Árpád tanár úr tanította őket. Tőlünk a Malachowsky Laci, a párhuzamos osztályból Horváth János, Gedi lett kiváló néptáncos.

Volt egy kis kalandunk harmadikban, április elsején. Lementünk az osztályból csigalépcsőn a tornaterembe, onnan az udvarra, s valaki mondta, hogy irány a Szabó-hegy. Jól telt a délelőtt. Egyszer csak nagy lihegve jött egy társunk – szegény Horváth Ede már bejárta miattunk a fél Királyvölgyet; a hangoskodásból talált ránk –: egyszerre gyertek be, mert azt mondta az osztályfőnök, ha egy órán belül nem vagytok itt, akkor kirúg mindenkit. A lányok megijedtek: akkor futás! Fölösleges: másfél órája kereslek benneteket!

Visszaszivárogtunk, lapítottunk. Bejött Gyuri bácsi, kegyetlenül lebarmolt minket. Jött Tapi bács is – tanított magyart, oroszt, negyedikben pszichológiát, logikát –: mit csinálnak a katonaságnál, ha valaki súlyosan vét a szabályzat ellen? (– ???) Megtizedelik őket! Itt ötödölés lesz! Minden ötödiket kiszólította felelésre. Jött be Takács Béla, az igazgató, ő is lehordott minket a sárga földig. Papírt elő, röpdolgozat matematikából. Emlékszem, négy ötös volt, húsz egyes. Szállongtak a hírek: kirúgnak bennünk. Hová megyünk negyedikbe? Jött a György-nap meg a Béla-nap: „tisztelt igazgató úr, kedves volt osztályfőnökünk...” – köszöntéskor így kedveskedtünk. Húzták-halasztották az ügyet; a végén az lett a büntetés, hogy mégsem rúgnak ki minket, de nekünk egy nappal tovább kell járnunk iskolába. Amikor aztán jártuk az egy nappal többet, már nem úgy nézett ki, mint valami büntetés, hanem hősök voltunk!

Érettségi után a szombathelyi Tanéphez kerültem, ott ismerkedtem meg Terivel, feleségemmel. Egyidősek vagyunk, csak ő a Kanizsaiban tanult. Kézilabdázott, és oda tették be munkára, mikor nem vették föl a Főiskolára. Jó tanuló volt, de a felvételin jött az elvtársnő, s föltette neki a legfontosabb kérdést: idősek a szülei. Gondolom, járnak templomba. Hogy győzné meg őket, hogy ne járjanak? A válasz rövid volt: sehogy. A következő évben Pécsre adta be – akkor még három szak volt – történelem–testnevelés–rajz szakra. Itt a „legfontosabb kérdés” elmaradt, inkább a tudást nézték, és fölvették. Elkerült Pécsre tanulni, nekem meg a katonaság kezdődött a határőrségnél.

Egy tanépes emlék, újabb adalék az emberarcú szocializmusról. Állunk az ebédlőben, várjuk az ebéd kiosztását, mikor az újonnan felvett szakács, szinte ordítva mondja az egyik osztályvezetőnek: magának nem adok – átadja a tányért a konyhalánynak: adjon neki maga! –, szemét, rohadt állat, ávós pofozó pribék! Maga ütött-vert engem...! Stb. A pribék fapofával végighallgatta. – Maga megőrült!... – csak ennyit mondott. Leült, és nyugodtan megette az ebédet. Fél óra múlva a szakácsnak már nem kellett ebédet osztani.

1968-ban nősültem, augusztus 2-án volt az esküvő. Utána meglátogattuk feleségem Csehszlovákiában élő rokonait, ahol nagy szeretettel fogadtak. Kerékpárral végigjártuk a környéket. Elmentünk Pozsonyba is, és a Stefánka kávéházban egy idős pincér mesélt a régi dolgokról, a Kapás utcáról, ahol apósomék laktak, s ahol a Csehszlovák Rádió épületét építették föl. Mivel apósom is gyakran emlegette a kávéházat, a pincérrel megalkudtunk két Stefánka-emlékpohárra.

Egy hét alatt kiderült a rokonság körében, hogy gyűjtögető ember vagyok; többek közt megajándékoztak egy gróf Esterházy János kampányából való választási üvegpohárral. Mart üveg volt; rajta a név és a választási alkalom jelzése. Nagy gonddal törülközőbe pólyáltam, nehogy megsérüljön hazafelé a vonaton. Sok csomagunk volt, sok ajándék, meg vásároltunk is. Másnap indultunk volna haza; autóval Medvéig–Vámosszabadi átkelőig vittek volna. Azonban hajnalban a szomszédasszony zörgött az ablakon – Tallóson aludtunk –, kérve az unokatestvért, hogy kapcsolja be a tévét, mert nagy baj van, bejöttek az oroszok. Félálomban hallottam én is; – mért olyan nagy csoda, tőlünk ki se mentek?! Ma is előttem van a tévéből, amint a hosszú fekete hajú fiatal bemondónő remegő kézzel tartja a papírt, és több nyelven – magyarul is – mondja: a Varsói Szerződés megtámadta Csehszlovákiát! – Azonnal eldöntöttük, hogy indulunk haza.

A határállomáshoz érve söröző csehszlovák tiszteket és sorkatonákat láttunk, a partoldalban fekvő géppisztolyos oroszokat. Laci, az unokatestvér odament a határőrhöz, és mondta, hogy át szeretnénk menni. Vigyorogva intett: menjetek, ha az oroszok engednek! Nem engedtek. Visszafordultunk, néhány csomagot kiraktunk. Sajnos a nagy izgalomban a törülközőt kiemelve a pohár darabokra tört a konyha kövén.

Másnap azt hallottuk, hogy Komáromnál megnyitják a határt. Lacival elmentünk motorkerékpárral Komáromba; mondták, hogy délután a magyarokat átengedik. Vissza Tallósra. Gépkocsival elvittek Komáromig; a határon jóformán nem néztek semmit, hogy mit viszünk, csak a röpcédulákat keresték. Az oda-úton kidőlt villanyoszlopokat, telefonoszlopokat láttunk, amiket a tankok döntöttek ki, meg elfordított útjelző táblákat. A komáromi hídon a vasúti sínek szétnyomva, azokon vonat nem mehetett, gyalog kellett átkelni a sok csomaggal. Láttam egy földbe szúrt méteres betonvasat, arra ráfűztem a bőröndöket, táskákat. Így cipeltük át a csomagokat, izgulva, hogy mit fognak elvenni, és mi történik. A százados csak annyit kérdezett, hogy ért-e minket bántódás. Nem. Az órájára nézett, s mondta: menjenek, siessenek, éppen elérhetik a vonatot.

Nekünk egy fiunk született, Péter, 1978. augusztus14-én. Idegenforgalmi szállodai főiskolát végzett Budapesten. Angolul, németül, spanyolul beszél. Jelenleg Pozsonyban, egy utazási irodánál idegenvezetőként dolgozik. Szabadidejében világot lát – ötvenhat országban fordult meg –, és írással foglalkozik. 2013-ban jelent meg novelláskötete Kiúton címmel, s egy évvel később angolul is. 2015-ben „utazás sorozat” írásába kezdett, aminek első kötete megjelent a B.K.L. gondozásában. A londoni magyaroknak van egy 6:3 című folyóirata; mikor Londonban dolgozott, ő kezdte írni az utazási rovatot, amit a mai napig is folytat. Valami szorult belé az én gyűjtőszenvedélyemből is: Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című könyvéből körülbelül hatvanféle nyelven sikerült szereznie utazásai során.

Apósomék családtörténete külön fejezet lehetne. Őket Pozsonyból telepítették át az anyaországba 1947-ben. Pozsonyban laktak a Kapás utca 15. szám alatt. Azt az épületet már lebontották, a Rádió székháza van a helyén.

Apósom a Schmoll gyárban volt főzőmester. Földjeik voltak Tallóson²; a felesége, anyósom is tallósi születésű, onnan költöztek föl Pozsonyba. Nagyon jól keresett. A pozsonyi üzemet a Schmollnak a veje vitte, a bécsi üzemet vezette az öreg Schmoll. Szinte havonta lejárt a pozsonyi gyárba. Nagyon jó viszonyban volt apósommal, akinek síviasztalálmánya volt – cipőpasztákat, egyéb pasztákat gyártottak; ma is megvan a bécsi Schmoll, festékeket gyártanak. Az új találmány nagyon bevált, és komoly összeget is kapott érte. Egyszer mondja az apósomnak az öreg: figyeljen ide, Szabó úr, magukat innen ki fogják telepíteni. Apósom: mit, engem, magyar embert Pozsonyból kitelepíteni? No, ne nekem legyen igazam, de pakolja össze a családját, jöjjön el Bécsbe, kap tőlem egy családi házat, ugyanezt a beosztást, biztos megélhetést. Apósom nem ment: ő magyar ember, nem megy. A nagyobbik lánya végig rosszallással vette, hogy apja ezt a lépést nem tette meg.

1	Nagy Ferenc, a Szombathelyi Egyházmegye volt építésvezetője, műszaki ellenőre elbeszélése alapján.
2	Tallós és Szombathely kapcsolatáról a Püspöki Levéltárban találunk dokumentumot. Mikor Szily püspök alapította a Kelcz-Adelffy Árvaházat, mely 1784-ben készült el Kőszegen, a tallósi árvaház alapszabályát kérte el és vette alapul. A faluban már akkor híres árvaház működött. (Nagy Ferenc fölfedezése)

MOZAIKOK EGY VASI CSALÁD XX. SZÁZADI TÖRTÉNETÉBŐL1

MOZAIKOK EGY VASI CSALÁD
XX. SZÁZADI TÖRTÉNETÉBŐL¹