BARISKA ISTVÁN: A NAGY HÁBORÚ MARGÓJÁRA

Kerek száz esztendeje, hogy 1916-ban aláírták azt a Sykes–Picot-egyezményt, amely még ma is alapvetően meghatározza az arab (akkor oszmán) Közel-Keletet. A brit és francia hadicélok egyik alapdokumentuma lett. Az csak látszat, hogy nem lett volna hatása Európára, a Monarchia.¹ felbomlására. Ezért ez a különös jubileum arra inspirált, hogy megosszam az olvasóval mindazt, ami erről és az I. világháborúról, ahogy akkor nevezték: a Nagy Háborúról nekem eszembe jutott. Az az érzés fogott el, hogy ezt feltétlen el kell mesélni. Előtte azonban nem hiányozhat a beavatás a BBC és az ORF jelenleg is futó egy-egy sorozatába. Talán a mentalitásuk miatt. Továbbá annak szemléltetésére, hogy egy ma is élő és egy letűnt birodalom utódai miként élik meg ma múltjukat.

TV-SHOW ANGOL ÉS OSZTRÁK MÓDRA

Mindenkit arra biztatok, hogy alkalomadtán nézzen bele az angolok és az osztrákok televíziós show-jába. Nyomban tudni fogja, hogy a britek nem érzik magukat veszteseknek, lúzereknek, pedig középtávon ekkor kezdték elveszteni világhatalmi pozícióikat. Mégis azonnal érteni véli, hogy miért esnek önkívületi állapotba a derék angolszászok Sir Edward Elgar (1857–1934) brit katonai indulója hallatán. Aztán kukkantsanak bele az osztrákok szatirikus sorozatába. Rögtön világos lesz az is, hogy miért csináltak a bécsiek elsöprően szellemes, mégis keserédes szatírát a Mi vagyunk a császár címet viselő császári audienciából.² A BBC 1997-től afféle térzenét rendszeresített az akkor már több mint száz éves promenádmuzsikából. Aki él és mozog, mind ott akar lenni a Royal Albert Hall-ban vagy a Hyde-park kivetítői előtt, hogy önfeledten hallhassa, mit ne mondjak, helyükről felállva, örömkönnyekkel küszködve, kortól, nemtől és társadalmi rangtól függetlenül, torkaszakadtából énekelhesse a valóban gyönyörű dallamú marsot.³ Aki nem hiszi, üsse be a Google-ba a BBC Last Night of the Proms hívószavakat.⁴ Kellőképpen meg fog döbbenni. Részese lesz egy önmaga nagyságát ma is ünneplő birodalomnak. Ez nálunk elképzelhetetlen.

Az osztrák TV-szatíra is roppant elegáns. I. Ferenc József császár, a legfelsőbb hadúr öltözékében, a császár életnagyságú portréja alatt zajlik a TV-beli uralkodó audienciája. Őfelsége a főudvarmester kíséretében fogadja kihallgatáson a megjelent előkelőségeket: ismert közszereplőket, sport-, színpadi és filmsztárokat. A ceremóniamester közben interaktív módon bevonja a láthatóan előkelő közönséget is. Igazi, aulikus lojalitással hol felállítva énekelteti meg őket, hol meg leülteti az alattvalókat, akik ugyancsak önfeledten mennek bele a játékba. Hogy őfelsége gúnyolódik, intim dolgokra kérdez rá, érzékenyen piszkálja vendégeit? Na és! Azok ugyanis a legnagyobb odaadással tűrik ezt. Élvezik, hahotáznak, vigyázzban állnak, meg Gott erhalte-t énekelnek, csakhogy részesei legyenek egy jó órányira a rég letűnt birodalomnak.⁵ Ez is elképzelhetetlen nálunk.

AZ IDŐTLENSÉG – ÉS AMI BELŐLE MEGMARADT

Két esztendővel ezelőtt súlyos kötet látott napvilágot az I. világháború históriájáról. Meghaladja az 1200 oldalt. Olyan nehéz, hogy kézbe véve simán kifordítja az ember csuklóját. Bemutatóját Felsőpulyán tartották 2014. április 4-én. A városháza díszterme dugig tele volt, hiszen a könyv szerzőjéről, Manfried Rauchensteinerről mindenki tudni vélte, hogy előadónak is kitűnő. Csaknem két órán át beszélt. Ennek ellenére mindvégig fenn tudta tartani az érdeklődést.

A kötet címe nem hivalkodó, különösképpen nem is blikkfangos: „Der erste Weltkrieg und das Ende der Habsburger-Monarchie – 1914–1918” („Az első világháború és a Habsburg-monarchia bukása – 1914–1918”).⁶ Azt azonban nyomban világossá teszi, hogy a Monarchia ebbe odaveszett.

Manfried Rauchensteiner professzor akkor még a bécsi egyetem egyik vezető történészének számított. 2005-ig az osztrák főváros hadtörténeti múzeumának élén állt; valóságos udvari tanácsos (wirklicher Hofrat) címet viselt. Magyar fülnek ez különösen hangzik, de az Osztrák Köztársaság különös bája ma is, hogy a hivatali életben és a közszférában megőrizte a Monarchia udvari rangjait. Amikor az est háziasszonya bemutatta a szerzőt, nem felejtette hozzáfűzni, hogy a professzor maga is udvari címet visel. Az osztrák hallgatóság számára ez természetesen hangzott. Minket, magyarokat azonban mindvégre arra emlékeztet, hogy Ausztriában a Monarchia hivatali rangjai még a XXI. században is itt kísértenek. Valami végképp itt maradt.

Az azóta népies-republikánusra – olykor radikálisra – hangolt osztrák közvélemény ennyit bőven el tud viselni. Valójában azon is nevetnek, hogy miként maradhatott meg a címzetes és valóságos udvari tanácsosi rang. A maga nemében példa nélkül az egész világon. A (nagy)polgárság egy ponton ugyanis beáldozta magát az udvar arisztokratikus és hivatalnoki létformának. Ez köszön vissza ma is. A porosz útra tévedt német história is ismerte a polgári szféra eme önfeladását.⁷ A német hivatali életből mára már régen kikoptak az udvari megszólítások. A jelenség az ember életére ránehezedő túl sok állam szimptómája lett. Švejknek, Jaroslav Hašek „derék” katonájának hihetetlen sikere, kalandjainak frenetikus hatása többek között azzal magyarázható, ahogy ezt a mindent elborító képződményt, a birodalmi államot császárostul, királyostul, hadseregestül, háborústul és titkos rendőröstül lerántja a kisember hétköznapi értelmezésébe.⁸ „Hát megölték a Ferdinándot – mondta a takarítónő Švejk úrnak [...] Melyik Ferdinándot, Müllerné? – kérdezte Švejk [...]. Két Ferdinándot ismerek. Az egyik a Prúša drogista szolgája [...], aztán ismerem még a Kokoška Ferdinándot”. És ez így megy végestelen-végig Hašek államtalanított világában. „Švejk csakis cseh kispolgár lehetett az Osztrák–Magyar Monarchiában [...]” – írta Hegedűs Géza az 1977-es magyar kiadásban.⁹ A szélsőbalra sodródó Hašek archaikus regényalakja amúgy érzékletesen fejezi ki a csehek viszonyát a Birodalomhoz és háborújához is. Az Osztrák–Magyar Monarchiát csaknem száz esztendővel ezelőtt maga alá temette a háború (és persze a győztesek). Az Egyesült Királyság köszöni, jól van, arisztokratái, polgárai és kisemberei lelkes összeolvadásban énekelik az Uralkodj, Britanniá!-t is.¹⁰ Irigylésre méltó az egész, a kikezdhetetlenség látszatával és nemzetközösségi összeborulásával. Ez az időtlenség az osztrák TV-szatírában is megjelenik, de egyetlen szó sem esik arról, hogy I. Ferenc József magyar uralkodó is volt. Igaz, az osztrákoknak császára, a magyaroknak pedig csak királya. Elvégre a műsorfolyam címe: Mi vagyunk a császár. A Gott erhalte-t ebben a műsorban már csak az osztrákok éneklik, de valahogy ezt is szimpatikus iróniával csinálják.

PÉNZ NÉLKÜL NINCS HÁBORÚ

Erre az írásra készülve olykor kapkodva, mégis kitartóan néztem át a hatalmas anyagot. Időközben azonban felfigyeltem arra, hogy aránylag kevés szó esett arról, hogy mennyi pénzt emésztett fel ez a világégés. Hogyan finanszírozták? Tudták, hogy mire készülnek?

Lehetett erre készülni? Egyáltalán készen álltunk erre? „Három dolog kell, Sir, ha hadakozásra készül – mondta volt Gian Giacomo Trivulzio a XVI. század elején XII. Lajos francia uralkodónak –: pénz, pénz és még több pénz.”¹¹ A totális háborúban pedig, mint amilyen az I. világháború volt, éppen azt szimbolizálja, hogy a hadviselés minden forrást és tartalékot, legyen az civil vagy katonai, felemészt. Csupán ebből a meggondolásból sem lett volna szabad a Monarchiának háborút üzenni. A döntést az osztrák birodalmi kül- és hadügyek urai hozták meg. Tisza István magyar miniszterelnök pedig jó ösztönnel, több memorandumban kérte I. Ferenc Józsefet: „Hiszek [...] abban – írta az uralkodónak –, hogy Szerbiának lehetőséget kell adni a háború elkerülésére, ha ezt egy diplomáciai vereséggel megteheti.”¹² Tisza joggal félt attól, hogy Oroszországgal fogjuk magunkat szembetalálni. I. Ferenc József és köre azonban a németekhez hasonlóan villámháborúra készült. „Mindent átgondoltam, mindent megfontoltam” – hangzik a magasztos hangú, 11 nyelven kiadott császári és királyi manifesztum.¹³ Valóban átgondolta, valóban megfontolta?

Popovics Sándor, az Osztrák–Magyar Bank kormányzója 1913. április 9-én azt írta az osztrák és magyar pénzügyminiszternek, hogy állami szinten gondoskodjanak arról, hogy „legalább a mozgósítás első nyolc” napját fedezni lehessen.¹⁴ Nem fogják elhinni, egyik minisztertől sem kapott választ. Persze hogy nem, hiszen a javaslatokat a Monarchia közös pénzügyminisztereihez kellett volna címezni. Ők képezték a transzmissziós szíjat a hadügy-igazgatás és a pénzintézetek között. A közvetett módon működő, duális pénzügyi áttétek tehát sok zavart okoztak.

Az bizonyos, hogy a Habsburg-adminisztráció háborúra ösztönző tagjai azt nem gondolták végig, hogy mindennek mi lesz az ára. A nervus rerum (gerendarum), azaz a dolgok (a hadviselés) mozgatóereje, a pénz ismert szállóigéjének soha nem volt olyan aktualitása, mint a modern kori háborúkban. Bosznia-Hercegovina annektálása, majd a második Balkán-háború kormányzati és banki egyezkedései alatt már eléggé elvékonyodott a jég. Nemcsak azért, mert az annexió legalább két vármegye költségvetését vitte el, hanem a Szerbia felé menő export kiesése miatt is.¹⁵ Még csak az ég alja égett, már tudni lehetett, hogy a korona aranyfedezete 1914 első felében 45%-ra süllyedt. Négy évvel korábban még 70%-on állt.¹⁶ Általános recesszió uralt mindent. A vezérkart azonban hamis optimizmus hatotta át. Egy régóta forgalomban lévő adat szerint a magyar háborús költségek 38,6 milliárd koronára rúgtak.¹⁷ Csakhogy legyen valami összehasonlítás, Trianonban Magyarországot 200 millió aranykorona jóvátételre büntették.¹⁸ 1921-ben Németországra 132 milliárd aranymárka jóvátételt írtak elő. Nagy-Britanniától és szövetségeseitől 12 milliárd és 500 millió dollár hitel visszafizetését követelték az amerikaiak 5%-os kamatra.¹⁹ A valuták egymással szembeni valorizálása nélkül is érzékelhető, hogy mibe került a hadviselés, és mekkora üzletet jelentett a hitelezés. Nem vigasztaló, de tény, hogy a német politika és hadsereg között is éppen ilyen bizalmatlanság uralkodott mindvégig.²⁰

A BRIT HÁBORÚBA LÉPÉS ELEMI KÉNYSZERE

Ezen a ponton el kell mesélni egy hihetetlennek tűnő történetet, amely a britek háborúba lépésének kényszeréről szól. Kényszerről? Csak nem? Lehet, hogy a németek háborús párját inkább a Brit Birodalomban kell keresni? Ráadásul lépéselőnyben? A britek hétpecsétes titokként kezelték azt a tényt, hogy a németeknek küldött hadüzenet pillanatában, 1914. augusztus 4-én az angol kincstár és a Brit Birodalom, az Egyesült Királyság csődben volt.²¹ Magyarul, a háború finanszírozására saját erőből képtelenné vált. A lordkancellárt írásban figyelmeztették arra, hogy számos bankházat is összeomlás fenyegeti. A kínos helyzetből kizárólag a Bank of England segítségével lehetett kijutni. Az állam tehát magánbankra szorult. Ha háborúba lép, azt hitelből kell finanszírozni, s egyszer ezt vissza kell fizetni. A hitelfolyósítás viszont a magánbank elemi érdeke. A Brit Birodalom és a Bank of London érdekei itt egymásba értek, hiszen az előbbinek a világ-, ez utóbbinak pedig a pénzügyi hatalom megtartása állt érdekében. Nem kevesebbről volt szó, mint az angol fontrendszer veszélyeztetéséről. A hadba lépés pénzügyi krízise hitelezési spirált generált.²² A németeknek küldött hadüzenet napján Nagy-Britannia financiálisan is készen állt a háborúra. Annál is inkább, mert a Bank of England szindikátusban állt a new york-i Morgan-bankkal. Világos, hogy Londont nem Belgium semlegességének megsértése késztette németellenes fellépésre, hanem az, hogy elemi szüksége támadt a háborúra. Nemcsak a kereskedelmi fölény, a fontrendszer védelme, hanem a nyersanyagforrások, az olajmezők megszerzése érdekében is. A történelemkönyveket azért nem fogják átírni, pedig a folyamat fél évvel a szarajevói merénylet előtt vette kezdetét. Különös, nemde?

A brit példa, a világ leghatalmasabb gyarmattartó és gyarmatosító modellje különlegesnek számított. Az a párhuzamos hatalomgyakorlás, amelyet egyfelől az Egyesült Királyság (a brit gyarmatbirodalom), másfelől a koronabirodalomnak (koronagyarmatoknak) számító Bank of London (City of London) képviselt, egyben példátlan priváthatalmi koncentrációt is jelentett.²³

Készülőben volt tehát a világhatalom újraszervezése. Akár háború árán is. Ebben elsősorban a brit és német érdekek összecsapására lehetett számítani. A felelősség tehát megosztott volt. A legfrissebb szakirodalomból Max Hastings könyvét emelem ki most a sok közül.²⁴ Van a műnek négy alfejezete, kifejezetten szellemes címekkel: „Lejtmenet a háborúba. 1. Az osztrákok fenyegetőznek. 2. Az oroszok válaszolnak. 3. A németek lépnek. 4. A britek döntenek”.²⁵ Érdekes, hogy Hastings is a német és a brit konfrontáció elsőbbségét húzza alá. Nem időrendben, hanem fontosságban. Hovatovább a döntés súlyát is a britekre tolja át. Bizony, ebben sok igazság rejlik. Annak ellenére, hogy az egész folyamatban a franciáknak is fontos szerep jutott, hiszen országuk északkeleti fele brutális és véres hadszíntér lett.

A BAJOK KEZDETE

Minden baj ott és akkor kezdődött, amikor a XX. század elején megszűnt az európai szövetségek védelmi jellege, a konfliktusokat pedig nem lehetett többé áthidalni. Egy példával talán érzékeltetni lehet a dolgok természetét. A belső égésű motort a német Gottlieb Daimler találta fel. Stratégiai jelentőségét mutatja, hogy a britek felismerték, hogy aki az üzemanyagot kézben tartja, az a Daimler-motorokat, vele az egész ipari innovációt is ellenőrzése alá vonhatja. Ez az összefüggés alapvetően nagyhatalmi kérdéssé vált. Az olajkészletek jelentős részével azonban az akkori Ottomán Birodalom rendelkezett. Következésképpen pusztulnia kellett. Ebbe az egyetlen példába – leegyszerűsítve ugyan, de – bele van sűrítve a brit–német ellentét. Otto von Bismarck egyszer azt találta mondani, hogy „a német–angol kapcsolatokat csak egyetlen módon lehetne rendbe hozni, ha lefékeznénk a fejlődésünket (ti. a németet – kiem. a szerző), ez azonban lehetetlen.”²⁶

Hogyan kerülhetett ebbe a helyzetbe Anglia? Csak röviden tudok erre válaszolni. A napóleoni háborúk után az Egyesült Királyság tengeri egyeduralomra jutott. 1846-tól szabad utat nyitott a szabad kereskedelemnek, amelynek letéteményesei – mint ahogy azt fent említettük – a Bank of London magánbankjai (Baringo, Hambro, Rothschild) lettek. Azt a gyakorlatot, hogy a magántőke finanszírozza az államokat, tökélyre Európában a Rothschildok vitték.²⁷ Nem csoda, hogy mind a Bank of London, mind pedig a Wall Street intézményei – köztük az amerikai J. P. Morgan-bankház – államok és kormányok feletti hatalomra tett szert. Az olcsó gyarmati áruk szabad kereskedelme azonban idővel csaknem tönkre vágta az angol ipart és mezőgazdaságot. Ezzel szemben az egyesített Németország Európa legfejlettebb ipari államává rukkolt elő. Némethonban tehát éppen az ellenkező folyamat zajlott le, hiszen a németek az ipar és az agrárium, a flotta, az oktatás, a kutatás és társadalomszervezés állami támogatásával, állami bankhitelekkel, továbbá védővámok alkalmazásával lettek naggyá.

Úgy tűnt, hogy a német közgazdász, Friedrich List védővámokra alapozott, újkori gazdaságelmélete a szabad kereskedelmet hirdető angol Adam Smith és David Ricardo teóriája fölé nőtt. Más szavakkal, a német gyakorlat, a termelésre alapított hitelezés egyelőre legyőzte a spekulatív kölcsöntőke mindenhatóságát. A XIX–XX. század fordulójára ez be is igazolódott. Angliát Németország óriási felfutása fundamentális félelemmel töltötte el. 1902-ben ugyan lezárta a dél-afrikai aranybányákért folytatott, második búr háborút, de anyagilag ki is merült benne. A brit kincstár csődjét szinte kódolni lehetett. A tengerek feletti uralom megtartása, a szabadkereskedelem doktrínája és az energiakészletek ellenőrzésének hármas célkitűzése azonban továbbra is minden más célkitűzést megelőzött.²⁸ A felhalmozott feszültségek azonban robbanáshoz vezettek. Régi szövetségek bomlottak fel, de születtek újak. Ezúttal azonban nem a védelemre, hanem a támadásra összpontosítva. A britek tehát az oszmánbarát és oroszellenes stratégiáról átálltak az oroszbarátra, egyben németellenesre. A Berlin–Bagdad vasút kiépítésének hírére más választásuk nem is igen maradt.

A KÖZ- ÉS MAGÁNSZFÉRA KÉRDÉSKÖRE, EGYESÍTÉSI VÁLTOZATOK

Magától értetődő tehát, hogy a köz- vagy magánhatalom szembeállása vagy összefonódása is része lett a modernitásnak. Ez az oka annak, hogy a polgári államok már létrejöttükkor nagy kihívások elé kerültek. Létükért küzdöttek, amikor önálló külpolitikát, hadsereget, bankjegyet követeltek. A mi 1848–1849. évi álmaink is (trónfosztás, honvédhadsereg, Kossuth-bankó) ebbe buktak bele. Látni fogjuk, hogy emiatt előrelátható lett a kettős Monarchia tragédiája is. Ha Abraham Lincoln, az Egyesület Államok elnöke nem bocsátott volna ki állami bankjegyet, Észak és Dél kettészakadt volna a polgárháborúban. Úgy, ahogy azt a Rothschild-bankházak akarták: kiteljesedett volna Amerikában az európai magánbankházak gyarmatosítása. Végleg odalett volna dél és észak egyesítése: az amerikai közhatalom.

Ha Otto von Bismarck német kancellár nem egyesíti és modernizálja Németországot, nem született volna meg a német közhatalom. Akkor Németország is adósává vált volna a háborúkat finanszírozó, az elosztást kézben tartó magánbankházaknak. Igaz, így maga a Német Birodalom, a Reich kényszerült gyarmatok után nézni. Az USA pedig 1913-ban arra kényszerült, hogy megalapítsa a Federal Reserve System-et (FED), a magánkézre került amerikai jegybankot. Az Egyesült Államok monetáris igazgatása tehát ismét a magánszféra befolyása alá került. Itália egyesítése a risorgimento nélkül nem következhetett volna be. Ki gondolta volna, hogy az itáliai közgondolkodásban Carlo Collodi világhírű Pinocchio figurája az egyesítés szimbóluma legyen?²⁹ Ahogy Geppetto kifaragta a bábuját, és az lassan életre kelt, úgy vált a születő Olaszország allegóriájává. Az osztrák–magyar kiegyezés is egyesülésnek minősül, de hiányzott belőle a tisztán nemzeti, etnikai jelleg, sőt a Monarchia lényegében soknyelvű, soketnikumú és lényeges helyeken eltérő vallási kultúrájú népek egyesítését hajtotta végre, és ez lényegében időzített bombává vált.

A MONARCHIA SZEMSZÖGÉBŐL

Évek óta követem a Nagy Háború emlékezetét, kiváltképpen, hogy már száz év árnyéka vetül rá. Olvasok és jegyzetelek. Nem mindent, inkább prioritások szerint. Nem elfogultan, pedig nagy volt rá a kísértés. Azért, mert, ha nem is Habsburg-, de Monarchia-párti vagyok. Ez az állam ugyanis birodalmi elvű volt. Azért van ez így, mert nem szenvedhetem a Duna menti utódállamok kisszerűségét. A magyarokét sem. Közép-Európát ugyanis az önző nacionalizmusoknak engedték át. Milyen szépen mondja Alain de Benoist, a francia filozófustörténész: „a birodalom elsősorban nem területi egység, hanem alapvetően elv és gondolat.”³⁰ Ennek ugyan ellentmond az utolsó magyar uralkodó, IV. Habsburg Károly 1916 decemberében elfogadott hitlevele, amelyben arra tesz esküt, hogy „Magyarország s Horvát- , Szlavón- és Dalmátországok határait [...] el nem idegenítjük, se meg nem csonkítjuk, sőt, amennyire lehet, gyarapítjuk és kiterjesztjük”.³¹ A hitlevél mégis megbékélt a birodalmi gondolattal. A szövetséges nagyhatalmak éppen az utódállamokra alkalmazott területi elvvel rombolták le a Monarchiát. Az új állapotokat később Bibó István „A kelet-európai kisállamok nyomorúsága” érzékletes címszava alá rendezte.³²

Egyre inkább úgy éreztem, hogy többet kell beszélni az angolokról, az informális magánhatalomról, a bolsevik forradalom következményeiről és a békekötések mibenlétéről. Arról, hogy a britek hogyan verték át kétszer is a franciákat, és mintegy kárpótlásként miként engedték át nekik az európai terepet. Ebbe belefér az is, hogy miként vélekedem az antant (entente) természetéről. Az a különös történet is helyet kapott itt, ahogyan összeomlott a Monarchia keleti fele, a Magyar Királyság, magával rántva annak nyugati részét is: az Osztrák Császárságot. Nem kérek senkit arra, hogy elhiggye, amit állítok. Már az is megérte azonban, ha néhányan odafigyelnek arra, ahogy visszapillantva látom a Nagy Háborút vagy inkább annak visszfényét az árnyékával együtt. Miért is kéne szégyellni azt, ha valaki a Monarchia szemszögéből tekint vissza? Nem az örök vesztesek, a lúzerek archaikus bánatával teszem ezt, hanem az elemzés késztetésével. A briteket a birodalmi hagyományok teszik nagyvonalúvá, és nem szégyellik a monarchiát. Nem teszik ezt a spanyolok sem. Sőt, a birodalomváltáson átesett törökök sem, noha súlyos dolgokat kaptak örökül.

AZ ANTANTRÓL – KICSIT MÁSKÉPP

Néhány dolgot el kell mesélni az antantról, a Nagy Háború főszereplőjéről. Irodalma könyvtárnyi. Keveset hallani azonban az entente eredetéről, a brit–francia egyezkedések hamisságáról, rosszhiszeműségéről és kifejezett gyarmattartó mibenlétéről. Az északnyugat-francia Bretagne tartomány ma is őrzi Nagy-Britannia (Grande Bretagne) nevét, azzal, hogy megkülönböztetésül a Petite Bretagne, azaz a Kis-Britannia nevét viselte. Innen ered a Bretagne-ból harca induló Artúr király legendája is. A történet nem süllyedt el a La Manche-csatorna habjaiban, ahogy Jeanne d’ Arc, azaz Szent Johanna példája sem. Amikor Georges Clemenceau, francia miniszterelnök visszahozta a franciákat a mély defetizmusból, úgy kezdtek hinni benne, mint nagy elődjében, Szent Johannában.³³ Akinek van látása és hallása a szimbolikus dolgokra, az érti, hogy ősi, brit–francia csatabárdokat kellett elásni ahhoz, hogy 1904-ben létrejöjjön a kiegyezés, az entente cordiale, amit némi cinizmussal neveztek így, hiszen annyit tesz, hogy szívélyes egyetértés. Hogy ennek mibenlétét megértsük, el kell mesélni egy történetet, az első, nagy brit átverést.

A dél-szudáni Fashoda városát ma Kodok néven őrzik a térképek, és a fashodai incidensként vonult be a történelembe. Minthogy a Francia Köztársaság nem akarta feladni afrikai, gyarmati pozícióit, 1896-ban expedíciós hadsereget vezettek Dél-Szudánon át. Ennek során 1898 júliusában Fashodában kitűzték a francia trikolórt. Aztán a britek is észbe kaptak. Amikor szeptemberben elérték a helyszínt, ők is felhúzták a brit zászlót, de akkor még az oszmánnal együtt. Attól féltek ugyanis, hogy a franciák ellenőrzésük alá veszik a Nílust – vele a brit érdekeltség alá tartozó gyapotföldek vízhozamát. Az új francia külügyminiszter azonban rögtön felismerte, hogy Párizs Londonnal szemben csak veszíthet, s kivonatta a gall expedíciós hadakat. Az intézkedés nagy fordulatnak számított. A franciák ugyanis ezzel beletörődtek a másodhegedűs szerepébe, hiszen hajszálon múlt a háború.³⁴ Olyannyira, hogy 1904 áprilisában a két fél aláírta a fent említett entente cordiale-t, amelyben Franciaország végleg lemondott Egyiptomról, azaz Afrika felosztásáról. Ez a szerződés inkább keserédes, sőt kényszerű egyezmény lehetett a franciák számára. Mégis azt üzente, hogy ha Afrikában nem is, de másutt van esély az érdekek közös brit–francia felosztására. Az antant tehát a gyarmatosítás legszigorúbban vett érdekszövetsége jegyében született. Az is maradt a maga kibővített kereteivel, gyarmattartóként, mandátumbirtokosként a Monarchia elnyomott népeinek küldött béke- és demokráciaüzeneteivel együtt. Tagjai között is mindig mély bizalmatlanság uralkodott: Bánffy Miklós külügyminiszter nagyon érzékletesen írja le ezt még az olyan részletkérdésben is, mint a nekünk oly fontos Baranya és Őrvidék (Burgenland) kiürítése ügyében.³⁵

A második brit átverés késett ugyan, de nem maradt el. Erről egy másik történet jut eszembe, amely éppen száz esztendeje történt. Ez is óriási hatást gyakorolt az európai ügyekre. Olyannyira, hogy az európai térfél átengedéséhez vezetett. Természetesen a franciák javára. Történt pedig, hogy 1917 novemberében, a bolsevik hatalomátvétel után Leninék nyilvánosságra hozták a cári külügyminisztérium titkos dokumentumait.³⁶ Ezek azt tartalmazták, hogy az antant a háború után miként osztja fel az Oszmán Birodalom arab részeit, a mai Közel-Keletet. Természetesen akkor még a cári Oroszországgal kiegészítve. 1916 februárjában már ki voltak dolgozva a részletek, így májusban ratifikálni is tudták őket. Persze a legnagyobb titokban. Az egyezményt Sir Mark Sykes brit katonadiplomata, államtitkár és Georges Picot francia ügyvéd, korábbi bejrúti főkonzul írta alá. Innen kapta a Sykes–Picot-egyezmény nevet. Meghívták Párizsba Szergej Szazanov orosz külügyminisztert is. Ebben a hármas antantban az oroszoknak Konstaninápolyra, a Földközi- és a Fekete-tenger közötti szorosokra, valamint örményországra tettek ígéretet. Sykes és Picot brit és francia zónákra illetve befolyási övezetekre, azaz érdekövezetekre osztotta a Közel-Keletet. A területet nem ellenőrizték francia katonák, az olajban gazdag francia Moszulra ezért úgy tekintettek a britek, hogy csak idő kérdése, hogy mikor kerül London kezére.³⁷ Nemzetközi jogi szempontból a háború után ezt az önkényes felosztást népszövetségi mandátumok révén jogerőre emelték. Szíria és Libanon francia protektorátus, Transzjordánia, Palesztina (Izrael), Irak és Kuvait brit ellenőrzés alá került.

Miközben a franciák milliói pusztultak Európa nyugati frontján, Nagy-Britannia hatalmas erőket mozgósított délen a meggyengült Oszmán Birodalom ellen.³⁸ Ez a Sykes–Picot tervezet az arab világ mindmáig legnagyobb kollektív sérelme lett.³⁹ Ne feledjük, ez is az antant, főleg britek és franciák műve! Arról az erkölcsi deficitről nem is beszélve, ahogy önkormányzat és függetlenség ígéretével tüzelték fel az arabokat az oszmánok ellen, hogy aztán cserben is hagyják őket. Arábiai Lawrence keserédes története illene ide.⁴⁰ Értetlenül állok tehát az előtt, hogy a történeti irodalom nagy része nem is minősíti e tekintetben az antant lényegét, ezt a globális osztozkodást. A dolgok nem is tisztázhatók tehát, ha nem tesszük világossá egyben az informális hatalomgyakorlást. Azt az együttműködést, amelyet priváthatalomnak hívunk. Ide sorolható a zsidó nemzeti otthon létrehozása Palesztinában, amely a Sykes–Picot-egyezmény brit érdekű korrekciójának számított.⁴¹

Eric Hobsbawm neves angol történész világosan beszél, amikor azt mondja, hogy a dolgok egészére kell figyelni, hogy értsük, mi történt az emberekkel. Iszonyú nagy számokkal szembesít, amikor az emberi veszteségeket idézi. A franciák 1,6 millió, az angolok 800 ezer, a németek 1,8 millió embert gyászoltak a háború végére. A Monarchia magyar feléből is 661 ezer ember veszett oda.⁴² „Ha anélkül lehetett háborút viselni – írja Hobsbawm –, hogy el kellett volna számolni az emberi és más veszteségekkel, akkor a politika maga vajon nem brutalizálódhatott?”⁴³ Dehogynem. Csakhogy az emberek millióit vezették félre. Maga az antant is, amely kiterjesztette érdekeit az oszmán Közel-Keletre is, nem törődve az emberek millióinak vesztével.

BRESZT-LITOVSZK VERSAILLES ELŐKÉPE

Szólnunk kell azonban Kelet-Európa meghódításáról, a német befolyási övezetről is. Francia hadtörténész tette fel a következő kérdést: „végül is Franciaország vajon nem azért veszítette el a háborút, mert képtelen volt jó békét »csinálni«?”⁴⁴ Hogy kerülnek ebben a vallomásban a győztes gallok a vesztesek szerepkörébe? Nem ellentmondás ez? Lényegét illetően az, de a francia történetírás kritikus vonulata sorolta ide hazája korabeli elitjét. Persze csak erkölcsi megfontolásból. Nem kétséges, akkortájt a jó béke hiánycikk lett. A rossz pedig előre borítékolta az újabb háborút. Hol volt már a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus példája, ahol a vesztesek is tárgyalófelek maradtak? A paktumok közül ki kell emelni a Központi Hatalmak, a Centrum és a szovjethatalom között 1918 márciusában parafált breszt-litovszki szerződést.⁴⁵ Összetett, különös történet ez is. A leginkább a németek miatt. Érdemes szót vesztegetni rájuk.

Németország is nagyhatalomnak számított. A Centrum legerősebb tényezője lett. Henry Kissinger Kínáról írt könyvének megjegyzése jól illik ide: „Németország önmagában, szándékaitól függetlenül objektív fenyegetést jelent Nagy-Britannia számára, ezért léte összeegyeztethetetlen a Brit Birodalom létezésével”⁴⁶ Mély igazságról tanúskodnak ezek a sorok. Nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a kibékíthetetlen francia–német viszály mögött voltaképpen angol–német rivalizálás állt. A német egységgel 1871-ben megszületett a Brit Birodalom egyetlen, igazi vetélytársa: a második Német Birodalom. A németek azonban viszonylag későn, 1917-ben ismerték fel, hogy valójában a britek a legkeményebb ellenfeleik.

„Szándékaitól függetlenül” – mondja Kissinger. Meglehet, de a Hamburg–Berlin–Bagdad vasúti koncesszió megszerzése nagyon is tudatos stratégiát takar. Elmozdulást a Balkánon át az oszmán Közel-Keletre, a Perzsa-öböl felé. Német expanzió a brit tengernek (British sea) minősített öböl közelében? Angol szemmel ez tűrhetetlen lett, hiszen ez a térség őrizte a legnagyobb olajkészleteket. Ferdinand Foch, az antant csapatok főparancsnoka 1917 decemberében írta miniszterelnökének, Georges Clemenceaunak, hogy sürgősen intézkedjen az amerikai elnöknél: „A benzinhiány csapataink közvetlen összeomlását okozhatja, és nemkívánatos békére kényszerítheti a Szövetségeseket.”⁴⁷ John Davidson Rockefeller Standard Olajtársasága nyomban kisegítette a Szövetségeseket, akik 1918 tavaszán meg is kezdték a németek visszaszorítását. Az olajéhség igaznak bizonyult a másik félre is. A román és a bakui olaj nélkül a németek képtelenek lettek volna végrehajtani az 1918-as, utolsó nyugati támadásaikat. Annak ellenére, hogy a breszt-litovszki békével a keleti front felszabadult. Az erőforrásokért folyó érdekharc tehát a központba került.

Apropó Breszt-Litovszk! Ami 1917/1918 fordulóján a keleti frontot illeti, a helyzetet legszellemesebben ez a mondat jellemzi: „A németek Oroszországban »túlgyőzték« magukat.”⁴⁸ Ennél agresszívabbak már csak a követeléseik voltak. Északon simán annektálták Litvániát, Kúrföldet (ma Lettország nyugati része), Livóniát (Lettország és Észtország történelmi neve), Belorusszia és Észtország nagy részét. Délen az oroszok feladták Kelet-Anatóliát, Ardagan, Karsz tartományokat (ma törökországi kurd tartományok) és Batumi (ma grúz város a Fekete-tenger keleti partján) vidékét. 780 ezer km2 orosz veszteség. Őrület. Késre menő viták árán, de a bolsevikok – a szovjet-orosz belhatalom megtartása érdekében – végül belementek az országcsonkításba. Pedig az orosz Elzász-Lotaringia, Ukrajna leválasztásának kísérlete csak ezután következett. A Kenyérbéke – ahogy a Breszt-Litovszkban 1918 márciusában kötött egyezményt nevezték – és következményei feldúlták a keletet. A brit tengeri blokád miatt éhezésre ítélt Centrum ezer és ezer vagonszámra fogadta a régió élelmiszerét, gabonáját és nyersanyagát.⁴⁹ Berlint, Bécset és Szentpétervárt az éhezés fenyegette.⁵⁰

A lényeg: a németek az oroszokkal szemben mindkét veszélyes fegyvert bevetették: a bolsevik forradalommal az amúgy is ingatag társadalmi békét dúlták fel, az ukrán etnikai, nemzetiségi elv elismerésével pedig bevetették a nemzeti-etnikai fegyvert egy olyan térségben, ahol további orosz–ukrán, lengyel–ukrán, lengyel–orosz konfliktust gerjesztettek fehér és vörös szembenállás, anarchisztikus és partizánakciók kereszttüzében. Joggal kérdezhetjük: miben különböztek ezek a módszerek az antantétól, a Párizs környéki békecsinálók elgondolásaitól? Semmiben. Kelet-Európa a Centrum, főleg németek zsákmánya lett. Annexiók, kárpótlások, jóvátételek, hadisarcok, területi és gazdasági foglalások, új államalakulatok kísérték a breszti békediktátumot. Készült a Murmanszktól Bakuig terjedő, német Közép-Európa, a Mitteleuropa.⁵¹ Nincs kétség, hogy Breszt- Litovszk Versailles előképe lett. Az Osztrák–Magyar Monarchia is csak másodhegedűn játszhatott. A brit és német érdekszférák Délkelet-Európában egymásba csúsztak. Az antant, benne Franciaország nem egyezkedett Leninnel: zsákmányra várt.

A MONARCHIA HADSEREGE

1867-ben megtörtént Ausztria és Magyarország egyesítése: létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia. Reálunió lett, hiszen Bécsben, a Monarchia „hallgatólagos fővárosában”, kiépültek a közös ügyek intézményes formái.⁵² A külügy, a hadügy és pénzügy; az új állam kormányzati integritásának tartóoszlopait tehát az osztrák fővárosban cövekelték le. Innen irányították a császári koronatartományokat és a magyar korona országait. Prága és Zágráb ebbe soha nem nyugodott bele, a dualista állam két fele közt pedig végig megmaradt a bizalmatlanság. Több kísérletet tettek arra, hogy a dualista hatalomgyakorlást cseh, illetve horvát trialista szerkezetté alakítsák át. Nem sikerült, de ez a Birodalom – 1868, azaz a magyar–horvát kiegyezés után – még éppen fél évszázadot élt. A maga nemében e mögött az ötven év mögött is sikertörténet rajzolódik ki. Érvényes ez a minősítés az iparfejlődésre, a vasúthálózat kiépítésére, a tőke koncentrációjára, a belsővámok megszüntetésével járó egységes piacra, a közös jegybankra és Budapest székesfőváros kiépítésére is. Némi leegyszerűsítéssel leszögezhető, hogy a Monarchiát nem a háborúra, hanem a békére találták ki.

Őfelsége, I. Ferenc József császár, a legfőbb hadúr 1905-ben egy galíciai hadgyakorlaton kiadott hadparancsa azonban megismételte: „Hadseregem maradjon közös és egységes.” Jogos igény, de vajon mit szimbolizál ez a több nemzetiségű és többszörös kulturális identitással rendelkező hadseregre vonatkozóan? A kaszárnyákban nem ment ritkaságszámba, hogy a Monarchia katonái 10 nyelven és 7 felekezet tábori lelkésze előtt esküdtek az uralkodóra.⁵³ Robert Musil osztrák író metaforája, a Kakánia a Monarchiára utal.⁵⁴ Vége-hossza nem lett persze a Monarchia magyar fele alkotmányos identitáskeresésének a magyar vezényleti nyelv és a magyar szimbólumok használatáért. Akár még a fegyverkezési versenyképesség feláldozása árán is. A nemzetek feletti, közös hadseregnek – lényegében a Monarchiának – ez a multinacionális és multikulturális (voltaképpen liberális) mivolta teszi tehetővé majd a hadak, s az őket a harctérre küldő Birodalom felbomlását.⁵⁵ Tagjai „bizonyos nemzetközi szellemet képviseltek környezetük türelmetlen és gyűlölettel teli nacionalizmusával ellentétben”.⁵⁶ Az osztrák Landwehr, a magyar Honvédség felállításának jogos igénye, továbbá a Landsturm és a Népfelkelés intézményei csak tovább terhelték ezt a bonyolult viszonyt. A közös hadsereg vezérkari főnöke, Conrad von Hötzelsdorf tiltakozott ugyan, de az osztrák császár 1916 szeptemberében mégis áldását adta ahhoz, hogy a Monarchia hadait egységes, német parancsnokság alá helyezzék.⁵⁷ Mi történt? Megszűnt a közös és egységes császári és királyi hadsereg? Nem, csupán az történt, hogy a Bruszilov-offenzívában felőrlődött hadsereg kereteit a Monarchia többé nem töltötte fel.

A KATONAI ALÁRENDELTSÉG ÁRA

Következett a nagy átverés német módra, s a felelőtlen akciózás osztrák–magyar módra. Lehet háborogni a megfogalmazáson, de túl sokak életébe került a Centrum két birodalma kül- és hadügyi vezetői között végig tapasztalható bizalmatlanság, lebegtetés és információhiány. A német hadvezetés nyilván emlékezett még Alfred Redl osztrák vezérkari ezredes 1913-ban kiderült árulására, aki a Monarchia felvonulási terveit adta el az oroszoknak.⁵⁸ Soha nem derült ki, hogy Redl ezredes milyen terjedelmű adatátadást művelt. Ráadásul az aktuális vezérkari főnök, Conrad von Hötzelsdorf titkolni próbálta az ügyet.⁵⁹ A háborút végül a Monarchia vezérkara kényszerítette ki, a balkánival egy időben azonban megnyílt az északi, orosz front, s amire végképp nem számítottak, 1915-ben az olasz is. A Balkán ellenőrzése, úgymond, a Monarchia lokális érdekében állt. A galíciai front azonban a német, az olasz pedig az osztrák konfliktus része. Mi volt ebben a magyarok háborúja? A kényszeres együttműködés az angolok, a franciák, a németek és az oroszok európai konfliktusában. Az író Molnár Ferenc, a költő Gyóni Géza is ott szorongott Przemyśl ostromakor. Volt szavuk a borzalomra, meg a Nádasdy-huszárok átütő gyalogrohamára Galíciában Limanova mellett.

Arra a kérdésre, hogy volt-e a Monarchiának esélye a sikerre a németek katonai együttműködése nélkül, egyértelműen nemmel kell válaszolni. Gorlicénél a németek törtek át, Szerbia és az erdélyi felszabadítás során Románia is előttük kényszerült térde 1916-ban. Oroszország kiválása ugyancsak nekik köszönhető, de német együttműködéssel sikerült a Caporetto-i áttörés is 1917-ben. Lényegében Németország győzött az egész keletdélkeleti térségben. A Monarchiát végül ugyancsak a németek kényszerítették 1918-ban a végső vereséget hozó, Vittorio-Veneto-i csatába az olasz–angol–francia csapatokkal szemben.⁶⁰ IV. Károly, az utolsó osztrák császár és magyar király Conrad von Hötzeldorf vezérkari főnököt 1917 tavaszán leváltotta, viszont a dél-tiroli hadseregcsoport főparancsnokságával bízta meg. Ez a fokozatosan erősödő német katonai alárendeltségen azonban nem változtatott. IV. Károly ezért keresett kiutat az antant felé a szerencsétlen sorsú Sixtus-levéllel.⁶¹ A levél nyilvánosságra került, Canossa-járásra kényszerítette I. Ferenc József utódját, s még jobban odakötötte a Monarchia sorsát II. Vilmos német császárságához.

1915 tavaszán a gorlicei áttörésnél ezt a támogatást érezhette a két honvéd gyaloghadosztály, benne a felső-magyarországi ezredek is. Igazolva, hogy a honvédség felnőtt a Közös Hadsereghez. 1917-ben a galíciai fronton már török egységek bevetésére is sor került. Minthogy 1916-ban Románia is hadviselő fél lett, segítség nélkül maradt az isonzói 5. osztrák–magyar hadsereg is. Német–osztrák–magyar egységekből felállított új, déltiroli hadosztály érte el 1917 októberében a Caporetto-i (Karfreit-i) áttörést, de a veszteségek egyre csak nőttek. Az olasz hadsereget újjá kellett szervezni. 1918 nyarán aztán Piave mellett a 4. osztrák–magyar hadtest értelmetlen vállalkozásba fogott az angol és francia támogatást élvező olaszokkal szemben. A padovai fegyverszünet elkerülhetetlenné vált. Egy ideig úgy tűnt, hogy a Verdun után keletre helyezett német Erich von Falkenhayn és az osztrák Conrad von Hötzelsdorf vetélkedésére lehet számítani. Segítségre azonban mindig a Monarchia hadserege szorult. A tartós katonai rászorultságnak politikai elkötelezettség lett az ára.

A FRANCIA KAPCSOLAT: KISÁLLAM-ALAPÍTÓ MECHANIZMUSOK

Abból a meggyőződésemből nem lehet kibillenteni, hogy a britek a franciáknak kárpótlásul engedték át Európát. Pedig a gallok összeomlás szélén álltak. A francia kapcsolat átértelmezte Kelet-Európa sorsát is. Párizs ugyanis kifejezetten igényt tartott arra, hogy részt vegyen a háború utáni politikai rendezésben. A német ügy elsőbbséget élvezett mindvégig, de a Habsburgok és tettestársaik, a magyarok a gall politikai akarat célkeresztjébe kerültek. „Párizs megér egy misét” – mondta 1593-ban IV. Henrik, a protestáns francia király, és áttért a katolikus hitre.⁶² „Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot” – harsogta a franciaországi cseh emigráns, Eduard Beneš, aki 1916-ban ezzel a címmel adta ki a Sorbonneon előadássorozatát.⁶³ Paradox módon ez főleg a katolikus Ausztria ellen szólt, de a franciák – mint az olaszok is – kórusban ágáltak a politikába avatkozó pápaság ellen.⁶⁴ Az ideológiák tehát előbb csaptak össze nyugaton, mint keleten.

A korabeli megfigyelő valóságos szlavofil újjászületés tanúi lehetett mind Párizsban, mind Londonban, kiváltképpen a cseh Tomaš Masaryk, Eduard Beneš és a Szarvason érettségizett, szlovák Milan Štefanik jóvoltából. Ennek ellenére a francia kormány még sokáig nem reagált a tudományos, a szellemi életben, továbbá a sajtó révén a közgondolkodásban is tetten érhető agitációkra és kiadványokra.⁶⁵ A váltás akkor történt, amikor a nemzetiségi kérdést az antant is politikai fegyverként vetette be. A francia kapcsolat ekkor elsöprő erejűvé vált, miközben szlavofil franciák és britek ideológiai szempontból már megágyaztak neki.

Létezett az angol–francia tandemnek egy államjogi mechanizmusa, amely lényegében a kelet-közép-európai kisállamok létrehozására, következésképpen a Monarchia feldarabolására szolgált. Mint feljebb már utaltunk rá, a modern nemzetállamok három pillérre támaszkodtak: az önálló kül-, had- és pénzügyre. Az első a nemzetközi elismerés, a második a védelem nélkülözhetetlen eleme, végül a harmadik, az önálló jegybank nélkül nem finanszírozható az állami lét. A Monarchiának is ez volt az egyik fő problémája. Az antant egyszer már megtapasztalhatta, hogy a németek Breszt-Litovszkban Finnországtól Grúziáig, benne Ukrajnával német érdekű szatellit-államok láncolatát hozták létre.⁶⁶ Az antantnak ezúttal résen kellett lenni. Németország és a Monarchia kelet–délkeleti határain, most már Szovjet-Oroszországgal szemben is. Az antantnak ezért francia orientációjú államok félgyűrűjét kellett kikovácsolni. A briteknek a Közel-Kelet, a franciáknak Kelet- és Délkelet-Európa, a németeknek mindkettő kellett. Vajon a felelősség is így oszlik meg?

A kisállam-alapító mechanizmus a részben emigráns nemzeti bizottságok (Komité) formájában északi és délszláv, továbbá lengyel, román kvázi kormányzati testületeket hívtak életre, hogy nemzetközi státuszukat hitelesíthessék. Többnyire francia kezdeményezésekre – persze antant segítséggel – nemzeti katonai légiók, gárdák, paramilitáris egységek születtek, ezeket aztán a szövetségesek hadviselő félnek minősítették. Végül megteremtették a természetbeni és anyagi támogatás feltételeit is. Az antant kelet–délkelet- európai kisszövetségesei államainak csírái ezekkel a trükkökkel szökkentek szárba. 1921 után ők képezték a kisantant államait. Baj csak abból lett, amikor például az antanttag Olaszország Szerbiával szemben bejelentette igényét az adriai partvidékre. Mondják, annak idején a Monarchia is azért foglalta el Bosznia-Hercegovinát, hogy Szerbiát megakadályozza, hogy kijárót nyisson a tengerre.⁶⁷ A szerb–horvát–szlovén bizottság elismerése ugyanakkor azért késett, mert a francia külügyminisztérium kétségeit fejezte ki, hogy Szerbia békét tud tartani a térségben.⁶⁸ A Karagyorgyevics-dinasztiával végül mégis szerb szupremácia alatt született meg a délszláv egyesülés: a délszláv királyság.⁶⁹

A lengyel kérdés sem tűnt egyszerűnek. A lengyel önállóság kérdésében a francia diplomácia először a szövetséges Oroszországgal került szembe. Végül a franciák nem a lengyel bizottságot vették oltalmuk alá, hanem azt a Józef Klemens Piŀsudskit, akit korábban a Centrum is elfogadott.⁷⁰ A mechanizmusok tehát nem működtek automatikusan. A lengyel–szovjet, az ukrán–szovjet, valamint a lengyel–ukrán katonai konfliktusok még sokáig elhúzódtak. Ha most eltekintünk a délszláv háborútól, akkor valóban igaz, hogy Ukrajna háborúja mindmáig az egyetlen befejezetlen háború maradt.⁷¹

A kelet-közép-európai kisállam-alapítások kegyetlenül érték az Osztrák–Magyar Monarchia – így a történeti Magyarország – sorsát is. A birodalmat sérülékennyé tette geopolitikai helyzete, a dualista állam közös ügyekre vonatkozó nehézkes mechanizmusa, soketnikumú és soknemzetiségű összetétele, továbbá az a hibás politikai-katonai döntés, hogy a Szerbia ellen indított hadművelet megőrzi a lokális jellegét. A Monarchia romjain létrejött Magyarország is utódállamnak minősült, amelyben ráadásul szovjet típusú hatalomátvétel történt. Magyarország a versailles-i békecsinálók szemében elvesztette legitimációját. Erősebb érvnek számított ez, mint az, hogy a vesztesek közé került. Hiányzott a magyar kül-, a had- és a pénzügyi önazonosság. Az új magyar állam labilitását mutatja a népköztársaság első kormánya hadügyminiszterének kijelentése: „Nem akarok katonákat látni.”⁷² A nyilatkozat történelmi mélypontot jelentett. Miközben az antant első dolga a kisszövetségesek haderejének felállítása és betagozása lett, Magyarországon csehszlovák és román közreműködéssel verette szét a magyar hadak maradékát is. Élek a gyanúperrel, hogy az antant ezzel a hamis indokkal engedélyezte a magyarországi tanácsuralom ellen indított katonai akciókat. Jóllehet a szövetségesek előtt a magyarországi vasúti hálózat nagy részének megszerzése lebegett.

Ebben a térségben szóba sem kerülhetett a török formula: a nemzeti mozgalom önjáró katonai támogatása, amely korrigálta az országra kényszerített első békeszerződést. Azt persze a kelet-trákiai görögség és a törökországi örménység szenvedte meg, brutálisabban, mint az erdélyi magyarság. Mi sem jellemző jobban a nagyhatalmi, pragmatikus döntésekre, mint az Őrvidék (Burgenland) és a Muravidék esete. Bánffy Miklós gróf Kuncz Aladár biztatására fogott hozzá emlékirataihoz. „Volt ebben valami szörnyen megalázó és valami pokoli gúny” – írta Bánffy a saint germain-i Burgenland-döntéséről. „Gyűlölséget akart szítani az osztrák és a magyar nép között – folytatta –, hogy soha többé ne találhassanak egymásra, ahogy gyűlöletet gyártott minden intézkedésével, hiszen az egész Versailles körüli békemű gyűlölségben fogamzott.”⁷³ A Muravidék elcsatolásának is van osztrák szála. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot ugyanis magyar területből, a Muravidékből rekompenzálták, miután Klagenfurt ügyében népszavazást rendeltek el, Radkersburgot pedig politikai döntéssel csatolták Ausztriához.⁷⁴

AMERIKAIAK VERSAILLES-BAN

Lenne még egy történetem, nevezetesen az amerikaiakról. Eddig egy szót sem ejtettünk az USA részvételéről, a békeszerződéseket diktáló nagyhatalmak legnagyobbikáról. Az amerikai képviselőház 1917 áprilisában engedélyezte az elnöknek, hogy belépjen a Nagy Háborúba. A nyugat-európai fronton az angolokhoz csatlakozott amerikaiakkal a németek sorsa megpecsételődött. Erich Maria Remarque híres regényének címét parafrálva azt mondhatnánk: „Nyugaton a helyzet megváltozott”. Az antanton ekkor már látszottak a kifáradás jelei. Németország tengeri blokád alá került. Hivatalos indoklás szerint viszont a német tengeralattjárók támadásai késztették az USA-t arra, hogy hadba lépjen. Ezt a casus belli-t azonban ki kell egészíteni. Az USA ugyanis komolyan félt attól, hogy az antant nyugat-európai veresége miatt nem tudja behajtani a kintlevőségeit: sem az amerikai háborús kölcsönöket, sem pedig a magánbankok pénz- és áruhitelét.

Thomas Woodrow Wilson elnök ideális szereplő lett azzal, hogy beleélte magát a békeközvetítő szerepébe. Wilsont és Lenint összeköti a prófétaság: az egyik a demokratikus, a másik a szocialista világforradalmat hirdette. Wilson pacifista hajlamai, továbbá az amerikai pénz- és kereskedelmi magántőke követelései páratlan módon egészítették ki egymást. 1917 végén azonban ő is döbbenten olvasta az Európába küldött bizalmasa, Edward Mandel House őrnagy bizottsági jelentését. Az őrnagyot máskülönben mindenütt ezredesnek titulálták. A beszámoló szerint a Monarchiában fel kell lázítani a nemzetiségeket, de a birodalmat egyben kell tartani.⁷⁵ Wilson híres 14 pontja több változtatáson esett át.⁷⁶ 1918 októberében azonban az amerikaiak mégis olyan szövegvariációt adtak át a francia sajtónak, miszerint Európában nem lehetséges igazságos béke, a Monarchiát pedig nem lehet egyben tartani. Oldja meg a dilemmát a békekonferencia! Cinikus ötlet? Nem, csak az USA számára ekkorra derült ki az európai valóság, s az, hogy a wilsoni misszió kifulladt. A terep lényegében szabaddá vált a konferencia francia képviselete számára. Mindez mit sem von le az angolok és az amerikaiak felelősségéből, sőt kifejezetten hangsúlyozza is azt.

Az amerikai bankóriás főnöke, John Pierpont Morgan junior John Forster Dullesnek kiszámította, hogy a háború után mekkora kártérítéssel tartozik Németország. John Dulles nem kevesebb, mint 132 milliárd német aranyfedezetű márkát követelt antant és szövetségesei nevében, ráadásul 6 napos fizetési meghagyás mellett. Ha a németek nem fizetnek, azzal kell számolniuk, hogy megszállják a Ruhr-vidéket.⁷⁷ Mi történt itt valójában?

Amerika természetesen nem barátságból lépett be a háborúba, az amerikai bankcsoport ugyanis a háborút követően az utolsó centig be akarta hajtani a követeléseit. Innen érthető, hogy John Dulles és társai miért játszottak főszerepet a Versailles-i béketárgyalásokon. Mint kiderült, áttételesen a trianoni és a Saint Germain-i szerződésekre vonatkozóan is. A Versailles-i szerződés VIII. rész. 231. §.-a Németországra és szövetségeseire terhelte a háború összes felelősségét.⁷⁸ A Trianonban kötött békeszerződés VIII. 1. 161. cikkelye szinte szó szerint megismételte ezt. Azzal a különbséggel, hogy itt értelemszerűen „Magyarország és szövetségeseinek” kellett viselni az okozott veszteségek és károk következményeit.⁷⁹ Ausztria jóvátételi minősítését a Saint-Germain-i szerződésszövegben is a VIII. fejezet tartalmazza.⁸⁰

A történelem fintora, hogy az egy 1953. évi londoni konferencia úgy döntött, hogy Németországnak akkor kell folytatnia a horribilis jóvátétel fizetését, ha újra egyesülne. A német állam az egyesítés huszadik évfordulóján fizette ki az I. világháborús jóvátétel utolsó részletét, csaknem hetven millió eurót.⁸¹

INDULÓK, MARSOK ALKONYA?

Sir Edward Elgar „Birodalmi indulója” köszöni szépen, jól van. A III. Napoleon megálmodta grandeur et gloire („nagyság és dicsőség”) némileg vesztett fényéből, 1919. július 14-én a Champs Elysées sugárútjára az ünneplők közé már beköltözött a félelem is.⁸² A Marseillaise-t indulónak szánták, de éppen a nagy Napoleon (Napoleon granduer) császársága alatt tiltották le, hogy aztán újra a nemzet himnuszává, a francia dicsőség (gloire francaise) szimbólumává váljon. A Johann Strauss-féle Radetzky-mars ma is a legnépszerűbb katonainduló, melyet valaha írtak. Tessék csak belenézni a bécsi újévi koncertekbe. Nem úgy néz ki, hogy bealkonyult volna a régi katonaindulóknak. Nekem Radetzkyről mégis egy regény jut eszembe: a galíciai zsidó származású, gyógyíthatatlanul monarchista párti Joseph Roth Radetzky-induló c. remeke. Ez a családregény az egyik legszebb irodalmi Monarchia-emlék, amit valaha írtak.⁸³ Szinte igazolja a francia filozófus-történész mondását, miszerint „a birodalom tehát az államnál sokkal jobban épített a népekre, melyeket a homogenizálás szándéka nélkül egyetlen sorsközösségbe kívánt tömöríteni”.⁸⁴ Nem igaz tehát az az unos-untalan felbukkanó propaganda, miszerint a Monarchia a népek börtöne volt. Sokkal szebbeket tudtak álmodni a kisebbségek a Monarchiában, mint az utódállamok bármelyikében.

A katonaindulók mindent túléltek. A brit és az osztrák TV-show-k közönsége is felhőtlenül szórakoznak. A különbség talán az, hogy az osztrákok nosztalgiáznak, a britek meg most is birodalmi módon élik át a mutatványokat. S egyáltalán nem jut eszükbe sem a Sykes–Picot egyezmény, sem Trianon. Végtére is nincs rá semmi okuk.

JEGYZETEK

1	Az Osztrák–Magyar Monarchiát itt röviden csak Monarchiának vagy Birodalomnak fogjuk hívni, persze nagybetűvel. Errefelé ugyanis amolyan toposszá vált, azonosult önmagával. A nemzetközi irodalomban azonban elterjedt a Duna-monarchia kifejezés is.
2	A Wir sind Kaiser ORF-TV-sorozat első változata 2007–2010 között ment le Robert Palfrader (I. Ferenc József) és Rudi Roubinek (főudvarmester) pazar színészi alakításában.
3	Sir Edward ELGAR’s Pomp and Circumtance March No 1 (Ünnepi és alkalmi katonai indulók Nr. 1.), másként Imperial March (Birodalmi induló), amely első sora után „A remény és dicsőség földje” címet viseli.
4	A BBC Last Nigth of the Proms (a Promenádé-koncertek utolsó estéje) címet viselő koncertje több hetes nyílt klasszikus koncertek záró programja. Ha Elgar indulóját kihagynák a műsorból, kitörne a második angol polgári forradalom.
5	Gott erhalte, Gott beschütze den Kaiser, unser Land (Tartsa Isten, óvja Isten a császárt, s a hazát) a régi, császári, illetve magyar himnusz első két szava, amely a magyar változatban: „Tartsa Isten, óvja Isten Királyunk és a közhazát”. I. Ferenc József soha nem szentesítette a KöLCSEY–ERKEL-féle himnusz 1903. évi törvénybe foglalását. A Gott erhalte JOSEPH HAYDN szerezte muzsikáját meg a német himnusz örökölte meg.
6	RAUCHSTEINER, Manfried: Der erste Weltkrieg und das Ende der Habsburger-Monarchie 1914–1918. Wien–Köln–Weimar, 2013. 1222 old.
7	BEREND T. Iván: Válságos évtizedek. Bp. 1982. 36. old.
8	HAŠEK, Jaroslav: Švejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban. Bp. 1977.
9	HEGEDÜS Géza: Utószó. Mint a 2. sz. jegyzet. 298. old. A máskülönben kitűnő Hegedüs Géza leggyengébb tanulmánya szellemében éles ellentétben áll Réz Ádám remek fordításával.
10	A Rule, Britannia! 1740-ben született, először a Royal Navy, az angol Királyi Tengerészet, majd a hadsereg indulója lett.
11	„Tre cose, Sire, ci bisognano preparare, danari, danari e poi danari„. A Raimondo MONTECUCCOLINAK, Zrínyi Miklós nagy vetélytársának tulajdonított kijelentést Rauchsteiner idézi fent idézett műve 577. oldalán. A mondás tehát jóval korábbi, s az abszolutisztikus államok idején amolyan vándormotívum lett.
12	CARTLEDGE, Bryan: Megmaradni. A magyar történelem egy angol szemével. Bp. 1996. 323. old. A magyar történelmet nagy szimpátiával kezelő brit diplomata angol kiadásból ismerte meg Tisza memorandumait, a róla írt rövid vázlat az egyik legjobb összefoglalás Tisza pályájáról.
13	An meine Völker: „Ich habe alles geprüft und erwogen” https://de.m.wikisource.org/wiki/An_Meine_V%C3%B6lker!. (2014. június 5.). A császár nyári rezidenciájában, Bad Ischl-ben 1914. júl. 28-ára keltezett manifesztum előtt egy nappal I. Ferenc József már a hadüzenetet is aláírta.
14	POGÁNY Ágnes: Az Osztrák–Magyar Bank az I. világháború és a forradalmak idején, 1914–1919. In: A Magyar Nemzeti Bank története. I. köt. Bp. 1993. 344. old.
15	RAUCHSTEINER 2013. 578. old.
16	POGÁNY 1993. 343. old.
17	TELESZKY János: A magyar állam pénzügyei a háború alatt. Bp. 1927. 413–414. old. Teleszky 1912–1917 között vezette a magyar pénzügyi tárcát. A háborús összköltség-adatot E. L. BOGART: Direct and Indirect Costs of the Great World War c. munkájából vette át. Teleszky 32,7 milliárd koronára becsülte a terheket, ez csaknem 6 milliárd koronával kevesebb az amerikai számításnál.
18	INCZE Miklós: Gazdasági problémák és a jóvátétel. História, 1988. 2–3. sz. 13–14. old.
19	ENGDAHL, William F.: A Century of War. Anglo-Amarican Oil Politics and the New Word Order. London. 2004. http://www.takeoverworld.info/pdf/Engdahl__Century_of_War_book.pdf. (a továbbiakban ENGDAHL: Century of War) 56. old.
20	Novus ordo seclorum – Az új világrend. https://books.google.hu (2016. május 15.)
21	KINDER, Hermann – HILGEMANN, Werner: SH Atlasz. Világtörténelem. (a továbbiakban: KINDER-HILGEMANN: Világtörténelem) Heidelberg, 1992. 400. old.
22	ENGDAHL: A Century of War. 35. old.
23	A háború végére a brit kormányzati kiadások 40%-a kamatokra ment. Font sterling. https://hu.wikipedia.org/wiki/Font_sterling (2016. június 30.)
24	Novus ordo seclorum – Az új világrend. https://books.google.hu. 616–617. old. (2016. május 19.). A City of London (Corporation) ellenőrzése 1815-től ugyancsak a Rothschild-bankház kezére került.
25	Itt érdemes felsorolni még a magyarul elérhető viszonylag új könyveket: BIHARI Péter: A nagy háború száz éve. Bp. 2014.; HAMMING, Alma: Ferenc Ferdinánd. Bp. 1914.; MARKÓ György – SCHMIDT Mária (Szerk.): Európai testvérháború, 1914–1918. Bp. 2014.; HASTINGS, Max: 1914 – Európa lángba borul. Bp. 1914.; BOSCO, PETER I. – BOSCO, Antoinette: Az első világháború. Bp. 2007.; NÉMETH István (szerk.): Az első világháború. 1914–1918. Tanulmányok és dokumentumok. Bp. 1914.; KEEGAN, John: Az első világháború. Bp. 2014.; HAJDÚ Tibor – POLLMANN Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja, 1914–1918. Bp. 1914.; CLARK, Christopher: Alvajárók. Hogyan menetelt Európa a háború felé. Bp. 2015.
26	HASTINGS 2014: 92–165. old.
27	HELFFERICH, Karl: Der Weltkrieg. Berlin, 1920. 165–166. old.
28	LANDES, David Saul: Dinasztiák. Bp. 2007. 376 old.
29	ENGDAHL: A Century of War. 314 old.
30	BRACCO, Barbara: Az ártatlanság elvesztése: az intervenciós mozgósítástól a tömeges gyászig. In: Testvérháború 1914–1918. 184–185. old.
31	DE BENOIST,Alain: Hogyan veszítette el a háborút Európa? In: Európai testvérháború. 1914–1918. (Európa Nagy Háborúja és az új világrend születése. Nemzetközi konferencia. Budapest, 2013. nov. 11–12., (a továbbiakban: BENOIST: Európa. 103. old. illetve: Testvérháború 1914–1918.)
32	IV. KÁROLY koronázási eskümintája. 1916. dec. 18–20. az Alsó- és Főrendiház előtt. http://www.archivnet.hu/kuriozumok/eljen_a_kiraly_eljen_a_haza.html?oldal=4 (2016. július 20.)
33	BIBÓ István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Bp. 2011.
34	CLEMENCEAU, Georges Benjamin. Metapedia. en.metapedia.org. Biographie. (2016. június 6.)
35	HORVÁTH Zoltán – PARRAGI György (szerk.): Világtörténelmi lexikon. 2. rész. K. u. 1700–1947. Bp. 1948. (a továbbiakban: Világtörténelmi lexikon 1948) 251. old.
36	BÁNFFY Miklós gróf: Egy erdélyi gróf emlékiratai. Bp. 2013. 240–261. old. (a továbbiakban: BÁNFFY: Emlékiratok).
37	ENGDAHL: Century of War. 42. old.
38	A SYKES–PICOT-egyezmény az Oszmán Birodalom felosztásáról (1916. május 16.). In: NÉMETH István (szerk.): Az első világháború 1914–1918. Tanulmányok és dokumentumok. (A továbbiakban: NÉMETH 1914–1918.) 405–406. old.
39	ENGDAHL: Century of War. 41–42. old.
40	SYKES–PICOT: Az arabok Trianonja. Megérteni Közel-Keletet. I. Beszélgetés LUGOSI Győzővel. Bp. 2015. szept. 10. http://mandiner.hu/cikk/20150910_sykes_picot_az_arabok_trianonja_megerteni_a_kozel_keletet_i (2016. június 8.). (A továbbiakban: LUGOSI 2015)
41	GOLDSCHMIDT Jr., Arthur: A Közel-Kelet rövid története. Bp. 1997. 217. old.
42	LUGOSI 2015.
43	DIÓSZEGI István: A Ferenc József-i kor. Magyarország története 1849–1918. Bp. 1999. 145–146. old.
44	HOBSBAWM, Eric: Das Zeitlater der Extreme. Weltgeschichte des 20. Jahrhunderts. Frankfurt, 2002. 43. old.
45	GUELTON, Frédéric: Mit veszített Franciaország az első világháborúban? (a továbbiakban: GUELTON: Franciaország) In: Testvérháború 1914–1918. 193. old.
46	A Központi Hatalmak helyett a Centrum fogalmat használjuk.
47	KISSINGER, Henry: On China. New York. 2011. 518–519. old.
48	ENGDAHL: A Century of War. 39. old.
49	ORMOS Mária: Magyarország a két világháború korában, 1914–1945. Debrecen, 1998. 21. old.
50	NÉMETH István: Az I. világháború „elfeledett” keleti frontja. http://uni-eszterhazy.hu/public/uploads/nemeth-istvan-az-elso-vilaghaboru-elfeledett-keleti-frontja_56a7286481209.pdf. 43–44. old. (a továbbiakban: NÉMETH: Keleti front)
51	HRICAK, Jaroszlav: Ukrajna 1914–2014: befejezetlen háború. In: Testvérháború 1914–1918. 270–271. old.
52	NÉMETH: Keleti front. 47. old.
53	GERŐ András: Az elveszett magyar „aranykor”. In: Testvérháború 1914–1918. 57. old.
54	KATUS László: A közös hadsereg a dualista rendszerben. In: Nagy képes millenniumi hadtörténet (a továbbiakban: Millenniumi hadtörténet) 330–331. old.
55	MUSIL, Robert: A tulajdonságok nélküli ember. Bp. 1977.
56	BERTÉNYI Iván – GYAPAY Gábor: Magyarország története. Bp. 1992. 485. old.
57	JÁSZI Oszkár: A Habsburg-monarchia felbomlása. 222. old.
58	POLLMANN Ferenc: Az Osztrák–Magyar Monarchia az első világháborúban. In: Millenniumi hadtörténet. Bp. 2000. 350. old. (a továbbiakban: Millenniumi hadtörténet 2000).
59	Világtörténelmi Lexikon 1948. 277. old.
60	NÉMETH: Keleti front. 12. old.
61	POLLMANN: Millenniumi hadtörténet 2000. 336–354. old.
62	I. Károly üzenete Poincaré francia elnökhöz. Sixtus Bourbon-pármai herceg útján. In: FEJTŐ Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria-Magyarország szétrombolása. (a továbbiakban: FEJTŐ: Rekviem. Bp. 1900. 257–260.; FIZIKER Róbert: IV. Károly békekísérletei (1916–1917). In: NÉMETH 1914–1918. 162. old.
63	KINDER – HILGEMANN: Világtörténelem. 247. old.
64	BORSODY ISTVÁN: Beneš. Szombathely, 2001. 160. old.
65	HANGAY Zoltán: A pápák könyve. Bp. 1991. 218–220. old.
66	KECSKÉS D. Gusztáv: Paradigmaváltás Párizsban. Franciaország Kelet-Közép-Európa politikájának átalakulása az első világháború idején. (a továbbiakban KECSKÉS: Paradigmaváltás). In: NÉMETH 1914–1918. 190. old.
67	STONE, Norman: Végtelen rettegés és rettenetes vég: 1914. In: Testvérháború 1914–1918. 46. old.
68	PALOTÁS Emil: Bevonulás Boszniába. In: Millenniumi hadtörténet 2000. 328. old.
69	KECSKÉS: Paradigmaváltás. 200. old.
70	SVOLJŠAK, Petra: A vereség és a győzelem a háború egyenlege – Szlovénia esete. In: Testvérháború 1914–1918. 259. old.
71	KECSKÉS: Paradigmaváltás. In: NÉMETH 1914–1918. 197. old.
72	KRICAK, Jaroszlav: Ukrajna, 1914–2014: befejezetlen háború. In: Testvérháború 1914–1918. 267–282. old.
73	SALAMON Konrád: Ez volt a magyar 20. század. Auktor, 2008. 26. old.
74	BÁNFFY: Emlékiratok. 241. old.
75	GÖNCZ László: A muravidéki magyarság, 1914–1941. Lendva, 2000. PhD disszertáció. mek.oszk.hu/02200/02239/02239.pdf. 45. old. (2016. máj.)
76	BRETTER Zoltán: Együtt 1914. Ex Sympsion. 2004. Blogbejegyzés. old. sz. nélkül
77	GLANT Tibor: A 14 pont története és mítosza. Külügyi Szemle. 2009. 4. sz. 84–99. old.
78	ENGDAHL: 56. old. „Germany was offered a six-day ultimatum to accept the terms, if she rejected them, the industrial Ruhr Valley would be military occupied.” John Dulles készséges segítői közé tartozott még Thomas Lamond és Bernard Baruch, akik ugyancsak J. P. Morgan megbízottai voltak.
79	A versailles-i békeszerződés. http://www.grotius.hu/doc/pub/UPKVVT/2013-02-06_a-versailles-i-bekeszerzodes.pdf. 12. old.
80	1921: XXXIII. törvénycikk. A Trianonban kötött békeszerződés. Corpus Juris Hungarici. – Magyar Törvénytár. 1921. évi törvénycikkek. Bp. 1922. 239. old.
81	Staatsvertrag von Saint-Germain-en-Laye. Teil. VIII. Wiedergutmachungen. Abschnitt I. Allgemeine Bestimmugen. Artikel 177.: „[...] Österreich erkennt an, daß Österreich und seine Verbündeten als Urheber für die Verluste und Schäden verantwortlich sind.” www.versailler-vertrag.de/svsg/svsg-i.htm. old. sz. nélkül
82	http://hvg.hu/tudomany/20100929_adossag_jovatetel_nemet_elso. Első világháborús adósságát fizeti ki vasárnap Németország. 2014. szeptember 29.
83	GUELTON: Franciaország. 192. old.
84	ROTH, Joseph. A XX. század külföldi írói. Bp. 1968. 360–361. old.
85	BENOIST: Európa. 104. old.