KÉZMŰVESEK
A FALVAK MAGÁNYÁBAN

TAKÁCSOK TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

A LEN, A SZŐTTESEK LEGFŐBB ALAPANYAGA

A házivászon alapanyagát túlnyomó többségben a kender helyett a len szolgáltatta, termesztésének, feldolgozásának több nemzedéknyi hagyományai a legutóbbi időkig ismertek voltak. Nemes-népi Zakál György 1818-ban papírra vetett írása szerint „különösen szereti az Eörségi föld a Lent és Kendert amelyeket mindenképpen fonnak és szőnek az Őrségi Asszonyok. A kétfele nyíló len a vad len. A nyíló lenbuga magátul kinyílik a napon – a vad len bugáját a dorga és szárítás után még törni kell. A nyíló lent kétszer lehet egy esztendőben termeszteni. A vad lennek finomabb szösze van. A finom lenért Lenes Országnak nevezik a szomszéd vármegyék az Őrséget. A kender is kétféle van u.m. magos és virágos.”¹ A lent a nyáron learatott rozs tarlójába vetették, ősszel, mikor a szára sárgulni kezdett, már lehetett nyűni. A termést kévékbe kötötték, a pajtában tárolták, majd felállított dergálópadon a bugáiban lévő magot kifésülték. Ez után az áztatóba került a len kévéstől, hogy a szár rostjai megpuhuljanak. Két hét elteltével a kévéket kiszedték a tókából, felállogatva szárították. A szárítást követően a szárakat tuskóra fektetve lentörő sulyokkal megtörték. A következő évben kaszálás után a lent a réten egy hónapig szétteregetve állni hagyták. Ezt harmatolásnak nevezték. A harmatolás lényege az, hogy a rétre kiterített kévék magukba szívták a harmatot, esővizet, így a rostok közül kitöredezett a pozdorja egy része. Következő munkafázis a len pozdorjájának megtörése volt, melyet a tilolón végeztek el. A megtilolt lent meggerebenezték, hogy a len szárából kócot nyerjenek. A kócot a rokkára vetették fel, így készült a fonál, melyet fehérítettek. Ezt a fonatot a motollán motringolták, majd a szövőszéken – amit itt fajsznak neveztek – megszőtték, vagy az egyre nagyobb teret hódító céhbeli takácsmesterekkel megszövették. „A takácsok korai termékei 1708-ban [még] igen csak durva vásznak voltak, a vármegyei árszabások tizenkettestől az ötösig árazták őket.1723-tól azonban már finomabbakat is szőttek,² egészen a 30-asig – egy centiméterre jutó láncfonal sűrűsséggel számolva –, s a közönségesebb vászonkötés mellett kittelre, vagyis sávolyban is dolgoztak.”³ Ekkor már pamukkal akár öszvö véve is rendelhették náluk a vásznakat. Szőttek koczkásan való himtül, ... és vesszőstül... A század végére a sávolyos párnacihák mellett kamukát, vagyis damasztot is kínáltak a vasi takácsok.”⁴ Takácsmintakönyvek alapján terjednek el a díszítő motívumok. Az idők folyamán főleg a református vidéken a csillagos, (rózsás) „kelyhes”, „madaras”, „kottatartós” csíkminták váltak közkedveltté. E mintakincs a nagyünnepi terítőn, kenyérruhán, dísztörölközőkön jelenik meg az Őrség egész területén és a hozzá közel lévő falvakban.

 

Hegyhátsáli Horváth Vendel takács szőttesének mintakincse, 1920-as évek eleje

 

FAJSZ, AVAGY SZÖVŐSZÉK A FÖLDMŰVESEK HAGYATÉKI BECSŰIBEN

A korai hagyatéki becsűkben lépten-nyomon találkozunk a ház berendezéséhez tartozó fajszokkal. Kisfaludon 1786-ban 2 faisz, 6 ft, Csörötneken Decsi Márton gazdaságának becsűjekor szövőszék minden szerszámával együtt, 5 ft. Kondorfán 1787-ben Herczeg János és József közti osztálya alkalmával Faisz 9 ft, Talapatakán 1787-ben Masta János, István és Kata közti osztályában Faisz 6 ft. Háromházán 1788-ban Paál János ingó és ingatlan javainak becsűjekor Egy faisz 5 ft, Kisfaludon 1788-ban Háklár István gazdasági becsűjében Egy szövő szék szerszámostul 4 ft. Gyarmaton 1829-ben Hitvány Szövőszék minden tartozékkal 3 ft, ugyanitt 1830-ban: Szövőszék 4 ft pár licsével, két bordával együtt. Kondorfán 1804-ben: Faisz vagy Szövőszék szerszámokkal 1 ft, ugyanitt 1841-ben Faisz vagy Szövőszék szerszámokkal 2 ft. Dolincon 1827-ben Egy faisz hozzávalókkal együtt 6 ft, Orfaluban 1822-ben Egy faisz fintával együtt 6 ft. Börgölinben 1834-ben Szövőszék vagy faisz 5 ft, ugyanitt 1834-ben faisz 2 ft. Talapatakán 1827-ben Egy rozzant faisz két bordával 5 ft 30 xr, Háromházán 1831-ben Egy faisz hozzávaló szerszámokkal 6 ft, Magyarlak 1837: Takáts Szék 7 ft, Csörötnek 1830: Szövőfaisz minden hozzávalóval 5 ft 30 xr, ugyanitt 1841-ben Szövőszék 6 ft. Gyarmaton 1829-ben Hitvány Szövőszék minden tartozékkal 3 ft, ugyanitt 1830-ban Szövőszék pár licsével, két bordával együtt 4 ft. Kondorfán 1841-ben: Faisz vagy Szövőszék szerszámokkal együtt 2 ft.⁵

A szövőszéken készített termékek közül különböző mennyiségű rőf vásznat találunk a gazdasági és hagyatéki becsükben. Így például Texrer János csörötneki fazekasnál 1842-ben a megbecsült „57 réf vászon” 50 forintot ért. Ezenkívül csaknem minden háztartásban egy-egy „Likacskás Ponyvá”-t is feljegyeznek, mint ahogyan azt tették Orfaluban 1823-ban, melynek becsült ára 1 ft 30 xr volt, de hasonlót jegyeztek fel Kondorfán is 1843-ban, ahol a 72. tételszám alatt „egy jobb ponyva” akkor 4 ft-ba került. A zsákvászon is szövőszéken készült, amiből aztán „paraszt zsák”, Zsidán 1842-ben „dupla lisztes zsák”, Permisén 1847-ben „kittölös zsák” készült, amit becsben tartottak, foltozgattak, Orfaluban 1844-ben javítgattak.⁶

TAKÁCSOK A XVIII–XIX. SZÁZADBAN

A kézműiparok közül a takácsmesterség a XVII–XVIII. században még nem vert gyökeret az Őrség és a „Vendvidék” falvaiban, mert műhelyeikkel az igen közel eső kisvárosokban, Szentgotthárdon, Vasváron, Körmenden rendezkedtek be,⁷ noha e kézműves mesterség erőteljes expanzióját és hanyatlását a XIX. század elejétől a XX. század első harmadáig végigkövethetjük. Eligazodásunkat segíti, hogy ha tudjuk, hogy Vas vármegyében 1762-ben 30, ezen belül Szentgotthárdon, Vasváron, Körmenden 1712-től volt 1–1 céhük, melyek létszámát csak Körmendről ismerjük.⁸ 1817-ben Vas vármegyében 35 céhben 1041 mester ült a takács szövőszék mellett. Szentgotthárdon és vonzáskörzetében 40 fő, Vasváron és vonzáskörzetében 29, Körmenden és vonzáskörzetében 17, Csákányban 32, mindösszesen 118 mesterember⁹ dolgozott, az összes megyebeli takácsmester 11%-a. 1876-ban e létszám 749-re fogyatkozott. A XX. század derekáig az Őrségben, és részben a „Vendvidéken” is az itt élő parasztasszonyok minden esztendőben – mint évszázadokkal azelőtt – a lent feldolgozták. Előbb fonalat fontak, majd abból lenvásznat szőttek ponyvának, lepedőnek, törülközőnek, testi ruhának valót.

 

A körmendi takács céh 1829-ben készült ládája,
a Czéh Mester, az Atya Mester és a Jegyző
nevének felsorolásával, magyar címerrel,
babérkoszorúkkal

 

A takácsmesterek, bár céheik erőteljesen terjeszkednek, mégsem érték el teljesen a „Vendvidék” és az Őrség falvait. „Még 1838-ban is parasztasszonyok önkezével fonott és szövött vászon volt a fejre való kendő alapanyaga, sőt Kárpáti Kelemen még az 1880-as évek végén is tanúja volt, hogy az őrségi házakban bent állt a szövőszék, és a kendert, lent otthon szőtték vászonná. Valószínűleg az erősebb, a férfikezet igénylő vászonfélék, az ágynemű, a gazdasági célú vászon takácsokra, a ruhafélék alapanyagának elkészítése az asszonyokra várt.”¹⁰

 

A körmendi takács céh 1821-ben készült díszes felszabadító levele szívből kinövő virággal, csónak alakú vetélőkkel

 

Mindkét területen jórészt megmarad az asszonyok szövése is. Az Őrségben 1848-ban mindössze Belső Rákoson [Nagyrákos] (2), Külső Rákoson [Kisrákos] (2), Őri Szent Péteren (2) takács mester dolgozott, Iváncon (10), Marácon (8) mester és legény tevékenykedett. A nemzetőr-összeírás által lefedett, meglehetősen nagy területen dolgozó 25 takácsmester és 5 legénye leginkább e központokban koncentrálódott Csákány (10) mellett, ahol 1817-ben, a filiákkal együtt maráci, ivánci, taródfai, vasaljai, gasztonyi, rábatótmihályi mesterek összlétszáma 32 fő volt. A „Vendvidék”-hez közeli Szentgotthárd mezővárosában ugyanekkor (8), vonzáskörzetében mindösszesen 38 takács tevékenykedett, a hazai szlovén falvakban azonban a hagyatéki becsűk tanúsága szerint szinte minden házban ott volt az asszonyok használta „fajsz”.¹¹ A takácsmesterség e korban megbecsült mesterség lehetett. Lülik István 1830-as években írt, szlovén–magyar kétnyelvű, kéziratban maradt tankönyvében szívesen ajánlja e foglalkozást gyermekeknek szánt példamondatában. „Én pedig takáts leszek, ki á fonalat felveti, á zugolyfára feltekeri, és ülvén szövőszékében, nyomdozza a lábaival a kompostorokat és úgy képzi a külömbféle vásznot. Az egyik rész fonalának hivattatik álló fonálnak, ezen keresztül vettetik a vetélő, melynek belől a bélfonál, vagyon feltekerve, melyet ő borda ütésekkel vagy megsűrűsíteni, vagy pedig megritkítani tudja. Így készíti el a posztócsináló is gyapjúiból a posztóját.¹² A szentgotthárdi uradalom falvaiban, elsősorban a „Vendvidéken” a jobbágygazdaságok becsűjekor igen gyakran a szövőszék helyett a „fajsz” – szlovén nyelven „króusna” – szóval illetik ezt a munkaeszközt, ami alapján feltételezzük, hogy az asszonyok házaikban fajszon szőttek, a takácsok pedig szövőszéken. A vég vásznat az Őrségben nem a céhekbe szerveződött takácsok, hanem maguk az asszonyok szőtték. Az őrségi asszonyfajsz nyüstjeinek száma kevesebb a takácsszövőszéktől, de a rajta készült vásznak mintakincse közel azonos. A díszítmények színvilága nemesen egyszerű, leggyakrabban a pirosat használták. Csíkok, fogazás, geometrikus díszítmények váltogatják egymást. Ma még nem tisztázott eléggé, hogy a takácsok szövőszéke és a Lülik leírásából ismertetett eszköz azonos-e a nyelvterületen a tisztviselők által „fajsznak” nevezett, de a „Vendvidéken” „krousna”-ként ismert szövőszékekkel.

HAMVÁBA HOLT ŐRSÉGI TAKÁCS CÉH

1848-as összeírásból tudjuk, hogy ekkor Belső Rákosban ifj. Felnagy Gábor 28 éves takácsmester és kereskedő, Laczu József 29 éves takácsmester dolgozott, míg Külső Rákosban Mihály József 47 éves, Györe Mihály 28 éves, mindkettő iklódi születésű takácsmester tartott fenn műhelyt. Őriszentpéteren pedig Kovács György 33 éves és Kováts Mihály 46 éves takácsmester űzte az ipart. Az XIX. század első harmadában alakult „Eörség Kerületi Czéh Társulat”-ba, melyeket szabók, kovácsok, kádárok, asztalosok, bognárok, csizmadiák kellő számban közösen alakítottak, az Őrség területén élő hat takács valamilyen ok folytán nem lépett be azt követően sem, hogy a csákányi anyacéhtől való elszakadásuk sikertelenné vált a korábbi időben.

A takácsok 1837-ben a nemesek lakta Belső-Rákoson [Nagyrákos] szerettek volna filiális céhet alapítani, de a Batthyányak csákányi uradalma valamilyen okból ehhez nem járult hozzá. Tanulságos az őrségi takácsok céhelhagyási kísérletét nyomon követni, melyben kellő indokkal igyekeztek alátámasztani kérelmüket.

„Az Eörségi Takács Mesteremberek a’Csákányi Czéhtől elválasztatás iránti folyamodványa.” Kőszeghy Antal Szolgabíró hivatalos tudósítása az 1837. év február 19-ei vármegyei közgyűlés számára készült. Ebből kiderül, hogy miért is akartak a nagy létszámú céhek filiákat alkotni. A céhgyűlésekre való bejárást a távolság nehezítette meg, pedig a fontos évnegyedes gyűléseken, temetések alkalmával, céhmester-választásokon és mesteravatásokon kötelező volt büntetés terhe mellett megjelenni. A megfogalmazott panaszok szerint e kötelességek teljesítését nehéz volt megtartani. Nem tudjuk, mi lett a már egyességre jutó csákányi takács céhtől való elszakadás akadálya, tény azonban, hogy a tervezett, Belső-Rákoson megalakuló, kellő létszámot felmutató (vegyes) céh nem kapott erre felhatalmazást. Ennek tudatában tartjuk külön érdekességnek, hogy a néhány évvel későbbi Őrségi Kerületi Czéh Társulatba, az őriszentpéteri központú vegyes céhbe viszont nem léptek be a Nagyrákosra kívánkozó mesteremberek. A takácsok expanziója a térségben a legerősebb, seregnyien alkottak a XIX. század elején újabb és újabb céheket Vas megye falvaiban. A lentakácsok már sok helyütt megszüntették az asszonyi szövést, de az Őrség és a „Vendvidék” még mindig ellenállt. Ennek okai részben a helyi vászonkereskedéssel is kapcsolatba hozhatók, de számszerű adat a vászontermelésről egyelőre nem áll rendelkezésünkre. Furcsa mód keveredik a fajsz és a szövőszék megnevezés, amit annak tulajdoníthatunk, hogy a takácsok szövőszéke nem volt teljesen azonos a köznép asszonyai által használt szövő fajszokkal.

„Tekintetes Nemes Vármegye!¹³

Annál fogva, hogy Őrségbe és annak vidékén Mesteremberek ez előtt két, három tized esztendővel kevés számmal találtattak, minthogy nem közelebb, mint Csákányban Takáts Czéh állott, Őrségből, söőtt ennek szomszédságából Ns Zala Vármegyéből is, a kik találtattak Takáts mesteremberek abban avattatták bé magukat, mind egész üdeig. – A mi mind ez üdeig nem kis terhökre, és foglalatosságaikban, munkáikban hátra maradásukra eset nékik olly messze utazás miatt, az ide alant zártt Mesteremberek Jegyzéke szerént: Melly utazást még is az Ártikulusok értelme szerént a kiszabott czéh-béli összejöveteknek tartásokkor, és egyébb bajaiknak, mellyek a társaságok életben egészen ki sem kerülhetők egymás között eligazításukkor meg kelletik tenniük, tekéntetben sem vévén azt, hogy helybéli Csákányi Mesterembereknek néha ollyas költségeket vártak, mellyekben a távul lévők egyet nem értettek, néha semmit sem tudtak, de a mellyeknek födözésében a távul lévőek részessek voltak; a mi néha a szép egyet értést bizodalmat, békességet közöttük elrontotta. Még az sem ritka eset, hogy Czéhnek illy messze terjedő vidékben heányja miatt Takáts, és Kováts Mesterenberek, anélkül, hogy Czéhbe avattva volnának Mesterségjeiket üzvén, vagy a rendet háborgatják, a Ns Vármegyétől ki szabott munka béren felül a nálok dolgoztatókat terhelik; vagy pedig Mesterségjékben maguk tökílletessíttésre tovább vándorlandókat; a mi nem kiss hátra maradás a Mesterségek gyarapodásában. Ennél fogva Czéhbéli gyülekezet tartásakor és egyéb bajok eligazításakor hogy az olly messzire való utazástól meg menekedhetnénk, és így a drága üdőben Munkáinkra foglalatosságainkra Nyerhetnénk, hogy a közbizodalom, és egyetértés, a boldogulásnak egyik része a közelébb lévő Mesteremberek kik Czéhen kívül vagynak mesterségbe felvehessenek tanítványokat, vándorlás által magokat máshol tökélletesítendőket: de legfőképpen abból a bizodalomból, hogy a Tttes Ns Vármegye ápolja és segíti a Mesterségeket mely a köz Jóllétnek egyik ágára irányoknak – ide zárt Jegyzékben meg nevezett Mesteremberek leg méllyebb alázattal folyamodunk Nemes Vármegyéhez egy Nagy Rákison Takáts Czéhnek felállításáért és az erre szükséges ama dücső Emlékezetű Mária Therésiától szabott Czéh Béli Rendszabályoknak, Artikulosoknak az ugy Nevezendő N. Rákosi Takáts Czéh számára ki adásáért.

Meg ujjitván legalázatosabb kérésünket vagyunk a Nemes Vármegyének legalázatosabb szolgái Jegyzékben megnevezett Takáts Mester emberek.

Nagy Rákoson September 3-dikán 837.”

KEÖSZEGHY ANTAL SZOLGABÍRÓ FELTERJESZTÉSE 1838.

„Alulírott hivatalosan jelentem, hogy némely járásomban lakó Takács Mestereknek ide mellékelt a beli folamodásra, melly szerént távolságok tekintetéből a Csákányi Takács Czéhtöl elválaszttatásokat, s Nagy Rákosi helységben fel állítandó Czéh Számára az Articulusoknak ki adattatását kérik, foló hónap 12-én Csákányi helyiségben kimenvén, – s a’folamodók közül Ns. Felnagy János és N. Nemes Dániel, – a Csákánynak közül Baumgartner János Czéh Jegyző Szakasics Imre Czéhmester, Kolman József, Törő György, Zsigovics Imre és Törő Ferenc Takács mesterek jelenlétében a’ folamodást felolvasván, a’felek köz megegyezéssel kivalósodott: hogy 1-szef A’folamodók Rákoson, Sz. Péteren, Domonkosfán s a’t. lakván Csákányból, hol eddig czéhek tartatni szokott, 3 s’több mérföldre is laknak, az ottani összegyülekezés tehát ś a’legényeknek időről időre Csákányban megkivántató megjelenése az ő helyheztetésöket igen terhessé teszik annyival is inkább, minthogy a’legények ezen bajos helyheztetést tudván, a’folamodóknak megmaradni egyáltajában nem akarnak. 2-szor: hogy a Czéhhek széjt vállásával a’Rákostól nem messze /Dolincz körül/ tartozkodó kontár takácsmesteremberek is könnyebben a Czéh társasságába vonattatni fognak. – 3-szor: hogy a Csákányi Czéh, melly hatvannál több tagokból áll a’folamodóknak széjt válása után is magába fenn állhat. Melly pontokat mind az Anyacéhbéli Csákányiak által egyformán lett elesmerése után kötelességemnek tartottam a’dolgot a’ T. N. Vgyének, a’ szükséges engedelem s’ Czéharticulusok kieszközlése végett, alázatosan bejelenteni.

Mellyről teszem ezen hivatalos Tudósitásomat Szombathelyen Febr. 19-kén 1838. Keőszeghy Antal Szolga Bíró.”

MESTEREMBEREK NÉV ÉS LAKHELY SZERINTI JEGYZÉKE 1838.

„Jegyzéke a Mesterembereknek, kik az úgy Nevezendő Nagy Rákosi Czéhez kívánnak tartozni. Mesteremberek Neve, és Mestersége / Lakhelye: Ns. Fölnagy János Takáts Nagy Rákos, Ns Nemes Dániel Takáts Nagy Rákos, Takáts Gábor Takáts Nagy Rákos, Mihály Józseff Takáts Iklód, Kováts Mihály Takáts Ör. Sz. Péter, Kováts György Takáts Ör. Sz. Péter, Baján Dániel Takáts Pankasz, Ns Krisza János Takáts Ramocsa, Ns Nemes György Takáts Sz. Jakab, Acsak János Takáts Szomorócz, Farkas József Takáts Kozmadombja, Melke István Takáts Sz. György völgye, Májer János Takáts Sz. György völgye, Ns Bekes Dániel Kováts N. Rákos, Orbán Pál Kováts N. Rákos, Földes István Kováts Pankasz, Jakosa György Takáts Domonkosfa, Az Őrségi Takáts Mesteremberek a’Csákányi Czéhtől elválasztatása eránt Hivatalos tudósítása Kőszeghy Antal Szolga Bírónak 838 Febr. 19. Közgyűlésre”

GERENCSÉR FERENC DÖBÖRHEGYI TAKÁCSLEGÉNY HAGYATÉKI LELTÁRA 1855.¹⁴

A szerencsés véletlennek köszönhető, hogy egy takácslegény XIX. század közepén felvett hagyatéki leltáráról is képet kapunk, melyben köznapi, kézműves létére valló viselete is megtalálható. „Gerencsér Ferenc Takácsmesterséget űző segéd 45 éves r. kat. nőtlen.” Rendes lakóhelye nem volt, csak segédként tartózkodott Döbörhegyen. 1855 okt. 4-én itt hunyt el. Döbörhegyen mesterénél, Gerencsér József „Polgári Takács Mester”-nél élt. Nem volt hozzátartozója, se más lakhelye. A hagyatékot ezért itt vették fel megmaradt javairól. „Létezik hivatalosan összeírva egy ládában több féle külső és belső fejér és viselő ruhák, mint egy 20 rőffnyi megvétett lenfonállal fejér kötény, és szakasztó ruhával, melylyek becsárát a temetési és egyéb költségekre födözzük. Láda fenyőfából rozzant állapotban 10 xr. 1 öreg szűr – viselt állapotban 4 ft, 1 Bekecs – kék posztóbul viselt állapotban 2 ft, 2 Nadrág posztóbul – egyike vásott, másika jobb 2 ft 20 xr, 1 Mellény posztóbul viselt állapotban, 2 kalap – viselt állapotban 1 ft, 1 Dolmány posztóbul, viselt állapotban 30 xr, 13 Gatya vászonbul jobb, rosszabb állapotban 5 ft 30 xr, 13 ümög vászonbul, hason állapotban 4 ft 12 xr, 5 kötény vászonbul, viselt állapotban 25 xr, 1 szakasztó ruha vászonbul elhasználtan 3 xr, 2 csizma kordovány bőrből félig elviselve 1 ft 30 xr, Mintegy 20 réffre megvetett lenfonál 2 ft 24 xr. ... A takács czéh temetési költsége 4 ft 48 xr.” – áll a hivatalos irat megsárgult lapjain.

TAKÁCSOK SZÁMA 1872 UTÁN

A Soproni Kereskedelmi és Iparkamara 1876. évi statisztikai jelentése szerint a takácsmesterek és legényeik száma a Körmend, Szentgotthárd, Vasvár által behatárolt területen meglehetősen alacsony volt, nem haladta meg a 34 főt. Csákánydoroszlóban 2, Gasztonyban 2, Marácon 4, Halogyon 2, Daraboshegyen 2, Szőcén 2, Kondorfán 5, Csörötneken 4, Pankaszon 2, Őriszentpéteren 2, Domonkosfán 2, Kotormányban 1, Alsószölnökön 2, Apátistvánfalván 2 takács működött, csak két fővel több, mint 1817-ben. A csákányi takács céhnek a néhány falura kiterjedő vonzáskörzetével egyetemben 1876-ban a 43 vizsgált település közül 14-ben volt jelen takács, a falvak egyharmadában.

Tizennégy évvel később – az 1892. évi Jékelfalussy névtár adataival összevethetően – Apátistvánfalván: Demiter István (1), Gödörházán: Czinki József (1), Halogyon: Németh József, Ruszits Ferenc (2), Iváncon: Tóth Péter (1), Kovács Dániel (1), Kisrákoson: Kovács Dániel (1), Nádasdon: Takács János (1), Nagyrákoson: Adorján Sámuel, Tolnay György, Hada Sándor, Laczó József, Orbán János, Takács József, Vas Kálmán (7)¹⁵, Őriszentpéteren: Baksa József, Kovács Antal [műszövő] (2) Pankaszon: Baján Sándor (1), Rábafüzesen: Machalek Antal (1)¹⁶, Szőcén Büki József, Deutsch Ferenc (2), Szalafőn Jakosa Ádám, Pap Sándor, 12 faluban (28%-ában) mindössze 22, a kutatási területen számba vett 219 falusi kézműves 10%-a volt takács.

A források értelmezése sok gondot jelent. Feltűnő, hogy két névjegyzék 8–8 más faluban említ takácsokat. A Jékelfalussy listát áttekintve bizonyosan állíthatjuk, hogy több mesterségre kiterjedt adataik között egyben sem említ 1892-ben takácsokat, így többek között Kondorfán sem, ahol pedig 1889-ben, valamint a Mosse névtár szerint 1926-ban 5, illetve 6 takács működött. 1898-ban¹⁷ kutatási területünkhöz tartozó településeken Csákányban 2, Iváncon 4, Marácon 4, Szőcén 2, Szattán 1, Pankaszon 2, Kapornakon 1, Szomoróczon 1, Őriszentpéteren 1 mester 1 legénnyel, A. Szölnökön 2, Pörgölinben 2, Kondorfán 5, Csörötneken 4 mester dolgozott. 13 faluban 32 takács működött, azaz a területen lévő 43 községet figyelembe véve minden harmadik-negyedik faluban találunk takácsokat. A két utóbbi forrás keletkezési ideje között mindössze 6 esztendő van, mégsem az 1892-es adatokkal, hanem jórészt az 1876. évi kamarai összeírás falvai és a benne dolgozó takácsok számával a megegyező. Csákány, Marác, Szőce, Pankasz, A. Szölnök, Kondorfa, Csörötnek takácsellátottsága hajszál pontosan megegyező a tizennégy évvel megelőző adatokkal. Ez a tény el kell, hogy gondolkoztassa a kutatókat. Óvatosságra int mindenkit, akik az egyes összeírásokat teljességre törekvőnek gondolják, de nem biztos, hogy ez igaz is. Mindenesetre a három időmetszetből annyi kiolvasható – az eltérő települések adatait számba véve –, hogy a takácsok létszáma nem nő jelentős mértékben. Feltételezhető, hogy kutatási területünkön továbbra is minden harmadik-negyedik faluban dolgozott takácsmester a XIX. század utolsó harmadában. Ez a szám 1926-ra azonban jelentősen lecsökkent. Nincs már takács Gödörházán, Halogyon, Kisrákoson, Nádasdon, Nagyrákoson(!), Őriszentpéteren, Pankaszon, Rábafüzesen. Ez a mesterség végleg elsorvad, a gyári olcsó vásznak özöne miatt fel kellett hagyni mesterségükkel. Mindössze Apátistvánfalván dolgozott Kiss István, Iváncon Tóth Péter, Kondorfán még öten: Gál György, Laczó József, Németh György, Németh Péter, Sáfár Péter, valamint Szalafőn utolsóként ifjú Pap Sándor űzi ezt a régi mesterséget. A falvak közelében lévő egykori mezővárosokban sem volt jobb a helyzet, 1892-ben Szentgotthárdon 1, Vasváron 5, Körmenden 6, összesen 12 takács műhellyel találkozunk, melyek egy emberöltő múltán mind megszűntek, a „három városban” 1926-ban már egyetlen egy takács sem működött.

MŰTAKÁCSOK A XX. SZÁZAD HAJNALÁN

Végezetül meg kell említeni a műtakácsok XIX. század végi jelenlétét is, akik damasztot készítettek modern szövőgépeiken. Őriszentpéteren a Jékelfalussy címtár 1892-ben Kovács Antalt egyszerű takácsként tűnteti fel, noha valójában ekkor már műszövődét üzemeltetett. Gellértné Szikszai Edit gyűjtése nyomán az 1960-as évek elején az Őriszentpéteri Gyűjteménybe került a Kovács műszövöde néhány irata, 1903-ban kiadott árjegyzéke,¹⁸ az üzem gépparkjáról készült korabeli felvételek, fonalátvételeket rögzítő, rendeléseket tartalmazó, ceruzával rótt keménytáblás füzetei, melyekből kuncsaftköre is kirajzolódik. „Méltóságos Szél Kálmánné fonala 46 font zsákkal. 24 drb tárcza ruha, 75 czm hoszszúnan rojt 3 és fél czenti, szélessége 55 czm. Kis tárcza ruha 55 czm hosszú, 35 czm széles 24 drb piros staffal és rojtal, 24 db kredencz ruha 158 czm hosszú, rojt csak a végibe lesz. Szélessége 71 czm. Piros nem lesz ben. a többi sima vászon. „Kercai taníttóné fonala 17 font zsákkal. Kendők lesznek 1 és 1/3 rőff hosszú...Vikár János tisztelendő úr fonala 28 és fél font 2 pakli pamuttal és ruhával. finomabból kendők lesznek, [a] vatagabb[ból] vászon...Vég János tanító úr fonala 22 ½ font. 6 abrosz 3 rőff, többi szalvéta. Jegyző úr Édes anyjának 2 kávés terítték rojtal, rózsa szín...Balog György fonala 9 font zsákkal. 2 abrosz, 6 kenyérruha...Boncz Márton fonala 13 font. 2 abrosz damaszt, 2 abrosz hímmel...Simon János fonala 14 font. Vászony, Kercza.”

 

Az őriszentpéteri Kovács Antal-féle műszövőde
árjegyzékének címlapja 1903.

 

E forrásokat felhasználva Marx Mária írt beható tanulmányt Műszövés Őriszentpéteren a 19–20. század fordulóján címmel.¹⁹ Másik példánk a Vasvármegye 1896. április 26-án Egy kiállítási remekmű címmel megjelent korabeli sajtóhírből való. „Török István fiatal körmendi műszövő, kit ipara terén tanusított jeles tehetségeinél fogva, a soproni iparkamara felterjesztésére, a kereskedelmi minisztérium már több ízben jelentékeny támogatásban részesített, múlt szerdán fejezte be, az országos kiállítás számára, egy tizenkét személyre való damaszt asztalterítőt²⁰ mely Rábai Zsigmond lapszerkesztő alaprajzai nyomán, Munkácsy Mihály Honfoglalás című képét ábrázolja... Készült pedig a terítő egy Jacquard-féle szövőszéken, melyet a kisvárosi derék iparosnak a kormány állított rendelkezésére...” „Török István e kiállítási darabon kívül hasonló technikával és mintázattal több kisebb méretű terítőt is készített. A Savaria Múzeum történeti osztályán található az a 71 x 71 cm-es damasztterítő, melynek közepén szintén Árpád lovas alakja látható, alatta az 1896-os évszám. A terítő szélén körbefutó gazdag virágmintás díszítés között a négy sarok tengelye felé a koronás magyar címer hangsúlyos díszítő elemként szerepel.”²¹

 

AZ ASZTALOSOK FOLYAMATOS TÉRNYERÉSE

Az asztalosság nem túl régi mesterség, magyarországi művelői a XVII. század utolsó évtizedeiben tűnnek fel. „Tischler”-nek nevezik őket, mely ékesen bizonyítja, hogy a mesterség művelői német nyelvterületről érkeztek hozzánk folyamatosan a hosszú évszázadok alatt. Az eredetileg városokban, uradalmi központokban megtelepedett német iparosok a XVIII. század folyamán lassan, de egyre növekvő számban megjelennek a vidék falvaiban is, megváltoztatva a régebbi, ácstechnikával készült épületelemek és bútorok dominanciáját. A fenyőfa felértékelődése és helyben való fűrésztelepeken történő feldolgozása jó lehetőséget, biztos megélhetést adott az asztalosok egyre növekvő számának. A XVIII. század közepén a Synopsis adatai szerint Vas vármegyében 4 céhük volt,²² többek között a Batthyányak birtokközpontjában, Rohoncon és Szalónakon (1681), Pinkafőn (1727) – a szalónaki articulusokat 1707-ben átvéve –, Szombathelyen, de létszámukat egyik asztalos céhnek sem ismerhettük meg. 1762-ben Körmenden és Szentgotthárdon, valamint Vasváron még nincs céhük, így feltételezzük, hogy az Őrségben és a „Vendvidéken”, a Hegyháton sincs képviselőjük. Legközelebb az 1817. évi vármegyei deputáció-jelentésből tájékozódhatunk az asztalosokra vonatkozóan. A céhek száma ekkor sem változik, de megtudjuk belőle, hogy bennük összesen 85 céhmester dolgozik. Körmenden az asztalos céh ekkor „három idevalóbul áll, céhen kívül asztalos van Egyházas Rádócon és Ivánczon” – áll az összeírás megjegyzés rovatában. Szentgotthárdon 2 helyben lakó asztalosmesteren kívül Gyanafalván 1, Kristályban 1, Raxon 1 és A. Szölnökön is 1 asztalos dolgozik.²³ Kossits József az 1828-ban megjelent Tudományos Gyűjteményben a Felső Lendvai Uradalombeliekkel kapcsolatban feltárja az asztalosok megjelenésének gazdasági hátterét, ami igaz lehet az erdei fakitermelésből és állatkereskedésből többletjövedelmet szerző Őrségbe is. „Eljárván esztendőnként Magyarok közé aratni, kaszálni s csépelni – ott pénzt kapnak, vagy gabonát. Melynek árán lakásaikat is felcifrázzák. Szobáikban már némelyek diófából – melynek bőviben vannak – készült almáriomot, s hátas székeket, sőt salus ablakokat csináltattak. Ezért már a hegyekben három vagy négy asztalos mester ember telepedett meg”²⁴ Így kezdődik az eredetileg városi mesterség vidéki expanziója. Tanúi lehetünk annak az alapanyag- és ízlésváltásnak, ami a korabeli házak lakásberendezésénél megnyilvánult. A XVIII. századi keményfa bőség idejében bárdolt technikájú bútorok domináltak. Az Őrségben az uradalommal való viták és pereskedések zavaros időszakában a XIX. század első harmadában nagy erdőpusztítást végeztek kölcsönösen, amit elsősorban a nemesebb keményfa állomány sínylett meg. Ez az erdőkiélés a ciszterciták irányítása alatt lévő „Vendvidéken” nem következett be, így a már az 1820-as években városi szemmel nézve divatja múlt, ósdinak tartott ácsolt bútorok még egy fél évszázaddal tovább fennmaradtak.

 

Kovács Antal műszövő takács megrendelő könyvének egy lapja

 

A hagyatéki leltárakban a XVIII. század végén kizárólag bárdolásra alkalmas faragószerszámok: különböző szekercék és egyenes „szívókések” találhatók, az asztalosok által közvetített technika és az ahhoz szükséges szerszámok közül a fűrész, gyalu és a gyalupad csak jóval később honosodik meg, az akkor már puhafa feldolgozására átálló földművesek körében. Az 1860–70-es évektől már jellemző faragókamra a XVIII. század végén még ismeretlen. Az archaikusabb tárgykultúrát megőrző „Vendvidéken” és az Őrség füstöskonyhás házaiban marad a régi stíl. Kemence mellett a falnál körös-körül vastag lapú, széles, földbevert lábú tölgyfapadok húzódtak. Ezen talált helyet éjszakára a család egy része, s ha még elfért, egy-két ágyat is beállítottak, de ezekben úgyszólván csak a gazda és gazdaasszony aludhatott. A házaspárok a kamrákban, a fiatalok az istállóban lévő szalmaágyon, dikón háltak.

 

Török István körmendi műszövő takács
damaszt terítője Árpád alakjával, 1896.

 

A fellelt ágyak közül híressé vált az 1840-es évszámot viselő kercaszomori ágy, mely hasított tölgy és bükkfa deszkákból készült, ácsolt, zsilipelt megoldással. A hasított deszkák keresztmetszete háromszögletű volt. A szélesebb részben hornyot vágtak, ebbe eresztették bele a másik deszka keskenyebb élét. A deszkafalak összeillesztése sarokpillérek és sarokdúcok beiktatásával történt. Az ágyat hornyolóval karcolt, élére állított négyszögek sorozatával díszítették, az egyik lábra rozmaringág, a másikra négyszögek függőleges sora került. Az ugyancsak hornyolóra szerelt körzővel húzott félkörök és hullámvonalak is e díszítési stíl archaikus rétegét képviselték, amit más hasonló szerkesztésű bútorokon is megtalálhatunk.

Egy 1753-ból származó taródfai vagyonösszeírásból tudjuk, hogy e hálóalkalmatosság neve „szökrön ágy” – mely szónak első tagja az ácsolt, faragott technikára utal. Ágybéli ruhát nemigen használtak, azt inkább csak a ládában tartották a kelengyével együtt. A falak mellett húzódó széles padok az egyik sarokban az asztalt fogták közre. „Gyalulatlan asztal a szegletben” – írják a korabeli forrásokban. Nehéz tölgyfa asztalok ezek, ácsolt technikával készültek, asztalos gyaluja nem rótta lapjait. Vastag, széles hasított tölgyfadeszkából csapolták össze, a lábak szintén csapoltak, hevederekkel, ékekkel, faragott faszögekkel rögzítettek voltak. A lábakat itt is egyszerű, hornyolt, vésett díszekkel ékítették. Az asztal lapja alatt nagyméretű fiók kapott helyet, melyben az étkezéshez szánt felvágott kenyeret tartották nagy tiszteletben, kenyérruhába gondosan betakarva. A gazda az asztal belső szegleténél ült, a többiek pedig úgy foglaltak helyet a padokon és a hátas székeken, ahogyan a szigorú rangsorban egymás után következtek.

Az étkezések során az asszonyok és a gyermekek nem ülhettek az asztalhoz. Addig pad szélén, kisszéken, földön, küszöbön külön kupacokban ülve ettek. Az asztalt és az asztal helyét néhol oly szentnek tartották, mint az oltárt a templomban, „mert az asztal körül van az imádság, meg az áldás a házban” – jegyezték fel a századfordulón. Az ágyak előtt és az asztal körül is székek álltak. A fő hely, a „karszék” szintén a gazdát illette meg. Ezenkívül, főleg az Őrségben egyszerű faragású támlás székeket találunk, szív alakú áttört dísszel.

A XVIII–XIX. században viszont a Dunántúl-szerte elterjedt, keményfából készült, gazdagon faragott ülőalkalmatosságokkal emelték a füsttelenített szoba berendezésének rangját. A faragóemberek feltűnő szépérzékéről tanúskodnak ezek a jeles, szív alakú széktámlák, némelyeket virág, levél, növényi inda, rozmaringág díszít. Gyakran faragták be a tulajdonos nevének kezdőbetűit és a készítés évszámát is e remekművekbe, melyeken a faragás között festett és csontberakásos motívumok is feltűnnek, reprezentálva a nyugati határszél népi barokk irányzatát. Az ácsolt ládák a padok, ágyak, asztalok és faragott székek mellett előkelő helyet foglaltak el mind a füstös konyhában, mind a kamrákban, ahol a falak mentén sorakoztak.

A XVIII. századi összeírásokban „szökröny” a nevük, eredetileg ruhák tárolására használták, ebben szállították a kelengyét a lányos háztól új lakhelyére az esküvő napján, ezért menyasszonyi láda elnevezésük is ismeretes. Ezek a „szökrönyök”, hasonlóképpen az ácsolt ágyakhoz, bárddal, fejszével, szekercével hasított deszkákból készültek. A vízszintes deszkákat itt is sarokpillérek fogják egybe, s a deszkák hornyolt széleiken zsindelyszerűen kapcsolódnak össze. Mind az Őrségben, mind a „Vendvidéken” lapos és nyeregtetős változatai is ismeretesek. A nagyobbak, mint ahogy egy Bajánsenyéről gyűjtött 1818-as bekarcolt évszámú is bizonyítja, e régi korban gabonatárolás célra készültek, melynek szintén „szökröny” a neve. Hornyolóval és körzővel kialakított, vésett díszítésük kizárólag geometrikus, igen archaikus elemekből áll. Szívesen használták a reneszánsz közkedvelt rozettát, és a körmotívumokat, valamint a hullámosan szerkesztett félkör sorokat, az egyenes és rácsosan kialakított vonalakat. Egyik-másik darabon stilizált emberábrázolást is felfedezhetünk.

A korabeli ácsolt bútorok közül ritkának számít, s elsősorban kamrába való darab a fali téka, melyben személyes jellegű apró holmikat őriztek, tetejére gyakran gyertyalámpást, melléje öreg bibliát helyeztek. Ajtólapjára díszül a már ismert rozetta került. A korai bölcsők is hasonló ácsolt technikával készültek, melyeknek az ágy előtti két széken volt a helyük, ha a családba új jövevény érkezett. Az edénytartó polcok, a mennyezetről lelógó ruhatartó rudak közönséges berendezési tárgyaknak számítottak a vizes paddal együtt, mely utóbbi a kemence mellett kapott helyet.

Arra a kérdésre, hogy mivel foglalkoztak akkoriban az asztalosok, Gorza Sándor őrségi asztalos és koporsókészítő mester önvallomását idézhetjük. „A bölcsőtől a koporsóig az asztalosok mindent készítettek. Deszkából készült a kis gyermek fürösztő teknője, kis gyermekágyak és a mindkét oldalon fogantyúval ellátott kis gyermekkoporsók. Különféle méretű ajtók, ablakok készítése, egyszeri festése, üvegezése, majd éveken át azok javítgatása, zárak, kilincsek pótlása is rájuk hárult. Régente „tislér” munkának is nevezett sifonérok, ómáriumok, később teljes konyha garnitúrák, szoba berendezések készítése, ezek festése, lakkozása, politúrozása, kisebb munkákra, úgymint: mosóteknők, gyúródeszkák, képkeretek, lisztesládák, stelázslik készítése nap mint nap kaptak megrendeléseket. Gyakori volt, hogy a szülők az eladó sorban lévő, vagy már fiatalasszony lányuknak staférung képen festett konyhaszekrényt, vagy egy két ajtós, politúros szobai szekrényt rendeltek... A műhelyekben sok helyütt ott volt a lábbal hajtott esztergapad is. Ezen szerszámnyelek, sodrófák, sótörő botok, famozsarak, bútorokhoz lábak, szegélylécek készültek.”²⁵

A XIX. század közepétől az Őrségben az asztalosok által fűrészelt deszkából készített puhafa festett ágyak a bejárattal szembeni fal mellett álltak egyvégtében. A „Vendvidéken” mennyezetes ágyat is találunk a XIX. század második feléből, melyről az alábbi tudósítás ad hírt: kicsiny, homályos szobáik meglehetősen tele vannak rakva egyszerű, kényelmetlen bútorokkal, s óriási kályháikkal. Egy-két fenyőfa ágy, festetlen, vagy virágos a tetőig megrakva tarka ágyneművel: az egyik sarokba állított asztal, néhány szék és láda minden bútoruk. Az itt említett asztal a sarokban, az utca felőli ablakszegletben állt, sarokpadok közé helyezve, körülötte pedig székek sorakoztak. Néhol a sarokpadok szögletében szegletalmárium is helyet kapott. A pad fölött pedig tálas polc függött, melyet virágosra festettek általában. A tálas faragott kampóira akasztották a búcsúkon vett emlék korsócskákat, de ide kerültek a szentmihályi korsók és a díszes, vékonyfalú keménycserép tányérok is két ágy között a ruha- és vászontartó festett, asztalosok által készített, gyakran évszámmal és névvel ellátott ládákkal. Az ácsolt bölcsőket az asztalosok által készített, talpas bölcsők váltották fel, melyeket e korban rendszerint a kályha közelébe állítottak. A falakon függő képek a tükör, és a falióra díszéül vált a szobának. A XIX. század második felétől a ruhatartó láda lassan kiszorult innen, átadva a helyét a korszerűbb fiókos sublótnak, melyet pedig a század végétől a szekrény, a sifonér vált fel, a konyhában pedig feltűnik a pohárszék is.²⁶

Kortárs leírásnak tekinthetjük Lülik István szlovén ajkú tanítót, akinek 1830-as években papírra vetett kéziratos példamondatát ismét idéznünk kell:²⁷ „Én pedig asztalos leszek, aki a több forma fűrészével és gyaluival a finom fadarabokból és deszkákból számos sokféle asztalos műveket, mint asztalokat, almáriumokat, ajtókat, rámákat, székeket és több e féléket a maga asztalán el tud készíteni.” Lülik ugyan nem mondja ki, de nyilvánvaló módon „finom fadarabokból és deszkákból” kifejezésen gyümölcs- és fenyőfa megmunkálásra gondolhatott.

A régebbi és a korabeli hagyatéki becsűkben gyakran fordul elő a jobbágygazdaságokban félretett néhány szál deszka, amit jó áron meg is becsülnek. 1764-ben Dömötör Máté háromházi ácsmester javainak összeírásakor érdekes módon „13 gyalut, asztalos kést és gyaluló széket”, azaz a Lülik által említett asztalos „maga asztalát” írják le ily módon. Ez a körülírás jól mutatja, hogy a gyalupad milyen kései jelenség e vidéken. A XVIII. század végi, XIX. század eleji hagyatéki összeírásokban nincs is belőlük, csupán elvétve találunk egy-egy vonószéket, melyhez egyenes vonókés tartozik, aminek használata a szekercével, bárddal való faragással együtt a „parasztácsok” fogalomkörébe tartozik, akik csinálhatták a sarokpilléres szerkezetű, bárdolt technikával készült bútorokat – szökrönyöket²⁸, asztalokat, ágyakat²⁹, falitékákat, és a szívhátú faragott székeket.³⁰ Bíró Friderika utóbb megjelent, idézett tanulmányában írja, hogy „a faragó ácsmesterek és bútorkészítők szívesen használták a kör motívumokat, hullámosan szerkesztett félkör sorokat, a rozettákat, egyenes és rácsosan kialakított vonalakat”³¹, tehát a tölgyfa bútorok alkotóinak nem tekinti az asztalosokat. Merőben más a helyzet a puhafából készült bútorok esetében, közülük is a szökrönyt felváltó festett tulipános ládáké, amiről a következő sorokat írja: „Az 1700-as évek végén azonban a fűrészelt faáruk viszonylag gyors terjedésével az asztalosmesterek megjelenésével a deszkabútorok egyre inkább tért hódítottak a falusi lakáskultúrában... A festett ládák itt Vas megyében, így az Őrségben is a XIX. század elején váltak divatossá. Az egyik legrégibb a térségben talált festett láda 1792-ben készült. Előlapját zöldeskék alapon fehér virágindák díszítik. A XIX. század eleji tulipános ládák alapszíne zöld, vagy barna volt. Stilizált, egyszerű virágmintákat fehér és piros festékkel festették. Divatos a négyzetes mezők és a koszorúk festése is... A XIX. század közepén azonban Pinkafőn, Szalonokon, Rohoncon, Felső Őrön működtek híres bútorfestő asztalosok. Ebben az időben egy Gaál nevű asztalos telente 100 darab ládát is megcsinált.”³²

A festő-asztalosok különleges csoportja a házormok deszkáit népművészeti motívumokkal díszítő mesterek voltak a XIX. század közepén–utolsó harmadában. A Hegyhátszentpéteri Tájház kapcsán Bárdosi János írt összefoglaló tanulmányt Tőke János 1869–1891 közötti alkotásairól.³³ A Vas megyében egyedülállóan helyben megőrzött épület oromzatán³⁴ egy mára már teljesen letűnt mestermunkát láthatunk. „A gerendázat feletti deszkaoromzatot két mezőre osztotta vízszintesen, s az alsóban középen 5 deszkalapon, a felsőn kétoldalt 4–4 deszkalapon szívből és füles cserépedényből kinőtt tulipánokat, rozmaringokat, vagy más virágokat festett. Az ellentétes mezőben viszont stilizált ballusztersort képezett. A deszkamezőket az említetten kívül még festett pontsorral is díszítette. A virágdíszek mozgalmasságát ellensúlyozta a balluszterlapok mértanias rendjével. Az alsó mezőben kétoldalt, és az utolsó előtti deszkalapra egy–egy madarat (galambot) is festett. Az uralkodó színek: fehér, vörös, és kék. A felső mezőben szimmetrikusan két szív alakú padlásszellőző nyílást is vágott. Az építtetőkre és az építés idejére utaló vésett feliratot az alsó oromgerenda közepén helyezte el. Szövege: Gothár István Bedics Anna 1891.”

 

A hegyhátszentpéteri tájház festett oromzata

 

A XVIII. század végi hagyatéki becsűk nagyon szűkszavúak a bútorokat illetően, csupán nagyobb és kisebb szökrönyt említenek, melyek nagy valószínűséggel másodlagos funkcióban gabonatárolók voltak a szövegkörnyezetükből ítélve. Kivételt képez az osztály, ahol a női „ágyi ruhák”-kal együtt, „asszonyi menté”-vel együtt említik, ekkor mindet legalább 3 ft-ra becsülik. A korabeli jogszokás szerint a terményeket és az élelmiszereket sem írják össze, ez nem számít a vagyonhoz a ruházattal együtt. Talán e miatt nincs tételes bútorösszeírás. Több tucatnyi hagyatéki becsűt megvizsgálva csak egy-egy bútordarab kerül szinte véletlenszerűen említésre. 1799-ben Zsidán néhai Herczeg Mihály hagyatéki becsűjében 18 dénárt ér egy bölcső, 1 ft egy szekrény, amit kalap, kitli, ágyi ruha környezetében becsülnek meg, tehát ruhatartó láda. Itt még egy asztal is szerepel, de csupán 15 dénárt ér. Olcsó, hiszen ekkor egy pár csizma ára 1 ft 30 dénár. Gyarmaton szintén 1799-ben Pecz Imre helyes gazda gazdaságának becsűjénél említenek egy 13 dénárt érő asztalt, de azt egyik esetben sem tudjuk meg, hogy milyen fából készült. Mellette egy szövő szék „fogasal” együtt 3 ft-ot ér. 1797-ben Kethelyen Cséve Mihály özvegyének, Kozó Katának hagyatékában „Két ürös fa ágy” ára 1 ft.³⁵ 1801-ben Istvánfalván Doncsecs János gazdaságának becsűjekor viszont drága asztalra leltünk, hiszen egyedüli bútorként a becsüsök azt 4 ft 18 xr-ra értékelték. Bizonyára voltak a házakban az említetten kívül még értékesebb bútorok is, hiszen 1752-ben Pomper Mátyás csörötneki molnármesternek diófa almáriuma, cseresznyefából készült új ágya van.³⁶ 1764-ben Dömötör Máté háromházi ácsmesternek pedig Egy fenyőfa ágy vörös festékre, Szobába való asztal 4 székestül 11 ft, egy kis fa almárium 60 dénár, egy nagyobb és kisebb szekrény 65 dénár, egy hosszú hátas szék 15 dénár, egy rozzant karos szék 15 dénár értékű volt.

ASZTALOSOK NEVEI AZ 1848-AS NEMZETŐR-ÖSSZEÍRÁSBAN

Az 1848-as nemzeti őrsereg összeírás hiteles forrásnak tekinthető, hiszen név és életkor szerint megadja az Őrség területén élő iparűzők, köztük az asztalosok számát és lakhelyét is. 1848-ban az őrségi asztalosok közül a 404. szám alatt Belső Rákoson találjuk Zsoldos Ferenc 40 éves Asztalos Mestert, akiről nem tudjuk biztosan, milyen céhbe tartozott. A Belső Rákossal határos Őriszentpéter mezővárosában pedig a 269. szám alatt ifjú Babos Dániel 31 éves Asztalos Mester van nyilvántartva. A „Vendvidék” jórészt német ajkú településén, Alsószölnökön pedig Khar Mátyás 48 éves Asztalos képviseli e mesterséget. 1853. május 24-én a Műiparosok és Kereskedők összeírásában³⁷ két, már korábban megismert őriszentpéteri asztalos nevével találkozunk. A körmendi asztalos céhhez ekkor huszonhárom mester tartozott, ebből húszan helyben laktak. A 15. sorszámon szereplő Schlemmerdorffer Henrik Asztalos Mester a csákányi uradalom központjában élt, míg a 14. szám alatt a listán szentpéteri lakhelyűnek van feltüntetve öreg Babos Dániel Asztalos Mester, „dolgozik” megjegyzéssel, aki mestersége után 9 ft 30 xr-t adót fizetett be a céh kasszájába. A 18. szám alatt Babos Dániel ifjú Asztalos Mester 8 ft 40 xr adót fizetve szintén a céh vidéki bejáró mesterének gondolhatnának, ha egy évvel korábban 1852-ben ugyanezen a sorszámon nyilvántartva nem jegyeznék meg, hogy „Contár”. A feltárt adatok birtokában lehetséges korrigálni az 1848-as összeírást is, hiszen öreg Babos Dánielnek e korban 48 évesnél idősebbnek kellett lennie, így a besorozásra alkalmas kategóriából eleve kiesett. Mivel öt év múlva mindketten még a körmendi céhbe tartoztak, így a forrásfeltárás kritikus pontjára is rá tudtunk mutatni. Rajtuk kívül Belső–Rákoson dolgozott még Zsoldos Ferenc, akkor 40 éves Asztalos Mester. A képet némiképpen árnyalja, hogy a körmendi összeírásban szerepel még „Contár”-nak feltüntetve Sejfert Antal kisrákosi, Császár Ferenc molnaszecsődi asztalos is. Mindkettőjük adója minimális, 1 ft 35 xr.

ASZTALOS TERMÉKEK A XVIII–XIX. SZÁZADI VÁRMEGYEI LIMITÁCIÓKBAN

A megye nyolc alkalommal: 1725-ben, 1744-ben, 1766-ban, 1770-ben, 1775-ben, 1793-ban, 1795-ben és 1812-ben limitálja áraikat. Ezek a termékek elsősorban mezővárosi házberendezésekre lehet jellemző, bár a falvakból ez idő tájt alig van arra nézve adatunk, valójában mivel is voltak berendezve a módosabb gazdálkodók házai. A XVIII. század második felétől a XIX. század második feléig vélhetően még egyes vidékeken a bárdolt technikával készült egyszerűbb bútorok domináltak, majd a téglaépítkezés terjedésével fokozatosan jelennek meg az asztalosok által limitált termékek. A néprajzi gyűjteményekben fellelhető esztergályozott lábú asztalok arra utalnak, hogy a váltás már a korai időkben elkezdődhetett.

Feltűnő és elgondolkodtató, hogy legfontosabb, névadó terméküket, az asztalt csak három időmetszetben (1744, 1775, 1812) találjuk meg áruik között felsorolva, ami arra figyelmeztet, hogy az egy-egy alkalommal készített árszabás adatait a termékkör egészére nézve nem vehetjük hitelesnek.

Az is gondolkodásra késztető, hogy a XVIII. századi árszabások közül az 1770–1775 között készültek a legrészletesebbek, legtöbb terméket felsorolók, amiből viszont nem szabad arra következtetnünk, hogy az asztalosipar e korban éli virágzását, hanem csak arra, hogy nyilvánvalóan alaposabban előkészített, a polgári ízlést jobban tükröző szakmai összeállítást készítettek. Alapanyagként többnyire fenyőt, egyes bútorfélékhez tölgyet, illetve ritkábban diót és hársfát használtak. Lakás berendezési tárgyak közül asztalosok készítik az asztalt, ágyat, almáriumot, ruhásládát, bölcsőt, fogast, mosdótartót és „szükségládát”, a karszéket és hátas széket, az asztal mellé való padot. Ezenkívül épületelemeket: ablakrámákat, ablaktáblákat, ajtót is ők gyártanak. Végezetül mángorló, rosta, kocsiláda, de a koporsó készítése is a feladatuk. Ezekben az árszabásokban a XVIII. század folyamán közel 20 termék szerepel. A „paraszt” szó: „Közönséges paraszt ágy”, „paraszt öreg koporsó” (1725, 1744, 1766, 1793), a „közönséges paraszt bölcső” „közönséges paraszt enyvezett ajtó” itt egyszerűt, illetve többnyire festetlent jelent.

A XVIII. század végi „divatszín” a fekete volt, egyetlen egy adat vall arról, hogy a „firnájszolt” hátas széken kívül ezt a székfajtát „parasztosan föstve” is árulták, méghozzá az előbbihez képest öt dénárral olcsóbban, a festetlen karszék pedig még ennél is olcsóbb volt hasonló mértékkel, így 25 dénárba került. A festés megjelölés sok esetben nem takar színt, vagy stílust jelent. Vajon milyen lehetett 1793-ban a „két emberre való föstött vásári ágy”, vagy ugyanekkor „egy föstött öreg ormos koporsó”, vagy „egy föstött nagy Ruha tartó Láda Szokott belső fiókkal”; hogy kell elképzelnünk azt a „Ruhás Almáriumot”, mely két ajtóra pártázatokkal, föstve, esztergályos lábakra volt készítve „öt schuk” szélességben, s jó drága volt, 6 forint 50 dénárba került?

Az árszabásokban kivétel nélkül minden évben szerepel az ágy. Többfélét is készítenek belőle. 1725–1793-ig egy- és kétszemélyes fedeles festett ágyakról, baldachinos ágyakról olvashatunk, az ilyen ágy ára elérheti a 6 forintot is (1770), ha az „dupla igen finom födeles, esztergályozott lábokra” készült. Az egyszemélyes felébe került. Két emberre való födetlen, föstött ágy ára egy forint és két forint 30 xr között mozgott, egyszemélyes hasonló 1812-ben „puha fábul, az asztalos deszkájábul” 2 ft 30 xr-ba került. Közönséges „paraszt ágy” feketén(!), két embernek való 1770-ben 3 forint, ugyanez „festék nélkül” 1 forint 25 dénár. 1744-ben „egy közönséges 4 szegletű asztal hat személyre fiók nélkül 1 forint”, a fiókos, vagy ahogyan 1775-ben írják „fias asztal” a „tislér deszkájábul” 1 forint 30 dénárba került. 1812-ben „négy lábnyi hosszú és annyi széles közönséges asztal fiukkal együtt az asztalos deszkájábul két forint, kisebb egy forint 30 krajcár.” 1770-ben még másféle asztalokat is felsorolnak. „Tizenkét Emberre való kerekes (kerek) asztal esztergályozott lábakra, négyszegletű hársfa asztal olasz(!) lábakra” másfél és három forint közötti áron volt kapható. Szekrény, azaz „Ruhás almárium” és „konyhára való almárium”; azaz díszesebb, edények tárolására szolgáló konyhaszekrény, melynek hat fiókja is volt, hat forint és két forint 30 dénár közötti árért készült. Asztal mellé való dupla festett padnak singje pedig 20–25 dénár. Bölcsőt kétfélét is készítettek az asztalosok. Festett bölcsőt „jó módjával”, lágy fából „közönségeset” másfél forintért, ugyanezt festetlenül, azaz „közönséges paraszt bölcsőt” 40 dénártól forint 40 krajcárig (1812) terjedő áron lehetett kapni.

A XVIII. század második felében kiderül, hogy másfajta is létezik, mert „egy festett, fiókos, lóggó Bőcsű esztergályos munkára” 2 forintba került, de még egy harmadik fajtáját is meg lehetett rendelni, amely „talpas, festett, esztergályos munkával” készített volt. Ez olcsóbb, mert csak egy forint 20 dénárba került. A ruhásláda funkcióját csak az 1793-as árszabásban ismerjük meg. Addig „föstött öreg láda fiókostul” „föstött öreg láda fiókostul, pléhestül”, „egy részes láda pléhesen, egy singes láda pléhestül”, „egy föstött nagy ruha tartó láda szokott belső fiókkal 2 forint” az elnevezés, ami 1812-ben sem változik – a „föstött nagy ruhaláda” mellett „középszerű” és „kisebb” készült belőle – ez utóbbinak ára mindössze 30 xr. A „konyhára való életes láda kilenc fiókra”, melynek 1770-ben 1 forint 75 dénár az ára, valójában mi lehetett, kilenc fiókjában mit tarthattak, nem tudhatjuk.

Székekből is többféle készült. A „négy személynek való karszék” (1770) minden bizonnyal azonos volt az „egész föstött egy ölyes hosszuságu karszékkel”, aminek az ára 75–80 dénár. A kisebb, egyszemélyes karszék, ha „diófábul való” volt, akkor ára 80 dénár. Egy „párnázott hátas széknek ára 35 dénár”, de ebből a típusból „parasztosan föstött” és „közönséges” is készült. Egy „hosszú, festett firnájszolt fogasért minden egy singétől” 3 dénárt kellett fizetni. Kocsiláda, ami hársfából készült, lakatosmunka nélkül 80 dénárt, míg fenyőfából lényegesen kevesebbet, 30 dénárt ért. „Négy felé nyíló három suk hosszuságú ablak rámástól, tokostól fenyőfából 1 forint.” Egy „két felé nyíló egy singes ablakráma tölgy fábul tokostul 60 d.” Szintén 1770-ből ismerhetjük meg „dupla ajtó pártázatra”, a „kötött ajtó fenyőfábul” kifejezéseket, de a „paraszt enyvezett ajtó”-t is, ami az előzőektől alig valamivel olcsóbb, másfél forint. Az árszabás ekkor még a „halott fölébe való egy festett Dupla Kereszt” árát – 75 d – megadja, a koporsókat viszont rendszeresen limitálja. Ebből is kétféle volt a választék. Míg a korai árszabások 1715–1766 között „föstött öreg koporsót tumbával” megjelölés van, addig a későbbiekben ezt ormosnak nevezik. A „Lapos” vagy „paraszt ormozatlan” koporsó olcsóbb, egy forint 25 dénár volt.

Az Őrség, a „Vendvidék”, a Rába-völgye és a Hegyhát asztalosokkal történő benépesedéséről valójában csak egy emberöltővel később, az 1876. évi Kereskedelmi és Iparkamara összeírásából értesülhetünk, vagyis térnyerésük első nagyobb hulláma 1848–1876 között történt. A XIX. század közepi új típusú hagyatéki leltárokban – ahol már kötelező volt az ingóságok között a bútorokat is felvenni – számos olyan példát találunk, mely asztalosok jelenlétét feltételezi. E korban jelennek meg nagyobb számban a téglaépületek, a füsttelenített kályhás szobák, bennük új típusú, a korábbi árszabásokból ismert asztalos bútorok.

ASZTALOS KÉSZÍTMÉNYEK A XIX. SZÁZADI HAGYATÉKI BECSŰKBEN

A hagyatéki becsűkből alkalmanként a bútorok alapanyagát is megismerhetjük. Kondorfán 1834-ben meghalt Szabó János házának szobájában és konyhájában az alábbi bútorok voltak: „A szobában levő asztal 2 ft, konyhában lévő asztal 1 ft 30 xr, jobb karszék 36 xr, alábbvaló 15 xr, tálas pocza 1 ft, annál kisebb 26 xr, hátas szék 1 ft 21 xr”.³⁸ Szintén kondorfai adat 1841-ből Józsa Márton halála után felvett becsűben: „A kis szobában 2 pad, asztal 2 ft, 2 pocza 1 ft, 2 föstött hátas szék 1 ft, egy puhafa karszék, egy kis szék 1 ft...ágyi ruhák ládával számolva 17 ft.”³⁹ Csörötneken Texler János jó módú fazekas mester felesége javainak összeírásánál 1842-ben az alábbiakat jegyezték fel:⁴⁰ „Egy Ágy, két Párna, Dunyha, 9 ft vánkos, két lepedő, egy ágyterítő, egy ágy puhafából 6 párnával, két vánkossal és lepedővel 5 ft, egy pohárszék puhafából 5 ft, egy keményfából politúrozott ruha tartó fennálló almárium új, 30 ft,” – melyben az elsők között említett új féle asztalos által készített egyajtós szekrényt tisztelhetünk. Dávidházán 1855. március 15-én Bíró György ingatlan és ingó vagyona között a következő bútorokat találjuk: „1 fenyőfa asztal, közép korban 1 ft, 2 Pad az asztal körül 30 xr., 2 Kar szék pusztásak 10 xr, 1 Fa ágy közép korban 50 xr.” 1855. április 9-én készült el Huszár Péter, 63 éves „földbirtokos” gazdálkodó haláleseti jegyzőkönyve, majd április 17-én a vagyonleltárt is elkészítették. A „Szobában” az alábbi bútorokat találták: „1 Asztal puha fából 1 ft, 2 Pad puhafából 20 xr, 1 Hátas szék puhafából 6 xr, 2 Polcza puhafából 30 xr, 1 Kendőtartó puhafából 5 xr, 1 Ágy puhafából 15 xr, 3 Képek 8 xr. A „Konyhában” 1 Asztal puhafából, 10 xr, 2 Pad puhafából 4 xr, 1 Ágy puhafából 15 xr.”⁴¹ Rábaszentmihályon 1855-ben Handler Katalin kovács özvegye után maradt javak becsűjekor „Egy paraszt ágyat 24 xr-t érőt, egy 2 ft 30 krajcárra becsült sublatot, egy 1 ft 15 xt-t érő asztalt, 20 xr értékű kar széket, 2ft 26 xr”-ra becsülték, valamint „egy hátas széket, egy 26 xr-t érő kis polc”-ot írtak össze. Őriszentpéteren 1855-ben Laczó Mihály földműves hagyatékában a szobában: „1 asztalt 30 xr-ra, 2 pad puhafából 30 xr-ra, 2 szék kemény fából 30 xr-ra 1 polcza 10 xr-ra, 1 kendő tartó 6 xr-ra láda rossz 12 xr-ra becsültetett. 1855-ben „Hodászi helységben elholt Kotsits János földműves” hagyatéka felméretett. Bútorok címszó alatt vettek jegyzékbe: „1 Rossz ágyat 36 xr, 2 rozzan szalmaszéket 6 xr, 1 rossz padszéket 6 xr” értékben.

ASZTALOSOK SZÁMA 1876–1926 KÖZÖTT

A statisztikai adatok szerint 1876-ban a XIX. század utolsó harmadában Vas vármegyében 358, Zalában 276, Somogyban pedig 243 asztalos tevékenykedett. E három aprófalvas településszerkezettel rendelkező megyében tehát már összesen 877-en űzték ezt a mesterséget. E számadathoz kell viszonyítanunk az Őrség, a „Vendvidék”, a Rába-völgye, valamint a Hegyhát falvaiban létesített asztalos műhelyekben dolgozók lélekszámát. Ennek az összeírásnak az a hiányossága, hogy neveket nem közöl, de a mesterek által foglalkoztatott segédek és inasok számát megadja, valamint a befizetett éves adó mértékét is közli. Néhány mesterség esetében közöljük az adó minimumát és maximumát, hogy értelmezhető lehessen a vidék eltartó ereje.

Esetenként nagyok a különbségek. Csizmadiák: Marácon 1 mester adója 6 ft, ez az átlag, de Csörötneken ennek csak fele, 3 ft. Őriszentpéteren viszont 3 mester 2 segéd után 38 ft-ot fizet. A szabók közül Kondorfán a mester 2 ft 20 xr-t fizet, Iváncon egy mester egy legénnyel, egy inast tartva 11 ft-ot, de Szalafőn 2 mester 2 inassal 22 ft-ot adózik. A molnárok közül Csákányban 7 mester 7 legény, 4 inast tartva 390 ft a befizetett adó, míg Iváncon egy mester mindössze 6 ft-ot adózik, Veleméren 1 molnármester adója 9 ft, ugyanakkor Dávidházán egy mesternek egy inast tartva 15 ft az adója. A bognárok közül Kisfaludon egy mester csak 3 ft-ot fizet, míg Szalafőn 1 mester, egy legényt, egy inast tartva 13 ft-ot, Őriszentpéteren 3 mester 1 legénnyel, 2 inassal 24 ft-ot adózik. A kőműveseket jól megfizetették. Magyaródon 1 mester egy inassal 20, Szőcén egy mester egy legénnyel 21, míg a legkevesebbet a viszáki kőműves mester adózik önmaga után: 6 ft-ot. A fazekasok adója elég alacsony, Kotormányban, Hodoson, Senyeházán 3-4 ft. Ettől eltérő a kercai fazekas mester 1 inassal, aki 5 ft-ot, míg Kapornakon egy legény után 8 ft-ot adózott. A kádárok közül a legkevesebbet Hodoson és Szomorócon adóztak: 4 ft-ot, míg Senyeházán egy mester egy legénnyel és inassal együtt 10 ft-ot, Csákányban viszont már mester–segéd–inasnak 12 ft az adója. A pékek (sütők) Csákányban 15, míg Őriszentpéteren 21 ft-ot róttak le adó fejében. Az egyetlen kötélgyártó Iváncon található, adója magas, 16 ft. A szintén ritka mesterséget űző kapornaki faesztergályos adója 7 ft. A kondorfai ács közel 7 ft-ot, míg a senyeházi textilfestő 8 ft adó befizetésére kötelezett. A leggazdagabbak kétségkívül a mészárosok voltak, akik kocsmát is üzemeltettek. Csákányban egy mester, egy legény, egy inas után 62 ft az adó, de Szattán és Szőcén csupán 5-6 ft. Nagyrákoson 28 ft, Hodoson 30 ft, Kerkáskápolnán 27 ft, Őriszentpéteren 45 ft, F. Szölnökön pedig 25 ft – hogy csak néhányat említsünk közűlük.

Az asztalosok jövedelmi viszonyai igen eltérőek. A legkevesebb adót Szomorócon találjuk, ott egy mester után mindössze 4 ft a befizetni való. A legtöbbet Kercán kereshette az asztalos mester, mivel egyedül 27 ft az adója. Őriszentpéteren is magasabbak a jövedelmek, mivel 3 mester, 2 segéd, 2 inas együttes adója 49 ft. Alsószölnökön vannak a legtöbben, 5 mester, 2 segéd, 2 inas 25 ft-ot adózik együttesen. Az uradalom központjában, Csákányban 2 mester 1 legény, 1 inas dolgozik, adójuk 18 ft. Iváncon 1 mester, egy inas után 7 ft-ot, Marácon 1 mester 5 ft-ot, Kapornakon 1 mester 1 inassal 8 ft-ot, míg Bajánházán, Csörötneken 5 ft-ot fizetnek.

Ezekből a statisztikai adatokból kitűnik, hogy néhány kivételtől eltekintve általában az iparosodott központokban – Őriszentpéteren, Csákányban, Iváncon, F. Szölnökön nagyobb a jövedelmük, ezzel egyenes arányban a megrendelői körük is. Megállapíthatjuk, hogy kutatási területünkön, 1876-ban összesen 17 asztalosmestert és 13 legényt, azaz mindösszesen 30 asztalost, a megyei összlétszám 8%-át találjuk a Rába folyó által határolt Körmend–Vasvár–Szentgotthárd által határolt „három város” közti területen. Másfél évtizeddel később, majd egy emberöltő múltán a Jékelfalussy névjegyzék és a Mosse címtár adatai szerint az asztalosok száma meglehetősen magas. Szentgotthárdon (1892) 8, (1926) 7, Vasváron (1892) 11, (1926) 10, Körmenden (1892) 20, (1926) 23, mindösszesen 39-40 mesterember dolgozik városi műhelyében. E három város által határolt vidéken falvak ábécé sorrendjében 1892-ben és 1926-ban a következő név szerint felsorolt asztalos mesterek dolgoztak: Alsószölnökön (1892) Khár János, Khár Péter, Melmauer Péter, Posch János (1926). Apátistvánfalván (1892) Kovács Károly, (1926) Horváth Károly, Teplán Mihály. Csörötneken (1892) Joszt Ferenc, Szabó Flórián, (1926) Molnár József, Szabó Ferenc. Dávidházán (1892) –, (1926) Benke Sándor. Farkasfán (1892) – (1926) Horváth János, Polgár Géza. F. Rönökön (1892) Taschler Károly, (1926) –. F. Szölnökön (1892) Gáspár István, Labrits Imre, Lázár Sándor, Mukits István, (1926) Bédek István, Braunstein István, Csuk Ferenc, Mukics József, Németh Gábor. Gasztonyban (1892) –, (1926) Ofner József. Halogyon (1892) Kámetler György, (1926) –. Háromházán (1892) Schumet József, (1926) Szumet János. Hegyhátszentmártonon (1892) –, (1926) Mayer Jenő. Ispánkon (1892) –, (1926) Baján Dezső, ifj. Laczó Károly. Iváncon (1892) Beda József, Fusch János, Jedlika Ferenc, (1926) Gellér Károly, Szeifer Antal. Kercán (1892) Könyes Sándor, Pongrácz József, (1926) Fruhman Antal. Kerkáskápolnán (1892) Szabó Károly, (1926) Keserő Lajos. Kisrákoson (1892) Horváth Károly, Zsohár István, Zsohár Mihály, (1926) özv. Zsohár Mihályné. Kondorfán (1992) Bors Ignácz, (1926) Bors Ignácz. Kotormányban (1892) Könye Mihály, (1926) –. Magyarlakon (1892) – (1926) Dancsecs Károly, Polgár Antal. Magyarszombatfán (1992) Bitsák Ferenc, (1926) –. Nádasdon (1892) Mészáros Ferenc, Mihályi György, Mihályi János, (1926) Zsobrák József, Mihályi György. Nagycsákányban (1892) Csoknyai Lajos, Klisz József, Skalák Péter, (1926) Bedőcs Zsigmond, Falmon József, Fekete János. Nagyrákoson (1892) Berke József, Horváth Mihály, Mihály Ferenc, Sipos János, (1926) Berke József, Pongrácz Antal, Sipos János, Szabó Gyula. Őrbajánházán (1892) Györke Gyula, Pongrácz József, Szabó Mihály, (1926) Berke György, Györke Gyula. Őrihodoson (1892) Szukits István, (1926) –? Őriszentpéteren (1892) Babos Mihály, Babos Dániel, Kis Mihály, (1926) Babos Elek, Nemsen Ernő, Povics Ferenc, Sípos Lajos. Pankaszon (1892) Horváth Sándor (1926) Haholt Sándor. Rábafüzesen (1892) Haste József, Kurtz Mátyás, Schadl János, (1926) Pumsz János, Kurtz Sámuel. Rábagyarmaton (1892) Kovács István, (1926) Kovács István, Kovács József. Rábakethelyen (1892) –, (1926) Korpics K. Rábatótfalun (1892) –, (1926) Soós Leó. Senyeházán (1892) Avas József, (1926) Németh Lajos. Szalafőn (1892) Hencz Antal, Jánoskó Sándor, Laczó Gábor, (1926) Háry János, Kiss Dániel, Laczó Gábor, Törő József. Szattán (1892) –, (1926) Devecz Károly. Szőcén (1892) Sebők János, (1926) Horváth János. Veleméren (1892) Vass Imre, (1926) Gyenes Ferenc. Viszákon (1892) Schretter Ferenc, Dietrich Ede, (1926) Schretter Ferenc, Susits Ferenc, Zsidán (1892) Mecker János, Wart Károly, (1926) –.

Megállapíthatjuk, hogy a 43 helységből 28-ban van 1892-ben asztalos, számuk 56. Ez a magas szám a falvak 67%-os telítettségét jelenti ekkor. Közülük 11 őrségi faluban van műhelyük. 1926-ban már 37 településben vannak asztalosok, a községek 86%-át érintve. Ez a növekedés csaknem eléri a 20%-ot, noha számuk csak eggyel több (57) az előző időszakhoz képest. Az asztalosok előretörésének bizonyítéka, hogy 1892-ben a térségben működő 229 kézműves 24%-a, egy negyede bútor-, és egyéb épületelem (ajtó, ablak, zsalu) készítésével foglalkozik. 1926-ban, a falvakban tömegesen megjelenő iparosok magas száma miatt (380 fő), vesztenek jelentőségükből, mert már csak az iparosok 15%-át teszik ki, de még mindig jelentős számban vannak. A statisztikai adatok vizsgálata arra is rávilágít, hogy 1892-ben az 56 asztalos közül mindössze 11 fő, húsz százalékuk dolgozik egy helyen, sőt az is bizonyos, hogy nagy a fluktuáció, hiszen a falvak 80%-ában egy emberöltőt követően – a nevekből ítélve – új mesterek érkeznek. A mesterség a közhiedelem ellenére nem öröklődik apáról fiúra, hiszen mindössze 4 esetben (7%) lehetett kimutatni a vezetéknév azonosságát.

 

ÁCSOK–KŐMŰVESEK–TÉGLÁSOK–CSEREPESEK EGYÜTTESE

A településeket körülölelő erdők fokozott kiélése komoly gondokat jelentett a falvak lakosai számára, hiszen Mária Terézia 1769-ben megszületett erdőtörvény szigorítására 1772-ben országos érvénnyel elrendeli, hogy a jobbágyok kötelesek ezután házaikat földből – mór falazattal – kell felépíteni,⁴² aminek igyekezett is érvényt szerezni.⁴³ A mezővárosokban e folyamat gyorsabban zajlott le; a falvakban csaknem száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne csak a lakóépületeket, hanem a gazdasági épületeket is a megszokott karóvázas technika helyett téglából emeljék – immár nem zsupp, hanem cserép, „sindü” borítással. A sárfalakkal párhuzamosan a tehetősebb gazdáknál a tégla alkalmazása válik általánossá. Nagyüzemben termelnek a városi „tégla színek”, rohamosan terjednek és nagy kapacitással üzemelnek a téglaégető kemencék. Az épületfalak nagy teherbírásúvá válva nehezebb tetőszerkezetet viselhetnek, melynek megépítésére specialisták, ácsok, a falazat felhúzásához kőművesek, a cserepezéshez cserepezők szükségeltetnek. A térségben egyedül Körmenden volt az ács–kőműves–cserepezőknek céhe, mely 1774-ben alakult. 1817-ben a szervezetben „vagyon Ács mester Körmenden 1, Sárváron 1, Szt. Gotthárdon 1, Kőműves mester Körmenden 2, N.Ujváron 1, Cserepes pedig csak Körmenden 1” – olvashatjuk a megyei deputáció jelentésében. Az 1848. évi nemzetőri összeírás a falvakban e mesterségek képviselőit még nem találja, noha a Pankaszi Gyűjtemény legrégibb darabja egy függőónmérték, melyen az 1791-es évszám szerepel. A soproni kereskedelmi és iparkamara 1876. évi statisztikai jelentésében ekkor Vas megyében 61 ács, 77 kőműves, 83 téglavető és mindössze 30 cserepes mester dolgozik. 1892-ben a Jékelfalussy címjegyzék szerint Szentgotthárdon 1 kőműves, 1 cserepes, Vasváron 1 ács, 5 kőműves, 2 cserepes, Körmenden 10 ács, 5 kőműves, 5 cserepező, összesen 30 mesterember tevékenykedik e három szakmában együttesen. A 3 téglavető 1876-ban 14 főt foglalkoztatva összesen 166(!) ft-ot adózik, Szentgotthárdon 2 kőművesmester, 8 segéd és két inas 27 ft-ot fizet, Vasváron 3 kőműves mester 13 ft-ot. A falvakban 1876-ban Kondorfán 1 ácsmester van, adója 7 ft. Magyaródon 1 kőműves 1 legénnyel 20 ft adót fizet, Viszákon 1 kőműves 1 segéddel 6 ftot, Szőcén 1 mester 21 ft adót fizet egymaga.

 

A vegyes céh 1826-ban kelt bizonyságlevele vándorlegények alakjával

 

1892-ben a kőművesek száma megnövekedik, 1926-ban sem lesznek kevesebben. Név szerint: A. Szölnökön (1892) Bucher Miklós, 1926 –. F. Rönökön (1892) Tápler Ferenc, Khár József, Kovács József, (1926) Hauer Ferenc, Müll Rezső, Keppel Károly, Marx Mihály. F. Szölnökön (1892) –, (1926) Csernyák I. Gödörházán (1892) –, (1926) Gasparics József. Nagyrákoson (1892) –, (1926) Tőke József. Hegyhátszentjakabon (1892) –, (1926) Bauer Ferenc, Győrfi János, Heisz Károly, Kálovics Ferenc, Kálovics József, Kopf József, Schmidt Péter, Schretter József, Schretter Kálmán, Stumpfel Lajos. Őrimagyarósdon (1892) Glokhófer Mátyás, Kropf Pál, (1926) –. Őriszentpéteren (1892) Finkxli Nándor, Pfeifer Antal, (1926) Pfeipfer Antal, Pfeipfer János, Weinfinger J. Nádasdon (1892) –, (1926) Somogyi József, Somogyi Kálmán. Pankaszon (1892) Haholt Mátyás, Volfinger János Téglagyár, (1926) Téglagyáros Kulcsár Elek. Rábagyarmaton (1892) –, (1926) Veber István, Tégla- és cserépégető Langh Mihály. Szőcén (1892) Küczler Samu, (1926) Vásár István. Viszákon (1892) Deitrich Ede, (1926) – Veleméren (1892) Lasits János, (1926) Bali Antal, Mihály Ferenc, Mihály János, Mihály József.

 

Kőműves függőón 1791-es évszámmal, Pankasz

 

1892-ben 6 faluban van 10 kőműves, míg 1926-ban ez a szám 10-re nő, 31 iparossal. Az ácsok száma is hasonlóképpen alakul. Míg 1892-ben 4 faluban van 5 ács, addig 1926-ra ez a szám 17-re növekedik. Név szerint: Farkasfán (1892) Lewglein Antal, (1926) Cseber Ferenc, Hegyi Imre. Halogyon Hammer Károly, Hegyhátszentjakabon Larits Lajos, Kisrákoson Török József, Kercán Hajdu Károly, Kondorfán Bernshoffer Imre, Herceg Lajos, Laczó Sándor, Weber Ferenc, Nagyrákoson Iván Károly, Őriszentpéteren Spilák Lajos, Rábagyarmaton Fuksz János, Kocsis Lajos, Rábakethelyen Dedics Imre, Szalafőn Tamadó Sándor, Szattán Devecz Károly, addig (1926) Gödörházán Pungrácz Lőrinc, Magyarlakon Balogh Imre, M. Szombatfán László János, Nagy Pál űzi az ipart.

 

Cserépvető forma világfa ábrázolással

 

tégla- és cserépégetésről külön is szólnunk kell. Kutatásunk során a Vas Megyei levéltárban kezünkbe került Őri Szent Péter, a Csákányi Uradalom és a Helvét confessió elöljárói közti contractus Szent Péter, Szalafő, Senyeháza, Dávidháza, Kondorfa elöljáróinak aláírásával az őriszentpéteri templom építéséhez szükséges tégla égetése tárgyában. Az irat keltezése 1790. A szerződés 3. pontja rögzíti, hogy az uradalom a következő eszközöket biztosítja a téglaégető mestere számára: „8 szál vastag deszka, 10 talicska, 4 asztal, 2 irtókapa, 4 széles kapa, 4 formák a falban való Téglának, 2 forma a cserép Zsindelynek.” A téglavető szín és [alkalmi] kemence felállításáról is rendelkezik, meghatározza a munka menetét is. Többek között az „értelmes kézi munkások” tartoznak a téglás által kivetett, megszárított téglákat szállítani, mígnem a „téglavető szín Téglákkal meg leszen töltve”. A szerződő falvak lakói az égetés helyére „összve hordani” is kötelesek lesznek, míg „a rakás el nem végződik”. „E meg lévén azután ennek a rakásnak környületét és fölét tartoznak segíteni besározni.” Ezt követően megkezdődhetett a tégla valóságos égetése, melyhez megfelelő mennyiségű fát az uradalom biztosított, de a folyamatos helyszínre történő szállítást a kommunitás tagjainak kellett megoldani. A munkálatokért előlegben 100 ft-ot kellett befizetniük. Azt, hogy mennyi téglát és milyen kemencében égették ki, nem tudjuk, de ez a nagy munka akkor ment végbe, mikor a falvak épületei még mind boronából valók voltak. Veleméren a fazekasok a későbbi évszázadokban saját anyagukból maguk égették tetőcserepeiket, melyre maguk a vetőformák szolgálnak bizonyságul. A cserepek némelyikét díszítették is, évszámmal is ellátták. Varga Géza veleméri „Sindümúzeumának”⁴⁴ szép darabjaival hívjuk fel arra a figyelmet, hogy a leíró néprajz e témakör feldolgozásával a mai napig tartozik.

 

Tetőcserép grafikai rajza: égig érő fa Varga Géza veleméri „sindümúzeumából”	Évszámos (1899, 1932) tetőcserepek Varga Géza gyűjteményéből

 

   

FELHASZNÁLT IRODALOM

BÁRDOSI János: A festett díszítésű házormokról és a Hegyhátszentpéteri Tájházról. In: Savaria – A Vas megyei Múzeumok Értesítője. Szerk.: BÁNDI Gábor. 11–12 (1977–1978) Szombathely, 1984. 283–297. old.

CSÁK Zsófia: Körmendi terítő Árpád lovas alakjával. Körmendi Figyelő, 1996. augusztus 14. 1–2. old.

FLÓRIÁN Mária: Hogyan öltözködött a Vas megyei köznép? In: Vas megye népművészete. Szerk.: GRÁFIK Imre. Szombathely, 1996. 157–195. old.

GORZA Sándor: Szülőföldem Nagyrákos – Vas megye néprajzi kincsestára I. Szerk.: NAGY Zoltán. Nagyrákos – Körmend, 1997.

KOŠIČ József: A Magyar országi Vandalus Tótokról. Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1828, 3–50. old.

MARX Mária: Műszövés Őriszentpéteren a 19–20. század fordulóján. In: Acta Ethnografica Danubiana 17 (2015). Szerk.: Liszka József. 87–110. old.

NAGY Zoltán: Kézművesipari műhely- és szerszámkataszter Vas megye. Veszprém – Körmend, 1992.

NAGY Zoltán: Az írott források több szempontú összevetése kézműves–ipartörténeti kutatásban. Egy 1853. évi körmendi műiparos jegyzék feltárásának tanulságai. In: Történeti forrás – néprajzi olvasat. Documentatio Ethnografica 23. Szerk.: Fülemile Ágnes és Kiss Réka. MTA Néprajzi Kutatóintézete, 2008, 104–132. old.

NAGY Zoltán: Történeti források feltárásának tanulságai: Bortároló hordók és gabonatároló eszközök, dongás edények a szentgotthárdi apátság falvaiban a hagyatéki leltárak tükrében (1786–1846) I. rész. In: Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 36 (2013). 279–319. old.

NÁDASDY Lajos 1982. A falusi és mezővárosi kézműipar Vas megyében a 16–19. században. In: Horváth Ferenc szerk.: Vas megye múltjából 2. 923–113. Szombathely, 1986. A falusi és mezővárosi céhes kézműipar helyzete Vas megyében a 19. században (I.). 1813. évi céhes összeírás. Vasi Szemle 40. évf. 1. 96–121. old. Szombathely

NEMES–NÉPI Zakál György: Eőrséghnek Leirása ugymint: Annak Természete, Története, Lakosai ezeknek szokásai, nyelvszokása a’ mellyeket összve szedegetett 1818-dik esztendőben. Fertő–Hanság Nemzeti Park, 2002.

   

JEGYZETEK

1	NEMES-NÉPI ZAKÁL György: Eőrséghnek Leirása ugymint: Annak Természete, Története, Lakosai ezeknek szokásai, nyelvszokása a’ mellyeket összve szedegetett 1818-dik esztendőben, Fertő–Hanság Nemzeti Park, 2002. 18. old.
2	Magyarlak, 1782. Csákányi János vagyonának becsűje és osztálya „1 ovit három szélben álló 30 reff paletára [ponyvára] való vászon 3 f.” MNL VaML A szentgotthárdi ciszterci apátság iratai IV. 193/d 4. kötet
3	Kethely Sarló Imre jobbágy gazdaságának becsűje 1847. 04. 27. „kittölös zsák”. MNL VaML A szentgotthárdi ciszterci apátság iratai IV. 193/d 31. kötet
4	FLÓRIÁN Mária: Hogyan öltözködött a Vas megyei köznép? In: Vas megye népművészete. Szerk.: GRÁFIK Imre. Szombathely, 1996. 162. old.
5	MNL VaML, A szentgotthárdi ciszterci apátság iratai IV. 193/d 6, 19, 23, 24, 31. kötet
6	MNL VaML A szentgotthárdi ciszterci apátság iratai IV. 193/d 20, 29, 30, 31. kötet
7	Takács céhek részletező adatait, vonzáskörzetének nagyságát lásd: NAGY Zoltán: Kézművesek a falvak magányában – Céhek, kézműves mesterek a szentgotthárdi, csákányi, körmendi uradalom falvaiban a XVII–XIX. században. In: Vasi Szemle LXX. évf. 1. sz. 93, 94–95, 96–97. old.
8	1757–1762 között 20 takács dolgozott itt. NAGY Zoltán: Körmend mezőváros kézművesei a XVII–XIX. században. Szombathely, 2004, 216. old.
9	Az e korra vonatkozó adatok forrása: NÁDASDY Lajos 1982. A falusi és mezővárosi kézműipar Vas megyében a 16–19. században. In: Horváth Ferenc szerk.: Vas megye múltjából 2. 923–113. Szombathely, 97. old. 1986a. A falusi és mezővárosi céhes kézműipar helyzete Vas megyében a 19. században (I.) 1813. évi céhes összeírás. Vasi Szemle, 40. évf. 1. 96–121. old. Szombathely, Szentgotthárdra 112. old., Vasvárra 120. old., Körmendre 104. old., Csákányra 102. old.
10	FLÓRIÁN Mária i. m. 163. oldalán hivatkozott Dömötör Sándor Őrség című, 1958-ban megjelent munkájának 289. oldalára.
11	NAGY Zoltán: Történeti források feltárásának tanulságai. Bortároló hordók és gabonatároló eszközök, dongás edények a szentgotthárdi apátság falvaiban a hagyatéki leltárak tükrében (1786–1846) I. rész. In: Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 36 (2013) Szerk.: ILLÉS Péter, 294–295. old.
12	NAGY Zoltán: Kézművesipari műhely- és szerszámkataszter. Vas megye. Veszprém – Körmend 1992. 47. old.
13	A fent közölt iratok lelőhelyei: MNL VaML IV-1/b Közgyűlési iratok 307/1838, illetve MNL VaML IV. 1.b. 67. csomó, Céhiratok
14	MNL VaML IV-167/a/58. Főszolgabírói iratok, hagyatéki leltárak
15	1889-re a Nagyrákoson működő takácsok létszáma 7-ről 4-re csökkent. Hét esztendőn keresztül itt dolgozott Adorján Sámuel, Hada Sándor, Vass Károly, új takácsként Gergics József, de már nem találjuk Tolnay Györgyöt, Laczó Józsefet, Orbán Jánost és Takács Józsefet. A takácsok létszámcsökkenése általános jelenség. Rábagyarmaton még 1892-ben egy takács volt a faluban, de őt már 1899-ben nem találjuk, helyét sem foglalja el senki már. E fogyatkozás egyértelműen jelzi a takácsok piacvesztését, nem tudnak megbirkózni az olcsóbb gyári termékek előretörésével.
16	1899-ben már ő sincs, azaz egyetlen takács sincs Rábafüzesen az iparosok névjegyzéke szerint. MNL VaML IV. 405/b IX. 577/1989
17	MNL VaML IV. 405/b. IX. 577/1898 Iparosok jegyzéke
18	Árjegyzék damaszt lenáruk, vásznak, gör- és fafüggönyökről KOVÁCS ÉS CZIHÁK műszövőde Őri-Szent- Péter vasúti állomás: Csákány. Nyomtatott Bertalanfy Józsefnél. Körmend 1903. Borítólapjának tetején az 1900. évi ipartársuláson díszoklevél.
19	MARX Mária: Műszövés Őriszentpéteren a 19–20. század fordulóján. In: Acta Ethnografica Danubiana 17 (2015). Szerk.: Liszka József. 87–110. old.
20	„A 12 személyes, 300 x 180 cm-es damaszt asztalterítő[t]...a soproni múzeum 1963-ban Jensitz Henrik soproni festőművész özvegyétől megvásárolta és jelenleg is a múzeum gyűjteményének féltett darabja.” – idézzük CSÁK Zsófia Körmendi terítő Árpád lovas alakjával című cikkének részletét. Körmendi Figyelő, 1996. augusztus 14. 1–2. old.
21	CSÁK Zsófia i. m. kötetbe foglalva megjelent: NAGY Zoltán: Múzeum, te mindenem – húsz év szolgálat Körmenden. Körmend, 2001. 172–173. old. – a terítő fényképével.
22	NÁDASDY Lajos 1982. A falusi és mezővárosi kézműipar Vas megyében a 16–19. században. In: Horváth Ferenc szerk.: Vas megye múltjából 2. 923–113. Szombathely, 1986. A falusi és mezővárosi céhes kézműipar helyzete Vas megyében a 19. században (I.) 1813. évi céhes összeírás. Vasi Szemle 40. évf. 1. 96–121. old. Szombathely, 100. old.
23	NÁDASDY Lajos: i. m. 104., 116. old.
24	KOŠIČ József: A Magyar országi Vandalus Tótokról, Tudományos Gyűjtemény, Pest, 1828. 11. old.
25	GORZA Sándor: Szülőföldem Nagyrákos. Szerk.: NAGY Zoltán. Nagyrákos–Körmend, 1997. 35–36. old. (Vas megye néprajzi kincsestára I.)
26	Az itt leírtak BÍRÓ Friderika köv. tanulmányaiból származnak: Az Őrség ház- és lakáskultúrája. Szombathely, 1972. Az épített környezet, település. Szombathely, 1996.
27	NAGY Zoltán: Kézművesipari műhely- és szerszámkataszter, Vas megye. Veszprém – Körmend, 1992, asztalos, 49. oldal
28	Menyasszonyládák archaikus, hornyolóval díszített darabjai közül a legrégebbi a Pankaszi Gyűjteményben található, 1790-es vésett évszámmal.
29	Az ácsolt, geometrikus díszítéssel ellátott ágyak közül az 1840-es évszámot viselő kercaszomori ácsolt ágy a leghíresebb (Néprajzi Múzeum 54. 26. 87), de a szentendrei skanzen szalafői füstösházának konyhájában bemutatott, Lendvadedesről gyűjtött, hasonlóan remekbe készített darab is figyelmet érdemel.
30	A fent említett bútorok grafikáit, fényképeit Bíró Friderika több dolgozatában is tanulmányozhatjuk. Közülük most csupán kettőt említünk meg: BÍRÓ Friderika: Az otthon művészete – Lakáskultúra, bútorzat. In: Vas megye népművészete. Szerk.: GRÁFIK Imre. Szombathely, 1996. 78–88 old., valamint BÍRÓ Friderika: Paraszti ház- és lakáskultúra Délnyugat-Dunántúlon. In: Az Őrségi Nemzeti Park I–II. Szerk.: BARTHA Dénes. Őriszentpéter, 2016. 484–488. old.
31	BÍRÓ Friderika i. m. 488. old.
32	BÍRÓ Friderika i. m. 491., 493. old.
33	BÁRDOSI János: A festett díszítésű házormokról és a hegyhátszentpéteri tájházról. In: Savaria – A Vas megyei Múzeumok Értesítője. Szerk.: BÁNDI Gábor, 11–12 (1977–1978). Szombathely, 1984. 283 – 297. old.
34	Hegyhátszentpéter, Béke utca 86. sz. ház.
35	Szentgotthárdi ciszter apátság uradalmának gazdasági iratai, 11. kötet, 396. sz.
36	NAGY Zoltán: Kézművesek a falvak magányában. Vasi Szemle, 2016. LXX. évf. 2. sz. 223. old.
37	NAGY Zoltán: Az írott források több szempontú összevetése kézműves–ipartörténeti kutatásban. Egy 1853. évi körmendi műiparos jegyzék feltárásának tanulságai. In: Történeti forrás – néprajzi olvasat. MTA Néprajzi Kutatóintézete, 2008. 106. old. (Documentatio Ethnografica, 23.)
38	A szentgotthárdi szolgabíróság iratai IV.193/b. A szentgotthárdi apátság gazdasági irata 24. kötet.
39	A szentgotthárdi szolgabíróság iratai IV.193/b. A szentgotthárdi apátság gazdasági irata 25. kötet.
40	A szentgotthárdi szolgabíróság iratai IV.193/b. A szentgotthárdi apátság gazdasági iratai. 1842/134 Texler János feleségének javai. Csörötnek, 1842.
41	MNL VaML IV-167/9/58 Huszár Péter hagyatéki leltára. Gyarmat, 1855.
42	A falvak közül a „Vendvidéken” terjedt el jobban a mór fal a XIX. század első harmadában. Istvánfalván 1822-ben „Két derékból álló mór ház”, Tótfaluban 1828-ban „3 derék földből”, Permisén 1824-ben „Egy derékból álló Mór”, Perenyén 1831-ben „3 derékból álló Mór ház” korai példaként említhető a szentgotthárdi ciszter uradalom gazdasági iratai közül válogatva. Ekkor az épületállomány mintegy 4%-át földből építették. A foglalkozások közt ritkaságszámba megy ugyan, de megjelenik 1899-ben Rábagyarmaton a „háztömő”.
43	NAGY Zoltán: Történeti források feltárásának tanulságai: Bortároló hordók és gabonatároló eszközök, dongás edények a szentgotthárdi apátság falvaiban a hagyatéki leltárak tükrében (1786–1846) I. rész. In: Savaria – Vas Megyei Múzeumok Értesítője 36 (2013) Szerk.: ILLÉS Péter, 286. old.
44	Köszönettel tartozom Varga Géza barátomnak, hogy évszámos cserepeit a rendelkezésemre bocsátotta azzal együtt, hogy engedélyezte tetőcserepeinek fényképezését is. Itt csak ízelítőt adunk a gyűjteményből, mely a helyszínen mindenki számára látogatható.