„FESTENI KELL, DE NEM AKÁRHOGYAN”¹

Idén lenne 86 éves, de már tizenöt éve nincs köztünk.² Életének mérlegelése Szent Mihály feladata, hátrahagyott műveit pedig majd az utókor ítéli meg. Ehhez az utóbbihoz lenne ez az írás adalék, elfogult és elfogulatlan érvelés, védőbeszéd.

 

Elsőáldozóként.
A fotó V. Tóth Lászlóné
tulajdona, Bp.

 

Szépen barázdált homloka, bársony kordzakója, bánatos, férfias zengésű hangja ma is megidézhető, sőt nem felejthető. Volt idő, amikor szinte naponta találkoztunk, beszélgettünk. Legtöbbnyire szűk, szakmai kérdésekről, alapozás, ecsetek, pasztellkészlet, cáki festések stb. Számomra ő volt „a festő” a városban, aki mindig magával hordta vívódásait, tépelődéseit, ruháival ellentétben ezeket nem tudta levetni magáról. Felelős értelmiségi ezt nem is képes megtenni. Ezért néztem fel mindig rá. Lehet, hogy elefántcsonttoronyban élt ő is, de oda kényszerült visszavonulni, mint annyi sok más, nagy művészelődünk.

 

Igazolványkép, 1948.
Az igazolvány
V. Tóth Lászlóné tulajdona.

 

Kitörölhetetlenül őrzök azonban egy másik, sokkal szomorúbb képet is róla, az utolsó oladi kiállításáról, amikor már súlyos beteg volt.³ Kézen fogva vezettük saját képei előtt, felduzzadt, rezzenéstelen arccal, némán csoszogta körbe a termet, néha megállt egy-egy képénél, a szeme mintha megcsillant volna, mintha megértette volna, talán eljutott a tudatához, hogy ez az ő műve, sőt talán emlékek is feltolultak benne, de szavakban, emberi gesztusokban már nem tudta kifejezni ezt. Ennyi volt az összes életjel a hajdani festőtől a hajdani festőről. Az övénél fájdalmasabb, szívszorítóbb élettörténetet nem ismerek szűkebb régiónk képzőművészetében. A szülőváros talán senkivel sem bánt olyan mostohán, mint vele, bár megbecsülésben másokat sem kényeztetett el soha.⁴ Ő, aki itt született, a diploma megszerzése után ide tért vissza, itt szerzett országos elismerést tehetségének, 60 évesen mégsem rendezhetett visszatekintő kiállítást a Szombathelyi Képtárban, pedig mennyire készült rá!⁵ „90-ben nem rendezik meg különböző kifogásokkal a Képtárban gyűjteményes kiállításomat.”⁶

 

Népiskolai értesítője, 1940.

 

Valójában ekkor halt meg, és nem 11 évre rá, legalább is a lelke, a tartása és az önbecsülése. Halála után hátrahagyott műveiből a szombathelyi Vitalitas Galéria, a Szombathelyi Képtár, és Répcelaki Művelődési Központ rendezett egy-egy emlékkiállítást, majd a Vasvári Békeház a legszebb korai műveiből egy teremnyi állandó bemutatót, valamint a Nárai Polgármesteri Hivatalban látható immár évek óta egy kisebb kollekció festményeiből.⁷ Egykori, utolsó szombathelyi műtermében más dolgozik már.

 

Leckekönyve. A Vasvári Békeház Képzőművészeti Gyűjteményének (V. B. K. Gy.) tulajdona	Diákigazolványa. V. B. K. Gy.

 

„Vasi Tóth László 1930. április 18-án született Szombathelyen. Apjára, aki munkásember volt, vasesztergályos, nagycsalád eltartása hárult. Négyen voltak testvérek, mind fiúk. Az apai nagyszülők házában laktak, az egykori Eisinger-telepen, a Nyár utcában (ma Balassi Bálint utca). Tóth László iskolába kerülése után kezdett csak többet rajzolgatni... Az e téren mutatkozó ügyességét alighanem nagyapjától kapta örökül, aki bognár volt, ügyesen fúró-faragó ezermester ember. Az anyagi gondok 1938-ban a családot arra késztették, hogy Csepelre költözzenek, ahol kedvezőbb munkaalkalmak kínálkoztak. (...)

 

Mészáros József festőművésszel a kollektív műteremben, 1957.
A fotó Sz. Habetler Márta tulajdona, Szombathely

 

A második világháború az amúgy is nehéz körülmények között lévő, az életnek mindig inkább csak a kemény oldalát érző családot igen kegyetlenül sújtotta. Budapest legelső bombázásainak alkalmával egyik óráról a másikra teljesen hajléktalanná, nincstelenné váltak. Az egész család kénytelen volt visszatérni Szombathelyre, a nagyszülőkhöz. A háború utolsó, súlyos sötét esztendei a család számára is a legnehezebb időszakot jelentették. 1945 után az élet megindulásával Tóth László a Szombathelyi Pamutiparban helyezkedett el segédmunkásként. 1948 őszén Pestre kerül ipari tanulónak. Szorgalmasan látogatja Csepelen a képzőművész kört, amelyet akkortájt Ék Sándor vezetett. 1949-ben felvételt nyert rendkívüli hallgatóként a Képzőművészeti Főiskolára, 1950-ben pedig rendes hallgatóként. Szülei ellenezték pályaválasztását. Mesterei Papp Gyula, Fónyi Géza és Hincz Gyula voltak. Legmélyebb és értékesebb élményeit és benyomásait Fónyi Gézától kapta. (...) Főiskolai tanulmányait 1954-ben fejezte be a tanár szakon. (...) tanári állást biztosítottak számára Kalocsán, az állást azonban nem fogadta el, Szombathelyre jött. A tanítást a szentkirályi általános iskolában kezdte, majd több általános iskolában is tanított, a leghuzamosabb ideig a Dózsa utcaiban (1955–62). (...) Szombathelyre kerülése után nagyapjánál lakott. A festés szempontjából az Alkotmány utcai padlásszoba, aminek ablakán vezette ki a kályha füstcsövét, és ahol 1956 és 1964 között lakott, már szinte műteremnek számított...”⁸

 

Kiállítási plakát, 1959. A szerző fotója. V. B. K. Gy.	Kiállítási plakát, 1961. A szerző fotója. V. B. K. Gy.

 

Az idézett életrajz kisebb kiegészítésekre szorul. A festő édesapja Tóth Lajos, édesanyja Kiss Mária. A Csepelen kelt Népiskolai Értesítője szerint 1939. december 16-án íratták be a szülei a csepeli II. Rákóczi Ferenc úti állami iskola harmadik osztályába, ahol szinte csak jeles és kitűnő osztályzatokat szerzett.⁹

 

Legderűsebb arca, 60-as évek. A fotó V. Tóth Lászlóné tulajdona.	Festő eszközökkel útra készen. A fotó V. Tóth Lászlóné tulajdona.

 

1949. október 12-én iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, az első évben azonban először szakérettségit kellett tennie. A főiskolai tanárai közt, a leckekönyve szerint még megtaláljuk Barcsay Jenőt, Koffán Károlyt, Rabinovszky Máriuszt és Végvári Lajost.¹⁰ „Főiskolai tanárai, mesterei közül – saját bevallása szerint – a legtöbbet Fónyi Gézától és Hincz Gyulától tanult.”¹¹

 

Kikapcsolódás a kertben, békés szemlélődés közben.
A fotó V. Tóth Lászlóné tulajdona.

 

A művész eddigi életútjában két olyan pontot látunk, amikor szembeszállt a sorssal. Először amikor szülei ellenére a művészhivatást választotta, másodszor Kalocsa helyett szülővárosát pályakezdésének helyszínéül. Még egy ilyen döntést hoz majd, amikor felhagy a tanítással, és teljesen a festészetnek szenteli életét. Ez a három szembeszegülés jellemszilárdságot, eltökéltséget, céltudatosságot és művészi elhivatottságot takar. „A festészethez nem csak technika kell (...) egyéniség és jellem.”¹²

 

Feleségével Tihanyban, 1960.
A fotó V. Tóth Lászlóné tulajdona.

 

A szülővárosba való visszaérkezés várakozásait azonban több szempontból is felülírta az élet, ugyanis amikor ez történt, a múlt század ötvenes éveinek közepén, vele nagyjából egy időben költözött haza Mészáros József festőművész is, és került Vas megyébe Horváth János festőművész. Ők hárman egy csapásra robbantak be a szombathelyi képzőművészetbe. ¹³ Összefogottabb látásmódjuk, szabadabb festői nyelvük új impulzusokat adott a helyi képzőművészetnek. Erősítették egymást, szinte folytatódott a főiskolai alkotói légkör közöttük (Mészáros József és V. Tóth László egy ideig közös műteremben is dolgoztak), ám egyben riválisai is lettek egymásnak. V. Tóth László megpróbált elkülönülni tőlük, azonban így fokozatosan háttérbe szorult. A barát és festőtárs Mészáros József így jellemezte: „Nyakas gyerek (...) Becsületes, szorgalmas és jó ízlésű gyerek.”¹⁴

 

Plein air festés közben, 50-es évek közepe. A fotó V. Tóth Lászlóné tulajdona.	Hatvanévesen. A fotó V. Tóth Lászlóné tulajdona.

 

Olad falusias hangulatait festette, a nyári iskolai szünetekben pedig nagyobb kirándulásokat tett, ahol új festői feladatokat talált magának.¹⁵ „Olad, (Szt. Király) környéke, olajfestékkel dolgozom. Oladi utca, Oladi szilvás. Főtér este, különböző portrék, Népi blúzos lány. Zsennyén öreg fűzfákat, régi hidat festek. Kiállítok a zsennyei művésztelep tárlatán.”¹⁶

 

Szabadban festés. Benkő Sándor fotója,
közölve: Vas Népe, 1984. X. 10. 4. old.

 

A művésznek fennmaradt egy 1956-os naplója és 1957-ből pár külön lapra írt jegyzete, ahol még néhány hasonló, ars poetica-szerű megnyilatkozása olvasható: „A feltétlen szorgalom, az állandó akarni vágyás fenntartása sokban segíthet képességünk fejlesztésében. Inkább érzékletes bizarrságot, mint langyos kifejezésmódot válasszunk. MERNI és AKARNI KELL! (...) Ne múljon el egy nap sem, hogy festészeti problémával nem foglalkozol. Csakis a rendszeres munkával tehetünk lépéseket a fejlődés irányába. (...) Minden mozdulatban és ecsethúzásban a festészet iránti alázat és odaadás legyen benne. Nem lehet ezek nélkül művészetet megvalósítani. (...) Határozott, bátor kifejezéssel fejlesztheted magad, mert ellenkező esetben művészeted a »vidékies« posványban marad. Csak erős, élénk színekkel lehet a valóságot visszaadni. A valóság visszaadása nem a tárgy megjelenítésében, hanem szubjektív elképzeléseink a tárgyak felhasználásával (helyesebben azok magyarázásával) juthatunk a művészetben a kifejezésre. (...) Elveid megvalósítása: képszerűen látni, rajzolni, festeni. Kevesebb energiát az iskolai munkára.”¹⁷

 

Faluvége. Tollrajz, ’60 körül (papír). A szerző fotója. V. B. K. Gy.	Falusi porta. Ceruzarajz, 1989 (papír). A szerző fotója. V. B. K. Gy.

 

Az alkotás valóban mindennél fontosabb volt számára. A Savaria Múzeumban kétszer is (1959, 1961) kiállított együtt a három festő, de útjaik egyre inkább szétváltak. V. Tóth Lászlót előbb Tihanyban (1958–60), majd Mártélyon (1963–65) találjuk.¹⁸ „A 60-as évektől Tihany. Balatoni témákkal gazdagszik festészetem, enteriőröket, portrékat festek (Műterem, Könyöklő). 61-ben készültek, vászonra tojástemperával. Szántódi táj, Bakfis (Erzsi), Erzsi (piros ruhában).”¹⁹ Tihanyban még az oldott, posztimpresszionista festészet formanyelvén alkotott, Mártélyon azonban a látásmódja egyre konstruktívabbá vált. „Ekkor még nagyon gazdag volt a holt Tisza környezete. Elsősorban a művésztelep környéki vízparti tájat festem, megismerkedem a tanyasi világgal. Pitt- és tusrajzokat készítek. (Tanya, Kertvendéglő).”²⁰

 

Pajta. Ceruzarajz, 1995 (papír). A szerző fotója. V. B. K. Gy.	Bárkák, 1961. Közölve: Vasi Szemle 1961/3. (SZENTLÉLEKY Tihamér: A Magyar Képzőművészek Szövetsége megyei munkacsoportjának 1960. évi kiállítása) 110. old.

 

Ebben az átalakulási folyamatban „az Alkotmány utcai padlásszoba”, vagyis első szombathelyi műterme furcsa, tágas tereivel, gerendaszerkezeteivel inspirálólag hatott rá.²¹ A csendéletek és az enteriőrök, de még inkább általában maga a tér, ekkor kiemelt szerepet kaptak festészetében. Így közel került Kmetty Jánoshoz, egykori főiskolai példaképéhez, akinek elszánt, konok lelkialkata hasonló volt az övéhez. A képszerkesztés, a konstrukció jelentősége Kmettynél Cézanne-i hagyaték. „Cézanne nagy segítségem volt ebben, vagy nyolcvan-száz látott képével, szigorú képzőművészeti elveivel, amikkel kivirágzott a már-már elhervadt impreszszionizmusból.𔄭²²

 

Füredi táj. Közölve a „Szlovéniai – Vas megyei képzőművészek kiállítása” katalógusban, Savaria Múzeum, 1967.	Balatonfüredi öböl. A fotó a V. B. K. Gy. tulajdona.

 

V. Tóth László képeinek két dimenzióra transzponált térérzete szintén Cézanne-i örökség. A szilárd, megingathatatlan konstrukció ekkortól lesz képeinek egyik legfőbb alkotóeleme.²³ Mártélyon az alföldi festészeti hagyománnyal is szembesült, ennek a hozadéka azonban csak később érlelődik meg művészetében.²⁴ Ebben az időben sikertelenül megpályázott egy tanári állást a szombathelyi Taní tó képző Főiskolán.²⁵ A kudarc azonban még elszántabbá és még zárkózottabbá tette.

 

Behavazott falu, 1983. Közölve a Vas megyei képzőművészek 1983-as Tavaszi Tárlatának (Savaria Múzeum) katalógusában, Szombathely	Cáki udvar. A fotó a V. B. K. Gy. tulajdona.

 

1967-ben, egy tanulmányútja során kijutott Párizsba, az európai festészet fővárosába. Élőben látni a nagy posztimpresszionista elődöket, óriási hatással volt rá! A „személyes inspirációs élmény” még magabiztosabbá tette.²⁶ Élete végéig elraktározta magában a párizsi élményeket, belőlük élt, táplálkozott. A 70-es évektől nyaranta a nagymarosi művésztelepre járt dolgozni. Zentai Pál festőkolléga figyelte egyedül ekkori tevékenységét: „Hogy hosszú távon mi lesz? – Ki tudja? Ő mindenesetre hisz önmagában, miért ne hinne – képességei eleve predesztinálják erre...”²⁷ „Manapság festett, lírától áradó, halk muzsikájú tájképei mögött alig lehet sejteni alkotó munkájának önemésztő tüzét, eddig bejárt útjainak számtalan újrakezdését, hosszú, óriási és önmagán belül megvívott küzdelmeit. (...) Hatodik éve, hogy csak a festésből és csak a festésnek él. (...) A hideg-meleg színek ellentétére épülő konstruktívabb térábrázolás rohamosan váltja fel az eddigi testetlen tájait. (...) Ahogy fokozatosan egyre érettebbé vált művészete, úgy szűkül a földrajzi környezet témáit illetően. A figurális ábrázolás inkább csak mint kísérő jelenség bukkan fel remek tusrajzain. Rajzi rátermettsége közelebb viszi – különösen az utóbbi időben – a rézkarchoz. Napjainkban festett, teljesen beérett kőszeghegyaljai képei a vasi táj csodálatos üzenetei, melyek átfogó, formális módjuk ellenére magukban hordják a részleteket a friss reggelek szél borzolta rétjeitől az álmos tücsök ciripeléséig.”²⁸

 

Lukácsházi udvar, 1984. Közölve a művész 1984-es zalaegerszegi kiállításának meghívóján	Erdő reggel, 1988. Közölve a Vasi Tárlat (Szombathelyi Képtár) 1988-as kiállításának katalógusában, Szombathely

 

A természetközelséghez, a posztimpresszionista hagyományokhoz, a plein airben való festéshez mindvégig ragaszkodott. Nincs még egy olyan festőnk a régióban, aki ennyire ki volt éhezve a látványra, akinek a látványfestészet ennyire az életösztönévé vált. Ahogy a nagy elődök, ő is mindig szemtől szembe a látványélménnyel vívta küzdelmét a világ, a valóság megörökítésével. Abban a korban, amikor ez már anakronizmusnak, sőt eretnekségnek számított.²⁹

 

Fiúportré. Főiskolai tanulmány (olaj, vászon). Károlyi Anna fotója. V. B. K. Gy.	Mosónő, 1954 (olaj, karton). Károlyi Anna fotója. V. B. K. Gy.	Kék sapkás önarckép, 1960 (tempera, karton). V. B. K. Gy.

 

„V. Tóth László azon gyérülő számú festők egyike, aki még a helyszínen dolgozik. Ha kell, télikabátban, sállal a nyakában, vagy gumicsizmában, mikor mire kényszeríti a környezet, mert a látvány szinte utolérhetetlen, a fellobbanó fények, színek, árnyak, vetődések többsége egyszeri és megismételhetetlen. (...) – Úgy mondják, te vagy a legvasibb festő a vasi festők között. Mi lehet ennek az oka? – Nem tudom. Tény, leginkább a szűkebb hazámat festem.(...) Én inkább dunántúli festőnek tartom magam. (...) – Témáit nem keresi, találja (...) Kőszeghegyalja évtizedekig ellátja festeni valóval, s legújabban a Perint patak Herénytől a Petőfi-telepig. – Itt lehet festeni, ez egy eldorádó.”³⁰

 

Fürdés előtt, 1957 (olaj, vászon). Károlyi Anna fotója. V. B. K. Gy.	Műteremrészlet, 1961 (tempera, vászon). Szabó Erika fotója. V. B. K. Gy.	Szobabelső, 1961 (tempera, vászon). Károlyi Anna fotója. V. B. K. Gy.

 

Kőszeghegyalja központja számára Cák. „Megvásárlom a cáki tornácos házat. Kőszeghegyaljai témákat festek (Velemi est, Velemi kút, Hófoltok, Szerdahelyi templom). (...) A nyolcvanas évek végétől (87–88) pasztell és rézkarc technikával behatóbban foglalkozom.”³¹

Az ekkor kialakított szálkás ecsetkezelése bizonyos tekintetben Van Goghot idézi. V. Tóth Lászlónál Cézanne tektonikus látásmódja párosult Van Gogh rusztikus és szenvedélyes ecsetkezelésével. E két posztimpresszionista festőóriás festészeti örökségének egyesítése festészetének legnagyobb vívmánya és értéke! Egyéni hangja ezzel a szintézissel ekkor teljesedett ki végérvényesen. Nem csak Cézanne és Van Gogh miatt azonban, hanem egyáltalán, a képi látásmód kulturáltsága miatt is, Bartha László mellett talán a legfranciásabb ízlésű vasi festőnk.

 

Oladi utca, 50-es évek közepe (tempera, vászon). A szerző fotója. V. B. K. Gy.	Alkonyi fények, 50-es évek második fele (olaj, vászon). Károlyi Anna fotója. V. B. K. Gy.

 

„Soha nem volt elégedett munkájával, mindig festenie kellett. Amikor dolgozni kezdett, nagy energiával vázolta fel ecsettel. Összpontosított, lázba hozta a munka. Izgalommal kezdett el dolgozni, de roppant alázattal. Nem volt felszínes, és amit megcsinált, úgy érezte a legjobban csinálta. (...) Szerette maga körül a rendet, senkit nem engedett fel a műhelyébe. (...) »Magányos farkas« volt, nem nyüzsgött, nem volt társasági lény, szerény volt, nem dohányzott és nem fogyasztott alkoholt, kimaradt a »haverkodásból«, szórakozásból, annak ellenére, hogy szerette és tisztelte az embereket. Tiszta ember volt, nem dőlt be a politikának, pedig sokszor megkörnyékezték. Mindig kimondta a véleményét, még akkor is, ha megvetést kapott érte. Díjak, elismerések nem érdekelték: a munka, a festészet szeretete, a művészi alázat vezette életében.”³² Komoly megbecsülésben és elismerésben így nem is részesült. A megyei tárlatokon ugyan mindig szerepelt a legújabb munkáival, ennek ellenére művészete észrevétlen, sőt elszigetelt maradt. Ez részben a már említett zárkózottságának is a következménye volt. „Így lettem hatvanéves. Két éve. Most a Fő téren a volt Üvegboltban könyvek társaságában állítok ki, és akinek kedve van, vásárolhat is...”³³

 

Ajtómból, 1960 (tempera, farost). Szabó Erika fotója. V. Tóth Lászlóné tulajdona	Könyöklő, 60-as évek (tempera, farost). Szabó Erika fotója. V. Tóth Lászlóné tulajdona	Vártemplom (olaj, farost). Szabó Erika fotója. V. Tóth Lászlóné tulajdona

 

1969-ben vásárolt tőle a Megyei Tanács egy festményt, majd 1980-ban, ötvenévesen, 5 ezer forintos elismerésben részesítették. Hat év múlva a Megyei Tanács Művelődési Osztálya a műterméből vásárolt ismét egy képet.³⁴ Ennyi az összes megbecsülés eredménye. Sajnos osztanunk kell Rumi Rajki István közel száz évvel ezelőtt megfogalmazott véleményét: „Nagyon szeretem ezt a várost, de ki kell mondanom: itt nincs tere, nincs jövője és nincs célja a direkt művészetnek.”³⁵

Az utolsó 10–15 év motívumvilága Kőszeghegyaljára és Szombathely környékére szűkült. Az olajfesték mellett egyre több pasztellt és akvarellt készített, hisz idősödve a kinti munka egyre körülményesebbé vált számára. „Az idén főleg Kőszeghegyalján dolgoztam. A Nyugat-Dunántúl egyik legszebb részének tartom, sok képem igyekszik ezt a szépséget megörökíteni.”³⁶

 

Csendélet festődobozzal, 1954 (olaj, vászon). A szerző fotója. V. B. K. Gy.	Csendélet hegedűvel, 60-as évek (tempera, vászon). Szabó Erika fotója. V. Tóth Lászlóné tulajdona	Udvar Cákon (olaj, farost). Szabó Erika fotója. V. Tóth Lászlóné tulajdona

 

V. Tóth László par excellence festő volt, csak a festészetnek élt, elkülönült magányában, ha tehette, mindennap dolgozott, hihetetlen munkabírással és elszántsággal, mindvégig következetesen önmagát adva. „Hányféle lehet a csend? A Kőszeg-hegyaljai dombok, völgyek, fák, búzatáblák, évszakonkénti-napszakonként változó arculata hol a szerény-fehér téli, hol a kinyíló, zöldekben pompázó tavaszi, hol a nyers életerőtől duzzadó nyári, hol a mélytüzű színek feszültségében fogant őszi csendként jelenik meg V. Tóth László festményein. Az udvaron álló szénásszekér, és tornácok belső, sápadt kék nyugalma is egy-egy csönddarab. (...) A csend hangjai a képeken szín-szimfóniákat zengenek. Ettől válik lüktetően élővé – érzővé a festő képi világa.”³⁷ „Árnyas lugas, omladozó ház, hófoltos dombok, vörösen izzó őszi táj, vízparti visszatükröződés, udvarbelsők: minden képéből a természet csendje árad, a mozdulatlanságot a színek teszik élettel telivé. V. Tóth László művészetében a 80-as évek új festői látásmódot hozott, amely alapjaiban szervesen kapcsolódik az előző periódusokhoz. A tónusok finomabban differenciálódnak, ha kell erősebbek, hogy érzékeltessék azt az emberhez közelítő világot, amely talán sohasem volt ennyire közel hozzá, mint ezekben képekben. Egy olyan művész hitvallása ez a »csak« közelítő világ, aki lételemének a természetet, az őt körülvevő vasi tájakat, városokat, utcákat, házakat, udvarokat tartja. A táj más, mint az ember, színt-vallóbb: szemtől-szembe ezerarcú, veszélyes és létét biztosító. A festő számára olyan, mint a Mont Everest, amit minden képnél más úton kell megmászni, hogy bensőből fakadó igaz mű legyen. A csúcs megmászásánál egyre nehezebb új ösvényeket találni, az ember szeret a kitaposottra vissza-visszatérni. A fent széttekintő pillantás nagyobb egységben látja a világot, ami a közelítést is megkönnyíti.”³⁸ „Sajátos stílusa elemi erővel jeleníti meg a szeretett vasi földet, falvakat, dombhátakat...”³⁹ „Nem vitatható, sokszorosan megszolgálta a »vasi« előnevet.”⁴⁰ „Jelentős alkotója volt megyénknek, melyhez annyira ragaszkodott, hogy betűjelét még nevében is hordozta.”⁴¹ „A szülőföldjéhez szinte gyermekien ragaszkodó művészt testesítette meg. (...) Az intim tájkép vasi szószólója volt.”⁴²

 

Cák (olaj, farost). Szabó Erika fotója. V. Tóth Lászlóné tulajdona	Kis falu (Cák; olaj, farost). Szabó Erika fotója	Falusi ház (pasztell, papír). Szabó Erika fotója. V. B. K. Gy.

 

„Hűség az egyéni stílushoz még akkor is érték, ha nem követi nyomon az európait. Az pedig, ha az egyéni stílus alkateleme a nemzeti stílusnak (ha ilyen van) még többet jelent (...) nemzeti hagyományokba kapaszkodó művészet is csak akkor látszik életképesnek, ha elődei élő eredményeit kapja össze és módolja át.”⁴³

V. Tóth László épp ezt tette, festészetében és életében is hű maradt önmagához, életművével gazdagította a múlt századi vasi és magyar képzőművészetet. Vasváron látható kollekciójából kitűnik, nem is „akárhogyan” képei ünnepei a szemnek és a léleknek.⁴⁴ „Sugárzik belőlük az élet, a haza, a szülőföld szeretete.”⁴⁵

   

JEGYZETEK

1	V. Tóth László nem az a művész volt, aki szavakkal is gyakran megnyilatkozott festészetéről. Ilyen értelemben az egyik legrejtőzködőbb alkotónak tekintettük. A címben szereplő idézet egy 1957. december 15-én írt jegyzetéből származik; a kéziratot a Vasvári Békeház Képzőművészeti Gyűjteményének dokumentumtárában őrzik.
2	A jelen tanulmány megírása óta a festő özvegye Budapestre költözött, a család felszámolt minden szombathelyi kapcsolatot. Ezért az életmű egy újabb része került a Vasvári Békeház Képzőművészeti Gyűjteményébe letéti szerződéssel.
3	V. Tóth László festőművész életmű-kiállítása, 2000, Oladi Művelődési Központ
4	Ennek kutatása, a miértjének a megválaszolása a helyi művelődéstörténet és művészettörténet-írás feladata.
5	A II. világháború utáni Vas megyei képzőművészeti közállapotok egy külön tanulmányt érdemelnének. "Tavaszi vagy az Őszi Tárlat volt az a hely ahol évente megmutatták munkáikat a Vas megyei alkotók. Az akkori kultúrpolitika kiállítások zsűrizése révén, néhány kijelölt művésszel mesterségesen meghatározta, mi a jó és a rossz mű, mit lehet kiállítani és mit nem, és mennyiért adhatók el. Emlékszem ezt milyen nehezen fogadta el, mennyit vitatkozott, sok keserűséget szerezve magának." – Szabó Erika a művész leányát, Tóth Réka művészettörténészt idézi szakdolgozatában. (SZABÓ Erika: V. Tóth László művészete – Szombathely, 2005) 27. old. – 1986-ban a Megyeházán művészeti előadóként a fent leírt helyzet fogadott. Jöttek a művészkollégák különböző tanácsokat adni, amikor azonban látták, hogy nem fogadom meg őket, feletteseimnél, de még a megyei Pártbizottságnál is bepanaszoltak. "Mit képzel ez a taknyos?" (Mármint én, 27 éves voltam.) Úgy gondoltam, hogy nyolc és fél év művészettörténet tanulás után talán lehet önálló véleményem, és tanácsadóként nem kell tanácsadókat fogadnom. (Voltak persze olyan művészkollégák is, akik épp évtizedes mellőzöttségüket tárták fel nekem. Ekkor fogalmazódott meg bennem a "Tűrttiltott" kiállítás gondolata, amit csak 1991-ben rendeztünk meg Rasperger Józseffel.)
6	Festészetemről (kézirat, Szombathely, 1991) – a Vasvári Békeház Képzőművészeti Gyűjteményének dokumentumtárában, 1. old.
7	2005: Vitalitas Galéria, 2006: Szombathelyi Képtár, 2007: Répce Galéria, 2011: Vasvár Békeház, Nárai Polgármesteri Hivatal. Az utóbbi Németh Tamásnak, Nárai község polgármesterének köszönhetően valósult meg.
8	HECKENAST János: Vasi Tóth László – Vasi Szemle 1966/4. Szombathely, 618–620. old. Heckenast János tanulmánya ma is forrásértékű a művész pályakezdő éveiről. Heckenast János később is figyelemmel kísérte a művész pályáját. 1975-ös zalaegerszegi kiállításához is ő írt előszót. – "Kalocsán a tanítóképző rajztanári katedrája várta, de ő szülővárosát választotta." – SALAMON Nándor: V. Tóth László revidius. Művészet és Barátai 2007/1. Bp. 12. old.
9	Az értesítő a Vasvári Békeház Képzőművészeti Gyűjteményének dokumentumtárában.
10	Főiskolai leckekönyve ugyanitt található.
11	BERTALAN Lajos: V. Tóth László – Festészet és grafika (Nemzetközi Kultúrtörténeti Szimpozion) – Mogersdorf [Nagyfalva], 1979
12	A művész tulajdonában lévő, "A Magyar Festészet Haladó Hagyományai" című katalógusban olvasható ez a ceruzával írt kis ars poetica, a pontozott szöveg sajnos olvashatatlan.
13	"Mind a hárman csak néhány éve végezték el a Képzőművészeti Főiskolát. A formák és az új kifejezésmód kialakításának, a benső érzelmek kivetítésének útkeresése meglátszik műveiken, de formakeresésük nem öncélú modernkedés, hanem az eszmei mondanivaló hordozója." – DOMONKOS Imre: Három fiatal festő kiállítása. Vas Népe, 1958. IV. 26., 4. old.
14	Mészáros József 1953-ban, tehát a főiskolás éveikben jellemezte így a "Bajtársat", vagyis V. Tóth Lászlót. – SZÉLL Kálmán – SZÉLL Tamás: Barátunk, Mészáros József festőművész (1915–1979). Vasi Szemle, 2006/2., 188. old.
15	"Tóth László oladi tájképei a színek intenzitására építettek. Egy sárga ház fala világító erejével a tájhangulat alaphangját adja meg. Interieurjei könnyed, harmonikus kolorizmussal eleven, intim impressziót adnak. Mosónő c. képe lebegő színfoltok, a realizmus igényével jellemzik a mosóasszony alakját, mozgását." – DOMONKOS Imre: Három fiatal festő kiállítása. Vas Népe, 1958. 04. 26. Sz.hely, 4. old.
16	Festészetemről (kézirat, 1991, Sz.hely) – a Vasvári Békeház Képzőművészeti Gyűjteményének dokumentumtárában, 1. old.
17	A Vasvári Békeház Képzőművészeti Gyűjteményének dokumentumtárában.
18	"Az idén másfél hónapig a Hódmezővásárhely melletti Mártélyon festett. Ezek a »kiruccanások« a megyéből jó hatást gyakoroltak a mindenre érzékenyen reagáló fiatal művészre. Palettája megvilágosodott. A sötét, kékes, angolvöröses, barnás tónusokat felváltották a narancsos, cinóbervörös, tüzes zöld, okkeres színek. A vízpart párás levegője és csodálatos hangulata új élményekkel gazdagította." – ZENTAI Pál: Új színek a palettán. Vas Népe, 1965. VI. 27.
19	Festészetemről. 1. old.
20	Uo.
21	HECKENAST János, i. m. 619. old. Ebben az időszakban még Lődör Jenő (1904–1979) festészetében figyelhetünk meg hasonló konstruktivista látásmódot, de egymásra hatásról nincsenek ismereteink, csupán annyi, hogy a szombathelyi kollektív műterembe más festők is bejártak. (A kiállításokra itt gyűjtötték be a képeket.)
22	Uo.
23	"V. Tóth műveinek legfőbb jellemzői: pontos szerkezet, súlyos színtömbök, mély tónusok, szigorúság. Főleg az utóbbit kell hangsúlyoznunk, mivel az előbbiekből önként következik. Ha ehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy mélytónusú színtömbjei általában a hideg-kék valamelyik árnyalatához tartoznak, akkor a szigorúsághoz még bizonyos fokú érzelmi lehűtés társul. Ezért érzi az ember V. Tóth képei között a zárkózottságot, a távolságtartó hűvösség légkörét. Néha egészen indokolatlanul, mert a szigorúság mögött, a zord és komor felszíni formák alatt a ritmus, a belső tartalom, az érzelmi telítettség értékes gazdagsága húzódik meg." – BERTALAN Lajos: Képek a szigorúságról. V. Tóth László kiállítása. Vas Népe, 1969. IX. 21.
24	SZABÓ Erika szakdolgozata, 11. old. Ebben az időben festészete nagyon invenciózus és ígéretes volt. A visszautasítás mai szemmel nézve érthetetlen. Biztosan egész másként alakult volna későbbi pályaképe, ha ekkor bekerült volna a felsőoktatásba.
25	Uo.
26	Uo.
27	ZENTAI Pál: A terv, két kiállítás jövőre. Műteremlátogatás V. Tóth Lászlónál Vas Népe, 1974. IX. 30. 7. old. Zentai Pál festőművész nem csak hivatalból, hanem valódi elkötelezettséggel írta művésztársairól hozzáértő beszámolóit a megyei napilap hasábjain. A hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig, két évtizeden át koronatanúja volt a Vas megyei képzőművészetnek. A téma kutatóinak így írásai nélkülözhetetlenek. Zentai Pál képzőművészeti publicisztikája megérdemelne egy önálló kötetet.
28	ZENTAI Pál: V. Tóth László zalaegerszegi kiállításáról. Vas Népe, 1975. VI. 29.
29	"A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején hétvégenként – ami csak a szombat délutánt és a vasárnapot jelentette, hiszen a szombat iskolai és munkanap volt akkoriban – rendszeresen kirándultunk kerékpáron zötykölődve Olad és Kám felé, mikor melyik helyen talált rá a megrajzolandó témára. Ha hármasban mentünk a Balatonhoz, a mártélyi vagy a nagymarosi művésztelepre, Ő akkor is járta a maga útját, eltűnt a rajzmappával, táskájával, összecsukható székével. (...) Tisztelte és becsülte a természetet, ezért a rajzok, akvarellek is ott születtek a helyszínen töltött idő lenyomataiként. Nem volt korszerű művész, nem keresett új utakat, kifejezési formákat, mert szenvedéllyel hitte, hogy a modell valósága nélkül – akár a táj, akár a csendélet, akár a portré – nem születhet maradandó mű. Képes volt órákat gyalogolni a témáért, megszenvedve akár az időjárás szélsőségeit is, de ez sohasem szegte kedvét. (...) Mindig figyelemmel kísérte, hogy kortársai hol tartanak, mit csinálnak, de ez nem befolyásolta a munkáit." – Leánya, Tóth Réka visszaemlékezése; Szabó Erika szakdolgozata 7–8, 12. old.
30	PÓSFAI János: Képeiből a természet csendje árad. V. Tóth László műtermében. Vasi Propagandista, 1986. XII. 06. 127–137. old.
31	Festészetemről. 1. old.
32	Felesége, Kovács Mária Magdolna visszaemlékezése Szabó Erika szakdolgozatában, 10–11. old.
33	BODORKÓS András: A festő, aki elmúlt hatvanéves. Vas Népe, 1992. XII. 29. 5. old.
34	A szerző révén, aki akkor a Megyei Tanács Művelődési Osztályának művészeti előadója volt.
35	SALAMON Nándor: Rumi Rajki István. Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2009. 90. old. A kulturális közöny, amely Rumi Rajki idejében jellemezte a megyeszékhelyt, V. Tóth László életében sem változott, sőt ma sem. Erről írtam a Vasi Szemle tavalyi 5. számában "Érték-átörökítési válság Vas megyében" címmel.
36	ZENTAI Pál: A terv, két kiállítás jövőre
37	Tóth Réka ajánlója a festő zalaegerszegi kiállításához, 1984. "A műterem sarkában rendezi vázlatait. Felnyúl a polcra, s leveszi mappáját, lapozgat, ahogyan a hétköznapok embere rendezi fényképeit, vagy nyúl a polcra kedvenc könyvéért. Az ágas-bogas fák, a kalapos öregember a szombathelyi festőművész, V. Tóth László vázlatai, rajzai. Ezek is erről a csendes meditációról árulkodnak." – BODORKÓS András. V. Tóth László pillanatai. Vas Népe, 1993. I. 9. 5. old.
38	Tóth Réka ajánlója a festő budapesti (Paál László Terem) kiállításához, 1982. "Kitűnő egyvonalas rajzai vannak, biztos kézzel bánik a ritmussal, a kompozícióval. (...) Milyen változatos ez a pálya, elsősorban a színekről szól a történet." Gálig Zoltán művészettörténészt idézi Ölbei Lívia cikkében: Színek és évek. Vas Népe, 2006. X. 18. 7. old.
39	KOZMA Gábor: V. Tóth a Viktori Art-ban. Vas Népe, 1996. III. 02. 7. old.
40	MERKLIN Tímea: Belülről is szép tájakon. Vas Népe, 2005. X. 13.
41	Torjay Valter kiállítás-megnyitójából a Vitalitas Galériában, Szombathely
42	TÓTH Csaba: Az ezredforduló képzőművészete Vas megyében. 2002.
43	BERNÁTH Aurél: A Múzsa körül. Bp. 1962 205. old. Bernáth Aurél minden könyve megvolt a művésznek, kedvenc olvasmányai közé tartozott.
44	"A kép ünnep legyen a szemnek." – kedvenc Delacroix-idézete; utolsó oladi kiállításának ez volt a mottója.
45	wk.: Avatott festője volt a tájnak. V. Tóth László alkotásai a Répce Galériában. Vas Népe, 2007. IX. 14. 16. old.