HITETLEN HÍVŐK,
HÍVŐ HITETLENEK

Korunk soha nem remélt méretű technikai haladása, elektronikai (informatikai) forradalma oly gyorsan és alaposan változtatta meg a világot, amelyhez hasonlót a történelem eddig nem tudott felmutatni. Szinte naponta kényszerülünk korábbi életmódunkat, a világgal kapcsolatos felfogásunkat át-, illetve újraértékelni. Ez a folyamat évezredek erkölcsének és hagyományainak sem kegyelmez, egyebek mellett a vallásnak sem, amelyet a felvilágosodás óta egyre inkább kikezd a racionalizmus és a mérföldes léptékű természettudományos haladás.

A számban, politikai jelentőségében egyre izmosodó iszlámtól eltekintve megállapítható, hogy a vallás világszerte válságban van. Ez talán leginkább (s főleg Európában) a kereszténységet érinti, amelynek nem csak az említett változás (haladás?), hanem a szabados liberális felfogás – ha nem is mindig nyíltan, de gyakorlati megvalósulása révén – mintegy hadat üzent. Az egyháznak és államnak a francia forradalom óta mindinkább megvalósuló szétválasztása helyeselhető, hiszen bármelyik intézmény felülkerekedése, hatalomgyakorlása, a történelem során előnytelen példákat eredményezett. Ám nyilvánvaló, hogy ez az elválasztás csak bizonyos mértékig lehetséges, hiszen ugyanazon ember egy személyben országának állampolgára, ám egyúttal egyházának is tagja lehet. Ma sajnos ez az alapjában kívánatos, és egymást kölcsönösen erősítő, kiegészítő szétválasztás számos helyen a két intézmény szembenállásához, ellenségeskedéséhez vezetett, ami közösségi szinten akadályoztatást, zavart, egyéni vonatkozásban pedig – ahogy azt az ún. szocialista korszakban megtapasztalhattuk – egyfajta személyiségi válságot, tudathasadást eredményezett.

A vallásos ember hitére támaszkodik, s ez a hit – éppen bizonyíthatatlanságánál fogva – a történelem során mindig is veszélyben forgott. Ez a veszély mára oly fokban erősödött, hogy ma már szinte magának a hitnek és a vallási intézményeknek a létét is fenyegeti. Ez az oka annak, hogy korunkban a civilizált országokban a hívő emberek kisebbségbe kerültek, önvédelemre szorulnak, és ez a tendencia napjainkban egyre markánsabbá, felgyorsultabbá vált.

A vallásos hit feltételezi, hogy a mi látható világunkon kívül létezik még egy természetfölötti (transzcendens) világ, amit nem érzékelhetünk, s amelynek legfőbb lénye a mindenek felett álló Isten. Ezzel szemben a hitetlenek (ateisták, materialisták) arról vannak meggyőződve, hogy a látható, mérhető természettudományos materiális világon (világegyetemen) kívül nincs más létező valóság. E felfogások (tulajdonképpen feltételezések) megválaszolása, birtoklása mindenkinek egyik legszemélyesebb ügye, de arról is meg vagyok győződve, hogy életében egyszer, de inkább többször, a legtöbb embernek (hívőnek és hitetlennek egyaránt) számot kellett vetnie azzal, hogy miért (minek alapján) hisz vagy nem hisz, s újra és újra fel kell tenni önmagának is a kérdést, hogy vajon helyesen ítélt-e? E gondolatokat kételkedésnek is lehet nevezni.

Az ún. vallásos embereknek is kétféle típusa van: az egyik meggyőződésből vagy akár szokásból (ha nem is mindig és korántsem tökéletesen) gyakorolja a vallását, annak tanítását feltétel nélkül elfogadja, míg a másik egyúttal lelkiismeretbeli és értelmezési kérdésekkel is szembesül, amelyekkel hitét akarja tisztázni, s amelyeknek kiváltója a kétkedés, végeredménye pedig egyfelől a hitbéli megerősödés vagy akár a hitehagyás. Ebbe a folyamatba (beleértve a világi híveket) az egyházaknak is bele kell kapcsolódnia, mert részben rajtuk áll az eredmény még akkor is, ha a vasárnapi mise (istentisztelet) és az ott hallott buzdítás, magyarázat (prédikáció, igehirdetés, homília stb.) a hétköznapi kommunikációs dömping ellenkező előjelű hatásaival nem tud igazán versenyezni. Az egyházak papjainak és velük együtt (elengedhetetlenül!) a vallási közösségek mélyen hívő tagjainak tehát számolni kell az átlagos hívők kétségeivel, megingásaival. Ez a történelmi kihívás új gyakorlatot követel, ami az ún. „újraevangelizáció” eredményességében vagy kudarcában nyilvánulhat meg.

Természetesen az ateisták, vagy egyszerűen hitetlenek ugyanígy kételkedhetnek, mint a hívők. Óhatatlanul eszükbe kell jusson, hogy hátha nincs igazuk, mégis van Isten. Így alakul ki a hitetlenkedő hívők és a hittel kacérkodó hitetlenek nagy vegyes csoportja. Amennyiben a bizonytalanság (kételkedés) során valakiben a hit és hitetlenség érzete hozzávetőlegesen azonos arányban van jelen, akkor a két csoport tulajdonképpen hasonló felfogású, legfeljebb a kiinduló pontjuk tér el egymástól, azaz egyik a hitből a hitetlenség, a másik a hitetlenségből a hit felé indul, gondolkodásuk középen megreked, találkozik. Robert Wuthnow vallásszociológus¹ szerint ma a vallásos emberek is két részre tagolhatók, mégpedig az „elfogadók” (helyben lakó dweller-ek) és a – véleményem szerint nagyobb létszámú – „keresők” (seeker-ek) csoportjára. Ám az elfogadók is keresőkké válhatnak vagy fordítva. Mindenesetre nem mindegy, sőt döntő kérdés, hogy a keresők hol rekednek meg, avagy melyik célba érnek.

Számos ember szenvedélyesen és tárgyilagosan keresi az igazságot, ami akár az önmarcangolás szintjét is elérheti. Soraimmal az intellektuális beállítottságú, ám az igazságot szintén szenvedélyesen kereső laikus hívő szerepében szeretnék a mindennapok „keresőjének” töprengéseihez segítséget nyújtani.

 

A HIT, HITETLENSÉG ÉS A KÉTELKEDÉS FŐBB TÉNYEZŐI

A középkor embere számára a hit, a vallás birtoklása egészen természetes volt, amit a korszellem és a tudomány kezdetleges volta is erősített, hiszen az akkori tudomány nagy része is csak feltételezés, azaz hit volt. A ma emberét azonban a mindenben való kételkedés jellemzi, hiszen ki ne kételkedne a másik ember egyes megnyilatkozásában, szándékában, az újságok és a tömegkommunikáció, vagy akár a reklámok valóságtartalmában stb. Erre intenek a naponta észlelt (hallott) rászedések, becsapások, félrevezetések, a szélhámosok ámításai és a mindennapossá váló köz- és magánéleti hazugság, panama. Korunk szinte a kételkedés korszaka, ami önmagában nem szégyellni való, sőt olykor hasznos is lehet. Ugyanakkor talán soha nem volt annyira szükség a bizonyítatlan hitre, bizalomra, mint ma. Hiszen, ha a vonatra, autóbuszra ülünk, akkor is hinnünk kell abban, hogy baleset nélkül célba érünk, egy hídra lépve, hogy nem szakadunk le, a lakásban, hogy nem dől össze a ház, a munkahelyen ki fogják fizetni a bérünket, hogy a bankunk nem megy tönkre, stb.

A reneszánsz humanizmus, a felvilágosodás óta világméretekben szinte átprogramozottnak tekinthető az emberi gondolkodás. Az emberiség – ezen belül, szűkebb értelemben a tudós társadalom, tágabb vonatkozásban az értelmiség – gondolkodásának fő sodrát egyre inkább racionális irányba fordította a tudományos haladás. Ez a jelenség érthető, megmagyarázható, de egyúttal bírálható is. Mert az ugrásszerű tudásbéli gyarapodás az ember tudatos vagy öntudatlan értelmi felértékeléséhez, az Isten nélkülözhetőségének gondolatához, egyúttal azonban egyfajta érzelmi elszegényedéshez, racionális egyoldalúsághoz is vezetett. A korszerű tudományban a fő hangsúly és igény mindinkább a bizonyíthatóságra épült. Ám a vallásos hit (illetve annak tételrendszere) korántsem bizonyítható – sőt éppen bizonyíthatatlansága nevezhető karakterisztikusnak –, ami egyúttal sérülékenységének is okává vált. Mert nehéz elhinni azt, ami nem bizonyosság. A XXI. század emberének a mind meggyőzőbb bizonyosság jelenti a „hihetőség” zsinórmértékét, ám ez egyúttal egyfajta értelmi „fertőzöttséget”, egyoldalúságot is jelent, hiszen ezzel párhuzamosan egyre bizonytalanabbá váltak a bizonyítékokkal nem megalapozható, ezért megkérdőjelezhető (noha esetenként igaz) tételek, szemléletek. Napjaink világszerte, de főleg a civilizált országokban észlelhető csökkenő vallásosságának ez az egyik, ha nem a legfőbb oka. Ami ui. nem bizonyítható, az a posztmodern ember szemében megkérdőjelezhető. Ehhez hozzájárult az is, hogy a vallásokat – főleg a kereszténységet – igen sok (részben jogos, ám zömében eltúlzott) támadás, bírálat is érte, s éri napjainkban is. Főként azok részéről, akik saját nézetükkel szemben elvárják a másként vélekedők toleranciáját, ám ők maguk ezt nem gyakorolják.

Kétségtelen, hogy a bizonyosság nélküli hithez végtelenül nagy bizalom kell. Többek közt olyan valakiben kell bíznunk (ti. az Istenben), akinél nagyobbat nem ismerünk, sőt elképzelni sem tudunk. Canterbury Anzelm² ma is érvényes, sőt gyakran idézett Isten-meghatározása szerint Isten az elképzelhető emberi nagyságánál is nagyobb, vagyis elképzelhetetlen. Ha tetszik, az egész világegyetem utal ugyan reá, mégis megfoghatatlan. Még szerencse, hogy a keresztény ember Jézusban megismerhette az Istent, aki azonban istensége mellett „valóságos” ember képében csak átmenetileg, és 2000 évvel ezelőtt élt köztünk, s – szinte az első eretnekek óta – folyamatosan vannak, akik prófétaságát ugyan elismerve, istenségét ma is kétségbe vonják. Hinnünk kell tehát (de miért is ne lehetne hinnünk!) egy elképzelhetetlen nagyságban, egy tökéletes valóságban.

A racionális és bizonyíthatatlan valóság szembenállásának dilemmáját nevezhetném akár a mai kor legnagyobb szellemi kihívásának, ami a mai csúcstechnikával rendelkező és tudományos bizonyítékokra épülő világunkban különösen nagy próbára teszi az értelmiségi, főleg természettudományi alapon álló embereket, akiknek mindennapi racionális életébe és munkájába kellene az irracionálist is beiktatni, mégpedig nemcsak az elhívés, ráhagyatkozás, hanem a követés szintjén is. A bizonyítható és nem bizonyítható együttes megélése nehézséget okoz, mert a két megközelítési mód időnként óhatatlanul konfliktusba kerül egymással, s ez főleg a természettudományos foglalkozást űző emberekben válik átmenetileg vagy véglegesen kritikus méretűvé.

Tamás apostol már Jézus korában kételkedett (Jn 20, 24–9), sőt később egyenesen a „hitetlen” jelzővel látták el (bélyegezték meg). Szerintem az ő „hitetlensége” természetes emberi viselkedés volt. „Aki valóban az igazságot keresi, annak egyszer mindenben, amiben csak lehet, kételkednie kell” – mondta René Descartes.³ Mert a kételkedés árán hitelesített igazság meggyőzőbb, mint a kritika nélkül átvett. Gondoljuk meg, ha kezdetben még Jézus választott apostolai is kételkedtek mesterük feltámadásában, akkor a XXI. sz. emberétől ezt nem is lehet rossz néven venni. Évekkel ezelőtt egy híres papnál gyóntam, s előadtam hitbéli aggályaimat. Szinte leintett, hogy ne törődjek ezekkel, szerinte időnként a legtöbb szentnek is voltak aggályai. Csak ne ellenségesen, támadóan fogjam fel ezeket, hanem igyekezzek pozitív válaszokat keresni, s imádkozzak erősebb hitért. Az igazságkeresés s a vele járó kétkedés tehát emberi dolog, ám ne felejtsük, hogy ez a Gonoszlélek műve is lehet. Nem könnyű a természetes kétkedést a destruktív (tudatos) megtévesztéstől elkülöníteni. A hittel kapcsolatosan gondolkodó embernek ezt mindig szem előtt kell tartania. A gonosz szellem láthatatlanul működik; az az „erőssége”, hogy úgy viselkedik, mintha nem is létezne. Közben kétségbe dönti, majd összegyűjti „híveit”, akiknek lehet, hogy már csak későn adatik meg a feleszmélés. Mert nem lehet örökké kételkedni. Minden kételkedőnek végül is választ kell adnia önmagának. Valamely irányba döntenünk kell! A kenyérszaporítás és az ún. kafarnaumi beszéd után számos tanítvány elpártolt Jézustól, mert benne a földi jólét, az „ingyen kenyér” megvalósítóját vélték felismerni, ám csalódtak benne. Jézus ezért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter azt válaszolta: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.” (Jn 6, 60–69.) A mai kor értelmes emberének is választ kell adni, hogy a kenyérszaporítás után Jézust elhagyó, vagy Péter nyomán az őt követők táborába kíván-e tartozni. Ennek eldöntéséhez meg kell ismernünk hitünket. Ebben is előbb a lényegeset, az egészet keressük, s a részletkérdéseket hagyjuk későbbre, egyes kérdéseket pedig akár nyitva is hagyhatunk. Úgy, ahogy a mai hittudósok is teszik, s ahogy azt maga XVI. Benedek pápa is tette.

Tamás apostollal kapcsolatban Jézus szavai nagy igazságot tartalmaznak: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” Van – nem is kevés – olyan igazán boldog ember, akinek megadatott a kétkedés nélküli hit ajándéka, ám akinek ez nem adatott meg, annak – Jézus Tamással kapcsolatos szavai alapján – keresnie kell, hogy ő is boldog lehessen. S ehhez nem kell diploma, sem különösebb hittudományos ismeret, csak szeretetből fakadó bizalom. Mert a tudást és hitet nem lehet élesen elválasztani. Minden bizonyított tudás valamely feltevéssel (hipotézissel), vagyis hittel kezdődött, ami csak bizonyított voltakor vált tudássá. Más szóval a tudás és hit látszólag szöges ellentéte ellenére minden tudás hittel kezdődik, vagyis a kettő nem áll távol egymástól. Ám még a bizonyított hit, azaz tudás sem biztosan végleges, mert a bizonyítottnak vélt tudást megdönthetik a korszerűbb bizonyítékok. S azt is tudjuk, hogy még mennyi mindent nem tudunk, mégis hiszünk abban, hogy az valamikor megismerhető lesz az emberiség számára. A vallásos hit is ilyen, ami mintegy elővételezi a tudást, azt a tudást, amelynek halálunk után leszünk tökéletes birtokosai.

Jézus mindig a szegények, az egyszerű emberek iránt tanúsított fokozott vonzalmat. Szegényes barlangban (istállóban) született, egyszerű, tanulatlan tanítványokat hívott meg, akiknek talán nagyobb befogadó készsége, kisebb kritikai (indíttatása, képessége), de több ráérzése volt a földön túli dolgokkal kapcsolatban. Nem hiába mondta Pasteur, hogy „Egész életemben kutattam, ezáltal olyan lett a hitem, mint egy bretagne-i parasztemberé, ám ha még többet dolgoztam volna, talán elérhettem volna egy bretagne-i parasztasszony hitét.” Ezzel két lényeges mondanivalót tolmácsolt: egyrészt rámutatott arra, hogy egy tanulatlan bretagne-i parasztasszonynak is lehet irigylésre méltó, szinte elérhetetlenül mély hite, másrészt minél többet tanul és fedez fel az ember, annál inkább elérheti azt a hitet, amit Isten a tanulatlan parasztasszonynak ajándékozott. Kétségtelenül ma is felfedezhető, hogy az egyszerű, nem magasan képzett emberek hite – azok közt is az általában gazdagabb érzelemvilággal rendelkező asszonyoké – tisztább és mélyebb, mint a jól képzett értelmiségieké és a férfiaké, akik néha a túlokoskodás vagy a magabiztos tagadás csapdájába esnek. Isten a szegényeket, egyszerűeket ajándékozta meg inkább a hit adományának kincsével (boldogságával), ezzel mintegy kárpótolta őket, akik sok tekintetben „olyanok, mint a gyermekek”, s akik talán éppen szegénységük és jámborságuk okán nem tudtak magasabb képesítést szerezni, esetleg önhibájukon kívül kevesebb „befogadó” észt kaptak. (Ferenc testvér, Teréz anya, Soubirous Bernadett, az Arsi plébános /„Curé d’Ars”/, sőt Márton remetepüspök sem voltak kiemelkedő értelmiségiek, mélyen hívő szent voltukhoz mégsem férhet kétség.) Másrészt viszont számos kiemelkedő természettudóst is ismerünk, akik éppen kutatásuk valódi megértése révén jutottak el az igazi mély hithez.

A vallás egyfajta rendszerbe foglalt hit, amit – ahogy a szó is találóan kifejez – vallunk. De a megvallás nem feltétlenül jár együtt a hittel, mert nem mindent hiszünk biztosan, amit megvallunk, és nem vallunk meg mindent, amiben kételkedünk. A tudományról azt feltételezték, hogy bizonyított tudás, de kiderült, hogy a tegnap igazsága a ma tévedése. Sőt Max Planck azt vallotta, hogy a hit és a tudomány párhuzamosan haladnak, s egykor a jövőben majd azonos célban találkoznak.⁴ Akkor, amikor már bizonyítottá válik az, amiben ma csak hiszünk. Ezzel kapcsolatban felvetődik a kérdés, hogy létezik-e az emberek számára valóban elfogadható hitbéli bizonyosság? Már Jézus korában a kortársak „jeleket” követeltek, de „Jónás jelén” kívül ez már akkor sem adatott meg nekik (Lk. 11., 29–30.; Mt 12, 38–40.; Mk 8, 11–12.). Pedig a történelemben azóta is számtalan ismert, és még több ismeretlen csoda történt, történik. Ezek egy része talán csak legenda, ám léteztek (ma is vannak) történelmileg bizonyított csodák is. A sok közül utalhatnék a Kr. u. 300 körül kivégzett Januarius püspök évente egyszer folyékonnyá váló alvadt vérére, amelyet természettudományos módszerekkel vizsgáltak, azt valódi vérnek ismerték el, ám a folyékonnyá válás okát nem találták. De a megtörtént fatimai napcsodát is tízezrek szemlélhették, ám ha ennek hatására sokan meg is tértek, a hit elfogadása területén a csodáknak átütő sikere nem volt. Jézus sem bizonyítéknak szánta csodáit, hiszen számos gyógyítása – vagy akár Jairus leányának feltámasztása – során titoktartást kért. Korabeli csodáit a farizeusok is elismerték, mégsem tértek meg, ezeket egyenesen az ördög közreműködésével magyarázták. Egyesek vallják vagy feltételezik, hogy a hit egyszerűen Isten ajándéka? De miért nem ajándékozott meg Isten mindenkit hittel? Ez isteni titok. Van, aki talán azért nem részesül a tökéletes elhívés adományába, hogy keresse az igazságot, mert a megtalált igazság nagyobb öröm, mint az igazság puszta átvétele, de az is lehet, hogy Isten csupán próbára akar tenni bennünket, hogy van-e erőnk és szándékunk olyanban hinni, ami nem bizonyítható.

 

AZ ISTENHIT

Figyelemre méltó, hogy minden népnek – legyen az akár egy elszigetelten élő őserdei törzs, vagy fejlett civilizációjú közösség – van egyfajta vallása, létezik Istene. (Tágabb értelemben a „vallás” az, amit Istenről /az istenekről/, a spirituális világról, a halál utáni sorsunkról hiszünk, vallunk.) A világon sokféle vallás létezik, köztük egyik legnagyobb a kereszténység. A kereszténységen belül is vannak különféle felekezetek, amelyek ugyanazon alapra (ti. a Bibliára) támaszkodnak, vele igazolják magukat, s nyilván mindegyik azt tanítja, hogy ők képviselik az igazi kereszténységet. Az emberek szinte beleszületnek egy vallásba, és azt fogadják el igaznak. De vajon megállapítható-e, s ha igen, melyik a valóban (egyetlen?) igaz? Méltatlan lenne részünkről Isten szemére vetni, hogy miért nem üzent világosabban. Istennek bizonyára lett volna erre is lehetősége, de az is bizonyos, hogy egyes kérdések nyitva hagyásával megvoltak a maga – általunk fel nem mérhető, meg nem ítélhető – céljai. Az is lehet, hogy a világban fellelhető vallási sokszerűség, a pluralizmus éppen Isten irántunk megvalósuló egyfajta „toleranciájának” megnyilvánulása, amellyel lehetővé tette, hogy mindegyik út őhozzá vezessen.

A kozmosz szó eredeti jelentése az „ékes”, a „szép”. Valóban ilyen a mi világmindenségünk. Csodálva a makro- és mikrovilág nagyszerűségét, és a minket körülvevő természetet, biztos vagyok abban, hogy a világmindenség, földünk és létünk felmérhetetlen csoda, ami Isten nélkül elképzelhetetlen. Egy ilyen rend (rendszer) nem képzelhető el alkotó nélkül. Szinte elgondolhatatlan, hogy egy 93 milliárd fényév átmérőjű (s folyton táguló) világegyetemben 300 milliárd csillag társaságában egy kb. négy és fél milliárd éves bolygón élünk, amelyen hozzávetőlegesen egymillió éve jelent meg az ember. Genomjainkban mintegy félmillió LINE (long intersped nuclear elements) másolatot (transzpozont) hordunk, ami közül ötven–száz között van azok száma, amelyek képesek mozogni.⁵ Mindezeket figyelembe véve mélyen át tudjuk élni a szentmise egyik prefációjának szavait: „Mert te alkottál mindent, amiből a világ épül, / Az idők járásának te adtál törvényt. / A te képmásodra formáltad az embert, / sőt hatalmába adtad mindazt, amit a világban ámulva látunk, / hogy helyettesedként uralkodjék minden műveden, / és nagy tetteidért szüntelenül magasztaljunk Téged.”⁶

A szigorúan vett panteista felfogás gyakorlatilag azonosítja Istent a természettel, ám annak, aki a természetet megalkotta, nyilván magasabb rendűnek, sőt tőle független, tökéletesebb (sőt tökéletes) lénynek kellett lennie, hiszen – minden ellenkező felfogással (tudományosnak látszó adattal) ellentétben – meggyőződésem, hogy a természet képtelen volt önmagát létrehozni, kialakítani. Az ősrobbanás a mai napig csak hipotézis, ami nem magyaráz meg mindent (sőt további kérdéseket vet fel), de ha igaz, akkor is elképzelhető, hogy azt az Isten hozta létre, ő „engedte” (sőt akarta) bekövetkezni.

Pusztán a világmindenség és világunk, benne az élővilág csodálatosan összetett szervezettsége nyomán is feltétlenül hiszek Istenben. Ám, hogy ez az Isten azonos-e a keresztények Istenével, és számon tart-e bennünket egyénenként, szóba áll-e velünk, az már sokakban kétségeket okozhat. Lehet, hogy a hangya is érzi, sőt láthatja, hogy az ember nála hatalmasabb, de ha kedve úgy tartja, egyszerűen eltaposhatja. Ugyanígy elképzelhető, hogy Isten sem törődik különösebben velünk? Ilyen volt a görög filozófusok istene. Ám ezzel a feltételezéssel szemben áll az a szívünkből jövő vágyból táplálkozó bizalom, s az abba vetett hit, hogy Isten szeret bennünket (gyermekeiként kivétel nélkül mindegyikünket!), nem tapos el, sőt számon tart mindannyiunkat, tenyerén hordoz, s az Írás szerint egy hajunk szála sem görbülhet meg az ő tudta nélkül.

Az „elképzelhetetlen” Istent gyakran emberhez hasonló személyként („szupersztárként”) kezeljük, szakállas férfiként ábrázoljuk (hisz a láthatatlan nem mutatható be), vagyis az Istennek nemet adunk, és megszemélyesítjük. Vannak ugyan személyesnek tűnő tulajdonságai is (a Fiú révén az Atya elnevezés is személyt, sőt férfit sejtet), ám ez puszta antropomorfizmus. Emberi hangon és nyelven beszélt is a zsidókhoz. Mózes csak hátulról láthatta, szózatokkal Jézus mellett is hitet tett. Azon túl, hogy Isten felismerhető a természetben, képes magát megmutatni, képes megnyilatkozni. Részigazsága van mindazoknak, akik azt állítják, hogy mi emberek teremtettünk magunknak hozzánk hasonló Istent. A valóságban Pál apostol szerint az ember a „láthatatlan Isten képmása” (1Kol 1, 15), ahogy minden megvalósult munka az akár láthatatlan alkotó munkás képmása. Isten a végtelen valóság, amit a véges emberi képesség csak a maga korlátainak határáig képes felfogni, s főleg megérezni. Jogosan azonosíthatjuk azonban az emberré vált Jézust Istennel. Jézus szavai szerint: „Aki engem látott, az Atyát látta. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem” (Jn 14, 9–11). Ám Isten a valóságban személytelen lélek, akinek sem neme, sem neve nincs, tehát több valamiféle személynél. Ha van neve, azokat mi adtuk, amikor pl. Jahvenak, Allahnak, Manitunak stb. neveztük. Nincs is szüksége névre, hiszen egyetlen. Ő nem „egy”, hanem „az” Isten. Nincs arca sem (l. Canterbury Szent Anzelm!), noha az ő „orcáját” kérjük reánk fordítani. Vannak teológusok, akik Jézus Krisztust „Isten arcának” fogják fel, „Krisztusban arca »lett« az Istennek”, de „Istent nem látta soha senki” (Jn 1, 18). Számunkra a konkrét Isten ismeretlen, megfoghatatlan, elképzelhetetlen, elgondolhatatlan. Sokkal többet tudunk arról, hogy ki vagy mi nem Ő. Isten tulajdonképpen úgy létezik, hogy Ő több a puszta individuális létnél, legfeljebb az állítható róla, hogy Ő maga a LÉT, amely mindent betölt, ontológiailag azonban megfoghatatlan. Mindenek Ura, felette áll a – maga alkotta – természeti törvényeknek, s mint ilyen birtokolja az emberi aggyal fel nem fogható hittitkokat (pl. a Szentháromságot). Ő az abszolút Létező (Létezés), aki – ha tetszik abszolút személyként – mint atya gyermekeivé fogadott bennünket. Nem valaki a sok közül, hanem Ő a Valaki, aki egyszerűen van. Isten a csipkebokorban is azt mondta Mózesnek, hogy „vagyok, aki vagyok” (Kiv 3, 14). Ugyanakkor Henri Boulad SJ szerint: „Istent egy pohár vízben is fel lehet ismerni.”⁷

 

A KERESZTÉNY HIT EGYIK FORRÁSA A SZENTÍRÁS, AZAZ A BIBLIA

A Szentírás hitünk alapdokumentumának fogható fel, amely „örömhírt” hirdet a hívőknek és hitetleneknek, elsősorban azért, mert Jézus értünk szenvedett kereszthalálával megváltott és az örök életre, boldogságra érdemesített bennünket.⁸ Protestáns testvéreink talán túl is értékelik a Szentírást, mert „csak” azt fogadják el, ami „írva vagyon”. Én katolikus módra meggyőződéssel hiszek a szent hagyományokban is, hiszen egyrészt ezek közvetítik a hit megvallásának és értelmezésének történelmi kontinuitását, fejlődését, ezek alakítják a liturgiát, végül tulajdonképpen magát a Szentírást is nagyrészt a hagyományok alapján jegyezték le. Ezen túlmenően tudható az is, hogy a történelem során maga az Egyház is érett, folyamatosan fejlődött, ezért joggal feltételezhető, hogy az első pünkösd óta keletkező hagyományok felett is a Lélek őrködött.

A Szentírásról – más néven Bibliáról – úgy tartják, hogy a világ egyik legrégibb és még ma is az egyik legtöbbet vásárolt könyve, bestsellerje, ami immáron már 542 nyelven olvasható.⁹ Ennek ellenére sajnos nem nevezhető a világ legolvasottabb könyvének. Igaz, a Bibliát nem is lehet úgy olvasni, mint valami regényt, vagy akár újságot, mert ki kell várni a hozzá megfelelő időt és helyet. Nem nevezhető kifejezetten érdekesnek sem, amit ne lehetne letenni. Csak szakaszonként „emészthető meg”, közben értelmén el kell gondolkodni, mert sok benne a jelképes, csak a múltban értelmezhető, vagy jövőre utaló mondat, Az anyanyelvre való lefordítás hiányán kívül talán ez volt az egyik ok, amiért a katolikus egyház évszázadokon át csak papjai révén ismertette, tanította annak tartalmát. A Szentírás csodálatos könyv, ám tulajdonképpen nem is könyv, hanem egy könyvtár, egy különböző könyvekből összeállított antológia (csak az Ószövetség 45 könyvből áll!), amiben a törvénykönyvtől kezdve történelmi események leírásán, bölcsességek gyűjteményén, verseken, imákon, zsoltárokon, irodalmi remekműveken, filozófián és világnézeti meglátásokon át egészen a hit titkaiig minden megtalálható. Tele van igazságokkal, szimbólumokkal, rejtélyekkel, közvetlen vagy közvetett üzenetekkel, fohászokkal, valóságos vagy képzelt történetekkel, tanácsokkal, és olyan mély gondolatokkal, amelyek kétezer év során, a mai napig sem váltak kopottá, másrészt azonban szavai, mondanivalói nem minden vonatkozásban voltak teljes egészükben megfejthetők. Gondoljunk csak Mózes égő csipkebokrára (Kiv 3, 1–6), Istennel való találkozására, s ennek kontemplatív továbbgondolási lehetőségeire, vagy az Újszövetségben János mélyen szántó prológusára (Jn 1, 1–18), amiből doktori disszertációkat lehetne írni. Nem csoda, ha értelmezése évszázadok óta foglalkoztatja az egyházatyákat, zsinatokat, bibliakutatókat.

A Szentírás nem könnyű olvasmány. Alig akad laikus (vagyis nem klerikus) hívő, aki elmondhatná magáról, hogy végigolvasta, megjegyezte és teljességgel meg is értette a szövegét. (Serdülő koromból emlékszem olyan szombathelyi ortodox zsidókra, akiknek csak a felesége dolgozott, ők maguk életüket kizárólag arra szánták, hogy az Ószövetség – a zsidók számára ez „a Biblia” – szövegeit tanulmányozzák és magyarázzák.) A mai ember különben is egyre kevesebbet, és csak az aránylag rövid és érdekes könyveket olvassa. (Ezt már a múlt század ponyvairodalma is tudta, ki is használta.) A Biblia a maga nemében érdekes is, és azért csodálatos, mert szövege ugyan két évezred viharát, támadásait állta ki, mégis a mai kornak is szól. Gondoljunk bele, hogy pl. Jókai Mór, vagy az ifjúság körében Verne Gyula, May Károly még fél évszázaddal ezelőtt is milyen népszerűek voltak, míg a mai fiatalok legtöbbje nem is hallott róluk. A Szentírás azonban kibírta az idők viharát, változatlan formában és szöveggel (jóllehet egyre finomított fordítások formájában) ma is az, ami majdnem két évezreddel ezelőtt volt. Önmagában ez is tiszteletet, tekintélyt és figyelmet parancsol!

Részben az elmondottak miatt – de egyébként is – a Biblia isteni ihletését jól el tudom képzelni, noha a szélesen elterjedt „sugallat” szót nem érzem szerencsésnek. (Lehet persze, hogy a sugallatnál csak egy rossz szóról, illetve fordításról van szó, de ez egyfajta „súgással” rokonítható, amit ugyan az egyház sohasem tanított, mégis félreérthető.) Az egyház tanítása szerint a Szentírás „szerzője” maga az Isten. Én ezt úgy értelmezem, hogy „értelmi szerzője”. A lényeges mondanivaló tőle származik, de a szöveg megfogalmazása már a korabeli szellemben és saját korából vett problémákhoz szabottan megírt emberi munka. Hiszen pl. az Ószövetségben a teremtés is kétféleképpen szerepel (Ter 1,1–2,4a és 2,4b–4,24), az Újszövetségben pedig Isten nem szerezhetett négyféle, egymástól kis fokban különböző evangéliumi szerkezetet, más-más időbeni sorrendet stb. Ezek és a fogalmazás, a különböző célközönségnek szánt üzenetek írásba foglalása már emberi munkára utalnak. A szavak értelmének nehéz lefordíthatósága, többértelműsége stb. révén a hiteles fordítás a mai napig sem tekinthető befejezettnek.¹⁰ Az olvasmányos részeken túl akad benne nehéz szöveg is (pl. a Hegyi beszéd vagy akár egyes jézusi mondatok), amiknek megfejtése olykor ma is fejtörést okoz, sőt az egyes evangéliumok – még az egymáshoz nagyon hasonlító, ún. „együttlátó” (szinoptikus) három evangélium is – kis fokban ugyan, de el is térnek egymástól.¹¹ Még a Jézus szavaiként leírt Miatyánk is – Máténál és Lukácsnál – különböző változatban szerepel, noha Jézus nyilván csak egy változatot mondott, s nem „súghatott” kettőt, de az egyház hagyománya szerint (tanítása alapján nyilván a Szentlélek sugalmazása alapján) valamennyi keresztény egyház a hosszabb változatot fogadta el. (A Jézus halála utáni évtizedekben megírt evangéliumok nyilván nem tudták már Jézus szavait betű szerint idézni.)

Az egyes evangéliumok, noha hatással voltak egymásra, mégsem egységes szövegűek, stílusúak és szerkezetűek. Nem is ugyanannak a közönségnek készültek (görögöknek, megtért zsidóknak, pogányoknak), mégis azonos szellemi forrásokból táplálkoztak. Megírásuk nem vonatkoztatható el leírójuk felfogásától, ismeretanyagától, céljától, vagyis egyúttal emberi alkotásoknak is tekinthetők. A keresztény egyházak kezdettől eltűrték ezeket a különbözőségeket, mert azok inkább megerősítik, kiegészítik, mintsem gyengítenék egymást. Az anyagi pontosság nem előfeltétele a hitnek. Az is „írva vagyon”, hogy Jézus még sok mindent tanított, amik – sajnos – nincsenek leírva. Lehet, hogy ha ezeket a tanításokat ismernénk, akkor ma többet tudnánk. J. Ratzingerrel (XVI. Benedek pápával) együtt sokan feltehették azt a kérdést, melyet így fogalmaz meg: „Miért nem alkotott Isten egy olyan világot, amelyben jelenléte nyilvánvalóbb, miért nem hagyta hátra Jézus jelenlétének olyan ragyogását, amely mindenkit ellenállhatatlanul érint.” E kérdésre úgy válaszol, hogy: „Ez Isten és ember titka.” Éppen ezért az elmúlt kétezer évben – felismerve ezt a tényt, ugyanakkor az Írás örök aktualitását – a tanítóknak (kutatóknak) kitüntetett kötelessége, hogy a Szentírás szövegét a korabeli mellett a mai viszonyokra értelmezve szemléljék és hirdessék.

Az evangélisták nem közönséges magánemberként és nem magánvéleményüket írták le, hanem Isten népének szellemi küldötteiként, szószólóiként, négyféle felfogásban, de lényegében ugyanazt közölték. Ez az Írás túlmutat – a különben fontos és hasznos – történelmi megközelítésen, mert a történelmet hittel egészítette ki, így vált teológiaivá. A Szentírás azonban igazán csak akkor érthető meg, sőt mondhatnám, egyszerűsödik, világosodik meg, ha azt Jézus személyén keresztül szemléljük. Ő az Írás központja és kulcsa! Általa válik az Írás érthetővé, egységes egésszé. A Szentírás révén meg kell ismernünk Jézust, s fel kell ismernünk benne az Istenembert. A részletekben való „leragadás”, „elveszés” csak részigazságokhoz vagy tévedésekhez vezethet. Képzeljünk el egy hatalmas fenyőfát. Ágai, tüskéi hasonlítanak egymáshoz, de különböznek is. Ha csak egy ágat vagy tüskét vizsgálunk, képtelenek vagyunk felismerni az egész fát, tehát minden részletet csak az egésszel együtt, sőt az egész felől értékelhetünk. Ezzel szemben ha Jézust – aki egyúttal történelmi személy is – képzeljük a középpontba, akiről a Szentírás (főleg az Újszövetség, de meglepő arányban az Ószövetség is) szól és utal rá, akitől – közvetve vagy közvetlenül – minden írás forrásozik, s akihez minden állítás vissza is vezet, akkor az ő történelmi (és üdvözítő) művéhez képest a részletek szinte érdektelennek tűnnek. A Szentírás leglényegesebb mondanivalója tehát maga Jézus (s az általa megérthető Atya és Szentlélek). A Szentírás révén tehát benne – Jézusban – kell hinnünk, mert személyesen ő a megigazulás kulcsszemélye, s csak általa és vele szemlélhetjük helyesen és értőn az Írást, amelynek jelenleg még nyitott vagy vitatható – esetleg jelenleg tökéletesen meg sem válaszolható – kérdéseivel pedig nem kell törődnünk! Isten elsősorban nem tudósokat, hanem egyszerű hívőket vár az Írás által.

S ha már Jézusnál tartunk, ne feledjük el, hogy az ő tanítása (szellemisége) a maga korában merőben újszerű, akár meghökkentő is volt. Személyében az evangéliumok egy rendkívüli istenembert jelenítettek meg, akit jó ideig saját kora sem tudott megérteni, feldolgozni. A zsidó vallás jól felkészült tanítói (rabbijai), főpapjai is tanácstalanok voltak vele szemben. Jézusnak – a hívő zsidónak – újszerűnek, néha akár istenkáromlónak tűntek tanai, akitől féltek, hogy akár forradalmat is robbant ki a rómaiak ellen. Voltak (pl. az áruló Júdás is), akik valóban ezt várták tőle, de még maguk az apostolok sem igazán mérték fel pontosan küldetését, sokáig nem is teljesen értették, hogy ki is ő igazán. Jézus egyszer meg is kérdezte tőlük, hogy minek tartják őt az emberek – és „Ti kinek gondoltok engem?” (Mt 16, 15; Mk 8, 29; Lk 9, 18–20) Ez a kérdés eleve feltételezte a többes értelmezést. Egyedül Péter tudta a tökéletesen helyes választ. Máskor azt kérdezték, hogy „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskednek neki?” (Mk. 4, 41) Csak a feltámadás után kezdtek tisztulni a nézetek. Sok mindent csak akkor, de főleg az első pünkösd során értettek meg. Jézus elfogatása után a korábban hűségében hősködő Péter háromszor is megtagadta mesterét, a Golgota felé vezető keresztúton sem kísérték az apostolok, nem segítettek neki a keresztet vinni, s – János kivételével – nem mertek a kereszt alá állani. Megzavarodtak, sőt még a feltámadás után is rettegtek a zsidó főpapok bosszújától; bezárkóztak, mert féltették életüket. Ám a pünkösd (a Szentlélek kiáradása) hozta el nekik a teljes világosságot, amikor már ki mertek lépni a nép elé, s követve Jézus parancsát, tanítani kezdtek. A tanulatlan, értetlen/érthetetlen tanítványokból értő, bátor tanítókká váltak, akik végül hősiesen, sőt boldogan vállalták a vértanúságot. Mások mellett ezt minden ember komoly bizonyítéknak kell, hogy lássa: Jézus valóban hiteles személy volt, aki feltámadt a halálból, s akiért érdemes volt a mártíromságot is vállalni. De ott van Pál apostol esete is, aki mint vallásilag képzett, hithű zsidó tanító, szenvedélyesen üldözte a keresztényeket, ám a damaszkuszi úti látomásakor találkozott Jézussal, s ezután egy csapásra egész élete megváltozott. Sőt, noha korábban nem tartozott a tanítványok közé, Jézus tanítása szellemében tanítani kezdett, apostollá vált, és végül ő is vértanúságot szenvedett. Megtérésének körülményei és az általa – mondhatni egy csapásra – megszerzett tudása és hite valóban csoda volt. Fennmaradt írásai és élete alapján indokolhatóan ő is történelmi személyiségnek számítható. Jézus merőben újszerű tanítása (pl. a szeretet, sőt ellenségszeretet) benne foglaltatik az Újszövetségben, ami saját kora gondolkodásának máig (sőt reményeink szerint a világ végezetéig) iránymutatója, ami a hívők gondolkodásában szinte forradalmi változást eredményezett, tanítása pedig minden időkben értelmezhetőnek, követhetőnek bizonyult. Ám Jézus tanítása nem valamiféle iskolában tanítható tananyag, hanem valami merőben más szemléletet, életmódot követelő program volt, ami mögött – Ratzinger szerint – isteni hatalom áll.

A Szentírás – egyebek mellett – tanúságot tesz arról, hogy Isten az embernek szerepet szánt a világ alakításában, akinek mintegy társteremtői (teremtésfolytatói) megbízatást adott („hajtsd uralmad alá a földet” Ter 1, 28), ám ezzel felelősségét is növelte. Lehetséges, hogy Isten a világmindenség létrehozása után lehetővé tette (sőt kódolta, kitervelte) a fejlődést (evolúciót), ám önmagával az evolúcióval nem, vagy csak némi erőltetéssel magyarázható meg a világmindenség és az élővilág kialakulása, működése.

 

A SZENTÍRÁSSAL KAPCSOLATOS KÉRDÉSEK

Az ember természeténél fogva kérdező lény, sőt talán az egyetlen olyan élőlény, aki tud és szeret is kérdezni. Ez könnyíti meg az életünket, ez viszi előbbre tudásunkat, erősíti tájékozottságunkat és gyarapítja ismereteinket. Napjainkban már az egyházban is szabad útja van a kérdezésnek, sőt a vitának is. Ratzinger (XVI. Benedek) már 2005-ben kiadott „A föld sója” című könyvében hangsúlyozza, hogy „a hit soha nem hagyja abba a kérdezést”. Ferenc pápa a 2014-es püspöki szinóduson úgy nyilatkozott, hogy aggódott, sőt elkeseredett lett volna, ha nem lettek volna viták. Török Csaba már az Evangelii gaudium enciklika kapcsán is megjegyezte, hogy: „legnagyobb ajándék az, hogy végre őszintén beszélhetünk.” Schönborn bécsi bíboros érsek is a bíborosok közti nyílt és szabad beszédet emelte ki.¹² Ferenc pápa szerint: „a keresztény tanítás nem egy zárt rendszer, mely képtelen kérdéseket ébreszteni és kétségeket kelteni, hanem élő, amely képes nyugtalanítani és lelkesíteni. Nem merev az arca, hanem mozgó és fejlődő.”¹³

Többféle kérdés lehetséges. Vannak felesleges kérdések (pl. van-e Isten?), amikre nincs válasz, és nem is lehet bizonyított választ adni. Van olyan kérdés is, amire több helyes, ám nem bizonyítható változatban tudunk válaszolni, vagyis több válasz is igaz lehet. Ilyenek pl. Jézus példabeszédeinek magyarázatai, vagy az exegézis megannyi megoldatlan, vitatott problémája. Végül vannak olyan kérdések, amelyekre egyértelmű válasz adható. Ilyen pl. Jézus keresztre feszítése, feltámadása, Jézus és kora szereplőinek történelmi léte, a tízparancsolat érvényessége stb. Mindezzel kapcsolatban azzal a tudattal erősítsük meg magunkat, hogy annak ellenére, hogy Isten képmásai vagyunk, mégsem vagyunk képesek isteni léptékben gondolkodni, nem érthetjük teljesen meg Isten gondolatait, ezért meg sem (főként el sem) ítélhetjük az ő szavait, munkálkodását, cselekedeteit, terveit. Hányszor válaszoltak nekünk gyermekkorunkban a felnőttek azzal, hogy „ezt a gyerek még nem érti”, „nem a gyereknek való”, „majd ha nagy leszel, megtudod”, stb. Mint utaltam rá, Jézus saját tanítványai sem értették meg mindig. Feltehető, hogy a „megértés” itt a földön egyfajta önfejlődésen keresztül közelít az egyre tökéletesebb megértéshez, aminek foka és elfogadottsága egyénenként is változhat, azt a korlátolt emberi képesség behatárolja, ezért a megértés csak a túlvilágon válik teljessé, s életünk során éppen ez a „természetes” bizonytalanság a hit próbaköve. Kinek-kinek sorsára van bízva, hogy eljut-e és mikor a hitnek a földön elérhető határáig, ami nem azonos az abszolút megértéssel. Ekképpen egész életünk egyfajta próbatételként fogható fel.

A Szentírás olvasása folyamatosan kérdéseket vet fel. Már az is elgondolkodtató, hogy valamennyi keresztény felekezet ugyanarra az Írásra hivatkozik, s véli saját tanait bizonyítottnak. Egyesek (pl. Ciprián †258) úgy vélték, hogy: „az egyházon kívül nincs üdvösség” (exkluzivizmus), ám XII. Piusz tanító hivatala ezt a nézetet 1947-ben elítélte,¹⁴ s a II. Vatikáni Zsinat írásos dokumentumaiban és szellemében is megtaláljuk a más vallásokkal kapcsolatos megengedő, megértő, toleráns gondolatokat.¹⁵ Ez nem jelenti a vallások közötti egyenlőséget, ám bennünk keresztényeket csak megerősít abban, hogy az igazság, az ökumenizmus és a más vallások felé való nyitás, valamint párbeszéd helyes útját járjuk.

Én a Szentírásból (az Újszövetségből) nyolcoldalnyi örökérvényű aranyigazságot, vezérlő gondolatot írtam ki. Kétségtelenül ezek vannak túlsúlyban. Még jó néhány oldalnyi nyitott kérdést is feljegyeztem magamnak, amiket nem pontosan értettem. Ám, hogy mennyire szükség van magyarázatokra (értelmezésre), az abból is lemérhető, hogy pl. az 1987-ben kiadott Bibliámban János 23 oldalnyi evangéliumához a fordítók 12 oldalnyi sűrű, apróbetűs magyarázatot (feltevéseket) tartottak szükségesnek, ami azt jelenti, hogy legalább olyan terjedelmű a jegyzet, mint a magyarázatra szoruló szöveg. Kérdéseimre részben tudós papoktól kaptam választ, egyesekre magam kerestem és találtam meg a megoldást, olvasmányaimban is akadtak megnyugtató magyarázatok, ám végül meg kellett értenem, hogy valamennyi kérdés maradéktalanul nem is válaszolható meg, hiszen csaknem kétezer éve folynak viták az Írás helyes értelmezésével kapcsolatban. Örömömre ma a protestáns és katolikus exegéták sok területen összedolgoznak, sőt „idősebb testvéreinket”, a zsidókat is bevonják a közös munkába, hiszen túl az ökumenizmuson, közös problémák megoldásáról van szó.

Az Ószövetség és az Újszövetség – noha kétségtelenül van bennük egymásra utaltság – sok tekintetben (pl. istenképében) tartalmilag, stilisztikailag különbözik, amit a történelmi távlattal, de főként Jézus megváltói szerepével is lehet magyarázni, ami merőben újat és mást vezetett be. A Sinai-hegyen Mózessel, a zsidókkal kötött szerződést, azaz szövetséget (Kiv 19, 1–40) Jézus az egész emberiségre kiterjesztette, s ezzel valóban egy „új szövetséget” hozott létre. Az Ószövetség istenét talán túlságosan kisajátította a „választott nép”, és fordítva is, és egy szigorú, büntető, népével párbeszédet folytató Isten rajzolódik ki, míg az Újszövetségben a szerető, megbocsátó, irgalmas – az elveszett bárány megkeresésére vállalkozó, önnön életét is feláldozó – jó pásztor alakja a hangsúlyos. Ez nem jelenti, hogy kétféle Isten létezne, hiszen – ahogy Ozeás próféta könyvében olvashattuk az Úr szavát –: „Eljegyeztelek magamnak örökre, eljegyeztelek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel.” (Oz 3, 21), tehát az Ószövetség Istene is szerető Isten volt.

A történelem során az egyház magyarázatai is változtak. A Szentlélek az első pünkösd óta vigyázza az egyházat, sőt a II. Vatikáni Zsinat nem vonta kétségbe, hogy ez a felügyelet az elszakadt egyházakra is vonatkozik. Katolikus hittestvéreim talán túlzásnak is tekinthetik, hogy odáig merészkedem, hogy a protestáns hitszakadást is a Szentlélek tudtával történtnek tekintsem. A Szentlélek a különbözőségben megvalósuló egységen őrködik. A középkor túlságosan a túlvilág felé fordult, de még ifjú koromban is gyakran emlegették az örök kárhozat veszedelmét, míg ma az egyház tanításában és irodalmában inkább a bennünket végtelenül szerető, megbocsátó, irgalmas Isten képe rajzolódik ki. Az egyes zsinatok és napjaink szinódusai, az aktuális problémák megoldásának szándékán túl jól jelképezik az egyház „haladását”, helyének keresését az egyre változó történelemben („az egyház folyamatosan reformra szorul”), hogy az alapelvek feladása nélkül illeszkedni tudjon ahhoz a korhoz, amelyben él, s amelynek kortársait (hogyan, miként, de) meg kell szólítania. Utalhatnék a liturgia változásaira, a dogmafejlődésre, az egyes zsinatok által finomított, pontosított, vagy akár újonnan bevezetett tanításokra, sőt a szentségek kiszolgáltatásának (pl. házasság, gyónás) alakulására is. Az egyház tanítása szerint mindez a Szentlélek munkálkodásának (jóváhagyásának) következménye, aki pedig – hitem szerint – a laikus hívőkben is tevékenykedik, elvégre mi vagyunk az egyház többsége, a „királyi papság”.

Hosszan lehetne sorolni az általam felvetett és másoktól hallott problémákat, de ezek részletezése meghaladná e tanulmány célkitűzéseit, mindenekelőtt saját szakértelmemet, ezért csak néhány – talán kevésbé gyakori – kérdésre szeretnék konkrétan kitérni.

 

Tanuljuk a hittanban, hogy Isten mindenhol van. Ám akkor hogy lehet – kérdezte tőlem egy tanár –, hogy mégis a tabernákulumban keressük, vagy átlényegült ostya (eucharistia) formájában magunkhoz vesszük akkor, amikor úgyis mindenütt, tehát bennünk is jelen van? Igen, csakhogy Isten láthatatlanul van jelen, míg a tabernákulumban materializált formában, kézzel fogható módon, vétele egyúttal a megszentelő kegyelemmel erősít bennünket. (Ez is egy olyan pont, ahol a szakrális és materiális világ találkozik.) Mert Isten képes materializálódni, ami éppen Jézus emberré válásának példáján is bemutatható. Testének vétele után mintegy sűrűsödik, intenzívebbé, személyessé, sőt kézzel foghatóbbá válik bennünk a jelenléte.

 

Maga a megváltás kérdése sem könnyű. Egy jóakaratú zsidó testvérem azt kérdezte tőlem, hogy ugyan mi változott a világban azóta, mióta Jézust keresztre feszítették? Miért nevezzük ezt megváltásnak? Mit értsünk azon, hogy Jézus magára vette az emberiség bűneit? Bevallom, nem tudtam meggyőző válaszokat adni, noha nagyon igyekeztem. Utána olvastam, és sok elmélettel találkoztam. Nekem leginkább az a felfogás tetszett, hogy Jézus kereszthalálával és feltámadásával ugyan megtörtént a megváltás, de földi életünk során csak a (biztos) remény éltet bennünket (Róm 8, 23–24). A megváltás (egyúttal a Gonosz hatalmának végleges legyőzése), noha folyamatosan működik (jelen van), ám csak Jézus második eljövetelekor (a parúziában) tekinthető befejezettnek.¹⁶ Krisztus engesztelő kereszthalála, majd a feltámadással való megdicsőülése (a második Ádám) révén mi is ígéretet kaptunk a feltámadásra és az örök életre. Mindezekkel együtt a megváltás (miként a feltámadás is) számomra (számunkra) olyan misztérium (titok!), ami mai lehetőségeink között csak ajándékként fogható fel, élhető meg.

 

Kérdezhető az is, hogy összefér-e az isteni igazságossággal, hogy valaki egész életében gonosz volt, de halálos ágyán megtér és üdvözül (tekinthetjük akár a jobb lator példáját), míg a másik világéletében jó volt, ám bűnben hal meg, és ezért elkárhozik? Miért a jókat bünteti (teszi próbára az Isten), miközben a gonoszoknak semmi baja sem támad? Miért éppen egy buzgó vallásos férfitől ragadta el a feleségét? (Hasonló kérdéseket már Aquinói Tamás is felvetett.) Az ősszülők tiltottgyümölcs-evése miért váltotta ki Isten olyan fokú haragját, hogy évmilliókig halálra szánt bennünket, s még az ártatlan gyermek is áteredő bűnnel születik?

 

Mindenekelőtt megtanultam, hogy ezen kérdések zömére nem szabad tökéletes (végleges) válaszokat várnunk, vagy kötekedőkké válnunk. Logikát keresni ott, ahol a mondanivaló túl van a logikán. A hittitkokra nincs minden esetben végleges, lezárt válasz, ugyanakkor többféle válaszlehetőség is kínálkozik. (Már az őskeresztények is eltűrtek egyfajta pluralizmust.) Nem célom s nem is szakterületem ezen válaszok ismertetése, csak néhány olvasott vagy saját gondolatomat kívánom az olvasóval megosztani. Az első bűn nem csak az engedetlenség (Istentől kapott szabadságunkkal való visszaélés) volt. Ádám nem csak elbújt Isten elől, de Éva és Ádám olyanok akartak lenni, mint az Isten. Nos, az engedetlenség, az elbújás ma is megtalálható, és az Istenné válni akarás főbűne ma talán jobban tetten érhető, mint valaha, amikor az ember a tudomány, a haladás és a szabad gondolkodás okán Isten helyébe akar lépni. Ez a bűn tehát tovább élt, mintegy öröklődött, ismétlődött. Az Istennel szembeni engedetlenségünk folyamatos, „rosszra hajló természetünk” velünk születik, így maga a bűn, az első emberpár viselkedése is ismétlődő bélyeg apáinkon és ivadékainkon. Nem csak a „választott nép” volt hűtlen és hálátlan Istennel szemben, de az egész emberiségre kiterjesztett „új szövetség” népe is! Az ősbűn tovább vitele véleményem szerint egyúttal jelkép is, egy jegy, amely az ősszülők bűnére emlékeztet, ami minden ember személyes megtisztítását követeli, indokolja. De ne feledjük, hogy Isten a büntetéskor már azonnal megváltást ígért, vagyis vigaszt és reményt is adott. Pál megfogalmazása szerint »egy« ember engedetlensége miatt mindnyájan bűnössé váltak (Róm 5, 19), viszont Jézus »egy« emberként meghalva megváltotta az egész világot. Az eredeti bűn valamiféle áteredő, bűnre hajló emberi természet folyománya, veleszületett kegyelmi állapot-hiány, s nem személyes bűn. E kérdés teljes ismertetése és megértése minden bizonnyal meghaladná lehetőségeinket annál is inkább, mert kiterjedt értelmezési múltja és ma sem teljesen lezárt jelene van, s e miatt szakirodalma is bőséges. (Magam nem is vagyok a kérdés szakértője, csak az érdeklődő hívő ismereteit birtokolhatom.) Megrázó az Ószövetségből Jób története, aki sokat szenvedett, de nem értette, hogy miért. Ártatlannak tartotta magát, és lázadt Isten ellen, akinek szívesen a trónja elé állott volna, hogy tisztázza magát, de Isten hallgatott, igazságtalannak tűnt, ám végül Jób elfogadta Isten reá szabott szenvedésének emberi ésszel felfoghatatlan titkát. Amit magamnak megjegyeztem, annyi, hogy mi nem tudunk Isten módján, az ő távlataiban tökéletesen gondolkodni. Nem is vagyunk méltók őt emberi mértékkel megítélni, még kevésbé elítélni. A mi földhözkötött (racionális) gondolkodásunk nem tudja túllépni saját árnyékát. Bizonyos azonban, hogy a látszólagos igazságtalanságok Isten léptékében valójában nem igazságtalanságok, a Szeretet és a Jó megelőzi az igazságot, s a dolgok valamikor, valahol, valahogyan rendeződni fognak, mert az Isten dolgai és döntései végső fokon minden bizonnyal jók és igazságosak.

 

Vannak, akik belekötnek abba, hogy a Szentírás szerint Isten a teremtés végén művét „jó”-nak találta, hiszen a világ tele van rosszal. Én hiszem, hogy az Isten jó, s alkotása, a világ is alapvetően jó, ami nem zárja ki a rosszat. Azért is jó, mert van benne rossz. Mert Isten mintegy megengedi a rosszat, a sátánt is megtűri, s nincs olyan „jó” ember, aki abszolút jó lenne. Isten szabad akaratot adott, ami nagy ajándék, „jó” dolog, de az ember visszaélhet vele, ezáltal éppen a szabadság a rossz eredete. Isten mintegy „lehetővé teszi”, bár elítéli, hogy az ember rossz legyen. Csak az alapvetően „jó”-ból tud „természetünk rosszra hajló” lenni, az emberi jóság hiánya a rossz. A világ többmilliárd évi fennállása bizonyította annak „jó” voltát. Ha változó körülmények között is, de folyamatosan működött, sőt lehetővé tette az ember megjelenését, aki a mai napig – Isten jóvoltából – hihetetlen teljesítményekre képes. Persze alkalmat talált sok rosszra is. De a jónak csak a rossz ad értelmet, és rossz nélkül nem beszélhetnénk jóról sem.

 

Magában a Miatyánkban is van rejtély. Egyetemi éveim során Sík Sándor nagyböjti „konferencia beszédében” egy hétig csak a miatyánkot magyarázta. Mély bölcsesség van abban, hogy mindennapi kenyerünket csak a mai napra kérjük, mert majd holnap is lesz egy nap, amikor kérhetjük. Vagy a „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” általában úgy értelmezhető, hogy kérjük az Úr bocsánatát, ugyanakkor hitet (ígéretet) teszünk amellett, hogy mi is ezt tesszük az ellenünk vétőkkel szemben. Máté az imát azzal egészíti ki – és ez az eredeti imaszövegből is kiolvasható –, hogy csak annyiban (és akkor) számíthatunk az Úr bocsánatára, amennyiben (és ahogyan és amikor) mi is ezt tesszük embertársainkkal (Mt 6, 14–15). Ezt a szakaszt nem imádkozzuk, mert ismétlésnek tűnhetne, de éppen ezen evangéliumi ismétlés más hangsúlya emeli ki a mondanivaló fontosságát és árnyaltságát! Mert mit használ az ima, ha csak mondjuk, de nem követjük. Vagy: a „ne vigy minket kísértésbe” is gondot okozhat (Isten nem kísért, csak az ördög). Többféle választ is találtam. Magam arra is gondoltam, hogy Jézus úgy fogalmazhatott, hogy „ne engedj bennünket kísértésbe vinni”, de arra is gondolhatunk, hogy magát Jézust is a Lélek vitte a pusztába, hogy a sátán megkísértse (Mt 4, 1), próbára tegye, így mi sem mentesülhetünk az ő próbája alól.

 

Fel szokták róni Jézusnak a kereskedők kiűzését a templomból (Mt 21, 12–13; Lk 19, 45–46; Jn 2, 13–22.). A cél – úgymond – nem szentesíti az eszközt, így nem igazolható – bármely nemes szándékból is – az erőszak éppen attól a személytől, aki a megtestesült Szeretet. A kereskedők, kalmárok, akik nyilván többségben voltak, miért hagyták, hogy egyetlen ember elzavarja őket, akik összefogva ki is penderíthették volna Jézust? Ám itt is a lényeget kell nézni. A kereskedők a templomhoz méltatlan helyen és módon, pénzszerzés céljából foglalták el a templom előterét. A kiűzetés tehát jogos volt. Tettével Jézus az Atya iránti szeretetről, s a zsidó vallással szembeni hűségről tett tanúságot, ami felülírja az emberek iránti szeretetet. (Az erőszak különben nem feltétlenül összeférhetetlen a szeretettel.) Maga a cselekmény (a rossz elleni küzdelem) a Bibliában nincs részleteiben leírva. Értelmi szerzője és fő kivitelezője bizonyára Jézus volt, de a húsvétot ünnepelni készülő hithű zsidók közül minden bizonnyal akadhattak segítői. Napóleon győzelmeit sem egyedül ő maga aratta, mögötte állt a hadserege! Az evangélium nem rendőrségi tanúvallomások alaposságával összeállított könyv, s az ezt hiányoló kritikusok a történetben alighanem szem elől tévesztik az erdőt, belőle a fákat hiányolják, noha az erdőben – említés nélkül is – benne foglaltatnak a fák.

 

A SZENTÍRÁS „REJTÉLYEINEK” MEGOLDHATÓSÁGA

A kérdések és válaszok özönében egy laikus hívőnek – attól tartok, hogy a szakembernek is – esetenként nehéz lehet az eligazodás. Számomra örömteli szemléletváltozást, s egyúttal egyfajta „megvilágosodást” jelentett, hogy kezembe került XVI. Benedek pápa három kötetes Jézus-könyve, amit szerényen Ratzinger szerzői névvel jelentetett meg, hogy a pápaságával való tekintélyalapú visszaélésnek még a látszatát is elkerülje. Könyvében kijelentette, hogy írásának állításai vitathatók, csupán azt kérte, hogy támadás helyett építő, segítő bírálatot kapjon. Ez a trilógia volt azon könyvek egyike, amit életemben kétszer vagy részben akár háromszor is elolvastam. Tanulmányozása majdnem minden vonatkozásban megvigasztalt, megerősített. Ebben a könyvben Ratzinger (mint tudós hívő) őszintén szembenézett a hozzám hasonló, mások által is támasztott aggályokkal, ami már önmagában is megnyugtatott. Válaszaiban felhasználta a protestáns teológia, exegézis¹⁷, sőt bizonyos zsidó felfogások eredményeit is. Bátran szembenézett (mert nem volt mit takargatnia) a korszerű keresztény hittudomány vitatott és nem lezárt kérdéseivel, lehetőségeinek határaival, s a tudós teológus szakértelmével válaszolni is igyekezett rájuk. Nem kevés kérdésre meggyőzően és egyértelműen, másokra több lehetőséget engedett meg, ismét másokra viszont nem tudott biztosan válaszolni, ezeket nyitva hagyta. Ez vigasztaló volt. Mert, ha egy hittudós sem tud minden kérdésre válaszolni, hogyan tudjon egy laikus? A nemzetközi szinten összedolgozó, egymást kiegészítő, vagy alternatív magyarázatokkal szolgáló, esetleg egymásnak ellentmondó véleményeket hangoztató teológusok (exegéták) szótárának egyik leggyakrabban használt kifejezése ma a „lehetséges”. Ez persze nem valami bizonytalanságot sejtet, hanem azt, hogy a Szentírás „megfejtése” – a Lélek segítségével – még napjainkban sem tekinthető mindenben befejezettnek, ehhez még nem vagyunk (s meglehet, sohasem leszünk) elég érettek, nagykorúak.

A hittudományos magyarázatokon túl tudomásul kell vennünk, hogy a Szentírás nem valamiféle – mai előírásoknak megfelelő – egzakt szakkönyv, főleg nem természettudományos munka, hanem (az Újszövetség) Jézus tanításainak ismertetésére, s a hit korabeli aktuális kérdéseire szorítkozó, (de egy új korszakot megalapozó) feljegyzés, amin nem lehet XXI. századi tudományos egzaktságot, teljes érthetőséget, sőt logikát sem számon kérni. Tele van jelképekkel, allegóriákkal, példabeszédekkel, metaforákkal, hasonlatokkal. Ez különösen vonatkozik a Jelenések könyvére. (A benne leírt „apokalypsis” látomások alapján leírt kinyilatkoztatás, amelynek magyarázata részben vitatott, sőt megoldatlan, de bizonyos, hogy Isten végső győzelmére, a keresztény reményre és az örök értékekre utal.¹⁸) Meg kell vallanunk tehát, és bele is kell nyugodnunk, hogy mai tudásunkkal (emberi korlátainkkal) a Szentírás számunkra véglegesen és maradéktalanul nem megmagyarázható, szó szerint nem minden részletében értelmezhető. Már Origenész¹⁹ is megállapította: „A Biblia mindig megmarad a misztériumok tengerének.”²⁰ Aquinói Tamás úgy vélte, hogy az evangélium betűje akár ölni is képes, ha nem a hit kegyelme élteti.²¹ Másként fogalmazva hittel kell olvasni, hogy hitben gazdagodjunk. „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, / és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. / Igen, amenynyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én gondolataim – a ti gondolataitoknál.” ²² Romano Guardini szerint „Jézus a mi pszichológiánk felett áll.” Nem lehet figyelmen kívül hagyni, amit közismert Szeretethimnuszában Pál apostol írt (1Kor 13, 9–12), mely szerint ma még csak homályosan, tükör által, gyermeki módon látunk, a végső látás (és tudás, megismerés) ajándékát csak odaát fogjuk megkapni. Ebbe kell beletörődnünk, mint ahogy abba is kénytelenek vagyunk megnyugodni, hogy a megismerhető természettudományban is sok még a fehér (meg nem értett) terület, sőt egyes tudományfilozófusok azt véleményezik, hogy az eddig óriási tömeget kitevő, több könyvtárnyi tudásanyagunk az elvileg megismerhető tudásnak mindössze 5%-át teszi csak ki. (De ez az 5% már a mienk!) Ez önmagában mutatja, hogy az isteni tudás és főként a képesség, miként és milyen fokban viszonyul az emberi tudáshoz (tudhatósághoz) és képességhez. Majd eljön az idő, amikor tisztán, „színről színre” láthatunk mindent. Amikor majd megismerhetjük a miénktől merőben különböző azon transzcendens világot, aminek létezésére már korábban is többször utaltam. Kinyílik szemünk a teljes látásra, és megnyílik fülünk a teljes hallásra, s kitárulnak – ismert és ismeretlen – érzékszerveink, hogy az isteni EGÉSZ-t befogadja. Emberként, s főleg laikusként képtelenek vagyunk megválaszolni egyes kérdéseket, tehát okosabb abban bíznunk, hogy eljön az idő, amikor minden kérdésünkre pontos választ kapunk.Még inkább abban, hogy már nem is lesznek kérdéseink. Az egyetemes vég (az eszkaton) Wolfhart Pannenberg szemében Isten végérvényes önigazolásaként és az Istennel kapcsolatos valamennyi kétely eloszlásaként jelenik meg.²³ Ám azt se feledjük el, hogy Ratzinger egyúttal arra is intett, hogy a túlságosan merész és az elszabadult fantázia által eltorzított Szentírás-magyarázatok már az Antikrisztus művei lehetnek, tehát vigyáznunk kell a magyarázatok mértékére és lelkiismeretünk határaira.

E gondolatsor eredményeként megvallom, hogy az ismertetett körülményeket figyelembe véve hinni és követni akarom egyházam tanítását. Tökéletesen egyetértek Ferenc pápával, aki beismerte, hogy az egyház tanítása nehezen tehető – mindennapi értelemben véve – könnyen érthetővé, mert a hit mindig megőrzi „kereszt” jellegét, s egy bizonyos homályt, ami azonban nem csorbíthatja a hozzá való ragaszkodás erősségét.²⁴ A Biblia ma divatos történelmi megközelítése alapján Jézust és életútját történelmi eseménynek fogom fel, és fogadom el. Függetlenül a teológiai magasságoktól, általa nyert világnézetemet hirdetni és gyümölcsöztetni kívántam és kívánom. „A szkeptikusok nem értenek semmit, a hívők nem tudnak írni” – állapítja meg Végh Alpár Sándor.²⁵ Én a mondat első felét némi túlzásnak látom (csak az nem ért semmit, aki nem akar érteni!), a másodikat soraimmal megcáfolni kívánom, noha számos „hívő írásnak” valóban a jámbor (kegyes) elvontság a jellemzője. A mai emberhez a mai nyelven és őszintén kell szólanunk, írnunk, beszélnünk és főleg példát mutatnunk, azaz tanúságot tennünk.

 

A HITETLEN HÍVŐVÉ VÁLÁSÁNAK ÚTJÁBÓL ELTÁVOLÍTHATÓ RÖGÖK

Saját tépelődéseimen túljutva, a következőkben tudom álláspontomat összegezni. A hitismeretek és erkölcsi alapelvek oktathatók, sőt ezeket szükséges is megtanulni. Mondhatnám, hogy ez minden ember (szülő) lelkiismeretbeli, történelmi kötelessége, mert csak a megismerés birtokában tud az ember mérlegelni. S ezt már a gyermekkorban kell megkezdeni, mert később már alig pótolható. Ám a hit, a szó szoros értelmében nem tanítható, vele szemben egyfajta nyitottságra, befogadó készségre (jóakaratra) van szükség. A hitetlen kétkedőtől elvárható ezen bizalom a hit előszobája. A hit igényli ugyan a rációt is, de ennek korlátai vannak, mert a hit több is és más is a puszta racionális ismerethalmaznál. Aquinói Tamás, az „angyali doktor” felfogása alapján: „A hit nem fél az észtől, épp ellenkezőleg, keresi azt és bízik benne, mert az ész és a hit világossága egyaránt Istentől ered, és nem mondhatnak ellent egymásnak.”²⁶ (Ugyanakkor Kierkegaard a hit erejét éppen azon abszurditásban látja, hogy az nincs harmóniában az ésszel, de az ember kételyei ellenére mégis képes hinni.²⁷) Aki a hitet pusztán racionális megközelítésből keresi és ítéli meg, az elkerülhetetlenül zsákutcába torkollik. Romano Guardini szerint: „Nincs talán semmi, ami a hitet jobban megzavarná, mint az a törekvés, hogy érthetővé tegyék.”²⁸ De ide kívánkozik Varga László kaposvári plébános intelme is: „Nem érteni kell az Istent, hanem szeretni.”

 

Elgondolkodtató, hogy Jézus nem írástudókat, rabbikat (tudósokat) kért fel tanítványainak, hanem a hit misztériumát befogadni képes halászokat (ez volt a többség!), de volt köztük (bűnösnek tartott) vámos, sőt vakbuzgóan zsidó vallásos (forradalmár) zelóta is. Ez nem zárja ki, hogy később a tanítványok utódjai tudományosan magyarázhatják, igazolhatják, a hívők számára „hozzáférhetővé” tehetik a tanítást (hittudomány), amit azonban elsősorban csakis az átélés, szívbéli elfogadás, és nem a tudásanyag birtoklása hitelesít. Jézus nem valamiféle „teológiai tanár” volt, aki bizonyára tudta, hogy – hároméves tanító-gyógyító munkássága során – tanítását nem hiánytalanul értik meg a tanítványai, mégis elfogadták, magukévá tették, hittek benne, követték, sőt életüket áldozták érte. Napjainkban a papi hivatást választóknak is előbb a hitet kell birtokolniuk, s csak utána a tudást, mert a tudás önmagában nem feltétlenül vezet hitre.

 

Jézus Pilátus előtt állította, hogy „az én országom nem e világból való”, de azt is, hogy az én országom „köztetek van” (Lk 17,21). A hit birodalma (célja és otthona) sem ebből a világból forrásozik, ugyanakkor „köztünk van”. Másként értelmezve: az általunk minden nap megélt racionális („cgs”) világ mellett létezik egy irracionális világ is. Egyebek mellett erre épít a „hit világa”, ami tehát csak részben evilági természetű. Ezt így, s csakis így lehet értelmezni, elfogadni, ami voltaképpen túl van a ráción, mert részben misztérium, titok.

A misztériummal való megbarátkozás sokat segíthet a „ráérzésben”, „átélésben”, mint ahogy a nagy misztikus szentek is közelebb kerültek a bennünket behálózó, de a mi univerzumunkat sokszorosan meghaladó misztikus (szakrális, spirituális) világhoz, amit még kisgyermek korunkban talán kevésbé éreztünk idegennek, akár meg is értettünk. A nálunk korábbi generációk évszázadokon át – kevesebb természettudományi tudással, de több alázattal – bíztak Isten szavában, annak hitelességét inkább érezték, mint értették, míg a ma embere elvakultan túlértékeli a tudást (ami pedig csekély a tudhatósághoz képest!), alázat helyett elbizakodott és felfuvalkodott. A misztérium több mint titok. Inkább titokzatosság, rejtett igazság, burkolt üzenet, csak sejthető szentség. Hivatkozhatnék a történelem számos misztikusára, de csak a mi korunkból említem Pietrelcinai Szent Pió atyát. A ráció és a logosz (értelem) helyett (illetve azon túl) a szívbéli „megértést” kell keresnünk.²⁹ Erre már Izaiás is utalt, aki felpanaszolta, hogy „megkérgesedett a népnek a szíve, hogy szívükkel ne értsenek, nehogy bűnbánatot tartsanak (Mt 21, 12). Pál apostol azt írja, hogy: Krisztus levele vagytok, amelyet mi írtunk, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével, nem is kőtáblára, hanem az élő szív lapjaira” (2Kor 3, 3). Saint-Exupéry A kis hercegben azt hirdette, hogy „jól csak a szívével lát az ember”, illetve: „A tisztánlátáshoz gyakran elég, ha a nézőpontunkat megváltoztatjuk.” S mindehhez bizalom kell. Kétségtelenül: „Nincs nagyobb szabadság, mint ráhagyatkozni a Lélekre, lemondva arról, hogy mindent kiszámítsunk és ellenőrizünk” – mondta Ferenc pápa.³⁰ S ha már az idézeteknél tartok, nem hagyható ki Blaise Pascal³¹: „Ezer alkalommal tapasztaljuk, hogy a szívnek megvannak a maga saját érvei, amiket a józan értelmezés nem ismer. /.../ Ez a hit.” (Amihez én hozzáteszem, hogy Istent azért ésszel is meg lehet közelíteni, hiszen az egész univerzum lényegében róla tanúskodik.) Csakhogy a szívet is rá kell hangolni a megérzésre. A megkérgesedett szívű ember hall, de nem ért, néz, de nem lát, s így szívükkel se tudnak érzékelni (Mt 13, 14–15).

Jó szívvel tanácsolom, hogy próbáljuk meg az életet, a társadalmat és az embere - ket keresztény szemmel szemlélni, életünket e szerint berendezni. Nem könnyű feladatra vállalkozunk, mert a keresztény élet folytonos önnevelést, önbírálatot, tudatos jellem- és viselkedéskultúra-formálást, alázatot, saját egónk meghaladását, alárendelését, s nem utolsó sorban a lelkiismeret ébrentartását követeli. Utalnék Beer Miklós váci megyéspüspök mondatára, mely szerint a keresztény élet nem akkor kezdődik, amikor bemegyünk a templomba, hanem mikor elhagyjuk azt.³² A hitet nem csak megvallani, hanem elsősorban élni kell. A szavak nélküli cselekvő hitvallás a legmeggyőzőbb igehirdetés. Pál apostol írja: „Megtanuljátok tőlünk, hogy hogyan kell Istennek tetsző életet élni, éljetek hát így, s haladjatok egyre előbbre.” (Tessz 3, 12–4,2). Avilai Teréz szerint is a személyes példa jobban hat, mint a szavak.³³ Hans Urs Balthasar³⁴ nézete, hogy a keresztény legvilágosabban létével tud beszélni. Azzal a létformával, ami – a mai mindent megengedő szabadossággal és erkölcsi nihilizmussal szemben – napjainkban látszólag sajnos vesztésre áll. Pedig alig hinném, hogy akad olyan ember, akinek nem nyerné el tetszését az a parancs, hogy szeressük egymást, segítsünk embertársainknak, legyünk bűnbocsátók, megértők, adakozók. Tartsuk be a keresztény erényeket, mindenek előtt a három isteni erényt, a hitet, reményt és a szeretetet, legyünk jók, igazságosak, megbocsátók, irgalmasok, állhatatosak, békességesek, hűségesek, okosak, józanok, mértékletesek, önmegtagadók, szelídek, türelmesek, együttérzők, zsinórmértékünk pedig legyen a főparancsolat és a tízparancsolat, amiknél jobb társadalmi együttélési szabályokat azóta se találtak. Ki ne értene egyet Ferenc pápával, aki jelszóvá tette: „Soha többé háborút!” Ha ezeket követjük, általa szebb, nemesebb, morálisabb, sőt akár megmenthetővé válik a világ. Hinnünk és bíznunk kell – legalábbis szüntelenül törekednünk kell arra –, miként az ördögtől megszállott (epilepsziás?) fiú atyja mondta: „Hiszek, segíts hitetlenségemben” (Mk 9, 24). Magyarul: „Uram, add, hogy higgyek!” A kafarnaumi százados egyik – irigylésre méltó – példaképem, akinek pogány létére, hitbéli ismeretek nélkül is akkora hite volt, hogy méltatlannak tartotta magát ahhoz, hogy Jézust a hajlékába hívja, mert már abban is hitt, hogy Jézusnak csak egy szava elég ahhoz, hogy szolgája meggyógyuljon (Mt 8, 5–10; Lk 7, 6–7).

És még két gyakorlati tanács. Úgy tűnik, hogy a mai ember már nem beszél Istennel, nem imádkozik. Pedig az ima az, ami Istennel való mindennapi közvetlen, személyes és bizalmas kapcsolatunkat folyamatosan fenntartja, ami a hitnek annyit jelent, mint virágnak az éltető víz. Tartsunk tehát fenn egy bizalmas beszédes (még inkább szeretetteljes) kapcsolatot Istennel. Azzal az Istennel, aki nincs látótérben („rejtőzködik”), de cselekszik. Gondoljunk arra, hogy hányszor segített már, amit észre sem vettünk. Aranyszájú Szent János – a keleti egyház nagy szentje – a szent liturgia anafórájában (kánonjában) szépen fogalmazza, hogy: „... hálát adunk neked /..../ összes nyilvános és nem nyilvános jótéteményeidért, melyekről tudunk, s amelyekről nem tudunk.”³⁵ Bizonyos, hogy sok jó dolgunk mögött Isten sejlik a háttérben!

A kétkedő „utazóknak” a hit térfelén maradni, odaérni, majd a hitnél kikötni jó dolog. Hinni abban, hogy van valaki, aki minden körülményünk közt szeret és meghallgat, balsorsunkban pedig segít minket. Jó dolog embertársunkat szeretni és általuk szeretve lenni. A hit jóra int, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása, a keresztény életmód megvalósítása a történelem és társadalom legnemesebb és leggyümölcsözőbb lehetőségeit biztosítja. Olyanokat, amiket emberebb emberré válásunk, és az emberiség jövőjének megmentése érdekében mindenkinek, minden körülmények között érdemes követni.

   

JEGYZETEK

1	Princeton USA. Cit.: MÁTÉ TÓTH András: Emberek vallása. A Szív, 2015. október, 18. old.
2	Anzelm (1033/34?/ – 1109) eredetileg bencés szerzetes, majd Canterburyben püspök, egyháztanító és filozófus
3	René Descartes (1596–1650) francia származású matematikus, fizikus, filozófus, aki kételkedésének is helyt adott. Istenhívő, de vallásával szemben kritikus.
4	Idézi: BODA László: Hitünk önvédelme. Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 2013. 521. old. Széll Kálmán_Vasi Szemle 2016. 06. 16. 15:02 Page 355
5	SZCZEKLIK, Andrzej: Koré, avagy az orvoslás lelke. Európa Kiadó, Budapest, 2008. 141. old.
6	Kis Misekönyv, „A” év. Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 1992. 428. old.
7	Új Ember, 2015. 71/22. május 27. 9. old.
8	Tágabb és eredeti értelmében, a magukat a világ urának és megmentőjének tartó római császárok kibocsátott rendeleteit nevezték evangéliumnak; szűkebb és keresztény értelmezésben az üdvösség üzenete, örömhír, mely nem csak informatív, hanem performatív, azaz cselekvésre késztető...
9	Új Ember, 2015. május 17. 5. old.
10	Példaként felhozva az 1987-ben kiadott (Budapest, Szent István Társulat kiadásában megjelent) Bibliában Máté 28 oldal terjedelmű evangéliumához 14 apró betűs magyarázatot fűztek, ami azonban távolról sem ad választ valamennyi kérdésre.
11	Máté, Márk és Lukács egymáshoz nagyon hasonlító evangéliumai
12	A Szív, 2015. májusi szám, 14. old.
13	Ferenc pápa beszéde Firenzében az Olasz Katolikus Egyház nemzeti kongresszusának résztvevőihez 2015. november 10-én. Új Ember, 2015. november 22. 8. old.
14	Lásd bővebben PATSCH F.: Isten a jelenségek mögött? A Szív, 2015. július–augusztusi szám, 77–81. old.
15	Szinte minden vallásban vannak igazságok, sőt egymáshoz hasonlító tételek. A mitológia (a görög mítosz és logosz szavakból) pl. máig maradandó értéket, tanulságokat képvisel, sőt a Szentírásban is jelentkezik. Lisztra lakói pl. Pál apostolban Hermészt, Zeusz fiát vélték (Ap. Csel 14, 8–13). Az ember természeténél fogva vallásos, ám pannenbergi értelemben nem feltétlenül intézményesen, hanem spirituálisan.
16	Jézus ismételt eljövetelekor: „nézzetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert elérkezett a megváltásotok” (Lk 21, 34–36)
17	Bibliai szövegmagyarázat, értelmezés
18	Ezen kánonba felvett fejezetet János apostolnak, evangélistának tulajdonítják.
19	Origenész Adamantiosz (164–254) egyiptomi egyháztanító, író, szentírás magyarázó és fordító
20	Hivatkozik rá NEMESHEGYI Péter: Fecskeszemmel. Tanulmányok. Kairosz kiad. Budapest 2009, 89. old.
21	Uo. 177. old.
22	Olvasmány Izaiás próféta könyvéből. Évközi 25. vasárnap. Kis Misekönyv „A” év. Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 1992. 680. old.
23	PANNENBERG, Wolfhart (1928–) egyetemi tanár, evangélikus ökumenikus teológus. Hivatkozik rá GÖRFÖL Tibor: Isten új neve: Az abszolút jövő. A Szív, 100. évf. szeptember, 23. old.
24	Ferenc pápa: Evangelii gaudium. Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 2014. 29. old.
25	Magyar Nemzet Magazin, 2014. augusztus 9. 29. old.
26	Aquinói Tamás: Summa contra gentilesére hivatkozik Ferenc pápa: Evangelii Gaudium. Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 2014. 137. old.
27	Kierkegaard Sören Aabey (1813–1855) evangélikus dán költő és az egzisztencializmushoz közelálló filozófus, aki saját gondolkodásmódját „kvalitatív dialektikának” nevezi.
28	Idézi: NEUSER, Bernhard: A nap végeztével. Schwaben kiad. Ostfildern, 2. kiadás, 1996. május 31-ei idézet (Saját fordítás németből). Guardini Romano (1885–1968) olasz pap, német egyetemi tanár
29	A biblikus antropológiában, de a köznyelvben és gondolkodásban is a szív nem csak központi szervünk, de az érzelem központja is. (Jézus szíve, szívélyesség, szívjóság, szívtelenség, keményszívűség, szívbe fogadás stb.)
30	Ferenc pápa: Evangelii Gaudium. Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 2014. 280. pont, 158. old.
31	Pascal, Blaise (1623–1662) matematikus, fizikus és teológus, akiben a kezdeti bizonytalanságot a szívbéli megbizonyosodás, megvilágosodás váltotta fel.
32	Magyar Nemzet Magazin, 2015. március 7. 19. old.
33	Avilai Teréz (1515–1582) egyháztanító, és a sarutlan kármelita apácarend női ágának megalapítója
34	Hans Urs Balthasar (1905–1988) híres svájci teológus, dogmatikus, aki Krisztus emberségét és szenvedését újszerűen értelmezte.
35	Cit: IVANCSÓ István: Új Ember, 2015. augusztus 2. 12. old.