NAGY ZOLTÁN: KÉZMŰVESEK A FALVAK MAGÁNYÁBAN

CÉHEK, KÉZMŰVES MESTEREK A SZENTGOTTHÁRDI, CSÁKÁNYI,
KÖRMENDI URADALOM FALVAIBAN A XVII–XIX. SZÁZADBAN

AZ ŐRSÉGI REFORMÁTUS SZABÓK, SZŰRSZABÓK XVIII. SZÁZADI CÉHE¹

A Batthyányak a török veszélyt érzékelve a kor védelmi szokásai szerinti mértékben kisebb erődítéseket hoztak létre Kanizsa 1600. évi eleste után, de nem tudtak kellő védelmet biztosítani az ott lakók számára. E nehéz időkben a török hódoltatási törekvései miatt kockázatossá vált a kereskedelem és a kézműipar gyakorlása is. Szentpéteren a korai urbáriumok (1550, 1576, 1588, 1598) névvizsgálata szerint ugyan még nem találkozunk földesúri szolgáltatást végző Szabó nevűekkel, de nagyobb számú megtelepedésük a kettős hódoltság évszázadában biztosra vehető. A török elleni küzdelem során egy kis megerősített kastélyban „Castellum”-ban a XVII. század derekáig jelentős, mintegy száz főt kitevő katonaságot telepítettek a Batthyányak, akik a zsold kifizetés akadozása miatt gyakran posztóban kapták meg járandóságukat. Ennek feldolgozása, áruvá tétele pedig a szabók, szűrszabók feladata lett. Rohoncon kelt 1660-ban az a levél, melyben Batthyány Pál Kisfaludi Balázs, Csákány és Szentpéter kapitánya fizetségét meghatározta. „Kész pénz száz tallér, magának ruházatjára kilenc rőff Gránit, avagy Skárlát posztó, harminc akó Bor, húsz keöböl Búza, husz keöböl Rozs, husz keöböl Zab, két Ártány, két keő só, tíz szekér széna.”² A szabók jelenlétét valóságossá teszi Apáti Balázs őrségi ispán 1629 évi jelentése Poppel Évának. Ebben a levélben arról ír az Őrség földesurának, hogy Szabó Andrásnak és a többi őrségi szabónak a muraszombati kezeseit Gércei Pál tiszttartó kifosztotta, és minden utat Muraszombat felé elfoglalta. Egy évtizeddel később már nemcsak a kereskedelmi utak váltak szinte járhatatlanná, hanem a piacokra, vásárokra járókra nagyobb veszély is leselkedett. 1640-ben a körmendi és a szentpéteri szabók török fogságba kerültek. A kor szokása szerint váltságdíjjal lehetett volna őket szorult helyzetükből kiszabadítani. Batthyány Ádámhoz 1641-ben érkezett levél megemlíti, hogy „Az elmúlt napokban írt volt Zemljén Balás Nagyságodnak, hogy elvétette a csákányi szabóknak marhájokat, azért hogy Nagyságod jobbágyait mód nélkül vesztegetnék a muraközi katonák, mert ezek a csáktornyaiak nekikerülvén Szalafejen lakozó Bokor Jánosnak, ez is szabó, vették el hasonlóképpen minden marháját.”³ A katonák tehát mértéktelenül fosztogattak. A szabók segítséget és védelmet várva kérvényekkel ostromolták földesurukat – nem sok eredménnyel. Egy keltezetlen, feltehetően 1645-körül írt levélben keserűen vallottak nehéz helyzetükről. „... mivelhogy hogy mi, kegyelmes urunk, kijáró emberek lévén szűrposztó és egyéb dibdábokkal szoktunk vásárokrul vásárokra kereskedni, s abbul lévő fáradságunkat kicsin hasznával mind magunkat táplálni, s mind pedig az Nagyságod igazságát megszolgálni, de utunkban meggátoltattunk, mert sem Regedében [Radkersburg, Ausztria], sem Potolyban [Ptuj, Szlovénia], sem Ormosdon [Ormož, Szlovénia] sem a szentegyházaknál lévő búcsú vásárokon és egyéb helyeken is, ahol szűr, posztó és egyéb áru portékánk elkelne nem hadnak árulnunk, az melyben csak két avagy három embert tart ellent, amint ezt minékünk önnön maga az regedei bíró megsúgta és imitálta. Annak fölötte, ahol az országban megengedték is kereskedésünk, illyen nyomorúságot köll szenvednünk, hogy akárminemű latroknak, katonáknak avagy hajdúknak csintalanságáért és adósságáért bennünket megtartanak, hurcolnak és háborgatnak, sokaknak már efféle miatt közülünk portékája és marhája is odaveszett...”⁴ A szabók ismételten kérték Batthyányt, hogy helyzetüket figyelembe véve a királytól szerezzen nekik „szabados parancsolat levelet, az mellynek erejével mind az megnevezett és egyéb helyeken is szabadon árulhatnának”.⁵ Batthyány Ádám azonban nem érezte ezt sürgető feladatának. Ezért történhetett meg az, hogy privilégium-levél kiadására Pápa város szabó céhéhez fordultak, megfizetve a bizony e korban borsosnak számító, 40 forintos átírási díjat is.⁶ 1645-ben a céhlevelet a földesúri megerősítés végett a szabók megküldték Batthyány Ádámnak, aki azonban száz ezüst tallért követelt a megerősítésért az őrségiektől. A szabók semmiképpen nem akartak fizetni, ezért még 1648-ban sem kapták vissza a céhlevelet... Felajánlottak a földesúrnak a száz tallér egyenértékeként lópokrócnak való két-három vég szűrt, de Batthyány válasza gorombán elutasító volt. „Tízben sem engedjük adni, hanem másképpen gondolkodjatok róla, mit akartok azon levélért adni.”⁷ Ezzel a magatartásával nyilvánvalóvá tette, hogy a hitüket megtartó „Eörségi Tartomány” korábban megkapott kiváltságait nem kívánja támogatni. Később azért mégis csak megkapták a céhlevelet a földesúri megerősítéssel együtt. Ezt a fontos eredeti iratot a legutóbbi időkig megőrizték a kercai plébánián.⁸

Szentpéter 1659. évi urbáriumában Szabó Babos Miklós nevét olvashatjuk, aki módos mesterember lehetett, mivel saját fél telkén kívül bírta Babos Pálét is 8 tallér éves bérleti díjért, ezenkívül még egy telket használhatott. Négy ökre, öt tehene, két lova, egyegy tulka és borja volt.⁹ Rajta kívül Szabó Orbán Bálint is Szentpéteren élt, három fia és két leánya volt, fél sessión gazdálkodott, [Alább megjegyezték, hogy: „Itt egy egész helyhez vagyon szántó föld 6 köbölre való rét három szekér szénára való”¹⁰] 1 lova, 1 tulka, 1 borjúja volt. Rajta kívül egy felrákosi és egy nagyrákosi Szabó nevű jobbágy van feltüntetve az urbáriumban.¹¹ E településeken kívül „szűr szabók”, „szűr mívesek” éltek Szalafőn, Hodoson és Kápolnásfaluban is. A szabómesterek munkájáról közvetett adatnak tekintjük Perneszky István Batthyány Ádámhoz 1655. 10. 23-án intézett levelét. Azt írja Zarnóczay János nevű katonájáról, hogy „mivel Zarnóczaynak mostani fizetése posztó, új kék dolmánya, vörös béllett süvege, egy szál darutollal benne és új sárga karmazsin csizmája vagyon.” Kővári Zsigáról pedig a következőket vetette papírra: „Szederjes dolmánya, farkasbőr rajta, fekete süvege, és három szál sastoll benne, annak is sárga csizmája.” Szalafőn 1678. október 3. és november 22. között a vasvári káptalan Batthyány Kristóf, Ferenc és Zsigmond kérésére végzett tanúkihallgatás során a 414 kihallgatott tanú közül többen vallották, hogy „Szentpéteren, Kerkáskápolnán, Senyeházán, Hodoson, Zalafőn, és Felsőszölnökön régi idők óta szűrszabók laktak.”¹² A Hodoson, Kapornakon korábban meggyökeresedett „kalamárok” helyébe a katonaság kiszolgálása végett a szűrszabók léptek. Egy 1695-ből származó adat tanúsága szerint a hodosiak a nagyobb városok közül leginkább Pápára és Győrbe jártak szabóságot tanulni.¹³ Az Őrség 1695. évi urbáriumában Hodossal kapcsolatosan megjegyzik, hogy „Jankó Istók, Jankó Péter fia Pápán Szabó mesterséget tanul... Könyei Péter Fia Tamás nevű is Győrt Szabó mesterséget tanul”.¹⁴ A XVII. század végétől azonban e néhány szabó mesterséget tanuló említésén kívül már nem találkozunk a szabók céhének említésével, csupán azzal, hogy egykor működtek. Ritka kivételnek számít az a szentgotthárdi várban felvett 1697-ben elkövetett ökör- és lólopással kapcsolatos memorandum, melyen többek között Szabó Ferenc esküdt saját kezű aláírása mellett vörös viaszba nyomott, szabó ollót ábrázoló mesterpecsétje is látható¹⁵.

A céh folyamatos létét azonban joggal feltételezhetjük, hiszen jóval több mint száz év múltán is emlékeztek az itteni szabókra. 1806-ban nemes Kercsmár Mihály 57 éves hodosi tanú a Szabó család nemesítési perében azt vallotta, hogy „nemesnépi Szakál János szabó¹⁶ mester volt, aki Kercsmár házánál Hodoson céh napokon három ízben is megjelent.” Csaknem fél évszázad múltán, 1848-ban összeírták a nemzetőrségre alkalmas, hadra fogható személyeket, a 20–48 év közötti férfiakat. A lajstromban nemcsak családi állapotukat, de tanult mesterségüket is feltüntették. Ebből a több mint a fél Őrségre kiterjedt (fennmaradt) forrásból az derül ki, hogy a tizenkét név szerint felsorolt szabó, szűrszabó közül két földműves és szűrszabó Hodoson élt és dolgozott. Név szerint a 30 éves ifjú Könye Ferenc, és a 25 éves ifjú Könye János. Az utóbbinak 1849. április 14-én kelt vándorkönyvi bejegyzésében Ficzkó Miklós céhmester, Ns Szakály János, a czéh hiteles jegyzője aláírása mellett egy viasz pecsétlenyomat is látható: két ágaskodó egyfarkú oroszlán között nyitott olló, a szűrszabók jelvénye, FM monogrammal. Ez az eredeti vándorkönyv ma a szlovéniai kapornaki „közösségi tájház”-ban látható. Egy szűrszabó és földműves Belső Rákoson, egy szűrszabó mester Szaknyéron él, míg a szabók közül Bajánházán egy, Szalafőn egy, Őriszentpéteren három szabó mester és földműves, két szabó mester, míg Ispánkon egy szabó mester űzi iparát. A tételes felsorolásból¹⁷ kitűnik, hogy mind a szűrszabók, mind a szabók közül többen földművesek is, tehát iparukat a mezőgazdasági munkák végeztével gyakorolják, mások ezzel szemben egész évben saját műhelyükben dolgoznak, esetleg – amennyiben van – a családi gazdálkodás résztvevői, de földet nem birtokolnak.

„Az őrségi szűrszabók értékes iratai talán az 1732-ben a katolikusok kezére került Szt. András templomból kerültek a hodosi plébánia megszűnésével a Kercai Parochiára, majd onnan a Püspöki levéltárba Szombathelyre. Horváth Ferenc plébános ezt írta kéziratban maradt művében: A... céhjegyzőkönyv mellett birtokomban van Mária Terézia királynő által megerősített függő pecséttel és vörös bársonyba kötött czéh szabályok eredeti példánya és a czéhre vonatkozó egyéb okmányok is... azonban különös dolognak tartom, hogy 1646-tól fogva Őrségre gr. Batthyány földesuraság által megalakított szabó céh legújabb időkig vezetett czéh jegyzőkönyvében egy szó sem fordul sem templom, sem lelkész, se isteni szolgálatra, melyet pedig minden czéh gyűlés tartani szokott... Pedig Hodoson volt legtöbbnyire a céhmester, ahol gyűléseiket tartották... sőt kiterjedt Őrségen túl Felső Lendváig, Dobranak, Resznek, Zalalövőig, tehát nemcsak a földesúr kényszerítése által Erdélyből települt Bocskai emberei által protestánssá lett vidék, hanem nagy katolikus vidék mesteremberei is tagjai voltak a czéhnek, kántorkor, vagyis 4ed évenként gyűlést tartani szoktak és kántori illetmények szedettek a czéh költségei fedezésére.” – idézi fel a szabó céh hányatott történetét Benczik Gyula.¹⁸ A legkorábbi, eredeti 1645-ben kiadott céhlevél a szombathelyi Püspöki Levéltárban található.¹⁹ Érdekessége, hogy a korai céhalakítás Pápa szabó céhe segítségével történt, melynek articulusait átengedte az (őri) szentpéterieknek, így a helyi céhalakulás elsősorban a pápai céh átirataként annak normarendszerét vette át. Az articulusokat kérő szentpéteri szabókat is megismerhetjük benne, hiszen Szabó Márton, Szabó György, Galambos Bálint, Babos Benedek, Könye István, Berkes Miklós, Imre Péter, Bean [Baján] János, Galambos Gergely, Könye Mihály nevét beleszerkesztették a céhmesterek nevével és viaszpecsétjükkel hitelesített 38x69 cm nagyságú, álló formátumú kecske bőréből készült hártyára rótt iratba.²⁰

Az „Eörségi Districtus” területén működő szabó, szűrszabó és váltómíves szabó céh megalapítással be is fejeződött egy időre az Őrség iparának felvirágoztatása. Főleg az őrségiek 1687-beli nyílt lázadását követően a Batthyány-család mindennemű, az őrvidékieknek szabadságot jelentő kedvezményt, kiváltság felszámolásával válaszolt, így a későbbiekben céh alapítást sem engedélyezett.

A szabó céhről a későbbiekben csupán csak annyit tudunk, hogy céhlevelüket – kérésükre – Mária Terézia 1780. szeptember 29-én megújította. A díszes kötésű, pergamenre írt articulusokhoz fatokba zárt, vörös viaszba nyomott királyi pecsét is tartozik.

Vas megye területén a „Sinopsis” adatai szerint 1762-ben 19 szabó céhet találunk. ²¹ Arra a kérdésre, hogy milyen termékeket készítettek a korabeli mesterek a XVII. században, hagyatéki leltárakból tájékozódhatunk, a XVIII–XIX. században a megyei hatóságok árszabásai, hagyatéki becsük adhatnak eligazítást. A XVII. század félelmetes pestisjárványait nemcsak félő, de a vásárról vásárra járó szabók terjesztették is. A pestisben meghalt körmendi szabók leltárában legjellegzetesebb késztermékeinek sorát fedezhetjük fel. 1644-ben a Körmenden lakó Szabó István feleségével és kislányával együtt e gyógyíthatatlan kór áldozata lett. Ingóságaik számbavételekor az alábbiakat foglalták írásba:²² „Gráczi tallér 150, Császár tallérja 100, kész varrott csuha 9 db, két singes csuha 3 db, hetes csuha 3 db, kilences csuha 3 db, egész nagy szűr 9 db, rókaháttal bélelt karmazsin mente, vörös aba köpönyeg, sobosy pokróc 1 db, szőr pokróc 1 db, sátorponyva új és ó 2 db [vásározó ponyva]... 9 öreg gyűszű, 19 motring cérna, 3 üst gomb, 12 üst kapocs.” Lindvai Szabó Istvánnak 1646-ban „meg halván testamentum nélkül. Az felesége Kata férjhez ment Szabó Mihályhoz. Ez ki mondja maradott: kész dolmány 18 db, két ing morvay, 1 ümög sárga kantula, 10 nadrág, abban hat aba volt.”

A megyei hatóságok egy évszázad alatt tucatnyi árszabásban rögzítették a mesteremberek által készített termékeket, szolgáltatásokat, számos esetben a kiküldött deputáció a céhmesterek javaslatai figyelembevételével mind az árukészletet, mind az árat módosítják. Az 1713, 1725, 1744, 1766, 1770, 1775, 1793, 1795, 1812, 1813, 1818-ban kiadott kéziratos, majd nyomtatott Vas megyei árszabások²³ együttes tanulmányozása hiteles képet adhat a lehetséges teljes árukészletből és választékból, az Őrség, „Vendvidék” Rábavölgye és a Vasi Hegyhát számára készült árucikkekről. Különösen az „alább való materiából” készítettek a köznép, a mezővárosi, falusi nép számára, akik körében kelendőek lehettek az uradalmi központok, mezővárosok országos vásárain kínált portékák. A XVIII. századi szabók, akik váltó mívesek: „Csizmazin, angliai, septu vagy abaposztóból – durvább, rendszerint szürke színű posztóból – készült dolmányra, mentére, nadrágra és köpenyre vettek fel rendelést, ezekre való „edgyes” vagy „száras gomb” között választhatott a vásároló. Előkelőbb külföldi posztókból készült dolmány és mente ára 50-65 dénár volt, míg a durvább „aba dolmány, aba köpönyeg” varrásáért 40, egy „aba nadrág csinálásátul” 20 pénzt kérhettek a mesterek. A vásármíves szabók 1795-ben „sötét Pukai posztóból” és „világos kék Karasiából” készítették a nadrágokat, közöttük „irhás” azaz bélelt nadrágokat is. 1812-ben Karasia, vagy közönséges posztóból való „ujjas laibi, vagy is Jankedli” vászon béléssel együtt 3 forint 30 xr és 2 forint 20 xr közötti áron kelhetett el. „Ujjatlan lájbi vászon béléssel szőr zsinórral” 2 f. 30 xr volt. A magyar szabók a varratásért az alábbi árakat kérhették 1812-ben: „Selem posztó szijjas Nadrág varrásáért, egy szál zsinórral meg bélelve varrnivaló selyemmel és cérnával” 30 xr. „Díszes Laiblinak meg varrásáért varrni való selyemmel és cérnával” ugyancsak 30 xr volt az ára. Selem posztó Mente varrásáért 1 forint 15.” Közönséges „Liberia” varrásáért 1 forint számítható fel. Köpönyeg varrásáért, mely selyem posztóból van, 1 forint 30 xr, a „selem posztó kabát, vagy ki vágott Kabát” 1 forint 45 xr-ba került. „Bekecs varrása” 1 forint 45 xr, míg „akár miképpen nevezendő Jánkedli” 1 forint 15 xr. Említésre érdemes, hogy „Posztó Söveg” varrását, illetve „Libéria Kalapra paszomány” varrását is vállalták. „Azon Ruháknak varrása melyre paszomány, sok sujtás és egyéb Tzifraság varratik, alku szerént fizettetik.” A német szabók is készítenek kivágott „Kabátot, Jankedlit, Lajbit, ezenkívül „Hosszu Nadrág” varrásáért 45 xr-t számíthattak fel, „Asszonyi Köntös” (rekli) 24 xr-ba, „Hosszu Asszonyi úgy nevezett Schlepp Ruha” 1 forint 30 xr-ba, Téli Felső ruha” 2 f-ba, míg a „Nyári Felsőruha” 1 forintba került. „Bunda varrásáért selemmel és Tzérnával felszámoltak 1 f. 12 xr-t,” „Szoknya” 18 xr, „Asszonyi hal csontos díszes váll” varrásának pedig másfél forint volt az ára. Egy 1837-ből fennmaradt számla szerint a városi hajdúk számára készített „magyar szabó munkát 9 f. 27 xr” értékben készítettek. Ekkor egy dolmány varrása 3 forint 30 xr-t, egy-egy nadrág varrása 1 forint 15 xr-ba került. A szűrszabók a XVIII. század végén „egy nagyobb juhásznak való galléros szűr” két forint 25 dénárba került. A csapók által készített szűrposztót a szűrszabók dolgozták fel, az hosszú szűrért 2 f. 75 d, Dolmán Szür 1 f. 75 dénárba került. Az árszabások adatai szerint a szűrposztóból 1708-ban „nyakas és nyakatlan Szürt, Szürköpönyeget, Dolmányszürt és Köpönyegszürt” varrtak. 1723-ban már részletesebb leírás segít eligazodni a különböző szűrposztó ruhaféleségek között. Ekkor a galléros szűrök a kanászoknak, öreg béresnek illettek, a gallértalan szűr, vagyis „Dolmán Szür” pedig a legénykéknek, fiúgyermekeknek is. Változatai a „Legh Hosszabb vagy Nímeth Dolmán Szür” és a „Rövidebb vagyis Magyar Dolmány Szür” voltak. 1812-ben „egy leg jobb és leg nagyobb tiszta fehér hosszu szür helyesen elkészítve 4 forint 30 xr, egy Dolmán Szür 2 forint”. „Az úgy nevezett mákos, vagy Haidina Szürnek darabja 30 krajtzárokkal oltsóbb mint sem a fehér szürnek.” A megye nem mulasztotta hirdetni az országosan elfogadott elvet: a „ki Tzifrázott Szürök varratása el foglalás érzékeny testi büntetés alatt tiltatik.”²⁴

Érdemes az árszabásokban szereplő késztermékek árait összevetni az esősorban a korai levéltári adatokban gazdag „Vendvidék” és Rába-völgye falvainak XVIII. század végi, és az őrségi XIX. század eleji hagyatéki becsűkből származó adatsoraival. Igaz, hogy nem csak posztóból készült ruhadarabokkal, hanem takácsok és falusi asszonyok által szőtt vásznakból készült termékekkel, sőt lábbeli viselettel, fejfedőkkel is találkozunk. Istvánfalva 1788 Somanek György gazdaságának becsüje: Pannának 1 tehén, 9 ft. Ágyi ruha 3 ft, láda és mente 1 ft 15 xr. Kethely 1788. április 8. Kuntár János gazdaságának becsűje és osztálya. „Kethelyi Kuntár Nemzetség megoszlani készülőben. Kuntár Marika részibe utalva Egy Tehenet 7 ft, Egy Ládát 45 xr, Két szoknyát 3 ft 30 xr, két mentét 6 ft 30 xr Ágy ruhát 5 ft, kész pént 2 ft, Egy pozsonyi lendek magot 1 ft 30 xr. Kuntár Erzsébet részére: Egy tehenet 12 ft, Egy Ládát 1 ft 15 xr, Két szoknyát 1 ft, Mentére adott kész pénz 10 ft, Ágy ruhát 6 ft, Két laibit 3 ft, Keszkenyőket 3 ft, Egy keö soót 3 ft 12 xr. Kuntár Kata részibe: Egy Ládát 1 Ft, Egy Szoknyát 3 ft 30 xr, Egy Mentét 6 Ft, Ágy ruhát 6 Ft, Egy Laiblit 1 ft 30 xr, Keszkenyőket 1 ft 6 xr.²⁵ Külön figyelmet érdemel egy kiszolgált katona teljes viseletének számbavétele. Pencz Ferenc Gyarmaton élt „lovas katona” 1799. március 15. kelt végrendeletében hagyatkozott meglévő ruházatáról is. Fiának Pencz Benedeknek viselő ruháit hagyta: „Egy kék posztóból fekete birkabőrrel jól prémezett mentét 4 ft 16 xr, Egy világos kék köpönyeget d ft 48 xr, Egy viselt fehér köpönyeget 30 xr, Egy fehér ujjas Mándlit 1 ft 48 xr, Egy zsiba színű Laibit 57 xr, Egy sárga színű Laibit 46 xr, egy rongyos kék Laibit 3 xr, Egy kék Nadrágot 35 xr, Egy kék Nadrágot 30 xr, egy pár viselt Sarut 24 xr,” összesen 14 ft 22 xr árban.²⁶ Viszák 1855. Mihály István után maradt javak becsűje: 4 Öltözet Fejér ruha: Ing, Gatya 2 ft 30 xr, 1 posztó Dolmány 2 ft, 1 posztó Mellény 1 ft, 1 viselt Szűr 3 ft, 1 posztó Nadrág 2 ft, 1 Ködmen vagy Bunda 2 ft. Csörötnek 1855 Cser Mátyás hagyatéki becsüje: 2 Gatya kendervászonból, 1 Ümög lenvászonból, 1 Dolmány fekete posztóból varrott. 1 rossz Nadrág posztóból. Szalafő, 1853. 53 éves Könye Mária testi ruháinak felsorolása és megbecslése: Egy viselt Párna 3 ft 30 xr, két Vánkos 2 ft 10 xr, két Lepedő 48 xr, egy puszta Láda 1 ft, három Kittle 3 ft, egy Rékli 1 ft 36 xr, egy Ing 1 ft. Gyarmat, 1855. Huszár Péter hagyatéki becsűje: 2 Gatya kendervászonból 1 ft 20 xr, 2 Ümög kendervászonból 1 ft 20 xr, 1 nagy Bunda 1 ft. Őriszentpéter, özvegy Balogh Józsefné Siska Julianna 65 éves földműves hagyatéki becsűje 1855. Ruhában és fehérneműben: Fenyőfából láda 1 ft, 1 vég vászon 15 rőfös kenderből és szöszből 2 ft 24 xr, 1 vég Vászon 16 rőf Lenvászon 3 ft, 5 rövid asszonyi Ümög 1 ft 20 xr, 1 Kis ruha 12 xr, 2 Kis elviselt Kötények, 1 Fejre való ruha 24 xr, 1 Fejre való ruha 24 xr, 1 Keszkenyő 6 xr, 1 Keszkenyő 10 xr, 1 Keszkenyő 10 xr, 1 viselt asszony Mellény 10 xr, 1 kis Ruha 12 xr, 1 fehér Keszkenő 8 xr, 1 gyolcs Keszkenyő 10 xr, 1 vörös és kék fonalas Abrosz 24 xr, Abroszok vászonból 36 xr, 1 kék tarka Keszkenyő 24 xr, 1 viselt Rékli Bunda béléses 1 ft, 1 fehér Fejrevaló 24 xr, 6 Párna 2 Vánkos 3 Lepedő 3 ft 24 xr. Pankasz, 1853. Bita Erzsébet 68 éves földműves hagyatéki becsűje: Egy puszta Láda 1 ft 12 xr, Egy viselt Mente 1 ft, Két elviselt Kitli 48 xr, Kilenc rőff vastag Vászon 1 ft 30 xr, Két Vánkos ágybeli 48 xr, Egy Párna egy héjjal 50 xr, Egy szösz Lepedő 15 xr, Másik Lepedő 24 xr. 1855 Őriszentpéter, Laczó Mihály 62 éves földmíves hagyatéka: Egy Szűr elviselt 1 ft, Dolmán posztóból 1 ft, Egy pár fehér Ruha 48 xr.²⁷

Vizsgált területünkön a szabók és szűrszabók száma nem számottevő a XIX. század közepén. Az 1848-as összeírás, mely ugyan viszonylag kis területet érintett, de mégis számolnunk kell vele, mindössze 8 szabót és 4 szűrszabót említ név szerint.²⁸ Az 1876. évi soproni iparkamarai összeírás a teljes kutatási területünket számba vette, ezért hiteles kép rajzolható a falvak kézműves ellátottságáról. E statisztikai forrásból mindössze Hodoson (2), Csákányban (1) Iváncon (1) Kondorfán (1) értesülünk adózó szabó mesterről, szűrszabó pedig ekkor már egy sem létezik. A Jékelfalussy iparos és kereskedő névjegyzék szerint 1892-ben 219 kézműves közül A. Szölnökön 3, Marácon 1, Iváncon 2, Nádasdon 2, Nagycsákányban 3, Nagyrákoson 2, Őrbajánházán 2, Őriszentpéteren 2, Rábafüzesen 4, Rábagyarmaton 1, Rábakethelyen 5, Rábatótfaluban 1 szabó működött. A 43 település közül 12-ben, több mint egynegyedükben éltek szabók, összlétszámuk 27 fő, akik a területen az e korban működő kézművesek 12%-át tették ki. A „három városban” 55 férfi és 3 női szabót találunk ekkor, kétszer többet, mint a környező falvakban. A XX. század első harmadában, 1926-ban,²⁹ az üzemszerűen működő gyárak korában 43 településen élnek a falvakban kézművesek, de a 380 kézműves közül szabókat 9 községben találunk csupán, számuk egy emberöltő múltán felére csökkent. F. Rönökön Sánta Rezső, F. Szölnökön Bajzik Emil, Nádasdon Sípos József, Nagycsákányban Háry Ignác és Szabó Ferenc, Őriszentpéteren Horváth Árpád és Zsoldos Ferenc, Rábafüzesen Urbán György, Rábagyarmaton Mesits József, Rábatótfaluban Domján Ferenc és Donsecz István, Senyeházán Házi Ádám és Kollár János gyakorolja ezt a mesterséget. Szűrszabót a Jékelfalussy kézműves jegyzék (1892) sem, a Mosse címtár (1926) már nem említ. Így a szabók itteni összlétszáma mindössze 13 fő. A „három városban” Szentgotthárdon 13, Vasváron 22, Körmenden viszont 48, összesen még 83 szabómester tevékenykedik, több mint valaha, akik jórészt országos vásárokon értékesítik árukészletüket. E korban jelenik meg a varrógép, mely a szabók munkáját is forradalmasította. A szakma később elnőiesedett, megjelenik a varrónő fogalma, akik olcsó bérmunkát végezve konkurensei lettek a „férfi szabóknak”. A megyeközpontban 1926-ban a 142 szabó közül már több mint ötven „varrónő” található. E három egykori, céhes hagyományokban gazdag mezőváros által ölelt régióban jobbára a városok látták el termékeikkel a falvakat, bár őket viszont az erősödő hazai, de főleg a stájerországi textilipar szorította háttérbe. Nem véletlen a vidék gyors polgáriasodása, hiszen e korra a XIX. század közepén dívó viselet eltűnik, helyüket jobbára az olcsón megvásárolható, gyári kelmékből készült városi „úri” viselet szorítja háttérbe.

KELMEFESTŐK

A kelmefestő ritka mesterségnek számított Vas megyében, céhük nem e vidéken keresendő. Számukat 1762-ben nem ismerjük, 1828-ban³⁰ 16, míg 1876-ban³¹ is csak mindössze 29 kelmefestő mesterről tudunk Vas megyében.

A XIX. században a „Vendvidék” központjában, Szentgotthárdon csak egy 1849. évben kiállított vándorkönyvi bejegyzésből tudjuk, hogy „Franz Magos Ferber Maiszter”, azaz kelmefestő működött. Név aláírása mellett viaszba nyomott mesterpecsét lenyomata is tanulmányozható. Az egyszerű kis körpecséten gót betűs FM monogram olvasható.

A hegyhát fővárosában, Vasváron adataink szerint nem űzték ezt a mesterséget, ám a Batthyányak körmendi uradalmának centrumában 1757-ben a Rába folyóra támaszkodó városrészben Bokor Mihály, 1817-ben Gabler János, Szukics József, Witzelhüttel Ferenc, 1857-ben Szukics József kelmefestő mesterként űzte iparát.³² A textilfestők itteni folyamatos jelenlétét igazolja, hogy 1889-ben³³ még mindig hárman: Kluge Pál (kékfestő), Eiszler Sándor, Geier Antal e városban tevékenykednek. A Bécsújhelyről Körmendre költözött (id.) Kluge Pál városbíróságig vitte, fiának (ifj.) Kluge Pálnak még a XX. századi államosításig megvolt a Bástya utcában lévő kékfestő műhelye, lakása és boltja is, ahol a híres bécsi Felmayer cég mintakönyvéből választhatta ki a megfelelő áru mintázatát az őt felkereső vevő.³⁴

A fent írtak alapján meglepő, hogy az őrségi kisnemesek lakta Belső Rákoson [Nagyrákos] az 1848. évi nemzetőri összeíráskor 3 takács mester, 1 szűrszabó, 1 kovács, 1 asztalos mester és egy bognáron kívül név szerint Német József 33 éves festő mestert is hadra foghatónak ítéltek. Ez az egyetlen adat arra, hogy e ritka mesterségnek az Őrség területén nyomára bukkantunk. A Vas megyei Levéltárban kutatva az ott őrzött 108 vándorkönyvet átvizsgálva – e mesterséggel és a hozzá fűzött névvel kapcsolatban – újabb adatok kerültek napvilágra, megerősítve az Őrséget is behálózó, kézműves mester titulushoz kapcsolódó céhrendszer minden falvat behálózó folyamatos jelenlétét. Általában a statisztikai adatok csak számokat takarnak, a mögöttük rejtőzködő személyekről szinte semmit sem tudunk. Kivételt képez a vándorkönyv, ha abba lapozgatunk. Esetünkben megbizonyosodtunk arról, hogy Sámuel Faiszt (Fajth) Felső Őrön született 19 éves református, írni tudó festő,³⁵ aki „közép termetű, képe gömbölyű, haja szőke, homloka sima, szemöldöke szőlke, szemei kékek, szája kicsiny, szakálla, bajsza nincs”, vándorútra kelve 1847-ben Belső Rákosra, Németh József festő műhelyébe tartott. A vándorkönyvi bejegyzés szerint: „Ezen érdemes ifjú Fajth Sámuel nálam tanulván tanulási idejét betsületesen kitöltötte és fel szabadult és legényképpen is dolgozott nálam esztendeig és hat holnapig a mely üdő alatt magát híven és Szorgalmatossan viselte a mellyet pecsétemmel is erősítték. Kelt Rákoson, Szeptember 11. 1847. Németh József festő maister [mp.]”³⁶ Tehát az 1848-as összeírásban helyesen van festő mesternek feltüntetve, hiszen a vándorkönyvben is ez áll. Ennél fontosabb azonban, hogy valamely céh tagja kellett hogy legyen, hiszen aláírását nem hitelesíthette volna mesterpecsétjével. A történetnek azonban van folytatása. Ugyanennek a vándorkönyvnek 15. lapján a következő szöveg olvasható: „Ezen érdemes festő legény ismét dolgozott nálam 22 hetekig, amely idő el folyása alatt magát híven és szorgalmasan viselte. Kelt Rákoson Januárius 3-adik 1849. Németh József festő mp.” A 16. lapon pedig, a fent említett Magos Ferencnél töltött néhány hetet 1849. decemberéig. Ezzel ez a történet le is zárulhatott volna, ha egy másik, Szvoboda Antal pándorfi születésű festőlegény vándorkönyvében³⁷ nem találtuk volna meg az alábbi bejegyzést: „Ezen könyv tulajdonosa nálam eldolgozott, mely idő alatt magát becsületesen viselte, melyet nevem alá írásával és pecsétemmel is erősítek. Kelt Nagy Rákoson Szeptember 12. 856 Faith Sámuel festőm.(mp.)” Babérággal övezett pecsétjén a kelmefestők jelképe áll: ötágú korona alatt két oldalról egy-egy heraldikai oroszlán által közrefogott, felfelé szélesedő gúzsabroncsos festőkád. A pecsétkép két szélén SF monogram látható. Tehát az egykor vándorló legényből tanulóhelyére visszatérve mesterember lett 28 évesen. Egykori munkaadója ez évben lehetett volna 41 éves, talán elhalálozott, hiszen Nagyrákos kuncsaftköre feltételezhetően nem bírhatott el két önálló mesterembert, de ezt egyéb adatok híján nem tudjuk bizonyítani. Hogy valójában mi történt, nem tudjuk, de azt biztosan állíthatjuk, hogy Nagyrákoson, az Őrség szívében 1847–1856 között életképes, alkalmanként egy legényt is foglalkoztató kelmefestő műhely létezett, melynek híre távolabbi helyekre is eljutott. Ritka jelenségre, műhelyváltásra vet fény a Jékelfalussy névtár 1892-ből, melyben azt olvashatjuk, hogy Senyeházán [Bajánsenye] Faith Sámuel kelmefestő dolgozik. Rajta kívül vizsgált területünkön még Rábakethelyen bukkantunk kelmefestő műhelyre, melyben Eberhardt Ferenc dolgozott. Egy emberöltőnyi idő után 1926-ban már nyoma sincs e műhelyeknek.

Nehezen tudjuk elképzelni a céhbe állt csizmadiák, vargák kinézetét. Egy német nyelvű nyomtatott, 1848-ban Szentgotthárdon Stefan Kastner perfocseni születésű csizmadia legény számára kiállított bizonyságlevélen a céh 1673-ban készült pecsétjének lenyomata látható.⁴⁴ A barokk címerpajzsban a mester háromlábú székén ül, előtte munkaasztala. Egyik kezével az asztalon bőrsimítóval dolgozik, másik kezében kész csizmát tart. Az emberábrázolás elég ritka a céhtárgyakon, így a pecsételő hiányát tudva ezt a lenyomatot különös becsben tarthatjuk, hiszen a korabeli viseletben ábrázolt csizmadia mester képe bepillantást enged a múlt homályába.

Egy 1837-ben Vépen készült akvarellen szintén munkafolyamat közben ábrázolták a deli mestert, környezetével együtt. „A szembenálló pásztoron rövid derekú fehér ing, hoszszú rojtos végű bő szárú fehér gatya, fekete csizma van. Magas tetejű, felfelé hajló széles karimájú kanászkalapja alól vállig érő hosszú haja lóg. Bajusza hegyesre pödört, álla borotvált. Nyakába piros rátétes posztódíszítéssel és piros szegéssel kivarrt, befenekelt ujjú, cifraszűr van terítve. Nyakába barna színű nyakravaló. A csizmadia padra helyezett kék színű posztó ujjasában ülve patkót ver egy csizmára. Fején magas tetejű lefelé hajló cilinder van, álla borotvált. Hosszú ujjú fehér inget, lehajtott gallérú, világoskék posztó mellényt visel, mely dús zsinórozással díszített. Sötétkék színű magyar, oldalt varrott posztónadrág, fekete oldalt varrott, keményszárú csizma feszül lábán. A mellette álló fiatal pap végiggombolt fakó fekete reverendában van, fölötte könnyű porköpenyt visel. Fején új divatú világoszöld, fekete ellenzős úti sapka. Álla sima, bajusza nincs, haja barna. Kezében kampós végű sétapálcát tart, lábán lapos sarkú fekete bőrcsizma.”⁴⁵

A Jékelfalussy névtár adatai szerint 1892-ben a csizmadiák száma a falvakban csekély, míg a „három városban” 32 csizmadia mester dolgozik: Szentgotthárdon (-), Vasváron 5, Körmenden 27 (!). Öt faluban pedig együttesen 9. Hegyhátszentmártonon Máyer János, Kercán Könye Károly, Magyarlakon Kovács Ferenc, Nádasdon Kiss Miklós, Kiss József, Mészáros József, Venek József, Őrimagyarósdon Haholt József és Haholt János űzi ezt a mesterséget. A 219 itt élő kézműveseknek mindössze 4%-a ez. 1926-ban Szentgotthárdon (-), Vasváron (-), de Körmenden még mindig 21 (!) csizmadia dolgozik, és a megyeközpontban is 35. A falvakban viszont mindössze kettő! Őrimagyarósdon Marton József, míg Szalafőn Szőke János foglalkozik csizmakészítéssel jelezve e lábbeli típus hanyatlását.

CIPÉSZEK (VARGÁK)

A Jékelfalussy névjegyzék 1892-ben csak úgy hemzseg a cipészektől. Szentgotthárdon 13, Vasváron 20, Körmenden 27, összesen 70 cipész működik. A 43 falu közül 27-ben találunk cipészt, olykor egy helyen 9-11-et is! A falvak 65%-ában, több mint felében találkozunk velük. Alsószölnökön 11 (!) Csörötneken 3, F. Jánosfán 1, F. Rönökön 3, F. Szölnökön 6 (!), Gödörházán 1, Marácon 5 (!), Ispánkon 1, Kercán 2, Kerkáskápolnán 2, Kisrákoson 3, Magyarszombatfán 1, Nagycsákányban 9 (!), Nagyrákoson 4, Orfaluban 1, Őrihodoson 1, Őrbajánházán [Bajánsenye] 1, Őriszentpéteren 6 (!), Pankaszon 2, Rábafüzesen 3, Rábagyarmaton 2, Rábatótfalun 5 (!), Senyeházán [Bajánsenye] 1, Szaknyéron 1, Szalafőn 2, Szattán 3 (!) Veleméren 2, mindösszesen 83 cipész, s ugyanannyi műhely működött. Vizsgált területünkön a kézművesek 38%-át, bő egyharmadát cipészek teszik ki e korban. A mezővárosok cipészeivel együtt 159-en űzik ezt az ipart, akik nemcsak készítenek, hanem javítanak is kisipari és gyári terméket egyaránt.

1926-ban a Mosse címtár adatai szerint a cipészek (suszterek), vagyis vargák száma Szentgotthárdon 11, Vasváron 51, Körmenden 42, a köztük lévő „vidéken”, melybe a „Vendvidék”, a Rába-völgye, az Őrség és a Hegyhát egy része is beletartozik, 107, mindösszesen 211 cipész műhelyéről van tudomásunk. A hajdani városi varga mesterség átalakult a cipők térhódításával, melynek készítésével és javításával foglalkoztak. A megyeszékhelyű püspöki városban, Szombathelyen egyedül annyi cipész dolgozott – 201 fő –, mint vizsgált egész területünk falvaiban. A lábbelik fontosságára hívja fel a figyelmünket e nagy szám. A korábban általánosan viselt csizmát szorította háttérbe ez a megújult iparág. A falvakban élő nagyszámú cipészmester környezetében megfelelő piacra lelt, hiszen a 46 községből 33-ban tevékenykedtek. Abc sorrendbe szedve: Apátistvánfalván: Kozár Károly, Mákos István, Pint Ferenc, Csörötneken: Doncsecs Imre, Gerencsér Mihály, Herczeg Ferenc, Kovács József, Kukor Vince, Vadász Ferenc, Farkasfán: Ziskó Lajos, F. Marácon: Fasching Sándor, Kovács József, Paitli Ferenc, F. Szölnökön: Rapos József, Skaper István, Gasztonyban: id. Horváth József, Kovács József, Németh József, Hegyhátszentmártonban: ifj. Bodó József, Simon Ferenc, Simon János, Hegyhátszentjakabon: Nagy János, az őrségi Ispánkon: Györke József, Szabó József, Iváncon: Babos József, Orbán Imre, az őrségi Kercán: Bagó Gyula, Gál István, Marton János, az őrségi Kerkáskápolnán: Gaál Pál, Kalács B., az őrségi Kisrákoson: Balogh József, Dezse Pál, Vörös P., Kondorfán: Hegyi Péter, Herczeg Ferenc, Rotman József, Tóth János, Magyarlakon: Mákfai Gyula, Molnár Imre, Tóth E., Nádasdon: Kiss Mihály, Kiss Sándor, Nardai György, Tóth János. Az uradalmi központban, Nagycsákányban: Bálint Ignác, Bedőcs Zsigmond, Császár Ignác, Kardos János, Rakovics József, Szabó János, Szabó J., az őrségi Nagyrákoson: Bagó József, Hiba Ferenc, Német Károly, Takács József, az őrségi Őrbajánházán [Bajánsenye]: Gergulesz Sándor, Őrimagyarósdon: Gaál Gábor, Hahold József, az őrség központjában, Őriszentpéteren: Ballér Ferenc, Herczeg Kálmán, Hornyák Gábor, Kovács Kálmán, Zóka Pál, az őrségi Pankaszon: Lendvai Ferenc, Páti Ferenc, Rimbauer János, Rábafüzesen: Deutsch Róbert, Huber Károly, Judt Sámuel, Schadl Pál, Rábagyarmaton: Kardos János, Nagy József, Németh János, Páli György, Rábakethelyen: Csuba Ferenc, Gaál Géza, Kerpics Károly, Koczán Imre, Lex Imre, Wölfer Jenő, Rábatótfaluban: Donsecz Alajos, Holecz Károly, az őrségi Senyeházán [Bajánsenye]: Györta Sándor, Pál Kálmán, Róka Bálint, Zsoldos Sándor, az őrségi Szaknyérban: Borbély Gyula, Csokor Károly, Tóth Károly, az őrségi Szalafőn: Batha Ferenc, Kiss Sándor, Leposa Ádám, Papp Kálmán, Péntek Elek, Zsohár Károly, az őrségi Szattán: Bencz Károly, Horváth J., Szőcén: Bűző József, Molnár István, Papp Péter, Török József,Veleméren: Sebők Ferenc, ifj. Vass Imre, Vida Károly, Viszákon: Galambos István, Palkó György, Török Bálint, mind cipészként dolgoztak.

KOVÁCSOK

Ismét Lülik István 1833-ban papírra vetett példamondata segít át azon a nehézségen, hogy a kovácsmesterség lényegét megfogalmazzuk. „Én kovács szeretnék lenni, aki a vasból külömbféle szükséges műveket tud készíteni. Az ő mesterségéhez tartozandó szerszáma a fújtató, üllővas nagyobb s kisebb kalapátsok, ráspolók, srófok és fogók, mellyeknek segítségével ő a szekereket megvasazza, a lovakat megpatkolja és e mellett a lovak orvoslásához is ért. Némelly kováts tsupa szegek, némelly pedig merő fűrészek és némellyike tsupán furók tsinálása kürül szokott forgolódni.”⁴⁶ Ide kívánkozik Czuczor–Fogarasi 1865-ben megjelent Magyar Szótárában írt kovácsműhely címszava is: „Műhely, fujtatóval, üllővel, s különféle kalapácsokkal, pörölyökkel, fogókkal stb ellátva, melyben a kovácsok dolgoznak. A falusi henye emberek gyűhelye, hol mindig pipára lehet gyújtani. Itt koholják a falupletykákat is.”⁴⁷

A korabeli hagyatéki becsükből sem tudunk többet kiolvasni, ha csak a szerszámkészlet felsorolását vesszük figyelembe. Nem tudhatjuk, hogy a különböző városi céhekbe tartozó kovácsmesterek avatásuk pillanatában elmondtak-e bármiféle esküszöveget, de a Szombathelyi Nemes Patkolókovács Céh ennek a citálását az ünnepélyes pillanatban megkívánta: „Atyának, Fiunak, és Szent Lélek Istennek nevében Ámen. Esküszöm az élő Istenre, Atya Fiu és Szent Lélekre, telles Szent Háromságh egy bizonyos Isten Boldogságos Szűz Mária és minden Szentekre, hogy ezen bötsületes Nemes Kováts Patkoló Czéhnek, és Fő Czéh mesterének engedelmes és szó Fogadó Lészek mindenben és amit az nemes Kováts Patkoló Ché vígez megh Tartom és ami titok lészen ki sem mondom, sőtt az amit hallok hogy az Nemes Kováts Patkoló Chének Kárára volna, be mondom fére tévén Atyafiságott, Komaságott, Sógorságott és mindenekett. Isten engem úgy segéljen. Anno 1794. die 13 April.”⁴⁸

A korai urbáriumok az Őrség falvaiban lakó kovácsmesterséget művelőkről alig tesznek említést. Ez önmagában is furcsa, hiszen a gazdasági eszközöket, köztük a földet minduntalan hasító ekét folyton javítani, élezni, „nádalni”, reparálni kellett, szükség volt a falvaknak a tűz erejével bánni tudó mesteremberekre. Csány Bernát 1657-ben Csákányból Batthyány Ádámnak írt levelében az áll, hogy „Szent Peteri kovács igen fogyatkozott állapotban van, úgy annyira, csak lovaikra sem tudnak meleg patkoltatást. Más alkalommal hírül vesszük, hogy 1666-ban Szent Péteren János Kovács Gyurkó jobbágytelken ülő 4 ökrös gazda, 3 tehene, 1 tinója, 2 bornyója van. Két kiskorú fia és leánya van. Hármas neve után biztosra vehetjük, hogy kovácsmesterséget űzött. Az Őrségi Districtus 1695-ben írt urbáriumában a Puszta Rádócon élt 45 éves kovács dezertálásáról kapunk hírt. Ennél többet e korai századból nem tudunk.⁴⁹ Vas Vármegyében az 1762. évi Synopsis adatai szerint 12 kovács céh működött, 1818-ban 9. A mesterek összlétszáma 350 főt tett ki.⁵⁰ Az 1828-as összeírásból csak annyit tudunk meg, hogy Őri Szent Péteren egy kovács egyedül dolgozik. 1828-ban Veleméren a kovács szintén „maga dolgozik legény nélkül”. Kercának 1828-ban szintén 1 kovácsa van.⁵¹

A mezővárosokban már a XVII. század óta működtek Kovács céhek, de bejáró mestereik lakhelyéről csupán 1817-ből van tudomásunk. Ekkor Körmenden 17 mester alkotta a céhet, ezek közül csupán hat lakott az uradalmi központban, de az Őrség közelében mindössze egy bejáró mester lakik, Nádasdon.⁵² A Szentgotthárd környéki falvakban lakó kovácsokról már az 1780-as évekre vonatkozóan is több adattal szolgálhattunk.⁵³

A korai időkben tevékenykedő mesterek munkájáról egy ritka korai forrás árulkodik. A XVII. század közepére keltezett árszabás tételről tételre előírta, hogy késztermékekért mennyi pénzt számolhattak fel a kovácsmesterek. A Batthyányak körmendi uradalmi központjában kiadott limitáció képet ad a távolabb vidékeken dolgozó kovácsok munkájáról is. „Körmendi Városunkban lakozó Mester Embereknek a minemeő Regulát adtunk Anno domini 1658. die 20. Martii ehhez szabják és tarczák magokat: Egy uy patkot az maga vassábul egy loó lábára pro den. accomodálván 8, Item egy o patkot üssön feöl pro den. 4, Az kinek maga sin vasát vonya feöl az kerékre, egiket pro den. 8, Item egy o sin vasat vonyon feöl az kerékre pro den. 4 Item akinek maga o karika vassat meg szagattya egiketől vehet den.1, Ha penigh megh nem szagattya den. 1, Az maga vasabul czinált egy marok vasat vonyon feöl az kerékre pro den. 10, Egy türe valo pöngeö karikát az maga vasabul pro den. 8, Ha penigh az gazda vasabul czinállya pro den. 4, Egy rud orára való karikát marok vasastul kokasostul den. 16, Egy külseő pöngeő karikát maga vasábul adgyon pro den. 4, Item egy füles kerékszeget pro den. 4, Fületlen kerék szeget pro den. 3, Item egy uy lemes vasat pro den. 5, Item ahoz valo czotárt pro den. 55, Az kovacz egy lemes vasat nadollya magavasaval pro den. 36, Az gazda vasábul pro den.18, Egy czotár nadlástul az maga vassával pro den.28, Az gazda vassábul pro den. 14, Egy ió eöregh feiszét az maga vassabul pro den. 50, Egy eöregh faragó szekerczét adgyon pro den. 40, Egy nagy feisze es szekercze nadiástul és aczelozastul vegyen den. 20.”⁵⁴

A XVII. századi árszabásban szereplő munkaműveletekhez szükséges szerszámokat megtaláljuk a XVIII. század végi hagyatéki becsükben. A kovácsok földmíves mivoltára is tudunk néhány adattal szolgálni. Kondorfai Martony András kovács böcsű levelében, mely 1781. május 26-án kelt. „Az egész ház összességiben becsültetett 70 ft, a Kováts szerszám mindenestül 26 ft, Tehén 17 ft, Csikó 13 ft, Egy egész szekér 13 ft, Egy eke taligával együtt 1 ft 30 xr, Két tengölbe való vas 1 ft 30 xr, Egy viselt Bránna 16 ft, Egy hosszú láncz 1 ft, Egy szopu Borjú 2 ft, Egy fa tengöl 30 xr, Két vonyó ökör 62 ft.” Börgölin 1786. A kis kovácsműhely-szerszámát Gotthárdon vette 15 ft-ért. Szakonyfalu 1827. 40 db kovács szerszám fujtatóval együtt 60 ft. 1788 Paál János kovács ingó és ingatlan javainak becsűje: „Egísz kovács szerszám 40 ft. Tótfalu, 1823: „Kovácsműhely szerszámmal együtt” 40 ft. Kethely, 1786: Kovács műhely 35 ft. Baracska Dániel 32 éves Őriszentpéteren lakozó Kovács Mester hagyatéki becsűje 1855 május 5-én kelt: „A vagyon áll csekély házibútoron kívül egy nyolcad telki állomány a község határában, hozzátartozó 5. házszám alatt álló ház és kovács műhelyből áll. Mely összesen megér 120 pengő forintokat, amit a számítások szerint ugyanennyi adósság terhel.” Mesterséghez és szobához tartozó eszközök: Egy kovács mesterséghez tartozó fúró 12 ft, 1 üllő 8 ft, 1 törött kalapács nagy 30 xr, 1 törött kalapács kisebb 15 xr, 1 törött kalapács kisebb 8 xr, 1 törött kalapács kisebb 8 xr, 1 sróf 3 ft, 1 szarvas üllő 2 ft, 1 marok vas hajtó 4 xr, 1 karika hajtó 6 xr, 1 vas vágó 7 xr, 1 lópatkó vakuló 4 xr, 2 kisebb vakuló 6 xr, 2 czifráló 6 xr, 1 vas verő kalapács 1 xr, 1 tengely akuló 5 xr, 1 marok vas hajtó 3 xr, 1 csizma patkoló 5 xr, 1 sin szeg fejező 8 xr, lópatkó szeg fejező 6 xr, 1 csizma szeg fejező 5 xr 4 közbenjáró fúró 24 xr, 1 sróf tábla 1 ft, 1 sróf hajtó 8 xr, 1 egy nagyobb, egy kisebb vászonreszelő 26 xr, 1 harapó fogó 20 xr, 1 köröm faragó 12 xr, 1 patkoló kalapács 8 xr, 1 köröm ráspu 20 xr, tölgy sublat (puhár szék) 2 ft, 1 rossz fenyőfa asztal 20 xr, 2 hátos szék, 12 xr, 1 fa ágy 20 xr, 1 pár fehér ruha 30 xr. Összesen 34 ft.” Kondorfa 1788. Szántó vass csótárral 45 xr. Kethely 1788. Foka Mártonnál találtatott ingó és ingatlan javak becsűje Lemes vass 24 xr.⁵⁵

A XIX. század közepén az őrség falvaiban és a közvetlen környezetében lakó kovácsokat név szerint is meg tudjuk nevezni az 1848-as nemzetőr összeírás íveiből. Iváncon Benger Miklós 39 éves, valamint Szívós József 20 éves Kovács, Szőcén Gaál István 37 éves Kovács Mester, Magyaródon Somogyi László Kovács, Biczó Ferenc 23 éves Kovács Mester és Gérnyi Mihály Kovács Mester dolgoznak műhelyeikben. Ispánkon Róka Ferenc 43 éves Kovács, Szaknyéron Horváth Dániel 39 éves „földműves Kovács”, Belső Rákoson Nemes Gábor 39 éves Kovács dolgozik. Őri Szent Péteren úgyszólván minden szernek saját kovács műhelye lehetett. E mezővárosban dolgozott ekkor Baracska Dániel 26 éves Kovács, Ferincz Mihály 44 éves Kovács, Kovács Dániel 45 éves Kovács Mester, Farkas Lőrincz 39 éves Kovács Mester, Szabó János 28 éves Kovács Mester.

Az összeírás egy településen belül differenciált, nem mindenkinek járt ki a „Mester” titulus. Elképzelhető, hogy míg a mester jelzővel ellátottak valamely céhnek tagjai is voltak, a többiek kortól függetlenül segédként a mester mellett, vagy önállóan kontárként dolgoztak. „A céhrendszer évszázadaiban a kovács mesterség művelőinek nagy része – egyes kutatók szerint 60–70%-a – céhen kívül gyakorolta mesterségét. A kovácscéhek tagságát lényegében a városokban dolgozó mesterek alkották. A városi, mezővárosi vasverők és a hozzájuk tartozó falvak műhelyei földesúri tulajdonban álltak, ahol a mesterek jobbágyként, vagy szerződött iparosként dolgoztak. A 19. században egyre gyakoribbá vált az uradalom és a falusi kovácsok konvenciós – éves szerződéssel megfogadott, természetben és kézpénzfizetéses alkalmazása.”⁵⁶ Szalafőn Soldos Ferenc 26 éves és Forján József 23 éves Kovács Mester, Bajánházán Gaál József Kovács Mester és Ferincz Ferenc 33 éves Kovács, Dávidházán Innor János 27 éves Kovács Mester, Kerczán Pongrácz János 48 éves Kovács, Szomorócon Kuti István 27 éves Kovács Mester és Pongrácz József „földmíves és Kovács Mester”, Gödörházán Szépe Miklós Kovács Mester, Veleméren Bott József 27 éves Kovács Mester, Hodoson Sek József 31 éves Kovács Mester dolgozott, – aki „édes atyjával és Sek Sámuel földműves testvérével él egy kenyéren.”⁵⁷ Lehet, hogy a kovácsok létszáma nem is teljes, mert az Őrségből megmaradt összeírás csupán a katonának alkalmas 20–48 év közötti férfiakat vette számba. Az összeírás adatait összegezve megállapíthatjuk, hogy az Őrség Districtus területén és közvetlen környezetében lévő falvakban összesen 17 községben 27 kovács, köztük 16 mester űzte ezt a mesterséget. A céhek megszűnte után 1876-ban a Soproni Kereskedelmi és Iparkamara adatai szerint – ahol nevet nem, csak létszámot adnak meg – az Őrségben, a „Vendvidéken”, a Rába-völgye falvaiban és a Hegyháton összesen 36 kovácsmester, 18 segéd és 16 kovácsinas dolgozott. A számok alapján tehát 54 képzett kovácsot találunk, akik 27 faluban működő kovácsműhelyeikben elégítették ki szolgáltatásaikkal a földműves jobbágyok és zsellérek utódait. A Hegyháton és az Őrséghez közeli falvakban: Csákányban 2 mester és 2 legény, Maráczon 2 mester és 1 legény, Szőcén 2 mester és 1 legény, Viszákon 1 mester, Magyarósdon 1 mester űzte a kovácsmesterséget. Az Őrség területén lévő falvak közül Őriszentpéteren 3 mester és 2 legény, Szalafőn 1 mester, egy legény, Ispánkon 1 mester, Nagyrákoson 1 mester, egy legény, Kisrákoson 1 mester, Pankaszon 1 mester, Dávidházán 1 mester, Senyeházán 2 mester és két legény, Bajánházán 2 mester és 3 legény, Kotormányban 2 mester, Kerkáskápolnán 1 mester, egy legény, Kercán 1 mester, Hodoson 2 mester és 2 legény dolgozott a kovácsműhelyekben. A „Vendvidéken” F. Szölnökön 2 mester és 1 legény, A. Szölnökön 2 mester, Istvánfalván 1 mester és egy legény, Tótfaluban 1 mester és egy legény dolgozott. A Rába-völgyében Magyarlakon 1 mester, Csörötneken 4 mester, valamint az Őrséghez közelebb fekvő Kondorfán 1 mester és egy legény dolgozott a műhelyekben.⁵⁸

A munkanapló 10-15 nevet tartalmaz. Köztük Dobraföldről öreg Gáll József, Filippár János, a Kerka menti falvakból Avas Ferenc, Orbán Károly, Baksa József, Kerkáskápolnáról Berkes József, Nemes Kirsán János, Ispánkról Bata József, Szattáról Gaál György contója szerepel. Általában eke nádallás és lópatkolás szerepel a jegyzékekben, de sok egyéb apróbb-nagyobb szerszámélesítés, javítás is szerepel. Többek között Kenyeres Györgynek 1847-ben „8 láb patkolása új, begiszülve” 1 ft 20 xr-t tett ki. „4 csákány élesítése” 30 xr, „két karika tsinálás sassal együtt” 15 xr, „szetskás ládába szegcsinálás” 15 xr, 46 „szeg tsinálása” 15 xr, „egy [kaszakalapáló] üllő csinálás egy kalapács igazítással együtt” 15 xr, „egy szekér vasalás új vasra” 12 ft 30 xr, „2 Brána nádalás” 1 ft 40 xr, „egy Kapots tsinálás” 6 xr, „egy bolthajtásba vas tsinálás” 1 ft-ba került. Poczik József contója többek között az alábbiakat tartalmazta: „8 láb patkolás 1 ft 40 xr, Szányra 2 karika tsinálás 12 xr, Rokkatengöly tsinálás” 6 xr. Orbán Károlynak 1848. évre „1 sin szakajtás, 1 kapanádalás, 1 kalapáts acilozás magam vasábul 12 xr, 1 pár tsizmapatkolás 10 xr, 1 kaszanádalás 10 xr, 1 lemezvas [ekevas] kivágás 21 xr, taligakerékre 4 karika tsinálás 4 xr, 1 patkolás 6 xr, egy fejsze atzilás 12 xr,1 kasza pántolás 12 xr”. Kurai Józsefnek 1846-ban „60 szeg tsinálás magam vasából palásba 1 ft, egy hordóra két abrincs kötés 12 xr, egy pár sarupatkolás 9 xr, egy igaszeg tsinálás 6 xr, egy lőcs forasztás 6 xr, 3 ajtóra zárak tsinálása és egy pár csizmapatkolás 1 ft 25 xr, 5 kapa élesítés 15 xr.” Berkes Józsefnek „egy vindöl abroncsozás fülével 10 xr, gerendőre 1 karika tsinálás 24 xr.” Veres Ferencnek 1848-ban „Ekenádalás, 2 tsótár nádalás, 1 sin forrasztás, 6 karika forrasztás” szerepel a contójában „egy szurony tsinálással” együtt, amiért 1 ft-ot számított fel. „Egy ösztöke tsinálásért pedig 10 xr” fizetség járt. Bata József részére „két sasba való vas tsinálása 22 szeggel együtt, valamint egy kaszapad karikával együtt 18 xr-t tett ki.” „Egy fejsze tsinálása újonnan” 1 ft-ba került. Özvegy Avas Jánosnak 1846-ban „Egy szőlőmetszőkés tsinálásért 30 xr”-t számolt fel, „egy kapa nádalás és meg élesítés” 66 xr-t tett ki, „egy Bránnába 14 fog tsinálása újonnan, nádalva” 1 ft 12 xr-ba került.

A kovácsmesterség az agrárművelés legfontosabb szerszámainak, eszközeink készítő és javítóműhelye, a lovak és tehenek patkolásának térszíne. A kovácsműhelyek térhálója egyenletesen terül el, szinte minden településen van műhelyük. Dologidőben kéznél kell lenniük, így nem véletlen, hogy a 43 faluban működő 13-féle mesterséget űző kézművesek 31%-a, csaknem harmada kovács, kik a falvak 83%-ban munkára, otthonra lelnek. A városokban a kovácsok száma viszonylag csekély. Szentgotthárdon 2, Vasváron 4, Körmenden 9, összesen 15 műhellyel találkozunk. 1892-ben Alsóújlakon 3, Apátistvánfalván 2, Csörötneken 2, Farkasfán 1, F. Rönökön 2, F. Szölnökön 5 (!), Gasztonyban 3, Gödörházán 2, Halogyon 1, Marácon 4 (!), Hegyhátszentmártonban 1, Ispánkon 1, Iváncon 2, Kercán 1, Kerkáskápolnán 1, Kisrákoson 2, Kondorfán 2, Kotormányban 2, Magyarlakon 1, Nádasdon 2, Nagycsákányban 2, Nagyrákoson 1, Bajánházán [Bajánsenye] 1, Őrihodoson 3 (!), Őriszentpéteren 3, Pankaszon 2, Rábafüzesen 1, Rábagyarmaton 2, Rábatótfalun 2, Senyeházán [Bajánsenye] 2, Szaknyérban 1, Szalafőn 3, Szattán 1, Szőcén 2, Veleméren 1, Viszákon 1 kovács dolgozik. 1926-ban némiképpen megfogyatkoznak, 30 faluban 55 kovácsmestert számlálhatunk meg.

SZÉNÉGETÉS

Az emlékezet szerint a kovácsok foglalkoztak szénégetéssel. Iparszerűen szénégetésből élőre a jánosfai Laki Istvánra emlékeztek, aki a falu végében az erdő szélén lakott. Mindenki csak Szenyes Pistának hívta. Ő a feleségével együtt űzte ezt a mesterséget. A kovácsok vették meg tőle a faszenet, meg az asszonyok, mert kellett a szenes vasalókba. A szénégetés emlékét a földrajzi nevek is őrzik. Csörötneken „Szényégetű”, Kisrákoson a Lapban, Halogyon, Kondorfán, Kercán a Haricsa alatt „Szennyégetü”, Ispánkon „Külső szenyégetű rét” Farkasfán „Balog szenyégető” névvel illették azt a nevet, ahol valamikor szenet égettek rendszeresen. Pankaszon is az erdő szélén volt a szénégető.⁶² Kunyhó is volt ott, ahol lepihenhettek, miközben felváltva őrizték az égetést. Többnyire fenyőfából égették a faszenet, tölgyből ritkán. Nem szerették, mert „szene igen szikrázott”.A mintegy 10 méter vastagabb-vékonyabb fát kupacokba rakták, gúlát csináltak belőle, kívül vékonyabb fákkal betakarták, aztán lefödték levéllel, mohával. Végezetül földdel terítették be úgy, hogy – lehetőleg – levegőt ne kapjon. Amikor kész volt, akkor alágyújtottak. A „boglya” tetején gyújtották meg a tüzet, ami felülről lefelé égett. Lassan 10–12 napig éjjel-nappal égették. Ha valahol kitört a láng, ott rögtön vízzel eloltották, leföldelték. Amikor a fa már jól „átparázsut”, akkor vízzel eloltották a tüzet, s ha kihűlt, kibontották a boglyát, és máris készen volt a faszén.⁶³

KULIMÁSZÉGETÉS

Kisrákoson „Kalamász-kemence”, Kercaszomoron „Szurkos kemence”, Bajánsenyén, Kondorfán a „Kemencés”, Kisrákoson „kulimász-kemence”, Bajánsenyén, Kondorfán „kemencés föld”, Rábagyarmaton „Kemence – ahol régen gyantaégető kemencék voltak” – földrajzi nevek mind kulimász égetéssel kapcsolatosak. Magyarszombatfán, Kercaszomoron „Szurkos kemence” mellett „gyantafőző kemence” helynév is előfordul. A földrajzi nevek egykori, vagy ma is fenyves erdők területére lokalizálhatók. Kisrákoson Zsoldos Dánielné gyermekkorában még látott három kemencét, de akkor már csak az aljuk volt meg, vallotta a földrajzi nevek gyűjtése idején.⁶⁴ A Batthyányakkal pereskedő őrségiek a XIX. század első harmadában gyakorta birtokvitába keveredtek, mikor azt bizonygatták, hogy saját földjeiken nőtt erdeikben építettek „kalamász égető kemencét”, amit haszonnal egy zsidónak bérbe is adtak. Az uradalom ezt a jogot tőlük elvitatva ledöntette kemencéjüket, amiből csaknem nyílt zendülés keletkezett. A Vas Vármegye Közgyűlésének jegyzőkönyvébe bekerült esetet így foglaták össze: „Kerkás Kápolnai Helységben vagyon 321 holdakat tevő erdőség, mellyben az Uraságnak a Jobbágysággal ember emlékezetétől fogva közös faizása vagyon, ezen Erdőkben a Jobbágyság az elmúlt Esztendőben Kalamász égető Kemenczét épített és a Kalamász égetési szerződés mellett egy Zsidónak haszonbérbe kiadták. A földes Uraság részint azért mivel az erdőnek haszon vétele közös, részint pedig azért, minthogy az erdők nagyon öszve volnának rongálva ne hogy Napról napra pusztítassanak a'Kalamász égetéstől őket eltiltotta... A Kerkáskápolnaiak minthogy a Kalamász égetéssel fel nem hagytak, az Uradalmi Ispán Farkas Károly az el múlt 1838. Esztendő November 23-án Kalamász égető kemencéjöket összve döntette. Ezen öszve döntés után a faluban történt híradásra a harang félre verettetett, és az emberek Fejszékkel, Villákkal és Kapacsokkal felfegyverkezve kimentek az erdőre, de szerencsére akkor ott már senkit nem találtak.”⁶⁵

A magyar kézművesipar-történeti és néprajzi kutatás is elhanyagolta ezt a területet. A kulimász égetésről mindössze egy rövid közlemény értekezik a Néprajzi Értesítőben,⁶⁶ noha ott egy egészen kis edényben történt a kulimász égetés, és más volt az alapanyag. A kulimászt a „fakószekér” – fa tengelyes szekér – tengelyének kenésére használták a XIX. században mindaddig, amíg 1873-ban a vastengelyű szekér (ott) meg nem jelent.

Tiszacsegén a kulimászt tökmagból, kendermagból, sáfránymagból, később napraforgó magból égették. Ez a kenőanyag, mint állították, sokkal jobb volt a hájnál, szalonnánál, nem soványodott ki utána olyan hamar a tengely. Dunántúlon viszont nagyméretű kemencében iparszerűen égettek kulimászt a gyantás fenyő fájából. Jó alapanyaga volt a fáklyáknak, a régi korokban a nyilakról kilőtt szalmacsóvákat is kulimászba mártották, mielőtt azt meggyújtva ki nem lőtték.

BOGNÁROK

A faipar egyik legfontosabb, ősi mestersége a bognároké. Régebbi elnevezése kerékgyártó. Ők készítették az összes mezőgazdasági faeszközt, később a kocsikat is. Sokszor faluhelyen a kovácsmesterséget is űzik. Az 1817. évi céhösszeírás az Őrség és a „Vendvidék”, valamint a Rába-völgye településeiről bejáró mestereket nem mutat ki, egyedül az uradalmi központban, Csákányban, valamint Marácon van egy-egy bejáró mester a körmendi 12 fős bognár céhbe integrálva. A szentgotthárdi 10 fős bognár céhből ketten működtek a városban, a tőlük nyugatra fekvő, már nem a vizsgált területünkön lévő hat faluban további 8 bognárműhely volt.⁶⁷ Nincs jele annak, hogy a „Vendvidéken” és a Rába-völgyében bognárműhelyek lennének nagyobb számban. 1848-ban a nemzetőrök összeírásakor mindössze hét bognárt találtak a 20–48 éves korosztály férfijai között: Gál György 40 éves, Dávid Dénes 37 éves, Lukács Miklós 26 éves bognármester ember Viszákon, az 1806-tól mezővárosi rangra emelkedett Őriszentpéteren Pata Dániel 35 éves és Kökény György 30 éves mesternek volt bognárműhelye. Rajtuk kívül Ispánkon Róka Mihály 40 éves bognármester, Szalafőn pedig Soldos Dániel 30 éves bognármester űzte ezt a mesterséget.⁶⁸ Jól látszik, hogy Iváncon a kastély köré szerveződött uradalom számára végezhették munkájukat. Az e korban már gazdasági és kézműipari központjának számító Őriszentpéteren két műhely volt. A közvetlen szomszédos falvakban Szalafőn és Ispánkon még két bognárműhely állt rendelkezésre az Őrségben élők számára, amennyiben ökrös vagy lovas szekeret akartak készíttetni, vagy egyéb gazdasági eszközeik reparálásáról kellett gondoskodniuk. A „Vendvidéken” 1775–1789 között a Szentgotthárdhoz közeli Háromházán és a „két óra járásnyira” délebbre, az Őrség határában fekvő Kondorfán egy-egy mesterrel működő bognárműhelyek voltak. A „Vendvidéken” Sz. Gottárdhártól 1 mérföldre fekvő Istvánfalván és a közvetlen mellette lévő faluba, Börgölinbe települt bognárműhelyek szintén egy-egy fővel működtek.⁶⁹

Egy 1795-ből származó megyei árszabás⁷⁰ legfontosabb szolgáltatásaikról ad képet. Ekkor „Egy Paraszt Szekér Kerék átallában 1 ft, Egy kotsi puszta tengely 40 dn, Egy első Ökör Tengely nyelves rúddal 1 ft 50 dn., Egy pár Szekérbe való hosszú oldal puha fábul 1 ft 50 dn, Egy Első Ló szekér Tengely ruddal együtt 1 ft, Egy hátulsó Srágla 60 dn, Egy Borona fa 80 dn, Egy Lőts 5 dn, Egy oldal Záp 3 dn, Egy vásott Kerék agynak fábul való puskázása 15 dn, Egy Kerék tsinálása a gazda fájábul 50 dn, Egy Keréknek ki fúrása 10 dn”.

A bognárok munkáit a hagyatéki becsükben találjuk meg.⁷¹ 1783-ban Kondorfán Csáfor János javainak osztályakor az alábbi bognárok által készített eszközöket becsülték meg: „Egy viselt Eökörszekér 4 lőtsel 10 ft. Egy hátulsó tengöl 3 ft, egy első ló tengöl 3 ft 15 dn, Egy rosszabb szekér eökröknek való két oldalakkal és lőtsel 7 ft 30 dn, Egy nagyobb Bránna 1 ft 30 dn, Egy Baromra Szánkó 5 ft, Egy viselt szekér 18 ft” volt. Kethelyen 1780. május 4-én Bognár Miklós (bognár) javainak becsűjekor szerszámait is beárazták. Három derékból álló háza mellett állt „kis faragó szín”-e, ahol vélhetően szerszámait is tartotta. Találtak itt „egy nagy agy furót a 1 f 50 d, 1 másik kisebbet 1 f 10 d, 1 farago bárdá-t 50 d, 1 nagy vass kalapács-ot, 50 d, egy Szekercé-t 25 d, 1 nagy Fürisz-t 80 d, Tengöl fúró-t 10 d, 1 Szalu-t 20 d, 1 Nagy fúró-t 10 d, és 1 szió kés-t 5 d, és egy másik szió Késs-t 20 d. értékben.”

1839-ben az őrségiek perében arról panaszkodnak a jobbágysorban élő földművesek, hogy az erdőispán (Nemes-Népi Zakál György) hatalmaskodik, erőszakkal vágatja erdeiket. Többek között Kapornoki Mihály erdejéből két szál tölgyfát adott a senyeházi bognárnak kerékre, két szálat pedig az Uraság számára vágatott ki és rakatott félre.⁷² A „Vendvidéken” is találtunk ebből az időből bognárra vonatkozó adatot. Istvánfalván 1843-ban Domiter József bognár hagyatéki becsűjekor szerszámait 25 ft-ra, ¼ házi használatban lévő földjét 30 ft értékűnek állapították meg. A rövid, 41 tételes gazdasági becsű végső summája 642 ft 6 xr, míg passzívuma 335 ft 22 xr-t mutatott.⁷³

A Jékelfalussy névtárban 1892-ben 12 faluban találunk bognárokat, összlétszámuk 16 fő. Általában egy településen 1 bognár műhely van, kivétel az uradalmi központ Nagycsákány, ahol kettő, Senyeháza [Bajánsenye] ahol szintén kettő, valamint Nádasd, ahol hármat jegyeztek fel. A bognárok száma azonban nem csekély, hiszen a falvak egynegyedében megtalálhatók. F. Rönökön 1, F. Szölnökön 1, Kisrákoson 1, Kondorfán 1, Nádasdon 3 (!) , Nagycsákányban 2, Nagyrákoson 1, Őr Bajánházán [Bajánsenye] 1, Őrihodoson 1, Őriszentpéteren 1, Rábakethelyen 1, Senyeházán 2 bognármester dolgozik. A „három városban” sem nagy a számuk, Szentgotthárdon 3, Vasváron 3, Körmenden 6 bognárnak van műhelye. A bognárok aránya a 219 e területen működő kézműveshez viszonyítva nem magas, 7%. 1926-ban a Mosse címtár adatai szerint – ahol vizsgált területünkön 370 kézműves számláltatik⁷⁴ – a bognárok részaránya növekvő létszámuk (20 fő) ellenére 5,4%-ra csökken. 14 faluban találunk bognármestereket. Csörötneken Kovács János, Gasztonyban Greisch Gy., Horváth Márton, Iváncon Orbán Lajos, Kondorfán Müller Henrik, Magyarlakon Magasits Ferenc, Magyarszombatfán Zsohár Lajos, Nagycsákányban Rámftl Imre, Nagyrákoson Bita József, Takács Benjamin, Őriszentpéteren Kökény Antal, Kökény Gyula, Spilák Dániel, Rábagyarmaton Tóth Károly, Rábakethelyen Schneflek Károly, Szattán Devecz Károly, Talapatakán Kozó Imre űzte ezt az ipart.

KÁDÁROK, PINTÉREK

Lülik István kéziratos művében, az „oskolai – oktatások és példabeszédek”-ben a gazdaságokban található számos dongás edényről is szól. Tankönyvének 210. oldalán eképpen mutatja be a faabroncsos hordókészítés tudományát: „Én pintérséget fogok tanulni, melly mesterember különbféle fa edényeket, úgymint: hordókat, kádakat, vödröket és sajtárokat rendbe szedett dongákból, melyeket a nagy gyalujával előbb egyenesre gyalulja, tud készíteni és nyírfa szálakból készített abroncsokkal összekötni, mely edényeknek fenekeit ő előbb a cirkalmával hozzá mérte és a többi apróbb eszközeivel be igazgatta.”⁷⁵

A szentgotthárdi pintéreknek a XVIII. század közepétől volt céhük. 1815-ben nyolc mesterember élt ott, akik legényeket is tartottak, de kutatási területünkön egynek sem volt háza. Szentgotthárdon részben az uradalom igényeit, részben a helyi polgárok és az uradalom területén lakó, szőlőműveléssel is nagy számban foglakozó jobbágy–zsellér státusú gazdálkodókat szolgálták ki termékeikkel. Szentgotthárdnak 8 országos vására is volt, ahol messzi földről is érkezhettek kádármesterek termékeikkel. A pintérek által puha vagy keményfából készített dongás edények közül csaknem mind ismert itt, amit Dunántúlon 1724–1819 között rendszeresen limitáltak.

A hagyatéki leltárakban Az Őrség, a „Vendvidék”, a Rába-völgye és a Hegyhát falvaiban, a jobbágygazdaságokban a XVIII–XIX. században egységesen dongás edényeket használtak folyadék, olykor száraz áru, gabona tárolására. Elengedhetetlen kellékei voltak a hegyen lévő présházaknak és borospincéknek. A dongás edényeket a XIX. század első harmadáig többnyire mogyoró vagy nyír vesszőből készült fa abronccsal készítették, majd uradalmi hatásra egyre jobban elterjed a gúzsabroncsot helyettesítő vasabroncs, amit elsősorban a kovácsok ütnek fel a hordókra. A gazdálkodó ember értett ugyan a famunkákhoz, de hajlított dongás edényeket nem tudott készíteni. A hagyatéki leltárakban, a parasztgazdaságokban a gyalu nagyobb mértékben – asztalosok hatását tükrözve – csak a XIX. század második felében tűnik fel a gyalupaddal együtt, márpedig a dongafát „stószpangon”, öreggyalun csak a pintérek tudták megmunkálni, az edények csínját különleges eszközzel marták, gyalulták ki.

A homorú dongafal elkészítéséhez nélkülözhetetlen görbe vonókésekkel sem rendelkeznek a földművesek. Minden gazdaságban megtaláljuk a boros fa és vas abroncsos hordót, pálinkás, boros kishordót, bucskát, törkölyös hordót, ecetes hordót, tőltelékes, jószágos, gabonás, őrlő, lisztes hordót, kádat, borfejtő fertályos sajtárt, must merő fickót, bortölcsért vagy töltikét, kármentőt, bortöltő kannát, [rajnai kancsó], csöbröt, [láncos rúdjával együtt], puttonyt, káposztás egyfenekű hordót és kádat, ugorkás, répás hordót, vajas vagy zsíros vindölt, vízhordó sajtárt, konyhára való, víz tartó fedeles csöbört vagy sajtárt, mosogató sajtárt, itató sajtárt vagy pitlit, fejő zsétert, szapu vagy párló sajtárt, köpülőt, csobolyót, bucskát, vödröt, öntöző kannát, kila, köböl, fél köböl, fertály, pozsonyi mérőt, vékát, mércét, mászlit, malombeli fertályt, vagy molnár vékát.

A XIX. század első harmadában–felében alakult társult őrségi céhben kádármesterek is voltak. Az 1848-as összeírásból tudjuk, hogy a kevés számú dongás faedényeket készítő mesterek kik voltak, és hol éltek. A mesterség művelése mellett hangsúlyozottan földműveléssel is foglalkoztak. Őriszentpéteren Róka Fernc 38 éves földműves és pintérmesternek és Szabó Sándor 30 éves pintérmesternek volt műhelye. Az utóbbiról azt is tudjuk, hogy Szabó Ferenc 45 éves szabómester és Szabó József 22 éves, Szabó Gábor 21 éves földműves testvéreivel egy gazdaságot tartanak fenn – az összeírás megjegyzésrovatába írtak szerint. Rajtuk kívül Domonkosfán Janzsó Dániel 45 éves földműves és pintér egy gazdaságba tartozott Janzsó József 33 éves gerencsér testvérével. Szaknyéron Baksa Mihály és ifj. Csoba János 40 éves pintérmestereknek volt műhelye az Őrség területén.⁷⁶

A kádármesterség nem volt gyakori foglalkozás területünkön annak ellenére, hogy a falvak határában leginkább saját szőlőt műveltek, bort is készítettek. Az erre való hordóik száma nem volt túl nagy, az űrtartalmuk sem haladta meg a 10-12 akót.⁷⁷

FELHASZNÁLT IRODALOM

AVAS Kálmánné: Az őrségi emberek élete. Szombathely, 1998. /Vas megye néprajzi kincsestára 2./
BALOGH Lajos és VÉGH József szerk.: Vas megye földrajzi nevei. Vas megyei Múzeumok Igazgatósága, Szombathely, 1982.
BENCZIK Gyula: Hodos, Kapornak és Domafölde története a magyar honfoglalástól a 19. század közepéig In: Hodos és Kapornak története. Szerk.: GÖNCZ László. Lendva, 2005. 13–52. old.
BENCZIK Gyula–HERMANN István: A pápai szabók céh levelének átirata az őriszentpéteri szabók részére (1645). Emlékkönyv Bánkúti Imre 75. születésnapjára. Budapest, 2002. 79– 98. old.
FLÓRIÁN Mária: Hogyan öltözködött a Vas megyei köznép? In: Vas megye népművészete. Szerk.: Gráfik Imre. Szombathely, 1996. 157–195. old.
GORZA Sándor: Szülőföldem Nagyrákos. Nagyrákos–Körmend, 1997. /Vas megye néprajzi kincsestára 1./
IVÁNYI Béla: Képek Körmend múltjából, 4. sz. Körmend, 1943. Anno domini 1658 dik 20 Martii Körmend Városában lakó Mester Embereknek aminő regulát adtam. 158–161. old.
KOTHENCZ Kelemen: Kovácsok kézjegye. Baja, 2012.
KOVÁCS László: Kulimász égetés 1870 előtti Tiszacsegén. Néprajzi Értesítő 1937. 29. évf. 202. old.
NÁDASDY Lajos: Falusi és mezővárosi kézműipar Vas megyében a 16–19. században. In: Vas megye múltjából. Szerk.: HORVÁTH Ferenc. Szombathely, 1982. 97–98. old. /Levéltári Évkönyv 2./
NAGY Zoltán: Kézművesipari műhely- és szerszámkataszter, Vas megye. Veszprém–Körmend, 1992.
NAGY Zoltán: Körmend mezőváros kézművesei a XVII–XIX. században. Szombathely, 2004. /Fontes Castriferriensis, No. 2./
NAGY Zoltán: Állandó néprajzi kiállítás Kapornakon. In: Hodos és Kapornak története. Szerk.: GÖNCZ László. Lendva, 2005. 299–310. old.
NAGY Zoltán: 100 év, 100 tárgy. Parasztviseletek. In: Savaria, a Vas Megyei Múzeumok értesítője 32/1 (2009). Szombathely, 2009. 114–115. old.
NAGY Zoltán: Történeti források feltárásának tanulságai: Bortároló hordók és gabonatároló eszközök, dongás edények a szentgotthárdi apátság falvaiban a hagyatéki leltárak tükrében (1786–1846]. In: Savaria, a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 37 (2015). Szerk.: VIG Károly. Szombathely, 2015. 211–290. old.
NAGY Zoltán: Kézművesek a falvak magányában. Céhek, kézműves mesterek a szentgotthárdi, csákányi, körmendi uradalom falvaiban a XVII–XIX. században I. rész. Vasi Szemle LXX. évf. 2016. 1. sz. 85–110. old.
NAGY Zoltán: Kézművesek évszázados jelenléte az Őrségben, a „Vendvidéken” és a Rába-völgyében. In: Az Őrségi Nemzeti Park I–II. Szerk.: Bartha Dénes. Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság, Őriszentpéter, 2016. 748–819. old.

JEGYZETEK

1	Református szabók, szűrszabók... stb. címmel megjelent: NAGY Zoltán: Kézművesek évszázados jelenléte az Őrségben, a Vendvidéken és a Rába-völgyében. In: Az Őrségi Nemzeti Park I–II. Szerk.: BARTHA Dénes. Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság, Őriszentpéter, 2016. 752–756. oldalon. A jelen dolgozat ennek kibővített változata.
2	Pápai Levéltár 363/17 1660.
3	BENCZIK Gyula–HERMANN István: A pápai szabók céhlevelének átirata az őriszentpéteri szabók részére (1645). Írott és tárgyi emlékek kutatása. Emlékkönyv Bánkúti Imre 75. születésnapjára. Szerk.: MÉSZÁROS Kálmán. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2002. 93–94. old.
4	BENCZIK–HERMANN i. m. „A szentpéteri szűrszabók” 94. old.
5	BENCZIK–HERMANN i. m. „A szentpéteri szűrszabók” 94. old.
6	Az articulus képe, teljes szövege: BENCZIK–HERMANN i. m. 79–86. oldalán látható, olvasható.
7	BENCZIK–HERMANN i. m. „A szentpéteri szűrszabók” 96. old.
8	BENCZIK–HERMANN i. m. „Adatok a pápai szabó céh életéből” fejezet bevezető sorai szerint: „A jelenleg a szombathelyi Püspöki Levéltárban őrzött őriszentpéteri céhlevél ismeretlen körülmények között került ide. Feltalálási helye („Zágrábi püspökséget illető iratok” elnevezésű gyűjtemény végén) nem mutat kapcsolatot sem az irat tartalmával, sem előző őrzési helyével. Biztos forrásból tudjuk, hogy a háború előtt a céhlevelet a kercaszomori katolikus plébánián őrizték. Hogy miért ott, az nehezen kideríthető. A régi XVII. századi őrségi iratok vagy a senyeházi református eklézsia ládájában, vagy az őriszentpéteri református egyházközség iratai között maradtak fenn. A református Őrségben a templomokat, köztük a kercaszomorit is, csak a Carolina Resolutiot követő katonai akció során 1732-ben foglalták vissza a katolikusok. Talán ekkor kerültek a szabó céh iratai is az újonnan visszaállított katolikus plébánia birtokába.”
9	BENCZIK–HERMANN i. m. „A szentpéteri szűrszabók” 96–97. old. MNL Mikrofilmtár: W. 281. Az Őrség urbáriuma 1659.
10	MNL Mikrofilmtár W. 281. Az Őrség 1695. évi urbáriumban leszögezi Gróf Batthyány Zsigmond, hogy „Eörségi Tartomány béli Falukk mint egyaránt való adása vagyon úgy mint: Minden egy egész Helytül fizetnek pénzt jó Pénzül f 5, Szt. György napkor f– x40, Szt. Mihály napon f–x40, Kis Asszony napon Búzát sub 2, Rozsot sub 1, Zabot sub 1, Tyukot 12, Tyukmonyt 24, Turo Jó Turot sub 1, Vajat ¼, Eökör Pénzt f– x 12, Ártány pénzt f–12. Legény pénz volna cerkorum x12. Item egész Helyhez vagyon szántó föld 10 köbölre való, rét három szekér szénára való.”
11	MNL VaML mikrofilmtár: Németújvár, az Őrség (Eörségi Tartománynak) urbáriuma 1665. Eredeti őrzőhelye: MNL W 281 Az Őrség urbáriuma 1659–1695 Lad. 11. Fasc. 1. No. 1.
12	BENCZIK–HERMANN i. m. „A szentpéteri szűrszabók” 97. old.
13	BENCZIK Gyula: Hodos, Kapornak és Domafölde története a magyar honfoglalástól a 19. század közepéig. In: Hodos és Kapornak története. Szerk.: GÖNCZ László. Lendva, 2005. 34. old. Forrás: MNL VaML Mikrofimtár. Az Őrség urbáriuma 1652.
14	BENCZIK–HERMANN i. m. „A szentpéteri szűrszabók” 97. old.
15	Az irat eredetije: MNL VaML A Szentgotthárdi Cisztercita apátság Uradalmának iratai. B sorozat Processus Criminális. Szabad vallomások és vallások iratai XI. 604/7. Irat kelte: Szt. Gotthárd, 1703. október 25.
16	NAGY Zoltán: Állandó néprajzi kiállítás Kapornakon. In: Hodos és Kapornak története. Szerk.: GÖNCZ László. Lendva, 2005. 303. old. 25. lábjegyzet.
17	NAGY Zoltán: Kézművesek a falvak magányában. Céhek, kézműves mesterek a szentgotthárdi, csákányi, körmendi uradalom falvaiban a 17–19. században. I. rész. Vasi Szemle LXX. évf. 2016. 1. sz. 96–97. old.
18	BENCZIK Gyula: Hodos, Kapornak és Domafölde története a magyar honfoglalástól a 19. század közepéig. In: Hodos és kapornak története. Szerk.: GÖNCZ László, Lendva, 2005. 34. old., a 92. lábjegyzetben hivatkozás: HORVÁTH Ferenc: Hodos, Kerca, Velemér plébániák története. H. n. É. n. [Kerca 1905 k.] Kézirat. BDK Mf 152. Köszönetet mondok Benczik Gyulának, hogy felhívta figyelmemet az őrségi szabók XVII. századi céhével kapcsolatos, Hermann Istvánnal együtt írt kitűnő tanulmányára, melyből egyetlen különlenyomat található csupán a Megyei Könyvtárban. A viszonylag nehéz hozzáférhetőség miatt bőven merítettem belőle úgy, hogy az átvett, többnyire szó szerint megegyező szövegrészekben talált forrásidézeteket lábjegyzeteltem csupán, indokolt esetben az idézett forrás pontos lelőhelyét is feltüntetve.
19	BENCZIK Gyula i. m. 34. old., 91. lábjegyzet
20	BENCZIK–HERMANN i. m. 81. old.
21	NÁDASDY Lajos: Falusi és mezővárosi kézműipar Vas megyében a 16–19. században. In: Vas megye Múltjából. Szerk.: HORVÁTH Ferenc. Levéltári Évkönyv 2. Szombathely, 1982. 97–98. old.
22	MNL MOL Batthyány cs. lt. P 1322. Körmend Központi Igazgatóság, 182. cs. Körmenden pestisben elhaltak hagyatéki becsűje 1646.
23	MNL VaML Megyei Közgyűlési Iratok, Limitációk 1708: 10. csomó, 1824: 16. csomó, 1744: 38. csomó, 1766: 38. csomó, 1775: 34. csomó, 1793: 231 csomó, 1795 Savaria Múzeum Történeti Osztály HI 69. 81. 1, 1813: 402. csomó.
24	NAGY Zoltán: Körmend mezőváros kézművesei a XVII–XIX. században. Fontes Castriferriensis, No. 2 Szombathely, 2004. 73–75 old.
25	MNL VaML. A szentgotthárdi szolgabíróság iratai IV. 193/d 1–30 kötet. A hivatkozott hagyatéki becsük a kötetek végében található mutatók alapján a név és a jegyzőkönyvben közölt évszám alapján visszakereshetők. Somanek György hagyatéki becsűje Istvánfalva, 1778. 2. kötet
26	MNL VaML. A szentgotthárdi szolgabíróság iratai IV. 193/d. 11. kötet. 105. sz.
27	MNL VaML. Főszolgabírói iratok, hagyatéki leltárak IV. 167.
28	NAGY Zoltán: Kézművesek a falvak magányában. Céhek, kézműves mesterek a szentgotthárdi, csákányi, körmendi uradalom falvaiban a XVII–XIX. században. I. rész. Vasi Szemle, LXX. évf. 2016. 1. sz. 96–97. old.
29	Vas megye, Mosse címtár 1926.
30	MNM VaML 1828. évi Conscriptió Regnicoláris, Körmend
31	A Soproni Kereskedelmi és Iparkamarának 1876. évi statisztikai jelentése. Vas vármegye falvaiban és városaiban működő kézművesek összeírása alapján.
32	NAGY Zoltán: Körmend mezőváros kézművesei a XVII–XIX. században. Fontes Castriferriensis No2 Szombathely, 2004. 240, 271–272, 351. old.
33	A Soproni Kereskedelmi és Iparkamarának 1889. évi statisztikai jelentése. Kézirat. MNL VaML Adattára.
34	A Kluge kékfestő családtól néhány nyomódúc, egy mintakönyv, és egy őt ábrázoló olajfestmény került a helyi múzeumba.
35	A vándorkönyvben saját kezű aláírása olvasható: Fajth Sámuel mp.
36	MNL VaML Vándorkönyvek, házaló- és cselédkönyvek gyűjteménye XV-7/1 11. old.
37	MNL VaML Vándorkönyvek, házaló- és cselédkönyvek gyűjteménye XV-7/1 35. old.
38	FLÓRIÁN Mária: Hogyan öltözködött a Vas megyei köznép? In: Vas megye népművészete. Szerk.: GRÁFIK Imre. Szombathely, 1996. 167–168. old.
39	IVÁNYI Béla: Képek Körmend múltjából 4. sz. Körmend, 1943. Anno domini 1658 dik 20 Martii Körmend Városában lakó Mester Embereknek aminő regulát adtam. 158–161. old.
40	NEMES-NÉPI ZAKÁL György: Eörségnek Leirása ugymint: Annak Természete, Története, Lakosai ezeknek szokásai, nyelvszokása, a mellyeket öszve szedegetett. Kiadja: Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság, 2002. 39–40. old.
41	MNL VaML LÜLIK István kétnyelvű tankönyve, kézirat. A kézművesekkel kapcsolatos példamondatokat publikálta NAGY Zoltán: Kézművesipari műhely- és szerszámkataszter, Vas megye. Veszprém–Körmend, 1992. 39. old.
42	NAGY Zoltán: Kézművesek a falvak magányában. Céhek, kézműves mesterek a szentgotthárdi, csákányi, körmendi uradalom falvaiban a XVII–XIX. században I. rész. Vasi Szemle LXX. évf. 2016. 1. sz. 96–97. old.
43	A Soproni Kereskedelmi és Iparkamarának 1876. évi statisztikai jelentése. Vas vármegye falvaiban és városaiban működő kézművesek összeírása alapján.
44	MNL VaML Vándorkönyvek, házaló- és cselédkönyvek gyűjteménye XV-7/1 1. doboz Kastner István csizmadia vándorkönyve 1848.
45	NAGY Zoltán: 100 év, 100 tárgy. Parasztviseletek. In: Savaria, a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 32/1 (2009), Szombathely 2009. 114–115. old.
46	MNL VaML LÜLIK István kétnyelvű tankönyve, kézirat. A kézművesekkel kapcsolatos példamondatokat publikálta NAGY Zoltán: Kézművesipari műhely- és szerszámkataszter, Vas megye. Veszprém–Körmend, 1992. 23. old.
47	CZUCZOR Gergely – FOGARASI János: A Magyar Nyelv Szótára. Budapest 1865. III. kötet, 1035. old.
48	Savaria Múzeum Történeti Osztály iratgyűjteménye
49	MNL Országos levéltár W 281. Az Őrség urbáriuma 1659–1695. Lad. 11. Fasc. 1. No. 1.
50	NÁDASDY Lajos: Falusi és mezővárosi kézműipar Vas megyében a 16–19. században. In: Vas megye Múltjából. Szerk.: Horváth Ferenc. Levéltári Évkönyv 2. Szombathely, 1982. 97–98. old.
51	MNL VaML Conscriptió Regnicoláris 1828. Körmend, Szent Péter, Kerca
52	MNL VaML Vas megyei céhek összeírása IV. 1. b Cehalia 566/1817 406. cs.
53	NAGY Zoltán: Kézművesek a falvak magányában. Céhek, kézműves mesterek a szentgotthárdi, csákányi, körmendi uradalom falvaiban a XVII–XIX. században. I. rész. Vasi Szemle LXX. évf. 2016. 1. sz. 102. old.
54	IVÁNYI Béla: Képek Körmend múltjából 4. sz. Körmend, 1943. Anno domini 1658 dik 20 Martii Körmend Városában lakó Mester Embereknek aminő regulát adtam. 158–161. old.
55	MNL VamL IX. 607 A szentgotthárdi apátság gazdasági iratai 1735–1850. Mind a 31 kötet végén névmutató van, melyből könnyen visszakereshetők a helység, évszám és név ismeretében az idézett iratok iratszámai.
56	KOTHENCZ Kelemen: Kovácsok kézjegye. Baja, 2012. 6. old. Idézi SZULOVSZKY Jánost: A kézművesipar helyzetének változásai a céhek megszűnésétől az államosítás küszöbéig. In: A magyar kézművesipar története. Budapest, 2005.
57	NAGY Zoltán: Kézművesek a falvak magányában. Céhek, kézműves mesterek a szentgotthárdi, csákányi, körmendi uradalom falvaiban a XVII–XIX. században. I. rész. Vasi Szemle LXX. évf. 2016. 1. sz. 96–97. old.
58	A Soproni Kereskedelmi és Iparkamarának 1876. évi statisztikai jelentése. Vas vármegye falvaiban és városaiban működő kézművesek összeírása alapján
59	GORZA Sándor: Szülőföldem Nagyrákos. Nagyrákos–Körmend 1997. 36. old. /Vas megye néprajzi kincsestára 1./
60	Jékelfalussy címtár 1892. Vas megye települései. Szulovszky János adatbázisa alapján.
61	MNL VaML A nagyrákosi Fölnagy Család iratai (1362–1939) 1 doboz. Köztük: A nagyrákosi kovácsmester számadáskönyve 1847–1849. 9 folio
62	Vas megye Földrajzi nevei. Szerk.: BALOGH Lajos és VÉGH József. Vas megyei Múzeumok Igazgatósága Szombathely, 1982. Körmendi járás hivatkozott falvai, 159–199. sz. 417–491. old.
63	AVAS Kálmánné: Az őrségi emberek élete. Szombathely, 1998. /Vas megye néprajzi kincsestára 2./
64	Vas megye földrajzi nevei. i. m.
65	MNL VaML Uriszéki Pörök Fasc. No. 19. Kerkáskápolna, 1839. Kalamász égető kemencével kapcsolatos jogvita
66	KOVÁCS László: Kulimász égetés 1870 előtti Tiszacsegén. Néprajzi Értesítő 1937. 29. évf. 202. old. (Kisebb közlemények)
67	MNL VaML Vas megyei céhek összeírása 1817. IV.1. b
68	NAGY Zoltán: Kézművesek a falvak magányában. Céhek, kézműves mesterek a szentgotthárdi, csákányi, körmendi uradalom falvaiban a XVII–XIX. században. I. rész. Vasi Szemle LXX. évf. 2016. 1. sz. 96–97. old.
69	MNL VaML Szentgotthárdi cisztercita apátság gazdasági iratai IX. 607. 2. kötet
70	Savaria Múzeum Történeti Osztály HI 69.81.1
71	MNL VaML Szentgotthárdi cisztercita apátság gazdasági iratai IX. 607. 2. kötet
72	MNL VaML Uriszéki Pörök Fasc. No 19. 1839. Panaszlevelek
73	MNL VaML Szentgotthárdi cisztercita uradalom gazdasági iratai. Hagyatéki becsűk. Istvánfalva, Domiter József bognár gazdaságának becsűje 1839. december 19. IX. 604. 2. kötet No. 30. sz.
74	Az idők folyamán a vizsgált területünk populációja időarányosan növekszik. Konkrét adatunk csupán csak az Őrség 18 falujára +Szombatfa és Velemér lélekszámára vonatkozik három időmetszetben (1793, 1850, 1930), de óvatos becsléssel a lélekszámok alakulása a többi 20-25 falura is alkalmazható. Az Őrség népessége 1793-ban 3642, 1850-ben 5158, míg 1930-ban 8871 főt tett ki. Jól látható, hogy a XIX. század közepe és a XX. század első harmada között eltelt időszakban a lélekszám 1,7 szeresére nőtt, csaknem megduplázódott. Az 1793–1930 közt eltelt időszakban két és félszeresére nőtt. A megnövekedett lélekszám több kézműves fenntartására alkalmas, ennek a ténynek a figyelembe vételével kell kezelnünk a relatívan növekvő vagy csökkenő tendenciákat. Forrás: A történeti őrség falvainak lélekszáma és vallási megoszlása 1687–2001 között. Az idézett adatok az őriszentpéteri néprajzi kiállításon látható táblázatból valók. Adatokat gyűjtötte és közzétette 2001-ben: Nagy Zoltán.
75	MNL VaML LÜLIK István kétnyelvű tankönyve, kézirat. A kézművesekkel kapcsolatos példamondatokat publikálta NAGY Zoltán: Kézművesipari műhely- és szerszámkataszter, Vas megye. Veszprém–Körmend, 1992. 54. old.
76	NAGY Zoltán: Kézművesek a falvak magányában. Céhek, kézműves mesterek a szentgotthárdi, csákányi, körmendi uradalom falvaiban a XVII–XIX. században. I. rész. Vasi Szemle LXX. évf. 2016. 1. sz. 96–97 old.
77	NAGY Zoltán: Történeti források feltárásának tanulságai: Bortároló hordók és gabonatároló eszközök, dongás edények a szentgotthárdi apátság falvaiban a hagyatéki leltárak tükrében (1786–1846). II rész. In: Savaria, a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 37 (2015). Szerk.: VIG Károly. Szombathely, Szőlő, pince, hordókapacitás 213–231. old.


A Mária Terézia által kiadott szentpéteri Váltó Míves Szűr és Vékony Szabó czéh Artikulusainak bársonnyal vont borítója, egyik hártya lapja és a királynő pecsétjének tokba foglalt vörös viasz lenyomata


Fajt Sámuel kelmefestő vándorkönyvi bejegyzése, mesterpecsétjének lenyomata, 1856