A GLOBALIZÁCIÓ KETTŐS TERMÉSZETŰ FÉNYE

A 2008 őszén kitörő – sok országban még napjainkban is zajló – pénzügyi válságra fokozódó liberalizmus-ellenességgel válaszolt a politikai-szellemi elit meghatározó része. A magunk részéről inkább megérteni akarjuk a felmerülő gazdasági-társadalmi ellentmondásokat, mintsem hogy pejoratív címkékkel megbélyegezzük a globalizáció folyamatát. Aki a globalizációról szeretne hűvös tárgyilagossággal valamit is írni, majdnem reménytelen feladatra vállalkozik. A globalizációhoz és a rokon értelmű fogalmakhoz, mint például a kozmopolita, kozmopolitizálódás sok negatív előítélet tapad. Bírálják a politikai paletta minden színárnyalatáról, bírálják anarchisták, baloldali és nemzeti radikálisok, keresztény-konzervatívok, a nemzet jövőjéért aggódók, egy soha nem létezett paradicsomi állapotba visszavágyók.

A nyilvános vitákban a politikai divat-szó: a kozmopolitizálódás értelme messzemenően egydimenzióssá vált – írja Ulrick Beck –: a gazdasági globalizálódást értik rajta. A globalizmus képviseli a világpiac ideáját, hirdeti a neoliberális növekedés erényét, és a tőke, az áruk és az emberek szabad áramlását a határokon keresztül. Ez van a nyilvánosság szeme előtt, ha a globalizálódásról folyik a vita. Azt hangsúlyozzák, hogy az elmúlt évtizedek gazdasági növekedésének az egész világban ez az oka. A globalizációellenesség is ennek a gondolatkörnek a fogságában van, amikor a független nemzetállamok hatalmát feltételezi, hangsúlyozza és védi; egy olyan hatalmat, amelyik az első modern korban állt fenn, de nem áll már fenn napjainkban, amit a második modern kornak is nevezhetünk.

A kozmopolitizálódást ezzel a leegyszerűsítéssel szemben, mint sokdimenziós folyamatot kell meghatározni, ami visszafordíthatatlanul megváltoztatta a társadalmi világ történeti természetét és a nemzetállamok világban betöltött szerepét. Az ekképpen felfogott kozmopolitizálódás tartalmazza a többirányú lojalitást csakúgy, mint a sokszínű, nemzetek fölötti életformákat; a nem-állami politikai szereplők és a neoliberális globalizmust ellenző mozgalmak létrejöttét egy másfajta globalizáció érdekében. Ezek a mozgalmak harcolnak az emberi jogok világméretű elismeréséért, a globális környezetvédelemért, a szegénység megszüntetéséért. Mindez paradox módon egy intézményesített kozmopolitizmust tartalmaz anti-globalizációs mozgalmak formájában.¹

A kozmopolita megbélyegzés – hangsúlyozza Ulrich Beck – a nácik közösségi szimbólumrendszerében a halálos ítéletet jelentette. A tervezett tömeggyilkosságok minden áldozata kozmopolitának számított. „A nácik zsidót mondtak és kozmopolitára gondoltak, a sztálinisták kozmopolitát mondtak, és a zsidókra gondoltak. A kozmopoliták napjainkig sok országban a gyökértelenek, az ellenségek és a rovarok közé tartoznak, amiket az ember elüldözhet, megsemmisíthet, sőt meg is kell semmisítenie. Adorno szerint Auschwitz után nem lehet többé verset írni. Ez fordítva is igaz: minden költemény Auschwitzról íródik vagy hallgat.”²

Az elmúlt évszázad nyolcvanas éveiben a posztmodern teoretikusai minden nagyelbeszéléstől elbúcsúztak. A kilencvenes évek végétől egy hirtelen fontossá vált prófécia és rejtvény körül forog a vita: a globalizáció körül. A kérdés: mindez csak egy új politikai retorika, vagy a nemzetek fölöttiség új nagyelbeszélésének kezdete? Lehetséges mindkét kérdésre igennel válaszolni. A globalizálódás nyelvi zavara mögül egy új nagyelbeszélés vezérmotívuma válik ki – állítja Ulrick Beck –, ami nem csak búcsút jelent a posztmoderntől, hanem a második modernről folyó beszéd egy konkrét területen bontakozhat ki.³

A rendszerváltásnak egy új neve van: globalizálódás. A csoportok is mások, akik ezt hirdetik: nem a proletariátus, nem a kommunisták, nem a kritikai értelmiség, hanem egy nem szándékos, rejtett koalíciója a transznacionális konszerneknek és transznacionális szociális mozgalmaknak csakúgy, mint a transznacionális szervezeteknek. A kilencvenes évek rendszerváltozása miatt felragyogott a szeme a neoliberális világmegváltóknak. Marx továbbá már nem szabad értelmiségi, hanem a Világbank alkalmazottja, a tőkepiac pénzügyi zsonglőrje.

A transznacionális szervezetek és globalizáció-ellenes mozgalmak rejtett, ambivalens viszonya vált láthatóvá a Majna-parti Frankfurtban az Európai Központi Bank új, posztmodern épülete elleni anti-globalizációs randalírozásban az elmúlt évben. A nemzetek fölötti szervezet megépíttet egy eléggé hivalkodó épületet a régi vásárcsarnok mellé, mert a „Mainhattan-i” részben álló korábbi felhőkarcoló már nem felelt meg az igényeinek; a globális telekommunikációs eszközön, az interneten pedig megszerveződik egy ellenakció, és Európa több országából is érkeznek globalizációellenes csoportok egy kis törés-zúzásra.

A fenti példa is rávilágít arra, hogy az emberek Moszkva és Frankfurt, Rio és Tokió között hosszú ideje egy valóságosan létező egymásrautaltságban élnek, aminek a nyomása alatt termelnek és fogyasztanak, és ugyanazokat a civilizációs kockázatokat viselik el a hétköznapi életben. Tudomásul kell vennünk, hogy a Föld egyik régiójában zajló események hatással vannak más régiókra is. A technikai fejlődés kockázatait ma már könynyebb belátnunk a csernobili és a fukusimai robbanás, és az utóbbit követő cunami után, ám a globalizáció könnyen érzékelhető abban is, hogy az ideák, a tudások, a javak és a szolgáltatások, a tőke és az emberek könnyen mozognak a határokon át.

A határok megszűnése és az egymásrautaltság időközben egy „banális kozmopolitizmushoz” (Ulrich Beck) vezetett, ami konkrétan megmutatkozik abban, hogy a hétköznapokban a különbségtétel a mi és a másik között zavarosan egymásba gabalyodott. „Hova vezet a levinas-i beszéd a másik elsőbbségéről?” – teszi fel a kérdést Peter Sloterdijk. „A másik nem egyszerűen csak egy kedvelt álneve az énnek?”⁴ A „banális kozmopolitizmus” könnyen kimutatható a Bayern München példáján is. A Bayern focistáinak nagy része se nem bajor, se nem müncheni, hanem soknemzetiségű, és sok nyelven beszél. Amire sok bajor hangsúlyt fektet: mi vagyunk mi (mia san mia) és ők a másikak, itt nem működik már. A Bayern egy profán-kozmopolita mi-t valósít meg, ahol a határok a benti és kinti között, a nemzeti és nemzetközi között rég meghaladottá váltak. A fentiek érvényesek Európa legtöbb nemzetközi rangú futballcsapatára is, természetesen. Kinek a Barcelona, kinek a Manchester City.

Thomas Mann az I. világháború után írt „Egy apolitikus meglátásai” című esszéjében feltette a kérdést: mit jelent a kozmopolitizmus? Csak pozitív tartalmú kifejezéseket használt: találkozásokat, áthatásokat, világértelmet, sőt megelőlegezve a későbbi globalizálódás vitát: határnélküliség-értelmet. Elvetette a nacionalizmus–internacionalizmus ellentétet, és „a szellemi Németország nemzeti-kozmopolita pozícióját” fogalmazta meg.⁵ Ma már tudjuk, a világhírű író próféciája nem vált valóra, sőt a mai Európát egymástól vitatkozva elhatárolódó nemzetállamok alkotják, jóllehet egy európai azonosságtudat kialakulására volna szükség. „Csak a politikai sorsközösség tudata és a közös jövő kilátásai tehetik, hogy a többség akarata ne fossza meg a hangjuktól a legyőzött kisebbségeket” – írja közös esszéjében Jacques Derrida és Jürgen Habermas. „A kemény mag avantgárd Európája nem válhat kis Európává. Inkább, mint gyakran megtörténik, a mozdony szerepét kell betöltenie. A szorosabban együttműködő tagállamok saját érdekeiktől vezettetve nyitva tartják majd a kapukat.”⁶ Európának meg kell mutatnia, hogy a világ bonyolult társadalmában a fegyverek mellett a tárgyalások, a kapcsolatok és a gazdasági előnyök puhább hatalmi eszközeinek is fontos szerepük van – érvel a két filozófus, akik fontosnak tartják, hogy a francia és német gondolkodók együtt hallassák hangjukat Európa jövőjét meghatározó kérdésekben.

Sokan teszik fel a kérdést napjainkban: milyen Európát akarunk? A menekültek és a bevándorlók tömegei a nemzeti önérdek felerősödésének kedveznek, jóllehet tudjuk, hogy a nyelvből, a nemzeti irodalomból és a nemzeti történelemből táplálkozó nemzettudat hosszú időn át gyújtóeszközként szolgált; de a nacionalizmus ellenhatásaként megszülettek azok a mentális modellek is, amelyek sajátos arculatot adnak a kulturális sokszínűsége miatt minden más régiótól különböző Európának. Annak a kultúrának, amelyikben az elmúlt évszázadokban többirányú szakadás következett be (város–vidék, vallási hatalom–világi hatalom közötti konfliktusok stb.), az idők során azt is meg kellett tanulnia, hogy ha a különbségeket kommunikálják egymással, akkor az ellentétek harcát intézmények közé szoríthatják, és a feszültséget csökkenteni lehet. A másiknak a saját másságában való kölcsönös elismerése alapja lehet egy közösen vallott azonosságtudatnak.

„A kultúrák kikényszerített keveredése világtörténelmi szempontból nem új, ellenkezőleg: a szabály. Rabló és hódító háborúk, népvándorlások, világháborúk, etnikai tisztogatások, áttelepítések és kiűzetések bizonyítják ezt. Az újdonság nem a kikényszerített keveredés, hanem annak az érzékelése, az öntudatra ébredése, átpolitizálódása, a világnyilvánosságban való megjelenése” – hangsúlyozza Ulrich Beck.⁷

Az emberek félelmeire játszó politikusok napjainkban már túl sok Európát látnak, és Brüsszel hatalmától féltik a népet. A nemzetállamok megerősítésében hisznek, ezért elvetik a globalizációt. Mindeközben elfelejtik, hogy a területi elven és az államok függetlenségén nyugvó világrend is egyfajta globalizálódástól függ: a nemzetállamok és az ezen alapuló világrend csak egymás kölcsönös elismerésén keresztül válik lehetővé. Minden egyes állam nem a saját szuverenitásából áll elő, hanem hogy a többiek a területileg lehatárolt államok világrendjét elfogadják és szavatolják. A vesztfáliai béke jó 300 évig eszerint működött, de további érvényessége felvet legalább két dilemmát: 1. szuverenitás dilemma: az állami szuverenitás a globális világban csak a szuverenitás bizonyos feladásán keresztül válik lehetségessé. Ez következett be akkor, amikor mi magyarok aláírtuk a csatlakozási szerződést az Európai Unióval. 2. Demokrácia dilemma: a területileg megalapozott parlamentáris politika veszít a jelentőségéből, miközben a nemzetek feletti politika hatalomalakítási képessége növekszik. Felvetődik a kérdés: vajon Magyarország, Németország, Franciaország, Hollandia stb. még demokráciának számít-e, ha a parlamentjükben meghozott döntések kb. fele Brüsszelben vagy a világkereskedelmi szervezetben meghozott döntések jóváhagyása?

A nemzeti szemlélet nemcsak félreérti Európa valóságát és jövőjét, hanem csak kétféle olvasatát ismeri az európai politikának és az integrációnak – írja Ulrich Beck idézett könyvében –: vagy szövetségi államot lát (föderalizmus, Bundesstaat) vagy államszövetséget (kormányok közötti szövetség, Staatenbund). Mindkét modell empirikusan téves. Normatív és politikai értelemben éppen azt tagadják, ami a valóság, és ami felé a jövő halad: a különbözőség Európáját. Egy nemzeti alapon szervezett Nagy-Európa, egy szuperszövetségi állam az elnyomorodást idézné elő, az európai nemzetek muzeálissá válását, miközben az államszövetségben a nemzetállamok féltékenyen védenék a nemzetállami szuverenitásukat az európai hatalom-kiterjesztéstől. Nemzeti perspektívából az európai integrációt, mint a kolonializmus belsővé tételét gondolják el. Vagy mi, vagy ők. Amit mi leadunk, elnyerik ők. Vagy létezik egy Európa-állam (föderalizmus), akkor nincsenek nemzeti tagállamok, vagy a nemzetállamok maradnak Európa urai, akkor pedig nincs Európa. Ulrich Beck szerint egy realista kozmopolita szemléletre van szükség. Mit jelent a kozmopolita Európa? Egy új típusú „ez is az is” európaizálódást, amiben a nemzeti jogok és politikai kultúrák továbbra is érvényesek maradnak, de beleolvadva egy európai jogi kultúrába. A kozmopolitizmus a „belefoglalt ellenkezés logikájának elfogadását jelenti”. A kozmopolita Európa megnyitja a tekintetet az iránt, ami már régóta itt van, és radikalizálja a nemzeti szemléletet: Európa nem jelent mást, mint a „különbözőségek Európáját”. Ha ezt a belátást átvisszük a politika és az államelmélet fogalmaira, a kozmopolita államot kapjuk, amelyik visszatükrözi Európa valóságát. Ahogy a vallástól elválasztott államban különböző vallásgyakorlásokra van lehetőség, ugyanúgy kell a kozmopolita Európában a határokon átnyúló etnikai, nemzeti, vallási és politikai identitásokat és kultúrákat az alkotmányos tolerancia elve szerint garantálni.⁸ Napjaink terrorizmussal fenyegetett és riogatott világában ezt a mindenoldalú toleranciát nehéz a hétköznapi emberrel elfogadtatni. Két biztonságpolitikai modell verseng egymással a liberális demokratikus államok között: az egyik világrendmodellt Pax Americana-nak, a másikat globális kozmopolisznak nevezhetjük. Az utóbbin az államok egy planetáris és föderális rendszerét értjük, amelyben nem egy világállam kormányoz – amitől nagyon sokan tartanak –, hanem regionális-kontinentális, együttműködő államszövetségek (Európa, Dél-Amerika, Ázsia, Afrika, Észak-Amerika stb). Mindkét világrendmodell a globális felelősség elvét variálja, kimondottan amellett érvelnek, hogy szavakon és tetteken keresztül a régi nemzetközi jogot és a nemzetállamok szuverenitás-elvét megszüntessék, abból a célból, hogy humanitárius beavatkozások lehetővé váljanak.

A Pax Americana-rendszer abból indul ki, hogy az államok között súlyos egyenlőtlenségek vannak, „mi, a nyugati államközösség, a szabadságot és a demokráciát képviseljük”, míg a másik oldalon hanyatló államok, diktatúrák, terroristákkal való együttműködéssel gyanúsított „latorállamok” vannak. Amerikai szemmel ebből az következik, hogy az egyenlőség feltételezése nem reális vágyálom. Az USA minőségileg más – katonailag és morálisan összevetve a világ maradékával –, egyedülálló világhatalom. Az amerikaiak szerint ők képviselik a realizmust, míg az európaiak az idealizmust, és ez a magától értetődöttség visszatükröződik a politikában és a politikatudományban egyaránt. A Pax Americana azt hangsúlyozza, hogy a Szovjetunió összeomlásával egy új korszak kezdődött, mert a globális atomfenyegetettség tovább már nem érvényes. Ezzel egy történelmileg egyedülálló lehetőség nyílt meg az USA számára: a béke nemzetközi rendszerét és a méltányosságot biztosítani, amelyik az amerikai értékeken: a szabadságon és a demokrácián nyugszik. Ha egyedül csak az USA képes ezt az új világrendet biztosítani, akkor muszáj magát régi és új kötelékektől megszabadítani. Ezt a gulliveri önfelszabadítást a nemzetközi szerződések és intézmények köteleitől, mint a határozottságot ünnepelik, ami ahhoz szükséges, hogy a „világot jobb hellyé tegyük” vagy Wilson nyelvén: „a világnak biztonságosnak kell lennie a demokráciáért.”⁹ Ebből az egyeduralkodó szerepből számukra két, világszerte hevesen vitatott elv következik: a riválisok megelőzésének elve és a megelőző háború elve.

Az alternatív világrendmodell a globális kozmopolisz, amelyik az államok egyenlőségének elvén nyugszik, és a világpolgári jogokat hangsúlyozza a világhegemón USA ellen is. A modell azt hangsúlyozza, hogy a globális kozmopolisznak fokozatosan kell megvalósulnia a nemzetközi jog és a nemzetközi szervezetek reformján keresztül – különös tekintettel az ENSZ reformjára – egy kozmopolita uralom elveinek megvalósulása által, ami a mások másságának elismerésén alapul; egy olyan világjog elfogadásán, ami a kontinentális szövetségek együttes döntésén, és közös cselekvési készségén alapszik. A vétó lehetősége nélküli ENSZ például globális parlamentként működhetne, felszerelve egy állandó békehadsereggel is.

Ez a két modell egymással szemben a félreértések kifogyhatatlan forrását jelenti, és ez egyben mindkettőjük gyengesége is. Azok, mint pl. az EU, akik egy erős ENSZ-t akarnak, nélkülözik a szükséges eltökéltséget, hogy a szakadék szélén táncoló világ irgalmatlan tényeit elfogadják. Mások szemében az egyeduralkodó hatalom, az USA háborús bűnössé vált, aki otthon és külföldön azokat az értékeket, amelyeket hirdet (demokrácia és szabadság) egyaránt elárulta. Kifogásolják, hogy az USA önállóan dönt arról, hogy ki a barát és ki az ellenség, világforradalmárnak mutatja magát, aki a demokrácia globalizálódását katonai eszközökkel ígéri és védi. A két világrendmodell közeledése attól függ, hogy mennyire készek az európaiak „realistává”, az amerikaiak pedig „idealistává” válni.

A koszovói háború előtt az európaiak az előtt a dilemma előtt álltak, hogy vagy a nemzetközi jogot vagy az emberi jogokat sértik meg. Már volt azonban tapasztalatuk a tömeges népirtásra, ezért tudták, hogy így vagy úgy de bűnösök lesznek az európai hagyományok előtt.

Az afganisztáni és az iraki háborúk voltak az első háborúk egy globális kockázat ellen. Az amerikaiak szemében a nukleáris terrorizmus lehetőségének érzékelése 2001. szeptember 11. után alapvetően megváltozott, míg az európaiak ezt az emberiség elleni veszélyt inkább amerikai hisztériának tartják. Az amerikaiak és az európaiak két különböző világban élnek. Sok amerikai számára teljesen nyilvánvaló a terrorveszély, míg az európaiak az emberiség elleni veszélyeket: a klímakatasztrófát, a génmanipulációt („Frankenstein-élelmiszerek”) látják elsősorban. A veszélyek azért válnak valósággá, mert a népesség egyre nagyobb része valóságnak tartja. Objektivitása abból adódik, hogy sokan hisznek benne.

A terrorizmus a veszély és a katasztrófa közötti megkülönböztetéssel operál. A katasztrófa brutális bizonyítéka nélkül (legutóbb a párizsi terrormerényletek szolgáltak bizonyítékul) marad a veszély, amelyik mindig csak többé vagy kevésbé valószínű. (Az ifjabb Busht állítólag figyelmeztették szakértői néhány héttel a New York-i terrortámadás előtt, de a politikusok a terrorcselekmény lehetőségét túl hipotetikusnak nyilvánították.)

A katasztrófa helyileg, időpontjában és társadalmilag rögzített, van egy világos kezdete és vége. Mindez nem érvényes a veszélyre. Hatása területileg, időben és szociálisan nem lehatárolt. A veszély olyan mélységig terjed, amilyen mélységig hisznek benne. Ez pedig leginkább attól függ, hogy a tömegmédiumok a fenyegető veszélyt hogyan adják át, és jelenítik meg. Csak a katasztrófa és a veszély összekeveredése adja a nemzetközi terrorizmus politikai erejét. Evidencia, hogy a terroristák nincsenek abban a helyzetben, hogy Amerikát meghódítsák vagy lerombolják, de a kockázatérzékelés és annak következményei döntenek arról, hogyan vezetnek harcot a globális terrorizmus ellen. Ilyen módon mozgósítják a terroristák a civilizációs veszély-fantáziát.

A globális terrorizmus megerősödése csak az USA globális mega-hatalmán keresztül vált lehetségessé. Tegyük fel azt a történelmietlen kérdést: mi lett volna, ha a World Trade Center elleni merénylet helyett az Eiffel torony ellen történik valami? Valószínűsíthetjük, hogy nem hívtak volna fel a terrorizmus elleni háborúra, és az iraki háború nem történt volna meg. Az ellenségkép rugalmassá tétele és radikális átalakítása terrorista ellenséggé – az erős államoknak lehetővé teszi egyrészt a fegyveres erőszak univerzális bevetését az önvédelem céljából, másrészt pedig az intézményesített rendkívüli állapotot mind határon belül, mind határon kívül.

A terroristák ezzel szemben a tehetetlenség és a mindenhatóság dialektikáját vetik be. A tettükkel a hatalomnélküliek hatalmát reprezentálják, de felmutatják a mindenható hatalom határát is. A legnagyobb katonai hatalom a világon – abszolút fölényével a világ minden állama fölött – az öngyilkos terroristák lehetséges támadása ellen bizonyos módon tehetetlen.

A tömegmédiumok által terjesztett veszély, ami a terrort terrorizmussá alakítja, a terrorveszélyt gazdasági veszéllyé változtatja. A terrorizmus nem ismer határokat, ami azt jelenti, a lehetséges terrormerénylet potenciálisan mindenki ellen irányul, és mindenki az iszonyat nézőjévé válhat. Nem a fizikai rombolás egyedül a siker eszköze, hanem az ijedtség általánossá tétele, ami a szabadság és a civiltársadalom önkorlátozását váltja ki.¹⁰

Ezt az önkorlátozást és az egymástól való elzárkózást fogalmazta meg költői erővel egy évszázaddal ezelőtt az indiai Rabindranath Tagore: „A fészeknek egyszerű, természetes kapcsolata van a környezetével. A ketrec komplex, mindent kizár, ami rajta kívül található. Manapság az ember buzgón dolgozik azon, hogy megépítse saját ketrecét. Alkalmazkodik annak jobb holtteréhez és korlátaihoz, és maga már csak része a ketrecnek.”¹¹

A fentiekben egy realista kozmopolita szemlélet kialakítása mellett próbáltam érvelni, hangsúlyozva, hogy a globális kockázatok és a civilizáció által termelt veszélyek miatt elvesztette érvényességét a régi kívül–belül, nemzeti–nemzetközi, a mi és a másik megkülönböztetése, és a túlélés érdekében nincs más lehetőségünk, mint hogy demokratikusabbá tegyük a globalizációt.

   

JEGYZETEK

1	BECK, Ulrich: Der kosmopolitische Blick oder: Krieg ist Frieden. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2004. 18–19. old.
2	Uo. 9. old.
3	BECK, Ulrich: Wie wird Demokratie in Zeitalter der Globalisierung möglich? In: Politik der Globalisierung. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1998. 7. old.
4	SLOTERDIJK, Peter: Zeilen und Tage. Suhrkamp Verlag, Berlin, 2012. 366. old.
5	BECK, Ulrich: i. m. 21. old.
6	DERRIDA, Jacques–HABERMAS, Jürgen: Európa – az elveszett azonosságtudat nyomában. Élet és Irodalom, 2003. 06. 13. 13. old.
7	BECK, Ulrich: i. m. 35. old.
8	Uo. 257–261. old.
9	Uo. 200–202. old.
10	Uo. 222–226. old.
11	TAGORE, Rabindranath: Indiai Bölcsességek minden napra. Saxum Kiadó, 2006. 67. old.