HELLENBART GYULA: A "NÉPI DEMOKRÁCIA" ÉVEI

A szövetségesek normandiai partraszállása, majd Románia kiugrása után, apámat is mindinkább foglalkoztatta, mi lesz velünk, de ő maga nem beszélt erről. Szavajárása volt ez idő tájt, hogy „Nincs itt semmi baj, csak a torkunk véres”, ám elsiklott a kérdés felett, mit is jelent konkrétan, hogy a torkunk véres. Nem volt elképzelése arról, miképp kellene felkészülnünk a rohamléptekkel közelgő impériumváltásra. Ha lett volna, valószínűleg nem hagyja, hogy decemberben még bevonuljak Magyaróvárra, bár a bevonulási parancs megtagadása meglehetősen kockázatos alternatíva volt. A szökésem most persze még súlyosabb vétségnek számított, és apám rögtön meg is jegyezte: „Feladtad nekem a leckét”, de ennél többet nem mondott. Nagyon úgy festett, hogy a lelke mélyén ujjongott, amiért ismét a közelében voltam (és amiért alább hagyott a két hónapja tartó gyötrelmes bélhurutja is).

A rettegés a várható kommunista uralomtól általános volt, de hogy milyen lesz a mindennapi élet a kommunista Magyarországon, azt nem tudtuk. Konkrét „jövőképpel” csak maguk a kommunisták rendelkeztek, akikből Sárváron legfeljebb egy-két tucatnyi akadt, és velük mi nem érintkeztünk. A nyilasok sugalmazta szóbeszédet, amely szerint ha bejönnek az oroszok, nálunk is bevezetik a kolhozokat, és csajkával fogunk sorban állni ebédért-vacsoráért, nehéz volt komolyan venni. Ennél is fenyegetőbb volt a sokat emlegetett lehetőség, hogy előbb-utóbb szovjet tagállam leszünk (itt meg kell jegyeznem, hogy a konzervatív magyar középosztály, amelyhez tartoztunk, kivált a mából visszapillantva, politikailag rendkívül hiányos tájékozottságú volt).

A Nagyhéten aztán bekövetkezett, amire a lakosság oly szorongva várt. Sárvár 28-án esett el, Kőszeg 30-án, egy-egy napi tűzharc után, nagyobb rombolás nélkül. Ahogy én emlékszem, a sárvári közvélemény ezt nagyobb megrázkódtatás nélkül nyugtázta. Mindenesetre nem rettent meg attól, hogy a véres szájú nyilas Balla köszörűst már az első éjszakán kivégezték valakik – hulláját az út szélén találták meg.

Az ostromállapotnak hamar vége lett, de azt nem tudtuk, mi lesz, ha helyreáll a köznapok rendje... Miféle rend lesz az, és kinek lesz az jó? Mert nemcsak a kommunisták lélegeztek fel, nemcsak ők beszéltek felszabadulásról (ama sokakkal ellentétben, akik inkább felszabadúlást mondtak). Mindenesetre kiderült, hogy sokan nem kívánták vissza Horthy Magyarországát.

Többen, mint gondoltuk. Ez nem volt kellemes meglepetés. És azt is meg kellett tanulnunk, hogy mi, akik félünk a kommunistáktól, reakciósok vagyunk.

Eleinte nem tudtam mit kezdeni ezzel a főleg kémiából ismert kifejezéssel, de aztán megtanultam, sőt, némely barátommal együtt politikailag azonosultam is azzal, amit jelentett. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy reakciósnak számítottunk, azaz elutasítottuk a rendszert, amelyet a megszálló szovjet hadsereg hozott magával.

És amely keményen büntette a régi rend szolgálóit, szóval a honvéd és csendőr tisztikar itthon maradt tagjait, a magasabb államhivatalnokokat stb., akikre már kezdetben is rájárt a rúd: elbocsátásukkal vagy nyugdíjuk megvonásával egzisztenciájukra mértek csapást. Ennek látható jele volt, hogy nem egy ősz hajú ezredes vállalt favágást 1945 és 1946 telén, s láthattunk is ekkoriban ilyeneket Szombathely utcáin, átszabott egyenruhájukban, fűrészt és bakot cipelve.

Apámat egyelőre békén hagyták, alkalmasint azért, mert Sárváron már egy héttel a város eleste után megbízást kapott (és fogadott el) az új, demokratikus honvédség helyi szervezőitől (akik néhány nappal korábban még a régi bevonulási központban dolgoztak), hogy segédkezzék a lovak sorozásánál. A szovjet hadvezetés siettette az átállt honvédség németek elleni bevetését, s így apám is engedelmesen járta evégből, „országos járművön” (ez volt a parasztszekér hivatalos elnevezése), a vidéket. Sőt talán titkolt örömmel is, hogy nem állítják falhoz, hisz a kőszegi horror-jelenet még jócskán az idegeiben volt... És később is úgy festett, hogy nem fenyegeti közvetlen veszély: a városi igazoló bizottság nem talált semmi kivetnivalót a múltjában, a városháza erkélyén mondott beszédére, úgy látszik, nem emlékeztek. Talán nem is akartak, hisz a tankcsapda-ásás, amire beszédében a sárváriakat oly eredményesen biztatta, végül is nem látszott olyan nagyon értelmetlen tevékenységnek...

A Sárvár köznapi életét döntően formáló katolikus kisiparos-kiskereskedő réteget, legalább is kezdetben, békén hagyta az új hatalom, amit persze a megszálló szovjet hadsereg, pontosabban annak főnöke, Vorosilov marsall testesített meg, és nem az ideiglenes debreceni kormány. Az új rendőröknek nem volt egyenruhájuk, csak karszalaguk, és együtt járőröztek a szovjet katonákkal. A háborút követő hét hónapban, az első választásokig, a politika még nem foglalkozott lényegbe vágó társadalmi kérdésekkel, elég tennivalója volt a lakosság és a megszálló csapatok ellátásával, a romeltakarítással, a felrobantott hidak, közművek stb. ideiglenes pótlásával és persze a nyilas rémuralom maradványainak a felszámolásával. De a sajtóból tudhattuk, hogy a minisztériumokban buzgón kovácsolják az új törvényeket. Az 1945-ös és 1947-es választási kampányokban a jobboldali pártok – 1947-ben az immár félig „leszalámizott” Kisgazdapárt örökségén osztozkodva – még riogattak a kolhozosítás és a „csajkarendszer” veszélyével, de többé-kevésbé mindenki számára kezdett világossá válni, hogy a jövőben aligha lesz jobboldali („keresztény”) kormány Magyarországon. Ez, paradox módon, már az 1945. novemberi választások után bebizonyosodott, amikor is ezt a választást a konzervatív Kisgazdapárt nyerte meg fölényesen – a sárvári járásban 69 % volt a rá szavazók aránya –, a belügyminiszteri tárcát azonban a kommunista párt kapta meg (egy korabeli pletyka szerint a csalódott Vorosilov, a választás eredményének hallatán, pofon vágta Rákosit: „Nem ezt ígérted!”).

A nyár elején váratlanul munkához jutottam. A szovjet városparancsnok ugyanis utasította az új postamestert, azaz Saáryné idősebb fiát, Korda Fricit, kerítsen három fiatal fickót, akik a várban berendezkedett parancsnokságon egymást váltva kezelnék a telefonközpontot, azaz segítenének az ugyanazt a feladatot végző szovjet közkatonának, ha magyar nyelvű hívás fut be. Nos, a vár Dorffmaister-freskókkal telefestett lovagtermének egyik sarkában álló, dugaszos kapcsolójú, kis telefonközpont mellett négy hetet töltöttem el, de egyetlen magyar hívás sem futott be, orosz is csak egy. Szóval nem maradt más hátra, mint a fegyverével mellettem üldögélő, immár meglett korú ruszki katonával (név szerint hol Kucharral, hol Krapovval) valamiképp kommunikálni. A két katona persze nem ruszki volt, hanem valószínűleg ukrán, lévén, hogy a Dunántúlt Malinovszkij marsall III. Ukrán Frontja hódította meg, de az én kisgimnazista műveltségem ilyen apróságokra nem terjedt ki. Mindenesetre kölcsönösen oktattuk egymást anyanyelvünkre, az akkoriban kapható filléres szótár-füzetecske segítségével. Arra, hogy én e beszélgetések folytatásaként tizennyolc év múlva a hamburgi egyetemen fogom magam gyötörni ó-egyházi-szláv szövegekkel, természetesen nem gondoltam, pedig eme korai „fertőzésnek” egész bizonyosan volt abban némi motiváló szerepe, hogy Hamburgban három szemeszteren át szlavisztikát is tanultam...

A lovagterem nem csupán a telefonközpontnak és a hozzá tartozó íróasztalnak adott helyet egy sarokban, hanem egyszersmind amolyan fogadóterem is volt, kvázi a városparancsnok előszobája. Ide lépett be a lépcsőházból, akinek a parancsnoksággal volt valami dolga: a ruszki katonák túlkapásaira panaszkodó városi polgár, vagy a haláltáborból épp visszatért zsidó kiskereskedő (az amerikaiaktól kapott rikítóan tarka ingben), és panaszkodott, hogy a városházán ugyanazok az emberek ülnek, akiket ő még negyvennégyből ismer... És persze itt téblábolt időnként egyik-másik fiatal tiszt is, hogy pár szót váltson Kucharral vagy Krapovval. A parancsnok csak fölöttébb ritkán mutatkozott, nem is emlékezem rá, milyen ember volt. Az utódjára, a szigorú arcú Ágájev őrnagyra annál inkább, noha akkor már nem is voltam „telefonos”, csak néha láttam őt a városban, vagy a várból kivezető hídon. Ez a jó megjelenésű zsidó törzstiszt eléggé ráncba szedte az embereit, és a panaszkodó sárváriakat is felszólította, hogy randalírozó katonáinak öntsenek egy üveg tintát a zubbonyára, ha már megnevezni nem tudják őket. Két egymással rivalizáló tisztje közt azonban nem tudta lecsillapítani a gyűlölködést: egy szép napon az egyik egyszerűen lelőtte a másikat. Állítólag egy vacsora közben. Én csak az ünnepélyes temetésre emlékszem: nyitott koporsóban vitték az áldozatot, egy napsütötte nyári délután, az elesett szovjet katonák díszes sírhelyére, nem messze a város szívétől (pontosan oda, ahonnan engem decemberben a német tábori kórház Büssing-teherautója elvitt).

Mélyebb hatást tett rám várbeli tevékenységem, amennyiben összehozott Szabó Lacival. Nagy hálával is tartozom Korda Fricinek, amiért rám is gondolt a három telefonista kiválasztásakor. Éppenséggel nem azért, mert így pár pengőt kereshettem (amit a végén igencsak nehéz volt megkapni, mert a város kasszája a szó szoros értelmében üres volt), hanem mert létrejött a kapcsolat ezzel a nálam négy évvel idősebb, jó megjelenésű fiatalemberrel. Rövid idő alatt szoros barátságot kötöttünk, mert egykettőre kiderült, hogy érdeklődésünk sok tekintetben ugyanazokra a dolgokra irányul, illetve, hogy vele beszélgetve fölfedeztem, mi is érdekel engem. Ő polgári iskolát végzett, és épp a különbözeti vizsgára készült (amit aztán színjelesen tett le), és falta a könyveket. Le akarta tenni a gimnáziumi érettségit, hogy beiratkozhasson a Műegyetemre. Minden érdekelte, és, hála a szinte határtalan szellemi kapacitásának, műszaki és humán terepen egyformán otthonosan mozgott. Paraszt szülők gyermeke volt; amikor első ízben mentem el hozzájuk, épp nem volt otthon: az egy szál tehenüket legeltette valahol a Rábán túl. „Menj csak kis szógám, utána, a mezzüőre”, mondta a fekete fejkendős anyja, a konyha előtti padkán üldögélve. Ki is kutyagoltam a nevezett helyre, ahol új barátom egy nagy kövön ülve, mezítláb és elnyűtt micisapkában, egy matematikai szaklapot tanulmányozott, míg a tehén a közelben békésen ropogtatta a füvet.

Vég nélküli beszélgetéseinket később persze nem a legelőn bonyolítottuk le, hanem éjszakába nyúló, a város két vége közti ide-oda sétákon, amelyeken rendszerint egy harmadik-negyedik barát is részt vett. Idillikus éjszakák voltak, még ma is nosztalgiával idézem fel emléküket. A Rákóczi úton koptattuk az aszfaltot, a mai zsúfolt forgalmú 84- es országúton, de nem emlékszem rá, hogy akár egyszer is ki kellett volna térnünk egy autó elől... Ha egyébként a megbeszélt időpontban nem voltam még jelen a startnál, Laci megállt az ablakunk alatt és elfütyülte A sevillai borbély nyitányának hegedűszólós szakaszát (és fütyülte tovább, amíg meg nem jelentem az ablakban, mert kívűlről tudta az egész nyitányt). Ezt a kissé extravagáns jeladást az ő javaslatára vezettük be, és én még évekig, Pesten is, a már említett (ugyancsak ős-sárvári) barátommal együtt alkalmaztam.

Végül még csak annyit Laci erudíciójáról, hogy Pesten, ahol a háború alatt élt (a Gammánál volt tanonc), nagyrészt könyvből megtanult franciául, és általában szívesen kalandozott a francia irodalom berkeiben. Alfred de Musset volt a kedvence, és beszélgetéseinkben, ha alkalom nyílt rá, idézte is őt: „Szenvedj, és halj meg szótlanul”.

De nem lett belőle irodalmár, de zenetudós sem, noha szinte betéve tudta a Demény-Meszlényi-féle Hangversenykalauz tudnivalóit. A Műegyetemet gépészmérnöki oklevéllel hagyta el, és a Fővárosi Gázművek ipari osztályának vezetőjeként ment nyugdíjba 1986-ban. Csak azért nem lett az egész vállalat főmérnöke, mert nem volt hajlandó belépni a Pártba. Jelentős urbanisztikai érdemei elismeréseként Budapest városa ez alkalomból a Reitter Ferenc-díjjal tüntette ki.

Laci nem az első sárvári barátom volt, mert Németh Miskával, a későbbi szobrásszal már 1940 nyarán megismerkedtem, az első nagy vakáción, amit Sárváron töltöttem.

Lakásunk a posta épületében volt, az emeleten, Saáry Margit postamesternő laká - sának szomszédságában. Ez utóbbi ablakai a főútra és a várra néztek, a vele derékszöget képező épületrész (a mi lakásunk) ablakai egy szűk és rövidke utcára, az ún. zsidóközre, amely a főútba torkollott. Itt állt a zsinagóga, és vele szemközt a zsidóiskola. A lakásunk folyosójáról a parányi kertre és azon túl az istállóra és a kocsiszínre esett a pillantás. Itt, a kocsiszín előtt labdáztam egyedül egy szép napon, azaz dobtam vagy fejeltem a gumilabdát (egy focilabda-utánzatot) a postaépület falának, amikor az utca másik oldalán, a kocsikijáróval szemközti földszintes házacska kapujában megjelent egy nálam két-három évvel idősebbnek látszó fiú, és a kapufélfának támaszkodva figyelte az ugrándozásomat, mígnem odarúgtam neki – és ő visszarúgta – a labdát.

Így ismerkedtünk össze, s barátságunk mindmáig fennáll, bár közben évtizedekig nem láttuk egymást, vagy csak egy-egy rövidke szóváltás erejéig találkoztunk, Pesten vagy Sárváron. Míg én éles kanyarokban (emigráció, szakmaváltás) mozogtam előre (?), ő nyílegyenesen és abszolút Sárvár-centrikusan haladt. A fővárosi Képzőművészeti Főiskola elvégzése után szülővárosában, az Arborétum szívében rendezett be magának műtermet és szoborkertet, amelyben immár több mint fél évszázada magányosan faragja figuráit, és írja verseit, polémiáit. Szobrai országszerte láthatók tereken és parkokban. Ma már mindketten bőven túl vagyunk a nyolcvanon, hajdani sárvári barátaink és ismerőseink közül már senki nem él. De Miska precízen őrzi a múltat, mindenre jól emlékszik, jelen írás létrejöttében is fontos szerepe van. Nem utolsósorban azzal, hogy közvetlen tanúja volt életem egy nagyon rossz emlékű jelenetének is, amely nem sokkal azután történt, hogy megismerkedtünk. Egy vándorcirkusz jött a városba, és tőlünk nem messze, a zsidóköz folytatása mentén telepedett le. Már sötétedni kezdett, amikor Miska és én lesétáltunk a mutatványok színhelyére, és ott is ragadtunk. Egyszer csak, már a sötétedés után, megjelenik ott Horváth Pista, az egyik levélhordó, aki családjával ugyancsak a posta épületében lakott, a földszinten. Most Saáryné szólt neki, hogy keressen meg engem, és vigyen haza. Tőle tudtuk meg, hogy ez ajánlatos lesz, legalábbis nekem, mert apám nagyon nyugtalankodik.

Vissza is mentünk, apám lent várt ránk, a kertben, fenyegető arckifejezéssel. Előbb Miskát üdvözölte, egy másodpercnyi barátságos pillantással, majd engem, annál barátságtalanabbul, aztán feltuszkolt a csigalépcsőn a lakásba, és a folyosón rettenetes üvöltözésbe kezdett, azaz folytatta a már korábban elkezdett és az egész környéken hallható dühkitörését. Ennek során egy nagy pofont is kaptam tőle, emlékezetem szerint az egyetlent egész életemben. Alapjában véve semmiért. Egy tízéves katonaiskolai növendék, aki apja kívánságára egy távoli intézetben tölti az életét, óriási pofont kap apjától, mert otthon, sötétedéskor engedély nélkül el mert menni az utcájuk végére...

Hogy ez a neurotikus gyerekféltés apám valamilyen korai lelki sérülésére volt-e visszavezethető, nem tudhatom, de bizonyosra vehető, hogy valami efféle forrásból származott. Talán abból, hogy négyévesen vesztette el az anyját. De voltak neki olyan dühkitörései is, amelyek vélhetőleg inkább tiszti karrierjének kudarcából eredtek. Hatvan évesen századosnak lenni („kafarnauminak”, ahogy maga mondta), kétségkívül nem lehetett fölemelő érzés.

De térjünk vissza az 1945 utáni időkhöz. Volt ennek a korszaknak egy kimondottan pozitív vonása is, aminek elsősorban a polgárság fiataljai örvendeztek: az amerikai jazz-zene, főként a swing diadalmas bevonulása. Ez elsősorban Glenn Miller zenekari számaival, ezek élén az In the Mooddal történt, amelyek a futótűz gyorsaságával hódították meg a helyi jeunesse dorée-t és, tegyük hozzá: tartották meg varázsukat – legalábbis bennem – mind a mai napig (pedig én minden inkább voltam, mint dorée). Sárváron kiváltképp népszerűek voltak, mert Strohoffer Laci, vállalkozó szülők cca. 18–20 éves gyermeke, mind zongorán, mind tangóharmonikán kitűnően játszott, és egykettőre megtanulta az új számokat. A Kisgazdapárt Batthyány utcai helyiségében állt akkoriban magányosan egy zongora, azon játszotta alkalmanként a Chattanooga Choo Choot, a Some of this Dayst (sárváriasan: szamofizé) és a vérpezsdítő boogy-számokat, amelyeket jómagam ma sem tudok anélkül hallgatni, hogy ritmikus vonaglásba ne kezdjek. Ráadásul az említett párthelyiséggel szemközti moziban akkoriban gyakran láthattunk amerikai filmeket, láthattuk Fred Astaire és Ginger Rogers káprázatos táncszámait.

Nem volt hát könnyű dolga a kommunista kultúrfunkcionáriusoknak a kapitalista „métely” ellensúlyozásával, de Sárváron ez egyelőre nem is számított sürgős feladatnak. Pesten némiképp más volt a helyzet, ott más volt a publikum összetétele, a rádióban hallhattuk is Kapitány Annit, a népszerű dizőzt, amint énekli: „Amerikában aki nem jenki, az senki...”

Sárvár konzervatív város volt, de akadtak lakói közt baloldali érzelműek is, ami elsősorban a náci Németország iránti ellenszenvben nyilatkozott meg, ritkábban a marxizmus iránti szimpátiában. Szabó Laci bátyja, a Cukorgyár szakszervezeti titkára vélhetőleg ez utóbbiakhoz tartozott. Felfogása mindenesetre hatott öccse gondolkozására is, ami persze csak ritkán jutott kifejezésre a késő esti sétákban, bár tény, hogy Laci nem titkolta: nem lelkesedik a helyi jeunesse dorée-hez^** fűződő kapcsolataimért. Mi, a sétáló barátok, a Maklári-fivérek és jómagam, a levitézlett úri osztály gyermekei, rokonszenvesebbek voltunk a számára, mint a jómódú kereskedők és iparosok fiai-lányai, akik szemében ő alighanem csak sima parasztgyerek volt. Köztünk, sétálók közt, csupa olyan téma került porondra, amely fényévekre volt mindennemű politizálástól. Mi szabadon lubickoltunk a zene, az irodalom és a filozófia nyújtotta témákban, élvezettel idézve Oscar Wilde és Bernard Shaw szarkazmusait a kispolgári mentalitásról, aminek oly sok példájával találkozhattunk Sárvár társadalmában.

Ma már nem tudom rekonstruálni, meddig tartott a sétáló korszak, de nagyon valószínű, hogy már 1945 őszén véget ért. Jómagam, elsősorban a Saáry család tanácsát elfogadva, a szombathelyi premontrei gimnáziumba iratkoztam be, egyelőre magántanulóként, mert szüleimmel együtt visszarettentem a napi vonatozással járó megoldástól. Legalábis egyelőre. Mert a következő évben már beálltam a vonatozó ifjúság – gyakorlatilag a kereskedelmi középiskolások – népes csoportjába, amely többségében a fentebb már említett kisgazdapárti ifjúság soraiból toborzódott. Én voltam köztük az egyetlen gimnazista, egészen Vépig, a Szombathely előtti utolsó állomásig, ahol két „premista” osztálytársam csatlakozott hozzánk. Ezek egyike, mellesleg, az az Iszak Ferenc volt, aki kilenc évvel később, 1956 nyarán, az első látványos európai repülőgép-eltérítést szervezte és hajtotta is végre barátaival: a Pestről Szombathelyre tartó MALÉV-gépet „irányította át” Ingolstadtba, ahol az amerikaiak már vártak rá. Nagy csibész volt, kettőnk közt azonban elsősorban versei révén alakult ki érdemleges kapcsolat, mert bennem akkoriban kezdett ébredezni az irodalmár. Verseket soha nem írtam, de mások verseit szívesen elemeztem, írni inkább filozofáló prózát írtam. Szüleim, főleg apám, alig győzték dicsérni a stílusomat. Mert, érdekes módon, nem annyira a mondanivalómat, a töprengéseimet találták érdekesnek, hanem a választékos nyelvemet. Nos, amaz „esszémet”, amelyben egy fiatalember küzd a hitetlenség kísértésével és a pro- és kontra-érveket mérlegelő töprengései a „De hátha tényleg nincs Isten?” kérdésében feneklenek meg – ebben a rutinos válasszal nem elintézhető kérdésben –, ezt az írásomat megmutattam Szomor Tamásnak, az innsbrucki teológusi doktorátussal rendelkező s nagy tekintélyű hittantanáromnak. Akinek aztán esze ágában sem volt a stílusomat magasztalni. Ő természetesen kihívásnak érezte az irományt, és egy hoszszadalmas, extrém elvontságú szóözönt zúdított a fejemre, amelyből semmit, de semmit nem értettem. Pontosabban csupán annyit, hogy ez a pap nem látta, nem akarta látni a bennem vívódó kamaszt. Nem igazi pap volt, hanem hivatalnok. Mondhatnám: funkcionárius az elvi osztályról...

De vissza a vonatozó diákokhoz: A másik vépi osztálytárs Soós Józsi volt, a hajdani Erdődy-uradalom erdészének a fia. Ő maga is erre a pályára lépett, beiratkozván a soproni erdészeti főiskolába, és nem is sejtvén, mekkora fordulatot hoz közeli jövőjében ez a beiratkozás: 1957. január 1-jén ugyanis, a főiskola 200 Ausztriába disszidált hallgatójával és 28 tanárjával együtt, a vancouveri főiskola meghívására Kanadába hajózott, és ott is maradt.

Negyven év után, az 1989-es osztálytalálkozón láttuk egymást viszont.

A „magyar október” mélyen belenyúlt az életünkbe.

* * *

A háborút követő években szüleimmel igen szerényen, azaz szegényesen éltünk, de csak 1949 őszén, az érettségi után jöhetett szóba, hogy valamiféle munkát vállaljak. Erre nyújtott alkalmat a sárvári cukorgyár, amely a répaérés idején, évről évre vett fel százával munkásokat az idény tartamára. Odaálltam hát én is a rácsos gyárkapu elé, ahol a munkát kereső férfiak és nők vártak arra, hogy „beszólítsák” őket. Nem voltak túl sokan, a legtöbb idényes munkahelyre már volt egy begyakorlott csapat, de mindig adódtak üresedések vagy új feladatok, amelyekhez új embereket kellett fölvenni. Úgy emlékszem, nem sokáig kellett álldogálnom, hamarosan megjelent a kerítés másik oldalán Hubina Pista, a nálam pár évvel idősebb, ismerős vegyész, és közölte: a laborban lenne egy munkahely, amelyre jelentkezhetnék. Jelentkeztem is, annál is inkább, mert érettségi óta már „szemeztem” is a vegyészi pályával. A nálam két évvel idősebb, orvosnak készülő és immár szigorlatozó unokafivéremtől már korábban megkaptam a „Gróh-kémiáját”, ezt a kitűnően megírt tankönyvet, amelyre a medikusoknak csak az első szemeszterben volt szükségük, és amely most felkeltette az érdeklődésemet eme tudomány iránt. Benne lapozgatva világossá vált számomra egy sor jelenség, amelyet a kőszegi természettan órákon anno nem kapiskáltam.

Így lettem hat hétre három műszakban dolgozó laboráns a (ma már nem létező) sárvári cukorgyárban. Azért nem tovább, mert abban az évben gyenge volt a termés, nem volt mit feldolgozni. Ennek ellenére anyagilag és erkölcsileg jót tett nekem a munka és főleg az aránylag jó fizetés is. Vásárolhattunk ingeket, egy dzsekit és télikabátot, és hat hétig mind a hárman tisztességesen táplálkoztunk. Ezenkívül a bennem szunnyadó nyelvésznek külön örömet okozott figyelni, hogyan nevezik az üzemi berendezéseket és gépeket a jobbára tanulatlan szezonmunkások. Ők ugyanis a cukorgyártás első folyamatát lebonyolító, azaz a répából a cukrot kimosó gépi berendezéseket, a diffuzőröket divizéreknek nevezték, míg a befejező folyamat a centrifugákban, azaz a centrafikákban zajlott le. Máig hevesen érdekelnek az efféle hangalakváltozások, amelyek mintegy „törvényerővel” alakítják a tájszólás illetve az iskolázottság szerinti kiejtést.

Még valamikor 1948 elején apám tanácsosnak látta, taktikából, de részben meggyőződésből is (szociális érzékenységének felmutatásaként) belépni a szociáldemokrata pártba (SzDP). Ezt a lépést, hasonló meggondolásból, más korosabb középosztálybeli urak is megtették, de persze túl későn. A vonat, amelyre fel akartak szállni, már rég elment. Apám lépését azonban egy másik körülmény is motiválta: szeretett előadást tartani, és Sárváron, a Naszádos vendéglőben, a nagymise utáni sörözés közben áldozott is eme hajlamának, megpróbálván, mint nagy Kant-tisztelő, némi filozófiát (persze szigorúan politikamenteset) csepegtetni a sárvári úri osztály tagjai fejébe. Most tehát úgy spekulált, hogy az SzDP székházában bizonyosan lesz érdeklődő publikum, hisz, úgymond, a „mérsékelt” marxisták általában hajlamosak a filozofálásra. Ami stimmelt is, csakhogy apámat inkább az ismeretelmélet tételei foglalkoztatták, amelyek a marxistákat nem túlságosan érdeklik (manapság már másokat se). Tartott is nekik a székházukban egy respektust kiváltó felolvasást, de ez csöppet sem késleltette a pártból való kiebrudalását, amikor 1948 júniusában a két marxista párt egyesült, azaz Rákosi bekebelezte az előzőleg gondosan „megtisztogatott” SzDP-t.

Nem sokkal eme fúzió előtt adódott egy érdekes epizód, amelyben sajátos módon, szinte anekdotikusan nyilvánult meg a szocdemek „mentalitása”. 1948-ban, a nagy centenáriumi ünnepek sorában fontos szerep jutott május elsejének, amit Szombathelyen is nagy csinnadrattával kellett megünnepelni. Ebből természetesen a premontrei Szent Norbert Fiúgimnáziumnak is ki kellett vennie a részét, noha a fehér-reverendás szerzeteseknek illetve neveltjeiknek édeskevés közük volt a munkásmozgalomhoz. Nekik is fel kellett vonulniuk, mint minden más intézménynek és vállalatnak. Valamelyik tanárnak azonban mentő ötlete támadt: felvonulunk, de a Marseillaise-t fogjuk énekelni, méghozzá franciául. Így is lett: az énektanárunk, akit mi csak Stiglicnek neveztünk, gondosan felkészített bennünket. Minden osztályteremben felírta a táblára, fonetikusan, a Marseillaise szövegét (allonzaanfaan dö la pat- rie...), amit aztán addig gyakoroltunk illetve énekeltünk, míg a dolog simán nem ment. S hogy a világ lássa, szó szerint értelmezzük a május elsejét is, az ünnep reggelén mindenkinek egy mini-májusfával, azaz virágcsokorban végződő rúddal a vállán kellett megjelennie. A dolog remekül sikerült, a nézősereg nagy tapssal jutalmazta (ki ilyen, ki olyan meggondolásból) a vonulásunkat – minden osztályt egy oldalt masírozó reverendás tanár kísért –, csupán a soron következő nagygyűlés szocdem szónoka akadt fenn azon, hogy egy felvonuló csapat a polgári forradalom dalát énekelte... A többi párt szónokainak ilyesmi nem jutott az eszébe, a publikumnak pedig nyilvánvalóan tetszett a francia himnusz éneklése. Az ünnep utáni első tanítási napon aztán szabályszerű elégtételt is kaptunk: megjelent a gimnáziumban egy kis szocdem küldöttség, és megköszönve sikeres fellépésünket, elnézést kért az ünnepi szónok kisiklásáért...

Hat héttel később „egyesült” a két párt, jobban mondva a KP lenyelte az SzDP-t, vagyis nagy lépéssel közelebb jutottunk a „proletárdiktatúra szovjet forma nélkül” megvalósulásához (így definiálta később Rákosi a „népi demokráciának” nevezett és véglegesnek szánt új államformát).

Fölöttébb fájdalmas lépése volt az ilyképp egységesített kormánynak, hogy két évvel később megvonta apám nyugdíját. Hogy ezt csak 1950 őszén tette, az alighanem annak köszönhető, hogy a háború végén közreműködött az új honvédség lóállományának létrehozásában. Miután azonban 1950 nyárutójára már szilárdan berendezkedett a bolsevik egypártrendszer, simán el lehetett venni az ő nyugdíját is. Sőt röviddel ez után még tovább is mentek, immár a helyi potentátokra bízva az „osztályharcos” tennivalókat: szüleimet a három és félszobás főutcai lakásból egy városszéli szoba-konyhás, vízvezeték nélküli cselédlakásba – „putriba”, ahogy ők, szegények maguk nevezték – költöztették, anyámat pedig ugyancsak ez idő tájt dobták ki (az immár szovjet tulajdonban lévő) bajor hercegi uradalom irodájából, ahol egy ideig, mint hasznavehető munkaerőt, még megtűrték.

Ez az osztályellenségre mért megsemmisítő szándékú csapás engem közvetlenül már nem érintett, mert a csapást két-három héttel megelőzően, 1950 nyarán, egy évvel az érettségi után, váratlanul, állást kaptam a kispesti Biehn János RT. aszfalt- és fedéllemezgyár laboratóriumában. Ezt a cégnél tisztviselőként dolgozó, velem egyidős unokafivéremnek köszönhettem, aki gyermekkori játszótársam volt. Ő tudta, hogy munkanélküli vagyok, s amikor a gyár műszaki vezetőjétől értesült, hogy a laboratóriumban szükség lenne egy magamfajta fiatalemberre, rögtön táviratozott Sárvárra.

A Pestre szóló vonatjegy árát anyám jegygyűrűje eladásával teremtette elő. Ez volt az utolsó értéktárgyunk, amit pénzzé lehetett tenni.

Így aztán, immár véglegesen, elhagytam a szülői házat, és augusztus 1-től, fölöttébb szerény fizetésemből küldözgettem haza fölöttébb szerény összegeket, hogy valamelyest kiegészítsem anyám takarítónői vagy kertészeti munkával szerzett keresetét.

Egy éve éltem már Pesten, amikor szüleimet újabb inzultus érte, mégpedig nem a hatóság, nem a rendszer, hanem közönséges emberek részéről, akik úgyszólván csak az ötletet merítették a politikából. 1951 őszén teljes gőzzel folyt a már korábban elkezdett kitelepítés, a hajdan tehetősebb polgári családok, mondhatni, az egykori középosztály tagjainak tömeges kiűzése a városokból. Országszerte, de főleg a fővárosban, reszkettek a hajdan jómódban élt családok, mikor, melyik nap hajnalán áll meg a ház előtt a Tefu-kocsi, hogy pár mázsányi engedélyezett poggyásszal telepítse át őket az ország keleti végébe, elsősorban a Hortobágyra és környékére, ahol lakásnak nem nevezhető építményekben helyezték el, és egyben mezőgazdasági munkásokká „avatták” őket, miközben elhagyott lakásuk és benne minden ingóságuk az új (természetesen párthű) lakó tulajdonába ment át. Ezekben a napokban történt, hogy egy házaspár, pontosabban egy férfi és egy nő kereste fel szüleimet, és közölte velük: tudomásuk van róla, hogy ők is (a szüleim) rajta vannak a Sárvárról kitelepítendők listáján. Azt állították, hogy nekik hozzáférésük van ehhez a listához, sőt módjukban áll, hogy töröljék őket róla – háromezer forintért (lehet, hogy ötezerért, nem emlékszem már pontosan). Anyám erre, már nem tudom, honnan előteremtett pénzzel, rögtön felutazott Pestre, hogy bátyjához forduljon segítségért. Eme nagybácsim a könnyűipari minisztériumban volt osztályvezető (sőt, talán főosztályvezető?), aki az egész hazai dohányipart felügyelte, méghozzá a harmincas évek vége óta. Szóval „régi ember” volt, akit azonban szakértelme és vezetői kvalitásai okán nem nélkülözhettek. Megtartották tehát, noha vitéz is volt, sőt a rend egyik vezetője, de állandóan éreztették vele, hogy bármikor lebukhat. Főnöke, az államtitkár, folyamatosan nyomta a pisztolyt a hátába. Fizetése azonban, gondolom, fejedelmi volt.

Pestre érve anyám rögtön felhívott, együtt mentünk bácsikám Iskola utcai hivatalába, ahol a testvérek rövid négyszemközti beszélgetésben „lerendezték” az ügyet. Anyám megkönnyebbülten ment vissza Sárvárra, és perkálta le ott a két „jóakarónak” a félelem bérét.

Az elkövetkező hat pesti évemben tulajdonképp két életet is éltem: délelőtt dolgoztam, délután egyetemre jártam, ám egyik tevékenységnek sem volt számomra érdemleges hozama. Mégpedig azért nem, mert nem vallottam be magamnak, hogy a vegyészet nem igazán érdekel. Sem délelőtt, sem délután. Sőt, egyáltalán nem vagyok technikus alkat, nem érdekelnek a gépek, a készülékek, a mégoly imponáló modern találmányok, eljárások és folyamatok sem. Megbámultam persze az ilyeneket, sőt kétségkívül értékeltem is őket, de nem vágytam arra, hogy egész életemben aktívan foglalkozzam velük. Persze a magam passzivitása és tervtelensége is hozzájárult ahhoz, hogy a mából visszapillantva nehezemre essék mást mint stagnálást látni ezekben az években. Azt hiszem, elég nehéz eset voltam. Apámtól örököltem bizonyos rajzoló készséget s ötévesen már oktatgatott is szabad idejében a ceruza kezelésére, méghozzá nem is eredménytelenül, akárcsak a harmonikázásra, amit evégből velem együtt tanulgatott, sőt németül is oktatott egy ideig, de egy főiskolai végzettséget igénylő életpályához ezekkel a próbálkozásokkal nem tudott ösztönzést adni.

Ha már a nevelésnél tartunk, a nagy hibát akkor követték el szeretett szüleim, amikor Füleken, első hat életévemben, magányra ítéltek. Bizonyosan sok hasznom származott volna abból, ha óvodába járatnak, de ezt elmulasztották, persze nem minden mérlegelés nélkül. A szomszédságban működő füleki zománcgyár tisztviselőiként, egész nap távol voltak (délután, egy félórás alvásra, szabad volt hazajönniük) és így arra helyezték a fősúlyt, hogy addig szigorúan a kerítésen belül maradjak. Nem gondolták meg, hogy egykéjüknek így, játszótársak, társnők, verekedő partnerek és csavargások nélkül, a hol magyar, hol szlovák cselédlány kizárólagos társaságában, meglehetősen deficites gyermekkor lesz az osztályrésze. Eme nevelési, pontosabban nevelődési hézagnak a következményei persze nem utolsósorban a szerelmi életemben is jelentkeztek.

Mindent egybevetve nem volt szerencsés a startom. Idővel azonban, 1960 és 1965 (azaz 30. és 35. életévem) között, szóval kerek tízéves „késéssel” – és immár az emigrációban – kialakultak életem alapvető koordinátái, szóval elmondhatom, hogy „helyrerázódtam”.

Pesten nagyjából egy évig tartott, míg a nők is helyet kaptak az életemben. Kezdetben próbáltam ugyan különböző szórakozóhelyeken ismeretséget kötni, de eredmény nélkül. Szinte rám volt írva, hogy nincs rutinom ilyesmiben. Ezenkívül öltözködés tekintetében is „fáziskésésben” voltam.

Eleinte személy szerint a főnököm tett rám igen erős hatást, a nálam tíz évvel idősebb Benedek László vegyész, a fedéllemezgyár műszaki vezetője. Igen éles eszű, de halk szavú és szerény modorú ember volt, a munkások nagyon szerették és tisztelték, annál is inkább, mert az ósdi technológiával működő üzemet rövid úton, néhány elektromotor fölszerelésével, látványosan korszerűsítette, azaz ugrásszerűen megnövelte a termelést. Ráadásul ezeket a modernizációs intézkedéseket papíron mindig egy-egy munkással javasoltatta, aki így még újítási díjat is kapott. Nem csoda, hogy nagy népszerűségnek örvendett. Engem valahogy kedvelt, és gyakran beszélgettünk is a laborban mindenféle témákról, nem utolsósorban persze az élet minden területére rátelepedő politikáról, amely akkoriban vált szabályszerű rémuralommá. Ezek a beszélgetések persze szigorúan négyszemközt folytak, Benedek távol tartotta magát mindennemű politizálástól. A Holokausztból is radikálisan levonta a konzekvenciákat, amenynyiben anullálta saját zsidó mivoltát. Csak veszélyt látott benne. Két fiát úgy nevelte, hogy fogalmuk sem volt róla: tulajdonképp zsidók.

A magánéletre nem terjedt ki a kapcsolatunk, csupán a forradalom utáni menekülés tervezése és lebonyolítása során kerültünk röviden „testközelbe”, és leveleztünk is még sokáig. A Vasfüggöny nyugati oldalán Laci semmiféle zsidó szervezettől nem kért és nem fogadott el segítséget. Kanadába emigrált.

Volt még egy férfiú, aki az első pesti időkben ugyancsak emlékezetes szerepet játszott az életemben: Gere Sanyi, az albérleti lakótársam. Egy parányi szobácskán osztozkodtunk a kispesti Zrínyi utcában, ahol a két, egymáshoz derékszögben álló ágyon kívül egy asztalka, egy ruhás és egy éjjeliszekrény, továbbá a mosakodáshoz egy lavór (plusz kancsó) állt a rendelkezésünkre. Sanyi zömök, izmos fickó volt, tíz évvel idősebb nálam, a Ganz Vagongyárban volt szakács, sőt, mint mondta, főszakács, akinek egy sereg nő dolgozott a keze alatt. Tisztességes fizetést is kapott, ennek ellenére nemcsak én kölcsönöztem tőle néha kisebb összegeket, hanem ő is tőlem. Könnyelmű volt és gáláns, két alkalommal hívott meg színházba illetve operába, s az egyik alkalommal taxival mentünk (méghozzá a Fővárosi Operettszínházba, az „Aranycsillag” egyik első előadására). Szerette az italt és a nőket, és szeretett is róluk, mármint a nőkről, beszélni. Engem, azt hiszem, azért kedvelt, mert jó közönsége voltam az elbeszéléseinek. Mindenesetre nem volt szimpla alkat, főszerepben amolyan pesti vagánynak mutatkozott, bár ő is vidékről „jött fel”, méghozzá hivatalnoki miliőből. Ha jól emlékszem, korán elárvult, és iskolai pályafutása is fölöttébb rövidre sikerült. Vaskos kifejezésektől nyüzsgő elbeszéléseibe néha „bedobott” egy-egy idegen szót, de ezt rendszerint némi gúnnyal tette, mintegy jelezvén: „Amint látod, nem vagyok tahó”. Mindenesetre nem volt szégyenlős. Alig költöztem be augusztus elsején a nevezett házba, az első éjszakán arra ébredek, hogy lakótársam, nem akarván a ház ajtajával zajt okozni, az udvarra néző nyitott ablakon mászik a szobába, méghozzá nem egyedül: egy karcsú leányzó is kapaszkodik befelé, természetesen az ő igencsak buzgó segítségével. Ezt az igyekezetet a továbbiakban aztán a csitítgatás váltotta fel: Sanyi nem győzte magyarázni a leányzónak, hogy eszébe ne jusson fokozódó gyönyörét holmi sikongatással kifejezésre juttatni, mert igaz ugyan, mondta félhangosan a lánynak, hogy ő a szomszéd ágyban alvó barátjának erős altatót adott be (ilyesmiről természetesen szó sem volt), de hát nem lehessen tudni...

A továbbiakban ilyesmi természetesen többször előfordult. Néha ittasan jött haza, ilyenkor rendszerint korosabb, a jó ég tudja, hol „felcsípett” partnernő társaságában.

Én 1952 tavaszán fordítottam hátat Kispestnek, és költöztem a lágymányosi Fadrusz utcába. Sanyi pár évvel később megházasodott, és borospincét nyitott a szomszéd utcában. Ott találkoztunk újból 1966 nyarán, amikor először látogattam, immár német állampolgárként, Magyarországra.

* * *

Csorba Sárát az egyetemen ismertem meg, mindjárt az első félév elején, a Gellért téri kémiai épület auditórium maximumában. Valahol a közelemben talált magának helyet a padsorokban. Rögtön megakadt a szemem a szinte gyermekien barátságos arcán, de egyelőre azokkal a fiatalemberekkel foglalkoztam, akik a közelemben telepedtek le, és közvetlen modorú, vidám vegyészeknek (jobban mondva: vegyipari tisztviselőknek) bizonyultak. Velük rögtön trécselni kezdtem, de aztán Sára felé is megeresztettem valami viccesnek szánt benyögést, és így máris kialakult egy „klikk”, amely hamarosan, már a szemeszter elején, együtt sétált fel egy szünetben a Gellért-hegyre. Egyik tagjával, Libik Andréval tartósabban is összebarátkoztam, ő egy hazai vállalkozó fiaként Svájcban végezte el a gimnáziumot, de a „fordulat éve” után, 1949-ben haza kellett jönnie. Mi ketten az egyetemen kívül is összejöttünk, hol a Zeneakadémián, hol a brit nagykövetségen, a Harmincad utcában, ahol esténként angol híradófilmeket lehetett látni (a dologban tulajdonképp csak az a pár pillanatnyi szorongás volt érdekes, amit a követség elhagyásakor éreztünk: elkap-e bennünket az ávó, vagy sem). A forradalom után André, immár mint családos ember, szintén elhagyta az országot, és nyugaton, filmproducerként, fényes karriert futott be. 1992- ben tért haza.

Nem tudom, pontosan mikor jeleztem Sárának, hogy érdekel, de arra pontosan emlékszem, hogy az első havazás napján, az utolsó óra után együtt hagytuk el az épületet. Már besötétedett, de a hótakaró, a tér és a híd lámpái annál szebbé tették a várost. A hídon kettesben végigmenni nagyon élvezetes volt. Nem is szálltunk villamosra, természetesnek vettük, hogy a Damjanich utcáig, ahol Sára az özvegy mamájával lakott, együtt fogunk sétálni (édesapjának a régi világban volt magasabb, alkalmasint főszolgabírói tisztsége valahol a Tiszántúlon). Azt hiszem, nem sokat beszéltünk, csak mentünk egymás mellett. A Madách téren átkelve egyszerre csak azt mondja a leányzó: „Add ide a mancsod” – és már nyúl is érte. Be kell vallanom, hogy ez a váratlan gesztus egy pillanat alatt boldoggá tett. Ilyen belső ujjongást még soha nem éreztem, s közben nem zavartattam magam a tudattól (ami persze megvolt), hogy ezt a gesztust nekem kellett volna megtennem. Később még volt egy-két ilyen pillanatom vele – a karácsonyi szünetben meghívtam őt vacsorára az Erzsébet-pincébe, ami persze egy financiális szaltó mortale volt –, de a bennem dolgozó, teljesen öntudatlan gátlások, az önbizalom hiánya hamarosan véget vetettek a dolognak. Mindig csak beszélgettünk, de csak érzelmileg semleges témákról, egyszer sem próbáltam megcsókolni, vagy legalábbis átölelni, és ráadásul még én tettem neki különféle szemrehányásokat! A tavaszt ilyenképp nem élte túl a dolog.

Két évvel később, az immár „olvadozó” sztalinizmus idején ismertem meg a Lágymányoson a világszép szőke Mayát, szülei dédelgetve őrzött egyetlen gyermekét. A papának jól menő művirág-üzlete és műhelye volt a József körúton, alighanem ez volt az egyetlen maszekbolt Pesten. A Damjanich utcai vereségből már levontam a következtetést, hogy idejekorán kell elkezdeni a csókolózást, de balfácán módon most meg túl korán próbálkoztam vele. Sára két-három évvel idősebb, tapasztaltabb volt nálam, Maya azonban még gimnáziumba járt, ráadásul szigorúan katolikus szellemben nevelték, meglehetősen rövid pórázon, minélfogva az első kelenföldi sétánk során tett kísérletemet szelíden, de elhárította. Nevetnivaló, de ez engem nem túlságosan zavart, hisz úgy éreztem, gátlásaink mintegy összekötnek minket, legalábbis társadalmilag. Szóval „egy istállóból” származtunk. De az már bosszantott, hogy amikor Karel Vlach a legendás prágai jazz-zenekarával Pestre jött, és Kőbányán lépett föl, oda már nem volt szabad együtt mennünk, hisz ki tudja, mi történhet, ha a hangverseny után éjszaka kell Pesten át „csatangolnunk”... De nem sokkal később részem volt abban, ami ezért busásan kárpótolt. Nyáron az Állatkert színpadán játszották a Sevillai borbélyt, amelynek a nyitánya Sárvár óta életem kísérő dallama volt, s erre már szabad volt együtt elmennünk. Az előadás szünetében, besötétedés után, a tó partján álldogáltunk kettesben, s néztük a part közelében úszkáló hattyúkat. Idillikus pillanat volt, óvatosan átfogtam Maya vállát, ő pedig lassan hozzám simulva kínálta a száját. Ez volt az igazi első csók, alighanem nála is. Jó későn, de mindegy, ez volt a Paradicsom. Visszagondolva rá még ma is annak érzem (vagy éppenséggel csak ma érzem igazán annak, több mint fél évszázad távlatából?).

Kölnben ilyen szerelmi csúcsélményben nem volt részem, inkább egy letaglózóban. Bärbel megejtően szép és bájos lány volt, csupa finomság és karcsúság, a hangja szinte gyermekien behízelgő. Ő is gimnazista volt még, egy menekült porosz földbirtokos család gyermeke. A már említett Európai Ifjúsági Szövetség egy összejövetelén ismertem meg és lettem is imádója, félig-meddig tudva, hogy tulajdonképp van valakije egy másik városban, de ezt az információt sikerült tudatom alá nyomni, miután heves csókolózásainkból azt a következtetést vontam le, hogy szeret (ami stimmelt is, de hát itt egy komplikált esetről volt szó – van ilyen). Kapcsolatunk már néhány hónapja tartott, amikor a katasztrófa bekövetkezett. A Dóm előtt álldogáltam egyedül egy borús délután, amikor látom, hogy Bärbel jön ki a gigantikus épület egyik oldalkapuján. Fején a tőlem kapott kendő. Rögtön utána eredek s eléje lépve üdvözlöm, amit ő zavartan viszonoz. A kérdésre, hogy mi szél fújta őt ide, kényszeredett mosollyal bevallja: vár valakire. Mint a hóhér bárdja csapott le rám ez a mondat. Sarkon fordultam és elmentem. Ahhoz a lelkészi hajlamú közös ismerősünkhöz, aki az utamat egyengette az európai ifjúsági szervezethez, s akit ez a fordulat nem lepett meg. Szóval egy harmincon jóval túlhaladt korú férfiú van a háttérben, akihez a leányzó még mindig kötődik, noha a kapcsolat formálisan már rég befejeződött (a német hörigkeitről beszél ilyen esetben). Bärbel időnként, többnyire késő este, órákig tartó telefonbeszélgetéseket folytatott vele, s miután otthon ezt nem tehette, néha utcai fülkékből, vagy a pályaudvarról hívta őt fel. Így tett akkor is, amikor közvetlenül megismerkedésünk után, útban hazafelé, a főpályaudvaron várakoztatott meg. Engem, aki akkor még gyanútlanul, semmi rosszra nem akarva gondolni, pislogtam a karórámra.

*	A Sárvárról elszármazott, Németországban élő szerző Mozgalmas éveim (Pesti Kalligram, 2013) című önéletrajzi művének kiegészítése. Az önéletrajz 1945 előtti és 1956. októberi részeit folyóiratunk 1997. évi 6., illetve 2006. évi 5. számában közöltük. (A szerk.)
**	aranyifjúság (francia)

A „NÉPI DEMOKRÁCIA” ÉVEI