A tapolcai szülőház ma.
Jánny Benjámin fotója
TÓTH CSABA
EMLÉKEZÉS ZENTAI PÁLRA
Személyesen nem ismertem őt, joggal vetődik fel a kérdés, hogy akkor miként emlékezhetek rá? Elvileg találkozhattunk volna még, hisz az 1987-es Megyei Tárlatot, amin utoljára szerepelt, én rendeztem a Savaria Múzeumban, a hozzá készült katalógust én állítottam össze, s az ebbe szánt anyagát ő juttatta el hozzám. Abban az időben művészeti tanácsadó voltam a megyeházán, sorra látogattam a művészek műtermeit, sajnos hozzá már nem értem oda. Ebben az írásban a hagyatékában fennmaradt dokumentumok alapján emlékezem az emberre és művészetére.
Évekkel ezelőtt egy szombathelyi magángyűjteményben láttam egy festményét a sárvári cukorgyári hídról, ami olyan nagy hatással volt rám, hogy egy csapásra beleszerettem művészetébe. Végtelenül könnyed, leheletfinom atmoszférájú kép volt, mintha nem is emberkéz alkotta volna, mint a régi csodatévő képeket. Az ecsetnek, a színeknek ilyen varázslójával ritkán szembesül az ember, és itt most szándékosan nem írok neveket, nehogy kísértésbe essek, és mást se ejtsek kísértésbe.
A tapolcai szülőház ma.
Jánny Benjámin fotója
„Negyvenhárom évvel ezelőtt, 1938. március 28-án, Tapolcán születtem. A nagyközség- városka fejlődésének akkor – mint ma a bauxit – irányt szabott a vasút. A csomópont sokaknak adott biztos megélhetést, akárcsak a környékbeli tanúhegyek páratlan gyümölcse, a szőlő, leve, a jó hírű bor. Apám, nagyapám, anyai nagyapám is vasutas volt. Az öreg Zentai szabad idejében hihetetlen műgonddal megmunkált fém hamutartókat, vörösréz fényképkereteket, csillárokat remekelt a kor divatjának megfelelően szecessziós stílusban. Apám, vasból és rézből domborította öntudatlan művészi álmait, lakásdíszítő elemek sokaságát. Anyám az egyik legjobb „szabadkézi” rajzoló volt az iskolában. Különösen a díszítőművészet érdekelte, még ma is figyelmet érdemlő festett cseréptárgyak kerülnek ki keze alól. Érthető tehát, hogy egy életre »megfertőztek« a szép, a művészet tiszteletével, szeretetével. Ami nekik szórakozás volt, nekem nélkülözhetetlen életszükséggé vált, s meghatározta további életutamat. Még nem voltam tíz éves, amikor belekóstoltam az olvasás nyújtotta élvezetekbe. A könyvből kinyílt számomra egyre tágabbra a világ. Érzéseimet, gondolataimat – s az oly sokszor bajt okozott, mindig volt véleményemet – próbáltam rajzokban, írásban kifejezni. Szárnypróbálgatásaimra már az általános iskolában felfigyelt áldott emlékű osztályfőnököm, Kiss Gyula, s „fertőzött” tovább az irodalom, [az] életét Batsányi-kutatásoknak szentelő Marton László és Varga Antal. A velem külön is foglalkozó rajztanáromat, lázongásaimat türelmesen csitító-pallérozó Török Éva nevét nehogy kihagyjam. Tizenévesen már részt kértem és kaptam a nagyközség kulturális életében.
Rendezvényeken mondtam verset, színdarabokban szerepeltem, iskolai rajzpályázatokon – azon az alig néhányon – próbálkoztam több-kevesebb sikerrel. 1956-ban érettségiztem a Batsányi János gimnáziumban, majd sikertelen főiskolai felvétel után bányász lettem Halimbán. (E rövid időszakról még ma is sok színvázlatot, rajzot őrzök.)
Szüleivel.
A fotó Zentai Pálné tulajdona
Aztán apám javaslatára a vasútnál helyezkedtem el. Voltam fékező, kocsifelíró, távírdász. Szüntelenül rajzoltam, plakátokat, színpadi díszleteket terveztem. Jártam a tapolcai-medence festői szépségű hegyeit, völgyeit, örök szerelmem tárgyát, a Balatont. Mint színjátszó és írogató legényke eljutottam a legtávolibb falvakba is. Nem múlt el hétvége, hogy a lelkesedéstől megszállott mozdonyvezetőből lett kultúrotthon-igazgató, Cs. Varga János vezetésével szerveződött lelkes kultúrgárdánk ne szerepelt volna tsz-szervezéskor, az oly divatos falunapokon, író-olvasó találkozókon. Rangos írói gárda »verődött« össze alkalmilag, felejthetetlen tanítómesterem, világnézetem akkori és későbbi alakítója, formálója, Vágvölgyi László pedagógus, újságíró szervezésére. Szerencsém volt tanulni Cserhát József, Jankovich Ferenc, Koncz István, Mátyás Ferenc költőktől, Korda Miklós, Pozsgai Zoltán, Tatay Sándor, Vasvári László íróktól, akik irodalmi munkásságuk mellett gyakran és szívesen vállaltak közéleti, politikai tevékenységet is. Ez idő tájt képeim már megjelentek a Veszprém megyei festők tárlatain, szerepeltek rajzaim napilapokban, irodalmi folyóiratokban. Első, igazi mecénásomnak vallom a KISZ Veszprém megyei bizottságát, mely kiállítások szervezésével és rendezésével több kezdő pályatársammal együtt komoly segítséget nyújtott. 1960-ban szereztem tanári diplomát az Egri Pedagógiai Főiskolán, ahol Jakuba János Munkácsy-díjas és Platthy György festőművészek voltak a mestereim. (A főiskolán úgy segítettem szűkös életkörülményeimen, ahogy tudtam. »Napszámban« jártam kapálni, a vasúton éjjelente vagont raktam, bárzongorista voltam. Későbbi művészi pályámon mindez megannyi motiváló körülmény, gazdagító élmény.) Ami anyámnak nem sikerült – heten voltak testvérek, s csak egy vasutas kereset volt – nekem valóra vált: rajztanár lettem. Négy évig tanítottam Tapolcán. Társadalmi munkában irodalmi színpadot, színjátszó, képzőművészeti szakkört vezettem. Jó hasznát vettem a még a főiskolán szerzett népművelői és a Népművészeti Intézetnél kapott színjátszó–rendezői oklevelemnek. Első önálló kiállításomat is Tapolcán, a művelődési otthonban rendeztem meg. Későbbi kettőnek pedig a helybeli termelőszövetkezet, illetve az általános iskola adott otthont. De bemutatták festményeimet Veszprémben, Keszthelyen, Kaposvárott s a budapesti Csók István Galériában is. 1964-ben atyai jó barátom, Vágvölgyi László tanácsára munkahelyet változtattam. Újságíró lettem Szombathelyen a Vas Népe szerkesztőségében, ahol azóta is dolgozom. 1971-ben felvettek a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja tagjai sorába. Önálló kiállítást rendeztem 1974-ben Csornán, legutóbb 1979-ben Szombathelyen, a Képcsarnok Vállalat Derkovits Gyula Kiállítótermében. Évente több alkalommal gyárakban, üzemekben, intézményekben munkabemutatókat tartok a dolgozók kérésére. Képeim túljutottak az ország határain is. Jugoszláviában Lendván és Mariborban állítottam ki. Tanulmányúton jártam Ausztriában, Csehszlovákiában, az NDK-ban, a jugoszláv tengerparton, Velencében, Bulgáriában, a Szovjetunióban, Nyugat-Szibériában. Néhány jelentősebb képem: Őrségi harangláb, Sorsok, Magány, Könyörgés, Elhagyatva, Balatoni varázs, Horgászok, Jóbarátok, Cigányok, Március, Lány párnával, Egyek vagyunk, Önarckép, Apám, Nádas, Őrségi emlék, Vihar. Sok szépet pillantottam [meg] a világból. A szívem azonban a Balaton-parton, a szőlőhegyen, a vasi dombokon tanyázik a legszívesebben. Szeretem a tájat, a Dunántúlt, a benne élő embert, amiről, akiről, s akinek akarok szólni a festészetem sajátos nyelvén. És mindig úgy, hogy megértsenek. Szeretném, ha az én szememmel látnák egymást, az őket körülvevő, gondokkal-bajokkal terhes, de mégis csak csodálatos világot, az én szívemmel ismerjék fel az élet apró örömeit. A legapróbbakat is: egy fénysugárt a Balatonról, egy kivénhedt pince nyugalmat árasztó zsuppfedelét, a kapás-kaszás öregeket, egy fanyar mosolyt a munkás arcról, az évszakok változásait, hétköznapjaink szürke szépségeit. Apróságok ezek, de cseppben tükröződik az ember, részben az egész. Szeretném, ha ezt másokkal is meg tudnám értetni, megláttatni, s nem utolsó sorban szeretném, ha engem is megértenének, s ilyennek fogadnának el.”2
A hosszabban idézett önéletrajza 1981-ben íródott, frazeológiájában a Kádár-korszak terméke. Sok mindent elmond, de ugyanennyit el is hallgat. A művész édesapja, szintén Zentai Pál, az önéletrajzból is kiderült: vasutas volt; édesanyja, Vidám Gizella háztartásbeli. 1945. március 25-én, virágvasárnap bombázták Tapolcát, ennek során a művész édesanyjának bal kezét egy aknaszilánk sebesítette meg, aminek következtében később a fővárosi Korányi kórházban váll alatt levették ezt a karját. Ez a tragédia mély nyomot hagyott az akkor hét éves kisfiúban, így az édesanyjához való ragaszkodás egész életen át fontos volt számára.
Zentai Pál fiatal korában, fürdőruhában.
A fotó Zentai Pálné tulajdona
Zentai Pál 18 évesen megnősült, feleségül vette Horváth Ibolya adminisztrátort. 1961-ben megszületett Zita nevű leányuk. Az ifjonti hévvel kötött házasság azonban nem bizonyult tartósnak, 1965 februárjában elváltak. Zentai Pál előtte ősszel már Szombathelyre költözött, Szentpéterfán egy falusi disznóölésben ismerte meg későbbi, második feleségét, Barilovits Aranka ápolónőt, akivel 1965 decemberében házasságot kötöttek. 1967-ben ebből a házasságából született gyermeke, Andrea egyhetes korában elhunyt. Ez a második nagyobb trauma, amit a művész mindvégig magában hordott.
Szombathelyen Mészáros József festőművésszel kötött barátságot, a legtöbb tárcát a vasi napilapban róla írta, meghívóba fülszöveget írt számára, festői elképzeléseiben is hasonult hozzá.3 Később még Pirchala Imre festőművészhez került közel, látványélményre épülő festészetük közt azonban stiláris hasonlóságokat nem találunk.
A család badacsonylábdi nyaralója, a Balatonra néző ablakai mögött volt a műterem.
A fotó Zentai Pálné tulajdona
Zentai Pálnak legtöbb tájképén, távol tőlünk, kisebb emberi figurát, figurákat látunk. Olyan érzésünk támad, mintha a táj halott lenne nélkülük, ezek az emberi alakok teszik élővé. Kézenfekvőnek tűnik az analógia, hogy Caspar David Friedrich festészete lehetett számára az előkép.4 Friedrich általában grandiózus tájképélmények középpontjába állította a nekünk háttal álló alakjait (Vándor a ködtenger felett, Szerzetes a tengerparton), és így vonta be a nézőt a tájélmény átélésébe. Friedrichet azonban csak a Land Art5 fedezte fel újra, ráadásul erről a rendszerváltozásig itt a vasfüggöny tövében keveseknek volt tudomása. Nagy valószínűséggel tehát kizárhatjuk a közvetlen vagy direkt hatást. Zentai Pál staffázs figuráinak eredetét inkább saját költészetében, költői lényében kell keresnünk.
Őrségi ház
Egy vers képei és a festészet költői képalkotása rokon jelenségek. Ez, a mindeddig ismeretlen költői háttér adja meg Zentai Pál festészetének egyéni hangját, karakterét, azt a megfoghatatlan plusz töltést, amit legtöbb pályatársánál nem találunk meg. „Zentai Pál úgy szereti ezt a világot, ahogy csak művész, mégpedig lírai alkatú művész szeretheti, s talán éppen ez, az egész egyéniségének lényegévé vált szülőföldszeretet óvta (és óvja a jövőben is) a fölösleges kanyaroktól, útvesztőktől: művészi alkatától idegen kísérletezéstől. Példaképeitől, az impresszionistáktól és a posztimpresszionistáktól annyit vett át, amit át kellett vennie ahhoz, hogy sajátos világát huszadik századi szemmel lássa és láttassa, hogy ne csak egyszerűen tájat fessen, hanem egy vidék lényegét, lelkét időtlenítse vásznain. És itt kell megjegyeznünk, hogy ember nélkül, figurális kompozíciók nélkül e feladat megvalósítása nehéz volna...”6
A szombathelyi Derkovits Teremben Tóvári Tóth István festőművésszel és Szabó Ferenccel.
A fotó Zentai
Pálné tulajdona
Szellemi rokonság, illetve vonzódás fűzte Bernáth Aurélhoz, akinek szépirodalmi tevékenysége vetekszik festői életművével. Persze Bernáth Aurél festészetének költőisége más természetű. Nem véletlen, hogy Zentai Pál kereste is az alkalmat a korszak talán legmeghatározóbb mesterével való találkozásra, amire végül 1972-ben sor is került.
Bernáth Aurél más szempontból is példakép volt számára. A vele készült interjúban a mester megfogalmazta sajátos ars poeticáját is: „Sok tehetséges művészünk van, hit nélkül nincs művészet! Ha megszűnt az élő vallása a festőnek, aminek a szolgálatában állhatna, higgyen úgy egy tájképben, egy csendéletben, egy emberi csoportban, ahogy Cézanne; tehát higgyen az életben, a munkában, az emberekben és a jövőben.”7 Bernáth itt Cézanne hitével, világlátásával példálózik, nem véletlenül. Cézanne műtermében, a szokásos műtermi kellékek közt, a legmagasabb ponton a falon, egy puritán kereszt is ki volt téve.8
Zentai Pál.
Garas Kálmán fotója
Bernáth sem hagyta el soha gyermekkorában fogant vallásosságát, habár koronként különböző módon viszonyult hozzá. Ugyanez igaz Zentai Pálra is, persze a kor, amiben élt, másként ítélte meg ezt a kötődést. Titokban, legbelül nem tagadta meg hitét. Karl Rahner anonim kereszténységnek nevezte ezt.
Festészetének másik fontos összetevője, illetve ismérve a közvetlen élményszerűség. Ez munkamódszeréből, alkotói gyakorlatából következik. A meglátott és megélt pillanatot azonnal egy gyors vázlatban, „in situ” örökítette meg, majd a műteremben a vázlat alapján visszaidézte azt, amikor megfestette. Ezt a munkamódszert nálunk Mednyánszky László vitte a legnagyobb tökélyre; vitathatatlan a magával ragadó költőisége. A látvány-élmény ereje elrugaszkodásra készteti a festőt és a nézőt, nem ragadnak le a részleteknél, az érzés és hangulat sodrában azonosul az eredeti látványélménnyel, a már említett staffázs figurák csak fokozzák ezt az empatikus vonzerőt. Mindezt hatványozza a követhetetlenül szuggesztív és egyedi ecsetkezelés. „Bensőséges szépségű képeinek őszinte hangja, áhítata minden művéből sugárzik.”9 Zentai Pálnak az ilyen típusú művei a legszuggesztívebb alkotásai, a képek felfokozottsága azonban nem csak ennek tulajdonítható.
Sírja a Jáki úti temetőben.
A szerző fotója
A művész Vas megyében töltött 23 évét meg kellene kettőzni, hisz a festészet mellett a napi publicisztika is lételemévé vált.10 A festészet életre szóló szerelem és szenvedély maradt számára, míg a napi penzum teljesítése a tisztességes kenyérkeresés lehetősége. „Azonos színvonalon forgatta a rajztollat és kopogtatta ki gondolatait az írógépen.”11
Ennek a megosztottságnak előnye és hátránya is volt. A festészetben nem kényszerült kompromisszumokra, csak akkor festett, amikor erre erős belső késztetést érzett, ugyanakkor a mindennapi kenyérkeresési kényszer az alkotásra sokkal kevesebb időt hagyott számára, mint amennyire szüksége volt. Emiatt néha egy-egy képe sajnos befejezetlen, vagy összecsapott hatást kelt a nézőben.
Poros út. A szerző fotója
Ugyanakkor ebben a két évtizedben úgy vált vasi művésszé, hogy a Balaton iránti szenvedélyét ez az átváltozás nem tudta elhomályosítani. „A Balaton-szerelem gyönyöre és fájdalma azóta is ott van abban az érzelmi-értelmi »batyuban«, amit magával cipel tántorítatlanul... A Balaton ihletésű képek hangulata, hamisítatlan színei, színárnyalatai sajátosan egyéniek, könnyed ecsetvonásai nyomán új életre kel a keretbe fogott táj, akár a viharos téli tó, akár a csendes öblök csalogató magánya a tárgy, a téma.”12
A magyar betegség, a magyar átok, az önpusztítás, sajnos őt sem kímélte. 1981- ben már nagyon beteg volt, de ekkor még Dr. Prugberger László hat évvel meghosszabbította életét. 1987. november 14-én, a szombathelyi kórházban végleg alulmaradt az élethalál küzdelemben. A halála előtti évben írta: „48 éves vagyok. Magyar. Szombathelyen élek. Szeretem a szépet, szeretem az életet. Kétfelől égek, mint a rosszul meggyújtott gyertya. De hiszem az igazamat. Ezt nem adom föl halálomig. Gyermekkorom óta az a »rögeszmém«, hogy festek. Hogy mit és hogyan, azt döntsék el Önök. Én tiszta szívvel szeretnék Önök elé állni. Nem akarok köntörfalazni. Szeretném, ha értenének. Ennek érdekében mindent meg próbálok »elkövetni«. Egyszerre érzem magam realista festőnek és »modernnek«. Meg akarom örökíteni, amit a természet, a nagyapáink alkottak, de unokáink – valószínűleg – nem látják. Lebontják, tönkremegy. Látszólag elveszti jelentőségét. Pedig de jó lenne, ha meglenne. Mert szép! Csodálatos! Nélkülük üres lenne az életünk. Kérem, bocsássák meg: Az »Utcaseprőnek« és a »Professzornak« egyformán szeretnék szólni. (Mindenki munkájára szükség van.) Ha ez így igaz, egy festőjére is. Én így szeretném szolgálni a közösséget, a hétköznapok munkásait. Fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok.”13 Így lett!
Alföldi táj, 1981. A fotó Zentai Pálné tulajdona
Távolodva életétől egységesebben látjuk életművét (festészet, publicisztika, költészet), és ki kell egészítenünk Salamon Nándor véleményét, miszerint „Pannónia pictor doctusai magasába emelkednie nem adatott”; – ez nem rajta múlott, csupán a koron, ami ezt nem adta meg számára.14
VÉGRENDELET
Szabad ésszel, tiszta aggyal írom e sorokat,
Tiszta szívvel gondolkodó ember nem válogat.
Maradt, ami maradt,
Az utcai sarat
Már nem taposhatja.
Tapostak már elegen,
Hagyjanak így hidegen,
Békében pihenni.
Úgy se hiszi senki,
Hogy igazat akartam,
Csak előre tartottam.
Ha tévedtem, csupán ember vagyok.
Nem oly nagyok, mint voltak fároszok,
De el kell, hogy mondjam, mit akarok.
Szeretném, ha testem
A szép, a töretlen
Békében pihenne,
Urnába égetve
A földben.
Felőlem az sem érdekel,
Ki és mit remél,
Vagyok, voltam, aki voltam,
Egy őrült egy harangozóban,
Ahol verték a dobot,
Mert másképp a robot
Nem ment annyira.
Talán a pia
Segített
Lehetett?
Tél a Bakonyban. A fotó Zentai Pálné tulajdona
VILLANÁSOK
Agyatlan, meddő és sivár,
Értetlenkedő, de kivár
E társaság,
Egyedül gazdag, szép vagyok,
Magános csillag, ragyogok...
Eh! Bárgyúság,
A jó szó csak szép lehet,
Így igaz! Esküszöm!
De ki szólt jót neked?
Senki se! Köszönöm.
SOROK, SÍROK
I.
Színeimben élek,
Még mindig remélek,
Palettám
Palotám.
II.
Bár kínos az élet,
Értetlen remények
Színpompás
Színpadán.
III.
Alakítás? Igen.
Egyedül Nekem
Lételem
Életem.
IV.
Érted ezt? Dehogy.
Az időm elfogy,
Véletlen?
Nem hiszem.
Edericsi öböl. A fotó Zentai Pálné tulajdona
VÁGYOM
Vágyom, hogy éjjel is hallhassalak,
De többnyire mindig csak én alszom, csak
Dörmögök akár a medve,
Álmomban keseregve,
Hogy én nem hallhatlak
– Mások se halljanak!
Önző vagyok, tudom.
Ezen az úton
Meg nem állhatok:
Ébren alhatok.
VALLOMÁS
Gazdag ember vagyok,
mert szegénynek születtem.
Csillag mámor vagyok,
Borzongva felettem.
Ismerem a létet,
Szeretem a szépet.
Nagyon.
Balatoni fények. Zentai Pálné tulajdona, Horváth Gyula Vladimir fotója
JEGYZET
A barátom bölcs volt,
Sosem szeretett.
Öröme nem volt,
Nem szenvedhetett.
Barátom nem volt bölcs,
Mert nem szeretett.
Akár az öreg tölgy,
Megkeseredett.
Vajh hol az igazság,
És ki érti azt?
Minden csak hazugság,
A szemenszedett.
A legenda sem más,
Csak csalóka való.
A hitetlen Tamás
Vagy trójai faló.
Tegnap láttam a Napot!
Szépen tisztán csillogott.
Ölelt, tüzelt, hódított,
Tegnap láttam a Napot.
Tegnap vártam a napot,
Véget érjen, s biztatott,
Holnap lesz csak holnapod,
Tegnap láttam a napot.
Tegnap köszöntött a Fény!
Türelem, van még remény.
Az Élet-szív nem kemény,
Tegnap köszöntött a Fény.
Tegnap fogadott a tény,
Mosópor-szagú kemény
Valóság. Bűzedény.
Tegnap fogadott a tény.
Szigliget. Zentai Pálné tulajdona, Horváth Gyula Vladimir fotója
KÖNYÖRGÉS
Uram! Még meddig szenvedek!
Míg pokolra nem mehetek,
Bár voltam ott sokszor,
Hogy születés kínját újra átéljem.
Anyám, ki áldva átkozott,
Szent gyűlölettel kárhozott,
Lelkem üdvét kérte,
Bocsáss meg érte.
Uram! Olyan sikert mikor adsz,
Hogy boldogságra kárhoztatsz,
Megérdemelném már,
Lelkem oly halovány,
Létem is gyatra,
Csak a pokolra
Érdemes. Tudom azt.
Tedd hát. Kárhoztass!
Uram. Az értelem nem ért,
Én szenvedtem mindenért.
Szerelmem meddő vágy,
Jaj! Üvöltve kiált,
Harsog sok szeretetért,
Mondjad, hogy mindenért.
Igazad van,
Cáfolatlan.
Uram! Én mégis kérlek
Mindig, míg csak remélek.
Vagy kést fogok kezembe,
S félreértett lelkembe
Tőrt döfök. Vitás nem lehet,
Szenvedtem éppen eleget
„Csak” magamért.
„Csak” másokért.
Uram! A késem oly hideg
S félek, hogy még nem értik meg,
Bántani senkit sem akarok,
Csak élni, mit sok annyitok.
Kellene, hogy öljek,
Vagy csak, hogy öleljek
Közös örömünkre,
Kevés életünkre.
Úristen. Teremtőm,
Tudod, hogy mit csináltál?
Kedvesem. Szeretőm,
Tudod kit választottál?
Fogalmatok sincsen
Mire vállalkoztatok.
Se ember, se Isten.
– Nem barátkozok.
Vagyok, aki voltam.
Lopva, csendesen
Ecsetemmel élek,
Fűt a szerelem.
S ha már az sem lesz,
Mert minek...
– Csak rossz emberek,
Ki érti meg...
Éjjel a vízparton. A fotó Zentai Pálné tulajdona
HAJNALI METAMÓRFÓZIS (1985. I. 28.)
Hogy is volt tegnap?
Szép volt a reggel,
És sütött a nap.
Megébredtem, mint minden nap,
És hittem, ma minden sikerül,
Az ég is megkönyörül,
S szakadt vágyaim feslett ragyát
Gondolatseregem beragyogják.
Míg lelkem tétova s meztelen,
Kiszolgáltatott s esztelen
Hit fűti: A betevő gondolatfalat.
Ma újból, újra gazdagabb.
Tenni, tenni, tenni kell
És nem tétovázva másra várni.
Építeni vagy rombolni
Mindegy! Csak előre vigyen az akarat.
És aztán lettem beszegetlen is,
Mikor, hogy sikerült
Égtem és elégtem,
Mire a Nap lekerült
Égi pályájáról, a jól végzett munka öröme nyugtatott.
Most fáradtan, új hittel várom a holnapot,
Megint együtt, a hit meg én
S mint egy rossz költemény
Elrontott karaktere
Zúg agyamban
E pokoli katlanban –
Mindenre van embere
Minden napnak,
S a holtaknak
Holnapjuk sincsen
Ez lenne minden?
Az emberi hit kozmikus kudarca
Nem lehet valós,
Csak rossz tréfa, rémlátomás,
Mégis örök, mint az elemek harca,
Főleg ha csalós,
Mint síntelen végállomás,
Ahonnan nem indul vonat.
Jer, Álom! Legyek boldogabb.
Tudom, Te is csalsz
Míg elringatsz öledben,
Rám bízod kötetlen:
Higgyem, mit akarok,
Boldogok, szabadok
Úgysem lehetünk,
Túl sok a fal,
És kevés a fej,
Az sem mind kemény.
A boltozat
Beszakad,
Rabja a remény,
Magára marad.
Hazudd csak, álom, hogy lesz még nap,
S lesz még folytatás,
És végre sikerek,
Aprók, kicsinyek, helyesek,
Emberszabásúak. Másoknak is örömet adók,
Puszta létükben boldogsághordozók.
Majd holnap. Ma sose.
Mikor lesz holnap? Lesz-e?
Gyere álom, vegyél karodba,
Hadd bízzak a holnapodba.
És ma?
Ma hogyan lesz,
És lesz-e lesz?
Kezdődik elölről.
Újra a falak,
Az akarat vergődik,
Támad és meghátrál.
Kell, hát politizál,
Hős lesz a gyáva
Mások szavára,
Odafigyelő.
És fittyethányó, pökhendi, büszke! Törtető!
Mint maga az ember.
Nem, nem szabad tagadni
Sunyítva hazudni
Vállalni kell magunkat, akkor is ha végül
Szálfaként állunk, vesztett ábrándok
Rossz remények, még gyatrább remények nélkül.
Egyedül. Völgyiné Jánny Kinga tulajdona, a szerző fotója
A SOSEMVOLT VÉGETÉRT...
Sosemvolt szerelem az enyém.
Fájdalmas, meddő, kemény.
Esendő, szépséges fekély,
Vágyálom, küzdő remény.
Sosemvolt fájdalom kínja bánt,
Értetlen szerelem színpadán,
A maszkom felnyitott rostélyán
Merengő, szánalmas vénleány.
Mindez most véget ért, úgy tűnik.
Bánata, fájdalma felködlik,
Megsértett álmában vergődik,
Kínja még felette őrködik.
Sosemvolt valóban? Csak álom?
Akárhogy volt is. Én kívánom,
Értelem, segíts meg! Kívánom.
Butaság. Te lész a halálom.
Unalmas, értetlen, életem,
Mások csak úgy vélik – létezem.
Vegetál tértelen, tenyerem,
Pedig még – istenúgy létezem.
Sosemvolt értelem az enyém,
Értetlen, végtelen. Miért?
Veszendő, törékeny, szegény,
Sosem volt szerelem az enyém
Az élet oly csúnyán becsapott,
Hogy testem húsz kilót leadott
Nem nagy kár érte
Talán megérte
Azt a nagy bánatot.
Mit anyám megkapott,
Folytatom úgy? Ez csak lelet.
Sosem lesz végrendelet.
Tízezrekbe került
Míg végre sikerült.
Harangláb. Jánny Józsefné tulajdona
VALLOMÁS (?)
Hiszek az emberben,
Hiszek a szerelemben.
Nem hiszek a hitekben,
Mégsem vagyok hitetlen.
Várom a „csodákat”,
És nem hagyom másnak,
Hogy etessen.
Kötekedő szívemben,
Lelketlen lelkemben
Mégis van annyi emberi,
Palettám kikeverni,
Másoknak én sosem hagyom
Vagyonom.
Megtettem, mit tennem kellett,
Elköltöttem néhány évet,
Kerestem, csak nem találtam,
Csak bóklásztam a világban.
Nem tapostam eleget,
Nyelhetek most eleget
Gyerekek.
Ha fáj most, hogy vagyok,
Nem baj, mert elmúlok.
Szörnyű szép szívemért
A halálig elkísér
Az „a” meg nem értettség
Nagy, kegyetlen ostora,
De mást soha!
Ilyennek születtem.
Baj, hogy festő vagyok?
Ha veszélyes a pálya,
Azt akkor is vállalom.
A hitem, a vallomásom
Legkedvesebb gyerekem
Más ne legyen!
Séta az erdőben. Zentai Pálné tulajdona, Horváth Gyula Vladimir fotója
EGY EMBER A SOK KÖZÜL
Csak egy porszem, vagy annyi se
És vitted-e valamire?
Már negyven évet megéltél,
Ámbár sohasem henyéltél,
Nem hívnak senkinek.
Tán csak mindenkinek.
Csak az utcaseprő köszön.
Meg a kocsmáros teleönt.
Az „urak” nem érdekelnek,
Hamisak, mindjárt felednek,
Csak azt nem, ami az igaz.
Igazság? Inkább falazz...
Nem szeretek hamisokat!
Képmutató „igazakat”,
Rangot, rendet és szabályt.
Akkor inkább kell viszály,
Akárkinek igazára,
Ha kell, akkor a kárára.
Csak egy vagyok a sok közül,
Aki embernek született,
És szerette az életet.
Ki nem hazugságnak örül,
Csupán alkotni szeretne.
És valamit mondani.
JEGYZETEK
| 1 | Utolsó, 1986-os önálló kiállításának meghívójából. |
| 2 | Datálatlan kéziratos önéletrajza a hagyatékban. |
| 3 | Véleményt mondani a világ dolgairól (Beszélgetés Mészáros Józseffel). Vas Népe 1970. 01. 24.; „...maradt elég alapanyag, hogy jövője legyen...” (Mészáros József a Művészetben) Vas Népe 1972. 01. 09.; A letisztult valóság művészete (Mészáros József képei között). Vas Népe 1972. 09. 06.; Nem a látszat, a lényeg a valóság (Gondolatok Mészáros József képei között). Vas Népe 1975 07. 27.; Műteremlátogatás Mészáros Józsefnél. Vas Népe 1976 01. 10. |
| 4 | Caspar David Friedrich (1774–1840) német romantikus festő. Friedrich is nagy traumát hordozott magában. Gyermekkorában beszakadt alatta a jég, amikor a bátyjával csúszkáltak, Friedrichet a bátyja mentette ki a jeges vízből, ő viszont odaveszett. Friedrich ezt egész életében nem tudta megbocsátani magának, melankolikussága innét eredeztethető. |
| 5 | 1970 körül indult művészeti irányzat. |
| 6 | SZAPUDI András: Szombathelyi művész Csornán. Zentai Pál kiállítása. Kisalföld, 1974 |
| 7 | ZENTAI Pál: „Bízom a magyar festészetben...” Riport Bernáth Aurél festőművésszel. Vas Népe 1972. 10. 29. Az idős, 77 éves Bernáth Aurél így fogadta a fiatal vasi festőt: „Szombathelyről keres? Kérem, foglaljon helyet. Elnézést, de a munkám nagyon sürget, így ha nem sértem meg, egy percre sem hagyom abba. Kérdezzen, mire kíváncsi.” Bernáth különös ars poeticáját Sváby Lajos így idézi fel: „Én nem tudok mást javasolni magának, minthogy a legodaadóbban dolgozzon és semmi mással ne törődjön... tervezze a következő képet. Meg fogja látni, hogy a hittel készült képek visszaadják hitét is, amit beléjük fektetett.” SVÁBY Lajos: Érzések, emlékek, képzetek. Magyar Képzőművészeti Főiskola, 2014. Bp. 84. old. |
| 8 | Paul Cézanne (1839–1906) francia impresszionista festő. A Szépművészeti Múzeum 2012-es Cézanne-kiállításának (Cézanne és a múlt – Hagyomány és alkotóerő) katalógusa a 65. oldalon közli a műteremfotót. |
| 9 | VESZELY Lajos: Értékes tartalom, vonzó tárlat. Veszprémi Napló, 1982 |
| 10 | Az utóbbi területet is ketté kell választani, hisz volt egy nyilvános publicisztikai része, és volt egy soha nem publikált költői része (lásd alább). Zentai Pál szenvedéllyel élte meg az alkotás örömét, így mindkét oldalról „megégette” magát, talán ezért adatott számára a kelleténél rövidebb életidő. |
| 11 | SALAMON Nándor: Zentai Pál emlékezete. Kiállítás Szombathelyen. Magyar Nemzet, 1991. 04. 13. |
| 12 | BERTALAN Lajos: (Egészen személyes) jegyzetek – Zentai Pál kiállított képei ürügyén. Vas Népe, 1979. |
| 13 | A már idézett utolsó kiállításnak meghívójáról. |
| 14 | Salamon Nándor idézett írásából. |
| 15 | A festő verseit emberi és művészi portréjának kiegészítéseként, biográfiai dokumentumokként adjuk közre. (A szerk.) |