KÉZMŰVESEK A FALVAK MAGÁNYÁBAN

ÁCSOK

A legrégibb famesterséget képviselő kézművesek közé tartoztak az ácsok. Céhekbe szerveződésük későn történt meg Vas vármegyében. A mezővárosi uradalmi központok közül 1818-ban Szalonokon az ács céh 10 fővel, Rohoncon a kőműves és ács vegyes céh 6 fővel, Körmenden ács–kőműves–cserepes vegyes céh az 1790. évi megalakulása óta 7 fővel képviseltette magát. A korai urbáriumok tanúsága szerint azonban tudomásunk van arról, hogy az Őrség területén a XVII–XVIII. században a falvakban is éltek nagyobb épületszerkezeteket megalkotni képes, speciális tudás birtokában lévő mesterek. Lülik István 1830-ban készített szlovén– magyar kétnyelvű kéziratos tankönyvének példamondatában mindez szerepel is a legfontosabb szerszámokkal együtt, melyek a mesterség műveléséhez elengedhetetlenül szükségesek. „Én is ilyen forma mesterséget szerettem meg, tudniillik az ácsmesterséget, kinek a foglalatossága: az épületre való fából külömbféle épületeket felállványozni. Az ő mesterségéhez tartozandó eszközök ezek: a nagy bárd több apró fejszékkel együtt, a kisebb fűrész, gyalu, fúró, láb- s hüvelymérték, a mérőmadzag, vaskapcsok, a szeglet mérővas, és az óny a vagy is az egyenesen mérő ónos sinor.”¹

Forrásainkból arra is fény derült, hogy a falvakban jobbágyhelyeken ülő szabados jogállású családfők a jobbágyi kötelezettség alól ugyan nem voltak mentesek, de robotszolgáltatás helyett ácsmunkával tartoztak az uraság hasznára lenni. Az Őrség Kerület korai urbáriumaiban számos kiváltságos ács neve szerepel.

 

Ácsbárd, PAM 83.1.53-2.

 

Kapornak 1550-ből származó urbáriumában ¼ telkes szabadosként Molnár János ácsot, ½ telkes szabadosként pedig Thako Farkas ácsot írnak össze. Kapornakon az 1695. évi urbárium a 12 összeírt adózó közül Farkas Mihály ½, Farkas Mihály½, Mihál István ¼, Dávid János ½, Büki Gergely ⅓, Büki Bálint ⅓, David János ½, Farkas Márton ³⁄₂ telkes ácsokat, akik a helyi lakosság 3/4-ét teszik ki. A megjegyzésben olvashatjuk, hogy „Mivel igen csekély és Savanyú Határral vagynak, ezen falubeliek egyéb adót nem adnak, hanem Áts mesterséggel és kézi munkával szolgálják Csákányt, a kastélyhoz ácsmunkával tartoznak szolgálni.”

Hodoson szintén 1550-ben a lakosok negyedét: ¼ telkes szabados Demeter Andrást, ½ telkes szabados Demeter Miklóst, ¼ telkes szabados Demeter Ambrust, az 1 telkes szabados Fyrher Miklóst, a ¾ telkes szabados Gerenczer Ambrust, az ½ telkes szabados Abraham Jeremost, a ½ telkes szabados Molnar Jánost, valamint az 1 telkes szabados Kewnye Pétert ácsként szerepeltetik a lajstromban. 1659-ben Könye András, János, Márton, Gergely és Péter ácsok neveit olvashatjuk. 1767-ben Mária Terézia úrbérrendezése idején Könye János, Ádám, Márton, ifj. Mihály, id. Mihály ács, valamint Könye János bognár élt itt.

Szalafő 1612–1618. évi urbáriumában 2 ács található. Az 1634. éviben megjegyzik, hogy 8 jobbágy „Alcz.” 1676-ban az urbáriumba írt megjegyzés arról vall, hogy „Álczok” sessiója ½, ¼, valamint, hogy „Az álczok mesterséget szolgálnak amikor kívánatos”.

Az Őrségben még 1695-ben a Szattán lakó Dömötör István ¼ helyes „Álcz”-ról tudjuk, hogy „mesterséggel szolgál, semmit nem fizet róla”.²

 

A kapornai tájház kiállításának részlete ácsszekercével

 

A fenti példákból kitűnik, hogy a Batthyányak uradalmában régtől fogva elsősorban Kapornakon, Hodoson, kisebb számban Szalafőn és Szattán éltek ácsmunkához értő faragó emberek, akik jobbágytelkeik után nem terménnyel adóznak, hanem ácsmunkával teljesítettek szolgálatot a XVI–XVIII. században. Mesterségük jelvénye az a faragószekerce és ácsbárd lehetett volna, melyeket a korai hagyatéki leltárakban szinte minden gazdaságban megtalálunk. A XVII–XIX. században céhszervezethez tartozó ácsokat sem az Őrség, sem a „Vendvidék”, sem a Rába-völgy falvaiban nem találunk.³ Egy vidéki mesterről mégis szó esik. Szombatfára vonatkozóan az 1728. évi országos összeírás⁴ megjegyzés rovatában olvashatjuk, hogy „nyolcan ¼ teken gazdálkodnak, egyikük közűlük ács mester, ennek ipara utáni adója 4 ft.”

A szentgotthárdi ciszterci uradalom korai hagyatéki becsűi között ritka kivételként Dömötör Máté Háromházán élő ács mester „Fabri Lignari” 1764. április 5-én számba vett szerszámkészletét is megismerhetjük.⁵ Az 53 tételes becsű az ács földmíves mivoltjára is rámutat, hiszen 50 ft-ot érő kilenc derékból álló házán, egy 85 dénárt érő tehénborjún kívül 20 ft értékű három fertélyos írtás földjéről is számot ad. Szőlőművelését feltételezi az itt ritkán előforduló „Nagy kád 75 d,” valamint „Három hordó 40 d.” A ház módosabb berendezési tárgyai közül „egy fenyőfa ágy vörös festékre, szobába való asztal 4 szegletű 1 ft, egy kis fa almárium 60 d, egy nagyobb és kisebb Szekrén 65 d, egy hosszú hátas szék 15 d, egy rozzant karos szék 15 d.” érdemel figyelmet. Az ácsmester viseletéről is képet kaphatunk. A hagyatéki becsű 41–43. száma alatt leírt Sötét kék [posztó] „fekete selemmel” zsinórozott férfi mentéjét 7 forintra, egy „vörös övet zöld gombokkal” 1 ft-ra taksálták.

 

DÖMÖTÖR MÁTÉ ÁCSMESTER SZERSZÁMAI

4. Egy Nagy Fűrész 2 Ft 50 d, item egy kisebb 25 d, 5. Eöreg Három Furó ft 5 d, 6. Kilencz Közép fúró 1 Ft 80 d, 7. Mégis kisebb 10 Furó 1 ft 50 d, 8. Ugyan Eött ovett Furó 50 d. 9. Mégis három kis Furó 10 d, 10. Három Szió kés 50 d, 11. Egy Öregellő és kisebb Szekerce 1 ft 50 d, 12. Három Szalló 60 d, 13. 5 Feisze 1 ft 75 d, 14. 6 Füles Véső 1 ft, 15. Egy Fogó 2 Kötöző vas 40 d, 16. Asztalos kés és egy Vas ráspó 10 d, 17. Egy Öreg és kisebb Kalapács 75 d, 18. Egy Nagy és Kisebb Agy Furó 2 ft 50 d, 20. 13 Gyaló 1 ft, 29. Egy Köszörű Keő 15 d, 37. Gyaluló szék 20 d. 38. Egy Kovács Kalapács, Füles Véső és Csoroszla 70 d, 50. Nagy Kerék Agy Fúró 1 ft 50 d, 51. Két Szekerce 50 d, 52. Két Szio kés 50 d. 53. 1 Párna, 2 Lepedő, 1 Köczöle, 1 fejér Kitlé, fejér Ümög, Csutora, 1 Gyalu 1 ft-ot tett ki. A teljes vagyon, jórészt szerszámokkal 119 ft 50 dénárra rúgott. A XVIII. század közepi leltár arról tesz tanúbizonyságot, hogy az ácsmester szerszámai között nem várt módon asztalos gyaluk, „gyaluló szék”, kovács kalapács, valamint kerékagy készítésére való bognárszerszámok is vannak. Érdekességként kell megemlíteni, hogy e hagyatéki becsűben néhai Dömötör Máté ácsnak csak szekercéje van, ácsbárd itt nem található. Az ács céhek kivétel nélkül uradalmi központokban létesültek, jó részük német ajkú iparos, tevékenységük pedig összefüggött az uradalmi téglaépítkezésekkel. A Vendvidékhez közeli Szentgotthárd mezővárosban 1728-ban a 104 adózó családfő közül harminchatan tizenhatféle mesterséget űzve kézművességgel foglalkoznak, de közöttük ácsot nem lelünk.⁶ Csupán egy évszázad múltán, 1828-ban találkozunk itt Sullek József áccsal, aki öt legénynyel dolgozott.⁷ Körmend mezővárosban ritka kivételként – feltételezhetően a kastély és a belváros átépítéséhez kapcsolódóan – már ácsok dolgoznak a XVIII. század első harmadától, de ács–kőműves–cserepes vegyes céhet csak 1790-ben alapítanak.⁸ A professzionális ács mesterek kevesen voltak, így Batthyány Lajos 1737. évben Körmenden kiadott tűzrendészeti szabályzata⁹ kimondja, hogy „a céhbeli, úgy más parasztácsok és famívesek... fejszékkel menjenek az oltalomra”. E rendeletből érthetjük meg valójában, hogy a céhes ácsok állványzatok, bonyolultabb tetőszerkezetek ácsmunkáinak irányításában vettek elsősorban részt. A fában gazdag területeken élők pedig „paraszt ácsok” voltak, akik a házukat ősidők óta, a talpgerendák megfaragásától kezdve a vázszerkezetén át a tetőszéken keresztül önmaguk, általában kaláka munkában készítették fából, a hatalmas karóvázas, sövényfonású pajtákkal egyetemben. Igaz, hogy a főúri utasítás elsősorban azokra a Körmenden élő céhen kívüli „faragó specialistákra vonatkozik, akik boronaházak, illetve talpas karóvázas épületek nagyobb szakértelmet igénylő munkálatait el tudták végezni.”¹⁰

Nemesnépi Zakál György 1818-ban készített leírásában olvashatjuk¹¹, hogy „A Házat az Eörséghi Ember maga építi magának fábul, szomszédjainak és jó Embereinek segítségével. Minden Ember ért valamit a faragáshoz. A Tölgyfákat lapokra meg faragják és azoknak végeit egymásba kaptsolván mint úgy nevezett Talpfákat alul helyeztetik – ezekre boronafákat – lapra faragott fenyőket – hasonlóképpen egymásba kaptsolva raknak a Szerént á mint azt az előre ki gondolt forma hozza magával. Á pallást csinosabban ki bárdolt fenyőből vagy metszett Deszkából rakják. Á házfedelet Olló-lábakra és Szelemenekre rakott ragokra, létzekre kötözött szalma Zsupp teszi.”

Az Őrségben lakó, jobbágysorban élő földmíves lakosok is jól tudták kezelni a faragóbárdot. 1839-ben a Kerkáskápolnában járó megyei deputáció indulatosan jegyzi meg az alábbiakat az erdőkiéléssel kapcsolatban: „Kerkáskápolnai helyiségbe bémentünk és ott tapasztaltuk, több házaknál találtunk nagy rakásra összve rakott Ház falának, vagyis Boronának kifaragott igen sok fenyőfa szálakat. Minden nemű épületeknek és Házaknak falai mind Boronából állanak és ez által legnagyobb pusztítást teszik az erdőben.”¹² A megállapítások azt sugallják, hogy e korban a szakavatott „paraszt ácsok” a sajátjuknak vélt erdeikből eladásra is készíthettek összerakható, „szerkezetkész” házakat. Az így befolyó pénzből pótolták a gyenge földek szerény terméshozamából származó jövedelmüket.

 

MOLNÁROK

A XV–XVII. században – mikor még a mesterségek kevésbé specializálódtak – megesett, hogy az ács és a molnár szó ugyanazt jelentette. Ez a kettősség a céhekbe tömörült molnárok céhtárgyain és iratain való ábrázolásokon is feltűnik. Malomalkatrészeket és ácsszerszámokat tanulmányozhatunk egy 1777-ben kézi festéssel díszített bizonyságlevélen. A négy talpas küllővel ellátott malomkeréken kívül malomkőguzsalyt, keresztvasat, talpvasat és a malomkő vágásához használt molnárcsákányt láthatunk, de ott van mellette az íves körző, az ácsderékszög és a vonalzó képe is. Egy díszes, 1810. évben kiadott felszabadító levélen pedig a már megszokott íves ácskörzőn kívül megjelenik a keretes fűrész, a vonókés és a rövid nyelű ács-, más néven molnárszekerce is. Ha a molnár a tanuló- és vándorévek letöltését követően mesterré akart válni, akkor remeket kellett készítenie, aminek szigorú előírása egy XIX. századi molnár céhszabályzatban így szerepel: „Remeket úgymint egy hetes kis korongot orsójával együtt helyben megcsináljon és azt helyre fölállítsa, az keresztvasát a malom köven helyesen belé vágjon, és az malomkövét feltévén, lisztnek eressze, ez azon egy mérő búzát kenyérnek emberül és becsületesen megőröljön. Úgy mindazonáltal, hogy mind addig, valameddig ez Remek csináltatik, hat czehbeli mesterember jelen legyen, az kinek is elegendő becsületes étellel és itallal gazdálkodni, az Remeknek bemutatásakor a Remek csináláshoz 10 forintokat adni köteles. Ha pedig semmit sem értene a Remek csinálláshoz, ez ollyatén Molnár tanulni küldessék, és mind addig bé nem vétessék, valameddig elegendő tudománya nem lészen.”

 

A Rábán működő molnár céh bizonyságlevele 1810-ből

 

Vas és Győr, továbbá Sopron megyében a Rába folyót is lefedve lényegében három regionális céh alakult az idők során. 1576-ban a németújvár–szalonok–rohonc–körmendi a folyó felső folyását, az 1639. évben megalakult sárvári céh a középső részét, míg az 1632-ben a „Rába alsó vize mellett” alakult szervezet az alsó folyószakasz körüli malmok és a bennük foglalatoskodó molnárok tucatjait foglalta magába.¹³

A Vas megyei molnárok céhszabályzata 1613-ból fennmaradt, mely 17 articulusból állt. Többek között megtudhatjuk belőle, hogy a céhmestert három évre választották, 12 esküdtjének „különb bizonyos és magán való pecsétjek” van. Malombérleti szerződést kötni csak a céhmester és az esküdtek előtt lehet. A mesterek tartoznak egymás segítségére lenni „ez szükséges gátlásra, mely avagy elvágatott vagy elsüllyedt és megromlott”. Vasárnap „jó reggeltül fogva 12 óráig ne légyen szabad egy malomba is őrölni” – áll a szabályzatban azon kívül, hogy az őrlési díj 10% kása vagy törőmolnár esetében egy köböl köles után fél köböl tiszta kását adni tartozik. A molnár inasok „rendi szerint: az inas 3 évig szolgál, szegődéskor kap mesterétől morvai dolmányt és nadrágot, szűrt és elégséges fehérruházatot. Tanulóideje elteltével levelet kap az ő mesterétől az Czéhmester és Esküttek előtt és az mellé az ő mesterségéhez való fejszét.”¹⁴

 

A körmendi molnár céh gyertyatartói, 1823

 

Hagyományos városi céhközpontjaik nem alakultak ki, gyakorta váltogatták céhgyűléseiket évnegyedenként a különböző malmokban. Sok esetben a céhmester is elhagyatott, forgalomtól félreeső malomban székelve próbálta összefogni a szerteágazó érdekcsoportokat. Életük mindazonáltal nem különbözött sokban a többi céhekétől, csupán abban, hogy védszentjük Nepomuki Szent János, a vízen járók patrónusa névünnepét, május 16-án, mindig ünnepi külsőségek között megtartották. A molnárok tekintélyét többek között a közösségi alkalmak biztosításán kívül az is megalapozta, hogy amellett, hogy a népesség alapszükségletének ellátásán dolgoztak, olyan mérnöki mű készítéséhez is értettek, mely a tudatlanok számára nehezen áttekinthető, ördöngös szerkezet volt, így a kovácsokéhoz hasonló tisztelet is megillette őket.

A földesúri fennhatóságú városok, egyházi gyülekezetek, közbirtokossági testületek, vagyonos jobbágyok és iparosok is tartottak fenn malmokat. Valójában ők voltak a malmok tulajdonosai, de a malomtartás, az őrletés és a vámszedés jogáért a földesúrnak árendát – bérleti díjat – kellett fizetniük. A bérbe adott malmokba vámos molnárokat alkalmaztak. A malomjövedelem a vámból származott, melynek mértékét mindig a hatóság szabályozta. Többnyire a gabonafélékből ⅒ rész, a darálnivalóból ¹⁄₁₂ rész, kásából ⅐ rész illette a malomgazdát. Ebből adta meg a molnárnak a részesedést. A vámos molnárok a malom vámkeresetének ¼ részét, a hajómolnárok ⅓-át kapták. A molnárok „hites emberek” voltak, vagyis esküt kellett tenniük, amiben az is szerepelt, hogy a vámmal tisztességesen elszámolnak.

A különböző, XIX. század első felében készült összeírások alapján biztosan mondhatjuk, hogy a Rába partjával határos falvakban legalább egy, két-három kőre járó malom üzemelt. A. Szölnök, Rábatótfalu, Rábakeresztúr, Szentgotthárd, Rábaszentmihály, Csörötnek, Rábagyarmat, Csákány, Horvátnádalja, Körmend, Magyarszecsőd, Molnaszecsőd, Hidashollós, Rábahidvég, Molnári, Rum, Ikervár, Sárvár, Ostffyasszonyfa, Csönge, Kecskéd, Pápóc, Páli, Vág, Rábasebes, Sobor, Árpás, Babót, Rábapatona, Vitnyéd helységekben vagy azok határában gátas vízimalmok munkálkodtak, melyek közül ma már egy sem üzemel.

Amíg bőven volt őrölnivaló, a molnár és családja megélt a vámszedésből és a malmokban adódó mellékkeresetből. A malompor, vagyis a szétporladó liszt- és darahulladék legalább fele, vagy többnyire egésze az alku szerint az ő tulajdonát képezte – lehetővé tette, hogy annyi disznót hizlaljon, amiből eladásra is jutott. De a Rábán az átlagosnál több libát, kacsát is neveltek. A jó és tisztességes molnároknak ősszel, mikor sok volt az őrölnivaló, bort, pálinkát, tojást, szűzdohányt is vittek az őrletők, melyek jól kiegészítették a keresetet.

A vámolás módját és mértékét, valamint az őrlés szabályait, az ezért járó fizetséget, a vízimalmok karbantartását, a hiteles mértékek használatát a vármegye szigorúan szabályozta.

Egy Vas vármegyei limitáció 1813-ban imígyen rendelkezett:¹⁵

 

„A MOLNÁROKRA NÉZVE”

Minekutánna ezen Megyében tapasztalásban jött volna az, hogy a Molnárok, nem csak a szokott Malom vámot felesleg veszik, hanem ezen kívül más többféle külömb külömb szin alatt pénzbéli fizetéseket is vesznek, azért a Midőn a Molnár négy féle Lisztet csinál, minden Pozsonyi mérő Gabonátul szita pénzül fizettessék a Vámon kívül 1 ½ kr. Fél hordó pénzül pedig ½ kr. Ha pedig egy vagy kétféle Lisztet csinál, akkor szita pénzül 1 kr. Fél hordó pénzül pedig ½ kr. Ellenben a Molnárok a Zsákot lisztel jól feszessen meg tömjék, és azon fellül a Korpát is vissza adni tartoznak. Égett Borhoz, Pálinkához, vagy Sörhez való daráltatástul az egy vámon kívül semminémű szin alatt kész pénzt nem lesz szabad venni. Ugy Kukoritza, vagy más egyébb daráltatástul is tsak egyedül a Vám vétessék ki valamint hogy Midőn Kukoritza, vagy más egyébb Gabona Lisztnek a paraszt Malmon öröltetik, akkor is a Vámon kívül semmi sem jár a Molnárnak. Egy Pozsonyi Mérő Árpa, vagy is apró Kása készittésétül ugyan a Vám ki vételén kívűl fizettessék a Molnárnak kész pénz a munkájáért 15 kr. Alább való, vagy is egy mérő közönséges Árpa Kása készéttésétül ugyan a Vámon fellül 12 kr. Egy Pozsonyi Mérő köles Kása el készéttésétül ugyan a Vám ki vételén kívül fizettessék a Molnárnak kész pénz 15 kr. A kik éjjel vagy magok őrölnek; vagy a Molnár által őröltetnek, mindenkor a Gyertyát természetben, vagy annak árát meg adni tartoznak. A Vám alatt pedig mindenkor a Vármegye által el rendelt mértze ki vételén, és a meg irtt, kész pénzbeli fizetésen kívül akár melly szin alatt is a Molnárok valami adózásokat venni ne merészeljenek.”

Sok vízimalom az őrletők kívánságára – akik a saját gabonájukat a megszokott módon kívánták megkapni – még az 1890-es években is, „egy tallóra őrte meg a búzát”, vagyis nem választotta el a búzát a korpától. A gazdák úgy gondolták, hogy ha szükség lesz rá, az asszonyok otthon majd megszitálják a lisztet. Egyébként pedig szerették a korpás lisztből sütött kenyeret.

A jobbágygazdaságokat kiszolgáló malmok általában a kisebb vizeken telepedtek le, de az uradalmak a Rábán jelentősebb, 6–7 kerékre működtetett vízimalmokat is építtettek.¹⁶ A jobbágyszolgáltatásokból beszedett gabonát: búzát, rozsot, árpát, zabot, kölest és hajdinát őrölték itt meg. A malomtartás a feudalizmusban királyi kisebb haszonélvezeti jog – regálé – így a földesúri, nemesi haszonvételek közé tartozik éppúgy, mint a „korcsmáltatás”, a halászat és a mészárszéktartás. Mint már említettük, a Rába partjával határos falvakban legalább egy, két-három kőre járó malom üzemelt. A. Szölnök, Rábatótfalu, Rábakeresztúr, Szentgotthárd, Rábaszentmihály, Csörötnek, Rábagyarmat, Csákány, Horvátnádalja, Körmend stb. határában. A többi malomcsatornáról üzemelő, többnyire egy-két kőpárt hajtó vízimalom volt a Kerka vizén keresztül a Zalán át a Vörös-patakig.¹⁷ Az Alsó-Rába vizén lévő molnár céhek 1810-ben készült kézzel festett kiváltságlevelén molnár legények is szerepelnek, éppen a garatot töltik meg őrölni valóval. A kackiás bajszú, hosszú hajat eresztett molnárokat keményszárú csizmában, zsinórdíszes kék posztóruhában, fejükön süveggel ábrázolják. Ebből arra következtethetünk, hogy kialakult viseletük volt, melyhez a régebben divatozó süveget kedvelték.¹⁸

A szentgotthárdi uradalom urbáriumában 1570-ben említést tesznek „Csörötneki Rába malomról”, aminek 6 kereke volt, a hetedik pedig „köleshántó”. 1732-ből átépített változatát ismerhetjük meg. Ekkor az uradalomnak 5 kerekű malma volt itt, ami egyúttal fűrészmalom is volt, „Pretl Müll.” – ahogy akkor írták.¹⁹ Csaknem száz évvel később, 1824-ben, ugyancsak a szentgotthárdi uradalom leírásában Michael von Kunits megemlítette, hogy „Cseretneken új malom épült 1200 öl malomcsatornával, melynek 6 őrlököve van, 1 fűrészmalma. Szalay vármegyei főmérnök tervezte, 1820-ban Csákányi, Körmendi és az összes Pinkán lévő malom nem üzemelt az árvizek miatt, kivéve a Csörötnekit”. „A régi Rábára épült 16. századi malom az emlékezetben és a mai romos épület falai most is látható” – írják 1814-ben.

Az 1690. évi urbárium szerint „Szölnök patakon 1 kerekű malom van”. A Kerka vizén minden időben működtek vízimalmok. A XVII. században, noha az őrletés joga mindig földesúri kiváltság volt, mégis Hodoson és Kapornakon rendre paraszti malmok őröltek csakúgy, mint Dávidházán és Senyeházán, ahol kétkerekű malmok voltak, de utánuk censust nem fizettek – áll a németújvári uradalom 1666–1678 között készült urbáriumában. Kercán, a Kerca vizén álló malomban 1828-ban csak maga a molnár dolgozik. Velemérnek a XVII. században két malma is volt, mivel az összeírásban az szerepel, hogy „A másik malomtulajdonos molnárnak évi jövedelme szintén 7 köböl ½ sessiót bíró Tenessi Péternek, amihez 9–9 köböl szántó, 1 ½ köböl irtásföld, 3 kaszásnyi rét van birtokában a malom körül.” Az 1828. évi összeírásban már csak egy malomról van szó, melyről megjegyzik, hogy „Az árendás molnár legényt nem alkalmaz.” Gödörházán 1828-ban egy malom van: „Egy molnár dolgozik a malomban, legény nélkül.”²⁰

A molnárok vagyoni helyzetére példát szolgáltat az „1752-ben Istenben boldogult Pamper Mátyás Csörötneki Helységben levő Molnár Mester Embernek ingó és ingatlan jószágainak” számbavétele.²¹

A leltárkészítők 200 forint készpénzt találtak a háznál, amit a farkasfai Lukácsnál lévő 50 forint egészített ki. Két kert is tartozott hozzá és még külön egy kert, pajta, pajtafi, pince. Négy lova volt a molnárnak. A részletezés szerint egyik gesztenye, a második fakó, a harmadik is fakó, s a negyedik szürke színű. Két jó „Vasas Szekér, két eke, két bránna” képezte a gazdasági felszerelést. Volt ezeken kívül két tehene, két tulokja és egy tinója. Bútorzatként dívó diófa olmáriumot, cseresznyefából készült új ágyat, továbbá vasfazekat, öntöző korsót és rézmozsarat írtak össze. A „Fúrók, vésők, vonyó kések, fűrészek és az egész Mesterséghez való szerszámok” lettek felsorolva. Az ingatlan és ingó vagyon összértéke 649 forint 30 dénárt tett ki.

A hagyatéki leltárban külön felsorolták a levonandó összegeket, így misére 10 forintot, s mivel „aprólékos adosságok is voltak a Cselédek és Szolgák között”, meg az „Asszony kévánt magának egy Mentét tsináltatni”, ezért a három kiadásra 49 forintot 30 dénárt vettek számításba, de még így is fönnmarad az osztályosok között kereken 600 forint, mely summából „egy tieglára épített cserépsindellyel fedett ház telkével együtt” megszerezhető lett volna.

A malomba járás férfimunkának számított. A gabona, majd a lisztes zsákok emelgetésén túl az a körülmény is férfi feladattá tette ezt a tevékenységet, hogy az őröltetőnek néha éjjel is a malomban kellett tartózkodnia. A jelenlét egyébként azért volt kívánatos, mert a vámolás, a garatra felöntés, a liszt mennyiségi és minőségi kivétele során komoly károsodás érhette az oda nem figyelőket.

 

MÉSZÁROSOK

A magyar mészáros szó a szarvasmarha levágásával foglalkozó mesterséget jelöli. A céh jelvényein a legfőbb szerszám, a tagló képe, vagy maga a levágandó állat képe jelenik meg taglófejsze [egyenes élű, téglalap alakú rövid nyelű vastag vágólap] kíséretében, mint a szombathelyi mészáros céh 1714. évi ezüst kelyhén. A Vas megyei céhpecséteken, behívótáblán gyakran az ökör szembe néző feje látszik, mint Kausz Lajos körmendi mészáros céhmester mesterpecsétjének viasz lenyomatán, vagy ugró szarvasmarha képe jelenik meg keresztbe tett taglóval és húsvágó bárddal együtt, mint a kiscelli mészáros céh pecsétnyomóján, ahol a „celli madonna” [Mária gyermekével királynői palástban, fejükön koronával] is helyet kapott. A rohonci céh 1709-es évszámmal ellátott pecsétnyomóján pedig a marhavágás, letaglózás jelenetének ábrázolása fordul elő. Ez a képi világ a rohonci céh behívótáblájának előoldalán is előfordul, hátlapján pedig kövérfüvű legelőn tisztavizű forrás előtt bárány jelenik meg. A körmendi mészáros céh 1829-ben készített intarziás díszű céhládája remek darab, de az ökörfejben végződő fogantyújú, címerpajzsán birodalmi kétfejű sast ábrázoló, 1726-ban készített hatalmas ónkannája tekintélyt sugall. Külön érdekesség a kőszegi múzeum állandó kiállításában látható, XIX. század közepén készült színezett árnykép, amelyen kávéházi felszolgálók alakja felett mészáros jelvények láthatók.²²

A mesterség legfontosabb munkafolyamatát, az ökör taglózását a rohonci mészáros céh 1850-ben készített, festett behívó tábláján tanulmányozhatjuk. „Nyitott ajtajú, kitámasztott pulttal ábrázolt kocsmai mészárszék előtt széles szarvállású szürke magyar marhát szelindekek fognak közre. Előttük díszes öltözékű, fehér kabátot és kötényt hordó, bojtos hátul varrott fekete csizmát, virágkoszorús kerek fejfedőt viselő mészáros két kézre fogott hosszú nyelű taglójával lesújtani készül az ökör fejére.” E mesterségről közöl még fontos tudnivalókat Lülik István 1830-ban írt – kéziratban maradt – kétnyelvű, szlovén– magyar tankönyve, aki a nebulóknak így mutatja be e mesterséget: „Én pedig mészáros leszek. Az ő mesterségéhez tartozandó eszköz tsak a kés fejsze, és a mázsa. Az egész mesterség többnyire a marhának jó bévásárlásában – annak látásból és megtapogatásából a mázsaszámnak előrevaló eltalálásában – és a húsnak mesterséges elosztásában – és tisztán kivágásában áll.”

Vas vármegyében a mészárosok céheit az uradalmi központokban találhatjuk. Pinkafőn 1681-ben, Rohoncon 1719-ben, Lékán 1680-ban, Szombathelyen 1671-ben, Körmenden 1724-ben kaptak a királytól, a püspöktől és a Batthyányaktól céhprivilégiumot.²³ 1818-ban megtudhatjuk, hogy a pinkafői céh két helybeli, 15 vidéki, a rohonci céh 2 helybeli, 24 vidéki, a lékai céh 3 helyi, 14 vidéki, a szombathelyi céh 7 helybeli, 8 vidéki, a körmendi céh 2 helyben lakó és 33 vidéki mestert foglalt magába. A XIX. század első harmadában 110 mester foglalkozott mészárlással. Ebből az Őrség, „Vendvidék”, a Rábavölgye és a Hegyhát falvaiba mindössze 5 jutott. A mészárosok – akik marhakereskedéssel is foglalkoztak – a tímárokkal együttműködve dolgozták fel a marhatartással foglalatoskodó helyi lakosság vásárokon nem értékesített állatait. Meglepő, hogy az őrségi választókerületben, a nemzeti őrsereg 1848. március 29-én tartott összeírásán – ahol minden 20–48 év közötti férfi adatait, köztük foglalkozását is rögzítették – az Őrség falvaiból egyetlen egy mészáros mester nevével sem találkozunk.²⁴ A földesuraság pedig jól felfogott érdekből építtetett vendégfogadókat, így (Őri)Szentpéteren is. A csákányi uradalom által emelt épületnek a közösségi erdőből vágatott fával való fűtése 1839-ben a földesúri hatalmaskodások elleni per tárgya is lett. A maráci, szattai, viszáki, veleméri, zsidahegyi, bajánházi, dávidházi, hodosi, kercai, orfalusi, permisei, börgölini, kethelyi kocsmák mészárszék nélkül üzemeltek, a földesúri jogok gyakorlói árendáltatták őket. Itt mérették ki a dézsmaborokat, de rövid ideig engedélyezték a jobbágysorban élő földműveseknek saját boraik haszonnal történő kimérését is. A kocsmák a malmokkal és kovácsműhelyekkel együtt közösségi helyek voltak. A rend megzavarására a kocsmák szolgáltak színhelyül. A korabeli büntetőperekben egymást éri a kocsmai verekedések kárvallottainak kihallgatása, a bűnösök felkutatása és megfenyítése.

A céhkorszak megszűnése után négy évvel, 1876-ban a Soproni Kereskedelmi és Iparkamara készített egy kimutatást. Ebben a mesterség után kivetett adót is megjelölték. A nyomtatott ívek adatsoraiban tizenkilenc olyan fogadót találtunk, ami mészárszékként is üzemelt, e célra általában egy főt foglalkoztatva. Az adóforintok nemcsak a kocsmai forgalmat, hanem egyúttal a mészárszék haszna után befizetett adót is megjelenítik, de a rubrikában e két tétel összevontan jelentkezik. Mészárost és kocsmárost találunk: Csákányban (62 ft), Iváncon (39 ft), Szőcén (5 ft) Pankaszon (14 ft), Kisrákoson (16 ft) Nagyrákoson (28 ft), Őriszentpéteren (45 ft), Szalafőn (27 ft) Senyeházán (21 ft), Kerkáskápolnán (27 ft), Kapornakon (15 ft), Szombatfán (15 ft), Gödörházán (6 ft), Istvánfalván (24 ft), A. Szölnökön (10 ft), F. Szölnökön (25 ft), Tótfaluban (24 ft), Szakonyfaluban (20 ft), Csörötneken (7 ft 30 xr).²⁵ Vas megye területén ekkor összesen 508 céhes mészáros és rajtuk kívül még a fent idézettekkel együtt 94 kocsmáros és mészáros tevékenykedett.

Az 1850-ben készült rohonci behívótáblán ábrázolt zsindelytetős mészárszék képe sejlik fel az 1820. évi felsőőri vendégfogadó leltárszerű leírásában. „A keleti soron vagyon egy Vendégfogadó egészen kőből építve, és fa Sindellel födve, mellben találtatik alul 1. kő Pince, a’ felett 3. szoba, 1 konyha. Ennek végében fából, zsuppal fedett 2. kamra, 2. Istálló, mégis 1. vágó híd és 1 Hidas, az udvaron keresztül egy Kőlábakra épült, és Sindellel fedett Szekér Szin. Ezen fellűl a’Kapu mellett 1. Kőből épült, és Sindellel fedett Mészár Szék, és egy Tsigás kút.” Ez utóbbiról híradásunk is van, miszerint „Csörötneken a szentgotthárdi ciszterci apátsági kocsmát 1814-ben az új malom mellé költöztették. 1895-ben ennek az épületnek a leltára a következő volt: 2 ajtós ivóterem, 1 vendégszoba, 2 szállószoba, konyha, pince, vágóhíd, 2 magánistálló, vámsorompó”. Tanulságul szolgál a hegyháti baltavári Oroszlánhoz címzett vendégfogadó 1827. évi leltára, ahol szintén volt mészárszék, s ott „két hús vágó törzsököt, egy nagy fa fogast a vágóhídon, és egy disznó kontzoló fogas”-t találunk.²⁶ A disznó vágására és kimérésére is vállalkozó mészárszék általános lehetett, mivel egy „hordódísz”-nek elkeresztelt kör alakú, kisméretű keménypapírra festett XIX. századi életképen éppen ezt a jelenetet láthatjuk.

 

„Hordódísz”: XIX. századi Körmend környéki
vendégfogadó és mészárszék mulatozó magyarokkal

 

„A zöldes barna föld, ólomszín, felhő takarta ég késő őszi, vagy kora tavaszi hangulatot tükröz. A világoskékre festett lábazata, a fehérre meszelt fal, a mélyen a falba ülő ablakszemek vert falu uradalmi kocsmaépületet, vagy vendégfogadót sejtetnek. A fal elé támasztott, földbe vert rendfán hentes módra folyik a megperzselt, megmosdatott, fa szegekre felakasztott süldő malacok bontása, melyet egy csizmás, gatyás, piros posztómellényes fehér feltűrt ingű, pörge kalapot viselő pipázó fiatal legény végez. Tőle nem messze ajtóból kilépő befont hajú fehér, puffos ujjú ingvállat, sötét szoknyát, fehér kötényt, piros nagykendőt viselő fiatal nő jelenik meg kezébe hússal, vagy apró pogácsákkal rakott cserép tállal. Az udvaron hosszú asztal körül lócákon pörge kalapot viselő férfiak ülnek. Távolabb hosszú szőrű kutya áll jó falatra várva. Az asztal körül ülők kezében körbejár a borral teli üveg flaska. Öltözetük parasztosan egyszerű, hajuk hosszú, vállig érő, bajuszuk pödört, kezükben rövid szárú fapipa. Egyikük pitykés posztó dolmányban, a másikuk posztó kabátban és nadrágban látható, lábukon keményszárú oldalvarrott fekete csizma. A hozzánk közelebb ülő gatyában, pirosas színű bélelt ködmönben, a másik alak pedig hátára vetett porköpenyt, posztómellényt viselve viszi a szót, két kézzel hevesen magyarázva.”²⁷

 

GERENCSÉREK – FAZEKASOK

A városi fazekasok már korán céhszervezetbe tömörültek. A szervezet tagjainak száma azonban csekély. Munkájuk színvonala azonban számottevő: feltehetően már a korai időkben mázzal dolgozhattak. Ják 1613-ban,²⁸ Léka 1649-ben, Körmend 1670-ben, Vörösvár 1690-ben, Németújvár 1720-ban, Borostyánkő 1751-ben szerzett articulusokat.²⁹ Vakarcs Kálmán³⁰ felvetette ugyan, hogy Felsőszölnökön 1627-ben már fazekas céh működött, de ez tévesnek bizonyul, mivel Pray Sándor azon megjegyzésére alapult, hogy ekkor Fintz Tamás volt a falu céhmestere. A céhmester egyházi szolgálatot ellátó sekrestyés lehetett, innen a tévedés.³¹ Volt azonban fazekas céh a közelben. A vármegye 1818. évben keltezett deputációs jelentéséből³² kiderült, hogy a szentgotthárdi fazekas céhnek 1743-ból származó, német nyelven kiállított privilégiumlevele van.³³ A küldöttség feljegyzése szerint a XIX. század elején a céh Szentgotthárdon 3, Kethelyen 2, Istvánfalván 1, Gyarmaton 1, Börgölinben 1, azaz összesen 8 vidéki, azaz bejáró fazekas mestert foglalt magába.

Az újabb kutatások szerint a gotthárdi céh tagjai közül a Rába-völgye falvaiban, a „Vendvidéken” és a városban élők német mintájú kemencéikben kályhákat is tudtak készíteni. A távolabbi Magyarszombatfa, Gödörháza, Velemér falvakban lakó, háziiparszerűen cserekereskedelmet folytató gerencséreknek egy légterű csonka kúp alakú, kisméretű kemencéi erre talán alkalmatlanok is voltak. Feltételezhető, hogy az Őrségben és a Vendvidéken a kályhás szobák fűtőalkalmatosságait a céhes keretek között dolgozó, német nyelvterületről bevándorló fazekasok készítették a XVIII. században. E feltevésnek némileg ellentmond Szépe Károly gödörházi inas 1857-ben kelt felszabadító levele, melyen a Szentgyörgyvölgyi Fazokas Céh vörös viasz pecsétlenyomata látható, közepén egy „gombos tetejű cserépkályha” képével.³⁴ Ez a céhpecsét más hasonlókkal együtt arra figyelmeztet, hogy a fazekasok egyúttal értettek a kályhás mesterséghez is, noha a múltban a források egységesen fazekasoknak, olykor gerencséreknek nevezték őket. A Veleméri-völgy falvaiban élő gerencséreknek is volt céhük Magyarszombatfán, mely a bealkonyuló céhvilág utolsó esztendeiben, 1868-ban alakult meg. Az emlékezet szerint e céhhez tartoztak Velemér, Gödörháza, Magyarszombatfa, Hodos, Prosznyákfa (Pártosfalva), Tótkeresztúr, Alsójánosfa, Kisszerdahely agyagiparosai is.

A magukat gerencséreknek nevező fazekasok a hatóságok előtt „rejtőzködve” éltek, hiszen csekély földjeiken gazdálkodva mesterségüket a gazdasági munkák végeztével űzték, termékeiket cserekereskedést folytatva közvetlenül gabonára, kukoricára, borra cserélték be Zala, Somogy megyét behálózó útjaikon. A falvakban lakó nagyszámú gerencsért a közvélekedés nem is tekintette „fazekas iparos”-nak. Kitűnik ez J. Péterfy Zoltán kerületi királyi iparfelügyelő Vas megye főispánjának 1899. 09. 23-án kelt, a prosznyákfai fazekas tanműhely létesítésével kapcsolatos fogalmazványából³⁵ is, mely szerint „itt nem egy kézműiparral, hanem pusztán a földművelő nép szabad óráiban űzött tevékenységével állunk szemben. Jelenleg ottan csak legkezdetlegesebb és kizárólag fazekat és bögréket készítenek, melyet messze Somogy és Baranya megyébe visznek és gabonáért cserébe adják.” Ezt a vélekedést támasztja alá Kresz Mária A magyarországi fazekasság című kandidátusi értekezésében is,³⁶ melyben úgy fogalmaz, hogy „Ahol a lakosság többsége háziiparszerűen űzte a fazekasságot, ott csak néhány ember vitte odáig, hogy iparengedélyt váltson ki. Pl. Gödörházán 3 fazekasiparos volt. Ezek száma jelzi, hogy talán többen is űzték a mesterséget a környéken. Gödörháza esetében a néprajzi kutatás alapján tudjuk, hogy ez így volt.” Ezt követően megjegyzi, hogy: „Magyarországon a fazekas céhek általában később keletkeztek, mint más mestereké: a mívesség sok helyütt végig háziiparnak, számon nem tartott foglalkozásnak számított.”

Kerecsényi Edit XVIII. századi fazekas falvakra vonatkozó kutatásai során észlelte, hogy az 1728., 1750., 1770., 1792., 1824., 1845. évi összeírásokban – Vas megyével ellentétben – mindenhol feltüntetik a falvakban élő nagyszámú edénykészítőt, olykor egy helységen belül is hol fazekasnak, hol gerencsérnek titulálva. Az uradalom által megbecsült éves jövedelem a városi fazekasok esetében többszöröse volt a falvakban élőkének, melyet a céhszervezettel összefüggésben a máz használatával hoztak összefüggésbe.³⁷ Arról sincs sok adatunk, hogy milyen edényeket készítettek a helyben élő fazekasok a XVIII–XIX. században. A hagyatéki leltárakban alig szerepel cserépáru, mivel alacsony becsértékük miatt sok esetben figyelmen kívül hagyták, inkább csak „cserép edények átaljában” megjegyzéssel együttesen becsülték meg azokat. A rendelkezésünkre álló hagyatéki becsűkből jórészt még e szerény, 30 xr-tól 1 ft 30 xr-ig terjedő tételek is gyakran hiányoznak. Ritka kivételként kell értékelnünk azokat a forrásokat, melyek alapján egy-egy háztartás cserépedénnyel való ellátottságát megbecsülhetjük. A szentgotthárdi ciszterci apátság uradalmi hagyatéki becsűiben az 1788–1842 közötti időszakban az alábbiakat találtuk:³⁸

Istvánfalván 1788-ban Sütsits György gazdasági becsűjekor 3 db csésze 3 xr, 3 db fazék 6 xr, 2 db tányér 6 xr-ba került. Kondorfán 1788-ban öt cserép tál 10 xr, két fa tányér 6 xr, cserép edény összesen 20 xr. 1855-ben Csörötneken Cser Mátyás hagyatéki becsűjekor a konyhában 6 fazék 3 xr-ral számolva: 18 xr-t ért, 4 tál 4 xr, 3 tepsi 6 xr., 2 fatányér 6xr. Talapatakán 1775-ben Németh Ferenc hagyatékában 6 tál, 9 fazok szerepel 1 ft 15 xr. értékben. 1775-ben ismét Talapatakán Németh Ferenc javainak összeírása és osztálya során olvashatjuk: Máriának jutott: 6 tál, 9 fazok, Juditnak jutott 6 tál, 9 fazok, tehát a háztartásban ekkor 18 fazék és 12 tál volt. Gyarmaton 1826-ban egy zöld boros korsó 9 xr, csap alá való korsó 21 xr. Magyarlakon 1826-ban három itzés korsó 8 xr, cserépedény összességül 1 ft. 48 xr. Magyarfalun 1828-ban egy kis lábos 3 xr, cserépedények 18 xr. Csörötneken 1828-ban cserépedények összesen 2 ft. Gyarmaton 1830-ban cserépedény 30 xr. Itt található egyedül említés arra, hogy padláson őriznek cserépedényeket. „27 darab Cserépedény a héjban 1 ft 15 xr”. Kethelyen 1834-ben öt darab fazok 1 ft 15 xr. Csörötneken1836-ban 13 cserépedény összesen 54 xr. Gyarmaton 1838-ban cserépedény 2 ft 15 xr.

A fazekasmesterek földműveléssel is foglalkoztak. Erről vallanak a hagyatéki leltárak, ahol összeírták és megbecsülték igavonó állataikat, földműveléshez nélkülözhetetlen szerszámaikat. Kivételesen a mesterséghez használt eszközök is becsű tárgyaivá váltak. „Kethelyen lakozó Texlerhover János Fazekas Mester Ember”-nek 1840-ben már nagy értékű téglából épített kétszoba-konyhás háza, „műhel háza, égető háza” van kemencével, ami 450 ft-ot ér, egy istállója téglából két színnel együtt szintén magas árra, 200 forintra becsültetett. A 27. tételszám alatt „Égető kemence eleibe való vasajtó” 20 forintot ért. A nagy vasajtó arra enged következtetni, hogy nagyméretű fekvő, német típusú égetőkemencéje volt. Hasonló lehetett a csörötneki fazekasnak is, akinek „égető kemencé”-je 10 ft-ot érve még mindig jóval drágább volt, mint 1939-ben Dobján György „istvánfalvi fazekas” „gerencsér kemencé”-je, ami csak 5 ft-ot ért, vagy a szintén Istvánfalván lakó, ugyancsak 1839-ben megbecsült Dantsetzi, avagy Kondor János „fazekas” „gerencsér kemencé”-je, ami csupán 3 ft-ra taksáltatott.

A kemencék árbeli különbsége másféle építményt takarhat. Míg a „Vendvidéken” a Veleméri-völgy fazekas falvaiban a jól ismert mediterrán egy légterű, kör alaprajzú építményeket ismerhetjük fel, addig a szentgotthárdi fazekascéh közeli vonzásában működő kethelyi és csörötneki drágább égetőkemencék a jákihoz hasonló kéményes, nagyméretű fekvőkemencék lehettek.³⁹ Míg a korábban említetteknek 2 „korong”-juk 4 ft-ot, addig az 1828-ban Tótfaluban lakó Lang János fazekasnak „gerencsér sajbája” 1 ft, „fazekas kemencéje” 5 ft, az 1831-ben Permisén lakó Kránetz János fazekasnak „gerencsér Säjbá 1 frt”.

Azt, hogy valójában mit is készíthettek a fazekas mesterek, Vas megye 1812. évi limitációjából olvashatjuk ki. A „Mázas-Míves” fazekasok termékeinek limitált árai termékféleségenként a következők voltak: „Egy közönséges sima zöld kályha fel állítása fiók bé tsinálással együtt 1 ft 15 xr, Szegletfiók, szinte bé tsinálással együtt 30 xr, Középső szeglet karimája bé tsinálással együtt 42 xr, Felső szeglet karimája 21 xr, Alsó 8 xr, A Kályhának 4 részből álló gömbölű teteje, a gombbal, és öszve szerkesztésével együtt 1 ft 30 xr. Egy Kályhának ki tapasztása 12 xr. Meszelös kívül belöl mázas Korsó 3 xr, 1 Itzés Korsó 5 xr, 1 Pintes korsó 10 xr, Három Itzés Korsó 15 xr, Egy font hus főzésre való mázos fazék 3 xr, Két font hus főzésre való mázos fazék 5 xr, Munkásnak való legnagyobb mázas Tál 15 xr, Kisebb 10 xr, Nagy Mázas Lábas Serpenyő 20 xr, Kissebb 7 xr, Leg nagyobb mázas, hús mosó, vagy is Medence 25 xr, Egy éjjeli Edény 12 xr, Öntöző vörös Korsó 20 xr, Víz hordó Szájas Korsó 6 xr, Nagyobb paraszt Virágos Fazék 8 xr, Igen nagy Fazék födő 3 xr, Kisebb 2 xr, Még kisebb 1 xr, Tejes fazék 2 xr, Itzés tejes Fazék 1 xr, Mátsik Szedő 3 xr, Parasztos gyertya mártó Fazék mázas 20 xr, Aratóknak való legnagyobb Bugyoga 5 xr, Kisebb 4 xr, Még kisebb 3 xr, Egy kis fekete korsó 4 xr.”

 

A GERENCSÉRSÉG MÚLTJA A VELEMÉRI-VÖLGYBEN⁴⁰

1365-ben a felsőlendvai váruradalomhoz tartozott az egykor szláv alapítású Szombatfa, Szerdahely, Ivamisóc, Ratkóc, Gerencsér és a fazekasok tipikus munkaeszközére utaló Korong – a hazai szlovénok nyelvén „gerencsér sajba”. A gerencsér szó fazékkészítőt, azaz fazekast, fő termékükről elnevezve fazékkészítőt jelent. A délszlávból átvett vendégszóként illették a Dunántúl déli sávjában meghúzódó fazekas falvak kézműveseit – annak ellenére, hogy a hazai szlovénok a fazékkészítőt „ločár”-nak nevezték –, akik a középkorban minden bizonnyal máz nélküli edényeket készítettek. Tömegáruként fazékféléket, lábas-lábasokat, tepsiket, tejes fazekakat és különböző bor-, víztartó és vízhordó edényeket készítettek a Délnyugat-Dunántúl faépítkezési övezetéhez tartozó füstös konyhás házak lakói számára, Vas, Zala, Somogy megye falvaiban különböző termékekre cserélve azokat. E cserekereskedelem régiségére vall az a levéltári forrásokra támaszkodó tény, hogy a törvényhatóságok 1719-től tiltani igyekeztek ezt az adózástól mentes cserekereskedelmet.⁴¹

A fazekas falvak piackörzetének kiterjedt voltára és régiségére utal Kós Károly 1944-ben írt tanulmánya, amiben a gödörházi Szépe Károly „híres gerencsér mester” szekerező útjáról készített feljegyzést. „Hiszen éppen Szépe Károllyal történt meg 1866-ban, hogy lent járt Somogyban: 33 falut járt be kocsijával, de alig tudott eladni valamit, mert Orbán-napkor olyan fagy volt, hogy a termés mind tönkrement, s így a somogyi asszonyok nem vásárolhattak.” Táblázatba foglalt edénytípusok rajza között Szépe Károly egyetlen fennmaradt edényét is publikálta. „Egy 1870-ből való mustos korsónak ma már nincsen társa. 7 literes mustos korsója nem csak az arányosság mintaképe. Igen alkalmas arra, hogy a Züric hegy leve hűvösen álljon benne, sok férjen bele és mégis könnyen lehessen tölteni belőle. Erre való kis feneke, nagy gömbölyű hasa, füle és száján kis orra. Mázatlan, dísztelen, csak a nyak alatt van fehér festékkel megfuttatva, és ez fakéssel meghúzva. A szájaskorsóval mutat rokonságot alakjára és arányaira nézve.”⁴² Ez a szekerező cserekereskedelem a maga egyszerű, majd a máz megjelenésével kibővített és már különböző módon díszített áruválasztékával az 1930-as évekig fennmaradt.

1366-ból származik az első agyagmegmunkálásra utaló adat „Gerencher in districtus. seu valle Welemer”, vagyis a felsőlendvai uradalom falvai között szereplő veleméri völgyben fekvő Gerencsér (a mai Lončarovci, magyar nevén Gerőháza) nevű település. A falusor fazekassága az Őrség, Göcsej és a Szlovénvidék között helyezkedett el, a Kerkába ömlő Züric – máshol Szent György – patak szűk völgyében. Elzártan a világtól, alig megközelíthetően sorakozik nyugat–kelet irányban a forrásvidékétől a vízfolyást követve: Gerőháza, Alsójánosfa (Ivanjsevci), Kis Szerdahely (Srediśce), Magyarszombatfa, Gödörháza, Velemér, valamint a Zala megyében fekvő, jórészt nemesek lakta Szentgyörgyvölgy. E fazekas falvak sorát a néprajzi szakirodalom a ma is álló, freskókban gazdag Árpád-kori veleméri templom nyomán nevezte el Veleméri-völgynek. Ide sorolhatjuk az agyaglelőhelyekben gazdag Kerca menti fazekas falvakat is, Domonkosfát (Domaniśevci), Kercát és Szomorócot is a határban fekvő Harison lévő tűzállóagyag-lelőhellyel együtt (Kercaszomoróc), valamint a távolabb fekvő Hodost. Vas megye földrajzi neveinek áttekintése során néhány esetben fazekasságra utaló nyelvemléket találtunk. Bajánsenyén Fazik-főd, Kercaszomoron Haricsa, Haricsa domb, Gödörházán Fődes gödör, Török dombok (szenet és cserepeket találtak itt), Veleméren Vörös-cser (téglához való vörös agyag).⁴³

 

Joseph Kenedics 1785-ben készített Vas megyei térképének részlete fazekasfalvakkal

 

Velemér ugyan nem tartozott az Őrséghez, egyházi központ szerepe azonban kiemelkedő volt. Emellett tíz falu közigazgatási központjának szerepét is betöltötte. Szent Trinitáshoz (Velemér) tartozott Martonfalva, Sisafalva, Szombatfa, Szerdahely, Gödörháza, Ivanóc, Gerencseróc, Ratkóc, Korong, melyek közül ötben feltételezésünk szerint már a korai időktől fogva fazekasság is működött. Az Őrséghez tartozott 1767-től, mint Batthyány-birtok, rövid ideig Velemér, Magyarszombatfa, Gödörháza is. E területet később Belső-Őrségnek nevezték el. Lülik István helybéli tanító 1830-as években írt kétnyelvű kéziratos vend–magyar tankönyvi példamondata szemléletesen foglalja össze mindazt, amit e mesterségről tudni érdemes: „Én pedig gerencsér [fazekas] leszek, kinek munkája a mi tájékunkon a legkelendőbb. Ő a közönséges fazekakon kívül kályhákat, tálakat, tányérokat, lábasokat, szapusajtárokat, s többféle kisebb-nagyobb cserépedényeket (készít) agyagföldből a kerekén (korongján), melyet a lábával hajt. A közönséges edényt a kemenczében egyszer, a megöntöttet kétszer megégetvén könnyű módon [képes] tsinálni, és jó nyereséggel eladni tudja.” Azt ugyan nem ismerjük, hogy az ismertetett példamondat kikre hatott, de bizonyos, hogy az e vidéken bőségben található jó minőségű hőálló agyag feldolgozása évszázadokon keresztül biztos megélhetést jelentett a fazekasok számára.

Kerecsényi Edit kutatása nyomán az alsólendvai Esterházy-uradalom területén fekvő falvak közül jól dokumentált XVIII–XIX. századi fazekas falvakat is, melyek a Kebele és a Lendva patak mentén sorjáznak: Filócot, Kebelét, Dobonakat, Zsitkócot, Josecet, Bödeházát, Szíjártóházát, Kámaházát, Gáborjánházát, Göntérházát, Radamost, Hídvéget.⁴⁴ Tőlük északra a mai hazai szlovénok területén Alsószölnököt, Felsőszölnököt, Apátistvánfalvát, ahol szintén éltek gerencsérek, valamint a mezővárosi rangot viselő Szentgotthárdot, ahol a XVIII. század első felében a (német ajkú) fazekasoknak céhük is volt vidéki bejáró mesterekkel.

A Veleméri-völgy Nyugat-Dunántúl hírneves és fontos fazekas központja, melynek kialakulásáról azonban keveset tudunk. Az Őrséggel kapcsolatos történeti források korai névanyagában az ismert 1366. évi feljegyzésen kívül alig találunk gerencsérek működésére utaló jelet. A középkorból és a koraújkorból két hodosi lakost ismerünk név szerint: Tako Istvánt, egy ivánci per tanúját 1487-ből, és Gerencher András őrségi őrnagyot. A Tako név már 1559 előtt eltűnik Hodosról, csakúgy mint az őrnagy utódai, noha Hodos 1550-ból való urbáriumában a Demeter, Ábrahám, Molnár, Könye nevezetű ácsok mellett Gerencher András, György és Orbán ½–¼ telkes jobbágyok még szerepelnek. Ebben a korban már a személynév nem tapad a mesterséghez, melyet az ugyanitt szereplő Gerenczher Ambrus ács, ¾ telkes szabados esete példáz. Mégis akadt itt élő fazékkészítéssel foglalkozó: 1643-ban Gáll Márton (másutt lakó) ½ telkes gerencsér, valamint Gál Gergely ½ telkes gerencsér személyében. A névanyagot illetően hasonlóképpen járunk Magyarszombatfa és Gödörháza esetében is. Az 1366–1860 közötti urbáriumokban gerencsér névvel nem találkozunk. Az Őrség falvainak 1767. évi közös urbáriumában a jobbágyszolgáltatások és adózás között sem szerepel fazekasáru beszolgáltatása természetbeni juttatásként, sőt a 7. pontban engedélyezett dohányt, mézet, viaszt, vajat, lent és kendert szabadon árulhattak, ezenkívül semmit. Zala megyében viszont az urbáriumok tételesen, név szerint felsorolják a gerencséreket.

 

„Veleméri és Gödörházi Fazokas Czéh ládája 1868”

 

Nemesnépi Zakál György 1818-ban kelt, Őrségről szóló leírásában a nagycsaládról szólva említést tesz a mesterséget tanultak ellátásáról is: „A’ ki pedig az atyafia közül valami mesterséget, példának okán Kovátságot, Vargaságot, Kerékjártóságot, Szabóságot stb. tud, azt a’ gazda, minthogy néha magának mesterségével szerezhet, ruházni nem köteleztetik.” – a példa kapcsán érdekes módon éppen a gerencsérségről nem esik szó. Csupán egy helyütt említi a Kerca melletti Harisán, hogy „a’ Házok eleinek kifestésére régenten Eörségben használtt vörös kréta forma vörös földet lehet ásni – ez az árok egy kis tornyot el nyelne – Ugyan ott nem messze van Fejér földes árok, a’ mellybe mész gyanánt a’ Házok fejérittésére használható fejér földet szoktak ásni” – fazekasság művelésére szánt agyagbányászatról viszont nincsen tudomása.⁴⁵ Talán nem véletlen, hogy a céhek alakulása e vidéken csaknem egyetemes megszűnésükkel (1872) egy időben jelentkezik, mivel a piacra való termelés feltételei, a máz általános használatának igénye a cserekereskedelemben viszonylag későn jelentkezik. Irodalmi utalásokból ismeretes egy 1857. évből való szabaduló levél, melyen lévő pecsét körirata szerint azt a „Szentgyörgyvölgyi Fazokas Czéh” állította ki. 1868-as évszámot viselt a „Veleméri és Gödörházi Fazokasok Czéh Ládája” – egy másik adat szerint.⁴⁶ A céhláda megtalálásának története van. Gráfik Imre ezt írja róla: „...A láda mára azonban sajnos elveszett, szerencsére fényképünk van róla.”⁴⁷ Kresz Mária feljegyzése szerint: „Az utolsó céhmester Kalmár István fazekas leszármazottainál került elő. A láda üresen a padláson állt. A fotón Czugh Dezső magyarszombatfai fazekas és Kós Julis m.szombatfai tanítónő áll, középütt a láda tulajdonosa. A láda azóta a Czugh Dezső vezetése alatt álló néprajzi szakkörbe került, majd eltűnt. Felfedezéséről még egy adatsort ismerünk. „A láda felirata tisztázta, hogy semmi nincs sem a magyarszombatfai, sem a szerdahelyi fazekasokra. Sajnos semmi céh-iratot a ládában, vagy a megőrzőjénél nem találtunk, amely azt bizonyította volna, hogy az előzőleg sokkal nagyobb céhbe [a szentgyörgyvölgyi fazekas céhre utal] valamilyen oknál fogva szakadás állott be, különváltak a községek és csak Velemér és Gödörháza maradt együtt.”⁴⁸

 

Abroncsos lakodalmas fazék 1888-as plasztikus évszámmal

 

Antal Ferenc 1944-ben 75 éves kisszerdahelyi mester emlékezete szerint „valamikor Velemér, Gödörháza, Szombatfa, Szerdahel, Jánosfa és Domonkosfa egy ciébe tartozott... az 1850–60-as években volt a legszigorúbb a céh. Az öreg ipám az beszílt sokat rúola, az ott tanult a ciémesternél, Kalmár Istvánnál Velemérben. Az inasnak meg kellett mosni a házbeliek lábát minden este. Aki föl akart szabadúlni, annak remekűnie kellett. Meg kellett csinyáni egy 25 literes faziékot és arra egy nagy födüt... Elübb mint a tojás, ojannak kellett lenni a faziéknak, mikor arra a nagy faziékra rátettem a fakiést, kihallatszot az útra, úgy sipút. A fedüőt krajcáros pupra, riétes átmérüjűre kellett csinyáni hozzá” – beszélte el az öreg gödörházi Farkas István, aki a bátyjánál tanult.

 

MIHON - I ÁSATÁS restaurált edényei, XVI. század

 

Minden faluból egy-egy szolgálómester volt a céhmester mellett. Gödörházán a régi időkben Szépe Károly, Kisszerdahelyen Vörös István – akinek az emlékezet szerint az apja, nagyapja és dédapja is gerencsér volt. A szolgálómesterekkel együtt ment a céhmester vizsgáztatni, felszabadítani a 16–18 éves inasokat. Azok, akiknek nem sikerült a vizsga, nem árusíthattak. Ha mégis megpróbálták, a többi gerencsér mind összerombolta az edényeket a vásáron. Szabadítás után megtartották a bált vagy a lakodalmat a céhmester házánál, amely egyben az évi közgyűlés is volt. Aki a gyűlésen egyet hujjantott, vagy keresztbe tette a lábát, öt pengő bírságot fizetett. Ekkor szegődtek el az inasok, ekkor nyitották fel a céhládát, melynek egyik kulcsa a céhmesternél, a másik pedig a szolgáló mesternél volt. A lakodalom több napig is eltarthatott a tót trombitások muzsikája mellett. Ha a céhbeli gerencsérek közül valaki meghalt, koporsóját a szentmihály lovára tették, s négy gerencsér vitte a vállán a veleméri temetőbe. Elöl vitte a fejfát két gerencsér, utána hozták ketten a céhlámpát, a duplérokat, az emberhossznyi bádogrúdon álló lámpákat. Ezeket vitték kétoldalt a koporsó mellett. A végtisztességen az összes céhbeli falvaknak részt kellett venniük.⁴⁹

 

Mihoni ásatás, XVI. századi kerek szájú korsó, kiöntőcsöves edény

 

A kései céhalakítás korát megelőzően az itt készített archaikus edényformákról, mikor még „a forma vitte az edényt”, helyi régészeti leletekkel nem rendelkezünk. A zalai fazekas falvak közelében fekvő Csesztreg melletti, 1576-ban a törökök által felégetett és elhagyott Mihon faluban történt ásatás során számunkra jól értelmezhető fazekas termék került elő. A Kvassay Judit által vezetett ásatás egy egysejtű házat tárt fel, melyben nagymennyiségű, kiegészíthető cseréptöredék került elő, melyeket restaurálva tett közzé.⁵⁰

 

Kerekszájú vizes korsó – Magyarszombatfa, Fazekasház

 

Kvassay a leletegyüttes korát különböző analógiák alapján a XV–XVI. századra helyezte, magát az épületet falusi, bor kimérésére szolgáló kocsmaként definiálta. Véleményünk szerint a kormeghatározást a falu pusztulási évszáma már megadta, így mi a XVI. század második felét vesszük vizsgálatunk kiindulópontjának. A gyorskorongon készült edények közül a fazékfélék formavilága lényegesen eltér az általunk kutatott néprajzi korok típusától, máznélküliségük viszont rávilágít a későbbi korokban fennmaradt gyakorlatra. Az edényfedők akár a közelmúltban is készülhettek a boroskancsókkal, és a „széles szájú korsó”-val együtt, sőt a kiöntő csöves edénynek is találhatunk közelünkben megegyező mását. Különösen a nagyméretű vízhordó (vagy bortároló) edény érdemel megkülönböztetett figyelmet, mellyel Bíró Friderika a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Vas megyei (őrségi, vendvidéki) évszámos, hasonló edényeit vetette össze.⁵¹ A Vas megyei múzeumok közül a Savaria Múzeum, a szentgotthárdi Pável Ágoston Múzeum, a körmendi Dr. Batthyány László Múzeum Őriszentpéteri Gyűjteménye is szolgálhat hasonló edényekkel. Különösen alkalmas erre a Magyarszombatfai Fazekasházban fellelt, 74, 22, 37 szám alatt beleltározott „vizeskorsó”, melynek alján 1740-es bekarcolt évszám olvasható. Ez a helyben gyűjtött, és feltételezésünk szerint itt készült korsó a legközelebbi rokonságát mutatja a néhány tíz kilométer távolságban fekvő lelőhelyről előkerült edénynek. Úgy gondoljuk, hogy ezt az edénytípust bármely falusi műhely is készíthette, de a készítési technika, formakincs, az agyag minősége, máztalansága, csekély díszítettsége elég indok arra, hogy feltételezzük azt, hogy kézzel fogható közelségbe kerültünk az általunk vizsgált fazekasság késztermékeinek legkorábbi előfordulásához. E felfedezés arra késztet bennünket, hogy ismételten szorgalmazzuk a 700 éves múltra visszatekintő Velemér-völgyi fazekasság emlékeinek régészeti módszerrel való feltárását, amennyiben ez lehetséges.

 

Kerekszáju korsó bekarcolt 1740-es évszáma

 

Vas megye levéltári forrásai nem adnak bizonyítékot arra nézve, hogy a XIX. század utolsó harmada előtt fazekas falvak léteznének. A néprajzi módszerrel gyűjtött tárgyi anyag sem fogható e tekintetben vallatóra. A múzeumokban egy-két XIX. század közepén készült edényen kívül csak a példaként hozott XVIII. század közepén készült széles szájú korsó az egyetlen kapocs a régészeti korok és a közelmúlt között. Az iskoláztatás, az írásbeliség nagyobb mértékű térhódításával párhuzamosan jelennek meg edényeinken az évszámok, lakodalomra készített, már gazdagon mázolt boroskorsókon a készítő személyét jelző monogramok, vagy névfeliratok a készítés évszámát is jelezve. 1879 előtt ez a gyakorlat azonban ismeretlen. Megállapíthatjuk, hogy a Veleméri-völgy gerencsérségének vannak stílusjegyei, melyek a múltba messzire vezetnek ugyan, de nincs arculata, mert csupán egy tucat készítőhöz rendelhetünk tárgyakat, noha a fazekas falvakban összességében akár több száz gerencsér is működhetett egy időben. A XIX. század utolsó évtizedeitől már számszerű becsléseink is vannak. Az emlékezet szerint úgy tartották, hogy Veleméren az 1880-as években élt 58, Magyarszombatfán pedig 38 fazekas nevét fel is tudták sorolni. A XIX. század végén még Szomorócon is minden második ember gerencsér volt.⁵² Egy 1895. évi becslés szerint Magyarszombatfa, Gödörháza és Velemér települések lakosai közül 250 család foglalkozott gerencsérséggel, ami igen nagy számnak mondható. Ellentmondásosak az adatok, hiszen egy 1899. évi muraszombati járás fazekasait összegző adat szerint a számba vett 198 fazekas közül e három faluban mindössze 145-en művelték a mesterséget, de közöttük egy sem akadt, aki kiváltotta volna az ipart, csupán háziiparosként tevékenykedett. Munkájuk azonban még az iparhatóság látókörét is elkerülte.

1895-ben felvetődött, hogy a prosznyákfai (később Pártosfalva) körjegyzőség területén, ahol a hírek szerint igen magas a fazekasok száma, a jó agyaglelőhelyekre alapozva a kormány támogatásával tanműhelyeket állítanának fel. A szakértők bevonásával folyó komoly tervezés és anyagi áldozatvállalás ellenére sem lett az ügyből több éves huzavona után semmi sem. Igaz, hogy a helyi fazekasok sem álltak hozzá nagy lelkesedéssel. Volt egy pillanat, mikor a képzési központ Magyarszombatfán valósult volna meg, de az ötlet végső soron hamvába holt, 1904-ben bezárult az akta. Egy hasznunk azonban származott e kitűnő elképzelés levéltárba süllyedt ötletéből: az, hogy a prosznyákfai és tótkeresztúri körjegyzőségek területén falvankénti sorrendben összeírták a fazekasokat.

Az 1895. július 19-ei állapot szerint önálló agyagiparosok voltak Berkeházán: Frász András, Koltai Péter. Csekefán: Balaicz József, Kakas Péter, Pojbics Ferenc, Vida János. Gödörházán: Albert Pál, Szépe György, Szépe István, Tóth Lajos, Vass Gergely, Varga Mihály id. Gerőházán: Farkas József, Leposa Ádám, Pojbus Ádám, Pojbus József, Vörös Károly. Jánosfán: Albert Miklós, Janics Ádám, Krámpecz Ádám, Pojbics Pál, Varga Ferenc, Varga József ifj. Varga József id., Vörös János. Kisfaluban: Malacsics Ferenc. Prosznyákfán: Balogh Ferenc, Gál Sándor, Grah Péter, Kovács József, Kovács István, Kercsmár János, Malacsics Ferenc, Pauker János, Vucskics János, Vucskis Lajos. Szombatfán: Bicsák József, Bicsák Pál, Cseke Ferenc, Cseke József, Könye József, Nagy Sándor, Németh Ferenc, Németh János id., Németh János ifj., Németh József, Németh Mihály, Szakál János, Szép Kálmán, Tóth János, Tóth Sándor, Vörös Ferenc, Vörös János, Zsohár József. Veleméren: Antal Ferenc, Antal József, Balaicz János, Balogh Ferenc, Balogh Sándor, Bicsák József, Bicsák József, Bicsák Sándor, Bicsák Sándor, Bóth Ferenc, Bóth Gergely, Bóth Lajos, Bóth Pál id., Bóth Pál ifj., Gyenese Sándor, Jenise Sándor, Szakál József, Szakály József, Sebők János, Szobár József, Tóth Ferenc, Tóth József, Varga József, Vas János, Vass Ferenc, Vass Ferenc, Vass János, Vass József, Vass József alsó, Vass Pál.

Tóthkeresztúri körjegyzőség területén lévő önálló agyagiparosok: Benedeken: Kercsmár Mátyás, Kolossa Iván. Kökényesen: Huisz Ádám. Mátyásdombon: Grah György. Rátkalakon: Kocsics Ádám. Őrfalun: Czug István, Horváth János, Kerécz András. Uriszék: Házi Mihály, Kronya György. 94 név ugyanennyi fazekas családot és műhelyt takar évente legalább egy-két kemencényi kiégetett és eladott áruval. Ez a teljes névsor azért fontos, mert alapot jelenthet az egyes fazekasok műhelyeinek, késztermékeinek beazonosítására, családtörténetek megírására alkalmas levéltári és egyházi matrikulák kutatására.

A céhszervezet megszűnte utáni állapotokat tükrözi a Soproni Kereskedelmi és Iparkamara statisztikai jelentése is, melyből kitűnik, hogy ezekben a falvakban iparengedéllyel működő, azaz mázat használó gerencsér alig akad. A Magyar Iparos és Kereskedők cím- és helynévjegyzéke 1892 szerint az 1900-as országos népszámlálás adataival egyezően, fazekas nem található. Jellemző módon 1912-ben Gödörházán Simon Józsefet és Simon Kálmánt említik önálló fazekas iparosként, Szombatfán azonban egyet sem. Ez a statisztika pedig korántsem tükrözte a valóságot, hiszen 1914 előtt Alsójánosfán 7, Kisszerdahelyen 12, Magyarszombatfán 32, Gödörházán 22, Veleméren 22, Szentgyörgyvölgyön 3 gerencsér dolgozott.⁵³ Kós Károly Züricvölgyi gerencsérség című, 1944-ben megjelent tanulmánya szerint ekkor Kisszerdahelyen 1, Magyarszombatfán 21, Gödörházán 10, Veleméren 11, Szomorócon 1 fazekas még mindig aktívan dolgozott.

 

A magyarszombatfai fazekasház kamrája helyben készült edényekkel

 

A Veleméri-völgy fazekasságának állít emléket a Magyarszombatfai Fazekasház. A Fő utca 52. szám alatti népi műemlék jellegű, három helyiségből álló boronafalú, ollólábas szerkezetű, zsúpfedeles, füstös konyhás lakóház eredeti környezetben áll a látogatók rendelkezésére. Ebben a lakóházban fazekasként utoljára Cseke János, földműveléssel is foglakozó kézműves dolgozott 1922. április 4-én bekövetkezett haláláig.

 

Fazekasok árusítási útvonalai. Kós Károly eredeti grafikája, 1944.

 

Tűzálló agyag bőven volt mindenütt, Gödörházán a Külső szeren, Szombatfán a falu területén, Úrtelek nevű részén bányászták, de az igazán jó minőségű kékes vagy fehér földért négy-hét méterre is le kellett ásni. Fele-fele arányú keverékéből használati edényeket, a felette lévő sárga földből víztartó edényeket készítettek. A régi agyagbányák kutakra emlékeztetnek, ahonnan melencébe rakva adogatták ki az agyagot a felszínen várakozóknak. Az agyagot hazaszállítva gondosan letisztított helyre rakva az eső megáztatta, fagy megszaggatta. Az előkészített agyagot áztatták, majd a műhelyben tömbbé verték. Ezután a szelés, majd a taposás következett, melyet több alkalommal is megismételtek. Az agyag pattogtatása és gyúrása után következhetett az edények megformálása. Archaikus emlékként őrződött meg a mediterrán stílusú korongolás, ahol a fazekas nem a koronggal szembe ül le, hanem melléje, s úgy formálja edényeit. Az öreg mesterek sokszor emlegették, hogy „régen az az edin, mellik nem vuót küfogatva, nem is számított edínnek. A fazék minőségét a barázdák finomságáról ítélték meg.” A fakéssel való finom esztergályozás csak szép formájú, vékony falú, jól korongolt edényeken sikerülhetett. Nem a díszítettség adja meg művészi értéküket, hanem a fejlett formaérzék, az edények nemes vonala, a részletek kidolgozásának finomsága. Közöttük találunk régies formákat is. E tárgyak – elsősorban a korábban kengyel, azaz fül nélkül készült főző „fazokak” és a boszorkányok rontásától andráskereszttel megjelölt, védett „tejesfazekak” a középkori egyszerűség szintjét őrizték meg. A nyílt tűzhelyen parázzsal körülölelt szűkfenekű, máz nélküli edényt egy különös eszközzel, a fazékszedő vassal, bürüglével emelték a felhevített kemencébe.

Az edények külső felületén viszonylag későn és csak fokozatosan jelenik meg a máz, régen csak parasztedényt készítettek. A cserekereskedelemre szánt „somogyi fazekakat”, amiben mindent főztek, kívül nem „mázolozták”, legfeljebb a „gyürén” mutatkozott vasporos sárgarézoxidos zöld máz, amit régi lyukas rézedények kiégetésével nyert rézoxidból állítottak elő, vagy mangánbarna, ami vasporból készült, de ismert volt a török kor óta kedvelt sárga máz is. Régen hatalmas, 25–50 literes fazekakat is csináltak buborkának, paprikának, zsírnak. Ilyen nagyok voltak a pálinkás fazekak és a füőd páru ediények is. A századfordulótól megjelenő sparheltek számára széles fenekű fazekakat is készítettek. Az edény fülének tetejére cifrázófával kicsi jelet nyomtak, kereszt, rácsminta, csillag mesterjel volt, szignó, a gerencsér jele, a tűzálló edény garanciája. A XX. század fordulójától használták az öntőföldek közül a veleméri piros földet és a színtelen máz alapanyagát, a parti sárga homok helyett gödörházi tiszta fehér kvarchomokot. A fehérföldet az újabb időkben Csákberényből hozatták.

 

Árusítás szekérről az 1920-as években

 

Eltűntek régen már a füstös konyhák edényei, a nyéllel ellátott bográcsok és lábas-lábasok, a húsfélék sütésére, vagy csigavonalban elhelyezett rétes sütésére való mázatlan kerek tepsik. Ritkaságnak számít a szájas korsó, mely máz nélkül homokkal soványított agyagból készült, vagy a gyakran évszámmal ellátott hatalmas mustos korsók s a zöld mázas csöves korsók is. Egyedi megrendelésre, vagy ajándékba szánták a díszes bugyigát, a szép formájú sósfazekat, mécsestartót, a zöld mázas fésű- és tintatartót.

Figyelmet érdemel az itt használatos mediterrán eredetű, egy légterű fazekas égetőkemence, boglyakemence, melyben a rakodó és tűztér nem válik ketté. Egy katlanba legalább 500 edényt raktak a vegyes edényekből. Az edények berakása és égetése nagy szakértelmet igényelt. A kemenceszájhoz legközelebb kerültek a nagyobb parasztfazekak, legtávolabb a virágcserepek, tálak, tányérkák. A tejesfazekak, lábosok, fazekak, tepsik, kuglófsütők, korsók, virágcserepek, tálak, tányérok jöttek sorba. Úgy elhelyezve, hogy a középre a legféltettebb edények, ajándékba szánt különösen díszített korsók, fazekak kerüljenek.

A legegyszerűbb használati edényeket, a tömegárut a faluzó gerencsérek fogattal bíró falusi lovas gazdával összefogva, egyszer-kétszer töltve búza, kukorica, rozs, zab, árpa és – kisebb mennyiségben – bab, liszt, dió és bor fejében értékesítették. A cserére felkínált mázatlan főzőfazekakon és régebben fületlen tejesköcsögökön kívül a szezontól függően különféle használati edényeket is szállítottak Zalába és a távoli Somogy megyébe, de az értékesítési terület átnyúlt Baranya és Tolna megye nyugati peremfalvaiba is.

 

A díj átvétele

 

Az útvonalat „stációk” szerint tartották nyilván. Egy stációnak azt az utat számították, amit egy etetéssel lehetett megtenni. A somogyi szekérre 1000 edényt raktak fel. Az edények főként fazékfélékből álltak. Vittek magukkal szűkfenekű paraszt fazekat, 8-10 literes savanyítós fazekat, 4-5 literes középszerű fazekakat, olyanokat, amiknek csak a belseje volt leheletnyire mázazva, de készültek 15-30 literes, teljesen mázas abroncsos fazekak is ősszel, savanyítás idejére és disznóölések előtti időkben a Zselicségbe. Korsófélékből a mázatlan vizes és permetleves divatozott, de cserép tepsiket, tálakat, kistálakat, tányérokat, kisebb bögréket is árusítottak a somogyi utakon.

Más készítőműhelyekben nem ismert formákkal is találkozhatunk. Ilyen a „kétszájú bugyiga” – aminek két kiöntője van, s a Földközi-tenger több országában ismert bőrtömlőt utánzó antik edény továbbélésének tekinthető.

Disznószőrből készített ecsettel, a pamaccsal festették az edényekre a népi díszítőművészet ismert elemeit: a rózsát, tulipánt és a rozmaringot. Sok esetben azonban a bekarcolt vonal vagy az ujjal pöttyözött felület, a fröcskölés adta meg karakterüket. Az országosan ismert írókát itt gurgulának nevezik. Használata a XX. század elején, első harmadában terjedt el. A technikai jellegű változás azonban nem párosult a stílus átalakulásával, a formának alárendelt szerény díszítés továbbra is megmaradt.

A környék vásáraira színesebb és díszesebb edényeket vittek. Kizárólag egyéni megrendelésre készítették a lakodalmas edényeket. Gyakran egy teljes kemence edényt rendeltek meg a gerencséreknél. Egy katlan edény tartalmazta a szükséges sütő-főző edényeket, hatalmas abroncsos fazekakat, számos kuglihuppsütőt, tepsiket, az asztal megterítésének teljes készletét; levesestálakat, húsostányérokat, mártásos csészéket, asztalra való talpas sótartókat, bornak való kisebb és nagyobb csapos korsókat. A boroskorsókra, pereckulacsokra olykor ráírták az évszámot, esetleg a gerencsér nevét is és a vőfélynek való rozmaringot.

Magyarszombatfán 1927-ben Kós Júlia tanítónő, 1935-ben Varga Béla keszthelyi keramikus vezetésével, míg 1937-ben Eschenbach Jenő budapesti iparművész kezdeményezésére fazekasok számára tanfolyamot tartottak. Eredetinek tudott helyi motívumokat újítottak fel, ezeket variálták új ötletek alapján, a sümegi fazekasoktól ellesett mintakincset is felhasználva. Az új stílusjegyek térhódítása módot adott a piaci, vásári megjelenésre is.

A fazekasok az első világháború kitörése után nehéz helyzetbe kerültek, sokan felhagytak mesterségükkel. Kós Károly adatai szerint 1944-ben Kisszerdahelyen már csak 1, Veleméren 11, Gödörházán 10, Magyarszombatfán még 21 gerencsér család dolgozott. Magyarszombatfán 1950-ben Cseke Gyula, Cseke József, Czugh Dezső, Czugh Miklós, Osvatits Gyula, Szépe Kálmán, Zsohár János a helyi téeszcsén belül fazekas szövetkezetet alapított Zsohár János által átengedett ingatlanon, ami tulajdonosi váltásokkal 1989-ig jól prosperálva országos hírnévre tett szert. Ma 10-11 család foglalkozik fazekassággal. A község szimbólumává vált Fazekasházat egyesületi keretek közt gondozzák, mutatják be az idelátogatóknak. Minden év júliusának második hétvégéjén fazekas napokat és vásárt, korongozó versenyt, nemzetközi fazekas találkozót, konferenciát szervezve ápolják hagyományaikat. A 700 éves magyarszombatfai fazekasság 2014-ben felkerült a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére. 2015. január 22-én „Magyarszombatfai gerencsérek” címmel rendezett nagyszabású kiállítással tisztelegtek őseik előtt a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban.

   

FELHASZNÁLT IRODALOM

BALOGH Lajos (szerk.): Vas megye földrajzi nevei. Szombathely, 1982.

BARTA Gábor: A társadalmi és gazdasági fejlődés főbb vonásai 1526–1734 között. In: Szentgotthárd. Helytörténeti, művelődéstörténeti, helyismereti tanulmányok. Szerk.: Kuntár Lajos – Szabó László. Szentgotthárd, 1981. 81–117. old.

BENCZIK Gyula: Hodos, Kapornak és Domafölde története a magyar honfoglalástól a 19. század közepéig. In: Hodos és Kapornak története. Szerk.: Göncz László. Lendva, 2005. 13–52. old.

BÍRÓ Friderika: Archaikus kanták, kerek szájú korsók. Vasi Szemle, 2011. LXV. évf. 1. sz. 76–81. old. /Vasi népművészeti tár XIX./

BÉL Mátyás: Vasvármegye leírása. Vasi Szemle, 1977. 3. sz. 455.

CZUGH Dezső: Magyarszombatfa és környéke fazekasságáról. Adattári Értesítő, 1954. 119–130. old.

CZUGH Dezső: Magyarszombatfa és környéke fazekassága. In: Népünk hagyományaiból. Budapest 1955. 45–54. old.

CZUGH Dezső: Faluzó és vásározó fazekasok Magyarszombatfán és környékén. Néprajzi Közlemények IV. 1–2. 136–146. old.

CZUGH Dezső: Gerencsérszekerek nyomában Somogyban, Zalában. Göcseji Helikon, 1972. 4. sz. 127–147. old.

CSUPOR István – CSUPORNÉ ANGYAL Zsuzsa: Fazekaskönyv. Budapest, 1998.

DÖMÖTÖR Sándor: Őrség. Budapest, 1960.

FÁBIÁN Gyula: Jáki gerencsérek. Szombathely, 1934.

HORVÁTH Sándor: Fogadók, kocsmák Vas vármegyében a 18–20. században In: Savaria, a Vas megyei Múzeumok Értesítője 34/1 Szerk.: Illés Péter. Szombathely, 2011. 183–226. old.

HORVÁTH Tibor Antal: Szombathely a XV–XVII. században. Szombathely, 1992. 9. Molnárok, 172–188. old.

KARDOS László: Az Őrség népi táplálkozása. Budapest, 1943.

KERECSÉNYI Edit: Adatok a Zala megyei fazekasság történetéhez és értékesítési kérdéseihez. In: Kutatások a gazdasági és társadalmi élet szolgálatában. Dél-dunántúli konferencia, Szekszárd, 1975. október 22–23. Szekszárd, 1976. 79–95. old.

KERECSÉNYI Edit: Adatok az Alsólendva (Lendava) vidéki fazekasság XVIII–XIX. századi történetéhez. In: Zalai történeti tanulmányok, Zalaegerszeg, 1994. 47–92. old. /Zalai Gyűjtemény 35./

KRESZ Mária: Magyar fazekasművészet. Budapest, 1991.

KRESZ Mária: Gerencsérek a nyugati határvidéken. In: Vas megye népművészete. Szerk.: Gráfik Imre. Szombathely, 1996. 228–243. old.

KVASSAY Judit: 15–16. századi ház a középkori Mihon falu területén. In: Fejezetek Csesztreg történetéből. Zalaegerszeg, 1996. 69–95. old. /Zalai kismonográfiák 2./

KÓS Károly: Züricvölgyi gerencsérség. Dunántúli Szemle, 1944. XI. évf. 3–4 sz. 118–131. és 5–6. sz. 208–218. old.

NÁDASDY Lajos: Falusi és mezővárosi kézműipar Vas megyében a 16–19. században. In: Vas megye múltjából. Szerk.: Horváth Ferenc. Levéltári Évkönyv 2. Szombathely, 1982. 92–114. old.

NÁDASDY Lajos: A falusi és mezővárosi céhes kézműipar helyzete Vas megyében a 19. században. Vasi Szemle, 1986. 1. sz. 99. old.

NAGY Zoltán: Délnyugat-Dunántúl fazekassága. Állandó kiállítás a szentgotthárdi Helytörténeti és Nemzetiségi Múzeumban – In: Savaria, a Vas megyei Múzeumok Értesítője 15. köt. Szerk.: Bándi Gábor 1981 (1988) 327–351. old.

NAGY Zoltán: Kézművesipari műhely- és szerszámkataszter, Vas megye. Veszprém–Körmend, 1992. 79. old.

NAGY Zoltán: Első az egyenlők között – id. Albert Attila magyarszombatfai fazekas munkáiról. Körmendi Figyelő, 1993. aug. 20. 12. old.

NAGY Zoltán: Kézművesipar Körmenden a 17–19. században. Szerk.: Szabó László. Körmend, 1994. 352–358. old.

NAGY Zoltán: Körmend belváros kézműves házainak népi építészeti tanulságai az 1826, 1834. évi tűzkár-jegyzőkönyvek és más kiegészítő források adatai alapján. In: A Nyugat-Dunántúl népi építészete. Szerk.: Cseri Miklós. Szombathely–Szentendre, 1995. 237–341. old.

NAGY Zoltán: A múlt nyomában – A Velemér-völgyi gerencsérek néprajzi kutatása. In: Savaria, a Vas megyei Múzeumok Értesítője (1995–1998) 22. 4. (Pars ethnografica), Szombathely, 1999. Szerk.: Nagy Zoltán. 237–244. old.

NAGY Zoltán: Egy történeti kistáj, az Őrség néprajzi határainak vizsgálata. In: Savaria, a Vas megyei Múzeumok Értesítője (1995–1998) 22. 4. (Pars ethnografica), Szombathely 1999. szerk.: Nagy Zoltán. 145–178. old.

NAGY Zoltán: Az Őrség peremén. Hodos–Kapornak–Bükalja históriája. Az Őrség falvai Szlovéniában. Muratáj, 1997. 1. sz. 93–105. old.

NAGY Zoltán: A körmendi céhek és a helyi szervezetekhez nem köthető iparágak jelenléte forrásainkban 1601–1857 között. Savaria, a Vas megyei Múzeumok Értesítője 2002. 26 (2001) 51–65. old.

NAGY Zoltán: Állandó kiállítás Kapornakon. Szerk.: Göncz László. In: Hodos és Kapornak története. Lendva, 2005. 299–324. old.

NAGY Zoltán: Jeles céhtárgyak és mesterművek – kézművesség a nyugat-dunántúli régióban. Vas Megyei Kereskedelmi és Iparkamara, Szombathely, 2008.

NAGY Zoltán: Hordódísz, leltári szám: 59.1669.1. In: Savaria, a Vas megyei Múzeumok Értesítője 32/1 Szerk.: Vig Károly. Szombathely, 2009. 60–61. old.

NAGY Zoltán: Őrségi fazekasság. BKL Kiadó, Szombathely, 2010.

NAGY Zoltán: Szemtanú voltam – A szentgotthárdi múzeum hőskorára emlékezem – Etnologija Slovencev na madzarskem (Magyarországi szlovénok néprajza). Szerk.: Horváth Sándor. 6. Budapest, 2014. 128–144. old.

NAGY Zoltán: Kézművesek évszázados jelenléte az Őrségben, a Vendvidéken és a Rába-völgyében In: Az Őrségi Nemzeti Park I–II. Szerk.: BARTHA Dénes. Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság, Őriszentpéter, 2016. 748–819. old.

PIVAR Ella: Határok mentén. Fejezetek Csekefa, Kisfalud, Pártosfalva, Szentlászló és Szerdahely történetéből. „A szerdaheli föüd söütfö jou”. Kiadja: Pártosfalva–Ljubljana–Lendva 2015. 171–179. old.

SIMONFFY Emil: Adatok a társadalomtörténethez a XVIII–XIX. században. Szentgotthárd. Helytörténeti, művelődéstörténeti, helytörténeti tanulmányok. Szerk.: Kuntár Lajos–Szabó László. Szombathely, 1981. 175–220. old. Szentgotthárd kézműipara, 184–189. old.

SZELESTEY László: Egy fazekas dinasztia remekei. A Czúgh-család emlékkiállítása. Kiállítási katalógus. Zalaegerszeg, 2004.

TÓTH István György: Körmend a koraújkorban (1526–1809). In: Körmend története. Szerk.: Szabó László. Körmend, 1994. 98–180. old.

VAKARCS Kálmán: A szentgotthárdi fazekasok készítményei. Néprajzi Értesítő, 1929. XXI. évf. 5–9. old.

VAKARCS Kálmán: Szentgotthárd és környékének ismertetése. Szombathely, 1935.

NOVAK, Vilko: Lončarstvo v Prekmurju. Slovenski Etnograf, 1951. III–IV. Ljubjana, 111–113. old.

   

Források – Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltárából

A szentgotthárdi szolgabíróság iratai IV.193/b. A szentgotthárdi apátság gazdasági iratai. (1735–1850.), 2–8. kötet (1773–1772.)

A szentgotthárdi cisztercita apátság uradalmának iratai C sorozat 1729–1781. XI.604. 1 (doboz)

Kárpát-medence levéltári forrása I. Fond és állagjegyzék 4. A Burgenlandban található magyar provinenciájú fondok és állagok 1921-ig. Szerk: Bariska István–Dominkovics Péter–Tilcsik György. Bp. 2012. 33. old. II-5. A gróf Batthyány család köpcsényi családi és uradalmi leltára 1673–1936. Csákányi uradalom 18–19. sz. 111. old. IV. Céh- és kézművestestületek VI. 1. Burgenland céhlevéltára 1603–1894. 0.i ifm.

Vas megye alispánjának iratai IV/1. b 566/1817. Szentgotthárdi céhek, muraszombati céhek, vasvári Consriptio Regnicolaris 1728, 1828. Az Őrség, Vendvidék, Hegyhát, Rába-völgye községeinek iparossággal kapcsolatos adatai.

Nemzetőr összeírás 1848. Vas megye, Őrségi Járás 15–46. Fasc.

Vas vármegye alispánjának iratai. Közigazgatási iratok 1481/1869. 1869. évi választókerületi iparosok jegyzéke.

A prosznyákfai fazekas tanműhely dokumentumai. Főispáni általános irattok 536/1904

   

JEGYZETEK

1	NAGY Zoltán: Kézművesipari műhely- és szerszámkataszter, Vas megye. Veszprém–Szombathely, 1992. 51. old.
2	MNL MOL Mikrofilmtár 4315. doboz, MOL P 1322. Urbáriumok, Őrség: 1550, 1612–1618., MNL VaML Mikrofilmtár Németújvári urbáriumok, Őrség 1659–1766, 1695.
3	Ács céh Szalonokon és Rohoncon, a Batthyányak központjaiban működött. Céhlevelük évszám nélküli. 1818-ban Szalonokon 10, Rohoncon ugyanabban az időben 6 ácsmester működik, akik nyilvánvalóan az uradalom nagyobb építkezésein dolgoznak.
4	MNL VaML 1728. évi országos összeírás
5	A Szentgotthárdi Ciszter apátság uradalmának iratai. C. sorozat 1729–1781. XI. 604. 1 (doboz)
6	BARTA Gábor: A társadalmi és gazdasági fejlődés főbb vonásai 1526–1734 között. In: Szentgotthárd. Helytörténeti, művelődéstörténeti, helyismereti tanulmányok. Szerk.: KUNTÁR Lajos–SZABÓ László. Szentgotthárd, 1981. 100. old.
7	SIMONFFY Emil: Adatok a társadalomtörténethez a 18–19. században. In: Szentgotthárd. Helytörténeti, művelődéstörténeti, helyismereti tanulmányok. Szerk.: KUNTÁR Lajos–SZABÓ László. Szentgotthárd, 1981. 186. old.
8	Az articulusukban ez az évszám szerepel, de céhpecsétjükön 1784-es évszám olvasható. TÓTH István György: Körmend a koraújkorban (1526–1809). In: Körmend története. Szerk.: Szabó László. Körmend, 1994. 131. old. szerint egy uradalmi összeírásra alapozva Körmenden 1761-ben 171 kézműves 22-féle mesterséget űzött, közöttük 6 ácsmester található.
9	MNL VaML Községi iratok 3. Fasc. 1737.
10	NAGY Zoltán: Körmend belváros kézműves házainak népi építészeti tanulságai az 1826., 1834. évi tűzkárjegyzőkönyvek és más kiegészítő források adatai alapján. In: A Nyugat-Dunántúl népi építészete. Szerk.: CSERI Miklós. Szombathely–Szentendre, 1995. 290–291. old.
11	NEMESNÉPI Zakál György: Eőrséghnek Leirása ugymint: Annak Természete, Története, Lakosai ezeknek szokásai, nyelvszokása a’ mellyeket összve szedegetett 1818-dik esztendőben. Fertő–Hanság Nemzeti Park, 2002. 42–43. old.
12	MNL VaML Úriszéki pörök Fasc. 19. No. 1
13	NÁDASDY Lajos: A falusi és mezővárosi kézműipar Vas megyében a 16–19. században. In: Vas megye múltjából, 2. sz. 1982. Molnárok. 98. old.
14	NAGY Zoltán: Jeles céhtárgyak és mesterművek. Szombathely, 2008. 31. old., HORVÁTH Tibor Antal: Szombathely a XV–XVII. században. Szombathely, 1992. 9. Molnárok 172–188. old.
15	MNL VaML Vas megyei Közgyűlési iratok, Árszabások 1813. A vármegye a malomrendtartást is szabályozta. Vas megyei Közgyűlés 1816. Malomrendtartás. MNLVamL IV. 343/1870. 80. doboz
16	Bél Mátyás 1740-es évekre vonatkozó írása szerint „Csörötneken a Rábára épített négy kerekes liszt őrlő és lécgyártó malom van”. Vö. Vas vármegye leírása. Vasi Szemle, 1977. 31, 3. 455. Kunits Mihály a szentgotthárdi uradalom német nyelvű bemutatásánál: Michael, KUNITS 1824 Topographische Beschreibungen des Königreiches Ungarn 199–209. Pest szintén megemlíti, hogy „Van itt az uraságnak a Rába csatornáján egy igen jövedelmező 6 kerekű liszt és fűrész malma, amit 1814-ben épített”.
17	MNL VaML 1828 évi Conscriptió fent leírt falvakra vonatkozó adatai
18	A Rába alsó folyásán működő molnár céh kézzel festett bizonyságlevele (részlet) 1810. Laczkó Dezső Múzeum, céhiratok, Molnárok, 1810.
19	BARTA Gábor: A társadalmi és gazdasági fejlődés főbb vonásai 1526–1734 között. In: Szentgotthárd. Helytörténeti, művelődéstörténeti, helyismereti tanulmányok. Szerk.: KUNTÁR Lajos–SZABÓ László Szentgotthárd, 1981. 81–117. old.
20	A XVI–XIX. századi adatok forrásai: MNL MOL Mikrofilmtár 4315. doboz, MOL P 1322. Urbáriumok, Őrség: 1550, 1612–1618., MNL VaML Mikrofilmtár Németujvári urbáriumok, Őrség 1659–1766, 1695, MNL VaML 1827, 1828. évi conscriptio
21	MNL VaML A Szentgotthárdi Ciszter apátság uradalmának iratai. C. sorozat 1729–1781. XI. 604. 1 (doboz)
22	A hivatkozott céhtárgyakat lásd: NAGY Zoltán: Jeles céhtárgyak és mesterművek. Szombathely, 2008. 27., 58–59. old.
23	NÁDASDY Lajos: A falusi és mezővárosi kézműipar Vas megyében a 16–19. században. In: Vas megye múltjából, 2. sz. 1982. Molnárok: 97. old.
24	A történeti Őrség falvainak feléből azonban nem maradt fenn ez a forrás, így elképzelhető, hogy a summás véleményt árnyaltabbá tehetnénk újabb források felkutatásával, hiszen az Őrség peres anyagában az 1830-as évekből számos helyen találkozhatunk a szentpéteri fogadóval, de azt nem tudjuk, hogy mészárszékkel rendelkezett- e, noha az 1876. évi kamarai összeírásban már így szerepel.
25	A Soproni Kereskedelmi és Iparkamarának a M. K. Földművelési, ipari és kereskedelmi minisztériumhoz intézett 1786-ik évi statisztikai jelentése. Sopron, 1878.
26	HORVÁTH Sándor: Fogadók, kocsmák Vas vármegyében a 18–20. században In: Savaria, a Vas megyei Múzeumok Értesítője 34/1 Szerk.: Illés Péter. Szombathely 2011. 183–226. old.
27	NAGY Zoltán: Hordódísz; leltári szám: 59.1669.1. In: Savaria, a Vas megyei Múzeumok Értesítője 32/1 Szerk.: Vig Károly. Szombathely, 2009. 60–61. old.
28	A céhpecséten lévő évszám téves olvasat. FÁBIÁN Gyula a Jáki gerencsérek című, 1934-ben megjelentetett írásában felkérte Dr. Pável Ágostont, hogy fejtse meg az elmosódott pecsétképi írást, mely feladatot a képzett filológus sem tudta megoldani. A 9. oldalon leírt körirat – DEAKI GERENCÖRÖKNEK CHEHPECETI TLDBVCE – helyes olvasatából semmiképpen sem származhat a céh 1613-as alapítása. A „Jáki fazekas Cé lajstroma” 1750-től kelteződik, ide írták be többek között a céhremeket készítő mestereket is, azaz e kortól kell számítanunk a Céh létezését is. A Pecséten lévő „gerencör” és a mesterkönyv „Fazekas Céh” titulusa között ellentét feszül. Feltehetően azért, mert a korábbi falusi szervezet, mely szláv szóval „gerencsérnek” vallotta magát, többnyire máz nélküli munkát végezhetett. Erre utalhat az a tény is, hogy még a XX. század első harmadában is készítettek kívül-belül mázatlan edényeket, köztük fül nélküli tejesköcsögöket, „tejesfazekakat”.
29	NÁDASDY Lajos: Falusi és mezővárosi kézműipar Vas megyében a 16–19. században. In: Vas megye múltjából, szerk.: Horváth Ferenc. Levéltári Évkönyv 2. Szombathely, 1982. 101. old.
30	VAKARCS Kálmán: A szentgotthárdi járás néprajza pp. 18. Savaria Múzeum Néprajzi Adattára: K 86. 12. old., valamint VAKARCS Kálmán: Szentgotthárd és környékének ismertetése. Szombathely, 1935.
31	Kiviláglik ez Hodosi Sándor református püspök 1708-ban tett visitátiója alkalmából készült egyházlátogatási jegyzőkönyvének 7. pontjából is, amelyben utasítást ad arra, hogy a parókia búzáját a céhmesterrel hordassák be. Vakarcs Kálmán a céhmester fogalom valódi tartalmát félreértve úgy gondolta, hogy mivel e vidéken gyakori volt a takács és a gerencsér mesterség, a céhmester csak gerencsér, azaz fazekas lehetett.
32	NÁDASDY Lajos: A falusi és mezővárosi céhes kézműipar helyzete Vas megyében a 19. században. In: Vasi Szemle, 1986. 1. sz. 99. old.
33	MNL VaML A szentgotthárdi Fazekas (Hafner) Céh céhkönyvei. [Német nyelven írt, két kötetbe fűzött irat.] 1738–1820, 1820–1888.
34	CZUGH Dezső közlése nyomán ismerjük e céhlevelet, mely elveszett, másolat sem tudósít róla. Forrás: A Czúgh-család emlékkiállítása. Kiállítási katalógus, Zalaegerszeg, 2004. BORBÁS György riportja [22. old.].
35	MNL VaML Vas Vármegye főispánjának iratai, Általános iratok 536/1904. [A prosznyákfai fazekas tanműhely dokumentumai 1887–1904.]
36	KRESZ Mária: A magyarországi fazekasság. 1977. Kandidátusi értekezés MTA Könyvtárának Kézirattára D/7454 I–II. 105., 118. old.
37	KERECSÉNYI Edit: Adatok a Zala megyei fazekasság történetéhez és értékesítési kérdéseihez. In: Kutatások a gazdasági és társadalmi élet szolgálatában. Dél-dunántúli konferencia, Szekszárd, 1975. október 22–23. Szekszárd, 1976. 79–95. old. KERECSÉNYI Edit: Adatok az Alsólendva (Lendava) vidéki fazekasság XVIII–XIX. századi történetéhez. In: Zalai történeti tanulmányok. Zalai Gyűjtemény 35. Zalaegerszeg, 1994. 47–92. old.
38	MNL VaML A szentgotthárdi szolgabíróság iratai IV.193/b. A szentgotthárdi apátság gazdasági iratai. (1735–1850.), 2–8. kötet. A fenti példákat publikálta NAGY Zoltán a Savaria, a Vas megyei múzeumok Értesítője 36 (2013), 37. (2015) köteteiben, 279–321., 211–290. old.
39	KRESZ Mária: Gerencsérek a nyugati határvidéken. In: Vas megye népművészete. Szerk.: GRÁFIK Imre. Szombathely 1996. 240., 439. ábra
40	E terület fazekasságáról 1934 óta napjainkig számos kutatás látott napvilágot. Az alábbi összegzés a jáki és vasjobbágyi gerencsérekről, a szentgotthárdi fazekasságról, a Lendva-vidéki és más Zala megyei fazekas falvakról írt tanulmányokat – beleértve a szlovének által lakott, a muravidéki fekete kerámiát megőrző Filócot, (Filovci), Kebelét (Kobilje) – szintetizálva veszi számba. Az alábbi szerzők által írt dolgozatokból merítve igyekszik megrajzolni e nagyobb, sok tekintetben hasonló archaikus vonásokat megőrző terület fazekas kultúráját. A felsorolt művekből bedolgozott általános vonásokat nem kívánjuk lábjegyzetekben rögzíteni, csupán egyes, számunkra fontosnak ítélt újabb kutatások részeredményeit adatoljuk. FÁBIÁN Gyula: Jáki gerencsérek. Szombathely, 1934.; KARDOS László: Az Őrség népi táplálkozása. Budapest 1943; KÓS Károly: Züricvölgyi gerencsérség. Dunántúli Szemle, 1944. XI. évf. 3–4 sz. 118–131. és 5–6. sz. 208–218. old.; Utóbb Gráfik Imre, Kresz Mária bevezető tanulmányával, Kós 1944-ben ki nem adott dolgozatrészével bővített: Az Alsó-Őrségi gerencsérség. Szombathely, 1986. 48. tanulmányt is ideszámítjuk. Ezenkívül: VAKARCS Kálmán: A szentgothárdi fazekasok készítményei. Néprajzi Értesítő, 1929. XXI. évf. 5–9. old.; VILKO NOVÁK: Lončarstvo v Prekmurju. Slovenski Etnograf 1951. III–IV. Ljubjana, 111–113. old.; DÖMÖTÖR Sándor: Őrség. Budapest, 1960.; CZUGH Dezső: Magyarszombatfa és környéke fazekasságáról. Adattári Értesítő, 1954. 119–130. old.; CZUGH Dezső: Magyarszombatfa és környéke fazekassága. In: Népünk Hagyományaiból. Budapest, 1955. 45–54. old.; CZUGH Dezső: Faluzó és vásározó fazekasok Magyarszombatfán és környékén. Néprajzi Közlemények IV. 1–2. 136–146. old.; CZUGH Dezső: Gerencsérszekerek nyomában Somogyban, Zalában. Göcseji Helikon, 1972. 4. sz. 127–147. old.; KERECSÉNYI Edit: Adatok a Zala megyei fazekasság történetéhez és értékesítési kérdéseihez. In: Kutatások a gazdasági és társadalmi élet szolgálatában. Dél-dunántúli konferencia. Szekszárd, 1975. október 22–23. Szekszárd, 1976. 79–95. old.; KERECSÉNYI Edit: Adatok az Alsólendva (Lendava) vidéki fazekasság XVIII–XIX. századi történetéhez. In: Zalai történeti tanulmányok. Zalaegerszeg, 1994. 47–92. old. /Zalai Gyűjtemény 35./; KRESZ Mária: Gerencsérek a nyugati határvidéken. In: Vas megye népművészete. Szerk.: Gráfik Imre. Szombathely, 1996. 228–243. old.; NAGY Zoltán: Délnyugat-Dunántúl fazekassága. Állandó kiállítás a szentgotthárdi Helytörténeti és Nemzetiségi Múzeumban. In: Savaria, a Vas megyei Múzeumok Értesítője 15. köt. Szerk.: Bándi Gábor 1981. (1988) 327–351. old.; NAGY Zoltán: Őrségi fazekasság. BKL Kiadó, Szombathely, 2010.; PIVAR Ella: Határok mentén – Fejezetek Csekefa, Kisfalud, Pártosfalva, Szentlászló és Szerdahely történetéből. „A szerdaheli föüd söütfö jou”. Kiadja: Pártosfalva–Ljubljana–Lendva, 2015. 171–179. old.
41	Somogy vármegye 1719-ben és később több határozatot hozott a Sopron és Vas megyei fazekasok ellen, akik a jobbágyság kárára edényeiket terményért cserélik el. Comitatus Simigiensis Statua 1719. 285–86. KERECSÉNYI Edit: Adatok az Alsólendva (Lendava) vidéki fazekasság XVIII–XIX. századi történetéhez. In: Zalai történeti tanulmányok, Zalaegerszeg, 1994. 50. old. 16. sz. lábjegyzet. /Zalai Gyűjtemény 35./
42	Alsó-Őrségi gerencsérség. Szombathely, 1986. 45., 47. old., 36. old. 26. ábra
43	BALOGH Lajos (szerk.): Vas megye földrajzi nevei. Szombathely, 1982. 407., 409., 414. old.
44	KERECSÉNYI Edit: Adatok a Zala megyei fazekasság történetéhez és értékesítési kérdéseihez. In: Kutatások a gazdasági és társadalmi élet szolgálatában. Dél-dunántúli konferencia. Szekszárd, 1975. október 22–23. Szekszárd, 1976. 86. old. 1. számú térképvázlat
45	NEMES-NÉPI Zakál György: Eőrséghnek Leirása ugymint: Annak Természete, Története, Lakosai ezeknek szokásai, nyelvszokása a’ mellyeket összve szedegetett 1818-dik esztendőben, Fertő-Hanság Nemzeti Park, 2002. 14, 46. old.
46	NAGY Zoltán: Őrségi fazekasság. BKL Kiadó, Szombathely, 2010. 9–11. old.
47	Ez a fénykép a Néprajzi Múzeum fotóarchívumában az EA F 199353 szám alatt megtalálható. Közölte GRÁFIK Imre: Céhemlékek. 40. old. /A Néprajzi Múzeum Tárgykatalógusai 12./ Köszönettel tartozom a Néprajzi Múzeum vezetőségének, hogy az eredeti felvétel digitális másolatát díjmentesen bocsájtotta rendelkezésemre.
48	CZUGH Dezső: Faluzó és vásározó fazekasok Magyarszombatfán és környékén. Néprajzi Közlemények, 1959. IV. 1–2. 136. old.
49	KÓS Károly: Züricvölgyi gerencsérség. Dunántúli Szemle, 1944. XI. évf. 3–4. sz. 118–131. és 5–6. sz. 208–218. old. A tanulmány kiegészített, ismételt kiadásában: Az Alsó-Őrségi gerencsérség. Szombathely, 1986. Céhemlékek 17–19. old.
50	KVASSAY Judit: 15–16. századi ház a középkori Mihon falu területén. In: Fejezetek Csesztreg történetéből. Zalaegerszeg, 1996. 69–95. old. /Zalai kismonográfiák 2./ A leletegyüttesről készített felvétel a 81. oldal 13. képén tanulmányozható, míg egy kerekszájú korsót és egy kiöntőcsöves edényt együttesen a 83. oldal 14. számú képén láthatjuk. A feltárt leletegyüttes tárgyi anyagát a Göcseji Múzeum Régészeti Gyűjteményében a 94.30.1.1–94.30. 13.19 leltárszám alatt lelhetjük fel.
51	BÍRÓ Friderika: Archaikus kanták, kerek szájú korsók. Vasi Szemle 2011. LXV. évf. 1. sz. 76–81. old. /Vasi népművészeti tár XIX./
52	Ennek ellenére a Jekelfalussy címtár 1892-ben Magyarszombatfán, Gödörházán, Veleméren egyetlen fazekast sem tüntet fel. Vizsgált területünkről csak Domonkosfán (Kranyecz Dániel, Fazekas Sáncza Gábor), Senyeházán (Kluiber Antal), Őriszentpéteren (Bajomi József), F. Szölnökön (Cserpnyák Ferenc), Rábagyarmaton (Leposa János), Iváncon (Koltai Sándor) nevéhez köthető a fazekasság.
53	A „Mosse” címtár 1926. évi Vas megyei adatai szerint fazekasok voltak: Veleméren: Balogh Ferenc (Balogh Ferenc őr), Bóth József (Bóth József alsó), Bóth Lajos, Gergály János, Gyenese Sándor, Jankovics János, Könye Ferenc, Sebők Pál, Szakál József, Vas Ferenc (Vas Ferenc öreg), Vas János Illés, Vas János (Vas János Mihály fia), Vass József, Vass József (Vass József őr Gábor fia), Vas József (Vas József Ferenc fia), Vas József (Vas József külső), Vas Sándor. Gödörházán: Fazekas István, Gál Sándor, Könye Mihály, Mesits József, Poczak Sándor, Simon Sándor, id. Szépe József, ifj. Szépe K. Magyarszombatfán: Bicsák Pál (Bicsák Pál katona), Bicsák Pál (Bicsák Pál ifjú) Kovács Pál (Kovács Pál Dániel), Németh János (Németh János kocán), Németh János (Németh János takács), Németh József alsó) Somogyi József, Tóth György, Vörös Ferenc. Szomorócon: Dokles Lajos, Papp Sándor, Pongrácz József, Pongrácz Pál.         Köszönetemet fejezem ki Szulovszky Jánosnak, aki adatbázisából rendelkezésemre bocsátotta a Jekelfalussy-féle iparos és kereskedő címtár 1892. évi vas megyei adatait, valamint a Mosse címtár 1926. évi, ugyan csak Vas megyére vonatkozó adatsorát.