Bíró Friderika: „Kedves feleségem”, „Kedves szeretett férjem”. Levelek és naplójegyzetek az első világháborúból 1914–1916. Szerk.: Bereczki Ibolya – Bíró Friderika – Nagyné Batári Zsuzsanna. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre, 2015. 204 old.
Falvainkban a katonákra, sőt már a „regrutákra” is tisztelettel néztek fel, és a kocsmában megvendégelték őket a többiek. – Akárhányan voltak a faluban katonák? – kérdezte Bíró Friderika és Für Lajos 1986-ban Lentiben a 90 esztendős Török Lajostól. – Az nem számított, katona vagy, egyforma vagy mind. És ez igen szép volt, mert az összetartozást növelte, másodszor meg szép élete volt napokon keresztül. Még húzattam én is. – Feri bácsi, sajnálja, hogy ezek a szokások úgy eltűntek? – Nagyon sajnálom. – Mit jelentett magának? Mit jelentett a falunak? – Ez volt az élete a falunak, színesebb volt, és jobban összetartott a nép, most nem tart össze a nép, egyáltalán nem. Színt vittek be a szokások, színt vittek a faluba, és mondom, az összetartozás érzését növelték. Hát nem számított az, hogy kanászgyerek volt, katona volt, az egyforma volt a többiekkel. (...)” (13. old.)
Ezekkel a válaszokkal a 90 éves férfi nyomban a helyi hagyományok két fontos tulajdonságát emelte ki: az életmód színesítése mellett a közösségépítést, a közösségi összetartozás erősítését. A katonaság – illetve a hozzá kötődő hagyomány – csak egyike volt ezeknek, de évtizedeken át kiemelten pozitív példaként állt a fiúgyerekek előtt. Más lett azonban a helyzet, amikor kitört a – kezdetben a propagandának hívén dicsőséges, virágos, díszmenetnek tűnő – első világháború. „(...) 3 nap egyszer egy nagy mezőségen voltunk beásva (...) nem lehetett füzni igy koplaltunk 48 óránát megetük 1 zerévakonzervát mert már nem türketük az éséget töbmint vagy 20 almát megetem demost már azis elfogyot és mimindig csakott vagyunk jajistenem mileszvelünk éhen veszünk a golyózáporban így éhezik azik fázik szegény baka a világ hoboruban és nyomorog szegény míg végre elesik és szegény özvegy és árvái sirajták (...)” – írta többek között szeptember 10-én egy Bablika nevű község környékén, Galíciában harctéri naplójában a bajánházi Bíró József. (68. old.)
Feketekávé, konzervgulyás – hol rizzsel, hol árpakásával, fél kenyér, de leggyakrabban krumpli (néha csak főve, máskor meg gánicaként) egy fej főtt hagymával volt a leggyakrabban viszszatérő „menü”. A kenyeret oly mértékben sütötték kukoricalisztből, hogy amikor egy vak ló beszabadult a kenyérosztás kellős közepébe, s ott háromszor is ráesett a kenyerekre, azok lisztté porladtak. A hús, a tej, az egy-két deci bor vagy egy kupica pálinka ünnepi pillanatnak számított.
Bíró 1915. október 21-én fogságba esett, és november 6-án befejezte a rendszeres naplóírást. De csak 1918. október 18-án tért haza a fogságból: addig – egyebek mellett – a Vlagyivosztoknál felállított hírhedt hadifogolytábort, Dauriát is megjárta. 1934-ben halt meg tüdővérzésben.
A sorokpolányi Kovács János 1915. június 15-én Bécsben kelt levelében – egyike az utolsó fennmaradtaknak – a következő sértett hangnemű sorokat rótta fel: „hanem ha a szénát elhordattad akor bizony azzal nem tudod micsoda nyugtolanságot szereztél és ha tényleg ugy van akor engem aratási szabatságra se várj haza és én utánam se ruhát sem egy falat élelmet ne küldj mert azonal vissza küldöm látod ha te eröseben mondtad volna hogy haza viteted akor én szászor eröseben tiltakoztam volna elene hát én meggyözödtem hogy lesz amint én mondtam de ugy veszem észre hogy te elbisztad magadat hogy joban tudsz gazdálkodni mint én ha othon vagyok hát akor csak gazdálkodj de én utánam még egy betüt se irj és számitásod töbé ne legyen” (41. old.) – Hát, igen. A férfi meggyőződése, hogy a messzi távolból is neki kell – legalább – irányítania az otthoni mezőgazdasági munkákat, még akkor is, ha nem látja az otthoni helyzetet. Nem tudjuk, hogy az asszonya helyesen döntött-e, amikor – a férje szerint – idejekorán behordatta a szénát, de megeshet, hogy az a nagy meleg miatt már valóban betakarításra szorult. Egyet viszont ragyogóan bizonyít e pár sor: a hagyományos falusi férfi és női szerepek felbomlása elkezdődött. A nőknek a fronton szolgáló férfiak feladatát is el kellett látniuk. Az ezzel szembesülő Kovácsjánosoknak pedig mély lelki sebeket okozott ennek a megtapasztalása. A levelekben gyakori téma a gazdálkodás: a családtagok hogyléte, az új bevonulók és az elhunytak sorolása mellett a leggyakrabban ez fordul elő a frontra küldött és onnan érkező levelekben.
Már-már távolba zengő szerelmi vallomások a dávidházi (ma: Bajánsenye része) Pörs Gyula és felesége, született Róka Franciska 1915 tavaszán-nyarán váltott levelei. 1910 nyarán házasodtak össze. Fáni, a feleség egyetlen vigasza a szétszakítottságban csak pici lányuk, Irma volt. Idézzünk Fáni egyik leveléből: „Szeretett Kedves Férjem kültél is abol a szómó morú virágod ból a mit nem jol kedved böl viselsz de azért eltetem örök emlek nek hogyha meg halok elviszem a fényképed megasz a virágót a sirban velem Kedves drága Férjem ugyakarok hogy nem irkok szomó rulevelet de az jábovan bizony bajos még egy levelet is meg irnóm mér nem tud engem senki megvigasztalni Kedves Szeretett draga Férjem az ért tenebusolj mert a nál inkáb nem gyühecz haza ha te is ugybusolsz mind én mert joltudom hogynéked is nagyon nehéz de nem segit hetünk rolla én mindent rád áldoznik csak érne valamit de jábovan és talán a dig töbet a dig meg nem nyugothatom talán sóha még a sirban nemlesznek pedig sokat kérem a jó istent hogy segéjen meg minden utaidban és minden gondulatodban Szertett Kedves Férjem már elfogy a kaszálás csak egyregelre valóvan a lóhert is megszárot tegnap is egy nagy szekére hoztunk be meg mámó is ketüt hózunk be mégholnap ra is egymaradójan soklesz hogy szinbe köl rak ni mega kerkán belö ismármó hózok be (...)” (118. old.)
(Mai átiratban: „Szeretett Kedves Férjem! Küldtél is abból a szomorú virágból, amit nem jókedvedből viselsz. De azért eltettem örök emléknek, hogy ha meghalok, elviszem a fényképedet meg azt a virágot a sírba velem. Kedves Drága Férjem, úgy akarom, hogy nem írok szomorú levelet, de az hiába van! Bizony bajos még egyetlen levelet is megírnom! Miért nem tud engem senki megvigasztalni?! Kedves Szeretett drága Férjem, azért te ne búsulj, mert annál kevésbé jöhetsz haza, ha te is úgy búsulsz, mint én. Mert jól tudom, hogy néked is nagyon nehéz, de nem segíthetünk. Én mindent feláldoznék érte, csak érne valamit! De hiába van! És talán addig többet meg sem nyugodhatok, talán soha, amíg csak a sírban nem leszek. Pedig sokat kérem a jó Istent, hogy segítsen meg minden utaidban és minden gondolatodban! Szeretett Kedves Férjem, már elfogy a kaszálás. Csak egy reggelre való van. A lóhere is megszáradt. Tegnap egy nagy szekérrel hoztunk be, meg ma is hozunk be kettőt, és holnapra is egy marad. Olyan sok lesz, hogy a színbe kell rakni. És a Kerkától is ma hozzuk be.)
Pörs Gyula 1915. június 30-án, a frontra vonulása előtt írt levelében hangsúlyozza: reméli, hogy visszatér majd, hiszen többen már háromszor is visszatértek a frontról. Utolsó lapját augusztus 25-én írta. Augusztus 29-én elesett. Felesége leveleit, ruháit és személyes tárgyait a frontra indulás előtt hazaküldte.
Az anyagot, családi fotókkal együtt a kötetet összegyűjtőnek adták. A másik két vasi katona levelezését is képek, dokumentumok gazdagítják. A könyv 52 illusztrációja között többek közt a 83. gyalogezred hősi halottainak szombathelyi emlékműve is látható. Bíró Friderika e gyalogezred, valamint a szombathelyi 11-es huszárezred katonái emlékének szentelte a kötetet, amelyet az Első világháborús Centenáriumi Bizottság támogatásával a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum adott ki. A kötet végén a bakanyelv szótára segít megérteni a levelekben sűrűn előforduló, átmagyarított, német eredetű kifejezéseket, amelyek a korabeli katonai szakzsargon közkeletű szavai voltak.
A háborús katonaélet embert–lelket átalakító mivoltát mélységesen mély átérzéssel foglalta össze Bíró Friderika, akinek az e kötetben közzétett első világháborús emlékek feltárását köszönhetjük. „A katona a háborúban más ember lett, mint békeidőben. A szülőfalujától messzire került parasztembernek a lövészárkokban, a »dekungokban« egy addig ismeretlen életet kellett megismernie, a földalatti világban kellett eligazodnia, élnie, együtt élnie másokkal, segíteni a gyengét, fenntartani önmagát és társait. Ételt, italt szerezni, főzni, mosni, mosakodni. A föld fölött drótakadályt készíteni, őrséget állni, étlen-szomjan menetelni – miközben a »sapnerek és a gránátok« a fejük fölött röpködtek. És megtették, és még többet is. Emberi tartásuk volt, és kitartásuk. És akit bátor katonának neveltek is, a sok szenvedés, a halottak, sebesültek látványa, az otthontól való távolság, a reménytelenség, az éhség és a magány elgyengített. Nemcsak a teste gyengült el, a lelke is magányos és gyenge lett.” (184. old.) És ilyenkor már csak Istenhez fohászkodtak, fohászkodhattak. Néhányuk fohásza meghallgattatott. Mások – sokan, nagyon sokan! – odavesztek. Ők azok a „kővé vált katonalelkek”, akikről a kötet bevezető fejezete szól, a hősi halált halt katonák. Bíró Friderika a nagyrákosi első világháborús hősi emlékmű gyermeki arcú, kővé vált katonájában jeleníti meg a frontról csak lelkükkel hazatérőket: az ő megkövült szívük „dobog” a nagyrákosi kőkatonában. És e szobor elmúlt 100 esztendejét idézve mondja el, hogy a háborút járt emberek igen gyakran itt idézték fel katonaemlékeiket, hiszen átellenében működött a kovácsműhely, ahol sokan megfordultak. Isonzó, Piave, Doberdó, Galícia... voltak a vissza-visszatérő helyek, amelyeket megidéztek, és amelyekhez szenvedés, szörnyűség, de hősi helytállás is tapadt.
Három vasi katona sorsa az első világháborúból. Három érintett család élete a háború idején. Tények. Vélemények. Érzelmek. Letűnt világ. Hogy ne legyen belőle eltűnt világ, azt e kötetnek, szerkesztőinek, szerzőjének és az érintett családoknak (is) köszönhetjük!
Horváth Sándor
Faragó Sándor: Lélekkel teljesített hivatás. Chernelházi Chernel István naplója 1914–1922. Nyugat-magyarországi Egyetem Kiadó, Sopron, 2015. I. kötet 494 old., II. kötet 609 old.
Egy Faragó Sándorral folytatott, pár évvel ezelőtti beszélgetésből értesültem a szerző abbéli nemes szándékáról, hogy 2015-ben, Chernel István (1865–1922) születésének 150. évfordulója tiszteletére szeretné könyv alakban is közkincsé tenni az elsősorban ornitológusként ismert, kőszegi születésű tudós naplóit. Chernel madártani tevékenysége, művei, valamint a szellemi hagyatékával foglalkozó korábbi tanulmányok ismerete alapján fokozott érdeklődéssel vártam a könyv megjelenését. Minthogy néhány évtizede magam is hivatásszerűen foglalkozom madártannal, természetvédelemmel és oktatással, számos kérdés fogalmazódott meg bennem a tervezett naplófeldolgozással kapcsolatban: Mi újat és érdekeset mondhatnak a száz évvel ezelőtt papírra vetett sorok a mai, felgyorsult információáramlás közepette, a modern eszközökkel rendelkező és az egyéni érdeket a közösség céljai elé helyező globalizált világban élő embereknek? Mit üzenhetnek a régi naplók a tudományt, elsősorban a madártant napjainkban művelők számára? Mit tanulhatnak belőle a növényeket, állatokat természeti értéknek tekintő, fennmaradásukért aggódó és cselekvő természetvédő honfitársaink? A Lélekkel teljesített hivatás bemutatására 2015. június 4-én Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia székházában, a jubileumi év alkalmából megrendezett emlékülésen került sor.
A két kötet, melyek nem egyszerű kordokumentumok vagy korrajzok gyűjteményei, hanem hiteles forrásmunkák és gondolatébresztő, elemző tanulmányok együttese, egyértelmű válaszokat adtak kérdéseimre. Faragó Sándor enciklopédikus tudása és holisztikus szemlélete, valamint több évtizedes rendszerező munkája eredményeként a cherneli életmű egy olyan kiadványban született újjá, amiben több tudományos és kulturális terület, a madártan, vadászat, néprajz, nyelvészet, természetvédelem, kertészet, fényképészet, sport, zene ismeretanyaga vált az olvasó számára befogadhatóvá. Az ismeretterjesztés és rendszerező leírás mellett a szerző közvetítésével és a könyv által Chernel István tiszta jellemű, ugyanakkor nem tévedhetetlen személyisége, hivatáshoz, hazához, családhoz, természethez és természetfelettihez való viszonya a XXI. századi ember számára is követhető példa lett a munka, a hit- és közélet, valamint az emberi kapcsolatok alakítása terén.
Az első kötet a Chernel-naplók napi bejegyzéseinek eredeti szövegét tartalmazza időrendi sorrendben. Ezek nagyon sokféle témát érintenek, az időjárástól, a madártani megfigyeléseken és családi, vadászati történeteken át a politikai helyzet leírásáig. Az első bejegyzés Kőszegen született 1914. január 1-én: „-6° szép idő, csendes. Lábszánkón kirándultam a »Hétforrás« felé. Kitűnő pálya, remek zúzmarás erdő. Írogatás. Olvastam Jókai: Kis királyok c. művét. Gerstenberger Jenő főisp. titkár sógoromnál, Miske Kálmánnál volt.” Az utolsó, 1922. január 29-én, ugyancsak Kőszegen írt sorok: „-6, borult. Éjjel 38,4°-os lázam volt és szaggatás bántott: influenza. Csak ebédre keltem föl. Délután Dora a vasúti állomásra ment s meghozta Tormay Cecilt, Bornemissza Adél bárónőt és Hohenlohe Egon herceget, ki azelőtt Nagyszebenben volt plébános. Tea előtt Dora megmutatta nekik a várost és nevezetességeinket.”
A könyv második kötetének korabeli fényképekkel illusztrált tizenkét fejezete az első kötetben publikált naplók tartalmának tematikus feldolgozásán keresztül mutatja be Chernel István életét, szűkebb és tágabb környezetét, különös tekintettel a tudós utolsó nyolc évének történéseire. 1914 és 1922 között Chernel minden téma feljegyzésre érdemes információit egy naplóban rögzítette, míg ezt megelőzően külön naplóba írta a vadászattal és madarakkal kapcsolatos megfigyeléseit (1. fejezet).
A Chernel család történetének Chernel István életútja szempontjából legfontosabb vonatkozásait, mozzanatait 1240-től a tudós haláláig követhetjük nyomon. A családtörténeten belül nagy hangsúlyt kap a család rokoni és baráti kapcsolatainak bemutatása, a szülőváros, Kőszeg XX. század eleji helyzetének leírása, valamint az I. világháborúban fiatalon elesett fia, Chernel Miklós, illetve a Chernel-per történetének részletes tárgyalása (2. fejezet).
Chernel István egyike a valaha élt legnagyobb tekintélyű, itthon és külföldön is elismert magyar ornitológusoknak. Herman Ottó (1835–1914) halála után átvette a Magyar Ornithológiai Központ, a későbbi Madártani Intézet vezetését, valamint a ma is létező Aquila madártani folyóirat szerkesztését. Chernel céltudatos és kitartó küzdelme kellett ahhoz, hogy az egyébként ma is tapasztalható kicsinyes szakmai féltékenységen alapuló és/vagy fiskális szempontokat figyelembe vevő politikai döntések ne szüntessék meg az „árva tudomány” (így nevezte Chernel az ornitológiát) szervezeti hátterét. A gyakorlati madárvédelem hazai fejlesztésében ugyancsak elévülhetetlen érdemeket szerzett, felhívására alakult meg 1902-ben a Kőszegi Állatvédő Egyesület. Chernel elsősorban faunista volt, a madárfajok elterjedésére vonatkozó, 1914 és 1922 között végzett ún. avifaunisztikai megfigyeléseinek teljes adatsorát a madárfajok rendszertani sorrendjében tanulmányozhatjuk (3. fejezet).
A „vadásznaplók” feljegyzéseinek elemzése során a szerző értékeli a vadászatot is méltósággal és alázattal művelő Chernel vadászati kapcsolatrendszerét, amin keresztül nem csak a korra jellemző vadászati szokásokba, módszerekbe pillanthatunk be, hanem az akkor élt madár- és emlősfajok állományviszonyairól is kapunk egy átfogó képet (4. fejezet).
Chernel életvitele példa a rendszeres mozgás végzésére és a fizikai munka megbecsülésére. A vadászat és madarászat mellett mindennapi tevékenységének része volt a kertészkedés és a szőlővel való foglalatoskodás is. Norvégiából hazatérve ő honosította meg a síelést Magyarországon, amit rendszeresen gyakorolt is (5. és 6. fejezet).
Chernel István nemcsak műértő és műkedvelő, rendszeresen színházba, moziba és koncertekre járó ember volt, hanem a kultúra több területének alkotó résztvevője is. Naplóiba néha saját verseit is beírta, olykor német nyelven, de a „poétalélek” kiválóan rajzolt és citerázott is, meghatározó alakja volt a kőszegi zenei életnek (7. fejezet). A Chernel család badacsonyi birtokán zajlott események tárgyalásán keresztül megismerhetjük az ottani gazdasági és társadalmi élet viszonyait és kapcsolatrendszerét (8. fejezet). A család gazdasági és pénzügyi hátteréről külön fejezetben olvashatunk (9. fejezet).
Chernel István szemüvegén keresztül láthatunk egy „szubjektív korrajzot” is a XX. század világfelforgató (I. világháború) és Magyarországot átformáló (forradalmak, trianoni veszteségek) első évtizedeinek eseményeiről. Ezek mély nyomot hagytak a hazáját tisztelő és szerető tudós lelkében, amit az 1919 szilveszterén írt naplóbejegyzése is elárul: „Hiszen évek múltán sem zökkenhet helyre a világrengés által megbomlott egyensúly, s éppen szegény Magyarország és a szegény magyar nemzet a legbetegebben, megrongyolódva, megtépázva, megnyomorítva mindenében kerül ki az 5 éves vérzivatarból.” (10. fejezet). A vészterhes időszakban azonban voltak olyan különleges természeti jelenségek (földrengések, árvizek) és társadalmi események (halálozások, házasságkötések, tudományos rendezvények), melyeket Chernel érdemesnek tartott arra, hogy feljegyezzen naplóiba (11. fejezet).
Korának nemzetközileg is elismert, kiemelkedő ornitológusa, a sísport hazai meghonosítója, a vadászat nemes képviselője, a természetet rajongással tisztelő hazafi, a családját szerető hívő ember, a humanista természetvédő, a lelkes lokálpatrióta és földbirtokos világképe tartalmas és gazdag – de tragédiáktól sem mentes – életútja során formálódott, miközben ő is nagy hatással volt a szűkebb és tágabb környezetében élő emberekre. Erről tanúskodnak a korabeli társadalom állapotáról és emberi kapcsolatairól írt megállapításai (12. fejezet).
Chernel István korai halála megrendítette a családot, Kőszeg város polgárait, a hazai és nemzetközi tudományos élet képviselőit. Az Aquila 1921. évi, 1922 májusában megjelenő száma Chernel István gyászköteteként jelent meg, melyben Almásy György (1867–1933) írt nekrológot. „...Tavasz nyílása, madárvonulás kezdete! Megindul a madárvonulás, de most már Chernel István nélkül! Hűséges, kék szeme soha sem fog többé szárnyas kedveltjei után szeretettel tekinteni; soha többé az isteni szép, nagy és remek Természetbe...” (13. fejezet).
A Chernel-naplókban elmerülve, Faragó Sándor elemzéseinek segítségével nemcsak különleges időutazást tehet az olvasó a múltba, hanem a mai kor helyzetértékeléséhez és megértéséhez is közelebb kerülhet.
„Értsd meg jól, hogy csak a munka
Boldogítja éltedet,
Főleg ha nyert képességed
A hazának szenteled” (Chernel, 1882)
Gyurácz József
Tanulmányok Gróf Mikes János szombathelyi megyéspüspökről. Szerk.: Bakó Balázs, Pál Ferenc. Martinus Könyv- és Folyóiratkiadó, Szombathely, 2015. 244 old. /Géfin Gyula Kiskönyvtár 2./
A tanulmánykötet a Martinus Kiadó és a Szombathelyi Egyházmegyei Levéltár által 2014-ben útnak indított sorozat – a Géfin Gyula Kiskönyvtár – 2. tagjaként* jelent meg 2015 októberében. A Szombathelyi Egyházmegye 2011–2012-ben ünnepelte Mikes János püspöki kinevezésének 100. évfordulóját. Ebből az alkalomból a püspökség és Vas Megye Közgyűlése 2011. november 4-én közös tudományos konferenciát rendezett. A kötet jórészt az ezen a konferencián elhangzott előadások szerkesztett változatait tartalmazza, de helyet kapott benne Rétfalvi Balázs szerkesztésében Szendy László volt szombathelyi plébános Mikes püspökről írt visszaemlékezése is.
A szám szerint nyolc előadás témája igen széles skálán mozog. Mikes János püspök főpásztori tevékenységének szinte minden elemét érinti: átfogó életrajzán kívül megtalálható benne közéleti és politikai szerepvállalása meghatározott korszakba ágyazva, de személyében megismerkedhetünk egy mecénás püspökkel és kulturális hagyatékával is.
A kötet értelemszerűen Mikes püspök életpályáját bemutató tanulmánnyal indul. A szerző, Bakó Balázs a püspök születésétől egészen haláláig vázolja fel az erdélyi származású főpásztor életének főbb állomásait: a papi hivatáshoz vezető utat, első lelkipásztori szolgálattal töltött éveit, és nem utolsó sorban szombathelyi püspöki tevékenységét. De rövid kitekintést tesz a már nyugalmazott püspök utolsó évtizedére is.
Pál Ferenc tanulmánya Mikes kinevezésének körülményeihez szolgáltat kiegészítő információkat, részletesen bemutatva azokat az illetékességeket, eljárásokat, jogi hátteret, amelyek a korszakban a püspöki székek betöltését szabályozták, majd kimerítően feltárja és elemzi azokat a püspöki szék betöltését övező egyházi és politikai találgatásokat, amelyek Mikes püspök kinevezését megelőzték. Rámutat arra a számos, nemegyszer ellentétes politikai, kormányzati, egyházi, egyházigazgatási érdekre és szempontra, melyek egy-egy kinevezést meghatároztak.
A következő munkát (Soós Viktor Attila: Párhuzamos vonások Mikes János és Apor Vilmos püspökök életrajzában) – életrajzi jellege miatt – talán szerencsésebb lett volna Bakó Balázs tanulmányát követően közölni, vagy a konferenciaelőadások utolsó tagjaként, ahol mintegy tematikai keretet alkotott volna az első átfogó életrajzi munkával. Az egyébként igen érdekes dolgozatban a szerző – miként a cím is mutatja – olyan párhuzamokat, egyezéseket keres a két egyazon korszakban, egyazon politikai viszonyok között élő főpap, Mikes püspök és Apor Vilmos életpályájában, melyek a későbbiekben hasonló módon határozták meg életüket, pályaválasztásukat, szellemiségüket, sőt cselekedeteiket is.
Az ezt követő tanulmányok már Mikes szombathelyi püspökként eltöltött időszakával, főleg közéleti és politikai tevékenységével foglalkoznak nagyjából időrendi sorrendben. Katona Attila hat korszakra elkülönítve mutatja be Mikes közéleti szerepvállalását a helyi és országos politikai viszonyok keresztmetszetében. Schmidt Péter az ország- és egyháztörténet kontextusában tárgyalja Mikes püspök Nyugat-Magyarországot érintő Trianon-politikáját.
Balogh Margit vizsgálódása – ahogy ő maga is megjegyzi – „kilóg a Mikes János püspök pályaképét bemutató munkák sorából.” (111. old.) A szovjet-orosz egyházpolitika bemutatásával járul hozzá annak a korszaknak és egyházpolitikájának megértéséhez, amelynek gyökerei Mikes életének évtizedéig nyúlnak vissza, vagy amint találóan a szerző megfogalmazza: „amely Mikes életében még csak kísértett, de halálát követően ... valósággá vált.” (111. old.)
Mikes János püspöki székhelyén végzett művészeti, kulturális tevékenységét és hagyatékát mutatja be H. Simon Katalin tanulmánya. A főpásztor – a művészet és kultúra igen széles spektrumát átfogó – műpártoló, műkincsgyarapító tevékenységén belül a szerző külön hangsúlyt fektet munkájában a püspök könyvkultúrájára, könyvtárára.
Az előadások sorát, tematikai és időrendi logikát egyaránt követve, Tóth Krisztina Mikes püspök lemondását, annak okait vizsgáló-elemző tanulmánya zárja, melyben a szerző Mikes püspök lemondását főleg gazdasági, anyagi okokhoz köti.
Bár a konferenciaelőadások sorában nem szerepelt, a kötet végén azonban helyet kapott Rétfalvi Balázs szakszerű interpretálásában egy memoár is: Szendy László egykori szombathelyi plébános visszaemlékezése Mikes püspökről. A visszaemlékezés közlése nemcsak Tóth József fent említett Emlékezzünk régiekről című munkája Mikesre vonatkozó kiegészítésének tekinthető, de a konferencia elemző-leíró tanulmányai után közel hozza az egykori főpásztort az olvasóhoz, aki ezáltal nemcsak az arisztokrata főpapot, műpártoló-műgyűjtő mecénást, konzervatív-legitimista politikust és közszereplőt ismerheti meg, hanem a hétköznapi embert is.
Külön kiemelhetjük a kötet végén található Név- és Helymutató jelentőségét, amely a rendkívül adatdús kötetben való tájékozódást nagyban megkönnyíti az olvasó számára.
Mindent összevetve a tanulmánykötet maradéktalanul teljesíti azt a – konferencia-szervezők és a szerzők által kitűzött, bár konkrétan nem megfogalmazott – célt, amelyet Katona Attila a maga tanulmányában így vetett papírra: egy „személy köré szerveződő konferenciának nemcsak az a célja, hogy emléket állítson az illetőnek, ... hanem, hogy újabb szempontokkal, megközelítésekkel, újfajta kérdések megfogalmazásával gazdagítsa, árnyalja az életmű egészét, vagy annak egyes elemeit, fejezeteit.” (69. old.)
Cselenkó Borbála
Dr. Horváth László: Kőszegtől Kőszegig. Szerkesztette: Dr. Bariska István. Heliosz-N Bt., Nagykanizsa, 2015. 217 old.
Egy újabb „kőszegi könyv”, mondhatnánk, de csak félig volna igaz az állítás. A Kőszegtől Kőszegig című kötet iránti érdeklődés feltehetően átlépi a kisváros, sőt a megye határait is. A szerző életútja hazánk történelmével több ponton szorosan összeforrt.
A kötet A/5-ös formátuma a naplójelleget erősíti. A (belső) címoldalon szereplő mondat arról tájékoztat, hogy a történetsor a 3 806 693-as számú hadifogoly feljegyzéseinek gyűjteménye. Ennek ad nyomatékot az 5. oldalon található – a főszövegből (112. old.) kiragadott –, mottóul szolgáló mondat is: „Ha Isten megsegít, és hazakerülök, megírom ennek a fogságnak a történetét.”
De ki volt Horváth László (1913–1994), a kötet szerzője? (Fényképe megtalálható a 2. oldalon.) A kőszegiek, akik személyesen ismerték, még ma is emlegetik a tanárt, aki 1939. február 15-én érkezett a városba. A Kőszegtől Kőszegig kötetét egykori tanítványai, barátai és munkatársai – bizalmasan – csak „Tapi bácsi naplója”-ként emlegetik. S hogy ki ő, és honnan jött, azok számára, akik csak hírből hallottak róla, a könyv első részében (11–36. old.) ő maga ad választ.
1913. február 5-én született Budapesten. Tizennégy éves korától saját keresetéből fedezte tanulmányait. A budapesti Szent Benedek Reálgimnáziumban érettségizett. Magyar–francia–latin tanári oklevelet a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett 1937-ben. (Az orosz nyelv tudójává később a történelem folyása avatta.) Álláskeresés, majd katonai szolgálat következett. 1938-ban szerelt le. Kevéssel több mint egyévi szentendrei kitérő után a „Honvédelmi Minisztérium latintanárt keresett a kőszegi honvéd középiskolai nevelőintézethez...” (12. old.)
A könyv második nagy egysége, az 1944 szeptemberétől kezdődő és az 1965-ös évvel lezárt napló élvezetes stílusban meséli el katonatanári élményeit, a háború, a frontszolgálat, a fogság és a hazaérkezés, a visszailleszkedés napjait. A fogságból való „szabadulásának” hírét például így idézi fel: „Óriási éljenzés, könnybe lábadó szemek, feltörő sírás, aztán ezernyi torokból felhangzott a Himnusz és a Hiszekegy.” (148. old.)
„Tanítva tanulunk legjobban” – írja másutt a kőszegi tanár (139. old.). Mint valami rendhagyó történelemkönyvből, úgy tárulnak fel az olvasó előtt a „főszereplő” kimondott és kimondatlan vívódásai. A fogolytábor közösségéről ezt olvashatjuk: „Ez a tábor – kicsiben – Magyarország középosztálya, tehát vezetésre hivatott rétege. S mit mutat a hadifogság mindent élesen kirajzoló tükrében? Egy sor elszomorító vonást: tudatlanság, önzés, munkátlanság, meddő intézkedések halmozása, rosszindulat, itt-ott van csak ebben a piszkos lében egy-egy tisztább szigetecske.”
Dr. Horváth László közlésre szánta feljegyzéseinek gyűjteményét. Halála után huszonegy évvel a gyermekeinek köszönhető, hogy nyomtatásban is megjelenhetett. Az Előszót (7–10. old.) a szerző egyik fia, Horváth Tamás, a nagy lélegzetű Utószót (198–217. old.) pedig Dr. Bariska István ny. levéltáros írta. A szerkesztő felhívja a figyelmet: „Születtek visszaemlékezések, szakdolgozatok, iskolatörténetek, disszertációk is, de tanári szemmel látó emlékezetet alig ismerünk.” (199. old.)
Nyolc fénykép és tíz (+1 a hátsó, karton fedőlapon) dokumentum másolata teszi teljesebbé a bejegyzéseket. A 217 oldalt 208 – néhol a következő oldalra átcsúszó – lábjegyzet gazdagítja. Zavaró, hogy az Utószó páros oldalon kezdődik, és hogy hiányzik a Tartalomjegyzék. Hiányzik, hiszen a főszöveg (11–196. old.) 97 fő- és alcímet tartalmaz. Mindettől függetlenül Tapi bácsi naplója olyan élménnyel szolgál, amely minden bizonnyal nemcsak a kőszegiek, hanem a széles olvasóközönség érdeklődésére is számíthat. Az pedig, hogy „kinek mit mond, milyen tanulságokat von le belőle, ez már az olvasó dolga, és ez az a pillanat, amikor a könyv elkezdheti saját önálló életét élni!” – fogalmazta meg a szerző fia, Horváth Tamás, 2015 novemberében a kötet bemutatóján.
Tóthárpád Ferenc
„Jól esik köztetek lenni...” Női sorsok, szerepek Deák Ferenc környezetében. Szerkesztette: Kiss Gábor. Zalaegerszeg, 2015. 228 old.
A kötet egy 2013-ban Zalaegerszegen, Deák születésének évfordulójára rendezett konferencia előadásainak tanulmányokká átdolgozott, szerkesztett változatát tartalmazza. Bevezetőjében a szerkesztő Kiss Gábor már hangot adott a konferencia kissé bulváros tematikát sejtető címének (Deák és a nők) és tartalmának (voltaképpen Deák magánéletének, rokoni és társasági kapcsolatainak források alapján készült elemzése) különbözőségére. A konferenciakötet azonban ennél többet is ad, a XIX. századi kis- és középnemesi réteg életmódjának, ezen belül különösen a női sorsok széles skálájának bemutatását.
Bár magának Deák Ferencnek nem voltak közvetlen leszármazottai, egy nagyon is nagyszámú, területileg fél Dunántúlt behálózó rokoni körhöz tartozott, amelynek tagjai egymással folyamatos, hol jó, hol rossz, de mindenesetre eleven kapcsolatot tartottak. Tették pedig ezt gyakori utazásokkal, egymás körében töltött hetek és gyakori levélváltások segítségével – avagy hosszasan elnyúló vagyonmegosztási perek során.
Deák felmenői, vér szerinti és házasság révén került rokonsága a korabeli átlagnak megfelelő körülmények között élt; voltak tehetős és szerény körülmények között élő, jól és rosszul gazdálkodó, adósságcsináló és azokat kiegyenlítő, pereskedő és békét szerző tagjai, voltak köztük helyben, a birtokukon maradó és a megye kötelékében vagy akár Budapesten munkát vállaló férfiak és nők is. Közös jellemzőjük az átlagnál jobb iskolázottság volt, amelyet a szerény anyagi körülmények között élők is fontosnak tartottak, éspedig nemcsak a férfiak, hanem a nők körében is (pl. Dőry Franciska). Levelezésük, naplójuk, visszaemlékezéseik, amelyek a konferencia forrásanyagául szolgáltak, Deákot a közéletből kiszakadni tudó társasági emberként, a rászorulókról gondoskodó, övéiért felelősséget vállaló, életüket atyaian segítő barátként mutatják be.
A Deák környezetében élt és a kötetben megjelenő hölgyek egyik része rokon. Közéjük tartozik a botrányairól híres nagyanya, a kedvessége és műveltsége valamint példaszerű háztartása révén köztiszteletnek örvendő pusztaszentlászlói nővér, Klára, a Tolna megyében élő másik leánytestvér, Jozefa, valamint a zalatárnoki unokatestvérek és unokahúgok sora. A másik csoportba a barátok és keresztgyermekek tartoznak, köztük a gyámleány, Vörösmarty Ilonka, a kedves keresztlány, Dőry Franciska, vagy a „titkos szerelem” tárgya?, Inkey Szidónia. Végül a harmadik kört azok alkotják, akik életük során valami okból szorosabb kapcsolatban voltak a közéleti Deák Ferenccel, mint Batthyány Lajosné Zichy Antónia, a miniszterelnök felesége, Festetics Mari grófnő, Erzsébet királyné udvarhölgye és a 48-as szabadságharcos-költő Vachott Sándor felesége, Csapó Mária, aki újságíróként a magyar nemzeti liberalizmus lelkes propagálójaként élvezte Deák bizalmát és segítségét.
A családnak és magának Deáknak kevés a vasi kapcsolata. Közéjük tartoznak a fentebb már említett nagyanya, Hertelendy Anna felmenői, akik a XVI–XVII. században Vas (és Sopron) vármegyei birtokosokként viseltek különböző tisztségeket, valamint a Hertelendyekkel távoli rokon és Vasban birtokos dukai és szentgyörgyvölgyi Széll Kálmán, aki felesége, Vörösmarty Ilona révén, de politikai pályafutása miatt is Deák legbensőbb baráti köréhez tartozott.
A forrásul használt visszaemlékezések, naplók, levelek nemcsak a tanulmányok címében említett hölgyek életéről árulkodnak, hanem Deák életrajzához is sok adatot szolgáltatnak. Némelyikük kifejezetten ezzel a szándékkal íródott (Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona emlékezései, Vachott Sándorné Csapó Mária cikkei). Igaz, ezek az adatok már nem hatnak az újdonság erejével, hiszen Deák életrajzírói felhasználták őket saját műveikben. A női megfigyelések inkább a magánember szórakozásairól, szokásairól, a rokoni-baráti körben tett megjegyzéseiről szólnak, és persze Deák nőideáljáról, amelynek szóban és leveleiben is gyakran hangot adott: a jó erkölcs mellett a nők legfontosabb vonása számára a nőiesség és a rendületlen hazaszeretet kellett legyen. Ugyanakkor óvott az olyan – nőiesnek mondott – tulajdonságoktól, mint a pletykálkodás, a gúny és az üres fecsegés.
Széles körű jogi és gazdasági ismeretei miatt, és mert ajánló szavai sokat jelentettek, a különböző hivatalokban és a fővárosban is sokan kerestek problémáikra megoldást a Haza Bölcsénél. Ő pedig, ha vállalható volt a kérelmező ügye, szívesen segített, sőt hosszabb távon is figyelemmel kísérte a rászorulók sorsát. Ahol pedig maga nem tudott segíteni, megkereste a megfelelő embereket, akiknek a hozzájárulása megoldhatóvá tette azt, amit egymaga nem volt képes. Ilyen volt pl. a Vörösmarty-árvák számára rendezett gyűjtés, vagy Csapó Mária támogatása folyóiratainak előfizetésével.
A népszerű téma ellenére a kötetben megjelent tizenegy tanulmány nem könnyű olvasmány. Mivel a forrásfeldolgozások megkövetelik a pontos hivatkozásokat, és a belőlük kiolvasott ismeretanyag is jobbára egy szerteágazó család életéről, rokoni kapcsolatairól szól, a tanulmányokban rengeteg a név és évszám, így inkább a megye- és a társadalomtörténet iránt mélyebben érdeklődők vagy hivatásuknál fogva ezzel a témával foglalkozók, mintsem a szélesebb közönség olvasmányai lesznek. Ezt húzza alá a lábjegyzetelés mennyisége mellett az is, hogy az ott szereplő rövidítések feloldása is magukban a jegyzetekben, tehát a kötet különböző pontjain szerepel. A törzsszöveg azonban világosan szerkesztett, jól olvasható és esztétikus. Átgondoltabb lehetett volna azonban a borító terve, illetőleg a rajta lévő fényképek felhasználása. Így a montázson nem lennének felesleges vagy hiányzó testrészek, és az arányok is jobban megfelelnének a valóságosnak.
Marx Mária