TUDÓSÍTÁSOK, HÍREK

„SEM GYŰLÖLETTEL, SEM ERŐSZAKKAL...”
Konferencia gróf Esterházy János, a XX. századi mártír sorsú felvidéki politikus emlékére
Szombathely, Őrvidék Ház, 2015. október 28.

A Nemzetstratégiai Kutatóintézet, a Rákóczi Szövetség Vas megyei szervezete, valamint az NymE Bolyai János Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium által szervezett konferencián magyarországi, csehországi, lengyelországi és felvidéki előadókat hallhattak az érdeklődők a szűknek bizonyult teremben. A három szekció levezető elnöke Csehi József, a Rákóczi Szövetség Vas Megyei Szervezetének elnöke, Kovács Jenő, a szombathelyi székhelyű Apáczai Csere János Alapítvány elnöke és Martényi Árpád, a budapesti Esterházy János Emlékbizottság elnöke volt.

Megnyitó beszédében dr. Puskás Tivadar, Szombathely polgármestere a felvidéki politikus méltatása mellett kiemelte az idén többszörös évfordulós Mindszenty József hűségét – fejet hajtva mindkét fehér vértanú előtt.

Farkas Csaba, az Őrvidék Ház igazgatója fölolvasta Dr. Hende Csaba köszöntő levelét. Az országgyűlési képviselő a politikusoknak is üzent: hitével, becsületességével, hű magyarságával Esterházy János minden kor minden politikusa számára példaként áll; megérett az idő, hogy elfoglalja méltó helyét a magyar történelmi panteonban.

Fráter Olivér történész, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese Szász Jenő elnök nevében köszöntötte a hallgatóságot. Gróf Széchenyi Istvánhoz hasonlította Esterházy Jánost, aki élete válaszútjain mindig helyesen döntött, hiszen lépéseit az egyetemes emberi mérce és a haza iránti hűség vezérelte. A meghurcolt és haláláig fogva tartott ember sorsa példája a nemzet néma pusztulásának, illetve jelképe a XX. század történelmében fogva tartott nemzetek rabságának.

Martényi Árpád a Rákóczi Szövetség és a kebelében működő Esterházy Emlékbizottság nevében elmondta, hogy a névválasztásban a két személy – Rákóczi és Esterházy – párhuzamos sorsa is megragadható: édesapjukat fiatal korukban veszítették el; édesanyjuk révén horvát illetve lengyel családi kapcsolatuk is volt, de magyarrá nevelődve a hazához hű vezetőkké váltak. Mindketten korán – 59; 56 évesen – haltak meg száműzetésben illetve börtönben.

Az előadók közül elsőként a Lengyelországból érkezett Arkadiusz Adamczyk történészt, a Jan Kochanowsky Egyetem tanárát hallgathatta a közönség: Esterházy János jelentősége a közép-európai párbeszédben. A lengyel ági Tarnowsky család szerepe a magyar Széchenyi családéhoz fogható. Az édesanya hét évi házasság után özvegyként, három gyermekkel itt maradt: gyermekeit magyarnak nevelte föl, de a lengyel nép szeretetét, kultúrája befogadását is örökül hagyta rájuk. Esterházy János prágai képviselőként aktív kapcsolatot tartott a lengyel kormány képviselőivel; a lengyel háttér a két világháború között állandó tájékozódási pont volt a számára. Segítette a lengyelek menekülését Magyarországon keresztül, köztük Kazimierz Sosnkowski nyugatra távozását, aki később az emigráns kormány hadügyminisztere, majd miniszterelnök-helyettese lett. A nevezetes 1942-es zsidótörvény megszavazásának másnapján a pozsonyi náci lapok megírták, hogy csak a gróf nem szavazta meg. A 12 évnyi politikai szerep „jutalma” 12 év szenvedés lett.

Fráter Olivér előadásában – Magyar kisebbségi sors a két világháború közötti Csehszlovákiában – történelmi bevezetőként nagy ívű panorámaképet vázolt fel a Monarchia utolsó évtizedeiből, éveiből. Részletesen elemezte a „nagy háború” végének Felső-Magyarországot érintő történéseit, majd az új közép-európai rend – benne a Csehszlovák Köztársaság és Csonka- Magyarország – megteremtését. A magyar nemzeti kisebbség mintegy pántlikaszerűen húzódott a két ország határa mentén, hol szélesebb, hol keskenyebb sávban, amit azóta a csehszlovák és szlovák nyelvpolitika több ponton áttört. A magyarellenes törekvésekben szerepet kapott/kap a közigazgatás átszervezése, az oktatásügy, a magyar történelmi múlt emlékeinek eltüntetése. (A hét felsőoktatási intézmény közül négyet átköltöztettek Magyarországra, hármat jogutód nélkül megszüntettek. Az alsóbb iskolák elsorvasztása is tervszerűen történt.) A földreform pedig a szláv nemzeti terjeszkedés szociálpolitikai köntösbe bújtatott leghatékonyabb eszköze volt – lásd: szláv telepes falvak létesítése a magyar etnikai tömbben.

Paál István, a Rákóczi Szövetség zalaegerszegi szervezetének elnöke kérdésére, mely Esterházy János rehabilitálása ügyében hangzott el, Martényi Árpád válaszolt. A jogászok képtelenek megállapodni, mert évekkel ezelőtt megerősítették a beneši dekrétumokat, s az elítélés ezek alapján történt. A történészek pedig képtelenek elvonatkoztatni beállítottságuktól. Határozott politikai döntésre van szükség: beismerve, hogy „tévedtünk” – nem háborús bűnös. A zsidóság egy részétől pozitív jelzéseket kaptunk, a pozsonyi zsidóság viszont határozottan ellene van, hogy őt, mint zsidómentőt, kiemeljük. Egyházi vonalon tele akadállyal a boldoggá avatási eljárás. Dokumentálni kell mindent, hogy mire beérnek a lehetőségek, legyenek hiteles nyilatkozatok, emlékek, vallomások.

Molnár Imre történész, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója kordokumentumokkal, fényképekkel gazdagon illusztrált előadásában (Esterházy János politikai pályája és mártíromsága) a mártír politikus életének állomásait vette sorra. Kassán került be a parlamentbe, ahol lefordították és kiadták a Rerum novarum pápai enciklikát; politikai hitvallása és tevékenysége az egyház szociális tanítására épül.

Missziós elszántsággal járja az országot – „Istennel a magyar jövőért." A Felvidék egy része visszacsatolásakor lemondott parlamenti képviselőségéről Budapesten; a kisebb Szlovákiában maradt a magyarok jogainak képviseletében. A maradást választotta a háború végén is, és illegalitásban folytatta addigi tevékenységét. Amikor súlyos betegen tér haza Szibériából 1949-ben, fölajánlják neki, hogy nyugatra távozhat, de ő harmadszor is a hűséggel válaszolt, pedig tudhatta: vagy kivégzik, vagy börtönben pusztul el.

Drámaian megrázó, egyben fölemelő volt Jan Janků (1921–) visszaemlékező vallomása a fehér vértanúról. (Emlékeim rabtársamról a mírovi politikai börtönből) Az egykori cserkészparancsnok, a ferences harmadrend jelöltje koncepciós perben életfogytiglani börtönítéletet kapott. A mírovi börtönben tanúja volt Esterházy szent életének és halálának. Mint mondta, nagyon összetört teste alig élt, de a lelke óriási volt. A hite éltette, de látta, hogy a végéhez közeledik. Szintén rabként a kórházi részlegen volt Hopko Bazil görögkatolikus püspök is, aki az ő kérésére ellátta az utolsó kenettel; a püspök keze között halt meg.

Janků bácsi elmesélte azt is, hogy cellájukban hogyan készült a szájuktól megvont kenyérdarabokból egy szenvedő Krisztus-arc. Tizenketten (!) voltak egy cellában; mindannyiuk kenyérdarabkája belekerült a szobrocska anyagába. Később sikerült kimenteni a börtönből a keresztre formált arcot, s ma is őrzi más relikviákkal együtt, melyek a csodált vértanúra emlékeztetik őt.

Ladányi Lajos, a Zoboralji Kulturális és Információs Központ igazgatója a magyarság legészakibb, összefüggő csoportja sorsáról tartotta meg előadását A zoboraljai szórvány magyarság múltja, jelene és jövője címmel. Zoboralja tizenhárom Árpád-kori alapítású falujának lakosságát székely eredetűnek tartják. A kistáj ismertségét növelte a Zobor-hegyen emelt millenniumi emlékmű, Kodály Zoltán népdalgyűjtő tevékenysége, és Esterházy János személye. A gazdag hagyománykincs ellenére mára az itteni magyar közösség állapota olyan seb lett a nemzet testében, amellyel bemutatható a Trianon utáni beolvadási folyamat mindenik szakasza.

A nyelvi, kulturális és gazdasági erózió megállítása érdekében vállalt küzdelem része, hogy a lehetőségekkel foglalkozó fórumon (1994) megszületett Zoboralja rehabilitációs terve: szükséges magyar nyelvű középiskola – megnyílt Alsóbodokon 2000-ben –, közösségház, magyar nyelvű újság, országos figyelemfelkeltő rendezvények tartása, stb. 2004-től testvériskolai kapcsolat alakult a bodokiak és a szombathelyi Bolyai János Gimnázium között. Fölértékelődött a polgármesterek, képviselők, civil szervezetek szerepe a szórványmentés/értékmentés dolgában.

Paulisz Boldizsár, az Alsóbodoki Magyar Tannyelvű Magán-szakközépiskola alapítója és fenntartója Esterházy János kultusza szülőföldjén, Zoboralján címmel foglalta össze az emlékezések, emlékhelyek történetét sok fotó bemutatásával. Erőfeszítésük eredményeképpen – Aliz grófnő Rómáig vezető támogatásával – Nyitrán magyar nemzetiségű püspöki helynök van.

Az Esterházy Jánosra való demonstratív megemlékezés az édesapa sírjánál – jelképes sírnál – indult. A kezdeti néhány fő az évek során mind nagyobb tömeggé nőtt, kiegészülve a szombathelyi testvériskola tanáraival, diákjaival, míg aztán a nagykövet úr és egy európai parlamenti képviselő is megjelent. Nagy sikernek számított emléktábla elhelyezése a nyitraújlaki templomban; 2012-ben Esterházy János első keresztútjának megépítése – a püspöki helynök szentelte föl –; 2013-ban, a „Hit Évé”-ben a Kálváriadombon leendő kápolna alapkőletétele, 2015-ben pedig – száz évvel az eredeti, szegények és árvák megsegítését szolgáló oszlop fölállítása után – a „vasturul” újraalkotása.

Hetényi József, a másik rabtárs betegsége miatt nem tudott elutazni Celldömölkről, de háláját és szeretetét kifejező levelet küldött arról a személyről, aki őt fiává fogadta, s akinek mindent köszönhet – azt is, hogy hatvanöt évvel ezelőtt a jeges pokolból hazajöhetett. (Leveléből – Esterházy rabtársa voltam a GULÁG-on – Molnár Imre olvasott fel részleteket.) Mint írta, idős társa, segítője szent ember volt; még csak félreérthető, félremagyarázható szót se hallott tőle soha. Sorsa ellen nem zúgolódott, nem panaszkodott. Nagy tisztelője volt Szűz Máriának, akit sokat kért hazatéréséért. Szenvedéseit fölajánlotta Jézusnak az ő népéért, engesztelésül. Ő a magyarok szenvedő Krisztusa. (Vö.: KAPILLER Ferenc: A magyarok szenvedő Krisztusa. Hetényi József beszél. In: Vasi Szemle, 2009. 4. sz. 405–426.)

Duray Miklós nagyerejű beszédében – A felvidéki magyarság jogfosztása 1945 után – abból a megállapításból indult ki, hogy „helyzetünk nem javul, Esterházy János időszerűsége állandó.” Politikusként az volt a feladata, hogy a háború és Trianon utáni káoszból mutasson kiutat olyan térségben – Csehszlovákiában – amely nem ország volt, csak mesterséges állam. Olyan állam, melynek rendszere nemzethatalmi demokrácia volt, vagyis parlamentáris fasizmus. Az ilyen állam a csoport tagjainak akarata ellenére jött létre. Ebben egy közösség, mint a magyarság is, egyúttal etnikailag összetartozó társadalom is – helyzeti veszélyt jelentett az államalkotók számára, hiszen a mesterségest természetessé, az alig élhetőt élhetővé akarják alakítani. Ebben a helyzetben vállalta a gróf a politikusi feladatot, nem kis elszántsággal.

A magyarság nyelvi, művelődési, gazdasági jogainak védelmében egyfajta autonómiaprogramot fogalmazott meg, ugyanakkor támogatta a szlovák autonómiatörekvéseket is. Az állam azonban, amíg létezett, elvégezte feladatát: a magyarok megtizedelését (1920–1938), a magyarok és a németek üldözését (1945–1949) és a szlovák autonómia híveinek bebörtönzését illetve kivégzését 1959-ig.

Kocsis László, a prágai Esterházy Emlékbizottság elnöke, a csehországi Coexistencia – Együttélés politikai mozgalom magyar tagozatának vezetője előadásában a rehabilitálási eljárás jelenlegi állását vázolta föl. A mozgalom által szervezett utolsó nemzetközi tudományos konferencia kifejezetten a rehabilitálás ügyével foglalkozott. 2015. június 27-én, a kommunisták áldozatainak emléknapján tartották meg Prágában Visszaadni Esterházy János becsületét címmel, Magyarország csehországi nagykövete, Pethő Tibor védnöksége alatt. A konferencián a visegrádi országok elismert történészei, politológusai, nemzeti kisebbségek képviselői és szakértői tartottak előadásokat a témából.

A rehabilitálás irányában megtett legjelentősebb lépés az a közös petíció volt, melyet a Magyarok Világszövetségén keresztül küldtek a cseh képviselőház elnökének 2012. március 8-án, a gróf halálának 55. évfordulóján. A kitérő válasz Pozsonyra hárította a felelősséget; érezhetően nehéz megbékélni azzal, hogy egy kisebbségi politikusnak joga van védeni nemzetét. A külügyminiszter és a bíróság véleménye szerint ilyen ügyben a visegrádi csoport nyújthat megoldást. Nemzetpolitikai sikernek számít azonban, hogy a nagykövet úr Esterházy-emlékhely létrehozására utalt.

Martényi Árpád a konferencia zárásaként röviden méltatta a színvonalas előadásokat, és összefoglalta néhány tanulságukat. (Kapiller Ferenc)

BABÓ ANTAL-EMLÉKKIÁLLÍTÁS ÉS A BABÓ-DÍJ ÁTADÁSA
Kőszeg, 2015. november 22. Református templom, Csillagterem

Emlékkiállítás keretében idén immár tizenharmadik alkalommal került sor a Babó-díj átadására. Dr. Lőrincz Zoltán művészettörténész köszöntötte a barátokat, érdeklődőket és a két kiváló művészt, Kása Béla fotográfust és Kovács Erika keramikust. Egyben fölkérte Somogyi Győző grafikust, festőművészt, hogy mutassa be a díjazottakat.

A laudáció bevezetéseképpen a Kossuth-díjas művész Babó Antal életét, faművességét méltatta, aki „barátunk és példaképünk”. „Életműve három pilléren nyugszik. Az egyik a tudatos vidéki, természetközeli életforma. Második a család, harmadik a művészi alkotás. Most egy olyan házaspárt sikerült idehoznunk, akik ezt az eszményt a legmagasabb szinten valósították és valósítják meg mind a mai napig.

Kása Béla művészi-szakmai életrajzát nem szükséges részletezni; mindannyiunknak ismerősek lehetnek ezek a fotográfiák: az erdélyi cigányzenészeket ábrázoló emblematikus képek abból a világból, mely meghatározta a táncházmozgalmat, kézműves mozgalmat. Tizenhat éve adjuk át a Babó-díjakat, de hasonló szerencsében még nem volt részünk, hogy olyan házaspárt tüntethetünk ki, akik egyenrangú életművet hoztak volna létre; olyan életformát alakítottak ki egy kis faluban, ami messze sugárzott.

Béla Németországban végezte iskoláit, s mint fotóművész, a legmagasabb körök sztárfotói pályafutását cserélte föl azzal, hogy hazajöjjön. Megérintette őt a táncház, a magyar falusi zenészek műve, a vándorcigányok, az indiai Bihar állam hasonló karakterű és kultúrájú népei, a rabarok. Közösen választották ki életük helyszínéül a Fejér megyei Tordas falut Martonvásár közelében. Ők voltak az elsők ebben a faluban – mely ugyanolyan volt, mint az átlagos magyar falvak levertségükkel és hanyatlásukkal –, akik odaköltöztek egy parasztházba. A műhelyen és a fotós műtermen kívül a portához természetes módon hozzá tartozik a kert, a gyümölcsös, vagy a háziállatok óljai. Itt kezdték el azt az életformát, amit Babó Antalék Kőszeg-hegyalján, és hála Istennek, e gondolattól megérintve elég sokan szinte egy időben. Ahogy Bandi barátunk megfogalmazta annak idején: a vidéki életformát vállaló emberek között láthatatlan aranyfonál húzódik; ebből az aranyfonálból egy erős háló szövődik, hogy megismerjük egymást, erősítsük és segítsük egymást.

Tordas ma az ország legérdekesebb és legmozgalmasabb élhető faluja; az ő vonzásuk és példájuk rengeteg embert hozott oda városról. Számtalan kulturális esemény és intézmény van ebben a faluban. Működik tánckör, énekkar, van huszárcsapat. Erika a kerámiát műveli – nézzük meg, milyen lélekkel és színvonalon –, és tanítja is nagy szeretettel. Három gyermekük közül a fiú ott alapított családot, két lányuk egyelőre a világ különböző tájain szolgálják ugyanazt az ügyet.”

A Somogyi Győző által készített emléklap szövege: A Babó Antal Baráti Társaság kitüntetésben részesíti és tagjai közé meghívja Kása Béla fotóművészt és Kovács Erika kerámiaművészt a kőszegi református templom galériájában rendezett kiállításuk alkalmából, művészi életművükért, család-, falu- és közösségépítő életformájukért.

Kapitány Gábor átadta Péry József plakettjét a házaspárnak, melyen Babóék ősi cédrusfája látható, s a Vasi Szemle 2012/2-es számából is kaptak egy példányt ajándékba, melyben a Babó-díj addigi kitüntetettjeiről jelent meg szép elemzés Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor tollából. (K. F.)

A SZENT MÁRTON EMLÉKÉV ÜNNEPÉLYES MEGNYITÁSA
AGORA Művelődési és Sportház, Szombathely, 2016. január 8.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, illetve Szombathely megyei jogú város kezdeményezésére Magyarország kormánya a 2016-os évet Szent Márton Emlékévnek nyilvánította a Saváriában 316-ban született Tours-i Szent Márton, Magyarország egyik védőszentje emlékére és tiszteletére.

A Szombathelyi Egyházmegyében az emlékév jelmondata, amely kifejezi az egész ünnep szellemiségét: Felemelő szeretet. Ez egyrészt utal Szent Márton alázatosságára, karitatív munkájára, másrészt kapcsolódik a Ferenc pápa által meghirdetett Irgalmasság évéhez. A Pannonhalmi Főapátság az emlékévre a Közösségben vagyunk jelmondatot választotta.

Az ünnepélyes megnyitót jelenlétével megtisztelte Dr. Veres András megyéspüspök, a Magyar Püspöki Konferencia elnöke, Dr. Várszegi Asztrik, pannonhalmi bencés főapát, Bosák Nándor, a Debreceni–Nyíregyházi Egyházmegye nyug. püspöke, Dr. Hende Csaba, Szombathely országgyűlési képviselője, Harangozó Bertalan kormánymegbízott, Dr. Puskás Tivadar, Szombathely polgármestere.

Dr. Puskás Tivadar köszöntő beszédében a szent püspökről mint példaképről beszélt: a jólelkűség, a felebaráti szeretet, a segítés és egyszerűség példaképéről. A katolikus egyház első olyan szentje, aki nem vértanúságával, hanem élete példájával érdemelte ki, hogy szentté avassák. A polgármester kifejezte óhaját: ha elhangzik Szent Márton neve, akkor mindenkinek Szombathely jusson eszébe, s ha említik a várost, akkor tudja mindenki, hogy itt született Márton püspök.

A polgármester szavai után a Nemzeti Táncszínház szervezésében következett a Kecskeméti City Balett, az Esszencia Zenekar és Csík János műsora. Nagyszabású előadásukban a Szárnyalás című táncszínházi darabjukat láthatta és hallhatta a közönség. A koreográfus Bartha Dóra szavai szerint: az ember különleges adottsága, hogy bármikor képes szárnyalni, a legboldogabb és legnehezebb pillanatokban is. Ihlet? Szabadság? Alkotás? – Ez a szárnyalás.

Dr. Veres András ünnepi beszédében kiemelte, hogy Szent Márton nemcsak az egyházmegyének a védőszentje, hanem Szombathelynek is. Történelmünk során nemcsak a királyi családban, hanem a nép körében is tiszteletet kapott. A püspök atya reményét fejezte ki: nemcsak a középkori várostorony tetején ékeskedhetett Szent Márton szobra, hanem a jubileumi esztendő gyümölcseként ma is megszülethet az a méltó emlék – esetleg a város címerében is –, amely mindig figyelmeztetne minket, hogy milyen örökség birtokában vagyunk. Ne hagyjuk feledésbe merülni, s akarjunk a felemelő szeretet útján haladni.

Dr. Hende Csaba lírai indítás után mai politikai utalással folytatta megnyitó beszédét. Látjuk a megosztott, elerőtlenedő Európát; az új népvándorlás megsemmisítő átalakulással fenyegeti kontinensünket. Európa olyan ma, mint a Titanic... Amikor az emlékév ötlete először fölvetődött, még nem gondoltuk, mekkora jelentősége lesz/lehet ezekben az időkben, amikor Európa elfelejti, hogy évszázadokon át a szentekre figyelve élte napjait. A szentekre, akiken „átsüt a fény”. Tudnunk kell, hogy várost és országot építeni nemcsak falakból kell, hanem emberi kapcsolatokból, közösségekből.

A megnyitó beszéd után még két különleges produkció következett, melyek mintegy előzetesei az előttünk álló év felszabadult hangulatú szabadtéri rendezvényeinek. Az első egy vásári képmutató játék, vetített képes előadással Szent Márton legendájáról tizenkét képben. Az előadás tervezője Majoros Gyula szobrász. A másik egy monumentális példázat: az alkalomra született Szent Márton köpenye. Jelenetek egy utcai spectáculumból. Példázat arról, hogy a szeretet köpenye nem válogat; azzal az egyszerű, de mégis bonyolult tisztasággal borul fölénk, mint az égbolt. Az előadás szereplői a Paragvári úti Általános Iskola diákjai, az Ungaresca Táncegyüttes fiataljai, hagyományőrzők Dunakesziből, kiváló zenészek. Bábtervező – Szent Márton hatalmas lovas szobrának megalkotója – Majoros Gyula, zeneszerző Takács Dániel, koreográfus Horváth Győző, rendező Kovács Géza.

Az ünnepi rendezvényt a Himnusz és a Szózat keretezte. A galérián elegáns fogadással ért véget a megnyitó, az épület előtt pedig forró tea és forralt bor várta a távozókat. (K. F.)