Balló László: Melchior Hefele bútorművészete Szombathelyen. Szülőföld Könyvkiadó, Szombathely, 2015. 160 old.
A szerző 2015-ben a Vasi Szemle három számában már publikálta Hefele Melchior szombathelyi bútorművészetéről készített dolgozatának kivonatát. A folyóirat keretei azonban nem adtak lehetőséget arra, hogy a több éves kutatómunka során elkészített tanulmány, a fényképek és ábrázolások a kívánt minőségben és terjedelemben kerülhessenek az olvasó elé. A téma teljesebb tárgyalására Melchior Hefele születésének 300. évfordulója alkalmából a szombathelyi Szülőföld Könyvkiadó gondozásában 2015 novemberében megjelent kötetben nyílott lehetősége a szerzőnek. A keménytáblás, 160 oldalas, műnyomópapírra nyomtatott kötet megjelentetését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. A könyvet Dr. Hende Csaba ajánlója és Dr. Puskás Tivadar polgármester köszöntője nyitja meg.
Balló László bevezetőjében egy korszak – az antikvitás kultúrájába ágyazott klasszicizmus, neoklasszicizmus – bútorművészetének csodálatos világába vezeti be az olvasót. A szerző a XVIII. századi francia művészeti stílusok rendjének mintáját követi, amelynek segítségével feltárja a neoklasszicizmus első szakaszában kialakult szombathelyi bútorművészet jellemzőit 1777-től kezdődően 1794-ig, illetve a Hefele halálát követő 15 évig, hiszen az ő tervei alapján folynak tovább az Eölbey-ház és a székesegyház külső és belső munkálatai.
A szerző megállapítása szerint Hefele munkáiban nyoma sincs a rokokó formavilágának, hanem az új stílus, a neoklasszicizmus tiszta és erőteljes fellépésével jellemezhető a szombathelyi munkássága. Az album nem tér ki Hefele építőművészetének értékelésére, avval csak érintőlegesen foglalkozik, mivel ezt a témát az 1994-es szombathelyi kiállítás már alaposan körbejárta. Balló László szerint Szily János püspöknek és Hefelének köszönhetően a település nem befogadja, hanem elsőként teremti meg a „copf” stílust magyar földön. Szombathely hatalmas lendületet adott a magyar stílus fejlődésének, és 1788 körül szinte a párizsi udvari szállítók színvonalán álltak már az itteni bútorkészítők. A szerző fontosnak tartotta, hogy néhány szép bútoremléken bemutassa a szombathelyi korai neoklasszicista törekvést, hogy ezen keresztül állítson emléket a magyar „copf” halhatatlan mesterének, Melchior Hefelének. Az építőmester bútorművészetének feltárásához a szombathelyi püspöki palotában és múzeumokban, magángyűjteményekben ma is fellelhető, illetve fényképekről ismert bútorokon kívül számos olyan darabot megvizsgált, amely eddig a szakma előtt ismeretlen volt. A bemutatott magángyűjteményi példányok gyűjtőhelye kivétel nélkül Szombathely volt, általában öröklés révén jutottak hozzájuk a tulajdonosaik. A Herzán bíboros halála után készült 1804-es leltár az utolsó olyan dokumentum, amely a püspöki palota teljes állományáról számot ad. Utána végigvonul a magyar történelem a „copf” palotán, és a korabeli magyar sorson osztozik az épület berendezése.
A kötet érdekessége, hogy Melchior Hefele eddig nem azonosított festményi ábrázolását, portréját is bemutatja, elemzi a szerző. A püspöki palota dísztermének mennyezetképén Maulbertsch 1783-ban megörökítette az akkor 67 éves mestert, amelyet a kép környezete egyértelművé tesz. A függelék részben a szombathelyi püspöki palota reprezentációs termeit járhatja be az olvasó, melynek során a díszlépcső, a díszterem és fogadószoba, a Szent Pál-terem, Szily püspök egykori dolgozó- és hálószobája, az ott található Hefele-bútorok, a püspöki kézikönyvtár, a házi kápolna és metszetterem, valamint az egyik sarokszoba vendéglakosztálya kerül bemutatásra, az ott elhelyezett enteriőrökkel. Az albumban Hefele három korszakának díszítőművészetét is megismerhetjük a szombathelyi bútorain keresztül, illetve azok segítségével. A képek gyönyörűek, a nyomdai kivitelezés után is jó minőségűek, bár néhány esetben – a lehetőségek ellenére – kicsire sikerültek a bútorfaragványok ékítményeiről készített képek.
A Hefele bútorművészetét részletesen feldolgozó kötet írását széleskörű szakirodalom áttekintése és feldolgozása előzte meg. Sajnos azonban a könyvben használt könyvészeti és levéltári források hivatkozásai nem mindig pontosak. A fejezeteket nehéz egy ültő helyben elolvasni, mivel a szakmai szöveg igen nagyfokú koncentrációt igényel. Célszerűbb és hasznosabb azokat a kötetben található képekhez igazodva olvasni. Az album végén német nyelvű rezümé, név- és tárgymutató és a forrásmunkák felsorolása segíti az olvasó eligazodását. Ez utóbbinál a 15., 16., 19. számú források a szerkesztés során elcsúsztak, a pontos oldalszámra történő hivatkozások néhány esetben hiányoznak.
Balló Lászlót a téma mélyreható feldolgozásáért, a felsorolt szépszámú segítőjét a munka közbeni támogatásért dicséret illeti. E nagyszerű küllemű könyv tökéletes alapossággal mutatja be az eddig kevéssé ismert Hefele-féle szombathelyi bútorművészetet, mely ezek alapján méltó helyet foglalhat el a magyarországi iparművészet történetében. A kötetet jó kézbe venni, mivel a borítója, színvilága, belső megformálása illeszkedik tartalmához. Az albumot elsősorban a történészeknek, művészettörténészeknek ajánlanám, de a Szombathely múltja iránt érdeklődő olvasók is találhatnak benne számos új és értékes információt.
Bajzik Zsolt
Hetyéssy István: Bük község monográfiája. Bük Város Önkormányzata – Magyar Nyugat Könyvkiadó, Bük – Vasszilvágy, 2015. 114 old.
A 2015. augusztus 20-ai állami ünnep előtt jelent meg a 'Bük 750' jubileumi sorozat 1. kötete: Hetyéssy István: Bük község monográfiája. A családi alapon Bükhöz is kötődő állatorvos és helytörténeti kutató 1972-ben fejezte be a [kis]monográfia kéziratát, mely csak néhány könyvtárban volt megtalálható. A kötetet szerkesztette, az előszót írta, Dr. Hetyéssy István életrajzát és műveinek válogatott bibliográfiáját összeállította Dr. Németh Sándor polgármester. A szöveget jegyzetekkel ellátta ugyanő és Sági Ferenc. A kötet összeállításában közreműködtek a Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltárának munkatársai. Az életrajz és a bibliográfia összeállításához segítséget nyújtottak Dr. Hetyéssy István fiai: István és Pál. A művet Bük Város Önkormányzata és a Vasszilvágyon működő Magyar Nyugat Könyvkiadó adta ki.
A szerző két fő részre osztotta munkáját. Az első, a Történelem bevezetőjében Bük elhelyezkedését mutatja be, s egykori és mai szomszédjait sorolja fel. Majd vázlatosan ismerteti a térség történetét a honfoglalásig. A régészeti leletek alapján utal arra, hogy a magyarság előtt már a római időkben is éltek itt emberek.
Az első fejezet a környéken letelepült magyar törzseket és nemzetségeket veszi sorra. Majd a Bük nevű Sopron megyei falvak kialakulásával foglalkozik, és főleg az ottani családokról közöl információkat. Véleménye szerint először Székely-Bük (később Vinczlóbük, majd Felső-Bük) jött létre, Egyházas- (később Közép-)Bük és Mankó- (majd Alsó-)Bük ezt követően alakult ki. A következő tíz fejezet a három Bük XVI–XVIII. századi történetét vázolja. Itt is voltak hatalmaskodások és gyilkosságok, 1600-ban vallon katonák dúlták fel és fosztották ki mindhárom települést. A büki nemesek egy része is bekapcsolódott a Bocskai István, Bethlen Gábor és II. Rákóczi Ferenc vezette hatalmi- és szabadság-küzdelmekbe. Erről az időszakról is sok családtörténeti adatot ismerhetünk meg levéltári forrásaiból. Ez volt a szerző fő kutatási időszaka.
A XII. fejezet, a községek XIX–XX. századi története a korábbiaknál vázlatosabb, elnagyolt. Főleg a XX. századi rész kidolgozatlan, többek közt még a három község 1902-ben történt egyesüléséről sem írt. Pedig erről az időszakról sokkal több a fennmaradt dokumentum, mint a korábbiakról, de ezek kutatásával már alig foglalkozott a szerző.
A második rész Művelődés címmel a Bükök társadalmi–gazdasági fejlődését tekinti át, az előzőhöz hasonlóan szintén tizenkét fejezetben. Közli a fontosabb demográfiai adatokat, foglalkozik az 1700-as évek nemesi vizsgálataival, a gazdálkodással, a három Bük vallási viszonyaival, az iskolákkal. A rövid fejezetekben a település néhány középülete és műemléke mellett a régészeti leleteket is bemutatja.
A mű néhány érdekes adatokat közlő melléklettel zárul: a nemességből töröltek összeírása 1701-ben, a forrásokban szereplő dűlőnevek és a szerző egyik őse, Hetyéssy György 1649. évi levele Lórántffy Zsuzsannához.
A mű végén olvashatjuk a felhasznált források jegyzékét, de a szövegben csak kútfői egy részére hivatkozik. Így sok leírt adatáról nem tudjuk, hogy honnan származik, a forrásokban nehezen vagy egyáltalán nem kereshetők vissza. A kéziratban néhány esemény dátuma hibás volt, több fejezetben pedig eltért az időrendtől. E hibákat a szerkesztő korrigálta, a szakkifejezéseket, eltűnt egykori településeket stb. a jegyzetekben magyarázza. Így a széles közönség számára is érthető lett a mű, mely hiányosságai ellenére is gazdag információkkal szolgál a kisváros XVI–XIX. századi történetéről.
Sági Ferenc
Böcskör Katalin [– Büki László – Csepregi Tibor – Horváth Lívia – Tóth Tamás]: Bük. Szülőföld Könyvkiadó, Szombathely, 2015. 128 old. (Magyarország kincsestára... sorozat)
A magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló 2012. évi XXX. törvényt 2012 áprilisában fogadta el az Országgyűlés. Ezt követően, 2012 októberében 16 taggal megalakult a Hungarikum Bizottság. 2013. április 17-től pedig hatályossá vált a törvény végrehajtási rendelete a magyar nemzeti értékek és a hungarikumok gondozásáról. A jogszabályi háttér megteremtése után megalakultak a megyei értéktár bizottságok is, közülük a Vas megyei 2013 októberében, velük párhuzamosan pedig a települések is alakíthattak hasonló szervezetet. A települési értéktár bizottságok feladata az adott falu vagy város közigazgatási területén fellelhető természeti vagy épített örökségek, írásos, tárgyi vagy szellemi értékek összegyűjtése, továbbá védelmükre, bemutatásukra, esetleg fejlesztésükre vonatkozó javaslatok megfogalmazása.
A települési értéktár bizottságok a megyei közgyűlés elnökéhez címzett dokumentumban tehetik meg arra vonatkozó javaslataikat, hogy mi kerüljön bele a megyei értéktárba. A kérelmekről a Vas Megyei Értéktár Bizottság dönt, és a támogatottakat továbbítja a Hungarikum Bizottságnak, mely ezekből állítja össze a Magyar Értéktárat. A Magyar Értéktárban nyilvántartott egyes, megkülönböztetésre, kiemelésre méltó, a magyarságra jellemző tulajdonságával, egyediségével, különlegességével és minőségével a magyarság csúcsteljesítményének számító értékeket pedig a Hungarikum Bizottság egyedi döntéssel hungarikummá nyilváníthatja.
Bükön 2014 tavaszán alakult meg a Büki Helyi Értéktár Bizottság, amelynek tagjai – Haizler Lászlóné és Tóth Tamás, a Büki Művelődési és Sportközpont, Könyvtár két vezetője, Taródi Lajos önkormányzati képviselő, fafaragó művész és dr. Németh Sándor polgármester, az értéktár bizottság elnöke – elhatározták, hogy a lajstromba vett helyi értékeket egy tudományosan pontos, ugyanakkor reprezentációs igényeknek is megfelelő kiadványban jelentetik meg. Ehhez mintaként felhasználták a szombathelyi Szülőföld Könyvkiadó Magyarország kincsestára... sorozatában 2010-ben megjelent kisalakú 'Bük' kötetet, amely kevés szöveggel és sok fényképpel mutatta be a várost, és talán éppen ezért volt annyira népszerű, hogy alig egy év alatt elkapkodták a könyvesboltok polcairól. Ilyen előzmények után az új kiadással a cél kettős volt: egyrészt gondoskodni arról, hogy ismét legyen a piacon igényes, turisztikailag is értékesíthető kiadvány, másrészt az utóbbi években alkotott értékekkel kiegészíteni a fürdőváros kincsestárát.
A szerkesztők Böcskör Katalin büki tanárt kérték fel, hogy írja meg a könyv számára Bük történetének összefoglalóját, továbbá a város természeti és épített örökségének bemutatását. A turisztikai attrakciókat leíró részt Horváth Lívia, a Bük, Bükfürdő Turisztikai Egyesület munkaszervezetvezető helyettese, a kulturális élet sokszínűségét bizonyító írást Tóth Tamás jegyzi. A fényképeket Büki László szombathelyi és Csepregi Tibor soproni fotográfusok készítették, akik éveken keresztül fotózták a büki rendezvényeket csakúgy, mint a város mindennapi életét. Az ő több ezer fényképük közül választották ki a szerkesztők azt a 115 darabot, amely méltóképpen mutatja be a büki értékeket.
A város kincseit a szerzők öt csoportba osztották, amelyek egyúttal a könyv egy-egy fejezetét képezik. A történeti bevezető után az Épített örökség és hangulat című részben a Szapáry-kastély, a Felsőbüki Nagy-kúria, a római katolikus és evangélikus templom, az ökumenikus kápolna, a Koczán-ház és a legfontosabb helyi védettségű épületek kerülnek bemutatásra. A második, A turizmus mint érték című részben immár nemcsak a büki turizmus eddigi két zászlóshajójáról – a gyógyfürdőről és a golfpályáról – lehet beszámolni, hanem két újról, a 2012-ben átadott Kristálytoronyról és a 2013-ban megnyitott Napsugár Játszóparkról is. Külön fejezetet kaptak az önkormányzati Intézmények: a Városháza, a Felsőbüki Nagy Pál Általános és Szakiskola, a Csodaország Óvoda, a Büki Művelődési és Sportközpont, Könyvtár, valamint a Dr. Horváth Tibor Szociális Központ. Az elmúlt fél évtizedben mennyiségileg és minőségileg is gyarapodtak a város zöldterületei, amelyek Parkok összefoglaló néven alkotnak egy önálló csoportot. A régebbi közösségi terek (horgász-tó) mellett a megújultakra (Eötvös park) és az újakra (Kneipp és Nordic Walking Park, Répcementi Tanösvény, Szabadtéri Kondipark, Sportpark) is gyönyörű fényképek invitálják az olvasót. Ugyanez igaz a könyvet záró Rendezvények fejezetre, amelyben a hagyományos és a közelmúltban útjukra indított kulturális programokból kaphatunk kedvcsinálót.
A Magyarország kincsestára... sorozatban megjelent 'Bük' kötet a 'BÜK 750' jubileumi év utolsó kiadványa, egyúttal méltó zárása. Ugyanazt bizonyítja, mint az egész 2015-ös esztendő: Bük fejlődését a feltörő gyógyvíz és annak fürdőként való hasznosítása indította el, de a sikertörténet folytatása elsősorban annak köszönhető, hogy a város nemcsak vigyáz erre a különleges értékre, hanem továbbiakkal gyarapítja. Így áll össze az a kincsestár, amelynek gazdagságáról meggyőződhet minden kedves érdeklődő, aki ebbe a könyve belelapoz.
Németh Sándor
Őrség és Göcsej hagyományos almafái. Göcsej Természetvédelmi Alapítvány, Göcsej Nyomda Kft., Zalaegerszeg, 2014. 255 old.
A szép kiállítású könyvet útjára bocsátó ajánlásában azt írja Kovács Gyula – a Tündérkert mozgalom elindítója, aki az elmúlt évtizedekben sok száz régi gyümölcsfajtát gyűjtött össze –: a Göcsej, Őrség, Hetés, Vendvidék gyümölcsészeti öröksége egyre pusztul. Az elmúlt huszonöt évben a térség régi gyümölcsfajtáinak fele elpusztult. A 24. órában vagyunk. Amit lehet, meg kell menteni.
A könyv egymástól a lapok színével is jól elkülöníthető nyolc fejezetre oszlik. Az első fejezetben Ambrus Lajos költői bevezető után megismertet bennünket az alma kultúrtörténetének jelentős mozzanataival, magyar vonatkozású írott forrásaival. Értékes a kiadvány végén található szakirodalmi jegyzék is, mely szintén az ő munkája. A második fejezetben Darázsi Zsolt a pusztuló vidék képét, ennek hátterét, mozgatórugóit rajzolja meg. A leírás pontos, hiteles, érvényes más tájak helyzetére is – a mi vidékünkre is (Kőszeg-hegyalja).
A negyedik részben Halász Elemér szakszerűen és gyakorlati módon leírja az oltás, szemzés sikeres megvalósításához szükséges eszközöket, tudnivalókat. Az ő munkája kettővel hátrébb még egy rövid dolgozat, melyben az alma gyógyhatásáról kapunk széleskörű tájékoztatást. Az ötödik fejezetben Dóka László az alma aszalásával, szárításával, a tartósítás kiegészítő eljárásaival kapcsolatos ismeretekbe avatja be az olvasót. Különösen érdekes az almában a tárolás folyamán zajló életfolyamatok leírása. A következő rész elsősorban háziasszonyok számára lehet érdekes, amely almás sütemény receptek gyűjteménye. A hetedik fejezet a látogatható, esetleg génbankként is szolgáló kaszálógyümölcsösöket sorolja fel.
A nyolcadik fejezet volna a tulajdonképpeni fő fejezet, melyre a könyv címe is utal. Szemet gyönyörködtető képekkel 101 almafajta leírását kapjuk. Itt érti meg az olvasó, miért írta Kovács Gyula az elején, hogy ez nem pomológia. Pedig nem ördöngösség a pomológiai leírás sem. Itt utalhatunk Nagy-Tóth Ferenc Régi erdélyi almák című könyvére, melyet Ambrus Lajos is megemlít felsorolásában. Ott a szerző egységes szempontrendszer alapján gyönyörű szép leírását adja sok száz almafajtának. Ha csak ennyit mondanánk a most ismertetett könyvről is, az is érdemessé tenné az elolvasásra. De ne elégedjünk meg ennyivel. Már csak azért se, mert egy fejezet kimaradt az eddigi felsorolásból: a harmadik. Szándékosan hagytam a végére, mert ez „kilóg a sorból”, és átvezet bennünket a könyv mondanivalójának egy magasabb szintjére.
Szakné Bor Tímea szubjektív beszámolója egy érdekes párhuzamra hívja fel a figyelmünket: ahogy az a néni szégyenlősen fogadja a hivatalos embereket, a gyűjtőket, azokra a beszámolókra emlékeztet bennünket, melyek népdalgyűjtők leírásaiban maradtak fenn. Ezen a nyomon elindulva rá kell jönnünk, hogy a hasonlóság valóban szembeötlő. És most engedtessék meg nekem, hogy az elnevezést: hagyományos almafajta, egy merész mozdulattal átváltoztassam! Íme az új szókapcsolat: népi almafajta. Rendeljük egymás mellé a régit és az újat – népdalok – népi almák –: máris tetten érhető a párhuzam. Mindkettőt a nép géniusza hozta létre. A természettel összhangban élő nép zenéjének dallamait eredetileg jórészt a természetből szerezte. Az erdőt-mezőt járó emberek az általuk lelt gyümölcsöket is közkinccsé tették; a nép ízlése döntötte el, hogy melyik dallam, melyik gyümölcs érdemes arra, hogy emlékezetükben illetve a kertjükben megtartsák. Látnunk kell azt is, hogy bár a paraszti társadalom felbomlásával együtt az élő népzene is megszűnik, mégsem tűnik a semmibe, mert támadnak olyan avatott, elhivatott emberek, akik a nép által már nem értékelt kincseket összegyűjtik. Így mentik meg most Kovács Gyuláék is a még fellelhető népi gyümölcsfajtákat. Mindezt azért is emelem ki, hogy rávilágítsak, milyen magasztos tevékenység ez a gyűjtőmunka, mentőmunka. Kincsmentés. Ennek a kincsmentésnek az öröme sugározza be ezt a könyvet. Meggyőződéssel mondhatjuk a dicsérő szót: nem egy átlagos könyvet tarthat kezében az olvasó – esztétikai megjelenése alapján és tartalmát tekintve egyaránt mondhatjuk –, annál is inkább, mert van a könyvnek még egy szintje, a harmadik – mélyebb tanulsággal.
Tudjuk, hogy a kultúrtörténetben a gyümölcsfa képe kezdettől fogva nagy erejű jelkép. Hogy mit jelent éppen itt, ebben a könyvben, ennek megértéséhez nagyban segítenek a szép fényképfelvételek. A címlapon szabályos körben egy gyönyörű virágzó almafa. Íme az almafa archetípusa. A bibliai első zsoltárban olvashatunk a boldog és igaz emberről, „akinek az Úr törvényében van gyönyörűsége... olyan lesz az, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, amely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el, és minden munkájában jószerencsés lészen.” – A bőtermő, egészséges gyümölcsfa, mint a jó úton járó ember képe. Nem ilyen a negyedik oldalon látható kép! A csonka, beteg fa annak az embernek a jelképe, akinek nem az Úr törvényében van gyönyörűsége. S jelképe nagyon sok embernek. Ha átoltjuk egy új alanyba, még megújulhat. Ha nem oltjuk át, közel a pusztulás. Hova oltsuk? Egyszerű! A folyóvizek mellé!
Durst András