DURAY MIKLÓS: ESTERHÁZY JÁNOS, A MEGTÖRHETETLEN EURÓPAI

Emellett megfeledkezünk arról, hogy aki a nemzet egy részének mártírja, az az egész nemzet mártírja, vagy akár több nemzet mártírja is lehet. Esterházy elsősorban a magyar és családi kapcsolata révén a lengyel nemzet mártírja volt, és a zsidóké (a zsidó lengyeleké, a zsidó magyaroké és a szlovákiai zsidóké). De részben a szlovákok és a csehek mártírja is, noha e két nemzet politikusainak erkölcsileg sajátosan torzult része juttatta őt mártíromságra, akiket akár korai újfasisztáknak is nevezhetnénk, mert gyűlöletet hirdettek. Az áldozat joga eldönteni, kiért vállalja vagy vállalta az áldozatot. Akikért vállalta, azok maguk döntenek vagy döntöttek elfogadásáról, a döntésük pedig őket minősíti.

Esterházy János az 1920-as évek közepétől volt politikus, és politikusi feladatát elhivatottsággal, de nem foglalkozásszerűen végezte. Volt saját vagyona, ezért nem volt rászorulva sem állami juttatásokra, sem kenőpénzre, a XX–XXI. századi nyelvhasználat szerint nem volt korrumpálható. Nem lehet őt azzal gyanúsítani, mint a kommunista diktatúra sok politikusát, hogy egyéni érdekből vált közszereplővé, vagy hogy megélhetési politikus lett volna. Ma azt látjuk, hogy az 1990-es rendszerváltást követő időszak politikusainak nagy részére sajnos ez vonatkozik, ezért kell leszögeznünk, Esterházy küldetésnek tekintette a politikát, szolgálatnak a közjóért.

Talán azt sem hiábavaló leszögezni, hogy a Versailles-i békerendszer által megszerkesztett Csehszlovákia nem ország volt, csak állam³. Ez azt is jelenti, hogy az ilyen nemzetállamnak kikiáltott államszerkezetben, és ilyen mesterségesen meghúzott államhatárok között egy számbeli kisebbségbe kényszerített közösséget, esetünkben a magyar nemzetrészt, amelyet ráadásul történelmi állami és nemzeti keretéből, történelmi hazájából szakítottak ki, sokkal bonyolultabb körülmények között lehetett képviselni, mint egy történelmi országban hagyományosan élő népcsoportot.

Az új állam a számbeli kisebbséggé tett magyar közösség tagjainak akarata ellenére, sőt tiltakozása közepette jött létre, ami az antant hatalmak katonai felügyeletét erőszakra késztette.⁴ Az elszakított néptömeg jelentős része ugyanis politikailag, történelmileg vagy etnikailag nem épült be az új államba, sőt idegen, vagy akár ellenséges volt számára.

Egy olyan nemzeti közösség, mint a magyar, amely etnikailag és történelmileg összetartozó társadalmi csoport, helyzeti veszélyt jelentett azok számára, akik kedvüket lelték vagy lelik az új körülmények között (nem csak 1918-ban, hanem 2015-ben is). Mi van akkor, ha ez a közösség a számára történelmileg idegen körülmények megváltoztatására törekszik? A mesterségest természetessé, az alig élhetőt maga számára élhetőbbé akarja alakítani? Ugyanakkor nem ellenséges a többséggel szemben, hiszen nincs rá történelmi, sem érzelmi oka.

Ebben a máig fennálló konfliktushelyzetben vállalta Esterházy János az 1920-as évek közepétől a politikusi feladatot, nem kis elszántsággal és idealizmussal feltöltekezve. Ezért talán a modern kor felfogása szerint nem is biztos, hogy politikusnak kell őt nevezni vagy bélyegezni, hanem a közösségéért önként feladatot vállaló elkötelezett embernek.

***

Esterházy, politikusi pályafutásának kezdetén csaknem egyszerre találkozott két különböző kihívással.

Az egyiket a Nagy Háború utáni „békeidőt” kezelni kívánó államok közötti intézményrendszer, az 1919-ben megalakult Népszövetség (Nemzetek Szövetsége) teremtette, illetve kínálta. Kezdetben ennek szervezeti keretei között vállalt feladatot,⁵ annak reményében, hogy nemcsak a felvidéki magyarok, hanem a többi együtt élő nemzet (nemzetrész) számára is található valamiféle kiút a háború utáni szemfényvesztő káoszból. Nem Esterházy bukott bele a kísérletbe, hanem a Népszövetség.

Esterházy másik feladatköre a történelmi hagyományokból származott, amit a keresztényszocialista⁶ párt politikusaként kívánt megközelíteni. A térség nemzetei között korábban (1918 előtt) kialakult történelmi együttlétre és törvényszerű egymásra utaltságra alapozva igyekezett kialakítani egy társadalmi elkötelezettségű közéleti szellemiséget, XIII. Leó pápa 1891-ben kiadott Rerum Novarum enciklikáját megidézve.

A Népszövetségben Esterházy egy új kihívást látott, akár sok évtizedes vonatkozásban is. Képviselni az addigi Észak-Magyarország, azaz a korábban sohasem volt „Szlovenszkó” és a még kevésbé létezett Csehszlovákia magyarjait, az akkor éppen létező államok közötti fórumokon. Megjeleníteni érdekeit az első világháború után kialakult, nemzetközinek nevezett szövevényben, ami talán egyetlen nemzethez sem kötődött, de állami, hatalmi és gazdasági érdekekhez annál inkább. A keresztényszocialista párt politikusaként igyekezett megtartani a történelmi kapcsolatokat a térségben élő nemzetrészekkel, hiszen eredendő pártja többnemzetiségű volt, a magyar tagság többsége mellett német (főleg szepességi) és lengyel tagjai voltak.

Mind keresztényszocialista politikusként, mind a szlovenszkói magyar pártok 1936-os egyesülése⁷ után pártelnökként a magyar ügyben és a térségbeli történelmi együttlét vonatkozásában, az álláspontja határozott volt. Elsősorban az elszakított magyarok nyelvi, művelődési és gazdasági jogainak képviseletét tartotta fontosnak. Ez gyakorlatilag egyfajta autonómia-program is volt, csak éppen a közigazgatási kérdésekről tételesen nem szólt. Tudvalevő, hogy a csehszlovák hatalom a közigazgatás eszközével is beavatkozott a magyarok életébe, hiszen az állam fennállásának első húsz évében célzatosan háromszor is átszervezték a nagy közigazgatási egységeket, de a kicsiket, a járásokat, a körjegyzőségeket 1928-tól alig érintették. Ugyanakkor mind Esterházy, mind a többi magyar párt politikusai kiálltak a szlovákiai és a „kárpátaljai” terület Csehszlovákián belüli autonómiája mellett. Remélve, hogy ezzel az álláspontjukkal elérhetik az akkor mintegy 10–11 ezer négyzetkilométernyi területet tömbben lakó felvidéki (szlovenszkói)⁸ magyarok jogi státusának rendezését. A szlovenszkói magyar politikusoknak ez a magatartása azonban kimondatlanul arra is utalt, hogy az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés utáni Magyarország állampolitikája rosszul kezelte a nemzetiségi kérdést⁹, amivel felkínálta a lehetőséget az országgal szembenálló érdekeknek, hogy belülről is bomlaszthassák a történelmi magyar állam egységét.

Azok a magyarok, akik ún. „aktivistaként”¹⁰ beálltak az akkori csehszlovák állampártokba, vagy különböző okokból tudatos távolságot tartottak Esterházy politikájától, nem könnyítették meg az akkori felvidéki magyar közösség érdekképviseletét. Akárcsak hatvan-hetven évvel későbbi utódaik az 1989-es rendszerváltás után¹¹. Ezeket ma jobb kifejezés híján balliberálisoknak mondják, de semmi közük a hagyományos liberalizmushoz és a hagyományos baloldalhoz. Elődeik, az „aktivisták” a modern abszolutizmus gyökerein felnőtt nemzetállami fasizmus támogatói voltak, az utódok pedig a nemzetnélküli globalizmus hívei, akár tudtukon kívül is.

***

Esterházy az 1920-as és 1930-as években nem is sejthette, hogy a későbbiekhez képest még paradicsomi állapotok uralkodtak politikai tevékenységének terepén, noha már akkor sem úri kisasszonyok nevelőintézete volt a felvidéki magyarok lakóterülete.

A magyar oktatási nyelvű kisiskolák (népiskolák) ugyan működhettek, ha az adott településen ezt legalább negyven gyermek számára kérvényezték. Ez a szám azonban a kis településeken túl nagynak bizonyult, ezért sok helyen csak egyházi keretek között, a helyi felekezeti és nemzetiségi erőviszonyoknak megfelelően nyílhatott magyar iskola. Az állam ugyan működtetett néhány magyar középiskolát – ezt is csak azért, mert az antanthatalmaknak ki kellett mutatnia a Saint-Germain-en-Laye-ban 1919. szeptember 10-én aláírt kötelezvényt a nem csehszlovákok nyelvi jogainak biztosításáról.

Létezett 1926-tól egy viszonylag jól megfogalmazott nyelvtörvény – persze nyolcvan-kilencven év távlatából, a XXI. század eleji mostoha viszonyok szemszögéből ítélve meg mindezt. Ugyanakkor – érthetően – az akkori igényeket és szükségletet ez alulmúlta.

A csehszlovák „jubileumi iskolákban”, amelyeket az államalakítás tizedik évfordulójára, 1928-ban építettek, nem tanítottak magyarul. A Slovenská liga¹² pedig adományokkal igyekezett rábírni az elszegényedő magyar családokat, hogy gyermekeiket ne adják magyar iskolába.

Tény, hogy a Nagy Háborút lezáró békeszerződés okozta megrázkódtatás nagy volt, és sohasem sejtett konfliktusokhoz is vezetett. Csaknem másfélszázezer magyar vált hontalanná, ezek nagy része elhagyni kényszerült az új állam területén lévő lakóhelyét, mert elveszítette az oda kötődő közjogi viszonyát: nem léphettek állampolgári viszonyba az új állammal,¹³ 1918 novembere és 1919 decembere között 105 ezer magyar kényszerült eltelepülni lakóhelyéről.

Sajátosságként kell megemlíteni, hogy az állam, idegen státusuk miatt, elmozdította székhelyükről a római katolikus egyház püspökeit is, egy kivételével. A szlovák evangélikus egyház maga alá akarta teperni a magyar reformátusokat, mivel magát szlovák államalkotó egyháznak tekintette, a reformátusságot pedig magyar egyháznak, a magyar evangélikusokat, mint nemzetileg eltévelyedetteket, bedarálásra ítélte, megszüntette a magyar evangélikus lelkészképzést.

Sok ezer magyar elveszítette munkahelyét, főleg az állam által igazgatott vasút alkalmazottjai. Ha a működési helyük nem magyarlakta területen volt, még a lakóhelyükről is el kellett költözniük. Az agresszív cseh gazdasági érdek szerint megvalósuló gazdaságpolitika miatt fokozatosan (csehszlovák) nemzeti felügyelet alá vették a gyárakat, ami a magyar tulajdonban lévő üzemek esetében azok felszámolását jelentette. Megszüntették a termelést, elbocsájtották a munkásokat, és kisajátították addigi piacukat.

Pontosan ez ismétlődött meg 1945-ben, amikor a magyar tulajdonban lévő vállalkozásokat csehszlovák nemzeti felügyelet alá vonták, majd 1949 és 1952 között az állam kisajátította, 1990 után pedig mindezeket a vállalatokat a multinacionális cégek kolduspénzen felvásárolták és piacukat elfoglalták.

A munkások és az értelmiség jelentős része az utcára került. A húszas évek Csehszlovákiájában találták ki a közmunkát is, mint átmeneti megoldást. Utcákat söpörtettek, országutakat köveztettek a munkanélküliekkel.

Hasonló helyzet alakult ki a falvakban is, mivel a magyar személyek tulajdonában lévő nagy- és középbirtokokat, a 250 hektárt meghaladó területnyi szántóföldet, vagy 400 hektárnál nagyobb egyéb mezőgazdasági ingatlant államosították. Ez a rendelkezés más nemzetiségű tulajdonosokra nem vonatkozott. Az így elkobzott földterületnek csak 26%-a került ismét magyar tulajdonoshoz. A magyar mezőgazdasági termelőket kizárták az állami közbeszerzésből (ez akkor elsősorban a hadseregre vonatkozott), tehát csak a kispiacon értékesíthették termékeiket. Ez a rendelkezés a csehországi területekre nem vonatkozott, csupán annyiban, hogy a német tulajdonú nagyvállatokba be kellett venni cseh társtulajdonost is.

A szlovenszkói és kárpátaljai térség magyarlakta területén mintegy hetven csehek, morvák és szlovákok által betelepített községet és községrészt, telepes falut hoztak létre, akárcsak 1967 után zsidó telepeket a palesztin területen.

Emiatt jelent meg az addig errefelé nem igazán ismert agrár-munkanélküliség, amelynek érintettjeit a baloldal agrárproletároknak nevezte. Részben ez volt az oka annak, hogy aránytalanul megerősödött a felvidéki magyar kommunisták csoportja, akiket az is vonzott, hogy a moszkvai vezetés közvetlenül nem ismerte el a Versailles-i békerendszert, mert imperialista diktátumnak tartotta¹⁴.

***

Az elszakított magyarok politikai egységének kialakítását nem csak az új helyzethez való igazodás lélektani, nyelvi, anyagi nehézségei akadályozták, hanem a csehszlovák pártokba gyorsan beilleszkedő simulékony, azaz integratív magyarok megjelenése is, akik az új államhatalom kedvezményezettjei lettek. Ezek kivételével azonban minden elszakított magyar elutasította az új helyzetet, vagy ha el is viselte, undorodott tőle. Ez azt jelentette, hogy a történelmi Magyarországtól elszakított magyarok túlnyomó többsége Csehszlovákia-ellenes volt. Nem csehellenesek, nem szlovákellenesek, hanem államellenesek voltak. Ezt nem szégyen kimondani. Ez tény. Hiszen a szlovákok jelentős része is Csehszlovákia-ellenes volt, legalábbis abban az államjogi formájában, amiben Csehszlovákia létrejött, és egy hónap híján két évtizeden át létezett. Több szlovák politikust 1928-ban börtönbe zártak ezzel kapcsolatos véleményük miatt, mert felvetették az amerikai szlovák (Slovenská liga) és cseh emigráció vezetői által 1916-ban aláírt clevelandi egyezmény érvényességét, ami a kialakítandó csehszlovák államban a szlovákok lakta terület autonómiájáról szólt, de amit az 1918-as pittsburghi egyezmény fölülírt.

Esterházy János sem rejtette véka alá ezzel kapcsolatos véleményét és Csehszlovákia-ellenességét. Folyamatosan kitartott a szlovák autonómia támogatói mellett. Ezt eltitkolni ugyanolyan hiba lenne, mint minden németet nácinak tekinteni, aki a hitleri Németország területén élt. Már csak azért is, mert a csehszlovákizmus és a nácizmus ugyanannak a kornak a szülöttje, ugyanarról a gyökérről fakad, csak a törzsnek más-más hajtását jelenti. Nem véletlen, hogy a csehszlovák eszmét legodaadóbban támogató pártot korábban Cseh majd Csehszlovák Nemzeti (korábban Szociális, később) Szocialista Pártnak nevezték, és alelnöke 1923 után Eduard Beneš volt.

Esterházy politikai küzdelmei és a Csehszlovákiához szakított magyarok sorsa elválaszthatatlan egymástól. Ez egyaránt vonatkozik politikailag tevékeny korszakára, meghurcoltatására és a halála utáni időszakra is, és érvényes mind a mai napig. A XXI. század elején is ugyanazokkal a nemzet-hatalmi szándékokkal szembesülnek a felvidéki magyarok a szülőföldjükön, mint Esterházy idején, csak a helyzet egy fokkal kilátástalanabb, mert akkor még érvényben voltak az 1919-ben megalkotott kisebbségvédelmi szerződések, 1945 óta pedig ilyenek nem léteznek. Az Európa Tanács keretében csak ajánlások születtek. A valósággal pedig köszönőviszonyban sincs a Velencei Bizottság által és az Európa Tanács berkeiben terjesztett szemlélet, miszerint az 1990-es években megkötött kétoldalú alapszerződések jelentik az ún. nemzeti kisebbségek védelmének legfontosabb biztosítékát. Az alapszerződések húsz éves történelme során pl. egyetlen kérdésben sem sikerült megoldást találni a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyarok ügyében, hiszen még a kétoldalú aláírással ellátott jegyzőkönyvekbe sem kerülhetett ilyen felvetés, legfeljebb különvéleményként.

***

A két világháború között Csehszlovákiában a kor felfogása szerint demokratikus viszonyok uralkodtak – valóban többpárti parlamentáris demokrácia volt. Ezt azonban elsősorban hatalmi függvényű szerkezeti és nem elvi vagy értékrendi kérdésként kell kezelni. Államhatalmi szempontból ezt a rendszert nemzethatalmi demokráciának lehet tekinteni, azaz parlamentáris fasizmusnak egy kitalált csehszlovák nemzet érdekérvényesítésére, ami nem felelt meg sem a kb. kétmillió szlováknak, sem a kb. egymillió magyarnak, sem a kb. három és fél millió németnek, sem a kb. négyszázezer ruszinnak, azaz az állam lakói több mint felének. Az állam mégis létrejött, idegen érdekeknek a függvényében. Csoda lett volna, ha az első világpolitikai erőeltolódás alkalmával nem roskad meg.

Az első Csehszlovák Köztársaság 1938 októbere és 1939 márciusa között, az antant hatalmak szétesésével megszűnt, akárcsak néhány évtizeddel később, 1992-ben a Szovjetunió romba dőlésekor. De amíg létezett, elvégezte a rábízott vagy a magára vállalt feladatokat. Először a magyarok megtizedelését 1920 és 1938 között, majd a magyarok és a németek elüldözését, elpusztítását 1945 és 1949 között, valamint a szlovák autonómia híveinek kivégzését és bebörtönzését egészen 1959-ig. Mellesleg annak a cseh polgári gondolkodás képviselőinek a részleges megsemmisítését is, akik alkalmasak lettek volna egy új állameszme vagy közösségi eszme megfogalmazására. Az ő hamvaik ott nyugszanak a mírovi börtön temetőjében és a Prága Motole temetőjének tömegsírjában, ahová a kommunizmus áldozatainak hamvait helyezték el, közöttük Esterházy Jánosét is.

Esterházy János ebben a közegben volt politikus. Csehszlovákiában 1938-ig, majd még rosszabb viszonyok között 1945-ig a nemzetiszocialista Szlovákiában. A letartóztatását, ¹⁵ elhurcolását a Szovjetunióba, halálra ítéltetését, életfogytiglani börtönzését¹⁶ és börtönhalálát az ismét helyreállt Csehszlovákiának köszönheti.

Két nagy szennyfolt van Európa XX. századi politikai térképén: Jugoszlávia és Csehszlovákia. Akik odapiszkították: azok a „nyugati szövetségesek”. Az Európai Unió nehezen tudja ezt kiradírozni, főleg, ha ahhoz tartja magát, hogy mindaz, ami 1957, a római szerződés előtt történt, rajta kívül álló.

***

Sajátos, hogy a kommunista rendszer bukása után az Esterházy-ellenességnek már nem a csehszlovák eszmeiség volt a fő hordozója, hanem a szlovák nemzetpolitika. A kettő között az a különbség, hogy míg a csehszlovák eszmeiség elsősorban hatalmi elképzelésre épült, ezért ellenfeleinek a félreállítása állt az érdekében, addig a szlovák nemzetpolitika kizárólag érzelmekre épül, ezért a más elképzelést képviselőknek a megsemmisítése áll az érdekében. Esterházyt 1947-ben nem a csehszlovák, hanem a szlovák népbíróság (nemzeti bíróság) ítélte halálra. A vádlói olyan főbenjáró bűnökkel vádolták, mint kollaboráció a fasiszta rendszerrel, Csehszlovákia szétbomlasztása, együttműködés Magyarországgal, a Szovjetunió elleni hadüzenetben való részvétel,¹⁷ és mindezeken túl megállapították, hogy minden bizonnyal szökésben van, mert ismeretlen helyen tartózkodik, noha arra a helyre, ahol akkor volt, a (cseh)szlovák intézmények juttatták.

A népbíróság, ha tárgyilagos lett volna, így sorolta volna fel Esterházy „bűneit”: Csehszlovákia-ellenes volt, de nem segédkezett az állam felbomlasztásában, támogatta a szlovák autonomistákat, akik nem voltak Csehszlovákia-pártiak, de nem voltak az állam ellenségei sem, a térség népei együttélésének volt az elkötelezettje, ami nem volt összhangban az I. világháború utáni viszonyok rendezésével, elutasította a zsidóellenes törvényeket, ami ellenkezett a Tiso-féle Szlovákia érdekeivel, segített a nácik által üldözött zsidóknak, lengyeleknek, ami ellenkezett a szlovák nemzeti és állami érdekekkel, együttműködött a politikailag bizonytalankodó, de náciellenes Magyarországgal, akkor tartóztatta le őt a Gestapo, amikor legkeményebben kellett volna kiállnia a háború utáni Szlovákia érdekei mellett, és egyébként is, magyar főnemesként, miért nem takarodott el innen.

Tudjuk, az ítélet kimondatlan oka az volt: ő volt az egyetlen, aki nyíltan, ráadásul magyarként vállalta a zsidók deportálását elrendelő törvény elutasítását 1942-ben. Ezt a vélt nemzeti szégyent bosszulja meg Esterházy Jánoson a szlovák politika a mai napig, mert a szlovák nemzeti politika nem volt képes a náciellenes magatartásra. Csak egy ember, Esterházy, magyarként.

Volt még két képviselő az akkori szlovák törvényhozásban, akik nem vallottak színt, ők a parlament illemhelyének hűvösébe menekültek a szavazáskor.

***

Ennek a korszaknak volt egy sajátos, nem sokat emlegetett eseménye, ami az 1941 karácsonya előtti napokban történt.

Pozsonyba érkezett Szvatkó Pál, a korábbi Prágai Magyar Hírlap¹⁸ munkatársa, aki ekkor már a Magyarország című budapesti kormánypárti lap főszerkesztője volt. Esterházy János Magyar Hírlapjának¹⁹ szerkesztőségébe látogatott, ahol szűk körben elmondta Magyarország akkori kormányzatának üzenetét. Magyarország miniszterelnöke akkor Bárdossy László volt.

Az üzenet – Peéry Rezső²⁰ tanúságtétele szerint – Németország előrelátható katonai vereségéről szólt, a Vörös Hadseregnek 1941. december 5-i Moszkva alatti sikeres ellentámadásából következtetve. A háború ugyanúgy fog végződni, mint a korábbi Nagy Háború, a tengelyhatalmak győzelmével, tehát helyreáll az 1938 októbere előtti állapot, amire egyébként is hitet tettek már 1940-ben a Hitler elleni szövetségesek. Ez azt jelenti, hogy helyreállítják a trianoni államhatárokat, visszarendeződik a Versailles-i békerendszer által kialakított helyzet, újraalakul Csehszlovákia is. Röviden: ehhez mérten kell viselkednie a szlovákiai magyar politikának.

Ez a történet hiteles, mert a résztvevők közül ketten (akiknek a nevét ismerjük) elmondták az akkori pozsonyi Hitler-barát német sajtónak, a Grenzbote²¹ munkatársának, és az megírta.

A történet lényege, hogy Magyarország akkori kormánya zseniálisan felismert egy helyzetet, ami később bekövetkezett, és ez a rádöbbenés mégsem tükröződött vissza a magyar kormány politikájában és Magyarország állampolitikájában. Ugyanakkor a felvidéki magyar közéletnek szánt figyelmeztetés sokat nyomott a latban, mert egyrészt megerősítette a nemzetiszocializmust elutasító Esterházy-féle magatartást, másrészt igazat adott annak a felvidéki magyar politikai meggyőződésnek, hogy a szlovákok, magyarok, németek, lengyelek, ruszinok, csehek történelmi egymásrautaltságban élnek ebben a térségben.

Itt érdemes felidézni Esterházynak 1938. november 10-én, Kassán, a város és térségének Magyarországhoz való visszacsatolása alkalmával elmondott beszédéből két mondatot: „Mi, itt maradt magyarok ígérjük, hogy kezet adunk az itt élő szlovák testvéreinknek, és velük együtt dolgozunk egy szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy az ide csatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi magunknak odaát követeljük.”²²

Esterházy Jánosnak ez a beszéde nem csak példabeszédnek tekinthető, hanem jövőbe mutató üzenetnek a XXI. század politikusai számára is. Beszédében nem körmönfont gondolatokat fogalmazott meg, hanem saját keresztényszocialista álláspontját, a magyarok és a szlovákok történelmi egymásrautaltságáról, és az egyenrangú (társnemzeti) kapcsolatról. Mintha nem is a világ felfordulásának az előestéjén, hanem a béketeremtés reggelén hangzott volna el a beszéd.

***

Esterházy nemcsak legendaszerűen utasította el a fasizmust és a nácizmust, hanem dokumentálhatóan is, jóval Szvatkó Pál pozsonyi látogatása előtt. Az 1941 karácsonya előtti üzenet csak megerősítette őt addigi keresztényi meggyőződésében. Néhány nappal a Tiso-féle Szlovákia megalakulása után, 1939. április 6-án Esterházy János kijelentette: „Hogy mi, szlovákiai magyarok nem alakultunk át nemzeti szocialista párttá, annak megvan az oka. Ez német produktum, amit mi nem ismerünk el. A józan ész, az önfegyelem, az igazi magyar felfogás követeli ezt tőlünk.”²³

Jó egy évvel később, amikor a szlovák parlament a zsidókat sújtó gazdasági és foglalkoztatási jogszabályokról tárgyalt, Esterházy nem vett részt a szlovák parlament ülésén, ²⁴ 1942. május 15-én pedig ellene szavazott a zsidók Németországba való deportálásának legalizálásáról szóló törvényjavaslatnak.²⁵

Esterházy magatartása azonban nem azt jelentette, hogy filoszemita lett volna. A magyar főnemesség körében aligha lehetett volna találni bárkit is, aki az lett volna. De a filoszemita és az antiszemita közötti különbözőség hasonló, mint a hegycsúcs és a szakadék alja között. Esterházy egyértelműen kinyilvánította, hogy nem zsidóbarát, de emberi, keresztényi és politikusi meggyőződése miatt ellentmond az antiszemitizmusnak. Ezért csak fenntartással lehet viszonyulni a magyar nyelvű Wikipédián közölt Esterházy-idézethez, miszerint kijelentette volna, hogy „antiszemita szellemben nevelkedtem, az vagyok és az is maradok”.

Noha egy esetben ez megmagyarázható lenne, az ahogy lehet politikai eszköz használata okán, ami a náci Szlovákiában ugyanolyan szükséges lehetett, mint később, a kommunista diktatúra idején. Hiszen a felvidéki magyar kommunisták, ha a magyar érdeket akarták szolgálni, tüntetőleg kellett vállalniuk a kommunizmust, minden származékával. Aki ezt nem tette, nem tölthetett be politikai vezető szerepet. Ugyanakkor Esterházy esetében nehéz elképzelni, hogy egyszerre vállalta volna tüntetőleg az antiszemitizmust, a náciellenességet és a zsidók üldözésének elutasítását. Ugyanis kezdettől elutasította a nemzeti szocializmust, annak minden hordalékával együtt.

Ezért megdöbbentő, hogy 1945. április 20-án a szlovák belügyi megbízott, Gustáv Husák parancsára tartóztatták le őt, majd háborús bűnösként kiadták a Szovjetuniónak, később Pozsonyban halálra ítélték, de 1949 májusában a halálos ítéletet életfogytig tartó börtönre mérsékelték, végül 1957-ben a mírovi börtönben halt meg. Ismerve az akkori csehszlovákiai viszonyokat, Esterházy halálos büntetését nem mérsékelték volna életfogytiglanira, ha 1948-ban nem következik be a politikai hatalomváltás. A kegyelmi kérvény jóváhagyásának azonban nem az volt az oka, hogy a kommunista hatalom belátóbb lett volna, mint a beneši rendszer. Csupán lépre akarta csalni a négy évig tartó magyarüldözés miatt az egész csehszlovák hatalommal szemben álló magyarokat, mint ahogy ez volt a célja a magyar nyelvű oktatás újraengedélyezésével és a magyar nyelvhasználat megtűrésével, valamint egy magyar közművelődési intézmény megalapításával.²⁶

***

Egy személyes vallomással tartozom az Esterházy-ügy kapcsán.

A rendszerváltáskor, 1989. december 8-án én is tagja voltam annak a delegációnak, amely Csehszlovákia új szövetségi kormányának megalakításáról tárgyalt. Miniszternek javasoltak. Négyünket, Richard Sachert, Václav Klaust, Miroslav Kusýt és engem azonban nem engedtek be a kormányalakítási tárgyalásra. Én voltam az egyedüli, akit megvétózott a kommunisták Marián Čalfa által vezetett delegációja, amit ellenvetés nélkül elfogadott a Havel által vezetett csoport. Nem lettem tagja a rendszert váltó kormánynak. És ekkor fellélegeztem, mert egész idő alatt az a gondolat gyötört, hogy a kormány eskütételekor kezet kell fognom a köztársasági elnökkel, aki akkor Gustáv Husák²⁷ volt. Nem fogtam volna vele kezet, Esterházy miatt sem, és ebből nagy botrány keletkezett volna.

***

Amikor 1991. március 9-én Esterházy János születésének 90. évfordulójára emlékeztünk, az akkor országosan, egész Csehszlovákia területén működő, magyarokat, lengyeleket, ruszinokat, németeket, cigányokat tömörítő Együttélés–Coexistencia politikai mozgalom, aminek én voltam az elnöke, az alábbi nyilatkozatot adta ki:

„Esterházy János személyében arra a hívő keresztényre és politikusra emlékezünk,.. aki .. hűen a páneurópai gondolathoz, a Kárpát-medencét lakó népek, nemzetek megbékélésének és összefogásának óhaját hordozta lelkében. Ez volt vezérlő eszméje keresztényszocialista politikusként, az Egyesült Magyar Párt elnökeként és magányos kiállásában is, amikor a Szlovák Köztársaság parlamentjének tagjaként 1942-ben egyedül szavazott a zsidók deportálását legalizáló törvényjavaslat ellen. Hite tisztaságának és becsületes politikusi magatartásának tudatában viselte el a jogtalan és igazságtalan meghurcoltatást a háború után. A második világháború viharában a közép-európai térség nemzeteinek összefogásáról elmélkedett a Baltikumtól le Horvátországig. Magyar politikusként pedig vállalta a többi együtt élő nép érdekeinek a védelmét is: németekét, szlovákokét, lengyelekét, ruténekét... személyében az Együttélés előharcosának adózunk tisztelettel.”

Ily módon kötöttük össze Esterházy János politikusi korszaka, meghurcoltatásának és szenvedéseinek ideje valamint a diktatúra bukása utáni kor idősíkjait. Ezzel azt jeleztük, hogy nem csak Esterházy szellemisége időfölötti, hanem sajnos időtállóaknak bizonyultak mindazok a gondok és küzdelmek is, amik a felvidéki magyarokat terhelik, és elvonják figyelmüket az értelmes, jövőépítő munkától.

JEGYZETEK

1	Előadás Szombathelyen, az Őrvidék Házban 2015. október 28-án Esterházy János emlékére rendezett konferencián.
2	Esterházy János (1901. március 14. Nyitraújlak, akkor Magyarország, 1927–1947 között Újlak, ma Veľké Zálužie, Szlovákia – 1957. március 8. Mírov, fegyház/Olomouc börtönkórház)
3	Ezt a különbségtételt történelmileg és politikailag kell értelmezni. A magyar nyelvben elsősorban a koraközépkorban létrejött történelmi államalakulatokat nevezik országnak (pl.: Csehország, Lengyelország, Horvátország, Németország, Oroszország, Spanyolország, Angolország stb.), a fejedelemségeket és a középkor végén vagy az újkorban létrejött hatalmi egységeket többnyire államnak nevezi a magyar nyelv. Csehszlovákia is államként jött létre a Cseh Királyságból, a Morva Őrgrófságból, Alsó- és Felső-Szilézia egy részéből és a Magyar Királyság északi területéből. Ezen a területen az Osztrák–Magyar Monarchiában 1910-ben hozzávetőlegesen 6,4 millió cseh, 3,5 millió német, 1,7 millió szlovák, 1,1 millió magyar, 0,4 millió ruszin, 0,2 millió lengyel anyanyelvű ember élt. A népességre vonatkozó statisztikai adatokat a különböző források némi eltéréssel adják meg, ezért itt Popély Gyula közlését idézzük: A prágai Állami Statisztikai Hivatal retrospektív kimutatásai szerint az 1910. évi népszámlálás a később Szlovákiának nevezett észak-magyarországi területeken összesen 2 926 824 lakost talált. A népesség anyanyelv szerinti megoszlása a következő volt: szlovák 1 686 712 (57,63 százalék), magyar 896 271 (30,62 százalék), német 196 958 (6,73 százalék), rutén 97 051 (3,32 százalék), lengyel 10 659 (0,36 százalék), cseh 7 556 (0,26 százalék), szerb és horvát 2 842 (0,10 százalék), román 1 908 (0,06 százalék), egyéb 26 867 (0,92 százalék). A Felvidék kárpátaljai részén az említett évben – a fenti forrás adatai szerint – 597 062 lakost számoltak össze. Ebből 335 237 (56,15 százalék) volt rutén, 174 482 (29,22 százalék) magyar, 63 656 (10,66 százalék) német, 14 132 (2,37 százalék) román, 7 728 (1,30 százalék) szlovák, 590 (0,10 százalék) lengyel, 201 (0,03 százalék) cseh, 179 (0,03 százalék) szerb és horvát, valamint 857 (0,14 százalék) egyéb anyanyelvű. A csehszlovákiai magyarság indulási összlétszáma az 1910. évi népszámlálás adatai szerint tehát 1 070 753 fő volt. (POPÉLY Gyula: A felvidéki magyar oktatásügy helyzete 1918–1945. In: Kalligram, 1993. december) Csehszlovák nemzetállammá tehát azért kellett nyilvánítani az új államot, hogy a cseh és a szlovák lakosság összlétszáma túlsúlyba kerülhessen a más nemzetiségűekkel/anyanyelvűekkel szemben. Az 1930- as csehszlovákiai népszámlálás szerint a "csehszlovák" nemzetiségűek létszáma 9 688 770 volt, ami az összlakosság 66,91%-át alkotta.
4	1919. február 12-én a szociáldemokraták tüntetést szerveztek Pozsony Csehszlovákiához csatolása ellen. A velük szemben fellépő csehszlovák legionáriusok sortüze, egy olasz tiszt vezénylete alatt több mint száz embert sebesített meg. Kilencen meghaltak, akiket a pozsonyi virágvölgyi temetőben helyeztek nyugalomra, majd az 1960-as években exhumálták, és áthelyezték földi maradványaikat a csalogányvölgyi temetőbe. Haláluk oka nincs megjelölve a síremlékükön.
5	Esterházy a Csehszlovák Köztársaság Magyar Népszövetségi Ligájának vezetője lett 1931-ben.
6	A történelmi hagyományokból táplálkozó OKSZP (Országos Keresztényszocialista Párt) elnevezést az 1920- as csehszlovákiai választások után vette fel a Magyar–Német Keresztényszocialista Párt. A Csehszlovákiához csatolt felvidéki terület munkásságának és kispolgárságának – a marxista pártokat ellensúlyozni hivatott – szervezetét 1919-ben alapították, amely az 1920 áprilisában megtartott nemzetgyűlési választásokon 139 355 szavazattal két képviselőt juttatott a prágai parlamentbe. Nevével ellentétben ruszin és szlovák tagjai is voltak (hasonlóan, mint az 1990-ben Együttélés–Spolužitie–Wspólnota–Zusammenleben néven alakult politikai pártnak, amely a prágai parlamentbe 1990-ben és 1992-ben bejuttatott tizenkét képviselőt, közöttük egy-egy lengyel képviselőt, 1990-ben a pozsonyi parlamentbe egy ruszin képviselőt.)
7	Az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt egyesülésével jött létre 1936. június 21- én az Egyesült Országos Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt, röviden Egyesült Magyar Párt, 1938-tól Felvidéki Magyar Párt.
8	A "magyar–szlovák" etnikai határ, amit a múlt évszázadokra való tekintettel inkább magyar–szláv északi nyelvhatárként jelölhetnénk, az évszázadok során változó volt. A mai Szlovákiát tekintve az egyik nyugati kiindulópont Pozsony környéke, de ez a XIX. század végéig inkább német–magyar–szláv (hutterita/habán protestáns, majd katolizált) közösségek találkozási pontja volt, az akkori etnikai viszonyok szerint a természetes együttélés normáinak megfelelően. Ha innen elrugaszkodunk kelet felé, a szláv–magyar etnikai határt kell nyomon követnünk, ami az évszázadok során a Vág folyó völgyében akár ötven kilométernyit is változott északról dél felé a XVII. század végéig (északi szeglete a XIV. században Pöstyén volt). A mai Galánta–Vágsellye–Érsekújvár vonaltól kelet felé a szláv–magyar etnikai határvonal szinte változatlan maradt, és egybe esett az 1938. év november elején meghozott bécsi döntés határvonalával. Két kivétellel. Az egyik a Hernád folyó völgyében évszázadokon át módosuló nyelvhatár volt, Sáros-Eperjes és Kassa között, a vitatott pont 1938-ban éppen Kassa volt, hová tartozzon: Magyarországhoz vagy a nácibarát Szlovákiához. Másik kivételt az 1938 novembere utáni határmódosítás jelentette, ami 1939 márciusában ismét kialakította a közös magyar–lengyel határt. Ennek azonban nem a közös történelmi múltra való viszszaemlékezés volt az oka, hanem a várható náci és szovjet fenyegetés, ami elől Lengyelországból csak Magyarországon át lehetett menekülni. Ezt ma sem tudatosítja a létező politika, noha sok százezer lengyel és zsidó ember életét mentette meg ez a határvonal.
9	A reformkortól számítva, de leginkább 1867 után a nemzetállami ambíciókkal modernizálódó Magyarország politikusai nehezen viselték, hogy míg a XV. század vége felé Corvin Mátyás uralkodása idején, amikor az állam még független volt, az ország lakosainak mintegy 85 %-át a magyar etnikumhoz tatozók alkották, addig jó háromszáz év múltán a történelem viharai következtében ez az arány 35%-ra esett vissza. A magyar politika a XIX. század folyamán ezt a korábbi arányt igyekezett visszaállítani, sikertelenül.
10	Így nevezték azokat a politikailag aktív magyarokat, akik az első Csehszlovák Köztársaságban nem a magyar pártokban fejtettek ki politikai tevékenységet, hanem beálltak a csehszlovák állam eszmeiségét erősítő politikai szervezetekbe.
11	A kommunista hatalmi rendszer elmélyítette az "aktivista" magatartást azáltal, hogy kikényszerítette a politikai hatalomhoz való pozitív viszonyulást, az ellenzéki magatartást pedig különböző módon büntette. Az 1989–1990-es rendszerváltás után ezért sokkal szélesebb körben jelent meg az "aktivizmus", mint a két világháború közötti időszakban. Például egy német nemzetiségű csehszlovákiai állampolgár nem mert németként nyíltan politikai szerepet vállalni, de ezt bátran megtehette a csehországi rendszerváltoztató Občanské fórum keretei között. Ezt a második világháború okaiban gyökerező német félelmet az is erősítette, hogy Németországból azzal fenyegették meg a csehszlovákiai németeket, hogy ha a német közösség képviseletében lépnek fel saját politikai keretek között, megvonják a német szervezeteknek folyósított németországi támogatást. A sziléziai lengyelek esetében is jelentkezett ez a félelem, noha az oka a németekétől különbözött. Őket a lengyelországi balliberális politikai körök tartották féken. Ebből a megfélemlítésből csak azok a lengyelek szabadultak ki, akik bekapcsolódtak az Együttélés–Wspólnota politikai körbe, így parlamenti képviselethez is jutottak a Csehszlovák Szövetségi Gyűlésben 1990-ben Wladislaw Niedoba, és 1992-ben Stanislaw Gawlik személyében. A magyar közösség viszonylag nagylélekszámú volt, ezért nem lehetett uralkodó magatartást ráerőszakolni. A Független Magyar Kezdeményezést a magyarországi Szabad Demokraták Szövetsége építette fel, azzal a szándékkal, hogy gazdasági alapon és hatalomrész birtoklásának feltételével működjön együtt a mindenkori csehszlovákiai hatalommal. A szlovákiai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom politikailag képzetlen maszsza volt. Néhány tisztségviselőjét a balliberálisok tartották kezükben, egyeseket a szlovák kereszténydemokraták, voltak, akiket a kommunista titkosszolgálatból átmentett érdekcsoport – ezért egy része aktivista volt, egy része politikailag arctalan, és voltak közöttük a politikai elvárásoktól függetlenül gondolkodó tisztességes keresztény emberek is. Ez utóbbiak kivételével a többiek 2009-től a MOST–HÍD párthoz kötődnek, amely a hagyományos aktivizmust követi, kezdetben a SMER körüli vállalkozói csoportok finanszírozásával.
12	A Slovenská liga 1907-ben alakult Clevelandban. Alapítói a Magyar Királyság területéről az USA-ba, munkavállalás céljából kivándorolt szlovákok voltak. Elsősorban nemzeti tömörülésnek lehet nevezni, mivel elsődleges célja az otthon maradt nemzettársak törekvéseinek a támogatása volt, a szlovákok autonómiájának a szószólói voltak, csak másodlagos céljuk volt a szlovák emigránsok megsegítése. Csehszlovákia megalakulása után a szlovákiai területen is megalakították a szervezetüket. Elsősorban szlovák oktatási nyelvű iskolákat alapítottak, főleg a magyarok által lakott területeken. Pénzadományokkal igyekeztek rávenni a szegény magyar családokat, hogy gyermekeiket írassák szlovák nyelven oktató iskolába. Összetűzésbe kerültek Csehszlovákia hivatalos szerveivel is, mert továbbra is kitartottak Szlovákiának Csehszlovákián belüli autonómiája mellett. Aktivistáik egy részét 1928-ban Csehszlovákiában bebörtönözték.
13	Az 1920-ban elfogadott első csehszlovák alkotmány meghatározta, hogy elsősorban azok a személyek léphetnek az új állammal állampolgári kötelékbe, akiknek 1910. december 1. előtt állandó lakóhelyük volt az érintett területen, és azt attól fogva nem hagyták el. Noha 1926-ban a Lex Dérer (152-es sz. törvény) annyiban módosította ezt a megkötést, hogy azok a személyek, akik a háborúban katonai (nem tiszti állományú) szolgálat illetve hadifogság miatt hosszabb időn át nem tartózkodtak lakóhelyükön, azok kivételt kapjanak. Ennek ellenére az 1930-ban megtartott csehszlovákiai népszámlálás még mindig csaknem 12 ezer idegen státusú (állampolgárság nélküli) magyart tartott nyilván az állam területén.
14	A Szovjetunió csak közvetetten ismerte el a Nagy Háborút lezáró békerendszert azáltal, hogy 1935-ben államközi szövetségi szerződést kötött Csehszlovákiával (ezt megelőzően 1934-ben Franciaországgal is hasonló szerződést kötött).
15	Esterházy János üldöztetése 1944 végén és 1945 elején sajátos bizonyítéka a totalitárius (fasiszta, náci, kommunista) politika folytonosságának illetve a vele szemben képviselt magatartás embert próbáló következményeinek. Esterházy 1944 őszén zsidók és lengyelek százait menekítette Magyarországra, és ott bújtatta őket továbbmenekülésükig. Emiatt a nyilasok és a Gestapo célkeresztjébe került. Rövid időre internálták őt. 1945 áprilisának elején, amikor a Vörös Hadsereg kiszorította a német csapatokat Szlovákia területéről, április 6-án egy szovjet járőr Pozsonyban letartóztatta, de tizenkét nap kényszermunka után szabadon engedték. Két nap múlva, április 20-án a fokozódó magyarüldözés elleni tiltakozásként megfogalmazott memorandum megtárgyalása végett felkereste hivatalában Gustáv Husákot, aki akkor Szlovákia teljhatalmú belügyi megbízottja (népbiztosa) volt. Mikor eltávozott a hivatali helyiségből, Husák utasítására az épület kapujában letartóztatták őt, és 1945. június 27-ig a szlovák hatóság őrizetében tartották. Június 27-én szlovák utasításra átvitték őt a szovjet parancsnokságra, ahol kihallgatták, és június 29-én Moszkvába szállították. Esterházy Jánost tehát nem az NKVD hurcolta el szülőföldjéről, ez a szlovák hatóságok kérelmére történt. 1945. április 20-ától haláláig Esterházy fogva maradt.
16	Esterházy Jánost pozsonyi letartóztatása után, a szlovák hatóságok (vagy Gustáv Husák) kérésére a Szovjetunióba szállították, ahol a ljubjankai börtönben tartották fogva, majd ezt követően tíz év kényszermunkára ítélték. Eközben, 1947. szeptember 16-án a szlovák népbíróság kötél általi halálra ítélte őt. A szovjethatóság 1949-ben kiadta őt a csehszlovák hatóságnak. A család közbenjárására Csehszlovákia kommunista köztársasági elnöke ekkor a halálos ítéletet életfogytiglanira változtatta, amit 1955-ben huszonöt év fegyházra enyhítettek. A Gulágon szerzett tüdőbetegségben azonban 1957. március 8-án elhunyt.
17	Esterházy János halálra ítélése a szlovák népbíróság által, illetve a csaknem ötezer további magyar személy ellen (a népbírósági ítéletek 59,74% – Pravda, 1948. márc. 20.) meghozott ítélet (gyakorta több száz fős csoportok fölött mondtak ítéletet, például amiatt, hogy 1938. november 2–10. között nyilvánosan örömüknek adtak hangot szülőföldjüknek Magyarországhoz való visszacsatolásakor) az 1945. április 5-én kihirdetett ún. Kassai kormányprogram szellemiségével volt összhangban. Ez volt a második világháború utáni első csehszlovák kormány programja, amelyet 1945 márciusában, Moszkvában dolgoztak ki. A kormányprogramnak a szlovákiai magyarok szempontjából legfontosabb tétele a szláv nemzetállam megteremtésének meghirdetése volt. Ezért kollektíven háborús bűnösnek nyilvánította az állam a német és a magyar nemzetiségű lakosságot, s meghirdette jog- és vagyonfosztásukat, az országból való eltávolításukat. A kormányprogram V. fejezete kimondta, hogy a nem szlávok által lakott településeket a szlovák etnikai területeken érvényes demokratikus választásoktól eltérően nem választott, hanem a Belügyi Megbízotti Hivatal által kinevezett, az északi szlovák etnikai területről iderendelt, illetve a helyi szlovákok közül kiválasztott tisztségviselők (komisszárok) irányítják. A VIII. fejezet kijelenti, hogy a magukat németnek, illetve magyarnak valló polgároktól megvonják a csehszlovák állampolgárságot, s miután az állam javára elkobozták minden ingó és ingatlan vagyonukat, "örök időkre" kitiltják őket a Csehszlovák Köztársaságból. Az így hontalanná vált németek és magyarok vagyonáról a XI. fejezet rendelkezik, amely kimondja, hogy ezt a vagyont csakis szláv nemzetiségű személyeknek utalhatják ki. A német és a magyar kultúra megsemmisítésének folyamatát ismerteti a XV. fejezet. Ez a szláv tudat megerősítése érdekében megszüntette a német és a magyar nyelvű oktatást, s elrendelte a már működő nem szlovák tanítási nyelvű általános iskolák bezárását. A kassai kormányprogram rendelkezései képezték alapját az 1945-ben, Beneš elnök által kiadott német- és magyarellenes rendeleteknek (elnöki dekrétumoknak) is.
18	Prágában megjelenő ellenzéki beállítottságú magyar politikai napilap. Megjelent 1922. június 1-től az első bécsi döntésig. Megszűnt 1938. november 5-én.
19	Esterházy János 1937 márciusában megalapította Pozsonyban az Egyesült Magyar Párt új napilapját Új Hírek címen, amit a szlovák hatóságok kétszer betiltottak, végleg 1941 decemberében, Esterházyt pedig rendőrségi felügyelet alá helyezték. De még ugyanebben a hónapban sikerült Magyar Hírlap néven új napilapot indítania, ami 1944 őszéig megjelenhetett.
20	PEÉRY Rezső: Szvatkó Pál pozsonyi küldetése. In: Új Látóhatár (München), 1971. 5. szám, 527–53. old.; PEÉRY Rezső: Malomkövek között, 33–41. old., Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1977.
21	Eredetileg „Westungarischer Grenzbote“ néven jelent meg 1872–1918 között Pozsonyban, majd 1919-től 1945-ig „Grenzbote“ néven. 1938 októberétől a hitleri Németországnak elkötelezett Franz Karmasin által vezetett Deutsche Partei befolyása alá került
22	Hírlapi közlés: Magyar Nemzet, 1938. november 12.
23	FÁBRY Zoltán: A vádlott megszólal. Pozsony/Bratislava, 1992. 21–22. old. (Eredetileg: Új Hírek, Pozsony, 1939. április 6.)
24	Ennek nyomán született meg az ún. zsidókódex, amely azonban kormányrendeletként lett közzétéve 198/1941 törvénytári szám alatt.
25	Esterházy Martin Sokol házelnöknek így indokolta álláspontját: "Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. ... Én ellenben, mint az itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom." Wikipédia https://hu.wikipedia.org/wiki/Esterházy_János_(politikus).
26	1948. február 25. után visszavették a kommunista pártba a régi párttagokat, ha saját maguk kérvényezték, november 15-ével hűségnyilatkozat aláírásának fejében a magyarok visszakaphatták állampolgárságukat (a csehszlovákiai németek csak 1953-ban). 1949. szeptember elsejével újra engedélyezték a magyar oktatási nyelvű állami iskolákat. 1949. március 5-én megalakult a Csemadok – Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete –, amely csak a kommunista párt közvetlen felügyelete alatt működhetett.
27	Ugyanaz a Gustav Husák, akinek utasítására 1945. április 20-án letartóztatták és elhurcolták Esterházy Jánost.

ESTERHÁZY JÁNOS,A MEGTÖRHETETLEN EURÓPAI1

ESTERHÁZY JÁNOS,
A MEGTÖRHETETLEN EURÓPAI¹