HEFELE MENYHÉRT
ELFELEDETT ARCHITEKTÚRÁI

Szombathely városa ezekben a hetekben, hónapokban emlékezik meg városépítés-történetének legjelesebb építőművésze, polihisztora, Hefele Menyhért születésének háromszázadik évfordulójáról. Az ő tizenhét esztendei szakadatlan alkotómunkája teremtette meg a modern, újkori Savariát, Szombathely városát, melynek képzetét a mai napig a Szily–Hefele-korszakban, a XVIII. század végén létrehozott épületegyüttes idézi, határozza meg a köztudatban.

Bármennyi kárt tett is ebben a második világháború, vagy egy-egy átgondolatlanul engedélyezett városképi, városfejlesztési tevékenység, mindmáig a Hefelétől emelt épületek határozzák meg – mert erre a városesztétikai vázra épül – a város képét: a mindennapi lakhelyet és a városba csalogató, érdeklődést kiváltó, illetve az innen emlékként a távolba elvihető kellemes képet, a város polgárának mindennapjait ez a műemléki környezet aranyozza be.

Az a korszak, az az alig húsz esztendő varázsolt a jelentéktelen kicsiny mezővárosból igazi polgárvárost is, miközben Szombathely Nyugat-Magyarország legjelentősebb egyházi központjává és szellemi műhelyévé vált, olyannyira, hogy százötven év után is a Magyar Weimar, majd a Nyugat királynője névvel tüntette ki a figyelem. Az egyházmegyei központ megalapításának szándéka mögött ott áll a tény: Szombathely Szent Márton szülőhelye. Márton nagy tekintélyű személyisége és a hozzá kötődő kultusz, amelyet élénken ápolt a városka keresztény lakossága, nem kis szerepet játszott a királynő döntésében.

Amikor Szily püspök hatalmas székesegyháza felépült, a püspök barátai finoman bírálták az épület eltúlzott méreteit: a háromezres lélekszámú városka dómját ötezer ember befogadására tervezték. Ismerjük a püspök válaszát a felvetésre: eljön majd az idő, amikor ez a templom is kicsinek fog bizonyulni.¹ Igaz ugyan, hogy Szily hitt városteremtő erejében, és valóban ki is építette a nagy léptékű városi civilizáció megvalósulásának kereteit, de más is állhatott e magabiztosság mögött.

Az egyházmegyénk megalapítását megelőző esztendőben 1776-ot írtak. Ez évben ünnepelte a katolikus Európa Szent Márton születésének ezernégyszázhatvanadik évfordulóját. Szily életművének koronája, a székesegyház az 1814-es esztendő április havában nyeri el a teljesen kész külső-belső állapotot: éppen harmincnyolc esztendőre volt szükség, hogy a Szombathelyi Egyházmegye központjának építési munkálatai befejeződjenek.

A város alig több mint másfél esztendővel e nagy mű bevégezte után, 1816-ban ünnepli a Szombathelyi Egyházmegye védőszentje, Márton születésének ezerötszázadik évfordulóját.² Ebben is lelheti magyarázatát Szily püspök eltökéltsége és hatalmas építkezései, egyházmegyét szervező munkája, s az igyekezet, amellyel utódai a nagy egyházmegyét teremtő püspök halála utáni tizenöt esztendő munkálataival bevégzik Szily és Hefele terveinek megvalósítását a XIX. század elején.

 

Életműve első szakaszában Hefele sikereinek titka a rendkívüli alkalmazkodóképesség. Ez az az építőművészi erény, amely a tizennyolcadik század folyamán a párizsi Hôtel particulier, a városi magánház tervezőinek sokaságát tette híressé: a kényszerhelyzet kitűnő lehetőség egy tervező tehetségének megvillantására.³ A szűk, alaktalan, vagy szomszédságuk által beárnyékolt telkek és a környezethez való igazodás kényszere a városi ház tervezőit nemcsak próbára tette, hanem hatalmas lehetőséget is jelentett számukra a kitűnésre: a zegzugos parcellák ötletes beépítésével szabályos alaprajzi és városképi egységek, sejtek alakulnak ki, előkészítendő a leendő legszebb világváros felépítését a következő évszázadban. A belső tagolás, a falszakaszok gondos elrendezése, a termenkénti szimmetria iránti elvárásnak való megfelelés, a szellemes és elegáns belső munka a külső rendezetlenség adottságai között: e kitűnő mesterek örök értékei közé tartoznak. Munkásságukkal rokon Hefele építőművészetének első korszaka.

Első fontosabb ilyen ’alkalmazkodás-művészeti’ munkája a sonntagbergi templom főoltárának tervezése. E munkájával egyszeriben magára vonta a figyelmet: ennek elismeréséül a bécsi Képzőművészeti Akadémia rendes tagjai sorába választja.⁴

A hatalmas oltárépítmény szokatlan, újszerű szerkezetével tökéletesen igazodik az adott belső tér méreteihez; olyan szerves egységet képez azzal, mintha egy időben készültek volna: bár az oltárépítmény Hefele későbbi klasszicizmusának nyilvánvaló előfutáraként már a század vége újjáéledő klasszikus formaelemeinek alapjait teremti meg, háborítatlanul hagyja, sőt kiegészíti a rokokó templombelső egyébként egységes enteriőrjét a pazar szobrászati elemek rokokóhoz igazodó világával. E tervezési munkák idején Hefele mindössze harmincöt esztendős, a naptár 1751-et mutat.

Következő jelentősebb alkotásában, a passaui érseki rezidencia átépítési munkálataiban (1766) meggyőzően bizonyíthatta a rossz körülmények legyőzésében való rátermettségét: a palota templomtérre néző főhomlokzatának elhelyezése részben egy sikátorszerű szűk utcába szorítva – a domináns tér-elem, a templomépület mellett – olyan megoldást igényelt, amely nem verseng az építészetileg értékesebb templomépülettel, ugyanakkor a hercegérsek palotájának is megadja a ranghoz illő méltóságot az építőművészet eszközeivel. A hatalmas homlokzat tizennyolc tengelyének tagolására a két szerény, csupán egy-egy portál erejéig kiemelt rizalitot háromtengelyes, de roppant diszkrét vakrizalitokba emeli, amelyek mindössze az áttört, kőbábos párkánymellvéd közé helyezett attikákban mutatkoznak, de még így is jelezni tudják az 1-3-8-3-1-(2) ablaktengely-elrendezésű palotahomlokzat koncepcióját, a térélmény építészeti súlypontjának átvétele nélkül. Ez egy lélegzetelállító, szinte akrobatikus megoldás, igazi bravúr, olyan, amelyhez hasonlók Hefele művészetében rendre vissza-visszatérnek. A tizennyolc tengely ritmusának élményét a belül elhelyezett nyolc tengely esetében tovább növeli a (2-1-2-1-2) altagolással, amelyet két, nyilvánvalóan használaton kívüli ajtó beszerkesztésével valósít meg az alsó szinten (a talaj lejtése miatt a két ajtó küszöbe eltávolodik a járdasíktól, Hefele pedig lépcsőket nem képez ide).

 

A passaui érseki rezidencia főhomlokzata Hefele tengelyrendjével és vakolatdekorációjával, amely az eszterházai kastélybővítési terveket idézi

 

A passaui munkálatok idején Hefele ötven esztendős, éppen túl van az eszterházai kastély átépítési terveinek elkészítésén, ahol a közelmúltban kialakított állapotok eltüntetésével kell olyan egységes palota benyomását keltő architektúrát terveznie, amely igazodik az épületegyüttes szerkezetéhez, tömegéhez, és méltó az építtető rangjához, ambícióihoz is.

E nagyszabású és elegáns díszudvari palotahomlokzat megtervezése a passaui munkálatok káprázatos előzménye volt. Az eszterházai palotabővítés csak a tervezésig jutott, teljesen meg nem valósult, de a passaui főhomlokzat részleteinek gondos elosztása a kevéssel korábbi, Eszterházán végzett díszudvari architektúra földszintes traktusának tengelyritmusát idézi. Hefele építőművészetének csúcsát jelenthetné, ha megépülhetett volna az elegáns tagolás, a gondos arányépítés és a pompás dekoráció. A három, díszudvart szegélyező palotát a Johann Ferdinand Mödlhammer (tévesen Möldhammetként terjedt el neve egyes művészettörténeti munkáinkban!) tervezte íves összekötő elemekkel kapcsolják össze 1763–64-ben. Ez a megoldás borzalmas, tarthatatlan rendezetlenséget hoz létre a díszudvar legreprezentatívabb, központi épületrészének főhomlokzatán:

Ezeket az állapotokat rögzíti Hefele 1765-ben készült nagy távlati rajza a palota ilyen módon zárt díszudvarrá tett központi részéről. Miklós herceg ebben az esztendőben Hefelét bízza meg az építőművészeti rend megteremtésével e díszudvarban (a főhomlokzat kiépítése a nyitott díszlépcsővel és a szegényes vakolatdekoráció helyetti gazdag homlokzati díszítés tervezése). Hefelének ez évben végzett munkálatairól fennmaradt saját kezű költségelszámolása⁵ az egyetlen bizonyíték Hefele díszudvari munkálataira, de ebből megtudhatjuk, hogy négy alkalommal járt, és huszonhat napot töltött összesen Süttörön (ahogyan akkor még nevezték a későbbi Eszterházát) ez év második felében. Oszlopfejezet kivitelezési rajzát készítette a kiépített díszudvar dekorációjához, és rajzokat, modellt az új, északra néző főhomlokzat és az ehhez csatlakozó nyitott díszlépcső megépítése számára („ein Modell der Gallerie und Steigen in gleicher Grösse verfertigtet”). Vagyis olyan modellről beszél, amely egyrészt bemutatja a (tervezett) galériát, másrészt egy lépcsőt, amely azonos léptékben készült, és ilyen módon pontosan összeilleszthető e tervezett galéria homlokzati falával. A ’Riss zu der Faciade und Haupt Steigen’ háromszor is szerepel, és egyértelművé teszi, hogy az új főhomlokzatról és az eléje tervezett díszlépcsőről van szó. Egyébként is: egy belső lépcső nem ’illeszkedik’ egy belső térhez, ezek egymásmellettiségéhez szükségtelen modellt építeni: az alaprajz pontosan megmutatja egymáshoz való viszonyukat.

 

Az eszterházai díszudvar főhomlokzatának képe a Mödlhammer-összeépítés (az íves falszakaszok
beiktatása) eredményeképpen. Hefele távlati rajzának részlete 1765-ből.⁶

 

Hefele két különálló, egymással összeilleszthető modellje azt is sejteti: a tervező ezzel utalni akar arra, hogy a két építmény külön-külön fázisban is megvalósítható. Hárich János hercegi levéltáros 1944-ben (lásd: 4. lj.) a (nyitott) lépcsőt lépcsőháznak, a galériát pedig – teljesen érthetetlen módon – karzatnak fordítja. E hibás megfogalmazást Mőcsényi Mihály kritikátlanul átveszi tőle, Voit Pál pedig – szintén érthetetlen logika szerint – a lépcsőhöz csatlakoztatott galériával kapcsolatban így fogalmaz: „a homlokzatot koronázó, áttört kőkorláton álló szobrok és vázák galériáját kell értenünk rajta”, megemlítve mellékesen, hogy másik jelentése is van e szónak a korszak szóhasználatában, itt a reprezentatívabb paloták elmaradhatatlan, kétoldalt hatalmas tükrökkel övezett hosszúkás csarnokaira kell gondolni. Nem értjük, ez miért nem jöhet szóba Voitnál. Másrészt nehéz megérteni: vajon hogyan gondolta Voit, hogy a „szabad díszlépcső” a főpárkány fölötti attikához vezet!... A XX. század kutatói tehát szoborgalériaként értelmezik az épületrész tervét, vagy legalábbis minden esetben valamiféle nyitott építményben gondolkodnak, nem véve figyelembe, hogy azt a XVII–XVIII. század építészetében a parterre szóval jelölték volna (mint a versailles-i palota emeletén elhelyezett, szökőkúttal is díszített nyitott épületrészt, amely Le Vau palotabővítési tervében szerepelt 1674-ben), illetve, hogy egy ilyen nyitott felületről szinte nincs is mit modellezni, ha eltekintünk az alatta illetve körötte álló épületrészektől (vagyis, mint jelen esetben, nem teszünk említést róluk).

Az utókor egyik kutatója sem vette figyelembe, hogy Hefele galériamodellje másutt is említve van, és a két leírás részleteit összegezve egyértelművé tehető, hogy milyen épületrészről is van szó. Amikor Rottenstein – valójában az ilyen álnéven publikáló pozsonyi patikárius, híres Európa-utazó, Georg (Gottfried Elder von) Stegmüller, a Mihálykapunál ma is megtalálható Vörös Rák apotéka tulajdonosa⁷ – az 1780-as évek elején tett eszterházai látogatásakor kezébe veszi a Kunstkammer kincsei között talált modellt („ein Modelle einer Spiegel- und Porzellain Gallerie”), tulajdonképpen Hefele 1765-ben készült építési modelljét csodálhatja meg (a határozatlan névelő nyilvánvalóan egy meg nem valósult épületre utal)⁸.

A Kunstkammerben talált modell megnevezése rávilágít, hogy nem valamiféle párkány feletti szoborgalériára kell gondolni, hanem egy zárt tükörgalériára (mint Versailles: Galerie des glaces; Schönbrunn: Große Galerie, stb.). Egyértelmű, hogy a Mödlhammer-szárnyak két sarkát összekötő új épületrészről van szó: a 47 méternyi zűrzavar eltüntetésére javasolt megoldásról. Hefele terve szerint a rendelkezésre álló terület teljes kitöltését egy nagyjából 7,8 méter szélességű épületsáv oldja meg, amelynek tagolásában az (északi irányban) előrehozott új főhomlokzat megismétli a korábbi háromtengelyes közép-rizalitot, amelyet kétoldalt 4–4 ablaktengelyes épületrész övez. A belső elosztásban ez kétoldalt egy-egy kétablakos előszobát jelent, amely a földszint esetén a főhomlokzati oldalbejárati előtér, ahonnan a galéria alatti csarnok ajtaja, vele szemben az oldalépület felé induló folyosó (elejénél a csigalépcsővel), illetve délre a lakosztályok első szalonja nyílik. Az emeleti elosztás ezzel megegyező. Ilyen módon az előszobák között elhelyezett, hét ablakot átfogó tükör- és porcelángaléria 6,8 méteres szélességének és 30,5 méternyi hosszának aránya 1:4,5. Ez éppen megegyezik Schönbrunn nagy galériájának arányaival!

Most pedig nézzük, valószínűleg mely ellenérvek miatt nem valósult meg e tervezett tükörgaléria: amikor a beépítés elgondolása megszületett, feltehetően az új épületrész rendeltetésére Miklós hercegnek volt javaslata ez a hosszú galéria, ahol távol-keleti porcelángyűjteménye legjavát helyezhette volna el az ablakok közötti hat falszakaszban, illetve ezekkel szemben álló, összesen tizenkét darab konzolasztalon, amelyek felett hatalmas tükrök borították volna a falat. Hefele azonban más alaprajzi elrendezésben gondolkodott, amely a kastély központi részét egyértelműen franciássá tette, elkerülve az alaprajz főbejárati traktusa elrendezésének a schönbrunnival való egyezőségét. Mőcsényi Mihály szerint e megoldással a két szinten „két előterem alakult... ez a módosítás a barokk kastélyépítészetben szokatlan enteriőrt eredményezett”⁹, de valójában – francia hatásra – a XVIII. századi európai kastélynak, palotának elmaradhatatlan megoldása a központi, főbejárati traktusban ez: a belső lépcső–előtér–díszterem ilyen térhármasának együttállása. (Ugyanis a Mőcsényi által hiányolt belső díszlépcső is megvalósult: éppen Hefele tervezése tette lehetővé ennek utólagos elhelyezését e francia hatásra elterjedt módon.) Szinte éppen Schönbrunn az egyetlen ismertebb kivétel ez alól az elrendezés alól. Végül Hefele elképzelése győzött. Érvei logika szerint az alábbiak lehettek:

– E galériával megszűnnék a középre helyezett belső díszlépcső, miközben belső melléklépcső elhelyezésére nem maradna alkalmas alapterület.

– Viszont középütt bezáródnék egy keskeny és felesleges előszoba a díszterem irányában, melynek ablakai a szűk és nyomasztó belső világítóudvarokra néztek volna.

– Ez az alaprajzi elrendezés még inkább a schönbrunnival rokonítaná az eszterházai kastélyt (a schönbrunni Große Galerie alig több mint tíz méterrel hosszabb mindössze, és ugyanilyen elhelyezkedésű, mint Fényes Miklós Tükörgalériája lett volna! („Was der Kaiser kann, Das kann ich auch.”)

– E galéria alaprajza nem követné a homlokzat szerkezeti rendjét, bizonyos értelemben valósággal keresztülhúzná azt, ez Hefele esztétikájában elfogadhatatlan.

Végül: egy porcelángyűjteménynek egyszerűen nincs helye az épület középrészében, ez íratlan szabály, ahogyan egy könyvtárat, kápolnát se teszünk a corpus logis egyetlen szimmetriatengelyébe az épület legfrekventáltabb helyzetű terében.

Még egy érdekesség is létezik Hefele galéria-terve körül. Mőcsényit nem hagyja nyugodni egy probléma, többször is visszatér rá: a főépület tömbjének külsejéhez utólag épített, oldalfalra merőlegesen álló földszintes épületek ablakainak száma Jacoby alaprajzán. Ugyanis a kastélyábrázolásokétól eltérően, az alaprajzon hét ablaknyi hosszúságú termet rögzít Jacoby, két végén egyablakos előszobákkal megtoldva. Mőcsényi nem tér ki rá, pedig világosan látható, hogy ráadásul az ablakközök hosszúsága nem egységes, szemben a valósággal. Ez a jelenség egy XIX. századi felmérési rajzon még pontosabban kitűnik. Még ennél is fontosabb, hogy e tagolás révén a díszudvari főhomlokzat nyílásrendje jelenik meg, ahogyan azt Hefele a Tükörgaléria tervezésében kialakította: az ablakok sorában elkülönülnek az oldalsó négy tengely ablakai a rizalit három tengelyétől egy-egy lényegesen szélesebb falszakasszal (amely mögött a dísztermek oldalfala húzódik), mindezek miatt ezen az alaprajzon egy teljes ablaknyi rész kimarad, ahová a külső oldalszárnyak esetében kívül vakablak kerül, a belső térben pedig falfülke áll mögötte, benne falikúttal.

A földszintes oldalépítmények arányaikat tekintve is megfelelnek a főhomlokzati beépítésnek, és ez a tény óhatatlanul azt a gondolatot ébreszti, hogy Jacoby a Beschreibungban¹⁰ szerepeltetett alaprajz elkészítésekor ezeknek a külső szárnyépületeknek az ablakrendjénél Hefele tervét vagy modelljét vehette alapul. Szinte csak annyi módosítással élt csupán, hogy a díszudvari főhomlokzat két, széleken elhelyezett kétablakos előszobájából elvesz egy-egy ablaktengelynyit tervében, hiszen ez a külső épületszárny csak így fér el a kamarakert két oldalsó kerítésén belül

Mőcsényi professzor nagy alapossággal foglalkozik a főhomlokzat és a díszlépcső rossz illeszkedésével és a falszakasz két szélén utólag épített balkonok erőltetett elhelyezésével is. Rosszallásával Hefele tervezését veszi célba. Valójában ezek az egyértelműen kivitelezéssel keletkezett problémák abból adódtak, hogy a Jacoby Miklós vezette munkálatok során mindenben eltértek Hefele terveitől, annak éppen csak alapgondolatát használták fel. Magát a főhomlokzatot mintegy 130 centiméterrel hátrébb vitték a Mödlhammerszinttől, talán a szökőkúttól való eltávolítás igyekezetében. A mai állapotban nyomon követhető, hogy az emeletes Mödlhammer-ív beugró nélkül, síkban csatlakozik az oldalpalota homlokvonalához, ettől Hefele terve se térhetett el az íves épületrész másik oldalán, ahol az az új főhomlokzathoz csatlakozik. További szerkezeti, illeszkedésbeli gondokat okozott, hogy magát a főhomlokzatot egyértelműen úgy építették ki, hogy nem számoltak a díszlépcsővel, ennek tervét ekkor még feltehetően elvetette az építtető, nyilvánvalóan anyagi okokból. A következő években azonban a lépcső is megvalósul, de ekkor már az eredeti terveket hűen követő kőfaragói kivitelezés elemeit nem lehetett harmonikusan társítani a megmásítva épített új homlokzat (nem) kapcsolódó elemeihez. A díszudvar balkonrendszerének erőltetett kiteljesítése pedig újabb rossz megoldásokat szül.

Hárich János közléséből¹¹ ismerjük: Jacoby 1770-ben kiharcolja uránál, hogy a parkra néző főhomlokzat négy oszlopon nyugvó balkonja egy végletekig leegyszerűsített, éppenséggel e pompás kastélyegyütteshez egyáltalán nem illő színvonalon valósuljon meg. A díszudvaron az ezzel teljesen azonos nívón álló balkonok sora elveti Hefele pompás terveit, és lealacsonyítja a cour d’ honneur építőművészetét. A két tengellyel megnövelt oldalpalotákon is ilyen megoldásokkal teszik mozgalmassá, de egyúttal sivárrá is a három-tengelynyire növelt rizalitokat, végül a díszudvari főhomlokzat két szélső ablaktengelye elé is beerőltet Jacoby egy-egy két-tengelynyi szélességű balkont. Az erőszakolt megoldás, amely miatt később vésni kellett több helyen a díszlépcső faragott kőelemeit is, még Mőcsényit is felháborítja. Ráadásul itt a két-tengelyes balkon elemei egymással tartanak makacsul egyezőséget (pedig egy-egy szélső oszlopuk a díszlépcső megépültével eltűnik a lépcső szélső alapépítménye mögött), miközben ez a balkon figyelmen kívül hagyja a felette elhelyezett, már amúgy is aszimmetrikus két ablaktengelynyi falsíkot: a középre helyezett páros oszlopok semmivel sem állnak egy tengelyben, és ez a részlet tovább növeli e főhomlokzati falszakasznak zavaró összképét. Mindez a legkiemeltebb épületrész szerkezetét és dekorációját teszi tönkre. A kivitelezés e súlyos balsikereinek oka, hogy Hefele 1765 után már személyesen nem áll pompás tervei mögött (ekkor már Passau foglalkoztatja), és így a kivitelezés után egy oktondi rivalizálás sajnálatos következménye marad hátra, amely nem hagyott esélyt a távolban élő építőművész elképzelései megvalósulásának az akaratos helyi mérnök igyekezetével szemben! Sietve hozzátesszük azonban, hogy azért, ha csorbítottan is, Hefele architektúrája vonul végig az épületegyüttes valamennyi homlokzatának megvalósult vakolatdekorációjában legalább!

Van még egy részlete az eszterházai díszudvarnak, amely külön is említést érdemel Hefele elfeledett architektúráinak számbavételekor: a két hosszanti oldalfal kompozíciója.

Hefele az emeletes oldalépületek eredeti 11–11 tengelyes szélességének megtartásával oldja meg tervében az emeletes déli és a földszintes északi traktus egyensúlyát. A földszintes karok 22 ívesen záródó, arkatúrás ablaktengelyét pazar módon a következő tagolásban tervezi kiépíteni: 3-3-3-(4)-3-3-3 . E tervek sajnos nem valósulhattak meg: a herceg Jacoby Miklós tanácsára az emeletes oldalpalotákat megnöveli két-két ablaktengellyel, illetve a földszintes épületrészeket megrövidíti ennyivel, és ez Hefele gondos elrendezésének, tagolásának megvalósítását teljesen lehetetlenné teszi, hiszen az eredeti 22 tengely adta lehetőség csorbul, hiábavaló a pavilon zsugorítása a felére: egyik oldalán 9, míg a másikon 8 ablak fér el így is csak, felborítva a legalapvetőbb tagolási szimmetriát is.

Nézzük, mint alakult volna Mödlhammer emeletes, illetve földszintes épületszakaszának architektúrája a díszudvari homlokzat tektonikus rendszerében, Hefele szerkesztésében:

Hefele az oldalpaloták eredeti 5-1-5 tengelyelosztását 4-3-4 rendre változtatja, de a háromtengelyes rizalitban meghagyja a középső tengely dominanciáját: a középrészbe egy tengelyű, díszes oszlopokon nyugvó, erőteljes párkányzatú balkont helyez e hangsúlyos portikusz koronájául, mellvédjén gazdag szobrászati díszítéssel (érdemes ezt összevetni a passaui rezidencia balkonos portáljaival), és ezt párba állítja a földszintes épületrész négy tengelyt átfogó középrizalitjával, amely bástyaszerűen belép a díszudvar terébe. Ez a pavilon az említett 11 tengelyes oldalpalota meghagyása esetén két tengellyel közelebb állt volna az oldalpalotához, és így ’kijött’ volna a földszintes szárny nagy ívéből, az egyenes szakasz közelségébe, szimmetrikusan a déli oldal kisebb ívű épületrésze közepével. A terv szerint Hefele az emeletes oldalpalota háromtengelyes rizalitját lapított ívű oromzattal látta volna el. Ez a megoldás a magyar építészetben nagyon ritka, Rantz János György próbálkozik majd vele 1799-ben a keszthelyi Festetics-kastély udvari bővítési tervén, de ez végül nem valósul meg. Hefele pályájában viszont találkozhatunk ilyen megoldásokkal Bécsben, például éppen 1766-ból, a Serviettenkirche főhomlokzatán is! (Jóval több példa adódik rá a francia kastélyépítészetben, ahol hagyománya a reneszánszig nyúlik vissza: Hôtel Lallemont, Bourges, és legmarkánsabb példáit éppen a XVIII. század végén építik: Montgobert, Lamotte-Tilly stb).

A földszintes összekötő szárnyak tengelyrendjét is nagyszabásúan oldotta volna meg eredetileg Hefele: mint már említettem, a teljes falszakaszt hét egységre tagolta volna. Adott volt huszonkét ablaktengelynyi arkatúra: középre egy termetesebb, nyolcgerezdes kupolájú pavilont tervez, erős attikadísz nélkül, az imént említett dupla oszlopos bejárattal egyensúlyt tartó, oszlopokkal szegélyezett szélesítéssel hangsúlyozott homlokfalú kapuzattal. E pavilon szélessége négy ablaktengelyt foglalt volna el. Ez az építmény három oldalával belépett volna a díszudvarra, úgy, mint a mostani, de sokkal hangsúlyosabb szerepet kapott volna, attraktívabb portikusszal.

(A teljes földszintes traktus terve részleteinek kompozíciója, megjelenése erősen rokon a passaui rezidencia hosszanti homlokzata földszintjének megjelenésével, ahol szintén ilyen arkatúra vonul végig, és ugyanígy két súlypont uralja a teljes épületfal tektonikáját!)

Az említett pavilonok mindkét oldalán 9–9 ív állott volna, olyan módon tagolva, hogy a középső három tengely vakrizalitot alkot. Eredetileg ezeket a rizalitokat jelölte volna ki – négyszeresen! – az a klasszicista kőfaragványos attika, amelyből végül is kettő valósult meg, és ma is láthatjuk őket, de már más elhelyezésben: a felére zsugorított, eljelentéktelenített pavilonok párkányzatára helyezve. Hefelének ez az építészetben teljesen szokatlan vakrizalit-megoldása is Passauban valósul meg a rezidencia főhomlokzatán, amint azt leírásomban bemutattam.

 

Egy rendkívüli Hefele-architektúra: háromtengelyes vakrizalit terve Eszterházán és megvalósulása Passauban

 

Az oldalpaloták gazdag díszítésű oszlopos portikusza mint az oldalhomlokzati kompozíció középpontja az említett pavilon kapuzatával és a díszudvar déli ívének átmérőpontjaiban elhelyezett kápolnakapuval, illetve a keleti oldalon a gardróbbejárattal olyan tektonikus hármast képez, amely egyensúlyt teremt az egymás mellé helyezett emeletes és földszintes traktus tömeghatásában. Ezt az egyensúlyt segíti az alárendelt épületrész kiemelt dekorációja, amelynek egyetlen eszköze a középre helyezett, termetes, kupolás pavilonon kívül a vakrizalitokat jelző attikák díszes kivitelű, négyszeresen ismétlődő kőfaragványos ékítménye.

Mindezek pontosan nyomon követhetők Hefele távlati rajzán, amelyet Voit Pál tévesen „Vezérterv”-nek nevez.¹² Az apró részletek elemzésével kibontakozik a kompozíció tagolásának felséges ritmikája, amely egyazon művészeti színvonalra vonja a földszintes épületrészt az emeletes palotákkal, egységesen nagyvonalú dekoráció képét teremtve a díszudvari homlokzategyüttes egyes elemeinek szerepeltetésében.

Itt említem meg, hogy nem valószínűsíthető a perspektivikus rajz készítőjeként Girolamo Le Bon, aki csak meglévő állapotot rajzolhatott volna meg, hiszen nem volt építész, másrészt viszont a rajzon Hefele jellegzetes architektúrája jelenik meg, méghozzá a földszintes traktus esetében soha meg nem valósult részletekkel. Le Bon valójában nem perspektívatanár, hanem színész volt, aki társulata számára a díszleteket is tervezte. A rajz készültének időpontjára éppen az 1765-ös év valószínűsíthető az egyes építési fázisok korának ismeretében. Egyébként elég egy pillantást vetni Hefele sonntagbergi búcsújáró templombeli oltárának tervrajzára, mely teljes szépségében fennmaradt, és hitelesen ad hírt Hefelének nemcsak tervezői, hanem rajzolói képességeiről is (másrészt meg hogyan is képzelhetjük el azt, hogy valaki olyan szépet tervez, aminek a megrajzolása már meghaladja képességeit?). A perspektivikus rajz ügyében Mőcsényi Mihály professzor egyenesen azt sugalmazza, hogy Melchior Hefele e rajznak csupán színezésében működhetett közre! (lásd: 9. lj.) (Mőcsényi egyébként, aki még az apró részletek fontosságának is felelős szószólója, nem ismeri például, hogy a két oldalpalota valójában nem tizenhárom, hanem tizenegy tengelyes volt egészen az 1760-as évek végéig, s e tény mindvégig nem okozott zavart kutatásaiban!) Mellesleg Le Bon szerzőségét mindössze azzal a ténnyel igyekeznek igazolni, hogy az illetőnek felesége és leánya is tagja volt a hercegi színház társulatának...

A vakolatdíszek rendszerében Hefele Menyhért korábban alkalmazott ékítményei jelennek meg, ezért a tervező személyében Hefelét kell látnunk. E rajz és a nagy tudású építőművész érvei győzhették meg a palota urát arról, hogy az északi továbblépéssel a díszudvari főhomlokzatnak egyenes falfelületet kell képeznie az összekötő íves építmények sarkainak vonalában. Összességében a három centrumra szerkesztett földszintes szárnyak tehát e fenti cél elérése érdekében sokkal gazdagabbak lettek volna eredetileg, ha a főhomlokzat bővítése és a nyitott lépcső miatt Jacoby Miklós nem kezdeményezi az oldalpaloták megnyújtását két ablaktengellyel, hét méterrel, északi irányban, és ha ez a hét méter nem rövidíti meg olyannyira a földszintes épületrészeket, hogy le kell mondani az imént ismertetett pompás tagolásról és az eredetileg tervezett pazar épületplasztikai kiképzésről, annak gazdag szobrászati díszítésével együtt.

 

 

A díszudvar nyugati falán pontosan látható a két súlypontra komponált tektonika: az egy tengelyes díszes portikusz az emeletes épületrészen és a pavilon szerényebb portálja tartja egyensúlyban a két, tömegében erősen eltérő épületrészt, ugyanakkor a pavilon egy másik ritmus szerint a kápolna bejáratával tart egyensúlyt egy olyan nézeti rendszerben, amelynek tengelye a földszintes és emeletes épületszakaszt elválasztó határvonal.

Az alábbi képen hátulról, de nagyjából középről láthatjuk a földszintes épületrész elrendezését: középütt a négy tengelyt átfogó pavilont, kétoldalt pedig a kilenc-kilenc tengely közepére emelt három tengelynyi szélességű vakrizalitot kijelölő attikadíszeket. Összességében megállapítható, hogy a perspektivikus rajzon olyan szerkezeti és dekorációs megoldások találhatók, amelyek a rajz szerzőjét egyértelműen Hefelével azonosítják.

 

 

Voit Pál tévedése abban áll, hogy amikor a perspektivikus rajz szerzőségében meg akarja erősíteni Hefelét, e rajzot ’vezérterv’-vé lépteti elő, és ezért 1761–62-re datálja annak elkészítését. Hefele valójában e madártávlati rajzot csak 1765-ben készíti. Amennyiben Hefele már 1762-ben megrajzolta volna a díszudvari három palotát összekötő íves épületrészeket (amelyek 1764-ben épültek csak meg), akkor azok nem Mödlhammer, hanem Hefele munkáiként kerültek volna az építéstörténet krónikájába. Az itt elhelyezett kápolna már 1763-ban elkészült.¹³ Egyértelmű tehát, hogy az íves összekötő épületrészek vonatkozásában már nem tervrajzról, hanem állapotrögzítésről van szó a madártávlati rajzban.

A kép ugyancsak rögzíti az udvari főhomlokzat képét a szerteszét szabdalt épületrészekkel: Hefele megbízása ennek eltüntetésére, beépítésére, illetve a Jacoby-féle szegényes vakolatdekoráció¹⁴ helyetti díszesebb, egységes architektúra megteremtésére szól – ez utóbbinak terve már fel is kerül a madártávlati rajzra. A főhomlokzat kialakítására és a díszlépcső hozzáadására valójában 1765 után kerül sor. Hefele egyetlen fennmaradt, saját kezű költségvetésének dátuma 1765, ebből kiderül, hogy Hefele ebben az évben rendkívüli aktivitást fejtett ki az eszterházai kastélybővítési munkálatokban: több részletrajzot és modellt prezentál, amelyek ennek a díszudvari főhomlokzatnak, illetve a vakolati ékítményeknek szolgálnak alapul, és a nagy perspektivikus rajzot is itt sorolja fel. Azt is megtudhatjuk, hogy ebben az esztendőben négy alkalommal járt személyesen a tervezett átépítés helyszínén (6. lj.). A távlati rajzon tehát az oldalpalotákat még eredeti szélességükben láthatjuk, de már Hefele tagolásával, amely az 5-1-5 ablaktengelyes elrendezést a sokkal elegánsabb, és a főépülettel harmonizáló 4-3-4 elosztásúra változtatta. Mint tudjuk, Jacoby teljesen figyelmen kívül hagyta Hefele pompás elgondolását, és egy szerény kivitelezést ért el az építtetőnél, amely zavaró ellentéteket szült az egybeépített három belső palota főhomlokzata és a földszintes épületrész között, noha Hefele igyekezete (és nyilvánvalóan eredetileg a herceg szándéka is) arra irányult, hogy ez a Mödlhammer-összeépítés után maradt állapot megszűnjék. Egyébként anyagi okai is lehettek az egyszerűsítésnek: ismerünk egyéb példákat is arra, hogy a tervezésre felkért Hefele elképzeléseinek megvalósításától elálltak a magyar arisztokrácia legjelesebbjei, mert túlzónak érezték ennek az európai rangú architektúrának a kivitelezési költségeit. (Például még gróf Széchenyi Ferenc is lemondott Hefele terveinek felhasználásáról nagycenki kastélyának átépítésében. Egyedül Szily János, Szombathely első püspöke tudta végigvinni Hefele nagyvonalú terveinek maradéktalan megvalósítását palotája és székesegyháza, egész egyházmegyei központja felépítésében.) Megvalósult viszont az északra néző homlokzat a nyitott díszlépcsővel, melynek pazar megjelenése felhívja figyelmünket a meg nem valósult Hefele-architektúra távlati rajzon látható nagyvonalú dekorációjára, amely ugyanezen a színvonalon állt volna, ha megépül.

Hefele tervezett díszudvara nyugalmat teremt a több felől jövő kezdeményezések vegyes képet eredményező, apró részekre szabdalt kiszögellések és beugrók kuszaságának elegáns elfedésével, és terve a lehetőségek szerint egységes díszudvari kompozíciót kölcsönöz világos, egyensúlyt és adottságok engedte szimmetriát teremtő tagolással megvalósított architektúrájában az emeletes épületrészeken, de sajnos le kell mondania legnagyszabásúbb tervének megvalósulásáról, a teljes díszudvari architektúráról. Helyette szánalmas, kisszerű és aszimmetrikus megoldások jöttek létre a földszintes épületrészen, amelyek a mai napig zavaróan és értelmetlenül társulnak az északra néző homlokzat és a hozzá társított díszlépcső, valamint a Hefele dekorációjában kibővített két oldalpalota pompája mellett.

Megállapíthatjuk, hogy Hefele az Eszterházán meg nem valósult homlokzati rendet Passauban építi meg: a két súlypontra szerkesztett teljes falkompozíción itt egyesíti az arkatúrás földszintet, az egytengelyes portikuszokat és a jelzésszerű háromtengelyes vakrizalitokat. A díszudvari vakolatdekorációban Hefele szerzőségét a virágfüzérekből alkotott szemöldökök is igazolják, a tévesen vezértervnek nevezett perspektivikus rajz esetében pedig a levélfüzérek bukkannak fel ugyanolyan elhelyezésben, mint a jelenlegi vakolatdekoráció, az ablakpárkány alatti füzérek pedig ennek variánsai, és teljes egyezőséggel jelennek meg a szombathelyi és a passaui rezidencia főhomlokzata esetében. A belvedere tömbjének ablakai körül is megjelennek Hefele motívumai: a hornyolt gombok, a dupla sávos konzolok, az öttagú cseppsor és a zárt körfonat az ablakok alatt, amelyek majd szombathelyi építő- és bútorművészetének is meghatározó motívumai lesznek, a babérkoszorús levélfüzérek a párkány alatt, a lizénák oszlopfői pedig szinte valamennyi későbbi épületének is jellemző megoldásai lesznek. Mindezek azt bizonyítják, hogy az 1770-es évek befejező bővítéseit is Hefele tervei alapján folytatták.

 

 

Az eszterházai díszudvar erősen artisztikus díszbejáratát az építtető elveti, ez itt nem valósulhat meg, de alig egy évvel később szerkezetében és díszítésrendjében hasonlót épít Hefele – párban – a passaui érseki rezidencia főhomlokzatán, ahol ezekkel az épület tömegét szerepében elsúlytalanítja a tér építészetének adottságai miatt. Figyeljük meg a balkonpárkányok alatti füzérek azonosságát, vagy az áttört kőmellvédek mintázatát!

A következő két képen összehasonlíthatjuk Jacoby megvalósult díszudvari pavilonját Hefele eredeti pavilontervével: Jacoby erre az építményre helyezi a Hefele által tertervezett attikákon négyszeresen szerepeltetett, egyértelműen már a klasszicizmus formavilágát idéző párkány feletti kőfaragványokat. Ugyanakkor Jacoby elsúlytalanítja a falból kiugró épületrészt, amely eredetileg Hefele terve szerint az emeletes oldalpalota középtengelyében elhelyezett pazar architektúrájú és plasztikájú portikusszal állt volna párban: mindkettő a maga épülettömbjének tömegéhez igazodik, ugyanakkor egymással való kölcsönhatásukkal egyensúlyt teremtettek volna az egymástól erősen eltérő magasságú két épületrész között. (Hefele eszterházai tevékenységét feldolgoztam egy terjedelmes tanulmányban 2009 és 2011 között.¹⁵)

 

 

Az eszterházai belsőudvari homlokzati rend tervezésével, amely meg sem valósulhatott teljes szépségében, még nincs vége Hefele megpróbáltatásainak: újabb magyarországi erőpróba várja, amely a passaui beszorítottságra emlékeztetheti: Pozsony történelmi belvárosában, a János téren (ma Prímás tér) kell elhelyeznie Batthyány József hercegprímás palotáját. A telek három oldalról beszorítja az épületet, nincs lehetőség rálátást nyitni. Olyan homlokzatot kell megvalósítania, amely egyensúlyt tart a meglévő, már akkor több évszázados épületekkel, ugyanakkor eleganciájával nem csak a megrendelő igényeinek, de az adott környezet elvárásainak is meg kell felelnie. Hefele, akár Passauban, a főhomlokzat szélén hátrahúzott törésekkel komponálja meg a pozsonyi homlokzatot, amely így képes tökéletesen illeszkedni a történelmi városképi környezethez.

Ilyen munkálatok után érkezik Hefele Szombathelyre. A helyszín felmérésekor egyértelmű a helyzet: a középkori várfal keleti maradványainak és a várároknak vonalában kell felsorakoztatnia Szily püspök egyházmegyei központjának kiemelt fontosságú épületeit. Munkásságában először (és utoljára) kap Hefele nyílt teret egy szabad városképi kompozíció megvalósítására. Ez a helyzet mind az építőművésznek, mind a városnak hasznára lesz: Szombathely városa büszkélkedhet a neoklasszicizmus e korai, induló teljesítményében az ország legszebb épületegyüttesével e korszakból.

Szily püspök és Hefele már 1777-ben megállapodik a szeminárium, a püspöki palota és a székesegyház megvalósításában, Hefele e távoli terveket az építkezések első mozzanatával kezdődően messzemenőkig figyelembe vette mindvégig.

 

Az 1875 körül készült fotó bal szélén látható a Kazó-ház, eredeti, szerény Hefele-vakolatdíszítésével

 

Szombathelyi építkezései során Hefele munkásságában két vonulatot figyelhetünk meg: a munkálatok első szakaszában a püspöki palota pazar dekorációjú homlokzatával egy időben teljesen szerény vakolati díszekkel megoldott épületek egész sorát emeli Hefele. Ezek közül ma már csak a legelsőként emelt szeminárium épülete áll, a többi megsemmisült a történelem viharaiban, vagy radikális átépítésnek esett áldozatául. Néhányukról maradtak fenn fényképfelvételek, amelyek 1870 és 1902 között készültek; Knebel Ferenc műtermének köszönhetjük őket. Ha sorra akarjuk venni ezeket az épületeket, elsőként a Kazó-házat kell említeni, amelyet a plébános, akinek nevét viseli, az egyházmegyére hagyott, és amelyben mindmáig a szombathelyi plébániai hivatal működik. A Kazó-ház leégett 1779-ben, Szily püspök Hefelével újjáépíttette. Ez idáig úgy tűnt, hogy az eredeti homlokzatot nem ismerjük, mert egy 1880 előtt készült Knebel fotón tévesen „...1890 körül” képaláírással jelent meg,¹⁶ akkorra pedig már a Kazó-házat átépítették. Csakhogy e képen még láthatjuk a Kitzlingstein-házat, amelynek helyén 1880 után már az új városháza állott. Vagyis a fotó bal szélén látható Kazó-házon még az eredeti Hefelevakolatdekorációt figyelhetjük meg – az 1870-es évekből!

A következő ilyen korai Hefele-épület az „Öreg város piacza”, a mai Fő tér nyugati, kiszélesedő részének északi házsorában állott: a volt Zöldfa Vendéglő (a püspökség borozója) szomszédságában a püspöki fogadó épülete volt ez, amely szintén tűz martaléka lett, és Szily ezt is Hefelével építtette újra. Ennek a fogadónak képét láthatjuk az alábbi képen,¹⁷ amelyen megfigyelhetjük a dekoráció azonosságát a Kazó-házéval. (A Hefeletervezés emlékét őrzi a helyén emelt modern lakóház homlokzata, amely vakolatdíszítésében Hefele jól ismert körgyűrűit ismétli. E gyűrűkkel találkozhatunk a püspöki palota főhomlokzatának földszinti, 4–4 oldalsó ablaka felett is.) A későbbiek során készített üzletportálok (amelyeket oly sokszor visszasírnak a helytörténet rajongói, mert a mi városunk talán egyedül áll abban, hogy mutatóba se maradt ezek közül egyetlen példány se), ez esetben zavaróan elfedik a földszinti traktus vakolatdekorációját, így a homlokzatnak jószerivel egyetlen látható eleme az emeleti ablakok keretezésén kívül a kosáríves kapubejáró, gyámkövet formáló ékítményével. Hefele tervezését igazolja maga a kosáríves kapunyílás is, hiszen e korszakban csak az ő ízlése szerint épülnek ilyen kapuzatok Szombathelyen.

 

A Kőszegi utca sarkán ma is meglévő, volt Zöldfa vendéglő mellett állott a püspöki fogadó (a kép bal oldalán látható).

 

Szintén 1779-ben égett le a várossal délnyugaton szomszédos Perint község, ahol Szily püspök jobbágyai laktak. A szerény épületeket teljesen elemésztette a tűzvész. A püspök saját birtokából parcelláz, falut épít fedél nélkül maradt jobbágyai számára. A házakat ismét Hefele tervezi, aki annak ellenére, hogy bécsi művész, a magyar népi építészet hagyományait figyelembe véve tervezi e házakat. Az 1961-ben megjelent könyv¹⁸ úgy véli, hogy már megsemmisültek az eredeti épületek. Az újperinti utcaképekről közölt négy fotó közül azonban az egyiken az Erkel Ferenc utca 43. számú házat láthatjuk, amely akkor még őrizte Hefele eredeti vakolati dekorációját.¹⁹

 

A mai Újperint városrészben, az Erkel Ferenc utca 43. szám alatt áll az utolsó XVIII. századi jobbágyház,
amely még őrizte eredeti homlokzati vakolatdekorációját.

 

Visszatérve a Szeminárium épületére, feltétlenül figyelmet érdemel a homlokzat timpanonja, amelynek eredeti állapotát a „Szentgotthárdi kép” (a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona, fotó: Szepsi Szűcs Levente) néven ismert Dorffmaister-festmény őrizte meg 1794-ből. A képnek nem az a legfőbb érdekessége, hogy a székesegyház háttérben látható félkész homlokzatának állványain megjelenő sétapálcás figura esetleg maga Hefele is lehetne (aki ekkor, 1794 tavaszán, mikor a képen látható fák és bokrok kizöldültek, már nem is élt...), és még csak az se a legfontosabb, hogy a jelenetben megörökített Reitter Marián, szentgotthárdi cisztercita apát egy teljes pontossággal megjelenített és felismerhető, Hefele által tervezett karosszékben ül, hanem a kép jobb szélén felbukkanó szeminárium homlokzata. Pontosan láthatjuk, hogy a timpanon élénk színekben pompázó vakolati festést kapott. Még az is megfigyelhető, hogy a festett jelenet témája: Jézus tanítványai körében – illő témaválasztás egyházi tanintézet homlokzatára.

 

 

Fontos megjegyeznünk, hogy a szemináriummal egy időben épült pozsonyi prímáspalota homlokzati timpanonját is falfestés díszítette eredetileg: Maulbertsch festménye, amely megsemmisült az idők folyamán, ma Ernest Zmeták modern mozaikját láthatjuk a helyén, 1958-ból. Valószínű, hogy 1820 körül, amikor a székesegyház közelében álló házak homlokzatát átépítik, valamilyen okból egyszerűsítik, akkor tüntették el rávakolással, ráfestéssel, és nem lehetetlen, hogy az eredeti festmény ott rejtőzködik a vakolatréteg, festékréteg alatt.

Említésre méltó még, hogy az egyszerűbb vakolatdíszű épületeken kívül fennmaradt egy gazdagabb tagolású és dekorációjú, könnyebben azonosítható Hefele-ház homlokzatának fotója is.

A mai Fő tér 36. számú ház helyén egy csodálatos Hefele-ház állt, képét több Knebel-fotó is megörökítette, egyik az 1880-as sorozatban látható, másik változatát pedig egy 1902 körül futott képeslapon találtam.²⁰ A Hefele-házat nem sokkal az utóbbi fotó készülte után, a huszadik század legelején elbontották.

A Rosty alispán számára a Kiskarban épített tekintélyes emeletes ház példája igazolja, hogy Hefele építkezései Szombathelyen nem korlátozódtak Szily püspök megrendeléseire: az egyházmegyei központ kiépítése mellett polgári igényekre is tervez. Ez a ház, amelyet Hefele az „Öreg város piaczá”-n emel, a polgárság lakta városmagban épült. Építtetőjét ez idáig nem lehetett azonosítani, de nem elképzelhetetlen, hogy a bécsi építőművész saját célra készítette már az 1780-as évek végén. 1781-ig javarészt Pozsonyban él, de az érseki rezidencia munkálatai 1781-ben befejeződnek, itteni munkálatai bevégeztével teljes energiájával Szily püspök tervein dolgozik, a szombathelyi munkálatok több szakterület ellátását és irányítását igénylik tőle. Hefele Bécsben hat házat mondhatott magáénak, ²¹ elképzelhető, hogy városunkban is részbeni bérbeadással egészítette ki jövedelmét. Családjának tragikus elvesztése után²² már semmi sem köti Bécshez, jelentősebb megbízásokat nem kap, viszont ekkor érkeznek sorra a megbízások magyar földről.

A Hefele-házról fennmaradt fotókon szolid, egyemeletes városi polgárházat láthatunk az új stílus ékítményeivel pompázó homlokzattal. Elegáns, kosáríves, tekintélyes levélfüzérrel koronázott kapuzata köré szerveződik a földszinten szimmetrikusan elhelyezett két üzlet bejárata és egy-egy ablaka, az emeleten pedig a földszinti nyílások feletti ablakok sora a kapu fölé épített szoba két ablakával gazdagodik. A két szintet pilaszterek fogják át, amint azt Hefele legtöbb homlokzata esetében ismerjük. A földszinti ablakok szemöldöke alatt megjelennek a kilenctagú cseppsorok, amelyek Hefelének szintén úgyszólván valamennyi faldekorációjában szerephez jutnak. Mindeme Hefele-stíluselemeket az utókor már nem használja: a munkásságának örökébe lépő Anreith János György nemcsak hogy nem követi mestere dekorációját, de még a Hefele halálával félbemaradt munkákon is agresszív változtatásokkal él. A következő évszázad első felében már nem építenek házakat a II. József-korszak építészetének stílusában, majd a XIX. század második felének historizmusa alapjában nem érdeklődik a XVIII. század végén újjáélesztett klaszszicizmus iránt, végül pedig az eklektikus építészeti megoldások a történelmi múlt megidézésére sokkal alkalmasabb, dekoratívabb traktátusban előadható reneszánsz elemeket részesítik előnyben a barokk, illetve a neoklasszicista ízlésvilág racionális, nyugodt szerkesztésű formavilágának rovására: Hefele formanyelvének sincs megidézője a következő évszázadok során. A XIX. század végén megfogalmazott ’neo’ stílusok lényege egyébként is a mintául vett architektúra esztétikájának nyilvánvaló megmásításában áll. Ennek a háznak tehát az 1780-as években kellett épülnie.

 

A Fő tér 36. számú telken állott Hefele-ház két fotója: az első az 1870-es években készült, a második a századforduló táján, ezen már új épület látszik jobbra, a következő telken, ahol előtte szerény földszintes házikó állott.

 

Külön érdekessége a Hefele-háznak, hogy szélessége közel centiméternyi pontossággal megegyezett a Csődy Pál kanonok házáéval, amelyet szintén Hefele épített 1782-ben, a korábban itt állt épületnek szinte teljes elbontása után. Bár a Csődy-házat a korábban említett időszakban teljesen megmásították, a kosáríves kaput a szélfalazás szegmentívessé tette, a földszinti falsíkba pedig teljesen zavaró módon pilasztereket szerkesztettek – az emeleti ablakok alá, még így is egyértelmű, hogy a két Hefele-ház nyílásrendje eredetileg teljesen megegyezett. Feltehetően pedig vakolatdekorációjuk is. Esetleg éppen az a zavaró körülmény késztette a székesegyház közelében álló épület tulajdonosait erre a radikális átépítésre, hogy a polgárság lakta öregvárosban állott egy teljesen hasonló lakóház. A Kámon utcai (ma Szily János utca) Csődy-ház eredeti homlokzata tehát eltűnt, az öregvárosi épületet pedig elbontották nyolcvan évvel később. A fentebb leírt adottságok miatt azonban fennáll annak a lehetősége, hogy egyszer a Csődy-ház homlokzatára a Knebelfotó alapján visszakerüljön a szépséges Hefele-vakolatdíszítés.

 

*

 

Épített környezetünk fontos része kultúránknak, csakúgy, mint múltunk. A múltunkban épített környezet pedig olyan örökség számunkra, amelyért hálával kell emlékeznünk elődeinkre, akik ezt ránk hagyták. Ez az örökség arra kötelezi az utókort, hogy ne csupán megőrizze, hanem ismerje ennek a szellemi-művészeti adománynak mibenlétét, értékét, és továbbörökítse ezekkel kapcsolatos ismereteit, ezek iránt érzett tiszteletét a következő generációkra, amelyek egyre távolabb kerülnek időben városi kultúránk megteremtésének, kiépítésének, a kulturált városi életforma szellemisége formálódásának fontosabb korszakaitól. Ha nem ápoljuk ezeket a tárgyi emlékeket, ha nem fogalmazzuk meg ezek jelentőségét, nem tudatosítjuk ezek értékét az utánunk jövőkben, akkor az idők múlásával mindezek köddé válnak, közömbössé lesznek a leendő városlakók számára, akiket ennek az épített városi kultúrának idővel egyre fogyó emlékei körülölelnek, és ez a közöny ennek a szellemi-esztétikai örökségnek majdani teljes pusztulásához vezethet...

Emlékezzünk meg ezúttal Hefele Menyhértről, aki háromszáz éve született, és örök időkre ránk hagyta munkásságának legjavát, a Szombathelyt jelentős várossá emelő épületegyüttest.

   

JEGYZETEK

1	GÉFIN Gyula: A Szombathelyi Egyházmegye története. Szombathely, 1929., a szerző kiadása
2	LIBER CURRENTALIUM Ordinari Francisci Eppi Jaurinensis 1752–1822. Kézirat
3	GADY-GILLES TARGAT, Alexandre: Les hôtels particuliers de Paris, Parigramme edition, Paris, 2012.
4	Dr. HÁRICH János hercegi levéltáros: Eszterháza I, Műtörténet Esterházy Pál herceg Úr Ő Főméltósága részére, 1944.
5	Specification deren auf höhen Befehl Ihre Hochfürstl. Durchlaucht von mir Endesbenanen verfertigten Zeichnungen und Modellen, wie auch hiewegen gemachten Reisen nacher Schüttern, Melchior Hefele, 1765.
6	Hefele nagy perspektivikus rajza: Magyar Országos Levéltár Archívuma, jelzet: T2 No. 1560
7	Andrea SEIDLER: Vom Nutzen des Quellenstudiums..., Wiener elektronische Beiträge des Instituts für Finno-Ugristik, 2003. 4. old.
8	ROTTENSTEIN, Gottfried von: Reise durch einen Theil von Königreich Ungarn seit dem Jahre 1763, Johann Bernouill’s Sammlung und andere zur Erweiterung der Länder- und Menschenkenntniß dienender Nachrichten. Berlin: G.F. Richter und Buchhandlung der Gelehrten, 1781–1787, 17. kötet
9	MŐCSÉNYI Mihály: Eszterháza fehéren-feketén. A szerző kiadása, 1999.
10	Beschreibung des hochfürstliches Schlosses Eszterhás in Ungern, Pressburg, 1784. Anton Löwe kiadása
11	HÁRICH, i. m.
12	VOIT Pál: A barokk Magyarországon. Budapest, Corvina és Európa Könyvkiadó, 1970.
13	HÁRICH i. m.: Miklós herceg már ebben az esztendőben misemondási engedélyért folyamodik plébánosa számára Zichy Ferenc győri püspökhöz.
14	Mőcsényi idézett művében leírja, hogy feltárta az eredetileg alkalmazott, szegényes Jacoby-vakolattükröket. Ilyen dekorációt láthatunk a fertődi kastélyegyüttes egyes melléképületeinek falán és a kismartoni irgalmasrendiek kórházának homlokzatán is (Krankenhaus Barmherzige Brüder), ezek Jacoby munkái, és az ő kvalitásait őrzik.
15	BALLÓ László: Ezeregy nagy titok. Kézirat, 2009–2011.
16	KÁROLYI Antal–SZENTLÉLEKY Tihamér: Szombathely. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1967. 55. old.
17	A fotó KÁROLYI–SZENTLÉLEKY: id. mű 56. oldalán látható.
18	KÁDÁR Zoltán–HORVÁTH Tibor Antal–GÉFIN Gyula: Szombathely. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1961.
19	KÁDÁR–HORVÁTH–GÉFIN: id. mű 144. sz. képe a 150. oldalon található.
20	KNÉBEL Ferenc: Szombathely kiválóbb pontjai, 1880. A fotók többnyire néhány évvel korábban készültek. A Gyöngyös utca képét Spiegler Tibor bocsátotta rendelkezésemre magángyűjteményéből, köszönet érte. A jobb oldali kép Molnár József képeslapgyűjteményéből származik, posztumusz köszönet Molnár úrnak.
21	BRENNER Vilmos: Hefele Menyhért – egy közép-európai építész című tanulmányából. Közli: Melchior Hefele építész emlékkiállításának katalógusa. Szombathely, 1994. Szerkesztette: Zsámbéky Monika, 13. old.
22	Bécs város halálozási anyakönyvi nyilvántartása, Sterbebuch, 1754–1761: Hefele fia, Leonardus Bernardus 1754-ben, leánya Maria Anna és Catharina Jekleinin, Hefele felesége 1760-ban halt meg.