"ISTEN FIATAL. ÖVÉ A JÖVŐ..."

Mindszenty József élethivatásának elemzésekor két kérdést elkerülhetetlenül tárgyalnunk kell. Az első: lehet-e ő példakép abban a korban és kultúrkörben – és kiknek? –, ahol az ember értékvilága felgyorsult ritmusban bomlik le a XIX. század második felétől, de különösen a XX. és a XXI. században? Az erkölcsi-emberi szétesés az életet, embert, kultúrát gyökerestül pusztítja el. Az ember élete elsorvad, elpusztul, ha elszakítják gyökereitől, mint a hit, a remény, a szeretet, a sarkalatos erények, így az isteni, egyetemes igazságért történő kiállás, a kontempláció, az élet és a lét ünnepei. Ez az a máig is tartó folyamat a történelemben, amelynek során a magyarság és a velünk együtt élő népek közös hazáját, a Hungaria Archiregnum Apostoli Királyságát, Magyarországot, a Regnum Marianumot szisztematikusan megsemmisítik, a magyarságot fizikai, biológiai, lelki, kulturális életfeltételeitől megfosztják.

A másik kérdés: mi az oka annak, hogy Mindszenty József oly nehezen foglalhatja el azt a helyét a keresztény világban és a magyar történelemben, a magyar üdvtörténetben, amely a sötétben világító mécsest megilleti? Meddig rejtik még a mécsest takaró alá, amelyen mégis átszűrődik a fény?

Az első kérdésre megadja a választ a második. Meggyőződésem, hogy Mindszenty József életszentsége az egyik legfényesebb irányjelző a magyarság és a világ üdvtörténetében. Megjegyzendő: előttem is hosszú ideig állt a vértanú atyától lélekben, gondolkodásban elválasztó fal – annak a szisztematikus és alpári lejárató műveletnek a következményeként, amely 1945-től a 90-es évek elejéig folyt a bíboros személye és életműve ellen. Mélyebb tájékozódásom révén és a szent életű pásztort személyesen is ismerők – néhány an vele közös büntetésben lévők – engem megajándékozó bizalmának köszönhetően ez megváltozott. Ugyanakkor azzal kellett szembesülnöm, hogy a korábbi reakciós, feudális, csaló, ostoba és egoista, sőt mentálisan beteg jelzőkkel alázott ember helyét a rendszerváltás után a nagy hős, mégis korlátolt főpap tudatosan formált képe kezdi felváltani, aki legfeljebb egy lehet a nemzeti hősök között. Most már ott tartunk, hogy bár a világ dolgaiban elsősorban korlátolt, az egyházi ügyekben makacs személyiségről van szó, mégis eltagadhatatlan , hogy bizonyos "személyiségfejlődés" következtében a vértanúság jellemzői is igazak, vagy igazak lehetnek. Jellemző lejárató módszer ma is, hogy a hatalmas életműből kiemelnek egy-egy levelet, megjegyzést, egy helyzetet annak valós értelmezési keretéből, és így kívánnak torz képet festeni.

Egy másik, napjainkban is alkalmazott módszer, hogy a Mindszenty József küzdelmeinek és szenvedéseinek gyötrelmeit, valamint életszentségének részét képező napi "24 órás" munkabírását szembe állítják az elmúlt évtizedekben elvárt és divatossá tett, nyájasan és sokszor igazi képmutatással mosolygó, de már egyre kevésbé kenetteljes főpap képével. Ebből az ellentétből majd azt a következtetést vonják le, hogy az egykori pap, főpap, bíboros nem volt elég szeretetteljes, sőt valójában nem volt jó ember minden áldozata ellenére sem. Azaz mindent, amit tett, tulajdonképpen saját hiúsága és önszeretete miatt tette... Az "engedékenyebbek" úgy magyarázzák, hogy sajnos megkeseredett, gyanakvóvá vált, elszakadt a világ "reális" történéseitől. Állítják ezt azok, akiknek valójában botrány Mindszenty József élete, különösen, ha a sajátjukat szemlélik, illetve rejtegetik. Elvárnák, hogy vidáman, kedvesen és nyájasan mosolyogjon le arról a keresztfáról, amire ellenségei rászegezték.

Akik személyesen ismerték – ha nem alattomosan közeledtek feléje, vagy nem akarták megtéveszteni –, azok olyan személlyel találkoztak, aki személyiségével megerősítette őket; alázatot, a meleg szeretet és tisztelet érzését váltotta ki bennük. A hamisak pedig érezhették, hogy a veséjükbe lát, ami nem lehet kellemes érzés, mint ahogy a bűneink miatti lelkiismeret-furdalás sem az...

"Még ellenségeinket is szeretjük, mert Jézus iskolájában ezt tanultuk. Ha valahol az életben, itt ezen a téren lehet igazán nagy az ember, aki legyőzi önmagát."²

Elgondolkodtató, hogy milyen politikai befolyás alatt álló, ördögi vonásokkal is jellemezhető "műhely", vagy "műhelyek" alakítják a Mindszenty Józsefről kialakított képet, amelyek mind 1990 előtt, mind most nagy szerepet játszanak a közvélemény alakításában az egyházon kívül és az egyházon belül is. Harcomat eddig (is) megharcoltam; 2009-ben, a Mindszenty József megítéléséről³ a Magyar Szemle folyóiratban lezajlott vitában írásom és véleményem – Erdő Péter és Somorjai Ádám írása mellett – meghatározónak bizonyult. Jórészt álláspontom körül folyt a vita, mely jó irányba mozdította az életmű igazságra törekvő bemutatását. A vita széles körben fölkeltette a kérdéssel foglalkozók érdeklődését; megérintette hívők és papok erre a kérdésre érzékeny lelkivilágát az országban és azon kívül is. A Vatikáni Rádió is foglalkozott a vitával; a lapszemlében mellettem foglalt állást.⁴

2012 májusában fogadott a Szentatya, az azóta (véleményem szerint) eltávolított XVI. Benedek pápa – annak elismeréseként, amit tettem a kereszténység és a Szent Korona magyar Alaptörvényben történő szabályozásáért. A Szentatyával való beszélgetés során drámai módon meggyőződhettem arról, hogy Mindszenty József kanonizálásának kérdésében elsősorban és meghatározó módon itthon, Magyarországon "pattog a labda"⁵. A megtisztelő beszélgetésben elhangzottak alapján és annak ismeretében is erre jutottam, hogy a gyakorlatban a pápa csak akkor avat boldoggá valakit, vagy hatalmazza fel erre az adott ország püspökeit – azon túl, hogy teljesülnek a kanonizáció előírt feltételei –, ha a "jelölt" származási országának politikai rezsimje is támogatja a lépést. Különösen így van ez az 1960-as évektől, Magyarország tekintetében pedig kiemelten. Ennek az oka a hatályban lévő és következményeiben még mindig fenntartott, a kommunista diktatúra és a Vatikán állam (valamint a Szentszék) között megkötött megállapodás,⁶ amely a helyi rezsim és a mögötte álló globális hatalmi befolyás jóváhagyásától tesz függővé minden, az egyház életében jelentős történést a fontos személyi kinevezésektől a kanonizációkig. Meggyőződhettem arról is, hogy a "Mindszenty-ügy" jelentősége messze túlmutat Magyarországon.

Felmerül immár az a kérdés is, hogy mennyiben folytonos a korábbi diktatórikus rezsimet irányítók és az általuk szelektált és elfogadott utódok hatalma Magyarországon, illetve a globalizációnak a XX–XXI. században kialakított új típusú gyarmatosító hatalmi szerkezetei milyen módon befolyásolják az ország és népe életét 1944/45-től napjainkig. És ezzel a kérdéssel máris a "Mindszenty-ügy" és persze más ügyek "közepébe" értünk. Nagyon fontos ugyanakkor ismételten felhívni a kedves olvasó figyelmét, hogy Mindszenty József apostoli élete nem 1945-ös esztergomi érseki, majd bíborosi kinevezésével kezdődik, és még csak nem is 1944-es veszprémi püspöki felszentelésével.

Mindszenty József az első – 1919-es – kommunista üldözést túlélve, zseniális személyiségű zalaegerszegi plébánosként, 1919 és 1944 között bebizonyítja, hogy a hatékony hittérítő tevékenység mennyire nem elválasztható az igazságért való kiállástól – ezekben az években a szociális igazságért vállalt hétköznapi küzdelemtől –, továbbá a személyes példamutatástól. Életszentségének része, hogy az imádságos élettel együtt, hitvalló és racionális személyiségként munkabírásával, szervezőkészségével, gazdaságigazdálkodói hozzáértéssel – mondhatni: profizmussal –, hittérítő és szociális közösség építésével, szervezésével vesz részt a közéletben, mely közéletnek egyben befolyásoló és alakító személyisége is.

Messze a teljesség igénye nélkül felsorolható, hogy tizenhat lelkészséget alapított, felépíttetett kilenc új plébániatemplomot, hét plébániaházat, kilenc ideiglenes miséző helyet. Tizenkét új iskolát is alapított; a Notre-Dame nővérekkel tanítóképzőt, középiskolát, polgári, elemi és háztartás iskolát nyitottak a városban és környékén. Mindszenty József munkássága alapvetően hozzájárult, hogy plébániájának területén és vonzáskörzetében felszámolták az analfabetizmust. Az egyházi vagyonnal való okos gazdálkodás révén évente harmincöt szegény sorsú diák közép- és felsőoktatási tanulmányi ösztöndíját fedezte. A rendelkezésre álló egyházi birtokot mintagazdaságként működtette. Tudta, hogy a társadalmi igazságosság az egyház tanításával összhangban az önfenntartó és önkormányzó közösségek (szubszidiaritás) létezése nélkül nem megvalósítható. Ennek viszont egyik meghatározó feltétele a modern és a globalizálódó világban, hogy bizonyos mértékű függetlenség csakis saját pénzügyi forrásokból valósuljon meg. Ezért bankot, hitelszövetkezetet alapít, amelynek az a lényege, hogy tagjai, ügyfelei egymásnak hiteleznek, kikapcsolva a monetáris hatalmat szolgáló magas, vagy visszafizethetetlen kamatra alapított hatalom-pénzzel működtetett, kiszolgáltatottságot előidéző rendszert. Az egyházi mintagazdaság, valamint a hitelszövetkezet lehetővé tette, hogy a kor színvonalának megfelelő családi házak sorát építhesse fel szerény jövedelmű családoknak. Megszervezte, hogy minden utcának legyen szociális felelőse, aki figyelemmel kísérte a családok életét; az általa működtetett egyházi, civil és gazdasági intézményekkel azonnal segíteni tudott a bajba jutottaknak, a nehéz helyzetbe kerülőknek.

Felismerve a modern és a globális hatalom egységének természetét, a lelki, szellemi, valamint a pénzügyi, gazdasági szervezés egységét teljessé tette egy napilap, a Zalamegyei Újság kiadásával. Azaz a tájékoztatás, informálás fontos eszközét, a médiát hozzákapcsolta a lelki, szellemi-kulturális, gazdasági, pénzügyi tevékenységekhez. Ez az a hatalmi szerkezet, amely a megmaradás, a fenntarthatóság feltétele az egy- vagy többcentrumú modernizációs, globalizációs hatalommal szemben. Megállapítható, hogy a két világháború között erre nagyobb lehetőség volt, mint az 1944–45-öt követő 45 évben, amikor is ennek a lehetőségét először felszámolták, majd tiltották. 1990 után pedig – bár nem tiltják – gyakorlatilag lehetetlenné tették az ilyen jellegű közösségi autonómiák létrehozását. Mindszenty József mindezt állami pénzügyi támogatás nélkül valósította meg, bár előtte lebeghettek olyan hatékony példák, mint a Hangya Hitelszövetkezet, amely 600 ezer tagjával, a volt Monarchia területén a negyedik legnagyobb tőkeerővel és mindemellett államigarancia-vállalással alapvetően hozzájárult a Trianonban halálra ítélt ország és nép hatalmas gazdasági, lelki, kulturális, közigazgatási etc. újjáépítéséhez.

1944-ben veszprémi püspökként egyházmegyéjét szerette volna a már bevált elvek alapján újjászervezni, az egyházi birtokokat egyfajta bérleti rendszerben hitel-, gazdálkodói, értékesítő- és termelőszövetkezetté alakítani az önkéntesség és hatékony gazdálkodói és önfinanszírozó elvek alapján. A hadigazdálkodás, a gyorsan változó belpolitikai körülmények, majd végül a nyilasok általi letartóztatása, a rendelkezésre álló rövid idő ezt lehetetlenné tette. Letartóztatásának okai között az üldözöttekért való kiállása, a jogállamiságért vállalt küzdelmei szerepeltek, azaz a szeretet nevében vállalt, az igazságért folytatott küzdelem.

1945-ben, Serédi Jusztinián váratlan halála után, a pápai nuncius, Angelo Rotta erőteljes támogatásával Mindszenty Józsefet emelte XII. Pius pápa "Esztergom ormára", és kreálta még ebben az évben bíborossá. A pápa, aki személyes példájával – eddig először – megtérítette a római főrabbit (aki a pápa iránti tiszteleteként felvette az Eugenius nevet), majd később Kaplert, Róma rettegett náci irányítóját is, nagy szeretettel volt népünk, történelmünk és megpróbáltatásai iránt. Ennek számtalan jelét is kinyilvánította. Ismert minket; akkor volt elég erős az egyház és független a pápája, hogy szembeforduljon a globalizációs uralkodó hatalmi elvárásokkal; volt bátor kinevezni Mindszenty Józsefet, aki szintén volt bátor ezt a feladatot elvállalni. Megszállóink és a diktatórikus rendszer kiépítői is ismerték Mindszentyt, és kezdetektől a legveszélyesebb és leghatékonyabb ellenségükként gyűlölettel tekintettek rá, és politikai cselekedeteiket alapvetően mindig is ez motiválta.⁷

Az új esztergomi érsekre a hittérítés és a hitvédelem, valamint a szociális igazságosságért vállalt küzdelem mellett, helyzeténél fogva is, az egyetemes igazságosságért, a nemzet, az ország védelméért való kiállás várt a történelmi körülmények rettenetes szorításában.

Az ország 1944-es teljes német megszállása a szovjet hódítással folytatódott. A belpolitikai folyamatok a diktatórikus rendszer kiépítése felé haladtak egyre felgyorsult ütemben. A Nemzetgyűlés, majd Országgyűlés a budapesti kormányokkal együtt a győztes két nagyhatalom megegyezésének diktátumát hajtotta végre. 1947-ig, a Párizsi béke aláírásáig az ország a nemzetközi jogalanyiságát is elveszítette. A köztársaság, majd a népköztársaság bevezetése is nagyhatalmi diktátum volt. Ahogy a neves és elismert történész megjegyezte az "Igazság soha sem késő" című filmben (Jelenczki István rendező): ha a szovjetek cárságot akartak volna egy orosz cáreviccsel, akkor a Nemzetgyűlés 1946. február 1-jén nem a köztársaságot vezeti be, hanem az utóbbit.

A magyar történeti közjog – a Szent Korona-tan – alapján, és a nemzetközi jog alapvető szabályai szerint is egy idegen hatalom által meghódított, megszállt országban bevezetett akármilyen politikai rendszer, állam- és kormányforma nem lehet törvényes, azaz legitim, mert az mindig a megszállók kizárólagos érdekeit közvetíti, hajtja végre, és nem az adott állam, ország lakosainak akaratát. (A nemzetközi jog azt viszont lehetővé teszi, hogy ha egy törvénytelen rendszert más államok elismernek, akkor az a nemzetközi jog szempontjából törvényesnek tekinthető. A magyar történeti közjog ezt nem ismeri el.) Ezt az álláspontot képviselte Mindszenty József: a történeti alkotmány folytonosságát, és így a jogállamiságét is. Monarchista volt – érdekes lett volna egy szabad és nem elcsalt népszavazást megszervezni 1945-ben erről a kérdésről –, de mindig azt vallotta – mind 1945, mind 1956 után –, hogy egy független ország szabadon választott Nemzetgyűlésének az államformára vonatkozó döntését a maga számára kötelezően elismeri és aláveti magát, legyen az bármilyen döntés is.⁸ Egy törvénytelen, ráadásul hit-, keresztény-, egyház-, nemzet- és emberellenes hatalmat ő soha nem ismerhet el. A történeti alkotmány törvényesen le nem cserélt rendszere alapján 1945 után egyedül az ő közjogi funkciója tekinthető törvényesnek, mert az a hazai és a nemzetközi jog alapján is egy másik szuverén "hatalom", a Szentszék kinevezése által lett betöltve, nem pedig egy hódítók által megszállt állam illegitim hatalmi szervének hatáskörébe tartozott.

E közjogi álláspont alapján egy kiépülő, egyébként törvénytelen rendszerrel, amely valójában vele és az egyházzal nem is megegyezni akart, hanem elpusztítani kívánta, kompromisszumot, vagy ennél többet: konszenzust kialakítani nem lehet. Láthatjuk, hogy mi lett azoknak a politikusoknak és főpapoknak a sorsa, akik valamilyen módon megkötötték politikai, személyi kompromisszumukat az alakuló új hatalommal 1945-től. A szerencsésebbek külső vagy belső emigrációban, a kevésbé védettek börtönben vagy akasztófán végezték. Mindszenty József életét is csak a pápai tekintéllyel alátámasztott nemzetközi nyomás tudta megmenteni, aki nemcsak közjogilag állt ellen, hanem a magyarságot és bármely etnikumot, társadalmi osztályt, az egyházat stb. ért igazságtalanság és törvénytelenség, illegális tett ellen fellépett, amíg tehette 1948 karácsonyi letartóztatásáig. Mindszenty József a későbbi lengyel egyházhoz hasonló hitterjesztő, politikai és szociális igazságosságért kiálló hősies magatartást tanúsított. (Ha a rendszer önmaga nem törvényes, mert nem az ország nemzetének akaratából gyakorolja a politikai hatalmat, illegitimnek nevezik. Bármely rendszer, akár legitim, akár illegitim, ha a saját jogszabályait nem tartja be, nem legális, hanem illegális. A jogszabályok állami be nem tartása, ezen belül az emberi jogok negligálása a jogállamiság és a törvényesség szabályainak megszegését jelenti. Az az állam, amelynek jogrendje ezeknek a feltételeknek nem felel meg, nem tekinthető alkotmányos államnak).

Mindszenty József keresztútja 1948 és 1956 között a koncepciós per, a börtön, a kínzások, a megaláztatás, és a távoli helyeken történő büntetés-végrehajtás stációival folytatódott. 1956 novemberétől pedig az Egyesült Államok nagykövetségére korlátozódott mozgástér – egy újabb börtön – várt rá. 1971 után, engedelmeskedve a pápa kérésének, a külföldi emigráció vándorévei és újabb jellegű, a korábbiaknál talán még nagyobb megaláztatások következtek a Szentszék és a kommunista rezsim közötti egyre szorosabb együttműködés következtében. A megegyezés a küzdő tudta nélkül, az ő elpusztítására törekvőkkel történt.

Az 1989–90-es rendszerváltás, bár politikailag elítélte a korábbi kommunista, diktatórikus rendszert és megszállást, más volt szocialista országoktól eltérően fenntartotta a népköztársaság 1949-es alkotmányával a folytonosságot. Ezzel alkotmányos keretet biztosított a korábbi hatalmat gyakorlók hatalmi átmentéséhez az ország és az élet minden területén, mert utólag törvényesítette ezzel a törvénytelen rendszert, elismerve ezzel együtt a legfontosabb szelekciós, kiválasztási rendszerek folytonosságát az állami, gazdasági és a közösségi élet minden területén, de a törvénytelen vagyonmozgásokat is az államosításoktól egészen a spontán privatizációig. Továbbá lehetővé tette az állam által elkövetett politikai, gazdasági bűncselekmények elévülését is.⁹ A 80-as években a korábbi rendszer által létrehozott rendszerváltó ellenzék 1990 után részesedik abban a korábbi rezsim belső körei által élvezett helyzetben, amely gyakorlatilag büntetlenséget "garantál" a gazdasági és politikai bűncselekmények elkövetőinek.¹⁰ (Ezek után ne csodálkozzunk, hogy a tisztességtelenség alapvetővé vált nemcsak a politikai, a gazdasági etc. életben, hanem az állampolgárok egymás közötti viszonyában is. Mindezekkel együtt sikerült az országot az elmúlt 25 évben úgy kifosztani, hogy nagyobb a számszerűsíthető veszteség, mint az első két világháború után (gazdaságban, népességben etc.).¹¹

A 2012. január 1-jén hatályba lépett Alaptörvény utólag törvénytelennek minősítette a kommunista rendszert és a történeti alkotmány megszakítását sem ismeri el. Más kérdés, hogy ezek a kitételeket és a többi, az értékalapú jogállamiságot kiépíteni hivatott alkotmányos előírást a jogalkotók, a jogalkalmazók és a jogértelmezők mennyiben követik, vagy inkább az 1945–1949–1989 jogfolytonosság gyakorlatát követik-e.¹²

A megszállás és törvénytelen rendszer törvényesként való elismerésének egyik nevetséges, egyben drámai következménye, hogy nem a Mindszentyt elítélő bíróságok működését és döntéseit nevezik alapvetően törvénytelennek, érvénytelennek és hatálytalannak, és nem ellenük indítottak eljárást bűncselekmény miatt, hanem a Legfelsőbb bírósági döntés kellett ahhoz, hogy Mindszenty József ügyében az ellene lefolytatott koncepciós per ítéletét hatálytalanítsák a rendszerváltás után. Sőt, a Legfelsőbb Ügyészség csak az elmúlt két évben ejtette a vádat Mindszenty ellen! Márpedig amíg egy törvényesnek elismert rezsim bűnösnek tart valakit, addig az nem avatható boldoggá...

A kommunista rezsim 60-as évekbeli egyházpolitikai váltása azt jelentette, hogy immár nem elsősorban fizikailag, intézményileg, gazdaságilag, lelkileg akarja elpusztítani az egyházat, hanem saját személyzetpolitikájának megfelelően részlegesen újjá akarja építeni. A Szentszék ezt a kommunista rezsim által tett ajánlatot elfogadta, annak az új nyitásnak az eredményeként, melynek keretében immáron folytonosan alkalmazkodik a globalizációs hatalmak, központok elvárásaihoz. (Ennek részeként gyakorlatilag és elvileg is lemondott például a zsidóság megtérítéséről is.)

Nos, talán most már érthető, hogy miért problémás Mindszenty József kanonizációjának ügye. (Az is nyilvánvaló, hogy – ha nem is értett vele egyet – a számára megalázó helyzetekben is alávetette magát a pápa akaratának. Bár azt mindig elfelejtik, hogy a bíborosoknak nemcsak joga, hanem "feladatköri" kötelessége, hogy ha kell, ellenvéleményt nyilvánítsanak a pápával szemben.) Az őt és az általa képviselteket gyűlölők befolyása most is megvan egyházon kívül és belül is. Mégis valamit kell kezdeni vele, ha elfelejtetni és lejáratni eddig nem sikerült.

 

Életéről és munkásságáról a 90-es évektől máig, különösen az elmúlt években számos játékés dokumentumfilm, dokumentumkötet született. Köztéri szobrokat állítottak fel, utcákat, tereket neveztek el róla. Először a szabadságjogokért harcolóként kezdték elismerni az elmúlt tíz évben, majd mint nemzeti hőst is. Most már látható egy olyan tendencia is, amelyben benne van annak a lehetősége, hogy itthonról is előmozdítsák a boldoggá avatási eljárást. Remélni szeretném ezt, és bízom abban, hogy nemcsak arról van szó, hogy lázasan teszünkveszünk, de nem csinálunk semmit. Minél inkább ügyködünk, annál inkább nem történik semmi fontos, ami ezt előmozdítaná. Talán az elmúlt két évtizedben Magyarországhoz kapcsolódó kanonizációk után elvárhatjuk – futball-hasonlattal élve –, hogy az aranycsapat egyes játékosai és pót-játékosai után magát a "csapatkapitányt" is felemeljék... Látom azt is, hogy életművének egyes fejezeteit úgymond nem tartják még alkalmasnak a nyilvánosság elé tárni. A Duna Tv-n bemutatott legutóbbi dokumentumfilmben az egyik szakértő megkérdezi, hogy vajon mit csinált rengeteg szabadidejében a bíboros az amerikai nagykövetségen töltött évei alatt – amellett, hogy szovjetellenes (és ezért) "anakronisztikus" leveleket küldött az Egyesült Államok elnökeinek. A válasz a filmben: nagy hallgatás.

A Gondviselés úgy engedte, hogy néhány évvel ezelőtt a Mindszenty Alapítvány irattárából fénymásolva kicsempésztek egy 40 oldalas részt abból a monumentális, legalább tíz nagy kötetre becsült munkából, amit Mindszenty József a magyarságról, mint különös és rejtélyes nép történetéről írt. (Lehet, hogy azért is kaptam meg, hogy valaki mégis tájékoztasson arról, hogy létezik egy ilyen munka is.) Elolvasva ezt a kiegyezést követő korszakkal foglalkozó töredéket, annyi bizonyosan elmondható, hogy a mai "ellenőrök" mostani elvárásai szerint biztosan nem mondható politikailag korrektnek. A szerző mindenre kiterjedően, hitelesen adatolt elemzéseket írt azokra a hazai és külföldi könyvekre támaszkodva, amelyekhez a nagykövetség munkatársainak segítségével jutott. Egyes személyek működésére és sok olyan valós folyamatra is rávilágított, amelyet sok szakértő legfeljebb érint, vagy leginkább kikerüli, hogy ne kelljen pozícióját is veszélyeztető következtetéseket levonni, a hallgatólagosan elvárt hivatalos "tudományos" és publicisztikai "kánonnal", illetve "tabukkal" szembe menni. Kérdés, hogy ezzel a titkolódzással kit védenek: Mindszenty József "ügyét", vagy valami mást?

A mű olyan hiteles és megalkuvásmentes, mint Mindszenty József egész életműve és annak minden része. Egységes, intakt, gyémánttiszta és megtörhetetlen, mint a bíboros személyisége. Az ő példáját nézve felmerül a kérdés: tényleg érdemes a földi életünkben lelki egyensúlyunkat és üdvösségünket feláldozni valamiféle karrierért vagy világi előnyért – persze magunknak jól megmagyarázott engedményt tenni, és képmutatással leplezni? A Gondviselés helyett valami másban bízni? Elkötelezni magunkat olyan földi erőknek, ahonnét nincs többé szabadulás? Megéri? Persze erre mindenki magának ad egy választ, amely jog tőle el nem vitatható. A kérdés mégis inkább így hangzik – és ez Mindszenty József megítélésének egyik legérzékenyebb pontja –, hogy: ki legyen a példakép? A megalkuvó vagy a mártír? De a kérdés úgy is feltehető: igen – nem, vagy valami más a válasz az élet kihívásaira, a kísértésre? Szerencsére mostanában börtön és kivégzés is ritkábban fenyeget. Az elvtelen megalkuvás türelmet kér és megbocsátást, vagy a példakép, az egyedüli követendő minta akar lenni?

De még drámaibb módon is fogalmazhatunk. Hiszen napjainkban már nem az a kérdés, hogy megalkuszunk-e, vagy nem. A kérdés sokkal inkább az, hogy a mai világ egyáltalán lehetővé tesz-e más magatartást, mint a megalkuvást. Nem az, hogy példakép lehet-e valaki, aki akár csak a hétköznapok szintjén próbál az igazság és a szeretet törvényei szerint élni, hanem egyáltalán van-e helye olyannak a globalizáció rendszerében, aki nem megalkuvó. Meg lehet-e élni ma megalkuvás nélkül? Engedi-e a világ, hogy a globalizáció alapvetően keresztény elvek elleni rendje lehetővé tegyen olyan hétköznapi életet, amely ellentmond neki? Nem is beszélve az általános igazságosság és más értékek és emberi erények melletti szabad kiállásról. Szükség van-e olyan múltbéli személyekkel foglalkozni, mint Mindszenty József? Ráadásul: mint követendő példával? Lehet-e a tisztesség, azaz az alapvető emberi erények nélkül egy országot, mint Magyarország, megtartani, vagy globális rendet alakítani? Én biztos vagyok abban, hogy nem, és az idő rövid.

Számomra úgy látszik, hogy akiknek valamilyen módon nem elfogadható, nem kiemelten példa Mindszenty József életműve és életszentsége, azokban a gonoszság bujkál, vagy az emberi gyengeség valamely jellemzője erőteljesen jelen van, illetve a butaság, a mély tájékozatlanság nehezíti legalább a minimálisan elvárható tisztánlátást.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy tanulva az Alaptörvény példájából, azaz "mindent megváltoztatni, hogy semmi se változzon", bátran lehet vállalni Mindszenty József boldoggá avatásának előremozdítását azoknak, akik erre tényleges befolyással bírnak, mert ezzel mintegy hitelesítve érezhetik és bemutathatják az elmúlt években, évtizedekben a hatalom és az egyház által vitt egyházpolitikát és saját életüket is. Ez lehet a kompromisszum, mely mindenképpen segíti az ebben a folyamatban résztvevők lelki üdvösségét, és feltétlenül erősítheti az emberi kapcsolatokat és a világot alakító tisztesség pozícióját és esélyeit.

 

"Minden egyénnek újra és újra meg kell küzdenie a hitéért. Nem szabad elereszteni az alkalmat, a lehetőséget még halálos fáradtság miatt se. Isten fiatal. Övé a jövő. Ezért nincs helye a csüggedésnek."¹³

   

JEGYZETEK

1	Idézet Mindszenty Józseftől. In: Vértanúink – Hitvallóink, XX/2. szám. 2015. május, 8. old. Mindszenty Alapítvány
2	Uo.
3	Magyar Szemle XVIII. 5–6. sz., június; XVIII. 7–8. sz., augusztus; XVIII. 9–10. sz. október.
4	Lapszemle Mindszenty József védelmében. Az Ostpolitik és a Mindszenty-ügy. P. Szabó Ferenc SJ jegyzete. In: TÓTH Zoltán József: Vihar előtt – válaszúton. Két Hollós, Budapest, 2011.
5	Lásd: TÓTH Zoltán József: Végkifejlet előtt végveszélyben. Két Hollós, Budapest, 2014. Az USA korábbi, az Alaptörvény elfogadásakor is hivatalban lévő nagykövet asszonya, E. Kaunokopulis idén megjelent visszaemlékezéseiben kifejtette, hogy az itt töltött évei alatt elsősorban az Alaptörvényben foglaltak (így a kereszténység, Szent Korona etc.) voltak számára és az általa képviselt világképhez képest a legelfogadhatatlanabbak. (origo.hu, 2015. június 17.)
6	TÓTH Zoltán József: Mindszenty József védelmében. In: Magyar Szemle XVIII. 5–6. sz. 111–123. old.
7	TÓTH Zoltán József: Mindszenty József boldoggá avatásáért. Magyar Szemle, XVIII. sz. 9–10. sz., 167–171. old.
8	TÓTH Zoltán József: Mindszenty József védelmében. i. m.
9	TÓTH Zoltán József: Egyes észrevételek az Alaptörvény értelmezéséhez. Polgári Szemle, 2013/3–6. szám. 9. évf. 275–293. old.
10	SIMON János: Alávetett társadalom, vagy polgári társadalom. Miért gyengék a demokratikus politikai kultúra pillérei Magyarországon? Polgári Szemle, 2013/1–2. 40–70. old.
11	TÓTH Zoltán József: Végkifejlet előtt végveszélyben. Két Hollós, Budapest, 2014.
12	TÓTH Zoltán József: Az új Alaptörvény: a történeti alkotmány és a monetáris hatalom. Gondolatok az új Alaptörvényről a 2014-es választások előtt. In: Polgári Szemle. 2014/1–2. 336–356. old.
13	Vértanúink–Hitvallóink. i. m. 8. old.