TÁTRAI ZSUZSANNA: ADALÉKOK A XX. SZÁZADI BÜKI LEÁNYÉLETHEZ

A hagyományos magyar paraszti társadalomban a nemek, korosztályok, korcsoportok szerinti szigorú elkülönülés érvényesült. Ennek alapján, tanulságos az egyes korosztályok néprajzi vizsgálata. Ezért választottam már korábban kutatásom tárgyául az eladósorú nagylányok korosztályát. A leányélet a női életpálya olyan szakaszát jelenti – bármely társadalmi rétegben, bármely családi körülményben –, mely egy ideig tartó különleges státuszt biztosít az egyénnek, s meghatározó következményekkel jár a további életére.

Az a magyar paraszti családi munkaszervezet, melyet a nemek és korosztályok szerinti szigorú munkamegosztás jellemzett, az 1880-as években alakult ki. A XIX. század végétől az új kapásnövények és az állati termények iránti kereslet megnövelte a mezőgazdasági munkaigényt és a munkaintenzitást. Ez azt jelentette, hogy a nők, s ezen belül az eladósorú nagylányok a családi munkaszervezeten kívül napszámos-, részes- summásmunkát is vállalhattak.

A patriarchális családszervezetben a nők másodrendű szerepet játszottak a család férfitagjaihoz viszonyítva. Fő céljuk a férjhezmenetel, majd a férjük családjában végzett munka és a gyermeknevelés volt.

A második világháború után a mezőgazdaság szocialista átszervezése következtében a család, mint termelési egység megszűnt, megnőtt a mezőgazdasági népesség mobilitása. A falusi nők és elsősorban a leányok helyzete megváltozott. A tanulási, önálló munkavállalási lehetőségek révén megszűnt a kiszolgáltatottságuk, függőségük.

Szinte az egész magyar nyelvterületről vannak a leányéletre vonatkozó leírások, adatok, ritkán pontosítható azonban, hogy milyen társadalmi helyzetet, gazdasági hátteret reprezentálnak. Könyvemhez, kandidátusi disszertációmhoz, melyekben a szakirodalom alapján az egész magyar nyelvterület vonatkozásában igyekeztem megvizsgálni a hagyományos leányéletet, felhasználtam saját gyűjtéseimet is a magyar nyelvterület különböző részeiről, többek között Bük községből.

Az alsóbüki evangélikus kisnemesi gazdacsaládok és a felsőbüki katolikus uradalmi cselédség leányéletének vizsgálata egyetlen községen belül is megmutatta az eltérő körülmények következtében létrejött különbségeket.

A XV. századtól három Bük volt egymás mellett: Alsó-, Közép- és Felsőbük. A három falu 1902-ben egyesült Bük néven, 2007-ben pedig városi rangra emelték a nagyközséget.

Bükhöz személyes kapcsolatok fűznek, mert itt volt 27 éven át (1932–1959) evangélikus lelkész apósom, Fülöp Dezső, akinek nevét a Fülöp Dezső Evangélikus Alapítvány őrzi ma is. Itt nőtt fel 18 éves koráig a férjem, Fülöp Attila operaénekes, akinek dédanyja és korán elhunyt nagynénje is a büki temetőben nyugszik.

Tekintettel a Vasi Szemle jelen számának büki tematikus jellegére, egy kis ízelítőt szeretnék nyújtani korábbi gyűjtéseimből. Ekkor, az 1960-as, 70-es és 80-as években kezdett meghatározóvá válni a falu életében a nemzetközi hírűvé váló fürdő, egyre szaporodó, az idegenforgalmat kiszolgáló, sokaknak munkát, megélhetést nyújtó létesítményeivel.

A LEÁNYÉLET KUTATÁSÁNAK KÉRDÉSEI

Minden korábbi történelmi időszakra igaz megállapítás, hogy az eladósorú nagylányok életé nek a legfőbb célja a férjhezmenetel volt. Minden tevékenységet e célnak rendeltek alá.

A leányélet vizsgálatánál elsőként azt a kérdést kell felvetni, hogy a magyar nyelvterületen általában és a vizsgált egykori községben hány éves kortól számított valaki nagylánynak. A lányok korcsoportjai jelzik, hogy mekkora időszakot ölel fel a lánykodás időtartama. A férjhezmenetel ideje gyakran helyileg, de történetileg változhatott. A leányélet vizsgálatában nem hagyható figyelmen kívül a társadalom perifériájára szorult vénlányok és megesett lányok helyzetének és megítélésének a kérdése sem, akárcsak a közösségileg elvárt leányillemre vonatkozó magatartásformák, elvárások ismertetése. Szükséges annak vizsgálata, hogy a leányok miként illeszkedtek be, milyen helyet foglaltak el a falu közösségében, a családban és a lányok korcsoportjaiban.

A lánykodás időtartama alatt kellett felkészülni a későbbi asszonyi teendőkre, tehát ez az időszak a tradicionális női munkák elsajátításának ideje.

A szórakozásnak megszabott, hagyományos rendjét mutatják a korlátozott és gyakran szertartásos jellegű alkalmak, időszakok és időpontok.

Az ismerkedésnek, udvarlásnak ugyancsak hagyományosan megszabott rendje volt.

A leányélet része a hozzájuk kapcsolódó hiedelmek, jóslások, szokások gyakorlása is.

A NAGYLÁNYKOR KEZDETE

A nagylánykor kezdetét általában nem a nemi érettség, hanem a helyi társadalmi közmegegyezés szabta meg. Általában a nagylánykor az iskolai tanulmányok befejezésével, illetve a bérmálással vagy a konfirmációval vehette kezdetét. "Tizenkét éves korban konfirmálkoztam. Tizenhat éves koromban fiatal lányka voltam. Akkor hosszú szoknyát viseltek a nagylányok." (Bedy Gyuláné Gyurácz Karolin sz. 1899)

A leányviselet a magyar nyelvterületen igen változatos volt, hiszen a múlt században az egyre színesebbé váló népviselet elsősorban a lányok korosztályát és a fiatal menyecskéket jellemezte. A mindenkori fiatalok követték leginkább a hagyományok mellett is a divatot. Polgárosultabb vidékeken, pl. a Nyugat-Dunántúl egyes falvaiban már a 30-as évek elején a városi divat szerint öltözködtek. A viselet tartozékai is megváltoztak. A büki evangélikus lányok az I. világháború idején a templomba menet virágot vittek a kezükben az énekeskönyv mellett, az 1930-as években már retiküllel jártak a templomba.

A lányság egyik legszembetűnőbb jele volt a hajviselet. Egy vagy több ágba font hajjal, fedetlen fővel jártak a lányok. A polgárosodás következtében az alsóbüki, igen hosszan lánykodó, jómódú, evangélikus parasztlányok az 1. világháború idején még 14–18 éves korukig lebontva, két fonatban, szalaggal (rózsaszín, piros, kék) viselték a hajukat, az idősebb lányok pedig kontyba tették. A 30-as években már divatba jött a rövid haj és a dauer. (Bedy Gyuláné, Gyurácz Karolin sz. 1909, Bedy Ilona sz. 1924)

A legényavatás nem választható el a lánykodó korosztály elismerésétől. Kocsmában "keresztelték" be a fiatalokat az idősebb legények borral, pálinkával, és tréfás formában fel is hívták a figyelmüket arra, hogy most már eljárhatnak a lányokhoz és a kocsmába is. (Ld. még TÁTRAI Zs., Vasi Szemle 1997: 244)

A legényavatás az avatott legények korcsoportjának megfelelő leányok számára az avatás jelentőségével ért fel: ettől kezdve mehettek táncmulatságba, és udvarolhattak nekik a legények, ettől kezdve számítottak nagylánynak.

A LÁNYOK KORCSOPORTJAI ÉS A FÉRJHEZMENETEL IDEJE

A nagylányok korosztályán belül is meg lehetett különböztetni a fiatalabbak és idősebbek korcsoportjait. A fiatalabbak viselete hasonlított a nagylányéra, de jogai, szórakozási alkalmai korlátozottak voltak.

A férjhezmenetel idejére vonatkozólag igen nehéz lenne valamilyen általánosan érvényes törvényszerűségre hivatkozni. Bükön az 1. világháború idején, de még a két világháború között is az evangélikus gazdalányok 24–25 éves korban mentek férjhez. A katolikus Felsőbükön valamivel korábban. Az 1970-es években az idősebbek nagy ellenzésére a 18 év alattiak férjhezmenetele sem volt ritka.

Ha egy családban több lány volt eladósorú, amíg a legidősebb férjhez nem ment, a többinek is várni kellett.

A magyar nyelvterületről származó adatok sokfélesége azt bizonyítja, hogy mindenkor racionális, elsősorban gazdasági okokra visszavezethető megfontolások, de az egyéni családi körülmények is befolyásolták a férjhezmenetel idejét.

A TÁRSADALOM PERIFÉRIÁJÁRA SZORULT LÁNY: VÉNLÁNY ÉS MEGESETT LÁNY

A férjhezmenetel helyileg ideálisnak tartott időpontját túlhaladott lánynak egyre kevesebb reménye lehetett a férjhezmenetelre. A helyi szokásoktól függően vénlánynak számíthatott a tizennyolc éves, a huszonéves, sőt volt, ahol a harmincat meghaladott lány. Az otthon maradásnak nagyon sokféle oka lehetett.

A XX. század fordulóján a 25–26 éves lányok bekötött fejjel, de leeresztett hajjal már az asszonyok közé álltak a templomban. Az 1950-es években a lánykor felső határa kitolódott, a 28–29 éves lányok közül volt, aki a lányok közé, volt, aki az asszonyokhoz állt a templomban. Kiszolgáltatottságuk az évtizedek folyamán csökkent, kivetettségük, a falu társadalmi életében elfoglalt periférikus helyük azzal szűnt meg, hogy önállóan is el tudják tartani magukat, akik nem mennek férjhez.

A hagyományos paraszti társadalomban egyértelműen a megesett lányt tartották bűnösnek, felelősnek, aki többnyire egész életén át viselte félrelépése következményeit. Férjhezmenési esélyei csökkentek. A gyereket többnyire a lány szülei nevelték fel. A törvénytelen gyermeket az 1946-os XXIX. törvénycikk egyenjogúsította a törvényes házasságból születettekkel. A lány munkalehetőségei korlátozottak voltak, ezért nem volt módja önállóan felnevelni a gyerekét. A legsúlyosabban az érintette a megesett lányt, hogy leány társai sem akartak szóba állni vele.

A megesett lányt, ha férjhez ment is, nem illették meg a menyasszonyi díszek.

Napjainkban már nem szólják meg annyira a megesett lányt, mint a két háború közt: "Emlékszem rá, egy idősebb lány kisbabát kapott. Annyira röstellte, hogy az uccára nem ment ki. Ha ki is ment, eccerre behúzódott..." (Barki Kálmánné Ábrahám Rozália sz. 1895)

A vénlány és a megesett lány kedvelt témája a hagyományos folklórnak. A rítusdalok vénlánycsúfolói, a lírai dalok vénlánypanaszai, a balladák megesett lányai, a gúnydalok póruljárt szeretői mind az erkölcsi normák betartására figyelmeztették a fiatalokat.

LEÁNY A FALU KÖZÖSSÉGÉBEN, A CSALÁDBAN ÉS A LÁNYOK KÖZÖSSÉGÉBEN

Az eladósorú lányok életét, viselkedését az egész falu közössége figyelemmel kísérte. A nagylányokkal szemben hagyományosan kialakított követelmények elsősorban a munkára és a viselkedésükre vonatkoztak. Az idősebbek a maguk fiatalságának a szokásaihoz mérik a hagyományostól teljesen elrugaszkodott "mai"-t. Már az 1960-as években is hiányolták a lányok egykori összetartását, megszólták az új viseletet, a lány, legény páros sétáját, s főként a fiatalok önállóságát.

Számos alkalom kínálkozott a munkában, de főként ünnepeken, hogy a felnőttek megfigyelhessék őket, ellenőrizzék, hogy a hagyományoknak, elvárásoknak megfelelően viselkednek-e. A lányok élete minden ellenőrzés, szemmel tartás ellenére is a legérdekesebb, legvidámabb időszak volt.

A leánynak a családban a családtagjai közül természetszerűleg a legszorosabb kapcsolata az édesanyjával volt. Az egyes családokban különböző volt a lányok helyzete. A teljes kiszolgáltatottságtól az anyagi függetlenségig számos változattal kell számolnunk, különösen a második világháború utántól napjainkig.

A kelengye kérdése sok tekintetben kapcsolódik a családhoz, s elsősorban annak anyagi viszonyaihoz. Meghatározta a lány további sorsát is, a szegényebbnek például szolgálnia, cselédeskednie kellett, hogy összeszedje a kelengyéjét. A jómódú lány könnyebben talált férjet.

A serdült és a felnőtt lányok korcsoportjai főként a szomszédsági kapcsolatok révén szerveződtek. Néhol még arra is ügyeltek, hogy a barátnőnek hasonló termete legyen. Gyakran egyformán öltöztek. Mindenhová együtt mentek. Különösen a két világháború. között erőteljesen érvényesült a vagyon, a vallás, a tanultsági fok, a foglalkozási megkülönböztetés alapján kötött barátság. Az első világháború előtt lánykodó idős büki asszony elbeszélése szerint ekkor még sem a vagyoni, sem a vallási megkülönböztetés nem érvényesült. A két világháború között lánykodók ugyanebből a községből már a különféle megkülönböztetéseken alapuló barátságkötésről vallanak: "Akinek má vót négy polgárija, azok már csak azt vették maguk közé, aki értelmileg, ha nem is tanút, de azt a szintet elérte. Aki nem, az már ugy le volt kezelve." A városban szolgáló lány, hazatérve ugyancsak nehezen talált hozzá illő barátnőt. "Aki városról gyütt, inkább ő kezelte le a falusiakat. Nagyobbnak, műveltebbnek érezte magát." (Bedy Gyuláné Gyurácz Karolin sz. 1899, Pócza Jenőné Horváth Mária sz. 1923)

A leánycimboraság a férjhezmenetellel általában teljesen megszűnt. Azután legfeljebb csak azok jártak össze, akik továbbra is közel laktak egymáshoz. De a cimboraságot halálig emlegették. A szoros barátságot többnyire a keresztkomasággal igyekeztek a házasságba is átvinni.

A spontán alakult közösségek mellett a két világháború között egyházi szervezésű leánykörök létesültek. Például Bükön a 1940-es években indult meg a katolikus leányok körében az ún. Kalász mozgalom. Az ismétlőiskolából kimaradt lányok jártak ide 25–26 éves korig, férjhezmenetelükig. A Kalász megindulása előtt a községben nem volt egyházi szervezésű leányegylet. Vasárnaponként a litánia után gyűltek össze, általában 25 lány. Egyházi énekeket, népdalokat, népi játékokat tanultak. Tarisznya címmel jelent meg a mozgalom folyóirata, melyből anyagot merítettek a népi játékos, táncos délutánokhoz. Nem a helyi szokásokat elevenítették fel. Voltak egyházkerületi leánynapok Bükön, Csepregben, Sajtoskálon. Esperesi kerületénként jöttek össze a leánykörök, hogy egymásnak bemutassák az énekeket és táncokat. (Szabó Józsefné Németh Jolán sz. 1917)

Az evangélikus lányok gyülekezeti munkára képző konferenciákra jártak a 1930- as, 40-es években. "Mi a tisztelendő nénivel szoktunk menni nyolcan Bükről. A fiúk nem nagyon mentek, talán az egy Fekete Imre járt, senki más." (Bedy Ilona sz. 1924)

Bükön a fiatalok közreműködésével Kisfaludy evangélikus kántortanító (1900–1935) tanított be népszínműveket, pl. A vén bakancsos és fia, a huszár, A falu roszsza, valamint operettet, mint a Lili bárónő. Nyaranként sátrat csináltak a kocsma udvarán. 5–6 héten át esténként készültek az előadásra.

A két világháború között, az 1930-as, 40-es években divatba jött a különböző egyletek, pártok, szervezetek, iskolák által szervezett színielőadás. Pl. Bükön az Evangélikus Férfi Dalkörnek voltak színjátszói, de a Kisgazda Kör, a MADISZ, sőt a Kalász, a katolikus leány kör is tanított be évenként legalább egy színdarabot. A rendezvényeket általában vasárnap vagy ünnepnapon tartották, a próbák hétköznap este voltak. A felmerült költségeket a lányok maguk fizették. (1978 Bedy Ilona sz. 1924, Öregek Napközi Otthona)

LEÁNYILLEM

Általánosan meghatározott követelmények, elvárások sora jellemzi a hagyományos leányillemet. Elvárták, hogy a lány szemérmes, halkszavú és vidám legyen, de a vidámságot nem vihette túlzásba.

Az illem lényege a másik nemmel való kapcsolatokra vonatkozott. A polgárosultabb vidékeken általában tegeződtek az egy korcsoportbeli, két nembéli fiatalok, de az idősebb legényt magázták a fiatalabb lányok. "Mi mind akik ismertük egymást ugy egykorbeliek tegeztük egymást. Én már három évvel idősebbet magáztam, ha tegeztek, akkor is. Rendes szülő nem engedte meg, hogy a lánya letegezze. Ha má énekelt az uccán, aszonták: ez hüle!" (Barki Kálmánné Ábrahám Rozália sz. 1897)

Már az 1960-as években is a fiatalok kettesben, kézenfogva jártak fényes nappal is. Ez különösen feltűnt az akkori idősebb nemzedéknek. A XX. sz. elején az egykori menyasszony a vőlegényét sem merte a vasútra kikísérni: "Elkisértem egy darabig, de az állomásra ki nem kisértem volna, hogy ott meglát valaki. Rösteltem aztat. Vagy azt mongyák, talán nem is illik!" (Barki Kálmánné Ábrahám Rozália sz. 1897)

A lányok ki voltak szolgáltatva a könnyen sértődő, bosszúálló legényeknek is. A bosszú egyik közismert módja volt az ún. kitáncoltatás. Oka többféle lehetett, pl. táncba hívás visszautasítása vagy valamiféle vélt vagy valós sérelem megtorlása. A 1930-as években a legény marsot húzatott, és kivezette a bálból a lányt, vagy fizetett a barátainak, hogy ne táncoltássák. Bükön a Rákóczi-indulóra kísérték ki a lányt az ajtóig, és ott belerúgtak, vagy enyhébb változatában a felkért lányt a táncterem közepén egyedül hagyták. (Ld. még TÁTRAI Zs. In: Vasi Szemle 1997: 245) A kimuzsikálás nem ment mindig összetűzés nélkül, és könnyen verekedéssé fajulhatott. (Kálmán Istvánné Lengyel Mária sz.1914, Bedy Gyuláné Gyurácz Karolin sz. 1897)

LEÁNYMUNKA

A lányok munkájára elsősorban a házban és a ház körül tartottak igényt. Bizonyos munkateljesítménye, pl. tésztagyúrás, kenyérsütés igazolta, hogy már teljes értékű női munkaerő. A mezei munkában aratáskor a marokszedés, és általában a kapálás, gyomlálás feladata hárult rájuk.

A lányok számára különleges jelentősége volt a társasmunkáknak, mert ezek egyúttal a szórakozási alkalmat, s nem utolsó sorban az ismerkedés, udvarlás lehetőségeit is jelenthették. A fonónak volt ebben kiemelkedően fontos szerepe. A magyar nyelvterületen különböző időpontokban megszűnő fonó szerepét Bükön a tollfosztó vette át.

Alkalmi munka, napszám, summás munka, falusi és városi szolgálóskodás jelentették a falusi lányok számára a jövedelmet hozó munkalehetőségeket.

A lánykodás időtartama alatt kellett elsajátítani mindazon tevékenységek ismeretét, melyek a hagyományos női munkák körébe tartoztak a háztartásban és a mezőgazdaságban.

A női munkát meghatározott évi, heti, sőt napi munkabeosztás jellemezte.

LEÁNYMUNKA A CSALÁDI MUNKASZERVEZETBEN

A nagylányok munkájára a különböző családi munkaszervezetekben másként volt szükség. Így például a birtokos parasztok a határbeli munkánál alig vették igénybe, s különösen, ha egyedüli gyerek volt, kímélték. Más, kevésbé módos paraszti rétegeknél viszont éppen a munkában, a falu színe előtt felmutatott teljesítménye befolyásolhatta a jó házasság esélyeit.

Az iskola, a tanulás a lányok nevelésében sokáig nem játszott nagy szerepet. Legfeljebb az írás, olvasás, számolás alapelemeit sajátíthatták el, mert a szülők számára a munkába való minél korábbi bekapcsolódás volt a fő szempont. A tanulásnak, különösen a lányok életében nem tulajdonítottak jelentőséget. A többgyermekes, birtokos gazdálkodó családokban általános szokás szerint a gyermeket, mihelyt lehetett, munkára fogták. Az iskolahagyott, 12 éves lányok már állandó munkaerőt jelentettek a családban. Valamelyik idősebb nő családtag irányításával ismerkedtek meg, és tanultak bele az egyes munkákba.

Az evangélikus, középparaszti családból származó asszony a következőkben emlékezett egy nyári hétköznapjára az 1910-es években: "Fél hétkor keltem. Bevetettem az ágyakat. Takarítottam a szobát. A teheneket meg kellett fejni. El kellett vinni a tejet a csarnokba. Akkor édesanyám elment a mezőre. Hogy mi lesz az ebéd azt megmondta, én meg csinyátam, kedvesem. Ollan pici ládám vuót. Meggyurtam a tésztát. Egy öreg néni vuót melletünk. Azt mondja édesanyám neki: Nézze meg ezt a gyereket legyen szives, ha a tésztát összeállitja nem-é lesz puha? Az öreg néni bejött, én meg csinátam. Kisodortam. Aztán mondok: édesanyám nem kö nekem az a néni többet ide begyünni! Saját ösztönöm hajtott rá édesanyám igy szokta, igy köll csináni. Meggyurtam két szép fehér abroszra, kisodurtam. Bejön az öreg néni, azt mongya: Kutya ponciusát a gyerekének kerekes tésztát sodort, férjhez mehet! Az ebédet vittem kedvesem edénybe, kosárba a fejemen. Hazamentem, elmosogattam. Fölmostam a konyhát, hugy sziép legyen. Én annak ugy örültem, ha rend vuót, hogy az ajtóba beleálluttam, az ágyakat szépen megigazituttam, ne egyik magasabb legyen, mint a másik. Elmosogattam, kézimunkáztam. Miég a marháknak is attunk enni, meg eltettük a trágyát. Megfejtük a tehenet, elszűrtük a tejet, elvittük a tejet a csarnokba. Oda fölőtöztünk egy kicsit, ott már társalogtunk egy kicsit, énekűtünk:

Alsóbüki lányok, jaj de fessek,

Mikor a csarnokba tejet visznek!

Meg jártam is a Görbicz Margit nénihez át varrni tanúni. Ingeket, kék ingeket varrt, eztet egy kicsit elsajátitsam." (Barki Kálmánné Ábrahám Rozália sz. 1897)

A 30-as, 40-es években lánykodó, jómódú evangélikus családok lányai hasonlóan éltek, mint anyáik. Télen a háztartási munka mellett a kelengye varrására és a kézimunkázásra is jutott idő. Ennél a rétegnél ebben az időben már nem egy lány polgárit is végzett. A kései férjhezmenetel (24–26 éves kor) igen hosszú lánykodást biztosított az alsóbüki evangélikus, gazdagabb paraszti rétegnél. A birtokos, gazdálkodó családokban a nagylányok elsősorban a házi, ház körüli munkákban és a nagy mezei munkákban a család munkarerő szükségletének megfelelően vették ki a részüket.

Hétköznapi teendőit így sorolta Bedy Ilona: "Reggel fökeltem, akkor utána lefejtem a teheneket. Mikor már kimarattam a polgáriból, akkor kezdtem csak úgy dogozgatnyi, addig nemigen. Akkor aztán elmentem a csarnokba, elvittem a tejet, akkor aztán elmentek az öregek a mezőre. Én itthon marattam rendet csinyáni. Megfőztem az ebédet. Akkor délben hamar raktam az állatoknak enni. Vittem az ebédet a mezőre, akkor ott maradtam én is, aztán este jöttem haza fejni. Nyáron ötkor keltünk, tízkor feküdtünk. Télen is korán köllött kelni, le köllött fejni a tejet, vinni a csarnokba. Ebédfőzés. Délután elmentünk egymáshoz, aztán kézimunkázgattunk. Valamikor a stafirunngot úgy kézimunkázta az ember. Nyáron olyasmire nem jutott idő. Vasárnap templomba mentünk. Délután, mikor már volt mozi, oda." (Bedy Ilona sz. 1924)

LEÁNYOK A TÁRSASMUNKÁKBAN

A társas munkaalkalmak közismert formái voltak a polgárosultabb vidékeken is a kukorica- és tollfosztó.

Kukoricafosztáskor főtt vagy sült kukoricát ettek, néha zsíros pogácsát, és bort ittak hozzá. A kukoricát a szoba tükör felé eső részére hordták. A lányok arcát bekenték tréfából üszkös kukoricával. A piros csöveket elkapkodták tőlük a legények, és csak csókkal lehetett kiváltani (1978 Bedy Ilona sz. 1924).

A tollfosztó a serdülőkorú és felnőtt lányok, asszonyok társasmunkája. Téli időszakban, bérelt vagy meghívásra látogatott házaknál történt, s történik néhol még ma is. A közös tollfosztás még élő hagyománynak tekinthető.

A Dunántúlon a tollfosztó sok tekintetben átvette a fonó szerepét, pl. Bükön a farsangosok is a tollfosztóba mentek álarcban, maszkban szórakoztatni az ott dolgozókat. Általában 1011 óráig fosztottak, s a végén áldomást ittak. (Ld. még TÁTRAI Zs. Vasi Szemle 1997: 243)

A társas munkák jelentős szerepet töltöttek be az eladósorú nagylányok életében. A leány itt már nemcsak a családjában, hanem a közösség előtt adott számot rátermettségéről, szorgalmáról, munkabírásáról, és ezzel férjhezmeneteli esélyeit is befolyásolhatta.

JÁRANDÓSÁGÉRT, BÉRÉRT VÉGZETT LEÁNYMUNKÁK

A gazdálkodó, jobb módú családok csak a családi munkaszervezetben vették igénybe a leánymunkát. A kevesebb földű vagy föld nélküli rétegeknél a nagylány maga gondoskodott a kelengyéjéről, hozzájárult az ellátásához, sőt gyakran családját is segítette.

Bük község felsőbüki része jelentős részben a grófi birtokhoz tartozott. Az itt élő uradalmi cselédek lányai többnyire elmentek szolgálni. Egy asszony az 1930-as években 12 éves korától volt szolgáló. "Mikor kimarattam az iskolából, akkor elmentem először Lökösékhöz dajkának. Kocsmáros, meg hentes vót. Ott jártam ki az ismétlőt. Mer tizenketten vótunk tezstvérek. Én vótam a tizenkettedik. Ölig vót megélni nekijjek otthon. Nyóc pengőm vuot, aztán kaptam ezt, azt, ruhát, ugy azér vettek. Hát aszonta nyuóc pengőt ád. No, aztán ott vuótam addig, ugyho főmentem húsz pengőre, má hát nagyobb vótam. Onnajd is mentem férjhö." (Kálmán Istvánné Lengyel Mária sz. 1919) "Aztán hát gyerekre vigyáztam, söpörtem a kocsmát, takaritottam, mindig ugy, ahogy belenyőttem. Először még nem is tudtam az ágyat bevetni, ollan piciny vótam. Később mostam, mosogattam. Konyhán vót egy kis összetulós ágy, abba aluttam ... Később miko má kezdtem főzögetni, mindig legelőször tudom krumplilevest főztem meg rizsát. Megmutattam az urnak, hogy jó lesz-e? Vasárnap délután két, három óra kimenő. Kicsit hazamentem és már mentem vissza. Mert köllött fejni is. Gazdálkodtak is. Ölig sokat köllött dogoznyi!" (Kálmán Istvánné Lengyel Mária sz. 1919)

Egy másik felsőbüki asszony helybeli parasztházhoz került szolgálni 14 évesen. Tehenet fejt, mezőre ment. "Ott nagyon szerettem, mert az asszony is nagy jó vót hozám." "Ha szombaton vagy vasárnap mozi vót, akkor a moziravalót az asszony megatta. Elmehettem moziba." Ugyanakkor gondos munkát követelt: "Levestésztát is ollant kellett gyúrni, addig nem vette át tüllem, amig az újságpapírt el nem lehetett alatta olvasni. Olyan levestésztát kellett gyúrni." (Dancs Pálné sz. 1928)

A hagyományos női munkák megtanulása az idegen gazdasszony irányítása alatt éppen olyan sorrendben és formában zajlott, mintha otthon az édesanyja mellett sajátította volna el a leány, csakhogy a mezei munkából minden esetben kivette a részét, és aligha kímélték. A nehéz körülmények ellenére is a munka szeretetét tükrözik az alábbiak: Nyári szünet vót, akkor eljártam Meggyesbe kapáni, egyezni." "Letérdepűtem, úgy másztam a fődön. Mégis szerettem, énekszóval gyüttem haza. Reggel szekéren elvittek bennünket öt órakor, mire munkába állunk a föld végén kellett lenni. De akkor is énekszóval mentünk, reggel is, meg hazafelé." (Dancs Pálné sz. 1928)

A városban szolgálókról Bükön úgy vélekedtek, hogy a parasztlány javára válik, mert tanul belőle. "Elmentem szolgálni Sopronba. Hát tanulni egy kicsit, hogy kikapcsolódjak, hogy más élet is van. Igen jó volt, mert aki nem volt kinn a háztól, a más, az meg látszott rajta mindenképpen." (Bús Pálné Balogh Karolin sz. 1924)

Az Öregek napközi otthonában (Eliás Ferencné Haller Mária sz. 1894, Stanz Józsefné Kobor Anna sz. 1906; Pócza Jenőné Horváth Mária sz. 1923; Horváth Istvánné Zorka Erzsébet sz. 1919; Német Teréz sz. 1908) így jellemezték a különböző társadalmi rétegekhez tartozó lányokat a két világháború közötti időben: "A falun módosnak számított, akinek má 20 hold főggye vót. Azok a lányok már nem mentek a mezőre dógozni. Azoknak má szóga vót, meg bejáró asszony vót. Az iparoslányok, ott is, ha módosabb vót az iparos, nem ment el szógányi, sőt azok általában polgárit végeztek. A kisparaszt, az az öt meg hat holdas, mentek napszámba dógozni, akár az uradalomba, akár a jobb módú emberekhez. Ez volt annak a kornak az élete."

Megszabott rendje, ideje és helye volt a játéknak, szórakozásnak, szokások gyakorlásának. Néhány játékra még szívesen emlékeztek idős korukban is: "Rétre mentünk tejesfazekazni, kavicsoztunk. Vettünk a bótba ilyen golyókat, avva jáccottunk. Labdáztunk." (Öregek napközi otthona)

Sok házról házra járó szokás élt a XX. század első felében, mint pl. "Húshajó kedd után valóuó nap hamvazószerdán a lányos házakhoz lámpával, kormozottan járták a falut. A házaknál kolbászt vagy pízt kaptak. Asztán mikor lejárták a lányosházakat, visszamentek a kocsmába, a húsoskolbászt, meg a tojást megsütötték, a vuót nekijek a hamvazószerdai ebigyek, mer a mulaccság még hamvazószedán tartott tovább." (Takács Sándor sz. 1895)

Leányszokás volt a pünkösdi királynéjárás is, melynek négy nagyobb lány és egy kislány volt a szereplője. Ugyancsak házról házra jártak köszönteni. (Ld. még TÁTRAI Zs. Vasi Szemle 1997: 249) Bükön is megvoltak a jellegzetes dunántúli szokások, a lucázás, melyet fiúgyermekek, az aprószentek napi vesszőzés és a regölés, amit a legények gyakoroltak, de a lányoknak szólt, akárcsak a húsvéti locsolás. (Ld. még TÁTRAI Zs. Vasi Szemle 1997: 246248)

ISMERKEDÉS, UDVARLÁS

A hagyományos paraszti világban a nagylányok igyekeztek minél hamarabb férjhez menni. Csak néhány társadalmi rétegre, elsősorban a nincstelenekre volt érvényes, hogy a szerelem és a párválasztás összekapcsolódhatott. Az esetek javarészében a vagyon, gazdasági megfontolások alapján a szülők, esetleg közvetítők segítségével jelölték ki a jövendőbélit. Ennek ellenére a leányéletet az tette egész életre szóló élménnyé, hogy mégis lehetőséget adott a fiatalok számára az ismerkedésre, udvarlásra, de nem a párválasztásra!

Az ismerkedési alkalmak korlátozottak és szertartásosak voltak. A kisebb falvakban a leányok és a legények gyermekkoruktól fogva jól ismerték egymást. Az iskola is alkalmat nyújthatott az ismerkedésre. Az udvarlás csak az iskola befejeztével kezdődhetett a lányok részére, a legényeknek pedig a legényavatás után.

A szántóföldi munka is alkalmat adott az ismerkedésre és udvarlásra. A munka gyakran a nagylányként való elismerést jelentette, "Ugy csinátuk, aki még nem vót aratni, akkor a kévét lefektették, aztán a lányt ráverték, ott nyomkodták a legények." (Öregek napközi otthona)

Az ismerkedés és az udvarlás alkalmai voltak a búcsúk és a vásárok is. A búcsúba nemcsak a katolikusok mentek el. Pl. az evangélikus alsóbüki lányok érdekes módon saját falujuk felsőbüki búcsújára nem mentek el, inkább a szomszédos községekbe, főként ahol rokonok voltak: "Doroszlóba Szent Mártonkor szokott lenni. Az unokanővéremmel szoktunk ott elmenni a mulatságba, a kocsmába." (Bedy Gyuláné sz. 1899)

TÁNCMULATSÁGOK, BÁLOK

Az ismerkedésnek, udvarlásnak fontos színterei voltak a táncmulatságok és a bálok. Ezeket többnyire vasárnap és ünnepnap tartották. Helyük nyaranként általában a szabadban (pl. a kocsma udvarán), télen a kocsmában, a fonóban, a fosztóban vagy kifejezetten e célra bérelt nagyobb házban volt. Rendezői a mindenkori legények voltak, akik a helyről, a muzsikusokról és a rendről is gondoskodtak. A lányok, azaz szüleik sokfelé pénz- vagy ételadománnyal járultak a mulatságokhoz.

Bükön a legények szerveztek két-három havonta táncmulatságokat, de a két világháború között itt is a helyi szervezetek, egyesületek, pártok vették át ezt a feladatot. Az iparosbálba csak meghívóval lehetett elmenni, a dalárda, az ifjúsági és a tűzoltó bálba mindenki elmehetett. (Bedy Gyula sz. 1898, Bedy Gyuláné sz. 1899, Barki Kálmánné sz. 1895, Bus Pálné sz. 1924, Bedy Ilona sz. 1924) A Csik vendéglőben volt bál, ahova a lányokat elkísérte az édesanyjuk. (1986 Barki Kálmánné Ábrahám Rozália sz. 1895)

Az I. világháború idején többnyire mindenkinek volt valakije, akit mulattatott, akivel táncolt. A táncba meghajlással hívták a lányt, de nem mondtak semmit. Le lehetett kérni a lányokat. "Mink nem is jártunk tánciskolába. Azt a zenét nagyon jól be tuttam vennyi. Ugye mink táncútunk csárdást, táncútunk keringőt, nem vuót az a sok mindenféle tánc. Téli világba is vuótak tollfosztások, szuót a citora, táncnóták, ott tanútunk meg táncúni." A két világháború közötti időben "nem mindenki táncolt mindenkivel. A szegényebbek a szegényebbekkel, a gazdagabbak a gazdagabbakkal." Ez idő tájt már tánciskola volt a faluban. Általában tavasszal tanítottak. A befejezés, az ún. koszorúcska egyben táncbemutató is volt. A legények cserepes virágokat vittek a lányoknak, akik díszzsebkendővel viszonozták, s cigarettát tűztek fel szalagra. A partner 100 cigarettát is kapott, de adtak a cigánynak is pl. 50 darabot. A tánciskola 100200 pengőbe került három hónapra, a hímzésre 200 kg árpát is kellett fizetni, ha az illető nem maga csinálta. (Bedy Gyula sz. 1898, Bedy Gyuláné sz. 1899, Barki Kálmánné sz. 1895, Bus Pálné sz. 1924, Bedy Ilona sz. 1924)

"Szokott lenni össztánc így vasárnap. A kocsmában vót. Vót belépő, 5 vagy 10 pengőt köllött befizetni. Leültünk egy asztalhoz, elenézegettünk, táncútunk. Mindenkinek közbe kezdtek udvarógatni." (1978, Dancs Pálné sz. 1928)

A táncba hívás hagyományos módjai közül a leggyakoribb az intés, illetve szólítás volt. Újabb formája, mely a tánciskolák révén terjedt el, a meghajlással, engedélykéréssel vagy bemutatkozással való felkérés. A tánc befejezésének ugyancsak kialakult illeme volt: kézfogás, tenyérbe csapás, a lány megölelése vagy felemelése, vagy a lány megköszöni a táncot, a legény meg egészségére kívánja.

Bükön csak a 30-as évektől jött divatba a szüreti felvonulás, mely táncmulatsággal végződött. "Szüretkor felvonultak végig a falun. Én is fel szoktam őtözni magyar lánynak, cigányasszonynak. Cigányasszony vótam eccer, aztán jósoltam. Aki nem adott pénzt, mondtam neki: Egy tikja legyen, az is vak legyen!" (Dancs Pálné sz. 1928)

AZ UDVARLÁS MÓDJAI A LÁNYOS HÁZNÁL

Az udvarlás a lányos háznál megszabott rendben és időben zajlott. Az udvarlás mai formáiról kevés adatunk van. E téren is a szokáshagyományok teljes felszámolódásával találkozunk. Megváltoztak az ismerkedési alkalmak, a szórakozási lehetőségek. A fiatalok önállóságának, anyagi függetlenségének megfelelően a közösségi befolyás háttérbe szorult.

"Jobban, kedden, csütörtökön, meg szombat, vasárnap. Pénteken nem, mert akkor azt monták megkoszosul, ha lányhoz megy." (Bedy Ilona sz. 1924)

Az udvarlás és a párválasztás a hagyományos paraszt társadalomban kettévált. Az udvarlásban, az ún. "szerető" (akit az illető szeret, tehát nem a szó mai jelentése) kiválasztásában még viszonylagos önállóság, egyéni érzelmek érvényesülhettek, de a párválasztásban már a felnőtt társadalom kívánalmai, főként anyagi szempontjai döntöttek.

A mai megváltozott udvarlás mellett a párválasztásban tovább élnek még bizonyos hagyományok: pl. azt a lányt becsülik, akit nem vesz szájára a falu, aki a lánykodás ideje alatt a faluban marad, aki szorgalmasan gyűjti saját keresetéből is a kelengyéjét. A rokonság beleszólása a fiatalok párválasztásába ma sem elhanyagolható szempont. Az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején az engedelmes lányt olyan legényhez is férjhez tudták adni, akit nem szeretett, ma ez már ritkaságszámba megy. A fiatalok saját anyagi erejükben bízva, a megpróbáltatásokat is vállalva szembeszegülnek a szülői akarattal. A nyitottabb élet, a falun kívüli munkalehetőségek sokasodása megszüntette az endogámiát, az egy közösségen belüli házasságokat. Az udvarlás ma már a párválasztás valódi előkészületét jelenti.

SZERELMI AJÁNDÉKOK ÉS JELEK

A szerelmi ajándékok és jelek igen fontos szerepet játszottak az udvarlásban. A jelek bizonyos gesztusokban is megnyilvánultak; pl. beengedték a legényt a házba, leültették, kitették a szűrét, fokhagymát csúsztattak a zsebébe, ajándékát nem viszonozta a lány. Ezek mind az udvarlási szándék elfogadását vagy elutasítását jelentették szavak nélkül is. A gesztusokhoz bizonyos tárgyak kapcsolódtak. Ez a szimbolikus tartalmú tárgyi világ igen szűk. A lány zsebkendőt és kalap mellé tűzhető bokrétát, a legények munkaeszközöket (pl. mosósulyok, orsó, guzsaly), nyalánkságokat, vásári csecsebecséket adtak.

"Így mikor bucsuk vuótak tollasbabákat, mindenféle színes tollból, aztán meg diszdobozokat, meg hát illen készleteket adtak a lányoknak, azért azt már jobban a komolyabbnak." (Bedy Ilona sz. 1924)

A két világháború között jött divatba a szerenád. Az elfogadás jele az volt, hogy a lány fényt gyújtott. Ha nem gyújtott, pl. gyufát (többnyire háromszor egymás után), azt jelentette, hogy nem fogadja el a szerenádot. (Bedy Gyula sz. 1898)

Az udvarlás szimbóluma a májusfa. A májusfaállítás azon kevés népszokásunk közé tartozik, melyet még az élő néphagyományok között lehet számon tartani. Hazánkban többnyire a leányoknak visznek májusfát a legények, de gyakran állítanak középületek, kocsmák, vendéglők elé is.

A legények számára a májusfa a virtuskodás alkalmát jelentette a fára felmászásban is. Bükön az volt a híres legény a faluban, aki a lehúzott kérgű, magas fára fel tudott mászni, és a tetejéről az üveget le tudta hozni. Többnyire megjárta, mert ha sikerült is felmászni, az üvegben bor helyett tiszta vagy paprikás víz volt. (Bedy Gyula sz. 1898)

A fiataloknak a májusfaállítás, de különösen a kidöntése közös mulatságot jelentett.

HIEDELMEK, MÁGIKUS PRAKTIKÁK

A vízzel kapcsolatos hiedelmek alapja a víz tisztító, gyógyító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit. A húsvéthétfői locsolás elsősorban az eladósorú nagylányok szépség-, egészség-, termékenységvarázslása volt.

A Dunántúlon a köszöntők kíséretében szagosvízzel vagy szódavízzel való locsolásról szólnak az adatok, a két világháború közötti időből. Bükön a legények az 1. világháború idején szappanos vízzel locsoltak, s a "Zöld erdőben jártam..." népszerű köszöntővel mentek a lányos házakhoz. Azért alkalomadtán kútvízzel is öntöztek. (Bedy Gyula sz. 1898)

A locsolók jutalma általánosan a festett tojás volt, mely különösen ebben az időszakban termékenységi szimbólum. Piros színe, díszítése csak fokozza a jelentőségét. A hímes tojások karcolt vagy festett, viaszos díszei virág, állat vagy geometrikus motívumai a népművészet, a sajátos táji ízlés megnyilvánulásai. "Akivel jóba vuótunk, annak attuk. Megírtuk, úgy kotrattuk is, aki egy kicsit gavalérosabbat, szebbet akart. Gicának mongyák, abba beledugtak egy fát, aztán a viaszba lett mártva, aztán mindenféle figurákat írtunk rá, akkor aztán megföstöttük szépen, letörűtük. Olyan szép lett ám! Babköteles, meg olyan vót, mint egy grábla, mindenféle mintát lehetett rá, aki olyan ügyes vuót, de mindenki azér nem tutta csinyáni, azér ollyan idősebb nénik foglalkoztak vele." (1978, Barki Kálmánné sz. 1891)

A vesszőzés termékenység- és egészségvarázsló szokás, melynek az eszköze lehet rügyes ág, többnyire fűzfavessző, vagy több vesszőből készített nyaláb, vagy ezekből font korbács. A legismertebb az aprószentek napi vesszőzés, mely nemcsak a lányokat, hanem a menyecskéket, gyerekeket is érte. A legtöbb adat a Dunántúlról származik. Vas megyében szinte azonos szövegváltozatokat gyűjtöttem különböző községekből

Friss, egészséges legyen az Újesztendőben!

Keléses ne legyen!

Borért küldik, vizér menjen,

Vizér küldik, borér menjen,

Kert alu küldik, uccáru menjen,

Uccáru küldik, kert alu menjen,

Friss, egészséges legyen az Újesztendőben!

(Vasszilvágy, Vas m.)

Bükön volt, hogy csak a következőket mondták: "Egésségbe, üdvösségbe, keléses ne legyen az újesztendőbe!" "Megfont vesszüővel korbácsoltak." (Öregek napközi otthona)

A zajcsapás, lármázás többnyire nem önállóan, hanem más szokások kísérőjeként fordul elő, például a regölést kísérve csörgős bottal, köcsögdudával, hogy a gonosz, ártó hatalmakat elűzze.

A legtöbb rítust szöveg kíséri, mely a cselekvés hatékonyságát fokozza. Ide sorolhatók mindazok a szokások, melyek a lányok felé irányulnak: az aprószentek napi vesszőzők mondókája, a húsvéti locsolóversek némelyike, a párokat összeéneklő regölés, a termékenységvarázsló lucázás.

A szómágia egyik jellegzetes megnyilvánulása a Luca-napi kotyolóvers néhány sora:

Lányok csöcse akkora legyen, mint bugyogakorsó,

A lányok segge akkora legyen, mint a kemence szája!

(Bedy Csaba sz. 1953)

A regölésben az a szövegrész, melyben a párokat név szerint éneklik össze, szintén a kimondott szó varázserejébe vetett hitről tanuskodik:

Itt is mondanának egy szép leányt,

Kinek neve vuóna XY vuóna

Haj regő rejtem, regü, regü, regü rejtem

Amott is mondanának egy szép legényt,

Kinek neve vuónaXY vuóna

Haj regö rejgem, regü, regü, regü rejtem

(Bedy Gyula 1898)

A lányokat leginkább érdeklő kérdés a férjhezmenetel volt. A paraszti élet hagyományos rendje sugallta ezt számukra. Nem csoda, hogy a jeles napi és ünnepi szokások többsége is erre célzott. Kíváncsiságukat és vágyaikat a jósló, varázsló praktikákkal elégítették ki. "Lucakor 13 cédulát írtak a lányok. Ráírták a fiuknak a nevét. Karácsonyig minden nap egyet elégettek. Ami utoljára maradt, az lett az ura." (Bedy Ilona sz. 1924) "Volt, hogy gombócot főztek szilveszterkor, meg olmot öntöttek, aztán nézték, mi gyün ki." (1978, Öregek napközi otthona)

A férjhezmenetel olyannyira fontos volt, hogy a fiatal halottakat úgy búcsúztatták el, mintha a lakodalmukat ülnék meg. A leány vagy legény halott temetése hagyományosan ünnepélyesebb volt, mint más felnőtt halotté. Zászlókkal, zenével kísérték utolsó útjára. A temetési menet szinte a lakodalmas menetre emlékeztetett, a halotti tor pedig a lakodalmi vacsorára.

"Legények szokták vinnyi. Fehér ruhát attak rá, koszorut tettek, aki már pláne eljegyzett menyasszony vuót. Egy unokatestvérem lánya 15 éves vuót, anyám vuót a keresztannya, az vett neki fátyolt, koszoróút, menyasszonynak öltöztették." (Barki Kálmánné Ábrahám Rozália sz. 1895)

A hagyományos magyar paraszti leányélet jellegzetességei szinte teljes mértékben eltűntek az egész magyar nyelvterületen.