FELSŐBÜKI NAGY PÁL JELENTŐSÉGE A FOLYTONOSSÁG-VITÁBAN

Jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy felhívjam a figyelmet Felsőbüki Nagy Pál és az úgynevezett folytonosság-vita lehetséges kapcsolódási pontjaira. Elsőként szükségesnek tartom röviden felvázolni a vita lényegét, valódi tétjét. Másodikként különösen fontos, hogy idézetekkel alátámasztva végigkövessük, sorra vegyük különböző történészek azon véleményeit Nagy Pálról, melyek összeegyeztethetőek a folytonosság, illetve a megszakítottság kérdésével. Végezetül pedig, összefoglalásként fel kívánom villantani azokat a fontos pontokat, amelyek indokolhatják, hogy a híres Sopron vármegyei követet az eddigieknél mélyebben, megfelelő mértékben vonjuk be a vitába.¹

 

FOLYTONOSSÁG? MEGSZAKÍTOTTSÁG?

"A magyar történészek ugyanis a maguk módján már évtizedek óta azon is vitatkoznak, hogy van-e folytonosság a két magyar reformkor között, vagy az 1790-es évek derekán megtorpant a reformtörekvések folyamata, és csak egyes magányos reformerek éltették magányukban hajdani gondolataikat."² – foglalja össze a vita lényegét Miskolczy Ambrus A felvilágosodás és a liberalizmus között című könyvében.

A történelmi vitatéma gyökere tehát egészen a XVIII. század végéig nyúlik vissza. Az 1790-es évek elején a magyar közéletet élénk szellemi pezsgés jellemezte, a felvilágosodás jegyében egyre többen fogalmaztak meg nemzeti programokat, magyar nyelvű folyóiratok jelentek meg, nyelvművelő körök alakultak. Batthyány Alajos például foglalkozott a jobbágyi hivatalviselés és birtokszerzési képesség gondolatával, Széchényi Ferencben megfogalmazódott a közteherviselés elve, Berzeviczy Gergely eljutott egészen a jobbágyfelszabadítás elméletéig, Koppi Károly egyetemi professzor pedig már a kiváltságok eltörlésén gondolkodott. A korszak talán legkitűnőbb és egyben a legkiérleltebb programot megfogalmazó politikai gondolkodójának Hajnóczy József tekinthető: nála a szabadság már nem egy kiváltságos osztály tulajdona, hanem az egész magyar nemzeté.

Szükséges azonban azt is megjegyezni, hogy Hajnóczy szinte már jobbágyfelszabadítást, népképviseletet, törvény előtti egyenlőséget, egyéni szabadságjogokat hangoztató, liberálisnak ható reformelképzeléseiből szinte semmi sem csapódott le az országgyűlésen, sem 1790-91-ben, sem később. Hiába hozott a II. József halála után összehívott kompromisszum-visszaállító diéta közjogi téren nagy eredményt,³ társadalmi szinten csupán csekély előrelépések mutatkoztak. Nemcsak arról van szó, hogy a többség még nem jutott el a társadalmi előrehaladás igenléséig, hanem arról is, hogy az említett felvilágosult gondolkodók többsége az országos intézményekben még nem tudta vagy nem is akarta felvállalni haladó eszméit. Mindenesetre a legfontosabb felvilágosult reformgondolatok már megfogalmazódtak, s az esély megvolt egy széleskörű társadalmi-politikai vita megindulására. A rendek a LXVII. törvénycikk értelmében kilenc bizottságot (regnicolaris deputatio) állítottak fel, hogy diétán kívüli munkájukkal megvitassák a függőben maradt kérdéseket, problémákat, és reformterveket dolgozzanak ki. A deputációk 1791 augusztusában ültek össze Budán, illetve Pesten, s a jogügyi bizottság – amely 1795-ig munkálkodott – tervezeteinek kivételével, 1792–93 fordulóján elkészültek a kidolgozott törvényjavaslatok, az úgynevezett operátumok. Létrehozásukat a kezdeti időszakban élénk érdeklődés fogadta. A vármegyék, a városok, néhány kereskedőtestület és körülbelül negyven magánszemély is megfogalmazta egyes témakörökhöz tartozó önálló véleményét. A deputációkban szép számmal jelenlévő felvilágosult nemesi reformerek kezdetben érdemi javaslatok kidolgozására törekedtek akár a rendek, akár az udvar érdekeinek háttérbe szorításával is. 1792-től kezdve azonban II. Lipót halálával és párhuzamosan, I. Ferenc trónra lépésével a politikai légkör a felvilágosult reformirányzatok kárára változott. A bizottságok, folyamatosan csökkenő érdeklődés közepette, immár ebben az új atmoszférában készítették el végleges javaslataikat. Megtárgyalásukra ráadásul egészen az 1832-ben kezdődő országgyűlésig nem került sor: "Így az 1791 és 1795 között tevékenykedő bizottságok munkálatai, amelyekhez számos kortárs sok reményt és még több illúziót fűzött, csak négy évtized múltán és módosított formában kerültek nyilvánosságra, és váltak a politikát, a politikai gondolkodást formáló tényezővé."⁴

A késlekedés egyik fő oka a bécsi udvar politikájában tapasztalható konzervatív fordulat, a felvilágosult abszolutizmus koncepciójának feladása, valamint a radikalizálódó francia forradalmi események és a magyar jakobinus összeesküvésnek vélt szervezkedés során tanúsított eltúlzott kormányzati reakció volt. Sándor Lipót nádor 1795-ös halála előtt "elbocsátásokat, személycseréket, német csapatok bevonultatását, teljhatalmú adminisztrátorok megyei kinevezését, a titkos társaságok betiltását, cenzúrát, bértollnokok alkalmazását – tehát a kemény kéz politikáját – javasolta."⁵ Az udvar pedig ennek megfelelően járt el. A viszonyok majd csak – jelentős mértékben József nádornak köszönhetően – a századforduló környékén normalizálódtak, de a kormányzat továbbra is gyanakvóan nézett a magyarokra, ezért a gazdasági és a politikai diszkriminációt alkalmazta velük szemben.

Feltűnő viszont, hogy a magyar politikai elit magatartásában az udvar politikájától függetlenül is érezhető volt egy látványos megtorpanás, melynek értékelése ma is komoly dilemmát okoz történelmünk ezen korszakával foglalkozó történészeink számára. A közéletet 1795 után egészen 1812-ig az abszolutizmus és a rendiség dualizmusa jellemezte. A kettős rendszer egyik pólusán a gyanakvó udvar, a másikon pedig a kellőképpen megosztott, veszélyt nem jelentő nemesi politikai osztály foglalt helyet. Poór János a lehetséges okok közül az egyik legfontosabbat kiemelve megjegyzi, hogy a századforduló országgyűlései nem csak azért nem léptek túl a közjogi kompromisszum keretein, mert erre természetüknél fogva alkalmatlanok voltak, hanem "mert az abszolutizmus és a rendiség együttműködését a századvégen minden korábbinál inkább kényszerpályára szorította a külpolitika."⁶ Ausztria a hatalmas kiadásokkal és katonai erőfeszítésekkel járó napóleoni háborúk miatt rászorult Magyarország jóindulatára, a rendek ennek megfelelően segítettek: megajánlották az adókat, a katonákat, a terménysegélyeket, és nem is esett nehezükre. Ezt a lojalitást minden bizonnyal nagyban előmozdította, hogy a háború az addig értékesítési gondokkal küzdő birtokos nemesek számára jó üzletnek bizonyult. A gabonaárak megnyolcszorozódtak, az infláció pedig hozzájárult az eladósodásból való kimeneküléshez. Poór János ennek megfelelően a következőképpen foglalja össze az uralkodó közhangulatot: "A politikai jogaiba visszahelyezett nemesség széles rétegei ki tudták használni a századforduló háborús konjunktúráját. A kormányzat és a nemesség közös megegyezéssel fátylat borított a felvilágosult abszolutizmus és a jozefinisták – társadalmi reformtörekvésekkel fémjelzett – korszakára. Az ország legfelső fóruma, az országgyűlés – éppúgy, mint korábban – legfeljebb annyiban képviselte a magyar társadalom érdekeit, amennyiben azok egybeestek a néhány százaléknyi nemes érdekeivel."⁷ S a vita lényegét tekintve a kérdés már csak az, mennyire tekinthető ez általános magatartásnak.

Mindenesetre a kétségtelenül meglévő érdekszövetség a bizalmatlanság jegyében jött létre, s végig ilyen légkörben is működött. 1812-ben végül az uralkodó felmondta ezt a dualizmust, és először merev, majd néhány árnyalattal "engedékenyebb" reakció következett. 1795 után tehát 1830-ig, a magyar liberálisok színrelépéséig, a rendek részéről döntően a hagyományos konzervativizmus határozta meg a politikai színteret. Ez a helyzet – ahogy azt Dénes Iván Zoltán is megjegyzi – alapvetően két jól elkülöníthető csoportra osztotta fel a politikai palettát: a mindenben az udvart támogató aulikusokra és a kormány jogsértéseit számon tartó és szóvá tevő rendi sérelmi ellenzékre, a gravaminalistákra. Az egyik csoport jellemzői a birodalmi és dinasztikus lojalitás, a kormánypártiság és az abszolutisztikus államgépezet kiszolgálása. A másik oldal ismérvei pedig az udvar álláspontjának oppozíciója, a nemesi előjogok védelme, a rendi alkotmányosság őrzése és a törvényeket betartó magyar király iránti lojalitás. Míg az aulikusok nagy része a felsőtáblán foglalt helyet, addig az alsótáblai köznemesség többségét hagyományos módon a gravaminalisták alkották.⁸

 

A kérdés tehát adott: 1795-ben teljesen megszakad egy ígéretes eszmei-politikai folyamat, és a felvilágosodás gondolatai több évtizeden keresztül lekerülnek a napirendről, vagy a bécsi udvar abszolutizmusa és a magyar rendek konzervatív visszalépése ellenére is létezik kontinuitás az 1830-as évek új politikai generációjával, liberális gondolatvilágával? Amennyiben pedig létezik folytonosság, csak eszmei, vagy politikai síkon is? Keskeny ösvényen vagy széles úton keresztül?

Miskolczy Ambrus arra is figyelmeztet, hogy nemcsak ideológiai és periodizációs vitáról van szó, hanem tágabb értelemben véve arról a kardinális kérdésről is, hogy a magyar liberalizmus csupán külföldi import, vagy látványos nekilendülésekkel tarkított szerves fejlődés eredménye?⁹ S végeredményben, "brutális egyszerűséggel szólva, a vitázók arról (is) nyilatkoznak, hogy kik lehetnek a mi szellemi őseink, és mi miként is viszonyuljunk hozzájuk."¹⁰ Összességében véve tehát Széchenyi, Kossuth, a centralisták és az egész liberális politikai generáció megítélése a tét.

 

A VITA RÉSZTVEVŐI ÉS FELSŐBÜKI NAGY PÁL

Miskolczy Ambrus szerint némi túlzással állítható, hogy a vitához hozzászóló történészek az első nagy vitázó, Concha Győző "köpönyegéből" bújtak elő, aki A kilenczvenes évek reformeszméi és előzményeik című, 1885-ben megjelent munkájában paradox módon magával vitatkozott.¹¹ Concha miután felvázolta a folytonosságot a két időszak között, meg is döntötte azt. Az 1795 utáni látványos megtorpanást először egyértelműen a bécsi reakció számlájára írta, később azonban más következtetésre jutott, s új felismerésénél Felsőbüki Nagy Pál személye sokat nyomott a latban: "Az elvakult reakciónak sikerült a nemzet szellemét más irányba terelni. [...] a reformoknak neve is kivesz a köz-tudatból, a közélet magasabb rugójának, bár a politikától teljesen elszakítva, a nemzetinek eszméje marad meg, melyet a költészet, a szépirodalom tart ébren, s mely az 1795-től tartó harminc éves szomorú politikai aerának egyedüli világító fénye s az öntudatlan közvetítő a múlt század 90-es s a jelen 30-as éveinek reformtörekvései között.

E fordulat a nemzet szellemében szinte érthetetlen; a jobbágyság sorsának javítását indítványozó Nagy Pál lehurrogatása és kikacagása az 1807-diki országgyűlésen magyarázatot követel a 90-es évek most ecsetelt szelleme után, melyet, azt hiszem, nem szabad egyedül a kormány reactionarius irányában keresnünk."¹²

Concha Nagy Pál kapcsán arra a jelenetre utalt, amikor az 1807-es országgyűlésen – ahol először képviselte Sopron vármegyét mint választott követ – megtalálta a módját, hogy szót emeljen a szegényebb néposztályok sorsának általános javítása mellett is. A rendek azonban hallani sem akartak hasonlóról, szónoklatát a "Non stultiset!" ("Ne bolondozzon!") felkiáltásokkal szakították félbe.¹³

Concha eszmefuttatásai nem hatottak olyan mélyen a magyar történettudomány periodizáló vonulatára, mint Horváth Mihály elsőként 1864-ben megjelent Huszonöt év Magyarország történelméből című munkája. Horváth a reformkor kezdetét az 1825–27-es országgyűléssel, pontosabban az 1823-ban kibontakozó vármegyei ellenállással indította, kiemelve, hogy a reformtörekvések csak 1830-ban gyorsultak fel igazán. Már a munka címe is sugallja, hogy ennek a reformkori huszonöt évnek különleges, egyedi jelleget tulajdonított, de azért egy "lelkes kis hazafi-csoport" kapcsán elismerte a folytonosságot. Hiszen ez a néhány hazafi – ha a politika színterén tespedés és sorvadás uralkodott is – ápolta a nemzetiség legfontosabb tényezőjét, a hazai nyelvet és irodalmat: "helyesen ítélvén, hogy ha a nemzetiség megizmosodik, élénkebb életre fejlik: az alkotmányos szabadság diadalát is elébb vagy utóbb múlhatatlanul kivívandja."¹⁴ Horváth Mihály munkájában az 1825–27-es országgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál alakja a következőképpen jelenik meg a jobbágyvédelmi törekvések kapcsán: "Nagy Pál, ki már az 1807-ki országgyűlésen is lelkesen szólott az adózó nép érdekében, most újra megragadta az alkalmat, s hatalmas szónoklattal sürgeté a rendeket az adózó nép állapotának javítására. Indítványa felette mérsékelt, inkább csak emberies, mint szabadelvű vala. A többi rendekkel együtt még maga is azon véleménynek lévén ápolója, hogy a nemesi kiváltságok az alkotmány lényegéhez tartoznak: indítványa csak addig terjedt, hogy maga az ősi alkotmány fenntartása érdekében, szűntessék meg a rendek mindazon visszaéléseket, melyek az úrbéri viszonyokban a jobbágyokat oly súlyosan terhelik; s adják meg a népnek mindazt, mit az alkotmány korlátai közt megadni lehet. De még sem az osztó igazság, sem a valóban szabad alkotmányosság elveinek nem nyílt meg a rendek kebele. Még azt sem látták át, hogy magát e kiváltságos ősi alkotmányt is csak úgy tarthatják fenn épségben, ha a visszaéléseket megszűntetik." – Majd így folytatja Horváth Mihály: "A nemes lelkű szónoknak, bár csak a kiáltóbb visszaéléseket óhajtá megszűntetve látni, epés kikeléseket, méltatlan gyanúsításokat kellett maga ellen hallania. Sokan a kiváltságok e vakbuzgó védői közöl, nemes tüzű beszédét végre félbeszakasztván, sőt az alkotmány felforgatójának gáncsolván, csoportosan hagyták el a termet. De éppen e fellobbanó harag, mely a különben legkedveltebb, legnépszerűbb szónok ellen kitört, kétségtelen bizonyítványa annak, hogy leggyöngébb s betegebb oldalukon érzék magokat találva e túlbuzgó kiváltságosak; s bizonyítványa annak is, hogy azon idő óta, midőn Nagy Pál először lépett fel ezen tárgykörben, bár csekély, de némi haladást mégis tett a rendek igazságérzete s felvilágosodása. 1807-ben hasonló indítványát még nagy közönnyel, szánakodó gúnymosollyal, «non stultiset – ne eszelősködjék» felkiáltással mellőzték a kiváltságok bálványozói; most azonban a szónok szavai már nem hangzottak el nyomtalanul. A diadalnak, melyet a szabad nép és szabad föld elve 1848-ban végre teljesen kivívott, ez volt első stádiuma."¹⁵ Az elhangzottak alapján kijelenthető, hogy Nagy Pál politikai énje Horváth Mihálynál messze áll a szabadelvűségtől, ennek ellenére mégis kiemelkedik az alkotmány- és kiváltságőrző sokaságból. Hasonló jobbágyvédő indítványát 1807-ben teljes mértékben lesöprik a rendek, de 1825–27-ben, bár a közhangulat csak csekély mértékben változik, van eredménye felszólalásának. Ez a csekély előrelépés Horváth Mihály szemében már az új korszak nyitánya, sőt az 1848-as jobbágyfelszabadítás első állomása.

Horváth még egy esetet emelt ki hangsúlyosan a diéta Felsőbüki Nagyot is érintő témáiból: "Szerencsésebb lőn Nagy Pál az adóügy körül tett másik indítványával, melyben hatalmas szelleme különben szinte arisztokratikus rendszerének korlátain őt magát is túl, oly cél felé ragadta, melyet még önmaga sem sejtett."¹⁶ A felemlegetett ügy a jobbágytelki nemesség miatt kialakult vitát jelzi. A kérdés a körül forgott, hogy azok a nemesek, akik más földesurak telkein "jobbágyoskodnak", kötelesek-e a telkek használata alapján kiszabott adót fizetni? Nagy Pál a nemesi alkotmányt, a rendi kiváltságokat védelmező diétai ellenzék megdöbbenésére igennel válaszolt, s ezáltal a kormánypárt oldalára került, hiszen a jobbágytelki nemesség megadóztatását az udvar már régóta sürgette. Felsőbüki Nagy tehát ezen tárgykörben nem védte az alkotmányt a kormányzattal szemben, hanem lényegében annak csorbítására törekedett. A javaslat végül határozattá emelkedett,¹⁷ bár törvényerőre csak 1836-ban lépett. Horváth Mihály a következőképpen emlékezett meg Nagy Pál tettéről: "a nagyszámú úrbéri nemesség e kiváltságtól megfosztva lévén, az adóügyekre nézve azontúl a többi adózókkal egyesült, s kivívni segíté a közös teherviselés elvének diadalát."¹⁸ Horváth nyilvánvalóan ismételten túlozva, de forradalmi és pozitív esetnek, szintén az új korszak nyitányának tulajdonította a Sopron vármegyei követ állásfoglalását.¹⁹

Miskolczy véleménye szerint a tízkötetes Millenáris Történetben a Horváth Mihály-féle hagyomány – ugyan megszorításokkal – de tovább élt.²⁰ A Ballagi Géza által írt A nemzeti államalkotás kora címet viselő fejezet meglehetősen sokat foglalkozik Nagy Pállal, aki 1825–27-ben, a szegény adózó nép sorsának javítását indítványozva ismételten a senki földjén mozog. Még a sokaságból kiemelkedő vezető személyiségek sem állnak mellé. Ballagi véleménye szerint azért, hogy ne kelljen kifejteniük véleményüket a kényes téma kapcsán, s ezáltal ne járassák le magukat a sérelmi ellenzék előtt: A misera plebs contribuens legkiválóbb szószólója most is, mint az 1807-iki országgyűlésen, Nagy Pál. De amint akkor azzal a szállóigévé vált közbekiáltással némították el, hogy ne bolondozzon ("ne stultiset"), most szintén cserbenhagyják még leghívebb és legbensőbb elvtársai is. [...] beszédét, már tendentiájánál fogva, a konzervatív rendek egyhangúlag visszautasítják. Még Vay és Ragályi is, hogy ne kelljen színt vallaniok, a reform-eszmék temetőjébe, a rendszeres munkálatok közé kívánják a Nagy Pál által fölvetett tárgyat letenni, jól tudván, hogy onnan egyhamar nem támad fel; Dessewffy pedig azzal igyekszik magát és Nagy Pált is megnyugtatni, hogy a magyar urbárium mégis csak kedvezőbb az adózó népre nézve, mint a morvaországi."²¹

A XX. század elején a vita új megvilágításba került. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása, a forradalmak és a trianoni sokkhatás a történészektől is magyarázatot követelt.

Szekfű Gyula máig ható Három nemzedék című, először 1920-ban megjelenő politikatörténeti esszéjében idegen importnak nevezve démonizálta a liberalizmust. Markáns véleménye szerint ez az eszme tekinthető minden rossz okozójának, s hatására a magyar történelem iránya egyenesen vezetett a trianoni összeomláshoz. Kossuth Lajos nála a "rombolás géniuszaként" jelenik meg, szemben az első nagy liberális programadóból konzervatív államférfivá, hőssé és időtlen mércévé avanzsált Széchenyi Istvánnal, akit a nemzet nem hallgatott meg kellőképpen, és ez szükségszerűen romlásához vezetett.²² Szekfű az 1820-as évek mozgalmát a Romantikus előzmények közé sorolta, majd feltette a korszak fő kérdését: "Miként vesse le Magyarország a rendi állam köntösét, melynek elmaradt ódivatában már alig mert mutatkozni Európa előtt, és mit öltsön magára a régi helyett [...]" – majd a kor embereinek szerepével folytatta – "A nemzedék, mely a tizenkilencedik század húszas éveiben lépett színre, természetesen nem ismerhette fel a maga egész kiterjedésében a hatalmas problémát, mint a vándor sem az égbenyúló sziklafalat, melynek egyszerre csak tövéhez érkezett. Csak lépésről-lépésre ébredtek az emberek a tennivalók tudatára, miközben előbb a problémának azon oldalai világosodtak meg, melyek iránt a magyar társadalom évszázados nemzeti harcai folytán természetes fogékonysággal rendelkezett. Ezek közt első a nemzetiség, s ennek keretén belül a nyelv ügye." S miközben az újjászületés egyéb részleteit még mindig "sűrű köd és pára" fedte, megjelentek előre mutató jelek is: "midőn a magyar nemzeti mozgalom a politikában már egy Felsőbüki Nagy Pált, irodalomban egy Kazinczyt és Berzsenyi Dánielt mutathatott fel. Széchenyi felléptekor mindezek már túl voltak pályájuk delelőjén, s tanaik rég gyökeret vertek a nemzet értelmiségi rétegeiben. A kezdődő mozgalmat e tanok segélyével könnyen körvonalazhatjuk: nem volt az egyelőre több, mint a középnemesség néhány latinos és németes műveltségű tagjának agitációja a hátramaradt, mert a közéletből kizárt magyar nyelv fejlesztésére, s a nemzetiség kiművelésére, – hozzátehetjük – a fennálló rendi korlátok között."²³ Szekfű tehát nem volt túl jó véleménnyel a nyelvi harcokban szerepet kapó személyekről, ennek ellenére, ha csupán lekicsinylően is, de elismerte, hogy érezhető némi előremutató előzmény az irodalmi mozgalom mellett a politikában is: ezen a ponton pedig először mondta ki feketén-fehéren, hogy a politikai fordulat előzménye mindenekelőtt Felsőbüki Nagy Pál.

Mályusz Elemér A reformkor nemzedéke című munkájában Szekfű eszmefuttatását bírálta, nem értett vele egyet, mivel követésre méltó kor helyett hanyatlásként ábrázolta a reformkort, s ráadásul mellőzte az 1790 és 1825 közötti időszakot. Mályusz álláspontja szerint az 1790-es évekre kibontakozó konzervatív reformmunkálatokat kompromittálta egy jakobinus minoritás, akik ezáltal hosszú időre új, negatív irányt szabtak a magyar történelemnek. Úgy ítélte meg, hogy Széchenyi István korszakalkotó javaslatai azonosak az 1790-es évek operátumainak anyagával. Széchenyi azonban az arisztokráciára akart építeni, pedig a köznemességet nem lehetett kihagyni a változások gyakorlati levezényléséből. ²⁴ A köznemességet azonban Mályusz véleménye szerint jogos gyűlölet fűtötte az arisztokráciával szemben: "Magyarországnak tehát nemcsak anyagi állapota volt a reformkor elején visszafejlődőben, hanem közszellem is társadalmi tagozódásának egészségtelen alakulása következtében veszedelmes kóranyaggal volt telítve, mely végzetes elváltozások létrehozatalával fenyegetett. Míg az első baj miatt a Ferenc-féle kormányrendszert tesszük joggal felelőssé, addig a másik okozójául a főnemesség határtalan önzését kell megjelölnünk."²⁵ Ezen a ponton tűnik fel Felsőbüki Nagy Pál, aki Mályusznál "a régi merev, rendi alkotmány legnagyobb és legönzetlenebb" híve,²⁶ akitől soha nem állt semmi távolabb, mint a jobbágyság felszabadítása, hisz ő "csak a demarkációs vonalat akarta megvonni az egyes néposztályok tulajdona, a földje és jogai között, s megakadályozni, hogy egyik a másik kárára fejlődhessen."²⁷ Mégiscsak ő volt azonban az, aki a korszakváltás idején legjobban megtestesítette Mályusz számára a köznemesség és az arisztokrácia ellentétét: a legkeményebb beszédeket, ostorozó szónoklatokat mondta el az oligarcháknak minősített arisztokratákkal szemben,²⁸ hiszen: "mi nemesek a constitutiónak úgyis csak a csontján rágódunk, a főrendek eszik annak a pecsenyéjét."²⁹

Miskolczy Ambrus a folytonosság-vita újabb paradoxonának nevezi, hogy éppen Szekfű Gyula az, aki nagy összefoglaló munkájában, a Magyar Történetben a megszakítottság mellett felkarolta a folytonosság gondolatát is, igaz mindezt – saját magához némileg hű maradva – úgy tette, hogy Széchenyi Istvánt továbbra is magányos, hirtelen megjelenő reformernek tűntette fel.³⁰ Felsőbüki Nagy Pál személye Szekfű összefoglalójában az eddigiekhez képest meglehetősen háttérbe szorul. Az 1825–27-es diéta, melyet Szekfű szerint tévesen számítanak a reformországgyűlések közé, hiszen "az alkotmány rendi szellemű megerősítésén kívül" nem hozott semmi lényegeset: "A jobbágyok dolgában ez is megújította, mint összes előzői, az 1791:XXXV. törvénycikket, mely II. József jobbágyrendeletének érvényét mondotta ki újabb rendelkezésig, – ez annyit jelentett, hogy a rendiség immár 35 éven keresztül nem volt hajlandó lépést tenni a jobbágyság könnyítése dolgában, – az igaz, hogy erre a király sem mutatott hajlandóságot, hisz épp ezen azonos gondolkodásuk volt alapja a kompromisszum fennállásának. Felsőbüki Nagy Pál és vele még néhány követ, így az árvai, a visszaélésektől akarták a jobbágy életét megszabadítani."³¹ De a nagy többség nem így gondolkodott: "Mikor pedig Nagy Pál a gravamenek közé akarta felvétetni a jobbágysors javítását (ahova valóban alig tartozott, mert a jobbágy helyzetéért elsősorban önmagukat kellett volna okolniok), és kifejtette, hogy az alkotmány körülbástyázása haszontalan munka, amíg "kétmillió ember annak csak terheit érzi", a szegény ma arbitrium, kény vagy önkény alatt áll, pedig, mondotta: "jusson eszükbe a Statusoknak, hogy a paraszt tudja az utat Bécs felé", a vakmerő szónokba zúgással fojtotta a tábla a szót, s még a művelt humanista gróf Dessewffy József is sietett esetleges kétségeket azzal nyugtatni meg, hogy a magyar jobbágy sorsa kétségkívül jobb a morva paraszténál."³² Az idézet hangvétele sok mindent elárul Szekfű lesújtó véleményéről. Szerinte az országgyűlés "egyetlen nagy alkotása, mely kétségtelenül országgyűlésen kívüli, irodalmi körök és gondolatok hatása alatt jött létre"³³, nem más, mint Széchenyi István nagy tette a Tudós Társaság felállítása kapcsán. Felsőbüki Nagy neve ezen kívül csak a jobbágytelki nemesség ügyében fordul elő,³⁴ a későbbi időszakokban pedig csupán egyetlen egyszer az 1830-as diétán.³⁵

Némileg részletesebb, árnyaltabb véleményt fogalmazott meg Szekfű Felsőbüki Nagyról az Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez címmel megjelent munkájában. Itt már a folytonosság is sokkal érezhetőbb, hiszen Szekfű szerint a századforduló után a nyelvi mozgalom nemesi elemei háttérbe szorultak, ugyanis a politika alakítói már nem tettek különbséget nemes és jobbágy között olyan formában, hogy "a nemesnek az alkotmány miatt meghagyják latin tudását; mert már magasabb kockázatról van szó, nem az alkotmány, de az egész nemzet és állam pusztulna akkor; ha a magyar nyelvet illető fáradozások sikertelenek lennének."³⁶ Nagy Pál, a "nemzeti nyelv lelkes híve"³⁷ már 1807-ben – akárcsak a diéta többi vezérszónoka is – a "felvilágosodás emberei" titulusban tűnik fel. Szekfű szerint ezek a politikusok akkor érzik jól magukat, ha a katolikus kléruson "egyet üthetnek", de a "nacionalizmus humanisztikus iránya is elég erős bennük arra, hogy a nem magyar nemzetiségek elnyomásától távol tartsa őket."³⁸ Az 1825–27-es diéta kapcsán pedig kifejti, hogy Felsőbüki Nagy Pál magyar nyelvért folytatott harca személyes, belülről fakadó volt. A közigazgatás részletei nem nagyon érdekelték, nem is értett hozzájuk, de annál inkább hatott rá a "nemzetiségi gondolat, melyet nálánál hathatósabb kifejezésekkel ez országgyűlésen senki sem propagált."³⁹ Rá a felvidéki és a horvát követek ellenvetései izgatólag hatottak, s ezt szónoki erejével közzé is tette. Szekfű Nagy Pál gondolatait rekonstruálva eszmefuttatását a következőképpen zárja le: "Nagy Pálnak élesen süvítő hangja időnkint, pillanatnyilag uralkodott a rendeken, de amit ő mondott, nem vált közvéleménnyé."⁴⁰

Szekfű kétértelmű véleményével szemben Domanovszky Sándor 1944-ben József nádor élete című művében egyértelműen fogalmazott: "A nemzeti fejlődésben így is keserves cezúra volt az abszolutizmusnak ez a 13 esztendeje, amely egy 22 éves föllendülési és nagyszabású tervek, elgondolások alapján dolgozó korszak további építő munkáját szakította meg. Igazságtalanság azonban a kor embereivel és törekvéseivel szemben, ha ezt az időszakot nem számítjuk a nagy magyar reformhoz. Ha 13 év múlva új emberek a régiekkel s az akkori küzdelmekkel nem is érezték a közvetlen kapcsolatot, nem feledkezhetünk meg arról, hogy Felsőbüki Nagy Pál és Dessewffy József gróf még akkor szerezték első, keserves tapasztalataikat."⁴¹ Érdekes azonban, hogy Domanovszky idézett kijelentése ellenére nem foglalkozott behatóbban Felsőbüki Naggyal. Az 1807-es diéta kapcsán Vay József sokkal jobban érdekelte, annak ellenére is, hogy leszögezte: Vay csupán Felsőbüki Nagy 1807-es felléptéig volt a "legkiemelkedőbb férfiú."⁴² Miskolczy Ambrus állítása,⁴³ miszerint Domanovszky egy korábbi liberális történetíró, Wertheimer Ede – többek között – az Ausztria és Magyarország a tizenkilencedik század első évtizedében című kétkötetes munkájában kifejtett, folytonosságot képviselő elgondolását vallotta, a Vay József–Nagy Pál viszonylatban is tetten érhető. Hiszen Wertheimer kijelentette, hogy ugyan Felsőbüki Nagynak megvoltak már ekkor is azon képességei, amelyek alkalmassá tették volna őt a vezér szerepre, "de az, ki az 1807-iki országgyűlés szellemi irányát megszabta, ki a jelszót kiadta, és aki után a többiek igazodtak nem ő, hanem Vay József udvari tanácsos volt."⁴⁴ Wertheimer szerint Nagy Pál is elismerte Vay tehetségét és vezető szerepét, Vay József pedig Felsőbüki Nagyot kiáltotta ki a jövő emberének.⁴⁵

Az 1960-as években ismételten előtérbe kerültek a történészi állásfoglalások a korábban fel-fellángoló vita kapcsán. Barta István elfogadta azt a véleményt, hogy az 1790 és 1849 közötti időszak egy összefüggő nagy korszakot alkot, ugyanakkor vélekedése szerint a folytonosság időközben, néhány kivételtől eltekintve megszakadt.⁴⁶ Barta mindeközben központi helyre emelte az 1790-es években elkészült operátumok 1830-as évek elején lezajlott vármegyei vitáit, melyek szerinte a változások kibontakozásának legfontosabb vitaanyagává váltak.

Ezen a ponton különleges helyzetbe kerültünk, hiszen Barta István az a történész, aki legjobban ismerte Felsőbüki Nagy Pált, és legbehatóbban foglalkozott vele. Viszont sajnálatos módon 1963-as, Századokban megjelent tanulmányában nem illesztette bele Felsőbüki Nagyot saját korába, még kevésbé a folytonosság problémájába. Leginkább a kancelláriai anyagok addig feltáratlan forrásaira alapozva a Felsőbüki Nagy kapcsán felmerülő vádak, bírálatok érdekelték, hiszen bevallottan "egy évszázados per eldöntése"⁴⁷ késztette tanulmányírásra.⁴⁸ Ugyan kiemelte Nagy Pál 1807-es és 1825–27-es szereplését, de alapvetően az – általa kiválóan ismert – Kossuth-féle Országgyűlési Tudósításokra építve 1832–36-os tevékenységével foglalkozott. Bár a tanulmánya kiindulópontjaként feltett kérdés némileg árulkodó: Felsőbüki Nagy Pál "valóban hűtlen lett-e a zászlóhoz, amelyet valamikor ő emelt magasra?"⁴⁹

Barta további, átfogóbb jellegű munkáiban Felsőbüki Nagy Pálnak nem találta meg a helyét, vagy talán kétértelmű magatartása miatt nem is akarta megtalálni, mindenesetre az operátumok vitái kapcsán ismételten a zászlós hasonlattal élve megjegyezte, hogy Sopron vármegyében Felsőbüki Nagy Pál "emelte magasra a reform zászlaját"⁵⁰.

Kosáry Domokos sokáig a leghatározottabban képviselte azt a nézetet, hogy Magyarországon a felvilágosodás és a liberalizmus kora közé beékelődött egy külön, önálló periódus, a rendi nacionalizmus szakasza.⁵¹ Nála az 1830 előtti ellenzék, köztük Felsőbüki Nagy Pál, a legtöbb esetben a következőképpen tűnt fel: "Nemzeti ellenzék, mert a magyar nyelvért, az eljövendő nemzetállam egyik atribútumáért harcol, de nem reformellenzék, mert a rendi korlátokon belül maradt, mint Werbőczy nemzete. Soraiban ott volt felsőbüki Nagy Pál, a magyar nyelv régi harcosa."⁵²

Varga János az a történész, aki a legmarkánsabban vonta be Nagy Pált a folytonosság-vitába egy emlékülésen elmondott, Felsőbüki Nagy Pál és kora címmel nyomtatásban is megjelent eszmefuttatásában, ahol – többek között – Barta Istvánnal szemben igyekezett őt megvédeni és visszaadni rangját. Ez a küldetés természetesen csak abban az esetben lehetett sikeres, ha Nagy Pál 1830-as évek előtti érdemei, újításai felemlegetésre kerülnek. Varga János alapvetése a következőképpen hangzik: "Az utókor és a tudomány úgy tartja számon a magyar jakobinizmus lefejezése és az 1825. év közt eltelő évtizedeket, mint a magyar uralkodóosztály és Bécs szövetségének időszakát. E lényegében helytálló felfogás azonban korántsem a valóság teljességét tükrözi. Mert ez az időszak azon magvak csírázásának időszaka is, amelyekből később az országátalakító reformeszmék és valóra válásuk gyakorlata kisarjadtak. A magültetők és csíráztatók sorában pedig a legelsők közt, a politikai életben meg egyenesen az élen áll egy viszonylag fiatal Sopron megyei birtokos: Felsőbüki Nagy Pál."⁵³ Varga ezután – sajnos lábjegyzet nélküli írásközlésében – Nagy Pál politikai újszerűségének egész tárházát sorakoztatta fel: "a nemesi sérelmi politikát a nyelvkérdés vonatkozásában etnikai üggyé emelte"; "az ő szájából hangzott el először, hogy a szólásszabadság emberi jog"⁵⁴; "ő vetette fel elsőnek a törvényhozási szerkezet reformjának időszerűségét"; "az ősiség felülvizsgálatának szükségességére ő hívta fel a figyelmet"; "az ő szájából hangzott el először a bűvös kifejezés: felelős minisztérium!"; "a jobbágykérdés szőnyegre hozásával – ha először csupán a sorsjavítás határáig is – ő vitte be a társadalmi reform gondolatát a nemesi köztudatba"; "Nála fogalmazódott meg először – igaz, a személyi szabadsággal nem egybekapcsolva – a föld szabadságának kívánalma"; és még sorolhatnánk,⁵⁵ nem beszélve a politizálás taktikai színterén véghezvitt újításairól.⁵⁶ Varga emlékbeszédében azt is kifejtette, hogy Felsőbüki Nagy nem lett liberális reformer, nem lépett ki a nemesi alkotmány köréből, bár az örökváltság felkarolásával nem is maradt teljesen benne.⁵⁷ Ismertetett újításaira alapuló eszmeköre pedig olyan út kijelölését jelentette, mely "egyenes folytatás esetén a demokrácia "irányába vezet vagy vezethet."⁵⁸ Varga szerint "Nincs tehát csodálkozni való, ha e nemzedék kiválóságainak óriási többsége őt vallotta szellemi atyjának, sőt az elvek gyakorlati érvényesítésében taktikai mesterének is."⁵⁹ Hiszen: "Ő mozdította el a forráselzáró sziklakövet és szabott irányt a kibuzgó erecskének. E tette nem vitatható el tőle, de nem tagadható a tett következményeinek hordereje sem. Akkor is igaz ez, ha Felsőbüki később annak a folyónak a partjára vetődött, amellyé az erecske duzzadt, és ha nem is minden szorongás nélkül szemlélte, hogy a folyó mi mindent sodor magával."⁶⁰ Varga zárásként nem csak újító munkáját emelte ki, hanem következőképpen vélekedett róla: "Múltunk egy szakaszán a társadalmi és nemzeti továbblépés eszméjének elsőszámú éltetője és egyben gyakorlati harcosa." Felsőbüki Nagy Pál tehát Varga Jánosnál egy bizonyos, meghatározott időszakban, méghozzá 1830 előtt, egy eszme éltetője, életben tartója és gyakorlati képviselője is.

A folytonosság tézisét talán legkonkrétabban Kecskeméti Károly fogalmazta meg.⁶¹ Határozottan állította, "hogy a folyamatosság nem szakad meg a 18. század utolsó évtizedei és a 19. század első fele között, a reformkor nem kezdet, hanem folytatás."⁶² Mindeközben magas fokra emelte a folytonosság lényegiségét, hiszen véleménye szerint: "Ezen fent említett kontinuitás hangsúlyozása mindenekelőtt azért fontos, mert Magyarország különleges szerepet tölt be a múlt századi politikai eszmetörténetben, ugyanis a Rajnától keletre az egyetlen olyan ország, ahol a liberalizmus egy évszázadon keresztül meghatározó politikai gondolatrendszer volt. Ez volt a norma, a politikai berendezkedés alapterve. Ez nincs meg sem a lengyeleknél, sem a cseheknél, sem az osztrákoknál. S ma is még a liberalizmus a referencia Magyarországon, akár úgy, hogy azt jónak minősítik, akár úgy, hogy elmarasztalják."⁶³ Ennek ellenére Kecskeméti megjelent munkáiban egyáltalán nem fedezte fel Felsőbüki Nagy Pált, mint szóba jöhető példát a politikai folytonosság alátámasztására. Sőt a Magyar liberalizmus című kötetében az egyik legszomorúbb pályafutás példájaként említette őt,⁶⁴ a magyar parlamentarizmusról írt összefoglaló munkájában pedig csak akkor hozta szóba, mikor kifejtette, hogy az 1825–27-es ellenzéknek nem volt igazi vezére, Felsőbüki Nagy Pál például nem rendelkezett Vay József korábbi tekintélyével, valamint tehetségével sem.⁶⁵ Kecskemétire leginkább Barta István elmarasztaló szavai hatottak, és mindenekelőtt az 1830 utáni Nagy Pál kép került látókörébe.

 

ÖSSZEGZÉSKÉPPEN

Azután, hogy – a teljesség igénye nélkül – kiemeltem azokat a fontosabb történetírókat, történészeket, akik egyrészt Miskolczy Ambrus véleménye szerint is tevékenyen hozzájárultak – akár tudtuk nélkül is – a folytonosság-vita alakulásához, másrészt mindezt úgy tették meg, hogy közben volt a vitához idomítható véleményük Felsőbüki Nagy Pálról, néhány összefoglaló megjegyzést kell tennem.

Általánosságban elmondható, hogy csak kevesen, és ők is csupán csekély mértékben érintették Nagy Pál politikai szerepét a folytonosság-vita szempontjából figyelembe vehető módon. Sok esetben inkább csak akarva-akaratlanul "belebotlottak" személyébe, s ezáltal kénytelenek voltak véleményt formálni róla. Kifejezetten a vitába ágyazott kontextusba, egyedüliként Varga János emlékbeszédét leszámítva, senki sem helyezte a Sopron vármegyei követet. S Varga János sem a vita oldaláról közelített Nagy Pál felé, hanem nagyra becsült jelentőségét kiemelve olyan következtetéseket vont le, amelyek, ha nem is közvetlenül, de érdekesek a vita kapcsán. Barta Istvánt és ismételten Varga Jánost leszámítva az is szembetűnő, hogy a XIX. század idézett műveiben Nagy Pál szerepe és fontossága sokkal jobban kidomborodott, mint a XX. századi összefoglaló, szintetizáló munkákban.

Ha feltesszük a kérdést, hogy miért nem fedezte fel mindeddig senki Felsőbüki Nagy Pál jelentőségét a vita szemszögéből, a magyarázatok sokrétűek lehetnek. Hozzájárul ehhez az is, hogy az 1807-es, de még az 1825–27-es diétával kapcsolatban sem rendelkezünk részletes forrásokkal, a köztes időszak eseményei, tehát a vármegyei közgyűlési viták, megbeszélések részletei kapcsán pedig még nehezebben tudunk tájékozódni. Ugyanakkor az sem segít a helyzeten, hogy Felsőbüki Nagynak nincsenek írásban fellelhető, idézhető, kielemezhető elméleti-politikai munkái, írásai, levelei. Az ismeretes 1806-os beadványa,⁶⁶ és 1807-es, Ideának nevezett írása⁶⁷ sem elméleti, hanem tisztán politikai munka. Előbbi a Sopron vármegyei közgyűlés számára, utóbbi az 1807-es diéta részére íródott, ezért megszületésüknél a fogadóközönség legalább annyira fontos szerepet játszott, mint szerzőjük gondolatvilága, eszmeköre. További meghatározó körülmény, hogy Felsőbüki Nagy 1830 után nem lett liberális politikus, nem vett részt az 1848-as korszakfordító eseményekben, s sok esetben kétértelmű magatartása és kényesnek bélyegzett ügyei már életében is rávetítették az udvarral való lepaktálás gyanúját. Vitatott, nehezen megfejthető személyisége meggátolta abban, hogy központi figurává lépjen elő a történészek munkájában.

 

Természetesen nem Nagy Pál személye fogja eldönteni a folytonosság vagy a megszakítottság kérdését, nem ő lesz a döntő érv egyik vagy másik irányba sem. Ennek ellenére úgy gondolom, fontos szerepe lehet abban, hogy az összetett és ellentmondásos történelmi valósághoz legközelebb álló módon megnyugvásra kerüljön a vita. Hiszen – ahogyan azt láttuk – már a disputa köpönyegét szövögető Concha Győzőnél is Nagy Pál 1807-es megjelenése kapcsán merült fel az a gondolat, hogy a nemesi politikai osztály század eleji viselkedése magyarázatot követel. Jelen tanulmánynak nem az a feladata, hogy színt valljon a vita ügyében, pusztán csak az, hogy felhívja a figyelmet egy, a század legelején induló politikusra, akinek pályája fontos adalékul szolgálhat a történészi együttgondolkodás, vitatkozás számára.

A folytonosság–megszakítottság vita történetének ismertetése után Miskolczy azt a következtetést vonta le, hogy "eszmei síkon a felvilágosodástól a liberalizmusig egyértelmű a folytonosság."⁶⁸ Az eszmék 1790 és 1830 között a demokratikus kultúra formáiban érvényesültek.⁶⁹ A szabadkőművesség 1795-ös felszámolása után csupán "szabadkőművesség nélküli szabadkőművességről" beszélhetünk, amelyet Miskolczy magántársasági demokratikus kultúraként aposztrofált. Ennek alapsejtje az otthon, a család, a dolgozószoba, a baráti kör, továbbá az iskola, az egyház és a színház. Úgy is elképzelhetőek ezek a formák, mint "az egyént övező koncentrikus körök, amelyek fokozatosan átjátszanak a nyilvánosságba, amire rátelepedett a cenzúra és maga az államhatalom."⁷⁰ Az eszmék mellett a politikai életben azonban már nem ilyen egyértelmű a folytonosság, és ezen a ponton léphet központi pozícióba Felsőbüki Nagy Pál alakja, aki ízig-vérig gyakorló politikusként tevékenykedett, aki azért lehet érdekes a vita kapcsán, mert abban az időben vállalt politikai vezető szerepet, amikor a legkevésbé volt érezhető az újítás vágya a politikában. Szerepét indokolt elemezni 1807-ben, 1825–27-ben, és ha lehetőség van rá, az 1830-ig tartó időszak egésze alatt.

Az idézett történészek már felvillantották azokat a témákat, amik kapcsán érdekes lehet Felsőbüki Nagy megnyilatkozása. Van viszont egy nem megfelelően kiemelt téma, amit ugyan megemlített Horváth Mihály,⁷¹ majd később Marczali Henrik⁷² és Ballagi Géza⁷³ is, vagy a modern történetírás részéről például Gergely András Egy nemzetet az emberiségnek című kötetében,⁷⁴ de még Varga János sem emelte központi elemmé Nagy Pál újszerűségét sorolva. Ez a hiányzó elem pedig az, hogy Nagy Pál elsőként, ráadásul a "politikai csönd" időszakában mondta ki a legfőbb politikai fórumon, az országgyűlésen: a nemzet, a nemzetiség fontosabb a nemesi alkotmánynál. És ez a nemzet, nemzetiség már magába foglalja az ország területének társadalmi állásától függetlenül értett teljes lakosságát. Felsőbüki Nagy 1840-ben azt állította, hogy ezt ő már 1807-ben kijelentette.⁷⁵ Erre a feltevésére nincsen megfelelő bizonyítékunk, de az biztos, hogy az 1825–27-es országgyűlésen elmondta híres szónoklatát, majd az 1827-ben papírra vetett követjelentésében állásfoglalását ismételten megerősítve örömmel számolt be arról, hogy képes volt követtársaira pozitív hatást gyakorolni: "Által látták t. i. az ország rendei, hogy a nemzetek fenntartása nem alábbvaló az alkotmányoknak fenntartásánál, mert egy hanyatló, vagy erőszak által megrendített alkotmányt boldogabb környülállások közt egyszerre ismét helyre lehet állítani, de egy elfajult, egy elkorcsosodott nemzetet századok múlva sem lehet megnemzetesíteni." ⁷⁶

Ez az a később általánosan elfogadottá váló⁷⁷ mozzanat, ami miatt Kossuth Lajos a következőképpen nyilatkozott: "Legyen áldott Nagy Pál, és legyen örökre áldott emlékezete, hogy első volt, ki országgyűlésen e szót kimondá, e szóval létfeltartásunk kulcsát adá kezünkbe!"⁷⁸ Továbbá emiatt fejtette ki Széchenyi István, hogy "vegyük le süveginket, adjuk meg mi Istené, de adjuk meg azt is mi e Nagy hazafié, ne tagadjuk meg tőle azon babért, melyet érdemlé; hiszen nemzetiségünk megmentésében ő az első bajnok."⁷⁹ És ezért vélekedtek úgy rajtuk kívül még sokan mások is a reformkor nemzedékéből, hogy Felsőbüki Nagy Pál volt politikai tanítómesterük.

 

Felsőbüki Nagy Pálról írt politikai összefoglaló biográfiámat azzal a gondolattal zártam,⁸⁰ hogy a főszereplő jelentőségét egy Horatius-idézet – kedvenc költőjének gondolata – fejezi ki a legjobban és a legtömörebben: "Aki megkezdte – felét elvégezte a munkának." S valóban úgy vélem, hogy a század eleji politikai életben Felsőbüki Nagy Pál indított el elsőként egy folyamatot. A felvilágosodásból a liberalizmusba vezető átmenetre a legtöbben a "búvópatak" metaforáját használták. Ez a hasonlat Miskolczy Ambrus szerint "a felvilágosodásból táplálkozó tiltott szabadgondolkodás áramait érzékelteti, amelyek keresték az utat a nyilvánosság terei felé. A felismeréseket röpiratokban, cikkekben juttatták kifejezésre, amennyire a cenzúra és az öncenzúra engedte."⁸¹ Az a bizonyos "búvópatak" pedig Felsőbüki Nagy Pál segítségével a politika területén, a törvényhozás színterén, az országgyűlések és a megyegyűlések vitái során, ha kezdetben még alig-alig látható módon is, de a felszínre bukkant.⁸²

Ez a vélekedés természetesen alátámasztaná azt, hogy a folyamatosság a politikai vonalon is érzékelhető, hiszen van egy politikus, aki a már korábban is felmerülő problémákat a felszínen tartja, továbbá végre kimond olyan, már lappangó, de a legfőbb fórumon kimondatlan alapvetéseket, amelyek előrelépést jelentenek, és a felvilágosodás 1790-es éveitől az 1830-as évek irányába mutatnak.

Az a tény viszont, hogy egy liberálisnak nem nevezhető politikus társadalmi vonatkozású felvetéseit magukból kikelve, felháborodottan fogadják a diéta résztvevői, és ehhez egy Dessewffy József sem tud érdemben hozzászólni, azt is jelentheti, hogy az új eszmeiségű irány még nem kezdődött el. Ha 1807-ben a jobbágyok ügye miatt, de még tovább menve, ha 1825–27-ben a jobbágytelki nemesség megadóztatása kapcsán az egész sérelmi ellenzék megbotránkozik magatartásán; ha 1830-ban saját megyéjében azzal a váddal szemben kell védekeznie, hogy nem akarta az egész nemességet megadóztatni, csupán a jobbágytelken élőket; ha tizenhét évvel később pedig a Pesti Hírlap hasábjain az "egyiptusi és keletindiai kasztrendszer"⁸³ apostolaként jelenik meg, amikor a teljes közteherviselés ellen emel szót Sopron vármegye közgyűlésén, akkor nehéz nem arra gondolni, hogy a közélet időközben rendkívüli módon megváltozott. Méghozzá hirtelen és nagy erővel, miközben Felsőbüki Nagy Pál eszméi, politikai gondolatvilága és beállítottsága nem módosult számottevő mértékben.

 

Kossuth Lajos 1846-os, sok igazságot tartalmazó kinyilatkoztatása szerint "Csak az képes hatalmasan hatni, ki saját korának embere, míg ellenben ki korát megelőzi, csak halála után él, ki pedig korától elmarad, élve is halott."⁸⁴ Úgy vélem Felsőbüki Nagy Pál a tipikus alanya ennek az idézetnek, méghozzá mindkét megjelenített embertípusának. Az 1830-as évek előtt saját kora előtt járt, utána viszont saját kora már elhaladt mellette, mindezt úgy, hogy alig, vagy egyáltalán nem kivehető az a pillanat, amikor utolérte őt, amikor Nagy Pál és követtársai eszmeköre párhuzamba állítható. Ez a "probléma" okozta már életében is, és azóta is ez okozza a legnagyobb feladatot betöltött szerepének értelmezésekor, értékelésekor. Mihez, kihez mérjünk, mihez, kihez viszonyítsunk vele kapcsolatban? S visszautalva a jelen tanulmány témájára, sajátosnak tekinthető politikai szerepe mit támaszt alá: a folytonosságot, vagy a megszakítottságot?

   

JEGYZETEK

1	Felsőbüki Nagy Pál politikai pályafutása kapcsán csak azokat a főbb pontokat érintem, amik jelenlegi témánk szempontjából bővebb kifejtést indokolnak. Nagy Pál életéről, politikai pályájáról és közéleti szerepvállalásáról bővebben l. MELKOVICS Tamás: Felsőbüki Nagy Pál. Vasszilvágy, 2013.; A tanulmányban szereplő idézetek magas száma miatt a helyesírást és a központozást minden esetben javítottam, a régies kifejezéseket azonban megtartottam.
2	MISKOLCZY Ambrus: A felvilágosodás és a liberalizmus között: Folyamatosság vagy megszakítottság? Egy magyar történészvita anatómiája. Bp., 2007. 7. old.
3	1790/91. évi X. törvénycikk: "Magyarország, a hozzá kapcsolt részekkel együtt szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg (beleértve mindenféle kormányszékeit) független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal bíró."
4	PAJKOSSY Gábor: Az abszolutizmus és a rendiség utolsó küzdelmei. Az első reformtörekvések. Magyarország története a 19. században. Szerk. Gergely András. Bp., 2005. 136. old.
5	POÓR János: Kompromisszumok kora. Bp., 1992. 144–145. old.
6	Uo. 142. old.
7	Uo. 143. old.
8	DÉNES Iván Zoltán: Közüggyé emelt kiváltságőrzés: A magyar konzervatívok szerepe és értékvilága az 1840-es években. Bp., 1989. 20–22. old.
9	MISKOLCZY A.: A felvilágosodás i. m. 94. old.
10	Uo. 75. old.
11	Uo. 8–12. old.
12	CONCHA Győző: A kilenczvenes évek reformeszméi és előzményeik. Bp., 1885. 230. old.
13	Nagy Pál 1807-es szerepléséről bővebben l. MELKOVICS T.: Felsőbüki Nagy i. m. 50–62. old.
14	HORVÁTH Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből: 1823-tól 1848-ig. I–II. Genf, 1864. I. 45. old.; Horváth Mihály szerepéről bővebben l. MISKOLCZY A.: A felvilágosodás i. m. 12–13. old.
15	HORVÁTH M.: Huszonöt év i. m. I. 170–171. old.
16	Uo. I. 171. old.
17	Azzal a megkötéssel, hogy "az eddig nem adózott ilyféle nemeseknek csak utódai kezdjék meg az adófizetést." (HORVÁTH M.: Huszonöt év i. m. I. 172. old.)
18	Uo. I. 172. old.
19	Nagy Pál 1825–27-es szerepléséről bővebben l. MELKOVICS T.: Felsőbüki Nagy i. m. 70–91. old.
20	MISKOLCZY A.: A felvilágosodás i. m. 12. old.
21	BALLAGI Géza: A nemzeti államalkotás kora. A magyar nemzet története. IX. Szerk. Szilágyi Sándor. Bp., 1897. 151. old.
22	Szekfű Gyula vitában betöltött szerepéről bővebben l. MISKOLCZY A.: A felvilágosodás i. m. 14–15. old.
23	SZEKFŰ Gyula: Három nemzedék. Bp. 1920. 63. old.
24	Mályusz Elemér vitában betöltött szerepéről bővebben l. MISKOLCZY A.: A felvilágosodás i. m. 15–16. old.
25	MÁLYUSZ Elemér: A reformkor nemzedéke. In: Századok 57. (1923: 1–6. sz.) 59. old.
26	Uo. 57. old.
27	Uo. 57. old.
28	Mályusz Elemér Felsőbüki Nagy Pál 1832–36-os diétán elmondott beszédét idézte: KOSSUTH Lajos: Országgyűlési Tudósítások. Sajtó alá rend. a Keleteurópai Tudományi Intézet Történettudományi Intézetének munkaközössége. Kossuth Lajos összes munkái I–V. Bp., 1948–1961. I. 447. old.
29	VASZARY Kolos: Adatok az 1825-ki országgyűlés történetéhez. Győr, 1883. 268. old.
30	MISKOLCZY A.: A felvilágosodás i. m. 19–20. old.
31	SZEKFŰ Gyula: Magyar történet. V. Bp., 1936. 195. old.
32	Uo. 195. old.
33	Uo. 198. old.
34	Uo. 210. old.
35	Uo. 284. old.
36	SZEKFŰ Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez: 1790–1848. Bp., 1926. 92–93. old.
37	Uo. 81. old.
38	Uo. 79. old.
39	Uo. 123. old.
40	Uo. 125. old.
41	DOMANOVSZKY Sándor.: József nádor élete. I–II. Bp., 1944. II. 508. old.
42	Uo. 129. old.
43	MISKOLCZY A.: A felvilágosodás i. m. 41. old.
44	WERTHEIMER Ede: Az 1807-ik évi magyar országgyűlés: kiadatlan források alapján: első közlemény. In: Századok 30. (1896: 4. sz.) 308. old.
45	WERTHEIMER Ede: Az 1807-ik évi magyar országgyűlés: kiadatlan források alapján: második és befejező közlemény. In: Századok 30. (1896: 5. sz.) 396. old.
46	Barta István vitában betöltött szerepéről bővebben l. MISKOLCZY A.: A felvilágosodás i. m. 44–45. old.
47	BARTA István: Felsőbüki Nagy Pál és a bécsi kormány. In: Századok 97. (1963: 4. sz.) 748. old.
48	A vádakról és értékelésükről bővebben l. MELKOVICS T.: Felsőbüki Nagy i. m.
49	BARTA I.: Felsőbüki Nagy i. m. 747. old.
50	BARTA István: Széchenyi és a magyar polgári reformmozgalom kibontakozása. In: Történelmi Szemle 3. (1960: 2–3. sz.) 237. old.
51	Kosáry Domokos vitában betöltött szerepéről bővebben l. MISKOLCZY A.: A felvilágosodás i. m. 45–47. old.
52	KOSÁRY Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban. Bp., 1946. 78. old.
53	VARGA János: Felsőbüki Nagy Pál és kora. In: Vasi Szemle 41. (1987: 4. sz.) 493–510. old.
54	"amíg a közállományt nem felforgatással fenyegeti"
55	VARGA J.: Felsőbüki Nagy i. m. 497. old.
56	Uo. 498. old.
57	Uo. 502. old.
58	Uo. 496. old.
59	Uo. 497. old.
60	Uo. 509–510. old.
61	Továbbá Csáky Móric, erről bővebben l. MISKOLCZY A.: A felvilágosodás i. m. 59–61. old.
62	DEÁK Ágnes: A reformkor nem kezdet, hanem folytatás: Interjú Kecskeméti Károllyal. In: Aetas 15. (2000: 1–2. sz.) 296. old.
63	Uo. 297. old.
64	KECSKEMÉTI Károly: Magyar liberalizmus: 1790–1848. Bp., 2008. 41. old.
65	BÉRENGER, Jean – KECSKEMÉTI Károly: Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon: 1608–1918. Bp., 2008. 210. old.
66	Bővebben l. MELKOVICS T.: Felsőbüki Nagy i. m. 46–50. old.
67	Bővebben l. uo. 72–74. old.
68	MISKOLCZY A.: A felvilágosodás i. m. 89. old.
69	Ezek a következők: a titkostársasági demokratikus kultúra, a magántársasági demokratikus kultúra, és végezetül a modern nyilvánosság. Bővebben l. MISKOLCZY Ambrus: A modern magyar demokratikus kultúra "eredeti jellegzetességeiről" (1790–1849). Bp., 2006.
70	MIKSOLCZY A.: A modern magyar demokratikus kultúra i. m. 46. old.
71	HORVÁTH Mihály: Magyarország történelme. VIII. Bp., 1873. 325. old.
72	"E mellett a nemzeti irány is előtör, szenvedélyes erővel, a meggyőződés hevével. "A nemzetiség magánál az alkotmánynál is nagyobb kincs," mondá Nagy Pál, "mert az elveszett alkotmányt vissza lehet szerezni, de a nyelvvel együtt maga a nemzet is örökre sírba dől, melyből többé nincs feltámadás." (MARCZALI Henrik: Magyarország története III. Károlytól a bécsi congressusig. A magyar nemzet története. VIII. Szerk. Szilágyi Sándor. Bp., 1898. 578. old.; Marczali majdnem szó szerint Horváth Mihálytól vette át az eset leírását.)
73	Sőt azt is kiemeli, hogy Nagy Pál saját bevallása szerint: "7000 nemest és 160,000 adófizetőt képvisel". (BALLAGI G.: A nemzeti államalkotás i. m. 131. old.)
74	"Felsőbüki Nagy Pál az 1820-as évek közepén, a rendi alkotmány módosíthatósága mellett érvelve, követtársai nagy megütközésére szögezte le, hogy a nemzetiség az alapvető, mert pótolhatatlan – míg a "constitutio" átalakítható, újraalkotható." (GERGELY András: Egy nemzetet az emberiségnek: Tanulmányok a magyar reformkorról és 1848-ról. Bp., 1987. 72. old.)
75	"hogy a hanyatló nemzetiség helyreállítása sokkal érdekesebb, mint a constitutio fenntartása, minthogy azon esetre, ha mostani zavart alkotmányunk buknék, helyette kedvező környülállások közt talán hamar jobbat is lehetne alkotni, ellenben elenyészett nemzetiségünket többé soha semmi erő létre nem hozhatná." (TÓTH Lőrinc: Felsőbüki Nagy Pál emlékezete. Bp., 1874. 50. old.)
76	RALOVICH Lajos: Az 1825–ki országgyűlésről. Hazánk VI. (1886) 268. old.
77	GERGELY A.: Egy nemzetet i. m. 72. old.
78	Pesti Hírlap 1842. január 27. 112. sz.
79	SZÉCHENYI István: A Kelet népe. Pozsony 1841. 57. old.
80	MELKOVICS T.: Felsőbüki Nagy i. m. 221. old.
81	MISKOLCZY A.: A felvilágosodás i. m. 82. old.
82	Bővebben l. MELKOVICS T.: Felsőbüki Nagy i. m. 218–222. old.
83	Pesti Hírlap 1847. szeptember 28. Törvényhatósági dolgok
84	Az idézett szavak a Védegylet 1846. évi közgyűlésén elmondott beszédében hangzottak el.