KÖNYVSZEMLE

Szarka Géza fő műfaja ugyan a novella volt, de írt több regényt, drámát, rádiójátékot, misztériumdrámát, ifjúsági regényt, irodalmi tanulmányokat, művelődéstörténeti összefoglalót is. A Fütyöl a bánya többi regényéhez – Elnémult ajkak, Örvény – hasonlóan a benne megfogalmazott társadalomkritika miatt érdekes igazán. A történetvezetés, a konfliktusok, a bonyodalmak számos hasonlóságot mutatnak ezekben a művekben.

A történet, amely nem a legszerencsésebb gazdasági időszakban, 1931-ben játszódik, egy szénbánya és a köré épült település problémáit ábrázolja. A fiatal főhős, Bokor Bence néhány romantikus fordulattól kísérve megörökli nagybátyja bányáját. Az örökösödést jogi hercehurca kíséri. Az új tulajdonos megpróbálja átvenni a bánya vezetését, miközben rokonai megtámadják a végrendeletet. Ebben segítségükre van a bányaigazgató is, akinek nem fűződik érdeke a tulajdonosváltáshoz. Bence hatalma korlátozott, ezért újításait nehezen tudja keresztülvinni. Munkásaival való emberségesebb bánásmódját is gyanakodva fogadja környezete. Maguk a dolgozók is zavarba jönnek az új típusú tulajdonostól, aki mentalitásában Jókai Berend Ivánjára emlékeztető figura. Helyzetének nehézsége abból adódik, hogy mint tulajdonos az ott dolgozókat alkalmazottainak, de emberi lényeknek tekinti. Nem a szokásos úr és szolga kettősségben gondolkodik. E harmadik utat, amely ugyan racionális, de a más munkáját és emberi mivoltát is tisztelő, az eredményekre koncentráló magatartás, nem tudja elfogadtatni. Nem tartozik sem az "urakhoz", sem a "szolgákhoz", ő szakember és tulajdonos, ráadásul becsületes ember, aki új lehetőségeket próbál teremteni cége számára. Az ábrázolt eseményeknek romantikus szála is van, sőt detektívregényre jellemző fordulatok is bekövetkeznek a végül pozitív véget érő történetben. A cselszövő igazgató által elhallgatott szénkincs áll a bonyodalmak hátterében. A pusztán csak érdekes romantikus és bűnügyi regénybeli fordulatok mellett sokkal lényegesebb az a szándék, amellyel a szerző megpróbál egy új embertípust bemutatni a fiatal tulajdonos személyében. Ez a modern ember, aki nem szolgája és nem ura senkinek, hatalma, ha van, az a saját tudásából, leleményességéből, igyekezetéből származik, nem öröklött hatalom.

A Szarka-regények, így a Fütyöl a bánya egyik alapproblémája az azonosulás kérdése: nincs e hősöknek igazi közösségük sem a szegényekkel, sem a gazdagokkal, előbbiektől sokszor a fásultság, a tudatlanság, műveletlenség választja el őket, utóbbiaktól a sznobság, az érzéketlenség, s mindkét fél részéről az előítéletek. Szarka Géza hősei nem tartoznak egyik kategóriába sem, intelligens alakok, akik saját közegükből messze kiemelkednek, olyan figurák, akiknek nem elég a gazdasági közös érdek, nem elég az azonos vallás, nem elég az egy társadalmi réteghez való tartozás. Fogékonyak az emberi szenvedésre, nincsenek előítéleteik, próbálják megérteni mások cselekedeteinek mozgatórugóit, szellemi közösséget keresnek. E portrék a szerző önarcképei.

Szarka Géza saját kora és közelmúltja kérdéseit veti fel, s azok közül is a legsúlyosabbakat. Hősei között sok a kisember, s a hétköznapok eseményei, a valós élet jó ismerete süt ezekből az írásokból. Bár nagyon is foglalkoztatja a történelem, de nem a régmúlt. Írásmódja egyszerű, realista, jó megfigyelőként kiválóan jellemzi egy-egy nyelvi fordulattal az éppen beszélő szereplőt. Élettisztelet hatja át legtöbb írását, akárcsak a természetrajongás, amely kiváló tájleírásaiban köszön ránk. Regényeiben erősen van jelen a politika, a történelem, hiszen a regény műfaja kedvez is a bonyolultabb témák részletesebb kifejtésének, s egy-egy szereplő sorsa alakulásában, esetleges jellemfejlődésében jól kifejthető egy korszak hatása. Munkamódszere alapos, megtörtént eseteket is beépít készülő műveibe, s az eseményekről pontos információkat próbál szerezni, hogy az okokat meggyőzőbben tudja ábrázolni. A Fütyöl a bánya című regény írásakor például levélben fordult a pusztavámi plébánoshoz, hogy egy tragikus bányavonat-szerencsétlenség körülményeiről érdeklődjék.

A regény kézirata több változatban is megmaradt, s mivel írójának már nem volt módja véglegesíteni, végső formára csiszolnia a szöveget, egyes részei kevésbé kiforrottak. Ennek ellenére értékes olvasmány, s nem pusztán mint fordulatos – és pozitív végkifejletű – történet, de mint értékeket hordozó, a humánus, modern emberi magatartást ábrázoló írás is. Egy szociális érzésű, művelt, érzékeny prózaíró értékes műve a magyar társadalom egy nehéz időszakáról.

Kovács Eleonóra

Melkovics Tamás: Felsőbüki Nagy Pál. Élete, politikai pályafutása és közéleti szerepvállalásának jelentősége. Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vaszilvágy, 2013. 234 old. (A Magyar Nyugat történeti kiskönyvtára 13.)

Igazi hézagpótló munkálatra vállalkozott Melkovics Tamás, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Új- és Jelenkori Magyar Történeti Doktori Programja hallgatójaként, amikor a nevében a Magyar Tudományos Akadémia megalapításával összefonódott Felsőbüki Nagy Pál politikai pályájának vizsgálatába, (kis)monográfia formájában történő megírásába – történetírásunkban elsőként – belefogott. Mert bár személye a kortársak körében sokáig óriási népszerűségnek örvendett, és többen (mint például Kossuth Lajos, Széchenyi István gróf) a reformkori ellenzéki mozgalom elindulása egyik főszereplőjét tisztelték benne, alakja a későbbiekben a közvélemény előtt homályba merült. Megítélése negatív megváltozásához jelentős mértékben hozzájárult, hogy rendkívül kritikus megjegyzéseivel már életében sok ellenséget szerzett magának a kormány, az arisztokrácia és a nemesség körein belül, másfelől pedig a magatartásával kapcsolatosan megfogalmazódó kételyeket félreérthető, olykor kifejezetten kétértelmű országgyűlési szereplései a későbbiekben felerősítették.

A Sopron vármegyei követ közéleti és politikai pályafutását Melkovics Tamás a rendelkezésre álló szakirodalom alapos ismeretében rajzolja meg, különös hangsúlyt fektetve a vitatott kérdésekre. Gondolatmenete kifejtése során rekonstruálja, összeveti, összegzi a különböző, gyakran ellentmondásos álláspontokat, több ponton rámutatva azok bizonytalan mozzanataira, több részletében pontosítva azokat. Mindeközben kiváló historiográfiai áttekintést nyújt választott témájáról, mindenekelőtt Ballagi Géza, Barta István, Horváth Mihály, Kosáry Domokos, Mályusz Elemér, Miskolczy Ambrus, Varga János Nagy Pálról megformált képének megismertetésével segítve az olvasó tájékozódását. Munkája során a rendelkezésre álló teljes levéltári forrásanyagot feldolgozta, mindenekelőtt a követutasításokra, az időszaki országgyűlési jelentésekre, a családi gyűjteményre, a kortársak által készített iratokra és visszaemlékezésekre támaszkodva alapozta meg kutatási eredményeit, s a szétszórt mozaikdarabkákból építkezve (általa találóan puzzle-effektusnak nevezett eljárás eredményeként) jutott el a modern Felsőbüki Nagy Pál-kép megalkotásához.

Melkovics Tamás történetírói felfogásának egyik erénye, hogy nem ítélkezni kíván hőseiről, nem kíván a "bölcs utókor" nevében igazságot osztogatni, nem a történelemben egyébként sem létező egyetlen igazságot keresi. Célja a valóság alkotóelemeinek feltárása és korrekt bemutatása, azok teljes összetettségében és sokszínű ellentmondásosságában. Nagy Pált a "kontinuitás vagy megszakítottság" problémakörébe ágyazva helyezi el, annak kontextusában, hogy vajon létezett-e szerves kapcsolódás, összefonódás az 1790–95 közötti progresszív reformtörekvések és az 1830-ban meginduló reformkor között, avagy azok egymástól elkülönülő történelmi periódusként léteztek, másként közelítve: a magyarországi liberális ellenzéki törekvések a korábbi évtizedek fejlődésébe ágyazódva, azokban gyökerezve bontakoztak ki, vagy csupán külföldi importnak indokolt azokat tekinteni. Az elmúlt években felújult erővel és gazdagodó tartalommal kibontakozó diskurzusban Miskolczy Ambrus megállapításával ért egyet, mely szerint "eszmei síkon a felvilágosodástól a liberalizmusig egyértelmű a folytonosság, s a progresszió eszméi a demokratikus kultúra formáiban érvényesültek elsősorban."

Főhőse helyét a hazai történelemben a magyarországi folyamatokat pontosan rekonstruálva, a politikai állapotok változásait nyomon követve, azokat sokoldalúan bemutatva határozza meg úgy, hogy annak állásfoglalásait folyamatosan összeveti, indokolt esetben ütközteti egymással, s a kor legkiválóbb főszereplőinek reakcióival. Bemutatja az ifjú Nagy Pál gondolkodása alakulását, a későbbi politikai magatartását is sokban befolyásoló tényezőket (családi hátterét, neveltetését, iskolai tanulmányait), továbbá a nemesi felkelésben való négy részvételét. Kiemeli, hogy a megyei közéletben megkezdett politikai pályafutása első csúcspontját az 1807-es rendi országgyűlésen érte el, amikor a diéta ellenzéki vezérszónoka szerepében, s a közvélemény lelkes elismerését kivívva bátor felszólalásában az ésszerűség és a humanizmus értékeire hivatkozva, követtársai értetlenségét és felháborodását kiváltva szorgalmazta az embertelen viszonyok között szenvedő jobbágyok életkörülményeinek javítását. A törvénytelen kormányzás időszakában (1812–1825) határozottan tiltakozott az újoncozás és az adókivetés alkotmánysértő gyakorlata ellen, és követelte az országgyűlés mielőbbi összehívását, élen járt a megyei bojkott megszervezésében és kivitelezésében egyaránt.

Az 1825–27-es diéta munkájában Nagy Pál a sérelmi ellenzék élén haladva érvelt a nemesi alkotmány megvédése mellett, a legelsők között figyelmeztetett a cári orosz fenyegetés komolyságára, s harcolt mindenekelőtt a nemzeti nyelv és a nemzeti nevelés legfőbb prioritásként történő elismertetéséért. Fellépésével kiváltotta többek között Kossuth Lajos lelkesedését és elismerését is, aki a későbbiekben is a magyarországi fejlődés egyik legjelentősebb pozitív fordulópontjának minősítette bátor és határozott kiállását a nemzeti ügy mellett. November 3-ai beszéde Széchenyi István grófot is magával ragadta, érdemben járulva hozzá a Magyar Tudós Társaság létrehozásához. (A kettőjük között a későbbiekben kibontakozó bizalmas kapcsolat keretében Nagy Pál jelentős mértékben támogatta Széchenyi szerteágazó vállalkozásait.) Az országgyűlés további menetében – korábbi állásfoglalásai szellemében – változatlanul a "szegény adózó nép" legfőbb és legelszántabb szószólójaként lépett fel, továbbá a jobbágytelki nemesség megadóztatását kezdeményezte, jelentős lépést téve a közteherviselés kivívása felé vezető úton.

Az 1807–1827 közötti időszakban kifejtett aktivitásával Felsőbüki Nagy Pál megkülönböztetett országos hírnévre tett szert, az elkövetkező években azonban vádak kereszttűzébe került. Kortársai szemére vetették, hogy anyagilag rosszul alakult helyzetéből kiutat keresve együttműködik az udvarral az egyéni haszonszerzés reményében, s mindeközben megyei hivatalra (alispánság) tör. Bár a vádakat Nagy Pál határozottan visszautasította, a negatív feltételezéseket a későbbiekben sem tudta eloszlatni.

Nagy Pál politikai pályafutásában a fordulat első jelentkezését Melkovics Tamás az 1830-as országgyűlésen történtekben ragadja meg. Kiemeli, hogy hőse az európai forradalmak kibontakozása hatására legfőbb feladatként a monarchiára leselkedő fenyegetések elhárítását élte meg, s ennek jegyében mérsékelte kormányellenes kritikáját, mutatott megértőbb hozzáállást az újoncozás kérdésében, tanúsított összességében lojálisabb, kompromisszumot kereső magatartást, amivel újabb találgatások előtt nyitotta meg az utat. Melkovics a politikai vádakat megalapozatlannak minősíti. Hangsúlyozza, hogy Nagy Pál elvi kérdésekben folyamatosan a saját elképzeléseit képviselte, s 1830 csupán taktikai megfontolásokból következő módosulást jelentett magatartásában. A megtett utat összegezve és értelmezve leszögezi, hogy Nagy Pál 1807-től a sérelmi ellenzék élén állt, a többség felfogásától gyakran radikálisan eltérő módon. A felvilágosult rendiség bázisán, a nemesi modernizáció képviselőjeként látványosan meghaladta a hagyományos gravaminális rendi ellenzékiség színvonalát.

1830 azonban új korszak nyitányát, a liberális fordulat beköszöntét jelentette a magyar történelemben, s a kihívásra Nagy Pál nem volt felkészülve. Ő korábban sem volt liberális, s a korábbi szinten megmaradva, nem tudott és nem is kívánt az új liberális nemzedékkel lépést tartani, nem tudott és nem is akart váltani. A progresszió élmezőnyétől történő eltávolodásából adódó sajátos ellentmondásokat fokozták a magánéletében bekövetkezett jelentős változások. 1832-től Pálffy Ferenc gróf vagyonának zárgondnokává nevezték ki Reviczky kancellár hatékony támogatásával, s a Bécshez való viszonyulásának változásait jelezték a királyhoz beadott kérelmei is, melyekért cserébe ígéretet tett az udvar fokozottabb támogatására a diétán.

A vizsgált politikai pályakép rekonstrukciójában a döntő választóvonalhoz, az 1832–36. évi országgyűléshez eljutva Melkovics Tamás szellemes és izgalmas dramaturgiai megoldást választva a képzeletbeli bíró pozíciójába helyezi magát, s egy fiktív per keretében elemzi a történéseket, amelyben a vádló szerepét Barta Istvánnak, a védőét Varga Jánosnak osztja ki. Sorra veszi az ellenzék és Nagy Pál között támadt konfliktusokat (kihátrál az oppozíció által javasolt újság mögül, a fontos kérdésekre koncentráló hangsúlyt gyengítve a nemesi felkelés reformját jelöli meg a diéta első feladataként, támogatja az országgyűlési ifjúság üléseken való részvételének korlátozását, a reverzális ügyében visszatáncol korábbi álláspontjától). S bár az önkéntes örökváltság ügyét támogatta, továbbra is a földesúri visszaélésekkel szemben felszólaló jobbágyvédő pozíciójából politizált, s a feudális keretek felszámolására irányuló liberális jobbágyfelszabadító szerep mellett nem kötelezte el magát. Megtörtént tehát az elválás a progresszió fő irányától, de mindez – húzza alá Melkovics Tamás – nem jelentett hátraarcot, Nagy Pál nem sorolt be a kormánypárti politikusok közé.

A vázolt fejlemények azonban semmiképpen nem csökkentik Felsőbüki Nagy Pál 1807–1825 közötti politikai szerepvállalásának jelentőségét, nem vonják kétségbe történelmi érdemeit. Egy átmeneti korszak kiemelkedő formátumú politikusa volt, aki mellett – a kortárs Bezerédy Istvánt idézve – "elhaladt az idő."

Erdődy Gábor

Csóka úrtól Gáspár atyáig. Ünnepi kötet Csóka Gáspár OSB 75. születésnapjára. Szerkesztették: rendtársai. S. a. r. Somorjai Gabi. Szent Mór Bencés Perjelség, Győr, 2013. 584 old.

Csóka Gáspár bencés szerzetespap, Bük település jeles szülötte 2013-ban ünnepelte 75. születésnapját. Szerény és bölcs személyisége meghatározó jelentőségű a magyarországi bencés rend életében és a közelmúlt keresztény értelmiségének nevelésében egyaránt. A jeles ünnep alkalmából rendtársai, pályatársai és a keze alatt formálódott tanítványok egy tanulmánykötettel ajándékozták meg. A kedves cím az idő múlását jelzi, a hetvenöt év alatt ugyanis sokat változott a bencés életstílus, és a bencés tanár urakat manapság már atyának szólítják. A szerkesztők – akik szerényen névtelenségbe burkolóztak – remek megoldással nem tematikusan, hanem személyes oldalról építették fel a kötet szerkezetét, és a következő fejezetekbe csoportosították a tanulmányokat: A bencésnek, Az egyháztörténésznek, A levéltárosnak, A görögtanárnak, A barátnak, A tudományok kedvelőjének. A kötet így személyesen Csóka Gáspárnak szól.

Az 584 oldalas kötet 35 írást és tanulmányt foglal magába, amelyek elé a szerzők személyes emlékeiket és jókívánságaikat is feljegyezhették. A kötetet Csóka Gáspár fotóportréja nyitja, amelyet egy vázlatos életrajz, majd pedig Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát és Horváth Dori Tamás győri perjel egy-egy oldalas köszöntője követ.

A tanulmányok jelentős része történelmi témájú. Bíró Szilvia és Tomka Péter régészek közös tanulmányukban (521–538) a győri Széchenyi téren folyó ásatásokkal foglalkoznak, és a rétegvizsgálatok során feltárt fekete, humuszos réteget igyekeznek értelmezni a területen talált sírok és leletek segítségével. Bálint Csanád régész egy személyes élményekkel gazdagított, polemikus esszét írt (459–475), amelyben a magyar őstörténet kapcsán a felelősségteljes forráskritikáért és tudományos módszertanért emelt szót. Dreska Gábor (201–210) a pannonhalmi konvent hiteleshelyi vonzáskörzetét igyekezett rekonstruálni a fennmaradt források alapján. A szerző arra a megállapításra jut, hogy a jogosultsági terület folyamatosan változott, de a bázis mindig Győr vármegye maradt. Érszegi Géza (211–222) II. Paschalis pápa okleveleinek diplomatikai jellemzői alapján a somogyvári apátság alapításáról szóló oklevél másolatának hitelességét bizonyítja tanulmányában. A szerző másik fontos megállapítása, hogy a szövegben szereplő corpus venerabilis kifejezés nem Szent Lászlóra, hanem Szent Egyedre vonatkozik. Horváth Richárd (241–253) Sopron vármegye középkori tisztviselőit gyűjtötte össze 1458 és 1526 között, és ismertette azt a tudományos vállalkozást, amely a középkori Magyar Királyság tisztviselőinek adatbázisát igyekszik összeállítani. Sólymosi László (259–281) két kiadatlan oklevél alapján – amelyeket a Vatikáni Titkos Levéltárban őriznek – Uros pannonhalmi apát és követtársainak 1225 tavaszi római útját ismerteti, amelyre az esztergomi érseki szék betöltésével kapcsolatos bonyodalmak miatt került sor. Blazovich László (539–548) a Budai jogkönyv állattartással kapcsolatos rendelkezéseit gyűjtötte össze írásában, Molnár Antal (127–137) pedig a XVII. századi balkáni missziók multikulturális világának bemutatása kapcsán a közvetítő régiók és városok szerepére hívja fel a figyelmet, különös tekintettel Raguza és Cattaro városára. Fazekas István (225–241) a győri jezsuita könyvtár történetét gazdagítja tanulmányával, amelyben az Egyetemi Könyvtárban fennmaradt, 1770-es könyvtári katalógus adatait dolgozta fel kronologikus és tematikus formában. Horváth József (97–127) az újkori győri vallásos társulatok gazdag szakirodalmához járul hozzá tanulmányával a győri végrendeletek adatainak feldolgozásával. Lőkkös Antal rövid írásában (255–259) szülőfalujával, Górral kapcsolatosan közöl szemelvényeket a Guary család Pannonhalmán őrzött levéltárának dokumentumaiból. Dénesi Tamás (187–201) Czinár Mór bencés levéltáros tevékenységét mutatja be, aki a bencés rend visszaállítása után a Budáról Pannonhalmára visszakerült bencés iratanyag levéltári rendjét kialakította. Ásványi Ilona (165–187) a könyvtárosképzés kezdeteivel foglalkozik munkájában, és az 1937-es könyvtárosi tanfolyamot mutatja be. Beke Margit (63–79) Meszlényi Zoltán vértanú és Serédi Jusztinián bíboros bizalmi kapcsolatát mutatja be személyes levelezésük alapján, amely értékes adalékokkal szolgál Meszlényi Zoltán segédpüspöki kinevezésének hátteréhez is. Hatos Pál (79–97) az 1945 utáni magyar katolikus politika figyelemreméltó narratíváját adja Mindszenty József és Szekfű Gyula elképzeléseinek összevetésével. Somorjai Ádám (137–161) a magyar bencések 1945 utáni külföldi alapítási kísérleteit mutatja be a gazdag forrásanyag precíz és gondos feldolgozásával.

A tanulmányok következő csoportja a teológia tárgyköréből került ki. Szentmártoni Mihály (15–29) remek stílusban megírt esszéjében a bencés és a jezsuita életstílust veti össze az alapító atyák írásaira alapozva. Borián Elréd (29–63) a pannonhalmi zsolozsma adventi vigilia himnuszának elemzését adja írásában, Áment Lukács (373–389) pedig a középkori magyar himnuszköltészet rekonstruálásával kapcsolatos problémákat ismerteti. Szintén liturgikus témával foglalkozik Orosz Atanáz írása (317–330), aki a görög szertartású zsolozsmáskönyv monaszticizmushoz kötődő zsoltárverseit elemzi. Tóta Péter Benedek (497–519) Morus Tamás és John Frith Eucharisztiáról szóló XVI. századi vitairataival kapcsolatban a szerzők érveléstechnikáját és retorikai eszköztárát vizsgálta meg.

Több szerző a szentírástudomány területéről választott témát. Gérecz Imre (299–316) a Máté evangélium 10. fejezetének 32–45. verséig terjedő szakaszát elemzi tanulmányában, új szempontokat adva a paradoxonokkal és ellentétekkel átszőtt utazástörténet olvasásához. Schmatovich János (331–345) a Hegyi beszéd (Mt 5, 3–10) nyolc üdvígéretével foglalkozik írásában, Tóth Konstantin (347–354) pedig a sziklára épített házról szóló példabeszéd (Mt 7, 24–27; Lk 6, 47–49) görög szövegének filológiai vizsgálatát adja írásában.

A tanulmánykötetben filozófiai, klasszikafilológiai és vallástörténeti írások is helyet kaptak. Balogh Szilárd Vilmos (285–298) Joannész Philoponosz ókeresztény gondolkodó újplatonista munkásságát ismerteti, Bakos Gergely (479–495) pedig René Descartes újraolvasását szorgalmazza munkájában. Szőke Ágnes rövid esszéjében (367–370) a görög-római mitológia és a keresztény tanítás erkölcsi világképét veti össze a bűn és a bűnbocsánat szempontjából. Fazakas Márton (355–365) Periklész politikai hitvallásáról és retorikájáról ír munkájában Thuküdidész nyomán.

Három jogász szerző az alkotmány kérdésével foglalkozik. Deli Gergely (389–399) a római alkotmányos berendezkedést Carl Schmitt alkotmányfogalmának segítségével vette vizsgálat alá. Kukorelli István (401–409) írásában hangsúlyozza, hogy csak egy keresztény értékek alapján szerveződő civil társadalomra alapozva épülhet fel értékelvű keresztény állam. Schmuk Péter (411–431) a 2011-es alaptörvény történeti narratíváját elemzi írásában, amely véleménye szerint egy klasszikus, XIX. századi narratíva.

Orvosi témák is kerültek a gyűjteménybe. Csiba László (549–558) az ún. önvédelmi orvoslásról osztja meg gondolatait esszéjében, Gulyás Balázs (559–581) pedig gazdagon illusztrált tanulmányában a szemlélődés, a belső látás és beszéd agyi folyamatait vizsgálja. Keller Péter (433–440) dédapjának, Gárdonyi Gézának Istenkereső, Krisztuskövető portréját rajzolja meg számos idézettel gazdagítva, Eszes István (441–488) pedig az online értékesítési rendszerek jellegzetességeit és előnyeit, valamint a vásárlói szokásokat mutatja be munkájában.

Összefoglalva elmondható tehát, hogy a tanulmánykötet a tudomány számos területét érintve kiváló olvasmányok sorát nyújtja, számos új tudományos problémafelvetés és kutatási eredmény ismertetésével. Érdemes tehát kézbe venni ezt az ünnepi kötetet, és válogatni a sokszínű kínálatból, mintha csak egy kolostori könyvtár olvasótermében sétálgatva böngészgetnénk a legkülönfélébb könyvek között, beleolvasva a minket leginkább érdeklő kötetekbe.

Rétfalvi Balázs

Bernáth Lajos: A Büki Gyógyfürdő történetének képes krónikája (1957–1979) – Die Geschichte des Heilbades Bük in Bildern (1957–1979). Bük Város Önkormányzata – Magyar Nyugat Könyvkiadó, Bük – Vasszilvágy, 2014. 104 old.

Ma már közismert, hogy 1957-ben a szénhidrogénkutatók kőolaj helyett meleg vizet találtak a büki határban. (A történeti hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy ezt megelőzően 1937-ben vagy 1938-ban már a MAORT szakemberei is megfordultak a büki mezőn kőolaj-kutatási szándékkal. 1939–1940-ben pedig német olajkutatók végeztek itt szeizmológiai méréseket.) A kutat lezárták, a szakemberek elvonultak. Bernáth Lajos büki MÁV-állomásfőnök és HNF-titkár egyik motorja volt a lezárt kút újra nyittatásának, hiszen neki is tudomására jutott, hogy a feltörő meleg víz ásványi anyagokban rendkívül gazdag. A szorgalmas utána járásnak és meggyőző munkának is köszönhető, hogy 1960. december 6-án a lefojtott kutat ismét megnyitották, s elindulhatott Bükfürdő sikertörténete. Persze a kezdet nem ment ilyen simán. Bernáth Lajosnak, a község és a fürdő vezetőinek sokat kellett dolgozniuk, hogy a létesítmény fejlesztéséhez szükséges összegeket megkapják, a levezető árok ásásához, a tereprendezéshez és a parkosításhoz a szükséges társadalmi munkát megszervezzék. A fürdő létrehozásában és kezdeti fejlődésében meghatározó szerepe volt dr. Gonda Györgynek, Vas megye Tanácsa akkori elnökének és dr. Horváth Sándornak, Vas megye Tanácsa akkori titkárának, aki egyúttal Bük megyei tanácstagja is volt.

Bernáth Lajos 1960-tól 1979-ig egyszerű NDK-s fényképezőgépével megörökítette a fürdő kezdeteit. Összegyűjtötte a gyógyvízzel kapcsolatos dokumentumokat, a témával kapcsolatos levelezését és a büki fürdőről megjelent újságcikkeket. A közel kétezer fotónegatívját és írásos dokumentumait a település önkormányzata 1993-ban megvásárolta. Ezek közt volt a válogatott fotókat tartalmazó és magyarázó szöveggel ellátott kézirat, melyet Bük Város Önkormányzata és a Magyar Nyugat Könyvkiadó a Büki Városvédő és Szépítő Egyesület támogatásával könyv formában megjelentetett. A kötetet szerkesztette, a szöveget jegyzetekkel és jegyzékekkel ellátta, valamint az előszót dr. Németh Sándor polgármester írta. A szerző küzdelmes életét lánya, Bernáth Katalin mutatja be. A magyar szöveget Szatmári Petra fordította németre, így kétnyelvű alkotás született. A kötet fényképanyagát és a fotónegatívokat ifj. Baranyai Lajos, Marton Zsolt, és Popovits Bálint digitalizálta. A fényképállományt digitálisan feljavította Benkő Sándor fotóművész. A könyvtervezést és a technikai szerkesztést Reczetár Ágnes grafikus-tördelőszerkesztő végezte. Az eredmény egy formájában is színvonalas magyar–német nyelvű mű lett.

A kezdeti 18 évet, a fürdő gyermek- és serdülőkorát ismerhetjük meg a könyvből. A történések időrendi bemutatása során feltűnik a szerző szépírói tehetsége is, de a sok megismételhetetlen fotó igazi képes krónikává teszi a könyvet. A kút újranyitását elérő népmozgalom után valóságos búcsújárás indult a községből, valamint a közeli és távolabbi településekről. Gyalogosan, kerékpárokkal, lovas szekerekkel és motorkerékpárokkal jöttek a kíváncsiskodók és a demizsonosok, s vitték a csodavíz-et. A jó idő beállta után pedig egyre többen lettek az árokfürdőzők, akik a termálvíz jótékony hatásáról számoltak be. A szakemberek a hatalmas erővel feltörő víz megregulázásán fáradoztak, mások hidegvízes kutakat létesítettek, illetve megtörtént a leendő fürdőtelep bekötése a villanyhálózatba. Ezek után kezdték meg 1961 augusztusában az első ülőmedence és egy 1000 férőhelyes öltöző építését a mező közepén. 1962 tavaszán elkészült a bekötőút is, s egyre több Trabant és néhány más személygépkocsi is megjelent az épülő létesítmény közelében. Mindez parkolók szükségességét is felvetette. 1962. augusztus 19-én nyílt meg, s néhány hétig próbaüzemelt a fürdő. A hétvégeken több ezres tömeg látogatott a létesítménybe. A vasútállomáson hosszú várakozásra (többször kellett fordulni a buszoknak), a fürdőn zsúfoltságra számíthattak a vendégek – az egyetlen (ülő)medencében csak állva fértek el hétvégeken. Az előbbit megszüntetendő, szintén Bernáth Lajos kezdeményezésére, 1963. május 23-tól Bük-fürdőtelep néven vasúti megállóhely létesült a fürdő közelében. A zsúfoltság és egyéb problémák csak az 1965-ben épített gyermekpancsolóval és az 500 négyzetméteres felnőtt medencével enyhültek. 1965. július 7-én az egészségügyi miniszter a büki termálvizet gyógyvízzé nyilvánította. Az évek során újabb – közte hidegvizes – medencéket létesítettek, s fejlődött a vendégek egyéb igényeinek kiszolgálása is. Egyre több külföldi is érkezett a gyógyfürdőbe, főleg azt követően, hogy az 500 négyzetméteres felnőtt medence téliesítése 1972 őszére megtörtént. Magasabb szintre emelkedett, és egyre fejlődött a fürdő gyógyászati részlege is. Készültek az üdülőházak, motel és kemping létesült, majd megindult a szállodaépítés. Közben megkezdődött, majd abbamaradt a gyógyvíz palackozása.

A fedett fürdő átadásáig Bernáth Lajos fekete-fehér, elsősorban dokumentáló fotókat készített. Ebből az időszakból legszebb képei azok, melyek az 1962–1963. évi nagy tél idején a jégcsapokká és más jégalakzatokká fagyó termálvizet örökítik meg. Ezek, ahogy elnevezte őket: a Télművész alkotásai. A kút megregulázását követően ilyenek később már nem keletkeztek. A szerző az 1970-es évek közepétől áttért a színes filmekre. E képek már a serdülő, majd ifjúkorába lépő gyógyfürdő egyre szebb arcát is megmutatják.

Sági Ferenc

Horváth Lívia – Spilenberg Andrea (szerk.): Időtálló ízek – Büki recepteskönyv Szülőföld Könyvkiadó, Szombathely, 2015. 80 old.

turizmusban sikeres országok, térségek példái azt bizonyítják, hogy ez az ágazat csak akkor lehet erős és fenntartható, ha kínálati oldala a helyi kultúrára, tradíciókra is épít. Ennek magyarázata az, hogy legalább egy fő attrakció ugyan elengedhetetlen ahhoz, hogy tömegek válasszák úti célként az adott desztinációt, de ahhoz, hogy minél hoszszabb időt töltsenek ott, szükség van kiegészítő, csatolt kínálati elemekre is. Tekintettel arra, hogy a turisztikai célú utazások motivációját alapvetően a ciceroi "a változatosság gyönyörködtet" jelenti, a fő látványosság biztosíthatja a nagy számú beutazást, vendéglétszámot, míg a sokféle látnivaló pedig a hosszabb tartózkodási időt, a több vendégéjszakát. A több mint fél évszázados fürdőkultúrával rendelkező, idén első írásos említésének 750 esztendős jubileumát ünneplő Bük az 1962-ben megnyitott közfürdőjének köszönheti városiassá, majd várossá válását, de a turizmusának kínálati oldala is joggal támaszkodhat a falusi múltból fakadó agrárhagyományokra, mint potenciális turisztikai termékekre.

A Turizmus Világszervezete (World Tourism Organization – WTO) meghatározása szerint a turisztikai desztináció fogalma: Turisztikai attrakciókkal, intézményekkel, szolgáltatásokkal bíró hely, amit a turista vagy a turisták egy csoportja látogatásra kiválaszt, és amit a turisztikai kínálati oldal piacra visz, értékesít. A büki turisztikai desztinációt összefogó szakmai szervezet, a Bük, Bükfürdő Közhasznú Turisztikai Egyesület (BBKTE) 2009-ben alakult. Tevékenységei közt szerepel a turisztikai termékfejlesztés, amelynek keretében már korábban is támaszkodott a város és környékének gasztronómiai értékeire. A Bartók Zoltán újságíró tollából és Csepregi Tibor fotográfus képeivel 2012-ben megjelent Gasztroportrék című kiadványuk 14 büki étterem egy-egy különleges receptjéből állít össze egy csokorra valót, tehát a mai Bük rendhagyó éttermi kalauza.

Büknek azonban nemcsak a jelenlegi gasztronómai kínálata figyelemre méltó, hanem az agrármúltjában gyökerező hagyományos paraszti konyhája is. Ezzel kapcsolatban a városi könyvtár helytörténeti gyűjteményében két kitűnő feldolgozás is fellelhető: a Népi táplálkozás a Répce folyó vidékén és a Vas megyei Bük községben (1974), valamint a Hiedelmek, hagyományok és népszokások a Répce vidékén (1983). Mindkét mű szerzője Szabó József (1915–1988), a néhai jeles büki általános iskolai tanár és helytörténész, 2011 óta Bük város posztumusz díszpolgára. Az e kéziratokban található értékes, zömmel a XIX–XX. század fordulójáról származó receptek szinte tálcán kínálták magukat, hogy újraértelmezve közkinccsé tegyék őket egy recepteskönyv keretében. A feladatot a BBKTE vállalta fel, Spilenberg Andrea elnök és Horváth Lívia marketingmenedzser, munkaszervezetvezető- helyettes állt neki a feldolgozásnak, szerkesztésnek.

Első lépésként szükséges volt meggyőződni arról, hogy a forrásokban közölt receptúrákból valóban ízletes ételek készíthetők-e. Ehhez két büki séfet, Bánszki Pétert és Prófusz Lászlót kérték fel, akik megfőzték, illetve megsütötték az ételeket, és ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy elődeink ételeit ma is nyugodt szívvel ajánlhatjuk bárkinek.

Az elkészített finomságokat Csepregi Tibor már-már művészi módon lefényképezte. Felvételei kitűnően illusztrálják a Szabó József említett két művéből kiemelt recepteket, szemelvényeket, amelyek a száz évvel ezelőtti "konyhanyelven" jelenítik meg nagy- és dédanyáink gasztronómiai kultúráját. A napjainkban archaikusnak számító szóhasználat könnyebb megértése érdekében a szerkesztők egy kislexikont illesztettek a könyv végére, amely összegyűjti és értelmezi az avíttá vált kifejezéseket. Az előszót a könyv ötletgazdája, Tóth Tamás, a Büki Művelődési és Sportközpont, Könyvtár igazgatója, a BBKTE alelnöke írta.

Így állt össze az Időtálló ízek – Büki recepteskönyv című kiadvány, amely egyszerre hagyománytisztelő és újító. Egyrészt nagyfokú szakmai alázatra utaló gondossággal nyúl a száz évvel ezelőtti büki konyhaművészet témájához, és nagy tisztelettel adózik e gazdag tradíciók előtt. (Ezt szimbolikusan is megteszi azzal, hogy a jubileumi évre való tekintettel 750, számozott példányban jelent meg). Másrészt bátran újraértelmezve beemeli a népi táplálkozási szokásokat, ételeket a büki turisztikai kínálatba, bővítve, színesítve annak palettáját. A régi receptek így lehetnek új turisztikai értékek, az egykori agrárfalu gasztronómiai hagyományai pedig a mai fürdőváros ismertségének, népszerűségének részesei. Az ízek pedig időtállók. A könyv egyértelmű üzenete a bükieknek: "Csak egyék meg, amit főztek!" A feltárt értékek ismeretében érzett jogos büszkeség révén pedig ez nem történhet másként, csakis: "Jó kedvvel, bőséggel!"

Németh Sándor

Bodorkós András (szerk.): Húsz év ezüst keretben – A BTK női kézilabda sikerei. Szülőföld Könyvkiadó, Szombathely, 2014. 56 oldal

A büki sportélet nagy múltú és a város méretéhez képest jelentősebb szerepet tölt be Vas megye, sőt hazánk sportéletében. A rendszerváltás utáni sportinfrastruktúra- fejlesztéseknek (golfpálya, sportcsarnok, labdarúgópálya) köszönhetően a már meglévő szálláshely-kapacitásra ráépítve az idegenforgalom egy újabb ága, a sportturizmus jelent meg a településen. Mindez ösztönzőleg hatott a helyi sportéletre is: a legrégibb sportegyesülete, az 1920-ban alapított Büki Testedzők Köre (BTK) meglévő szakosztályai (asztalitenisz, labdarúgás, sakk) újabbakkal (kézi- és kosárlabda) egészültek ki, sőt új sportág is meghonosodott, a golf, önálló egyesületi formában. A pezsgő sportélet elismeréseként az Országos Testnevelési és Sporthivatal 1996-ban a Nemzet Sportvárosa címet adományozta az akkor egyébként még nagyközségi jogállású Büknek.

A három, Bükön meghonosodott csapatban játszott labdajáték közül a 2000-es évek elejéig a labdarúgás volt a legnépszerűbb, amikor a felnőtt csapat az NB I/B osztályig jutott. Ezt követően a BTK labdarúgó szakosztálya leszállóágba, alacsonyabb osztályba került, mérkőzéseinek látogatottsága jelentősen visszaesett. Népszerűségben a helyét a női kézilabda sportág vette át, amely 1994-ben alakult meg a BTK szakosztályaként, nagyrészt lelkes általános iskolás lányok részvételével és még lelkesebb szüleik támogatásával. A szakmai hátteret az általános iskola biztosította, ott az 1980-as években Major Gyula testnevelő tanár tette le a képzés alapjait, majd utóda, Móricz Attila fejlesztette tovább.

Az újonnan létrejött kézilabdacsapat a megyei I. osztályú bajnokságban kezdte el versenyzését, és első idényének hazai mérkőzéseit még szabadtéren, a sporttelepen kiépített aszfaltborítású pályán játszotta. Az 1995-ben átadott sportcsarnok nagy lendületet adott a büki kézilabda fellendüléséhez (is), 1997-ben megalakult az ifjúsági csapat is, majd az 1997/98-as szezonban kiharcolta a feljutást az NB II-be – tulajdonképpen a harmadosztályba –, és ott versenyeznek ma is. Először 2002-ben állhattak fel a dobogóra (3. hely), és 2014-ig egy 3. és további három 2. helyezést értek el.

2014-ben, a szakosztály 20 éves jubileumára készülve egy könyvvel jelentkeztek, amely összefoglalja ennek a két évtizednek a történetét. Fontosnak érezték azt, hogy megörökítsék az első húsz évet, amely még egy olyan időtávlat, hogy átéri egy ember, egy közösség emlékezete, így feldolgozásához az elbeszélés, az interjú is alkalmazható módszer, nemcsak az írott források. A kiadvány megírásához, szerkesztéséhez Bodorkós András Kuntár Lajos-díjas újságírót kérték fel, aki 1999 és 2009 között a Büki Újság főszerkesztőjeként rendszeresen figyelemmel kísérte az akkor még csak gyermekcipőben járó, majd egyre biztosabban haladó csapatot, és nem utolsósorban összetartó közösséget.

Az előzményeket ismerve találó címet viselő Húsz év ezüst keretben című könyvecske Major Gyula örökös szakosztályvezető köszöntője és Bodorkós András bevezetője után alapvetően két részre bontható, egy interjúkat tartalmazó egységre, másrészt egy tényeket, eredményeket rögzítő adattárra.

A szerző-szerkesztő azokat a beszélgetéseket szerkesztette be a kötetbe, amelyek így együtt a csapat húsz évének meghatározó mozzanatait egy folyamatként, egységes történetként mutatják meg. Megszólalnak a csapat működéséhez anyagi segítséget nyújtó önkormányzat és szponzor képviselői (Dr. Szele Ferenc, Horváth Lajos és Dr. Németh Sándor polgármesterek, illetve Farkas Béla, a névadó főszponzor vállalkozás ügyvezetője), a szakmai munkát irányító edzők (Móricz Attila, Fancsali Ferenc, Hegyi Gábor és Mátés István) és szakosztályvezetők (Csébich Csaba, Szabó Róbert), segítők (Pukler Emilné). A második részben a csapat eredménylistája, statisztikái, az első részben nem szereplő segítői kerülnek felsorolásra. Történeti léptékben rövid az idő, de ami az érdemeket illeti, hosszú a lista. Egy generációnyi időt több generáció összefogása ölel át, csendes kitartó munkájuk eredményezi a zajos sikert. A profi munka mellett viszont megmaradt az amatőr könynyedség, felszabadultság, amely ezt a kézilabdacsapatot valódi baráti közösséggé formálta, és ilyenként tartja egyben.

Különösen ezért illik nemcsak tartalmilag, hanem formailag is ez a kis kiadvány ehhez a nagy teljesítményhez. Nem súlyos bronzba kívánja önteni sikereik emlékét, hanem könnyed ezüstkeretbe foglalja a büki kézilabdázás és sportélet máig tartó aranykorát. Noha eddig még "csak" a dobogó második és harmadik fokán állhattak: számunkra ők (a) valódi bajnokok!

Németh Sándor