FÜLÖP ATTILA: BÜKI EMLÉKFORGÁCSOK

A paplak udvarán két hatalmas gesztenyefa árnyékában játszottunk nyaranta pajtásaimmal. Itt sakkoztunk, kártyáztunk Györe Pista és Fekete Laci barátommal, és vártuk, hogy a hetente egyszer Csepregből Bükre fagylaltot hozó cukrász csengője megszólaljon az utcánkban. A csengő hallatára a tyúkudvar felé szaladtunk, hogy összeszedjük a frissen tojt tojásokat, mert a biciklis fagylaltárus egy tojásért egy gombóc fagylaltot adott. Ilyenkor nagyanyám mindig csodálkozott, hogy aznap milyen keveset tojtak a tyúkok. Később nálam idősebb legényektől hallottam, hogy a kocsmai számlákat hasonló módon egyenlítették ki: a padláson egy-egy zsákot búzával megtöltötték, s vitték a "Lőkköshöz" a havi italszámla fejében.

Utcánk (a Jókai utca) végétől pár száz méterre volt a Jakab-féle malom, ahol nyaranta vidám fürdőző társaság szokott összejönni. A gátról lezúduló víz egy elég nagy medencét hozott létre; pajtásaimmal gyakran mondtuk, "hogy felúszunk a gáthoz". Ez kb. 20–25 méter távolságot jelentett, viszont a gát alatt több méter mélységű víz volt. Ezen a részen egyszer, a nyári esőzés után elkapott az örvény, és csak nehezen tudtam kiúszni belőle.

Jakab bácsi rendkívül ügyes ember volt. A malom az őrlésen kívül fafeldolgozással is foglalkozott, az ún. gatter hosszú szál fenyőkből remek padló- és épületdeszkát fűrészelt.

A malomhoz vezető út volt az esti sétáink színtere, ahol szüleimmel gyakran megcsodáltuk a naplementéket, és tiszta időben az osztrák Alpokat is lehetett látni. Ekkor gyakran volt beszédtéma, hogy milyen jó lenne egyszer oda kirándulni, persze ilyen utazásra a Rákosi-korszakban gondolni sem lehetett. Ellenben a bécsi csokoládékba időnként belekóstolhattunk, hisz azok a szovjet katonák, akik Ausztriából szombathelyi támaszpontjukra utaztak, a sopron–szombathelyi vonaton gyakran csokoládét, kakaót és Omega karórákat árultak, így a Sopronba diákként bejáró bátyám időnként üzletet kötött velük. Ebben az időben a határhoz közeli területek ún. határsávot képeztek, amelybe kívülállónak csak külön engedéllyel volt szabad beutaznia. Emiatt az a furcsa helyzet állt elő, hogy szüleim a soproni gimnáziumba szervezett szülői értekezletre soha nem tudtak eljutni, mert minden megyének saját határsáv engedélye volt, így Vas megyeivel nem lehetett Sopronba utazni. (Büköt 1950-ben csatolták Sopron megyétől Vas megyéhez.)

Egy történet jut erről eszembe: kőszegi evangélikus lelkész barátunk meg akarta látogatni Sopronban élő anyósát. A vonatról természetesen leszállították azzal az indokkal, hogy nyilván azért akar Sopronba menni, hogy disszidáljon – mintha Kőszegről ezt nem tudta volna megpróbálni...

Még most is a fülemben hallom a cséplőgépek zúgását. Péter-Pál után ugyanis az utcánkban lakó gazdák a learatott gabonát behordták az udvarukba, és nekiláttak a csépléshez. A cséplőgépet 1949–50-ben még ökrökkel, később traktorral húzták udvarról udvarra. A cséplést mindenkinek a saját udvarában végezték el. Nekünk gyerekeknek nagy élmény volt, mikor Görbiczékhez vagy Gicziékhez betolták az elevátort, majd a cséplőgépet, végül az olajjal hajtott motort, amit vastag szíjakkal kötöttek össze, és megindult a cséplés. A levegőt betöltötte a frissen csépelt gabona illata, és szállt a pelyva a levegőben. Estére már állt a nagy szalmakazal a kert végében, amely a jószágok kényelmes fekvőhelyéhez szükséges szalmát nyújtotta egész évben a gazdáknak. Megfigyeltem, hogy Giczi bácsi egy csomó rozskévét nem hagyott a cséplőgépben kicsépelni, hanem a kert végében lévő pajtában, melynek döngölt padlója volt, cséphadaróval verték ki a rozsszemeket, hogy a hoszszú, egyenes szalmaszálakból zsúpfedelet lehessen csinálni.

Az udvarunkban állt az ún. mosókonyha egy gyalupaddal és mindenféle szerszámokkal. Itt készítettük el barátaimmal a cséplőgépek mását puha fenyőfából, piros olajfestékkel befestve. Ma is emlékszem, milyen büszkén írtam rá az általam készített traktorra, hogy "Hoffer-traktor".

Ősszel, a kukoricatörés idején szekérszámra hordták be a földekről a letört kukoricát, és jött a vidám kukoricafosztások alkalma. Ezek során egy-egy üszkös kukoricával bajuszt rajzoltunk magunknak.

Télen, mikor már a karácsonyt vártuk, eljött a disznóölések ideje, amikor a hajnali ködös reggeleken a halálra ítélt disznók sivítása verte fel a falut. Nálunk Csik bácsi, az alsóbüki Csik vendéglő tulajdonosa volt a böllér, aki rendkívül ízletes hurkát és kolbászt tudott kikeverni. A mi utcánkban az volt a szokás, hogy hetente egy-egy disznóölésre került sor a szomszédos házakban is, s mindig küldtünk kóstolót az összes szomszédnak, amit viszonoztak, így mindig volt friss hurka vagy kolbász az asztalon.

Vártuk a karácsonyt, amikor némi zsebpénzszerzés reményében két-három fiúval mentünk karácsonyt köszönteni. Minthogy apám volt a falu lelkésze, minden evangélikus család szívesen fogadott minket, és a kapott forintokból estére szép summát gyűjtöttünk össze. Így mindig jutott egy kevés zsebpénz, amiből a szüleimnek, bátyámnak tudtam karácsonyi ajándékot venni.

Apám legtöbb munkája az ünnepek során volt esedékes, amikor a szomszédos filiákba, Lócsra, Górba és Alsószelestére mentünk istentiszteletet tartani délutánonként. Iván bácsi hintójával és lovával már 12 órakor megjelent a házunk előtt, hogy délután kettőre elérjünk a szomszédos falvakba. Ez az út számomra mindig nagy élmény volt. Télen a havas táj miatt, nyáron a ringó búzatáblák között. Természetesen karácsony első napján vagy húsvétkor ezekből a filiákból Bükre jöttek, általában gyalogosan, az istentiszteletre a hívők. Ma is magam előtt látom a derékig érő szürke kabátban, csizmában templomba érkező parasztembereket. Olyan hideg volt a templomban, hogy meglátszott a leheletük, mégis boldogan énekeltük együtt a "Krisztus urunknak áldott születésén..."

Felső tagozatos diákként Középbükre kellett járnom a volt katolikus egyházi iskolába, ahol kiváló oktatásban részesültem Szabó Jóska bácsi és Antalovits Gyula bácsi keze alatt. Az, hogy operaénekes lehettem, Irénke néninek, az ének- és zongoratanárnőmnek köszönhető, aki a Kodály-módszert alkalmazva a büki általános iskolában mindenkit megtanított szolmizálni. Évtizedekkel később a katolikus templomban ő kísért engem nagy sikerrel.

Budapestről haza-hazalátogatva megfigyelhettem azt a folyamatot, melynek során az én kedves szülőfalumból világhírű fürdőváros lett.

JEGYZETEK

* Fülöp Attila operaénekes 1942. július 2-án Szombathelyen született. Általános iskolai tanulmányait Bükön, a gimnázium három osztályát a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban végezte. 1960-ban az óbudai Árpád Gimnáziumban kitüntetéssel érettségizett, majd a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára nyert előfelvételt. Egy évig segédmunkás volt. Az egyetem elvégzése után 1966-tól mérnökként dolgozott először a TV-adótoronyban, majd 1968–1972-ig a Magyar Hanglemezgyártó Vállalt hangmérnöke volt. Számos komoly- és könnyűzenei hanglemez készítésében vett részt. 1971–1972-ben a Magyar Állami Operaház ösztöndíjasa, 1972-től magánénekese lírai és karaktertenor szerepkörben. 1996–2003 között az Operaház főtitkáraként tevékenykedett, 2003–2005 között az intézmény ügyvezető igazgatója volt. 2005-től nyugdíjasként a Budapesti Operabarátok Egyesülete vezetőségében vesz részt, műsorokat szervez és vezet a Magyar Állami Operaházban és a Fészek Művész Klubban. Több mint ötven szerepet énekelt el az Operaház színpadán lírai és karakter tenor szerepkörben. Oratórium- és hangversenyénekesként rendszeresen fellépett Magyarországon és külföldön. Közreműködésével több mint 25 hanglemez készült, 1975-ben a Francia Akadémia Nagydíjában részesült. A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (polgári tagozata) kitüntetést kapta 2007-ben. Portréfilm készült róla és családjáról a magyar televízió számára 2001-ben.

** Még 1962–63-ban is ezek voltak, az akkor már állami iskolában. (A szerk. megj.)