PÁL FERENC
BEVEZETÉS
Egy egyházmegye kiterjedése az a terület, amelyre a püspök joghatósága kiterjed. A püspök a katolikus hierarchiában különleges helyet foglalt el. Lényegében minden szerv tőle nyerte el joghatóságát; az egyház tanítása szerint ő az apostolok utóda, akire a pápa az egyházmegye mint részegyház lelkipásztori gondozását bízta. Egyházmegyéjében a püspöknek saját, rendes és közvetlen hatalma volt mindarra, ami a lelkipásztori feladatának gyakorlásához szükséges.
A püspök a hitigazságok őrzője, bírta több, csak a püspök számára fenntartott szentség (egyházi rend, bérmálás) kiszolgálásának jogát, valamint gyakorolt egyfajta kormányzói hatalmat is. Ez utóbbi szerint felügyeleti joggal bírt az egész egyházmegye felett, törvényhozói, törvénykezési jogot gyakorolhatott, kezelte az egyházi javakat, egyházi javadalmakat adományozhatott, valamint adott esetben ő hívta össze zsinatra az egyházmegyei papságot.1 A fentiek alapján a püspök adta a megbízatást a plébánosoknak (jóllehet ez a kegyúri plébániák esetében meglehetősen korlátozott volt), ő adott engedélyt új katolikus templom, katolikus temető, katolikus szobor létesítésére. A megyéspüspökök hatalma a közigazgatás szempontjából azért is jelentős, mivel az általa esperesi kerületenként kinevezett tanfelügyelők segítségével ő bírta a katolikus iskolák feletti felügyeleti jogot. Az egyházi ellenőrzés mellett működött a világi felügyelet is, így az egyházi elemi iskolák kettős felügyelet alá estek.
A szombathelyi püspök joghatósága, vagyis az egyházmegye területe magába foglalta a történeti Vas vármegyét (ennek nem képezi részét a Csepreg–Bük vonalban húzódó, ma Vas megyéhez tartozó terület, amelyet az 1950-es megyerendezés során csatoltak hozzá) valamint Zala vármegye nyugati felét, amelynek része volt Zalaegerszeg is.
Ez alól csak néhány filia volt kivétel, mint Nagy- és Kiskamond, amelyek a karakói plébánia Veszprém vármegyébe eső leányegyházai voltak, illetve Sebes, amely Sopron vármegyére esett, de az egyházigazgatás gyakorlatában Vas vármegyei Kemenesszentpéterhez tartozott.
A HATÁRSZÉLI KÖZSÉGEK ÜGYE
A szombathelyi püspökség esetében az egyházmegye határvonala nem volt minden tekintetben egyértelmű; több terület egyházi hovatartozásának esetében merültek fel kérdések. Nagyságrendileg Muraköz egyházigazgatása talán a legfajsúlyosabb ügy, de a korban jelentős vihart kavart a két Ausztriában fekvő, de a szombathelyi egyházmegyéhez tartozó falu, Sinnersdorf és Oberwaldbauern, illetve a négy magyar királyságra eső, de a seckaui egyházmegyéhez tartozó falu ügye.
Balogh Gyula Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című munkában megjelent írásában a következőképpen vázolta a pinkafői plébániához tartozó Sinnersdorf és Oberwaldbauern helyzetét: "Pinkafő ugyanis határával egészen Stiriára dűl. A stájer határon, közel Pinkafőhöz, van két község: Sinnersdorf és Oberwaldbauern, melyek valamikor Magyarország, közelebbről Vasvármegye területéhez tartoztak, de onnan ezelőtt mintegy 200 évvel elszakíttatván, Stájerországba kebeleztettek. Visszacsatolásuk ügye már 200 év óta foglalkoztatja a vármegyét, s mindamellett, hogy a visszacsatolás a negyvenes években királyi parancsolattal már elrendeltetett, a tárgyalások az osztrák kormánnyal még mai nap is folynak. Annyiban azonban már is hozzánk tartoznak, hogy lakóik, míg élnek, Stájerországnak adnak ugyan katonát és fizetnek adót; de ha meghalnak, haza jönnek magyaroknak. Nem lévén ugyanis saját temetőjük, a közel levő pinkafői temetőbe, pinkafői pap által temetkeznek."2
Sinnersdorf és Oberwaldbauer esetével szemben négy falu (Vörthegy/Wörtberg, Burgóhegy/Burgauberg, Vághegy/Hackerberg és Neudóhegy/Neudauberg vagy Magashegy) közigazgatásilag ugyan Magyarország területére esett, de a graz–seckaui egyházmegyéhez tartozott.
Nyilvánvaló, hogy a püspökségek ésszerű kialakítását szem előtt tartó Mária Terézia minden bizonnyal mindent elkövetett volna egy ilyen furcsa helyzet elkerülése érdekében. Hogy ezt miért nem tette, tehette, annak oka a települések történetében keresendő.
A Lapincs folyó völgyét, ahol a négy település található, a honfoglalás idején már határőrvidékként használták, a terület a XII. század környékén kezdett benépesülni, amikor német telepesek érkeztek a vidékre. A későbbi évszázadok során a Lapincs folyó határfolyóvá vált. Jobb partja Stájerország, bal partja a Magyar Királyság területére esett. Így a Lapincs az országhatár mentén 1777-ben az egyházmegye határává is vált. A XVIII. században azonban a Lapincs jobb partján lévő települések lakosai közül sokan felköltöztek a faluhoz tartozó, a Lapincs bal partján húzódó szőlőhegyeikbe lakni. Így valójában mint egyfajta telepesek hozták létre a vörtiek Vörthegyet, a burgauiak Burgóhegyet valamint Magashegyet, Neudóhegyet pedig a neudauiak. Természetes, hogy ezek a szőlőhegyekből falvakká vált községek szoros kapcsolatot ápoltak anyafalvaikkal: odajártak templomba, gyermekeiket odajáratták iskolába.
A fentiekből következően ezeknek a falvaknak nem volt önálló iskolájuk, templomuk. A helyzet akkor vált kényessé, amikor a dualizmus után újjáalakult Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak feltűnt, hogy van Magyarországon olyan település, amely lényegében egyfajta exlex állapotban van, ahová nem terjed ki az 1868-as népiskolai törvény hatálya.
A minisztérium 1871-ben levélben hívta fel Szabó Imre püspök figyelmét a problémára: "A Lapincs mentében magyarországi több községek stejerhoni anyaegyházakhoz lévén csatolva, ezen körülmény miatt a gyermekek vagy éppen nem, vagy idegen földön iskoláztatván, nevelés tekintetében az állam felügyelete alól elvonnak, – hogy e baj közös közreműködésünk által hovaelőbb orvoslást nyerjen, felkérjük Méltóságodat, hogy azon községek névjegyzékét, melyek stejerhoni vagy austriai anyafárákhoz vannak csatolva, velünk közölni, s főpásztori magas állásával odaműködni szíveskedjék, hogy azok magyarországi fárákba kebeleztessenek."3
Szabó Imre ezt követően levelet írt a graz–seckaui püspöknek, amelyben kérte, hogy a problémás egyházigazgatási helyzetet úgy oldják meg, hogy a kérdéses településeket a szombathelyi püspök joghatósága alá helyezzék.4
A grazi püspökség – kézbe véve az ügyet – vizsgálatot indított, az így készült jegyzőkönyvet azonban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nem tekintette kielégítőnek. Ebben nyilván szerepe volt annak a ténynek, hogy a jegyzőkönyvek szerint egyik határszéli község sem kívánt magyar plébániához csatlakozni. A minisztérium tehát felszólította a vármegyét, hogy a püspökséggel együttműködve állítson fel egy világi és egyházi tisztviselőkből álló bizottságot, amely együtt tudna működni a megfelelő osztrák szervezettel, s folytassanak le egy új vizsgálatot.5 1873. szeptember 20-án Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter elrendelte – lévén a bécsi vallás- és közoktatásügyi minisztérium ez ügyben már intézkedett – egy egyházi és világi tagokból álló vegyes bizottság felállítását.6 Az így felállított új testület tagja lett Griller Ferenc kiclédi esperes, Heisenberger Ferenc pinkafői plébános, Károlyi Antal alispán és Papp Antal, a németújvári járás szolgabírája.7
A vegyes bizottság jelentése nem ismert. Ismerjük azonban Szabó Imre püspök Vas vármegyéhez szóló átiratát, amelyben egyetértve a vegyes bizottság által készített jegyzőkönyvben foglaltakkal – utalva a négy településnek a magyar plébániához való tartozás elleni tiltakozására –, azt javasolta, hogy a települések számára állítsanak fel egy önálló plébániát, ennek terheit pedig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium viselje.8
A minisztérium nem zárkózott el attól, hogy az új plébánia megalakulásának költségeit magára vállalja, s felszólította a püspököt, tegyen javaslatot a terv megvalósítására vonatkozóan. Válaszában Szabó Imre felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a községek egymástól mintegy négyórányi távolságra esnek, és a hívek az istenszolgálatra csak a fáradságos hegyi út megtétele után érhettek el. Így – megemelve az alapítandó plébániák számát – a következőt javasolta: "a szóban levő fiókközségek részére két új plébánia volna felállítandó, s pedig akképp, hogy Wörtherberg és Hackerberg 921 lélekkel, Neudauberg és Burgauberg pedig 1087 lélekkel egy-egy önálló plébániát képezzen." Levelében a püspök kijelentette, hogy az egyházmegye anyagi helyzete nem teszi lehetővé azt, hogy a felállítandó két plébánia költségeit a püspökség fizesse, ugyanis az egyházmegye alapjait saját kegyúri terheinek finanszírozása teljesen kimeríti.9
Úgy tűnik, a minisztériumnak végül is nem állt érdekében a plébániaalapítás támogatása, megelégedett azzal, hogy a településeken állami iskolákat hozzon létre. Így 1873-ban Vörthegyen épült fel az iskola,10 majd 1875-ben Vághegyen is.11 Vörthegy község iskolájának építéséhez telket ajánlott fel, s ehhez 2000 Ft államsegélyt kapott.12 Hackerberg esetében Mennyei József állami tanfelügyelő az iskola megnyitását a tankötelesek iskolalátogatásához és a magyar nyelv oktatásához kötötte, pontosabban a tanítót kötelezte, hogy a német nyelvet csak kisegítő nyelvként alkalmazhassa.13
Mindezek mellett a községi iskolák fenntartása nagy nehézségekbe ütközött, ugyanis – mivel a községek eredetileg szőlőhegyek voltak – nehéz volt a tanító számára javadalmat biztosítani.14
Az iskolaalapítás mellett Vörthegy község tervbe vette templom építését is, ezt azonban önerőből nem tudta megvalósítani. Vas vármegye közönsége az építendő templom kapcsán országos gyűjtést kívánt indítani, aminek tervét engedélyeztetés végett felterjesztették a minisztériumnak.15 Az 1873. évi rossz termés és a fellépő gazdasági válság miatt a község az országos gyűjtéstől elállt, s helyette államsegélyért folyamodott. Papp Antal németújvári szolgabíró a kérvényt így indokolta: "Wörthegy egyike lévén azon határszéli községeknek, melyeknek Stiriától leendő végelszakítását országos érdekű ügynek tekintvén, az országos gyűjtés helyett államsegélyhez folyamodnak."16 Sajnos a szükséges államsegély nem érkezett meg, így az ügy hosszú időre elaludt. A vörthegyieknek csak 1908-ra épült fel a kicsiny kápolnájuk, feltehetőleg a falusiak adományaiból.
1878-ban a belügyminisztérium részéről merült fel aggály a határ menti települések helyzetével kapcsolatosan. A belügyminisztérium akkori tanácsosa, Lukács György felvilágosítást kért azokról a községekről, amelyek nem feleltek meg az 1876. évi XIV. tc. 116. §-a előírásainak, miszerint: "Minden község köteles egy, a helyi népesedési és egészségügyi igényeknek megfelelő, kellőleg berendezett községi temetőhelyet fenntartani. E kötelesség alól csak az esetben engedtetik kivétel, ha a községben egy vagy több felekezeti oly temető létezik, melyekben a temetkezés szabadsága biztosítva van."18
Papp Antal szolgabíró jelentése a németújvári járás négy egyházigazgatásilag problématikus faluját említette meg; azokat, amelyek nem rendelkeztek megfelelő saját temetkező hellyel, s így az osztrák területen fekvő Neudóban, Burgauban és Wörtben lévő plébániák temetőit használták. Azaz a halottakat átszállították Ausztriába. Az alispán utasította ugyan a településeket a törvényi előírás megtartására, ezt azonban a községek megtagadták, legalábbis addig az ideig, amíg magyarországi plébániához nem csatolják őket.18 Tisza Kálmán belügyminiszter a Vas vármegyéhez írt levelében – figyelembe véve a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak az ügyben számára nyújtott információkat – két lehetséges módot vázolt fel: mivel a temetőknek egyházi fennhatóság alá kellett tartozniuk, így vagy az osztrák lelkészeknek kell átjönniük Magyarországra temetni, vagy pedig a településeket be kell vonni a magyar egyházi igazgatásba. Az osztrák lelkészek azonban, hivatkozva számos papi teendőjükre, nem kívántak átjárni Magyarországra. A magyar egyházi igazgatásba pedig csak úgy lehetett volna bevonni a településeket, ha a püspökök által igényelt két új plébániát felállítják. Ennek költségeit azonban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium még ekkor sem tudta felvállalni. Így a Belügyminisztérium – figyelembe véve a helyzet nehézségét – eltekintett a temetők létrehozásának követelésétől, de továbbra is szorgalmazta a településeknek a szombathelyi egyházmegyéhez való csatolását.19
A szóban forgó községek ügye Vas vármegye közigazgatási bizottságának egyik 1889. évi ülésén is szóba került, az állam által felállított iskolákban ugyanis a hitoktatást mindegyik település iskolájában az osztrák plébánia lelkésze végezte, német nyelven. A közigazgatási bizottság ellenezte mind a nemzeti nyelvű hitoktatást, mind pedig azt, hogy egy nem magyar állampolgár magyar iskolában képesítő vizsga nélkül oktasson.20
Az ügy szereplői ekkor visszatértek a kályhához, ugyanis újra felmerült, hogy a probléma gyökere tulajdonképpen abban áll, hogy a Magyarország területén lévő települések nem magyar egyházi igazgatás alá tartoznak, ezért felvették a kapcsolatot a szombathelyi püspökkel, Hidasy Kornéllal.21 Hidasy is ugyanazt az álláspontot képviselte azonban, mint elődje, Szabó Imre, azaz ragaszkodott a két felállítandó új plébániához, amelyek költségeit az egyházi alapok jövedelmére továbbiakban engedte terhelni, s mivel a községek lakóinak az így kialakult helyzet megfelelt, s nem voltak motiválva, hogy a plébániák felállítására nézve terheket vállaljanak. A megoldás kulcsa továbbra is a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium kezében volt.22
A temetkezés helyzetének tarthatatlanságára a pinkafői plébániához tartozó Oberwaldbauernben és Sinnersdorfban csak 1900-ban derült fény. A két Ausztriában lévő, de a magyar pinkafői plébániához tartozó községben 1900-ig úgy történt a temetés, hogy az elhunytat – átlépve a határt – szekéren elszállították Pinkafőre, ahol magánháznál felravatalozták, majd pedig a pinkafői temetőben eltemették.23
Az eljárás ellen ekkor is közegészségügyi aggályok merültek fel, hisz ez a már több évszázados gyakorlat komoly járványügyi kockázattal járt. Az ügy végleges rendezése a két osztrák település kiszakítását jelentette a magyar egyházigazgatásból, azaz elcsatolták volna a pinkafői plébániától, egyúttal a Szombathelyi Egyházmegyétől is.
1900-ban Károlyi Antal alispán a négy Vas vármegyei község magyar egyházigazgatáshoz történő csatolásának legnagyobb akadályát az osztrák plébániák ellenállásában látta, amelyek ragaszkodtak javadalmaikhoz. Ezért javasolta, hogy a szóban forgó plébániákat a canonica visitatiok alapján kárpótolják.24
Hidasy Kornél püspök már 1898-ban tájékoztatást kért Hatzl Ferenc esperes plébánostól arra vonatkozóan, hogy a párbér, a stóladíj és egyéb járandóságok tekintetében mekkora összeget képes biztosítani a négy település a létesítendő plébánia vagy plébániák számára.25
Károlyi – a költségcsökkentés szándékától vezérelve – javasolta, hogy a püspök újfent fontolja meg, nem volna-e lehetséges, hogy a településeket a már meglévő magyar plébániákhoz csatolják: Vörthegyet és Vághegyet a stináczi, míg Burgóhegyet és Neudóhegyet a szenteleki plébániához. Egyidejűleg jelezte, hogy a temetők kijelölése ügyében a belügyminiszter felé megtette a szükséges intézkedéseket, s kérte a püspököt, hogy a temetőhelyek felszentelésével igyekezzen segíteni azt, hogy azokat mielőbb használatba vehessék.26
A püspök – mintegy reagálva az alispáni átiratra – levelet írt Wlasics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternek. Ebben tájékoztatta, hogy a graz–seckaui püspök a községek szombathelyi egyházmegyéhez való csatolását az Oberwaldbauern és Sinnersdorf községek seckaui egyházmegyének való átadásához kötötte, és az osztrák püspök ragaszkodott – javadalmuk ellenértékeként – a kárpótláshoz is. Levelében a püspök megerősítette, hogy a helyzet legjobb megoldását továbbra is a két önálló magyar plébánia megalapításában látja. Tájékoztatta a minisztert, hogy addig, amíg a községek egyházi igazgatást tekintve a seckaui egyházmegyéhez tartoznak, nincs joghatósága felszentelni a temetőket.27
Mivel sem az állam, sem a vármegye, sem pedig az egyházmegye nem tudta finanszírozni a plébániaalakításokat, annak terhét – vagy legalább egy részét – megpróbálták a községekre áthárítani. Ennek útját abban látták, hogy falvak egyházközségeket vagy hitközségeket alapítanak, és azok képviselői vállalják legalább a terhek egy részét.
Feltehetőleg az ötlet a vármegye részéről merült fel. 1899-ben Dömötör Lajos németújvári főszolgabíró javasolta Hidasy Kornél püspöknek, hogy a határszéli községek egyenként alakítsanak hitközségeket; ehhez a püspöktől kért hatályos szabályzatot.28 A tervek szerint az új plébániatemplom, a plébánialak, az ahhoz tartozó gazdasági épületek felépítési költségeinek harmadát a falvak viselték, továbbá a kántorok díjazását, illetve a temető kijelölésének és felállításának anyagi terheit.29 A püspök azonban úgy vélte: ha mindegyik érintett község hitközséget alapít, az csak bonyolítaná az ügymenetet. Azt javasolta, hogy a két leendő plébániának alakuljon egy-egy hitközsége, azaz két falunak egy. Az így megalakult szervezetek pedig válasszák meg vezetőiket, hogy azok a plébánia-felállítás minden kérdésében joghatósággal bírjanak.30
A püspök óhaja nehezítette a hitközségek létrejöttét, ugyanis egyik község lakosai sem kívántak a másik település iskolájába, vagy községházába menni. Nyilvánvalóan ez egy tudatos lépés volt a lakosság részéről, ugyanis így rendkívül nehézzé vált, hogy megválasszák a szükséges 15 tagú testületet, az elnököt, a jegyzőt és a gondnokot. Azaz megalakulhasson az egyházközség, amelynek plébániaalapítás esetén fizetnie kellett volna a költségek 30%-át.31
Az elcsatolást a graz–seckaui püspök sem támogathatta: erre utal, hogy a vallásés közoktatásügyi miniszternek 1901-ben sürgetnie kellett a szombathelyi püspököt, hogy a további folyamatok előmozdítása érdekében a szükséges statisztikai adatokat – a többször felszólított graz–seckaui püspök helyett – ő szolgáltassa be.32 A szombathelyi püspök ezt nem tudta megtenni, a folyamat tehát elakadt...
Mint az az 1914-es egyházmegyei sematizmusból kitűnik, sem a négy, osztrák plébániához tartozó magyar község, sem a magyar plébániához tartozó két osztrák község helyzete nem rendeződött a világháború kitöréséig. Ennek oka részben a lassú bürokrácia, részben a kevés pénz, de a legfőbb ok az érintettek ellenállása volt, azaz a községek nem kívánták vállalni a plébániaalakítással járó pluszterheket, de egyáltalán: nem kívántak a magyar egyházi igazgatáshoz tartozni.
A helyzet szinte "önmagától" rendeződött, amikor is a trianoni békediktátummal mindegyik falut elcsatolták mind Magyarországtól, mind pedig a szombathelyi püspökségtől.
MURAKÖZ
A Zala vármegyéhez tartozó Muraköz egyházigazgatásilag a zágrábi egyházmegyéhez tartozott annak megalapításától, azaz 1091-től kezdve. Ez nem érintette az államhatárok kérdését. 33 A török kiűzését követően Bíró Márton veszprémi püspök küzdött azért, hogy a Muraközt és a bekcsényi főesperesség Zala megye területére eső szakaszát egyházmegyéjéhez csatolják. Ez akkor mintegy 50 plébániát jelentett. Ezek közül akkor néhányat megkapott, illetve a Szombathelyi Egyházmegye megalakulásakor 16 plébánia átkerült az új püspökséghez. 1828-ban Bőle András szombathelyi püspök vetette fel a kérdés rendezését, az ügy azonban elakadt. Az 1848–49-es szabadságharc után I. Ferenc József a Muraközt közigazgatásilag a horvát–szlavón tartományhoz tartozó Varasd megyéhez csatolta; 1860-ban, az Októberi Diploma kiadását követően – a vármegyerendszer visszaállításával – helyreállt a régi rend, viszont az egyházigazgatási probléma ezzel nem oldódott meg, azaz Muraköz – Zala vármegye részeként – a továbbiakban is a zágrábi érsek fennhatósága alá tartozott. Zala vármegye több ízben fordult e tárgyban az országgyűléshez és magához a királyhoz is.34
A megye a muraközi kérdés tanulmányozására és állandó napirenden tartása érdekében "Muraközi Bizottságot" állított fel, és 1867-ben és 1872-ben tartott közgyűléseinek döntései nyomán az uralkodóhoz fordult beadványaival. 1873-ban Szabó Imre püspök az ügy kapcsán kikérte káptalanja véleményét. A káptalan február 18-án tárgyalta a kérdést, de a kanonokoknak figyelmeztetniük kellett püspöküket: "Muraköznek a szombathelyi megyébe szándékolt bekebelezése folytán a Káptalan tekintetbe vevén, hogy a szombathelyi püspökség a zágrábi érseki megyéhez hasonlítva szembetűnőleg szűkebben van dotálva, mintsem jelenleg is a püspök, az állása szerint feléje forduló követelményeknek a legnagyobb önmegtagadás, nélkülözés és jóakarat mellett is eleget tenni tudna, hogy a székesegyház és az egyházmegyei alap is oly csekély tőkével ellátnák, miszerint a püspök ezekre is káptalannal együtt folyvást költekezni kényszerül."
A káptalan figyelmeztette püspökét, hogy költségei Muraköz csatlakozásával csak növekedni fognak: szükséges lesz ugyanis egy horvátul beszélő pappal bővíteni a püspöki aulát is, ráadásul növekedni fognak az irodadíjak azáltal, hogy nagyobb számban kell majd a szükséges kiadványokat horvát nyelvre lefordítani.35
A fentieknek figyelembe vételével Szabó püspök a király számára memorandumot adott ki az ügy kapcsán. A Szombathelyi Egyházmegyének Muraköz átcsatolása esetén 22 plébániát 17 káplánsággal és mintegy 70 000 lélekkel kellett volna igazgatása alá vonnia. A püspök ennek végrehajtását feltételekhez kötötte: a Vasvár–Szombathelyi Székeskáptalan stallumainak számát hárommal, a szeminárium férőhelyeinek számát mintegy nyolc fővel kívánta növelni. Szükségesnek vélte, hogy néhány zágrábi pénzalap, alapítvány kezelése átkerüljön a szombathelyi egyházmegyéhez, illetve, hogy támogassák a muraközi gyerekek továbbtanulását (magyarosítását…), a Vallás és Közoktatásügyi minisztériumnak ösztöndíjakat kellett volna biztosítania.
I. Ferenc József 1875. november 25-én elvileg kimondta a Muraköznek a magyar egyházmegyéhez való átcsatolását, és elrendelte a Szentszékkel való tárgyalások megkezdését. Az ügy királyi biztosául Simor János hercegprímást nevezte ki. A zágrábi érsek heves ellenállása miatt azonban – a királyi akarat ellenére – az ügyből nem lett semmi. Zala vármegye ezután is többször fordult a kormányhoz (1881, 1901, 1904, 1908, 1911). Küzdelme azonban eredménytelen maradt.36 Hogy kérésének nagyobb nyomatékot adjon, néhány beadványát az esetlegesen érintett Vas vármegyének is elküldte, amely általában ezeket egyhangú többséggel fogadta el és támogatta.
A szombathelyi püspök joghatóságának módosítása – vagyis az egyházmegye határainak változtatása – a korban meglehetősen nehéz feladatnak tűnt, amelyre végül nem is került sor. Az egyházmegye határainak, területének kérdése, a hívek lelki szükségleteinek ellátása nemcsak egyházjogi, de közjogi kérdéseket is érintett.
Mindemellett az egyházmegye határainak módosításához – amennyiben a két vagy esetleg több egyházmegye megegyezett – szükség volt a király beleegyezésére, valamint a római Szentszék hozzájárulására is. A Szombathelyi Egyházmegye azonban a három eset (Pinkafő filiái, a négy határszéli község ügye, valamint Muraköz) egyikében, Muraköz kapcsán kapta csak meg az uralkodói jóváhagyást, de ekkor is hiányzott a két érintett egyházmegye egyöntetű beleegyezése a határmódosítással kapcsolatosan.
A határváltoztatás szándékát mindhárom esetben a nemzetiségi kérdés generálta, s végső soron – bár mindegyik alkalommal egyházi szempontból is indokolt lett volna a módosítás – minden esetben nemzeti érdekből lett elutasítva.
JEGYZETEK
| 1 | KORNEK Sándor: Egyházjogtan kézikönyve. Különös tekintettel a magyar egyházi viszonyaira. Bp. 1894. 283. old. |
| 2 | BALOGH Gyula: Vasmegye. In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország IV. kötet. 1887–1901. 383. old. |
| 3 | SzEL, Acta cancellariae 600/1871. |
| 4 | SzEL, Ac 1305/1871. |
| 5 | VaML, Alispáni iratok IV/9/1873. Trefort Ágoston levele Vas vármegyéhez. 1873. január 15. |
| 6 | VaML Alispáni iratok IV/9/1873. Trefort Ágoston vallás és közoktatásügyi miniszter levele Vas vármegyéhez. 1873. szeptember 20. |
| 7 | VaML Alispáni iratok IV/9/1873. Szabó Imre püspök levele Chernel Ferdinánd alispánnak. 1874. január 4. |
| 8 | VaML Alispáni iratok IV/9/1873. Szabó Imre püspök levele Chernel Ferdinánd alispánnak. 1874. január 4. |
| 9 | SzEL, Ac 953/1874. |
| 10 | http://www.feuerwehr-woerterberg.at/geschichte/ megtekintve 2015. január 3. |
| 11 | http://www.hackerberg.at/gemeinde/schule megtekintve 2015. január 3. |
| 12 | VaML, Alispáni iratok IV/1875 Mennyei József megyei tanfelügyelő levele Chernel Ferdinánd alispánhoz. |
| 13 | VaML, Alispáni iratok IV/18/1876. Gönzcy Pál miniszteri tanácsos levelét idézi Mennyei József tanfelügyelő. 1876. február 27. |
| 14 | VaML, Alispáni iratok IV/62/1875. 1875. január 16. |
| 15 | VaML, Alispáni iratok IV/4/1873. Zeyk Károly államtitkár levele Vas vármegye közönségének. 1873. május 31. |
| 16 | VaML, Alispáni iratok IV/4/1873. Papp Antal németújvári szolgabíró levele Vas vármegye alispánjának. 1873. 10. 5. |
| 17 | VaML, Alispáni iratok VII. 81/1878. Lukács György miniszteri tanácsos levele Vas vármegye közönségének. 1878. március 23. |
| 18 | VaML, Alispáni iratok VII. 81/1878. Papp Antal szolgabíró levele az alispánnak 1878. április 14. |
| 19 | VaML, Alispáni iratok VII. 81/1878. Tisza Kálmán belügyminiszter levele vas vármegye közgyűléséhez. 1880. május 6. |
| 20 | VaML, Alispáni iratok IV. 271/1889. Vas Vármegye Közigazgatási Bizottságának 1889. november 13-i ülésének jegyzőkönyve. |
| 21 | VaML, Alispáni iratok IV. 271/1889. KIB átirata Hidasy Kornél püspökhöz. Fogalmazvány é. n. |
| 22 | VaML, Alispáni iratok IV. 83/1890. Hidasy Kornél szombathelyi püspök levele Vas vármegye alispánjának. 1890. február 3. |
| 23 | VaML, Alispáni iratok IV. 382/1900. A felsőőri szolgabíró felirata 1900. december 7. |
| 24 | SzEL, Ac 355/1900. |
| 25 | SzEL, Ac 944/1898. |
| 26 | SzEL, Ac 355/1900. |
| 27 | SzEL, Ac 355/1900. |
| 28 | SzEL, Ac 1971/1899. Dömötör Lajos levele Hidasy Kornélhoz, 1899. szeptember 5. |
| 29 | SzEL, Ac 2559/1898. |
| 30 | SzEL, Ac 1971/1899. |
| 31 | SzEL, Ac 1971/1899. Dömötör Lajos levele Hidasy kornél püspökhöz, 1899. szeptember 5. |
| 32 | SzEL, Intimata 1901/58/b |
| 33 | FÁRA József: Muraköz történetének rövid foglalata. In: Dunántúli Szemle, 1942. 3–4. 115. old. |
| 34 | FÁRA, 1942. 112. old. |
| 35 | SzEL, Káptalani Levéltár. A Vasvár–Szombathelyi Székeskáptalan üléseinek jegyzőkönyve. 1873. február 18. 321. |
| 36 | FÁRA, 1942. 117. old. |