KAZINCZY-IRKA

1. KAZINCZY IFJÚSÁGÁRÓL; KISFALUDY ADOMÁJA

Darnay Kálmán 1864-ben született Sümegen, s ott is halt meg 1945 nyarán. Régészeti feltárásaival korán hírnevet szerzett magának. 1907-ben az államnak adományozta gyűjteményét, s múzeumot alapított, amelynek vezetője lett. (Sajnos a II. világháborúban szétbombázták a Keszthelyen bevagonírozott műtárgyait és kincseit, e pótolhatatlan történelmi rekvizitumokat.)

Igen kiváló tollú író is volt, Kisfaludy Sándorról két regénye is született. Anekdotás könyve 1929-ben látott napvilágot két kötetben. Az elsőben jelent meg az a Kazinczyról szóló történet, amelyet Kisfaludy Sándortól eredeztetett. Elbeszélésmódja eleven és ízes, szövege kiválóan komponált. Filológiai felkészültségét, nyelvismeretét, szolgálni kész műfordítói képességeit csillantja meg, miközben derűvel ajándékozza meg olvasóit. A csattanót okosan halogatja, mintha csak kihasználná azt a lehetőséget, hogy kultúrtörténeti ismereteit is közkinccsé tegye, mint akinek végre alkalma nyílott a legmélyebb emberi rezdülésekről szólni a szórakoztatás ürügyén. Mikszáthnak elfeledett, dunántúli rokona e téren. Hadd idézzem Darnaytól e fejezetet teljes terjedelmében! Nem lesz unalmas!

 

DARNAY KÁLMÁN: KASZINÓZÓ TÁBLABÍRÁK
(KORFESTŐ TÖRTÉNETI TRÉFÁK). ATHENAEUM

 

Kazinczy bírói honoráriuma

"Lelki gyönyörűséggel hallgatom tollam sercegését, amikor a Josefinizmus dühöngése korában, nagy Kazinczy Ferenc ajkán elhangzott táblabíró tréfáról mesélgetek. A többször epéskedő, mint élcelődő költőkirály ezen egyetlen fennmaradt tréfáját – irodalmi villongásai közepette – Kisfaludy Sándor eresztette szárnyára, ki Kazinczy támadásaitól elkeseredve, Döbrenteyhez 1820. október 5-én kelt – előttem fekvő – levelének záradékában így búcsúzkodik Múzsájától:

»Én részemről már annyira elundorodtam az írástól, hogy nehezen fogom azt többé megízlelni. – Isten veled!«

A magyar irodalom halhatatlanjainak több ezernyi kéziratai között böngészve, ma akadt kezembe újra Kazinczy Ferenc emlékkönyve, lantpengető fiatal korának legbájosabb ereklyéje. A költőhajlamú ifjú bécsi tanulmányútjáról 1777-ben hazatérve, Bessenyei buzdító szava, Baróti Szabó, Bárótzi Sándor irodalmi alkotásai mélyen belemarkoltak álmodozó lelkébe. Egy ideig Patakon, Eperjesen bolyongva, 1783-ban édesanyja ölelő karjai között Regmecen piheni ki fáradalmait. De önmagára csak egy évvel később talál, amikor, mint megyei aljegyző, Kassán ver tanyát. A császárvárosban tanulmányozott múzeumok hatása alatt – a lantpengetés mellett – kéziratgyűjtésre adja fejét. Kazinczy Ferenc "Stammbuchja" – elnyomatásunk korának becses emléke – kisdiák koromba került birtokomba.

Abban lapozgatva, örökös rejtély maradt előttem, hogy juttatta el a fiatal költő emlékkönyvét Zilhidzs-be, Hafisz Ibrahim Effendihez, mert ott keltezte a költő arab és török betűkkel belerótt emlékverseit, melyek egyikét Kazinczy nyelvünkre átültetve, így örökítette meg kéziratában:

 

Büdün ja hostur Emma Achibet mevt olmassza.

Achired hostur Emma Sidetti nár olmassza.

 

Hafisz Ibrahim Effendi

 

Magyarul:

 

Ez a világ szép volna, ha nem volna halál.

A másvilág szép volna, ha nem volna pokol.

 

De talán nem is Hafisz, Virág Benedek stb. nagynevű írók kéziratai teszik kedvessé Kazinczy emlékkönyvét, hanem rajongó lelkének világát – másfélszáz év után – visszatükröződő bájos emléksorok. Mert hát nagy leánybolondító legény volt ám Abauj vármegye 25 éves nyalka aljegyzője, kinek borotvált arcából kiragyogó szempárja ugyancsak bevilágított a női szívekbe.

Az előkelő mozgású, álmodozó fiatal aljegyzőn sokszor rajta felejtették tekintetüket a Felvidék úri-kisasszonyai, ha táncos ebédekre Kassára gyülekeztek. Halk leánysóhaj röppent ki a muskátlis ablakokból, ha végigsétált Kazinczy a Domonkos-utcán. Legénycsalogató rezeda-illat, meleg leánytekintet fogadta, ha átlépte a Kacsándy-ház küszöbét. Terike volt a kedvesebb, a karcsú termetű Susie a bájosabb, kit az idei farsang fakasztott virággá. Nem volt szerelmes egyikbe sem! De míg meleg barátkozással tereferélt Terikével, szívesen nyugtatta tekintetét Susien, ki édes mosollyal viszonozta sóvárgó pillantásait.

A Kacsándy-ház leányszobáját betöltő csicsergő szó olyan megérzést váltott ki az ábrándok világát taposó ifjúból, mint a méhzümmögés a virággá fakadt bimbóból. De a leányhódító, fiatal lantpengető szívbeli vágyakozásait nem elégítették ki Terike és Susie sóhajtásai. Olyan barátnőt keresett, ki nem csak szívét hozza dobogásba, de csapongó jókedvvel besugározza munkás életét is.

Így akadt meg szeme Kassa előkelő kisasszonyán, Radvánszky Terézen, ki az az időben divatos, német, olasz, francia nyelven kívül jártas volt a literaturában is. Radvánszky Teréz volt a Felvidék táblabíró kisasszonyainak koronázatlan királynője. Aki gyémántgyűrűs kezében erősen tartotta a szépségét körülrajongó kassai jurátusok gyeplőjét. Csicsergésének meleg szavával, táncának ingerlő mozdulataival vágyakozást keltve a férfiszívekben.

1785-ik év telének elején táncos mulatságra verődött össze Kassa fiatalsága a lőcseiház nagytermébe, mely ma is – ősiségét megőrizve – ott ágaskodik a premontrei társház szomszédságában. A "Strassburgisch" tipegő zenéjére itt ölelte először keblére Kazinczy Ferenc Radvánszky Terézt. Itt olvadt össze tekintetük a "Minuette" andalgásai között. Hogy történt, hogyan se, de valahogy elhalkult a csicsergő szó a kényeztetett, a szőkefejű Teréz ajkán. Helyette vágyakozó leánysóhaj rezgett bele a táncterem asszony-illatos levegőjébe.

A leányélet álmodozásának képe színesedik ki agyamban, míg Kazinczy Stammbuchját lapozgatom. Kacsándy Teréz háromsoros német emlékverséből kisír a féltékenykedés keserűsége, amikor a »leányvégzet mélységes sötétjét« emlegeti. A karcsú termetű, kivánatos Susie négysoros versecskéjében reménytelen szerelmét csitítgatja, amelyre nem mosolyog a kelő nap, nem simogat az alkonyat szellője.

Annál méltóbb a megörökítésre az ünnepelt Radvánszky Teréz francia sóhajtozása, amelynek – hibái dacára is – kettős becset ád hátlapjára rótt verses válasza a költőnek. Lassan napvilágot lát a nagy Kazinczy ifjúságának első német zengeménye, melynek irodalmi értékét még az sem kisebbíti, hogy hevenyészett fordításom talán nem tükrözi vissza gondolatainak mélységét.

 

Las despérer et de me plaindre,

Des Muses des Grands et du fort;

C' est ici que f'attends Ca Mort,

Sans la dèsirer ni la craindre.

De votre Sincère Fidèle Amie

Thérèse de Radvanszky mp.

A Cassovie 1785.

 

(Fáradt panasszal reméljek?

Erős s nagyok Múzsáiban;

Itten várom be halálom,

S bár nem féllem s nem kívánom.)

 

Unsichbar schwebt jegliche Seel', als Freund,

Ein Engel-Gottes – bildet der Tugend Sie –

Folgt ihr bis an die Nacht des Grabes

Winkt ihr und schwingt sich mit ihr zu Gott auf.

Doch welchem Jüngling höhere Seeligkeit

Dahin schon Gottes lohnende Schale wog,

Den eilt Theres, wie du, ein Engel

Sichtbar, in Mädchengestallt, entgegen.

 

Franz von Kazinczy mp.

 

Caschau v. 27. des XII. 1785.

 

Láthatatlan lebeg minden lélek.

Isten-angyalként, mint jó barát,

Követi őt sírnak sötétjébe,

Fellendülve Istenhez égen át.

 

De olyan ifjúnak, kinek Isten

Malasztot ígért a földön már!

Teréz lányképét felöltött angyal

Égből szárnyalva, eléje száll!

 

A leánysóhajtásokba – nyári vihar villámlásaként – cikázott bele a szájról-szájra kélt váratlan híradás, hogy Kratovil Jeromos, a Kassán székelő 9-ik dsidásezred óbestere – elbúcsúzkodva a földi élettől – özvegysorban hagyta csúszós tekintetű fiatal hitvesét, Homonnay Klárát, az egykori zempléni főispán, Homonnay János unokáját.

Nem a cseh származású óbester elhalálozása váltotta ki Kassa táblabíró kisasszonyaiból az ijedelmet, hanem hogy a szabadjára került özvegy a legénybolondításban társává szegődik Puky Borbála nagyasszonynak, kinek szintén asszonyvirágában lazult meg főkötője. A rossz nyelvek azt beszélték Klára óbesternéről, hogy az ura katonaparádés elföldelése alkalmából – könnyező szemeivel – már szemlét tartott a végtisztességen megjelent fiatalság között. Sőt hitvesi ájuldozásait is tapintatos asszonyésszel intézve, a dsidás tiszteket felváltó jurátusoknak omlott karjaik közé..

Klára nagyasszony egy ideig beérte a gyakran váltakozó cseh tisztek ölelgetésével. De csakhamar kikívánkozott belőle a magyar asszony virtusa, amikor – az ábrándos táblabíró-kisasszonyok megbotránkoztatására – a jurátusokkal kezdett kacérkodni. Puky Borbálával mégis csak akkor ütötte össze a tengelyt, ahogy hamis tekintetét becsúsztatta a vármegyeház boltíves szobáiba. Ki akarta túrni Borbála nagyasszonyt, akinek – sógorbátyja Puky Antal főszolgabíró lévén – szabad bejárása volt a kancelláriákba. Ki is itatta az asszonyi telhetetlenség keserű poharát Borbála nagyasszony Klárával. Az első ozsonnán asszony barátnőinek füle hallatára lerántotta csapodárságáért a sárga földig. De a szépséges Klárának is meg volt a nyelve olajozva. Csípőre tett kezekkel visszafelelgetve, oda vágta néki nagy hetykén: »Te se vagy különb asszony nálamnál!«

Lett is ebből fél megyére szóló nagy kavarodás, melynek csattanója a megyeház tárgyalási termében zajlott le. Az asszonyi perpatvarkodásban Puky főbíró uram sógorhúga ügyében nem ítélkezhetvén, hirtelen elutazott. Helyettesítésére Kazinczy Ferenc aljegyzőt kérve fel. Törje ő a fejét az asszonyi igazság kibogozásán. A komolykodó aljegyző nem jött zavarba! A kibékítés sikertelensége után felmentette a becsületsértéssel vádolt Klára asszonyt a következő indokkal: Nem lehet sértő szándéka olyan asszonynak, ki társnőjét önmagához hasonlítja, már csak azért sem, mert önhibáját mindenki szépnek látja! Borbála nagyasszony lesújtó pillantást vetett az ítélethozó aljegyzőre, s dúlva-fúlva hagyta el a tanácstermet. Annál édesebb mosoly piroslott le Klára nagyasszony ajkáról – amikor egyedül maradva – mindent ígérő hálapillantását rávetette Kazinczyra. Még kívánatos szája is csókra csucsorodott, ahogy eléje lépvén, köszönő szóval oda nyújtotta a költő aljegyzőnek bársonyos kezét. Kazinczyba belemarkolt fiatalságának izgalma, amikor a hozzá simuló szépasszony köszönetének toldalékául suttogó szóval szíve szerelmét felajánlotta. A fülig pirult aljegyző egész testében megremegett! De a másik pillanatban – fiatalságát lenyűgözve – hivatalos ábrázatot öltött s megszólalt: Szívesen fogadom a köszönő szót bírói honoráriumként! De a hivatalbeli mellékjövedelem »ősi jusson« a jurátusokat illeti! Így hárította el magától – a Radvánszky Terézbe szerelmes – Kazinczy Ferenc az ellenállhatatlan szépasszony felkínálkozását."

 

2. KAZINCZY FERENC ÉS A BALATON

TAPOLCAI TŰNŐDÉS

Sümeg szomszédvárában, Tapolcán Kazinczy Ferenc neve már a gyermekek számára sem ismeretlen. Az Y-házaknál teret, közelükben pedig iskolát is neveztek el régi költőnkről. Városunkban – Batsányi szülőhelyén – igencsak békésen megférnek a hajdanvolt ellenfelek, ő s első forradalmár-költő földink, mintha "dudás és fuvolás" testvériesen megosztoztak volna intézmények címerein és utcatáblákon… Batsányi Tapolcája beszédesen szép, emberi választ adott a Kazinczy-híveknek e gesztusával.

Batsányi János útjai tűnnek garabonciásabbaknak, hiszen Tapolcára már csak hamvai kerültek haza. Börtönéveik után ugyan még látják egymást Bécsben és Váradon, ám soha annyi alkalom nem nyílik már, mint például itt a Dunántúlon, amikor Széchényi Ferenc gyűjtötte maga köré a költőket és művészeket. Arácson épített kastélyt, s az egyre pezsgőbb szellemi életet élő Balatonfüreden Pálóczi Horváth Ádámmal együtt várták az odalátogatókat.

Horváth Ádámnak két háza is volt Füreden, s amikor éppen nem gyakorolta földmérő mérnöki tudományát, s nem is orgonált a helyi templomban, Csokonaival népdalokat énekelt. Kazinczy Ferenc is fölkerekedett, hogy Füreden legyen vendég. Csakhogy a mérnök és kántor-költő ekkor éppen Szántódon tartózkodott, s látására Kazinczy előbb a tihanyi révhez ment, majd átkelt a sötét esteli Balatonon. Ahogy írta a Magyarországi utakban (K. F. válogatott művei. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1960. I. kötet 421–464. old.):

 

"Végre kibuktunk a szőlők közül, s Füredet, a dísztelen Füredet magunk előtt láttuk.

Horváth Szántódon volt, túl a Balatonon, hová Tihannak kelle menni. Emberei oda utasítottak, mert ezek engem annak a Bárczyinak gondoltak, ki úrok, Munkácsról írt levelem után, ezekben a napokban várt vala. Lovaim nem mehettek tovább, annyira ki voltak fáradva; a helységben pedig hirtelen újakat nem kaphattam, mert azok legelőn voltak. – A nap hanyatlani kezde, a köd Szántódot és Tihant közelebb mutatta, amint van valójában, és röpültem volna Horváthoz; - - ezek rábírtak, hogy Aszalayval s cselédemmel egy szövétneket vévén kezünkbe, gyalog útnak indultam. – Te ezeket a kicsinségeket elúntad hallgatni, úgye? De tudd meg, azon napon, amelyen én Horváthot legelőször szorítottam mellemre, nekem semmi érzés nem volt kicsinség, s nem is lesz az soha. – Az út alkalmatlan volt; majd vizenyős réteken, majd meredek s nedves kősziklákon kellett mennem, s Tihan nincs közel; de a nyugtalanság szárnyakat fűze lábamra, s míg a rév-házhoz értem a tihani félsziget tulsó oldalán, egészen elestveledett. Kevéssel azelőtt menének által a hajósok, s csak reggelre várattak vissza. Eszerint én a rév-házban vontam meg magamat, mely annyira tele volt, hogy több ember be nem férhetett volna; s búsan képzeltem el, mely hosszú fog lenni éjjelem, hol sem ágyat nem kaphattam, sem egészen általázott öltözetemen kívül egyéb ruhám nem volt. Végre megszántak az istenek, s valamely lármázás azt jelentette, hogy a hajósok visszajöttek. – Csak másnap reggel akartak visszatérni; de leitattam lábokról, s megígértem, hogy, ha majd holnap visszajövök, ismét megitatom; s égő fáklya mellett léptünk a hajóba. A legények danoltak, hátradültek, de sérelem nélkül, s igen későre vették észre, hogy a csónakot farral hajtják előre. A közepe táján a víznek eloltották a fáklyát, mert különben az utat eltévesztették volna; s az inasom félelme (akinek nem lévén Horváthja, kihez siessen, szíve haldoklói kínokkal küszködött) végtére csakugyan eloszla, mert szerencsésen eljutánk a parthoz, honnan Szántód felé a feneketlen s vermes ingoványon égő szövétnek mellett vezetett ismét a három ittas legény.

Elütötte vala a tizenegyet, midőn Szántódra beértem, de Horváth még fenn volt s dolgozott..."

 

Hát így nézett ki a partszakasz Füred s Tihany között, valamint a somogyi oldal, ilyen érintetlennek, s mondhatjuk, felfedezetlennek számított a XVIII. század végén. Dehogyis volt az átkelés romantikus, majd csak akkor lesz igazán, ha Széchenyi gőzhajója hasítja a vizet évtizedek múlva. Batsányi többször járt e kietlen, dísztelen Füreden Kazinczynál. Ott köszönt el a Balatontól – visszanézett félútjából – a tapolcai költő, mikor indulóban a száműzetésbe, búcsút intett a szülőföldnek.

Min veszhet össze két felnőtt férfi, költő? Milyen féltékenység, harag, alkati különbség, világszemlélet választ el életen át két sorstársat egymástól Magyarországon? Rötyögnék, ha kiderülne, hogy csak egy lányon kaptak volna össze így, mert haláluk óta is egymással csatázó szellemi szekértáborok tűzik ki neveiket külön-külön.

Batsányi és Kazinczy címmel Sumonyi Zoltán írt hangjátékot, amit a Kossuth Rádió 1980. december 18-án sugárzott. A két költő alakját együtt és egymással szembe azóta is meg-megidézik irodalomtörténészek és gondolkodók. Mindenben különböztek, de a lényeg tekintetében, lám, ugyanazt vallották életükről:

 

Batsányi: "A jók sírodban is áldanak, tisztelnek."

Kazinczy: "Az újért hamvamat a maradék áldani fogja, tudom."

 

Mindketten szerették az Ossziántól való éneket. Mindketten nagyon szerették hazájukat. Csak másképpen. Eszem ágába sem jutna, hogy kijátsszam őket, még ekkorka szöveg terében sem, egymás ellen. Őrizzük emléküket tovább, együtt, egyetlen íróasztalon és szívben is!

Németh László szerint, amikor felzörgették és elhurcolták kedves műfordításai mellől Kazinczyt, irodalmi életünk a tetszhalálba merült. S a személyes gyötrelmeihez csak adalékul álljon itt, hogy testileg-lelkileg – jobban, mint Batsányit! – megviselte a rabság. Egészen beleőszült a fogságba. Nékem, Batsányi-hívőnek 1996 nyarán a füredi camping strandján ő jutott eszembe, mikor egy délutánra igen elkomorult a kánikula:

 

Kazinczy Fürednél

 

Hullámosra a szél fésüli föl tavunk.

Lőn tajtékja ezüst nyári eső előtt

most is, mint amilyen börtön után az én

hószínű lobogó hajam...

 

 

3. KAZINCZY HANGJA DUNÁNTÚLI FÉLÁLARC MÖGÜL

A Weöres Sándor által kitalált és utánzott (igen, ez így lehetséges, ha igazi művészetről van szó) hajdani költőnő XVIII–XIX. századi nyelvállapotot tükröző könyve 1972-ben jelent meg. Kedves költőjének, Ungvárnémeti Tóth Lászlónak, hogy ne legyen oly egyedül az időben, hölgytársat talált ki, akinek verseit is megírta. A könyvben szerepel Kazinczy Ferenc is, aki – Weöres fantáziája szerint – vendégül látta Psychét (azaz Lónyai Erzsébetet) és az ifjú bárót, Wesselényi Mikát... Ez Psyché visszaemlékezéseiből, verseihez fűzött magyarázataiból derül ki. Weöres mesterien hamisította a naplójegyzeteket és a leveleket is. Szinte hús-vér nőként áll előttünk a XX. századi remekműből kilépő költőnő. Nem csoda, hogy a Sopronban élő kortársunk, Kerék Imre Kazinczy álarca mögül ír szonett-vallomást hozzá:

 

Kazinczy: Sonett Psychéhez

 

(Weöres mester Psychéjét olvasva)

 

Mint egy szelíd patak játszó futása,

Mézédes szavad cseregdél fülemben,

Psyche, bjalakod bilincsel engem,

Vágyom, hogy szemem arczod újra lássa.

 

Nem szűnik ingerlő ajkad varázsa,

Nem találom nyugtomat rejtekemben,

Képed idézem részegült nevemben,

S lankadva dőlök újabb lankadásba.

 

Oh, Psyche, midn lembe alltan

Sűlyedél, s nektárt ajkaidról ittam!

Óh, titkos, édes, boldog suttogások!

 

Álmomban fölkiáltok: Ő az! Itt van!

S rámsimulsz, s eltűnsz előlem, imádott,

Amint a kelő Nap sugára csillan.

 

Kazinczy a nyolcvanas évek végén, Kassáról (Susie, Radvánszky Teréz, Kacsándy Teréz, Radvánszky Polyxéna és Júlia közeléből) a következő sorokat írta levelében Vitéz Imrének: "Én megvallani nem átallom, hogy erőtlenségekből összeszőtt életünk nem minden erőtlenségei között a szerelmet tartom a legédesebbnek, legboldogítóbbnak... [amely]bennünket a legnemesebb tetteknek elkövetésére tüzel, s a legédesebb nyughatatlanságban, a legédesebb kínok között forgat..."

Kerék Imre pastiche-a igazolja, megeleveníti azt a szerelemfelfogást, amit Kazinczy vallott. Mint a magyar költészetben annyian, a szerelmet ő a legfontosabb létértéknek tartotta. (A Weöres teremtette költőnő ars poeticája is a Lélek és Szerelem volt.)

A szerepversben Kerék Imre Kazinczy és Wesselényi Weöres-könyvbéli alakját egybemossa. A megidézett szerelmi jelenetben (Oh, Psyche, midőn ölembe aléltan /Sűlyedél, s nektárt ajkaidról ittam!) nem Kazinczy, hanem a fiatal báró volt a szereplő. (Kerék Imre: Tóparti Akonyat. Versek és versfordítások. Sopron. 1998. 49. old.)

 

4. AZ INTIM TÁJ TÜKRÖZŐDÉSEI

A nem dunántúli Kazinczy a Dunántúlra jő. Játsszunk csak el ezzel az egyszerű, alig bővített mondattal. Az érzékeny poétalélek igen fiatalon már ismeri Bécset. Vonat híján lovak húzzák postakocsiját, delizsánszát. (Rilke majd Bécs felől jön Budapestre gyerekfejjel.) Új világok tárulnak minden költőpalánta előtt egy ilyen úton. Kazinczy ősei – Z. Szabó László monográfiáját idézem (ZSZL: KF. Bp. Gondolat Kk. 1984) – "Zemplén, Abaúj és Sáros megyék tisztviselői voltak, a Rákócziak pártjához tartoztak, Bercsényivel leveleztek a szabadság ügyében, a szabadság zászlói alatt harcoltak." Kazinczy gyermekkorának és koraifjúságának helyszínei: Semlyén, Regmec, Késmárk és Sárospatak...

Nem csupán földrajzi értelemben, de neveltetése, családi-szellemi öröksége révén sem dunántúli alkat. A Bécs közelebbi szomszédságában élők kevésbé lehettek, voltak rebellisek, de még habitusuk is békésebb természetűnek számított. Várkonyi Nándor karakterükre nem is talál más jelzőt: a dunántúli ember szelíd. Nem lázad, még Batsányi sem ismerte az úgynevezett osztálykorlátokat, ha a kultúra letéteményeseire, a Festeticsekre vagy Orczyakra gondolt. A fölépített karakterológiai elméletek, bizony, megkülönböztetik az alföldi, az erdélyi, a dunántúli stb. típusokat. (Lásd Hamvas Béla Öt géniusz című művét.) Kazinczy Ferenc személyiségére, leglényegesebb tulajdonságaira – ne lepődjünk meg – a dunántúli emberekre jellemző jegyek közül a legfontosabbat megtaláljuk. A szelídség, az erőszak mindenféle elutasítása tekintetében Kazinczy akár a Balaton partján is születhetett volna. Radnóti Miklós is e vonását ünnepelte az elembertelenedett XX. században:

 

...de békében

élni is szép lenne már, s írni példaképpen.

Bíztatni kell magam, hogy el ne bujdokoljak,

Mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.

Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel

S egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.

 

(R. M. Írás közben című versét idézi Z. Szabó László is a Kazinczy-monográfia 11. oldalán.)

A magyar irodalom történetében is fontos mozzanat, hogy Kazinczy megpillantja a dunántúli tájat, a tényleg (de hamis mítoszköltésre is alkalmas) gyönyörű, hellászinál is kékebb ég alatt az ölelő, de nem korlátozó dombokat. Kerékgyártó Imre 1942-ben remek tanulmányt publikált A Dunántúl felfedezése címmel a Dunántúli Szemlében (140–140. old.) Ennek már legelső mondatába belefoglalja Kazinczy nevét: "A XIX. században íróink Kazinczy magyarországi útirajzai nyomán vették észre, hogy nagy mulasztás terheli lelküket. Rájöttek ugyanis, hogy míg a magyar könyvek, s magyar folyóiratok lapjai tele vannak az idegen világtájak szépségeinek leírásával s az olvasó téli estéken vidéki kúriájában valóságos dicshimnuszokat olvashat a négy világtáj legkülönbözőbb pontjairól, a magyar föld továbbra is »terra incognita« maradt előtte..." Kerékgyártó szerint a Dunántúlt hírből ugyan ismerik már (Berzsenyi és Kisfaludy Sándor révén) például Székelyföldön is, de Eötvös Károly Balatoni utazására hivatkozik, arra a passzusára, amelyben egy seregszámla után anekdotába illő megjegyzést találunk: Eötvös Károly, Szász Károly, Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor és Nagy Miklós ott állnak a Balaton partján, vagy éppen viszi őket a vízen ringó hajó – "Ennyi erdélyi ember Bethlen Gábor óta nem tette a lábát egy csoppron Túladunára." Kerékgyártó, Radnóti kortársa, kiemelte, hogy a fenti író urak előtt Kazinczy már felfedezte, "bejárta a Dunántúl egy részét": "Litterator szemmel nézi a tájat, s az eléje táruló képben stílust, ízlést, sőt »világirodalmi rokonságot« keres. Nála nem a természet szépsége az, ami pld. A Balatonban megragadja, hanem azért ujjong, mert az előtte levő táj Klopstock Schön ist Mutter Naturja után a zürichi szöllőkre, a zürichi tóra emlékezteti..."

Vagyis: amikor Kazinczy megpillantja a Balatont, a tó vizének teljes szépsége még nem csillant meg a magyar versekben. Kazinczy jó barátja, szabadkőműves eszmetársa, Pálóczi Horváth Ádám nevezi kis magyar tengergének először. Kazinczy önmagát kereste, saját lelkének kivetített mását a tájban, így a Balaton azokra a svájci német ajkú tóköltőkre fogja emlékeztetni, akikkel benső rokonságot, hasonlóságokat vélt felfedezni. A Balaton tehát – ha ilyen tükörjátékokkal is – Kazinczy lelki tájává vált. Ideje jött, hogy költőink lefessék, megörökítsék olyannak, amilyennek látszik, s amilyennek szívükön át megfigyelhető.

 

5. KAZINCZY BATSÁNYI-CSÚFOLÓJA

Gergye László rendezte sajtó alá Kazinczy összes verseit; a Mórról indult irodalomtörténész gondozta az életmű lírai részét. Az RMKT könyvsorozat XVIII. századi részének második kötete olyan Kazinczy-opuszokat is tartalmaz, amiket még nem ismerhettünk (Balassi Kiadó. 1998.). A 211. versdarab egy iker-epigramma, 4 és 6 soros kis futamai olyannyira gúnyosak, hogy szinte vitriollal festik meg Batsányi alakját:

 

I.

Tíz a Múzsa! – "Kilencz!" – De ne hát! Gabriéla is ihlet,

S Bécs fülel a jövevény Pindarus' énekire,

S nézzd, Andrrastea száll az egen, s harsogja Batsányit, –

Grúber Uram, már most értelek én is: örűlj.

 

II.

Phoebusa Somsics volt eddig, de megunta segédét.

S mit vona rá ragyogó Istene? – Vastag homályt!

Most egy vénhedt Szűz leve sugdallója. Recsegnek

Érez nyoszolyájának lábai nősztök alatt,

S amikor a petyhedt megvénült Pythia fingik,

Kobza legott német versdörögésre fakad.

 

Batsányi verseszménye nem ismerte a nyílt gúny ilyen formáját, Martialis maró verseinek példáját tán csak azon epigrammájában mutathatjuk ki, amelyben a folyton alkotó költőtípust teszi nevetség tárgyává, aki úgy szaporítja opuszait, mintha csak gombák volnának azok. Kazinczy és Batsányi ellentéte közismert, ám az előkerült vers vaskossága, s nem kicsit méltánytalansága mégis meglepő. Mindenesetre a XXI. században se prűdek, se álszentek nem lehetünk, szembe kell hát nézni ezzel az alkotással is. Gergye László józan és tudós jegyzete álljon itt kommentárként:

"Az epigrammák 1805-ben készültek. Az egyes fordulatok értelmezéséhez jó támpontot kínál [K. F.] egyik Kis Jánosnak írt levele: »Ezt csak az érti meg s csak az mentheti ki, a' ki Bacsányit ismeri, noha azt lehetne kérdenie, hogy B. miképen nyerhette meg tehát a' Gabriela szerelmét, és mint tudta magát bécsi barátjainak circulusaikban megszenvedtetni. Megvallom, hogy ez megmagyarázhatatlan titok előttem. Báróczytól tudom, hogy Somssich Lázár neki, midőn kiszabadúlván, Bécsbe vette magát, szállást, asztalt, pénzt adott, de nem sok idő múlva m. ... embernek szidogatta mind szembe, mind úton s útfélen. – Gruber K. Antal egy himnust íra: "An Pallas Athene", s a' melléje ragasztott jegyzésekben azt mondja B. felől, hogy Magyarországnak fentebb repűletű poétája nincsen... és hogy Virág Benedek csak igyekszik B.-t utól érni. – Somssich egy deák ódát írt: Ad arma, cives, nobile fortium sanguen virorum stb., s B. elég szemtelenséggel bírt, ezt az ódát úgy mutatni be, mint maga munkáját, melyre Somssich, a' ki neki még akkor barátja volt, könnyen reá állott, hogy B. szerencséjét tehesse. Tette is, mert bibliothecarius Johann von Müller, a' nagy historicus, az ódát nem győzte csudálni, megküldötte Wielandnak, s B.-nak holnaponként 15 frt ajándékpénzt rendelt. B. jól tette volna, ha elhallgatott volna ezután, de viszketegsége elragadta, s arra vitte, hogy Woltmannhoz Müller felől egy elégiát írjon, és egy mást Mantus nevezet alatt. A bécsiek meg nem tudták fogni, hogy az Ad arma cives! írója, hogyan lehet ily hasonlatlan magához. Eddig talán némította a' deák lantot. – Azután a' német lantot kezdette pengetni. 1803-ban Debrecenben vala, s a' Herder Adrasteájából egy hosszú ódát mutata Csokonainak, s azt mondotta neki, hogy ezt ő költötte, s tudni kívánta Cs. Ítéletét az óda felől. Cs. azt felelte, hogy 48 strophájú óda nem bírhat egyenlő tűzzel; s B. nehezen vette a' megjegyzést, s kevélyen pittyedt ajakkal azt felelte neki, hogy az Herdernek s a' bécsieknek tetszett. Ha a' deák ódát Somssich írta, ezt talán Gabriela (B. neje, Baumberg Gabriela) súgallotta a' barátjának. Erre céloz a két epigramma... a' ki talán csak halálom után olvassa, gondolja meg, hogy poetice sok szabad, a' mi nem moraliter; és hogy én itt csak azt cselekedtem, a' mit Schiller cselekedett kevéssel ezelőtt a' német földön." (KazLev, V, 94–96.)

Az epigamma éles fényt vet Kazinczy és Batsányi korántsem felhőtlen viszonyára. Kazinczy plágiumvádjaira nem talált perdöntő bizonyítékot az irodalomtörténet. Baumberg Gabriella a kortársak vélekedése szerint átlagon felüli szépség volt, a rá vonatkozó ironikus célzásai így inkább Kazinczy rosszmájúságának tulajdoníthatók.

Adrastea: Adrasztea (Adraszteia) a bosszúálló sors mitológiai istennőjének, Nemeszisznek a mellékneve. Phoebusa: (gör. Phoibosz) Apollón mellékneve, jelentése: ragyogó. Phytia: a jövendőmondó papnő tisztsége Apollón delphoi szentélyében. Háromlábú széken ülve, eksztatikus állapotban közölte Apollón ihlette jövendöléseit, melyeket aztán a papok versbe fogtak" – írta Gergye László az epigrammákról.

Hogy mennyire nyílt gúnyból s mennyire finom iróniából gyúródott össze a Kazinczy-költemény, ítélje meg az olvasó. Úgy érzem, a népi vaskosságot is meghaladja Kazinczy fentebb stílje ezúttal. Ám mindez a lényegen nem változtat jottányit sem, sőt, bevilágít tán a mindenkori magyar irodalmi élet kulisszái mögé is, hogy a művészbarátságok hány esendő reagálásra, milyen indulatokra és méltánytalanságokra ragadtatták a legtehetségesebb alkotóinkat.

 

6. KAZINCZY HIMFYRŐL

A magyar irodalomtörténetben különösen becses az a két szerelmes verses gyűjtemény, amit Kisfaludy Sándor és Csokonai írt. Kisfaludy-Himfy Szegedy Rózának, azaz Lizának címezte, Vitéz pedig Vajda Juliannának, azaz Lillának a szerelmes szerzeményeket. Kisfaludy Sándor 1807-es kötetéből tanultak meg udvarolni magyarul a fiatalok, sőt többen utánozni is kezdték a strófáit kisebb-nagyobb, de főleg kisebb sikerrel.

1809-ben Recenzió Himfy szerelmeiről címmel Kazinczy Ferenc dicsérő-bíráló könyvismertetést írt a bécsi Annalen der Literaturba. "Ezeknek a szerelem szép dalainak éneklőjök Kisfaludy Sándor úr, születésére nézve Kámról, Vasban, lakjára Sümegről, Szalában." Kisfaludy személyében üdvözölte a nádor főstrázsamesterét, Báróczy Sándor tanítványát, a Kesergő szerelem című első kötetnek énekesét mint Petrarca kései utódát, a Boldog szerelem című második kötetnek pedig badacsonyi Tibullusát. Kazinczy a második kötetet tartotta értékesebbnek, a köztudat, bizony, a mai napig az elsőt. Viszont kritikai életünk megteremtéséhez nélkülözhetetlen művet írt a Recenzens. Okfejtése, igényessége, mindenre kiterjedő gondos figyelme példát adott, hogyan szülessenek a további kritikák. A szerelmes verses kiadvány mindkét kötetét egyben is láttatni tudta, s általános ítéletét már-már mikro-filológusi pontossággal előkészítve s bizonyítva hozta meg. Kiemelte a rímek közül azt a párt, amikor nem azonos szófajúak az egymással összecsendülő szavak, hanem az egyik nomen, a másik verbum. (Tulajdonképpen Arany János és a Nyugat rímeszményét vetíti elő Kazinczy!) De bírálja az oldalakon a poétikai kompozíciók elleni vétkeket, a nem egységes helyesírási normát, vagyis, hogy egyszer így, másszor úgy írja ugyanazt a tulajdonnevet vagy elterjedtebb jelentésű szót. (Grátzia, Gráczia; kínjaim, kínaim stb.) Bikfalvi Falka Sámuel petit típusú nyomdabetűiben is talál kivetnivalót. Kininger rézmetszete sem nyeri el tetszését. (A bécsi képzőművésznél találkozott és ismerkedett meg 1799-ben Batsányi Baumberg Gabriellával.) Ám Kisfaludy majd azon fog leginkább megsértődni, amit most még recenzensi dicséretnek is fölfoghatott: "Valójában, ha a mi Kisfaludynk csak tíz darabot írt volna is, mint az előmutattattak, ha csak egyikét írta volna is az előmutattaknak: neve halhatatlan marada. Őtet magok a múzsák s a kellem istennéi szentelék papjoknak." (Kazinczy Ferenc: Recenzió Himfy szerelmei-ről. Budán. 1807.)

A Tövisek és virágok című (1811-es) epigrammagyűjteményében Kazinczy komolyan meg is rostálná Kisfaludy könyvének anyagát, s csak egy tucatnyi sonettónak és canzonénak kegyelmezne:

 

Himfy

 

Dayka: Tűzbe felét! Himfy: Vetem.

Dayka: Újra felét! Himfy: Ím!

Dayka: Harmadikát még!

Himfy: Lángol az is!

Dayka: Jer most; vár az olimposzi kar.

 

(A Tövisek és virágok című kötetet reprint kiadásban is olvashatjuk, 1987-ben jelentette meg újra a Kazinczy Társaság.)

Z. Szabó László kismonográfiájának 257. oldalán ír arról, hogy e bravúros disztichonból tördelt dialóg hatására eldurvult az ortológusok és a neológusok közötti harc. Az ortológusok "Túladuna"-iak voltak.

 

7. KAZINCZY FERENC ÉS BATSÁNYI JÁNOS ELLENTÉTE

Z. Szabó tanár úr fontos és találó alapvetésről ír kismonográfiájában. Mégpedig arról, hogy Kazinczy és Batsányi nem egyszerűen a Magyar Museum első lapszámán veszett össze. (Kazinczy periodika címként a Magyar Parnasszust, Batsányi a Magyar Museumot javasolta.) Nem azon, hogy Batsányi átírta Kazinczy előszavát a beköszöntő számhoz. Az ellentét ennél az egyszeri esetnél jóval mélyebb szakadékra világított rá, feltárultak azok a mélységek, amelyek az egymástól távoli eszmények, világképek és habitusok között tátongtak. Valamennyi ellentétpár, amely fölállítható, csak ennek a mentalitásbeli különbségnek a megannyi eseti megnyilvánulása. Z. Szabó László szerint:

Kazinczy a jozefinista felvilágosodásnak,

Batsányi a rendi nacionalizmusnak a híve.

Kazinczy filozófiája a materializmushoz,

Batsányié a katolikus eszményekhez állt közelebb.

Kazinczy a műfordítások,

Batsányi a saját művek készítésének a híve.

Kazinczy jottista maradt,

Batsányi hiába igyekezte rávenni őt az ypszilonista felfogás elfogadására.

Ahhoz, hogy kettejük kibékíthetetlennek látszó ellentétét ki hogyan látja, s mint ítéli meg, elegendő a XX. századi népi–urbánus szembenállásra gondolni. Vélt vagy valós sérelmek táplálták- és táplálják-e azóta is a föl-föllángoló (szított?) csatározást, arra kényes dolog válaszolni. Mindenesetre a képlet adott, kimondva vagy ki nem mondva: mindnyájan egy népi Batsányit látunk egy urbánus Kazinczyval en garde állásban.

Batsányi férfúi fellépésével, ritterlich alakjával hat a szebbik nemre. Kazinczy inkább a szellemével, intelligenciájával.

1804 tavaszán Batsányi és Kazinczy egyugyanazon szépséges özvegyet, Krisztina asszonyt hódítaná meg. A Várad melletti fürdő partján – Kovács Sándor Iván a Pannon Tükör hasábjain írta meg (1998. 3. sz. 31–37. old.: Hét magyar költészettörténeti fürdőbagatell.) – Krisztina egy harmadik férfit választ: Csokonai Vitéz Mihályt.

 

8.

Kazinczy utolsó útja is, halála évében, a Dunántúlra vitt. Pannonhalmára...