ÉRTÉK-ÁTÖRÖKÍTÉSI VÁLSÁG VAS MEGYÉBEN^*

A cím rögtön szűkítést igényel. Ez az írás csupán a kultúra egyik részterületével, a megítélésem szerint évtizedek óta háttérbe szorult helyi képzőművészettel, annak értékeivel, értékállóságával, értékeinek megőrzésével szeretne foglalkozni. Apropóját a Híres szombathelyi nők könyvsorozat Várnai Valériáról szóló kötetének könyvbemutatóján elhangzott mondat adta, amit Vadas Zsuzsa újságíró fogalmazott meg: "Hova lettek Valika képei? Hogy van az, hogy a Képtárba nem a legjobb képei kerültek be?"²

Ez a mondat drámaian villantotta fel az értékmentés, az értékátörökítés Vas megyei fogyatékosságait, hiányait. Most tehát nem csak Várnai Valéria életművéről, hanem általában a Vas megyei képzőművészek életművének sorsáról lesz szó. Hova kerülnek a főművek, egyáltalán bekerülnek-e valamelyik közgyűjteményünkbe, vannak-e ilyen céllal létrehozott közgyűjteményeink, stb.?

Egy életmű több száz, akár több ezer műből is állhat, főműnek viszont ennek töredék százaléka tekinthető, középarányosan talán 20–25 mű. A kérdés az, hogy a múlt században itt élt és dolgozott 100 (jelképes szám) Vas megyei képzőművész 2000–2500 főműve hol van? Kinek a feladata, kötelessége az értékmentés, értékmegőrzés? A kulturális intézményhálózaté, a szakintézményeké, vagy az őket fenntartó, "üzemeltető" politikai elité, struktúráé?

Egy életmű "szétszóródása" már a művész halálakor megindul (hagyatéki tárgyalás, örökösödési illeték stb.), egy-két nemzedék után pedig szinte semmivé foszlik a család kezében, ez még a legjelentősebb művészek esetében is így van, akár vannak leszármazottai, akár nincsenek.³

Ebben az írásban elsősorban tehát kortárs fejleményekről lenne szó, az ezredforduló utáni időszakról, a "mi időnkről", de ahhoz, hogy a napjainkban kialakult folyamatokat érzékelhetőbben láttassuk, rákényszerülünk némi történeti áttekintésre.

A választott Dávila-idézet is arra utal, hogy a művészetben a történeti rálátás elengedhetetlen és nélkülözhetetlen, ennek ellenére ritkán élünk vele. A korban – korunkban – pedig, amikor a modernitás tudatosan szembehelyezkedett a klasszikus hagyománnyal, különösen fontos lenne.

A történeti Sopron vármegyében született Hans Sedlmayer, osztrák művészettörténész már a múlt század közepén több tanulmányában felhívta erre az ellentmondásra a figyelmet. Ő mondta ki először a klasszikus és a modern művészet ellenérdekeltségét. Az avantgárd anarchista alapállásból szétrombolta, majd felszámolta a klasszikus tradíciót. Ebből keletkezett az az ellentmondás, ami miatt ma sokkal nehezebb a maradandó értékek meghatározása. Magyarul 1960-ban, A modern művészet bálványai címmel jelentek meg ezek a tanulmányok, erősen kivonatolva, cenzúrázva.⁴

Az idős Picasso is érzékelte ezt a súlyos ellentmondást, 1962-ben így beszélt róla: "Mikor még fiatal voltam, szívvel-lélekkel hittem az igaz művészet magasztos küldetésében. Később rájöttem, hogy a művészet abban az értelemben, ahogyan 1800-ig fogták fel, idejét múlta, halálos beteg és menthetetlen. Az úgynevezett művészi alkotás pedig a maga céltalanságával nem egyéb, mint ennek a haláltusának a megnyilvánulása. Az emberek hátat fordítanak a festészetnek, és napról-napra közömbösebbek iránta, éppúgy, mint a szobrászat, vagy a költészet iránt... Mi a művészetet nem érezzük életszükségletnek és lelki tápláléknak, mint a letűnt századok emberei... Abban a pillanatban, amint a művészet többé nem nélkülözhetetlen lelki táplálék, a művész a tehetségét az új formákkal való kísérletezésnek szenteli, amely végső fokon nem egyéb, mint intellektuális csalás. Az emberek többé nem várnak vigaszt és felemelkedést a művészettől. A kifinomult és gazdag kvintesszencia-desztillálók inkább csak az újdonság, a különlegesség, a feltűnő és meghökkentő hatásokat vadásszák. A kubizmustól kezdve, ezeket a kifinomult ízlésű urakat és műbírálókat én is kiszolgáltam különféle furcsaságokkal, amelyek éppen eszembe jutottak, és az igazság az, hogy minél kevésbé értették, annál inkább el voltak ragadtatva. Minél jobban komédiáztam és játszadoztam a legkülönfélébb talányokkal, rébuszokkal és cikornyás arabeszkszerű motívumokkal, annál nagyobb volt a hírnevem és dicsőségem... Én csak hivatalos komédiás vagyok, aki megértette korának szellemét és kiszolgálta minden szeszélyét."⁵

Az érték-megállapítás tehát, immár több mint egy évszázada roppant nehéz feladat. A szakma általában könnyen szemet hunyt e dilemma fölött, de a kortárs művészet napjainkban tapasztalható legitimitásvesztése figyelmeztető jel kell, hogy legyen – a közönség másként gondolkodik.

Ha analógiaként elfogadjuk a tehetség-megállapítás axiómáját, vagyis azt, hogy a tehetséget csak egy másik tehetség képes felismerni, akkor a biztos értékítélethez is olyan ember kell, aki életével, szakmai tevékenységével szintén értéket képvisel.

Most már a témához visszatérve, a jelen Vas megyei értékőrzés hiányosságai és tragikus fejleményei, a legutóbbi száz év folyamataihoz képest, azok ismeretében is váratlanul, meglepetésszerűen alakultak ki.

Hamvas Bélától tudjuk, hogy ha egy világméretű, az élet minden területére kiterjedő válság megjelenik, és az a mindennapokban mindenki számára, a saját bőrén tapasztalhatóvá válik, akkor ennek a folyamatnak a kultúra területein fedezhetők fel első jelei. (Sajnos már elég régóta felfedezhetők.) A képzőművészet így lesz az élet, a jelenségek, a valóság felülete, amin artikulálódik, vizualizálódik ez a válság.

Az értékmegőrzés, az értékátörökítés egy élő társadalom életképességének egyik legfontosabb megnyilatkozása. Egry József már több mint fél évszázada jelezte, hogy Magyarország ezen életfunkciója beteg, nem tölti be feladatát. "Egy nemzetnek nemcsak az a fontos, hogy vannak-e értékei, hanem az is, hogy vannak-e értékeinek megbecsülői."⁶

Visszatérve tehát szűkebb régiónkhoz, a múlt század elején, 1908-ban verebi Végh Gyula vetette fel először egy olyan helyi képzőművészeti közgyűjtemény gondolatát, ami arra lett volna hivatott, hogy kiválassza és megőrizze azon művészeti alkotásokat, amelyek egyetemes kulturális és esztétikai értékeket hordoznak. Elképzelése sajnos torzóban maradt, a vasi képzőművészet a kor politikai és társadalmi megítélésében periférikus jelenség volt.⁷

Pedig hát ebből a közegből tört ki Derkovits, Rumi Rajki István, vagy még korábban a nyolc Nagybányát megjárt festőnk, Baumann Tivadar, Csébi Pogány Aladár, Gottesmann Alfréd, Egyed Kálmán, Némethy Miklós, Soproni Horváth József, Tegyey Lajos és Vass Béla. A Vasvármegyei Kultúregyesület keretein belül nem volt mód és lehetőség szisztematikus gyűjtésre, gyűjteményépítésre. Később, a Szent Márton Céh időszakában (1936 után) elsősorban Fábián Gyula, Giay Frigyes, Gothard István és Zalai Tóth János szervezte meg a helyi képzőművészeti életet, de Jaksa István és Radnai Rezső is elévülhetetlen érdemeket szerzett a Vas megyei képzőművészet megbecsültetésében, elismertetésében, de ők sem tudták elérni egy megyei képzőművészeti gyűjtemény létesítésének társadalmi elfogadását.⁸

Vass Béla 1920-ban szép- és iparművészeti iskolát létesített Szombathelyen, de az "kellő anyagi támogatás híján megszűnt".⁹ Képzőművészeti értékeink – világi és vallásos művek – közkinccsé tétele azonban tovább váratott magára. A korszakban a már említetteken kívül: Alföldy János, Artner Ferenc, Bauer Erzsébet, Bardócz Dezső, Biczó Ilona, Bozzay Ödön, Czencz János, Dala József, Döbrentey Gábor, Esseő Erzsébet, Fábián Mária, Gyöngyösi Simon József, Hende Vince, Horváth Béla, Jobbágyi Gaiger Miklós, Gruber Leo, Knébel Riza, Lelkes István, Lődör Jenő, Lukács Stefi, Radnóti Kovács Árpád, Reisz Lajos, Steffek Albin, Széchényi Emília, Tóth István és Vass Viktor is jelentős műveket hozott létre.

A háború alatt, 1943-ban Jaksa István a MÁV szombathelyi részlegének támogatásával újabb kísérletet tett a képzőművészeti képzés terén, elindította képzőművész körét, ami egész az ezredfordulóig működött, később Burány Nándor, Radnóti Kovács Árpád, Simon Iván, majd Mészáros Szabolcs volt a vezetője, az idők során többek közt Bősze János, Cs. Kovács László, Káldy Lajos, Kecskés Miklós, Nagy József, Németh Ferenc, Németh Mihály, Pintér György és Rasperger József pályája is ebből a körből indult.

Derkovits Gyula és Rumi Rajki István életműve egyértelműen a két háború közti időszak legjelentősebb, egyetemes mércével is mérhető értékeit képezik. (A két művészt szinte egy időben érték a kubista, expresszionista és újklasszicista hatások, munkaábrázolásaikban is sok közös vonás figyelhető meg, máig nem ismertek azonban a két életmű párhuzamosságai, és még ma sem szokás egy napon említeni a két művészt.)

Persze tudjuk, hogy az akkori világgazdasági válság, majd a második világháború nehéz körülményei közt egy nyilvános, társadalmi célt szolgáló vidéki képzőművészeti gyűjtemény megvalósítása ábránd lehetett csak.

A háború után az ország romokban hevert, különösen annak nyugati fele, benne Vas megye és Szombathely. A némelyikük esetében tudható, másoknál csak valószínűsíthető ideológiai-politikai alapú inzultusok elől Bauer Erzsébet, Bősze János, Radnai Rezső emigrált, Lelkes István és felesége Dergács Mária, Zalai Tóth János Budapestre távozott. A képzőművészeti élet e szomorú fogyatkozások ellenére mégis viszonylag gyorsan talpra állt, Burány Nándor és Radnóti Kovács Árpád zseniális szervezőképességének köszönhetően 1948-ban létrejött a Derkovits Művészeti Szabad Iskola, és annak nyári művésztelepe, Zsennye (már 1946-tól!), a helyi "Nagybánya". Ez az időszak egyben a Vas megyei képzőművészet második nagy korszaka.¹⁰

Ekkor lépett a színre többek közt Benkő László, Benkő Katalin, Csonka Ernő, Drimmer László, Faller László, Farkas János, Hábetler Márta, Mészáros József, Nagyabonyi Vargha Károly, Németh József, Németh Mihály, Pécsi Unger Károly, Surányi Unger Károly, Szabadfi József, Szakács László, Szatmáry Géza, Szigeti Magda, Várnai Valéria, Vértesi Péter és V. Tóth László.

A proletárdiktatúra persze rossz szemmel nézett erre az újjászülető képzőművészeti életre, polgári csökevénynek, elhajlásnak ítélve meg azt. A "nagybányás" szemlélet kurucos passzív rezisztenciának számított.¹¹ A Derkovits Szabad Iskolát már 1949-ben leminősítette a kor képzőművészeti tanfolyammá¹², majd 1953-ban a zsennyei kastélyt is elvette a vasi képzőművészektől.

A korszak diszkvalifikálta azon művészeket, akik nem hódoltak be a kommunista diktatúrának. Így az ő alkotásaik kiállításra sem kerülhettek, nemhogy közgyűjteményekbe. (Jánosa Lajos ekkor emigrált Chilébe.) Művész számba csak azt vették, aki behódolt. A pártállam volt a mecénás, ő diktálta, mit és hogy kell festeni: "Bőrványolók", "Téeszesítés", "Tejbeszolgáltatás", "Nagy Októberi Szocialista Forradalom", "A Téli Palota ostroma", "Felszabadító szovjet katonák", "Rákosi elvtárs", "Lenin elvtárs" – kiragadott képcímek a korból. A helyi szocreál alkotásai egy különös véletlennek köszönhetően a Sárvári Művelődési Központ egy raktárhelyiségéből előkerültek a rendszerváltozás idején, és ebből került megrendezésre 1990-ben a szombathelyi Fidesz székházban a Zsdanov utca (Az ötvenes évek vasi képzőművészete) kiállítás.

Az új korszak új embert kívánt, ekkor vette át a vasi képzőművészeti élet szervezését és irányítását Majthényi Károly, előbb még Sárvárról, majd Szombathelyről. A kiállítások színhelye az államosított Premontrei Gimnázium (Nagy Lajos Gimnázium) díszterme lett. A pálya szélére állított művészek sanyarú sorsa mit sem változott, 1956-ban többen el is hagyták az országot, Faller László, Farkas János, Huszár Éva, Káró Géza, Szakács László – különösen Farkas János, a reneszánsz óriásait megidéző klasszikus és egyetemes értékű szobrászata nagy veszteség számunkra. (Amerikában, halála előtt Szombathely városnak akarta ajándékozni több művét, de a város nem élt a felajánlott lehetőséggel.)

A képzőművészetünk helyzete sok tekintetben hasonló volt a 45 előtti állapotokhoz.^{13<> A művészek legtöbbje kénytelen volt nyolc órás munkát vállalni, hogy el tudják tartani családjukat, a tanítói, tanári diplomával rendelkezőknek, mivel a pedagógusi hivatás közelebb állt a művészethez, talán kicsit kedvezőbb helyzetük volt. A "pályán kívüliek" jobb esetben saját szenvedélyüknek, "íróasztalnak" dolgoztak, esélyük sem volt azonban arra, hogy műveik a közönség elé kerüljenek, rosszabb esetben abbahagyták az alkotó tevékenységet, és teljesen visszavonultak a művészeti élettől. (Biczó Ilona, Fábián Gyula, Gyöngyösi Simon József.)}

A rendszerváltozás után sokan – így magam is – abban bíztak, hogy végre napvilágra kerülnek ezek a mellőzött életművek, sőt talán még a hosszú ideológiai karantén után közgyűjteménybe is, de a helyzet mit sem változott, legalább is a hivatalos megítélés szerint. (Ezen a téren is tetten érhető volt az elmaradt rendszerváltás.)

Minőségi áttörést a helyi képzőművészeti élet és értékei megítélésében, megbecsülésében Szentléleky Tihamérnak, a Savaria Múzeum élére történt kinevezése hozott, személyében egy európai kitekintésű és léptékű, műértő vezetője lett a legfontosabb helyi közgyűjteménynek. Ez a "három T" időszakára esett, ő is azonban csupán azoknak tudott kiállítási lehetőséget biztosítani, akik nem tartoztak a tiltott kategóriába. A Vas megyei képzőművészet másfél évtized után visszatérhetett a Savaria Múzeumba. Annak képzőművészeti osztályán létezett egy kisebb gyűjtemény, ami részben Végh Gyula hagyatékából, részben még a két háború közti Szent Márton Céh alkotóinak néhány munkájából, és részben 45 utáni vásárlásokból állt. Az utóbbi esetében azonban elsősorban az ideológiai hűség és nem a kvalitás számított. A képzőművészeti gyűjtemény ekkor gyarapodott leginkább helyi művekkel. A Megyei Tanács és a Szombathelyi Városi Tanács finanszírozták a műtárgyvásárlásokat, ami meglehetősen zárt körre terjedt ki.¹⁴

Ez az időszak az, amikor a Derkovits Körben végképp eszkalálódott egy régóta lappangó konfliktus, aminek következtében Alföldy János, Burány Nándor, Fábián Mária és Radnóti Kovács Árpád végérvényesen visszavonult a művészeti közélettől.¹⁵

A kört előbb Mészáros József, majd Horváth János vette át, azonban a művészeti élet szervezése, irányítása továbbra is Majthényi Károly kezében maradt, az ideológiai status quo tovább élt.¹⁶

Oelmacher Anna egy kiállítás-kritikában még a Vas megyei képzőművészet önállóságát, saját hagyományát is megkérdőjelezte.¹⁷

A hatvanas évek második felében a Szombathelyre költöző fiatal Geszler Mária és a Kőszegre meghívott Bartha László művészeti szemlélete gyökeresen eltért az eddigiektől, ami új impulzusokat adott a helyi képzőművészeti életnek. 1968-ban megalakult a Vasi Fiatal Képzőművészek Csoportja (1973-tól Vasi Műhely) Feiner Ágota, Geszler Mária, Hatos Csaba, Marosfalvi Antal, Pozsonyi János, Rasperger József, Simon Iván, Szokolszky Miklós, Várkonyi György, Várnai Valéria, Vértesi Péter volt a csoport meghatározó személyisége. Ők már reflektáltak a XX. századi izmusokra, mentoruknak Bartha Lászlót tekintették, illetve az ebben az időben Zsennyén sokat megforduló Bálint Endrét. Később, időről időre mindig fiatal tagokkal bővült a csoport: Biczó Antal, Hanzl Klára, Kamper Lajos, Kecskés Miklós, Marosits József, Masszi Ferenc, M. Molnár István, Simon János, Szűcs István, Tarpataki Károly...

A helyi képzőművészeti életben így új frontvonalak keletkeztek. A pártállam is nyomon követte ezt a váratlanul képződött új képzőművészeti vegetációt. (M. Molnár István lakásán lehallgató készülék is került elő.¹⁸)

A hetvenes évek első felében, a Pécsi Tanárképző Főiskola kihelyezett tagozataként elindult a rajztanárképzés is a Szombathelyi Főiskolán. Dóczi Lászlót, Sulyok Józsefet, majd egy későbbi körben Mészáros Györgyöt hívták meg Majthényi Károly és Horváth János mellé tanítani. A képzőművészeti élet első számú szervezője ekkorra már Horváth János lett.

A zsennyei művésztelep vonzásaként Zsennyén elindult egy megtelepedési hullám, fővárosi művészek egymás után vásároltak üresedő parasztházakat a faluban. Kiss Kovács Gyula, Kiss Sándor, Lesenyei Márta, Koch Vilmos, Weisz Zsuzsa, Tóth Emőke, Scholz Erik – Zsennye egyszerre csak a vasi képzőművészet "fővárosává" vált.

Ebben az átrendeződésben más városok is kivették a részüket, Sárvárra visszaköltözött Lakatos József, Kőszegen Tornay Endre András és Kodolányi László kapott műtermes lakást. A megyeszékhely vezető szerepe, legalábbis a képzőművészetek terén valamelyest csökkent. Ez az időszak a Vas megyei képzőművészet immár harmadik nagy korszaka volt.

A 80-as évek elejétől, a korábban Vasi Műhelyes Várkonyi György lett a Savaria Múzeum képzőművészeti gyűjteményének vezetője. Fő feladata a Derkovits-életműhöz kapcsolódó korabeli szocialista elkötelezettségű művészek gyűjtése volt. Ez már a Szombathelyi Képtár építésének és megnyitásának előkészületeivel egy időben történt. (1976-ban alakult meg a Képtárépítő Egyesület.) Téglajegyek, és egyéb adományok eredményeként, óriási várakozások közepette nyílt meg az intézmény 1985-ben. A helyi képzőművészek egy emberként álltak ki az ügy mellett. Az alapítólevélben országos gyűjtőkört határoztak meg számára, ami miatt a Vas megyei képzőművészeti értékek közgyűjteménybe való emelését nem tartotta elsőrangú feladatának, ami később csalódáshoz, kiábránduláshoz és közömbösséghez vezetett a képzőművészeink körében.

A műtárgyvásárlások így továbbra is esetlegesek voltak, ha voltak, egészen 1990- ig. Még leginkább a Gonda György vezette Képtár Baráti Kör hozott ilyen irányú áldozatokat, hisz az intézmény társadalmi beágyazódásáért volt felelős.

A rendszerváltozással a Szombathelyi Képtár társadalmi legitimitása meggyengült, a Képtár Baráti Körének mecénási szerepe fokozatosan elhalt. A kialakuló új helyi politikai elitek már nem érezték kötelességüknek a rendszerváltozás előtti művészeti mecenatúrát, nem fogalmaztak meg politikai elvárásokat, de nem is érdekelte őket a helyi képzőművészeti élet. (Sem a múlt, sem a jelen.) Ez az "árva szabadság" ideje volt. Hamis illúziók éltek a fejekben arról, hogy a művészet eltartja önmagát, elindul egy nyugati típusú műkereskedelem, az államnak, a helyi politikai társadalomnak nem kell többé beavatkoznia a művészeti folyamatokba, az "nagykorúvá" vált. (A liberális piacgazdaság doktrínája.) Politikai oldalaktól függetlenül a helyi pártok egyetértettek ezzel a csendes, hallgatólagos kivonulással. Pontosabban fogalmazva a költségvetési rubrikákban meghagyták az intézményfenntartási, üzemeltetési, rezsi- és bérköltségeket, csupán a korábban létező, kis tételű vásárlási kereteket törölték el. Az az abszurd helyzet állt elő, hogy az ezredfordulóra önállósodó, sokrétűvé és izgalmassá váló helyi képzőművészeti élet, a művészek alkotótevékenysége légüres térbe, a súlytalanság állapotába került. Pedig ez sorrendben immár a Vas megyei képzőművészet negyedik felívelő korszaka volt, amiből gyakorlatilag szinte semmi nem került közgyűjteménybe.¹⁹

Ebben az újabb nagy átalakulásban a helyi képzőművészeti infrastruktúra is sorvadásnak indult. A 90-esek évek elején megszűnt a fél évszázados múltra visszatekintő Derkovits Képzőművész Kör, a rendszerváltozás előtti, felpezsdült években keletkezett Utcagaléria és Életünk Galéria, valamint a Forgó Klub, amely ennek a korszaknak izgalmas helyszíne volt, katalizátor szerepe elvitathatatlan. A kiállítási helyszínek hiányát átmenetileg pótolta a Savaria Tourist Galéria, de az ezredforduló után ez is "fölöslegessé vált". Szuper rövid életűnek bizonyult az Oktogon Galéria. De ezek a jelenségek még csak a közelgő, mindent elsöprő vihar előszelét jelezték.

Az új évezred hozta el a drámai összeomlást. Az Európai Unióhoz való csatlakozás után fenntarthatatlanná vált az ezeréves vármegyerendszer, a megyei kulturális és közművelődési intézmények, a művészeti élethez hasonlóan, egyik napról a másikra egyszerre légüres térbe kerültek, majd egy részük egymás után meg is szűnt. Helyüket, szerepüket, funkciójukat alig vette át valami, vagy csak részben pótolta az újonnan kialakított városi intézményhálózat.

Megszűnt a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, vele együtt a helyi képzőművészeti élet egyik legfontosabb "bástyája", a Médium Galéria, majd a rövid életű Művészetek Háza, a két kiállítóterével együtt. Ellehetetlenült és bezárta kapuit az Írókéz Galéria, az alternatív, kísérletező művészetek egyik magyarországi zászlóshajója. A Szombathelyi Képtárra ebben a "ritkított térben" olyan feladok hárultak, melyeket objektív okokból már nem tud teljesíteni. (Mára a Képtár elvesztette korábban hősiesen kivívott önállóságát.) A folyamatokkal párhuzamosan egy gyökeres szemléletváltásnak is szemtanúi lehettünk. Az értékmentésről, az értékteremtésről áthelyeződött a hangsúly a rövid távú kulturális élménystratégiákra, a szórakoztatóiparra, fesztiválok, karneválok megrendezésére. (Kenyeret és cirkuszt, mondták a rabszolgatartó rómaiak.)

Közben a lezárult Bartha László-, Tornay Endre András-, Kodolányi László- és Dóczi László-életművek a szemünk előtt porladnak szét, még csak fel sem vetődött egyik esetben sem egy emlékmúzeum létrehozása, pedig mind a négy művész egyetemes és maradandó értékeket hozott létre.

A 2008-as gazdasági válság nyomán, a központi költségvetési megszorítások, zárolások következtében az eddig még talpon maradt kulturális, művészeti, művelődési intézmények helyi szinten a végső ellehetetlenülés állapotába kerültek. (Még hogy a multik roncsolják szét Magyarországot!?)

Ha egy emberi közösségben az értékmentés és az értékátörökítés válságban van (a humánbiológiai élet-átörökítés válsága is megfigyelhető hazánkban és szinte egész Európában), akkor súlyos társadalmi válságról beszélhetünk. Írásomban nem vitatom, hogy a kialakult helyzetért a nemzetközi és az országos trendek is felelősek, de a helyi politikai elitek, a kulturális intézmények fenntartói, működtetői és a szakintézmények vezetői is azok.

Az 1990 előtti egypártrendszer kisajátította, játékszerévé tette a kultúrát, ami hihetetlen károkat okozott, gátolta, fékezte a valódi értékek létrehozását, megőrzését, ám a mai plurális pártdemokrácia sem tanult semmit a történelemből, csak a hamis beidegződéseket sajátította el, csak azt, hogy a kultúra van őérte, nem pedig épp fordítva.

   

JEGYZETEK

*	Tóth Csaba festőművész problémaérzékeny és információgazdag írása a képzőművészeti értékek átörökítésének akut gondjairól önmagán és témáján is túlmutat. Ezért Kutszegi István és P. Toldi Márta itt megjelenő értékes hozzászólásán kívül is – szívesen adnánk teret további hozzászólásoknak. Ezeket lehetőleg (legkésőbb) november 10-éig várjuk. (A szerk.)
1	DÁVILA, Nicolás Gómez: Az ízlés diadala. Aforizmák. Vasszécseny, 2013. 27. old.
2	MERKLIN Tímea: Várnai Vali vendégei voltunk. In: Vas Népe, 2014. 01. 13. 7. old.
3	Csak a legjelentősebbeket említve, mi lett Burány Nándor, Radnóti Kovács Árpád és a Fábián család, Steffek Albin, Alföldy János, S. Unger Károly, Mészáros József, Gyöngyösi Simon József, Lődör Jenő, Artner Ferenc, Jaksa István, Reisz Lajos, Pirchala Imre, Szokolszky Miklós, Zentai Pál, Gellért Károly, G. Szigeti Magda, Garzuly Gábor, Scholz Erik, Sebők Imre, Kiss Sándor, Bartha László, Kéky Éva, Simon Iván, V. Tóth László, Benkő László, Farkas Lajos, Krizsán István, M. Molnár István, Tornay Endre András, Kodolányi László, Vértesi Péter, Sulyok József, Dóczi László, Krieg Ferenc, Barabás Lajos, vagy a kiindulásul vett, Várnai Valéria életművével? (Szakács László és Pozsonyi János életműve Vasvárra került, ahol állandó kiállításon láthatók.)
4	SEDLMAYER, Hans: A modern művészet bálványai. Gondolat Kiadó, Bp. 1960. (Az új, teljes kiadás azóta is várat magára, de ez igaz az egész Sedlmayer-életműre.)
5	Picasso nyilatkozatát l.: Művészet, 1963/6. 19. old.
6	Egry József-breviárium. Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1970; és: http://www.isola-bella.hu letöltve: 2014. 08. 10.
7	"...a képzőművészeti osztály dotációja a többi osztályéhoz képest úgy is csekély. az évi 300 korona érdemesebb beszerzésekre nem elegendő..." Vö.: TÓTH Kálmán: Verebi Végh Gyula és az 1912. évi "vasvármegyei Műtörténeti Kiállítás". In: "Utcanév sem jár énnekem..." Vas Megyei Levéltár, Szombathely, 2001. 46. old.; "A képtár aránylag szegény, mert tervszerű és nagyobb arányú gyarapításhoz mindig hiányzott a pénz." Vö.: PÁVEL Ágoston: Szombathely muzeális értékei. In: FEHÉR Károly (szerk.): Szombathely 1777–1927. (reprint) Szombathely, 1997. 164. old.
8	Fábián Gyula így fogalmazott: "A képtárőr külön gyűjtötte a vasi vonatkozású anyagot. Ennek eredménye, hogy a megye képzőművészetéről, annak fejlődéséről tájékozódni tudunk. Kívánatos, hogy a jövőben a képtár anyagának gyűjtése hasonló szellemben történjék." FÁBIÁN Gyula: A Múzeum. In: Szombathely, Savaria múltja, jelene, jövője. Szombathely, 1947. 110. old.
9	A képzőművészet művelői. In: FEHÉR Károly (szerk.): i. m. 158. old.
10	Radnóti Kovács Árpád így fogalmazott: "Szombathely ma már az ország képzőművészete egyik legjelentősebb vidéki gócpontjának tekinthető. A művészeti fejlődés gyors üteme nem annyira a helybeli műbarátok bőkezű pártfogásának, inkább a kivételes művésztehetségek áldozatos és kitartó munkájának tulajdonítható. Köréjük mindenkor szívesen gyülekezett a művészetkedvelők kicsiny, de annál lelkesebb serege. Sajnos igazán komoly és jelentős megbízások nem akadtak egyikük számára sem, pedig méltán megérdemelték volna, hogy mind a város, mind a közönség hathatós támogatásában részesítse őket. Legtöbbször maguknak termeltek, nem ritkán igen súlyos anyagi körülmények között és nem egyszer egészen magukra hagyatva." Vö.: Szombathely a nyugati végek művészeti központja. In: Szombathely, Savaria múltja, jelene, jövője. Szombathely, 1947. 112. old.
11	DÖMÖTÖR Sándor: A szombathelyi képzőművész-tanfolyam. In: Szabad Művészet, 1952/1. –. old. (Ekkor egyébként 32 hallgatója volt a tanfolyamnak. T. Cs.)
12	Szamos Rudolf később így összegezte ezt a jelenséget egy kiállítási kritikájában: "Valami sejtelmes komorság nehezedik itt a lélekre, a komor hangulatú színek között szinte oázisnak hat egy-egy derűsebb folt. A látogató akaratlanul is a búsongó tónusok okát keresi, és megy képtől képig, és vár valamit, ami az ő élete, ami az ő életérzését közvetíti... Ha egynémely kép alá nem lenne írva néhány újabb keletű szó, az ember joggal hihetné, hogy a kiállított képek 98 százalékát a század elején, vagy a két háború közötti Magyarországon festették. Idill. Borús, hamis idill." In: Vas Népe, 1963. dec. 8. 5. old.
13	Rumi Rajki István pl. 1934-ben, hogy ki tudja öntetni, és be tudja adni az országos kiállításra a Lovas szobrát, kénytelen volt a családja elől elvenni a betevő falatot. Rumi Rajki ekkorra már közel olyan szegénységben élt, mint az épp elhunyt Derkovits. 45 után a Sárváron élő Gottesmann Alfréd, miután megvonták a katonatiszti nyugdíját, szinte csak kenyéren és vízen élt.
14	"A megyei tanács minden évben becsülettel elkölti azt a 30 000 forintját, amelyet képvásárlásra fordíthat." KULCSÁR János: Egy lépcsőfokkal feljebb. In: Vas Népe, 1969. máj. 11. 7. old.
15	A konfliktus már Zsennyén elkezdődött a vasi festők és Majthényi Károly között, de Gadányi Jenő festőművész Vas Népében megjelent, felkérésre írt kiállításkritikája robbantotta ki közvetlenül. "A természet és a festészet viszonyát sokan félreértik, a művész viszonyát a természethez és a művészethez még inkább. Világosan kitűnik, hogy vannak, akik ezeket az összefüggéseket nem ismerik vagy nem törődnek velük. A kiállítás feltűnő fogyatékossága kompozíció és a színek hiánya. A természetből kivágott részletek vagy alakok összefüggéstelen egymás mellé helyezése még nem kompozíció. A művészi fogalmazás szigorú szerkezetesség, ennek következtében szellemi erőfeszítés, az alkotó munka magas igénye. A szín a festészet legfontosabb eleme: a festőnek színben kell látnia és gondolkodnia. A tónusok és a vele járó egyoldalúság uralják a képeket. Ezen alapvető hiányosságokat összevetve a kiállítás nem izgalmas. A hibákat egyszer már nyíltan meg kell mondani. A művészet útja sokrétű és szerteágazó. A kiállítók nagy részben a kitaposott középutat választják. Ez kényelmes, gondolkodni sem kell, de sehova sem vezet... A művészek legyenek igényesebbek, és ennek érdekében tegyenek erőfeszítéseket, hogy fejlődőképessé érjenek. Egy művész csak addig az, amíg szelleme emelkedik; aki szellem nélkül csak kézzel dolgozik, nem lehet művész." Az írásra több olvasói levél is érkezett a szerkesztőségbe, a lap Széll Kálmánét és Nagy Józsefét később közölte is. (Képzőművészeti kiállítás Szombathelyen. Vas Népe, 1959. dec. 6. 8. old.)
16	Mert tovább éltették. Ezúttal Aradi Nóra művészettörténész közreműködésével, aki a következő évi vasi tárlatról a következőket írta: "Érzik-e a megyében élő képzőművészek a helyi társadalmi szervek, szocialista közösségek érdeklődését a képzőművészet iránt? Kapnak-e társadalmi segítséget ahhoz, gazdagodjék élményanyaguk, témakeresésük? E téren kell segíteni a képzőművészek munkáját ahhoz, hogy erősödjenek művészetük szocialista vonásai, igényesebb legyen a kiállítások mércéje is, és kiküszöbölődjenek a későbbi megyei kiállításokról az olyan gyengébb munkák, amelyek ma még elterelhetik a néző figyelmét a már meglevő és kibontakozó értékekről." Aradi Nóra elsősorban Mészáros József és Horváth János munkásságát emelte ki a tárlatról, később ők vitték tovább a Derkovits Kör munkáját. Aradi Nóra az autodidakták szereplését is megkérdőjelezte a cikkében, később ki is zárták őket a közös kiállításokról. Vö.: Vas Népe, 1960. dec. 4. 4. old.
17	OELMACHER Anna: Még nem kovácsolódott ki a genius loci. In: Vas Népe, 1962. dec. 2. 4. old.
18	A művész egykori szóbeli közlése.
19	A témáról bővebben: TÓTH Csaba: Az ezredforduló képzőművészete Vas megyében. In: http://www.alon.hu letöltés: 2014. 04. 21.