Horváth Antal: Chernelházadamonya a történelem szélárnyékában. Martinus Kiadó, Szombathely, 2014. 536 old. + CD melléklet
A családja származási helyének jelentős monográfiáját megíró szerző műkedvelőként fogott hozzá feladatához, de végül egy igazán tudományos igényű munkát tett le az asztalra. Elsősorban levéltári forrásokkal dolgozott, de önálló fejezetben a szóbeli interjú műfaját is felhasználta, a legidősebb helybelieket megszólaltatva. Hogy ezzel pótolhatatlan információkat mentett meg az utókor számára, könnyen belátható. Hallatlan precizitással, matematika tanári előéletéhez illően kezeli a történeti adatokat is. Táblázatokba foglalja és gondos forrásmegjelölésekkel az olvasó számára visszakereshetővé és tovább nyomozhatóvá teszi őket. Mondanivalóját gyakran szemlélteti grafikonokkal is. Ezekkel az eszközökkel könnyebben kezelhetővé és érthetőbbé teszi mondandóját.
Az országos településtörténeti irodalom messzemenő figyelembevételével, a tágabb környékre is érvényes, részletekben gazdag képet vázol fel Damonya és a később belőle kivált, majd a XX. században újra egyesített Chernelháza múltjáról. Hibásan véli azonban a Damonya név alapján szláv eredetűnek az ős-települést. Ugyan a Damonya valóban szláv etimológiájú régi személynév, de a magyar helynévképződés szabályainak megfelelően alanyesetben áll, tehát a falu magyar elnevezésű!
Nagyon fontos eredménye viszont, hogy a XX. század első feléig fennálló birtokszerkezet középkorra visszanyúló folytonosságát mutatja ki a három középkori kistelepülés (Chernelháza, Nagydamonya, Kisdamonya) és az ennek megfelelő három kastély esetében. Megjegyzem, a három közül már csak a legfiatalabb, az egykori Simon-kastély áll. Nagy veszteség az egész ország nemesi lakóhelyei vizsgálata szempontjából a középkorra visszanyúló, egykor védőárokkal és palánkkal övezett Chernel-kastély három évtizeddel ezelőtti lebontása, majd az 1997-ben megkezdett kutatás helyének az évezred elején történt sajnálatos eldózeroltatása. Mindez azt jelzi, hogy az önfejű vagy önérdekű emberek barbár cselekedetei rendszereken átívelően is ismétlődnek.
Országos ipartörténeti jelentőségű adat, hogy a mai damonyai malom előzménye már 1312 óta kimutatható! Mindez arra figyelmeztet minket, hogy sok minden a környezetünkben régebbi eredetre megy vissza, mint azt felületesen gondolnánk.
A kettős nevű település kronologikus rendben elmesélt, gazdagon adatolt története után, önálló mellékdolgozatokban tárgyalja a Guary család XVIII. századi damonyai gazdálkodását, a helyi iskola 100 évét, valamint a község lakosságának demográfiai jellemzőit is. A kötetet igényes képi dokumentáció kíséri, mely számos további dokumentum közlésével kiegészülve, a könyvhöz mellékelt CD-n is helyet kapott.
Összegzésül kijelenthetjük, hogy az ország egyik leghosszabb nevű, ám legkisebb népességű településéről kiváló, alapos és minden mai ismeretünket pontosan összegző tekintélyes és a közérdeklődésre joggal igényt tartó munka jelent meg. Nem csak a chernelházadamonyaiak könyvespolcán van a helye, hanem az országos helytörténetírásnak is egyik igazán kiemelkedő példája!
Dénes József
Dr. Oszkó Zoltán: Kesztyűgyári vallomások. Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2010. 177 old.
Történelmi félmúltunk idején, a magyar falu, magyar parasztság elleni brutális támadás újabb hulláma nyomán, az 1960-as évek első felében született meg – országos koncepció részeként – Kemenesalja iparosításának gondolata. A "kiszivárogtatott hírek" szerint Celldömölkön üveggyár létesült volna, amivel végül Orosházát ajándékozta meg a felsőbb politikai akarat. A megye "reformszándékú vezetői" ugyanakkor kiharcolták, hogy megépüljön a Ság hegy lábánál az ezer vagonos Áruraktár telepe (jellemző módon az ezredforduló után – barnaberuházás érdekében – lebontották); több településen kisipari szövetkezetek alakultak, s az eredetileg Dunaújvárosnak ígért Kesztyűgyár – a Győri Kötöttkesztyűgyár leányvállalataként, 1963-as alapítással – Celldömölkre került.
Ismerve a gyártörténet végét, a leépítést/leépülést a megszűnésig, bezárásig: a néhány évtizedes gyári élet nem nevezhető sikertörténetnek. A termelési eredmények és a volt dolgozók visszaemlékezései (a "megszépítő messzeség" finomító hatását sem feledve) viszont azt bizonyítják, hogy volt hőskora a könnyűipari üzemnek. "A technológián sokféle kesztyűt terveztek. Zöld katonakesztyűt, fehér díszkesztyűt a hadsereg részére, szürkét a munkásőrség részére. Sokféle orvosi kesztyűt is terveztek és gyártottak, aztán jöttek a nylon divatkesztyűk sokféle változatban, az orkán kesztyűk egy- és ötujjasan, favágó kesztyűk, munkáskesztyűk olyan fazonnal, hogy mindkét oldalát lehetett koptatni, meg lehetett fordítani, ha egyik fele elvásott. Aztán következett a judo ruházat tervezése és gyártása. (...) A Moszkvai Olimpián (az 1980-as csonka olimpián – K. F.) a szocialista országok valamennyi versenyzője a celldömölki Kesztyűgyárban készült ruhában judózott." (42–43. old.) "Az itt gyártott kesztyűkkel dolgoztak a kanadai favágók, (...) kötött kesztyűikben gyakorlatoztak több szomszédos ország katonái, orkán kesztyűikkel védték kezüket a síversenyzők... (...) ..bemintázott sportkesztyűiket nagyon kedvelték Kanadában, Hollandiában, Svédországban és Norvégiában. (...) Ugyancsak a világot járták be a gutex-részlegükben kötött gyógyharisnyák, egyéb gyógyászati eszközeik, ortopéd gyártmányaik." (106–107. old.)
A szerző ezt a hőskort (és ami utána bekövetkezett) járja körül szorgalmas anyaggyűjtéssel, lelkes kutatással. Vallomásra kéri és biztatja a legilletékesebb közlőket: a volt gyáriakat – jórészt az "osztálykategóriás mozgás révén a parasztságból a munkásosztályba költözött" dolgozókat –, vezetőket. Fölhasználta továbbá a szocialista közösségi élet és termelés rögzítésének jellegzetes "termékeit", a brigádnaplókat. (Kiben él még élénken a Borisz Jegorov, a Tyereskova Szocialista Brigád stb. világa?)
A gazdag anyag – többtucatnyi amatőr fényképpel illusztrálva – sok érdekes és fontos információt tár elénk – nem fukarkodva az érzelmi megnyilatkozásokkal sem –, de talán éppen a "bőség zavara" nehezítette a szerző dolgát. A módszer megkívánta volna, hogy szigorúbban bánjon a sokszereplős interjúkkal, visszaemlékezésekkel és a fölkutatott szövegekkel. Tapintata érthető, hogy minden vallomást – átírva – szinte teljes egészében közöl, de így fölborul az időrend: sokszor szaladunk évtizedeket előre és vissza; sok a tényismétlés, hiszen mindenki ugyanarról beszél. Ebből fakadhat, hogy nem sikerült igazán a könyv szerkesztése; egyes részei inkább a mozaikszerűség benyomását keltik, s az olvasó fejében nem biztos, hogy úgy összeáll a történet, ahogy a szerző legjobb szándéka szerint elvárható lenne.
A könyv hibái ellenére értékes dokumentum. Nem csupán a gyártörténet rekonstruálása révén, melynek során időben és térben nagyobb összefüggéseket is megismerhetünk. Egy meglepő adat, egy-egy elejtett félmondat, kérdés vagy célzás további kérdéseket vethet fel (ha nincs is válasz). Tudtuk-e például, hogy a forradalom után bevallottan létezett munkanélküliség? 1957-ben megyénkben több mint másfél millió forintot fizettek ki munkanélküli segélyre. S a több ezer éves kérdés és talány: hogyan viselkedik (és miért) a tömeg és benne az egyes személy? Ismert, hogy a forradalom napjaiban vidékről szinte minden faluból élelemmel megrakott teherautók indultak a fővárosba, önzetlenül megsegíteni az éhező Budapestet. (Recenzens családja ekkor az izsákfai Medgyesy-kúriában lakott; udvarukon állt egy ilyen "csepel".) A Kesztyűgyári vallomásokban olvassuk, hogy a cellieknek milyen kellemetlen élményeik voltak Budapesten – '63-ban. "A szállításra előkészített, becsomagolt gépeket a régi gyár munkásai többször meggyalázták: felszabdosták a gépeket tartalmazó ládákat, piszkot, döglött állatokat raktak bele." (17. old.) A betanuló lányok "sokszor találták szembe magukat a betanító gyáriak lenéző modorával. »Leparasztozták« őket." (26. old.)
Ahogy az '57. május elsejei ünneplő tömeg nem verbuválódhatott az '56-os hősökből, az említett gyalázatot sem ők követhették el. A könyvben szereplő hűségesek, gyárukat sirató "hétköznapi hősök" azonban ugyanazok. Róluk és értük íródott – a szerző szavával – ez a "lírai emlékmű".
Kapiller Ferenc
Bognár Bulcsu: A népies irányzat a két háború között. Erdei Ferenc és a harmadik út képviselői. – Loisir Kiadó, Bp., 2012. 207 old.
Bár a megjelenése idejéhez képest némileg megkésve, de nagy érdeklődéssel vettem kezembe a Szombathelyről elszármazott jeles szociológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető docense könyvét. Bognár Bulcsut tíz évvel ezelőtt bemutatta a Vasi Szemle, rövid életrajzának és egy szombathelyi tárgyú tanulmányának közlésével. Kutatói és elemzői érdeklődésének egyik, tartósan fennálló fő iránya a magyar népi szociográfusok, kiváltképpen a szociológiai tekintetben legképzettebb népi író, Erdei Ferenc munkásságához fűzi, mely tárgykörben a mostani a harmadik megjelent könyve.
A hatalmas (jóllehet így sem teljes körű) szakirodalmi apparátus mozgósításával, nagy tárgy- és szakismerettel megírt elemzés minden elemében átgondolt, logikus felépítést követ, amelyet az olvasó tájékozódását nagyban megkönnyítve, az Előszóban részletesen előre vetít. Kiindulópontja, hogy az 1930-as évek eszmei forrongását összefüggésbe hozza a jelenkor közéleti diskurzusával, mely utóbbi mindmáig nem haladta meg teljesen az előbbi alternatíváit. Különösen gazdag területe lehet a vizsgálódásnak a kapitalizmus és a bolsevizmus választását egyaránt elkerülni törekvő magyar népi mozgalom gondolkodása. (A könyv címében szereplő "népies" jelzőt maguk az érdekeltek egykor egyöntetűen visszautasították, s lábjegyzetbeli indoklása ellenére sem világos, Bognár Bulcsu miért emeli címbe, s egyáltalán, miért használja.) A népi gondolkodást Erdei társadalomszemlélete szemszögéből vizsgálja, s a harmadikutas nemzeti radikalizmus fő képviselőinek hatását ismeri fel műveiben. Az egyes fejezetek során aztán e jeles író-gondolkodók és/vagy szociográfusok társadalomfelfogásának főbb jellemzőire is fény derül.
Az első részben röviden összefoglalja Erdei társadalmi struktúra-elképzeléseinek változásait, melyek során a makói születésű szociográfus mindvégig kitartott a szülőhelyére jellemző társadalmi szerkezet, az alföldi tanyás mezőváros etalon-volta mellett, az ősi magyar kettős szállásterület érvényét meghosszabbítva, mintául kínálta a magyar társadalom forradalmi átalakításához, amelynek fő célja a "felsőtársadalom", az úri középosztály lerombolása és az alsótársadalom, a magyar parasztság helyzetbe juttatása egy sajátos polgárosodási folyamat révén. Életművének szakaszaiban mindez – elnagyoltan mondva – úgy jelenik meg, hogy a harmincas végéig főként politikai és irodalmi módszertanú társadalomrajzokat írt a mozgósítás szándékával, majd az 1940 körüli években, a Horthy-rendszer átmeneti megerősödése idején átfogó szaktudományos műveket alkotott, végül az 1943. évi szárszói konferenciától kezdődően a kommunisták szövetségeseként a gyakorlati politika terén igyekezett érvényt szerezni elképzeléseinek.
A második rész az Erdei Ferencet ért családi, iskolai, társadalmi és szellemi hatásokat térképezi fel (utóbbiak sorában például Ady és a történész Hajnal István hatásáról szól). Tájékozódhatunk Erdei paraszti forradalmiságának jellegéről, főbb törekvéseiről, arról a, sajnos, gyűlölet-motiválta magatartásról, amely mindenféle együttműködést lehetetlenné tett a felsőbb társadalmi rétegek reform-orientált képviselőivel, és amely Erdei 1945. évi és azt követő tevékenységét tragikus tévedésekkel és bűnökkel terhelte meg (még ha a könyv szerzője nem használ is efféle minősítő kifejezéseket).
A harmadik fejezetben, mások értelmezésével ellentétben, a szerző a nemzeti radikalizmus markáns képviselőjeként írja le a szociográfus Erdeit, aki a magyar autentikus létezés megvalósítása érdekében kívánja a parasztságot a társadalom középpontjába helyezni, s mindebben Szabó Dezső ihlető és mozgósító hatása érvényesül. Bognár itt is, mint egész művében, a korábbi, főleg irodalomkutatói sablonoktól elrugaszkodva, eredeti módon nyúl tárgyához, bemutatja Szabó Dezső gondolkodásának főbb elemeit, és Erdeire tett konkrét hatásainak sorát. A harmadikutas örökség, a Márciusi Front (1937–38) Erdei és Bibó alkotta programjában, továbbá az utóbbi két társadalomkutató "fajvédelmi" gondolkodásában érvényesülő Szabó Dezső-hatás olyan témakörök, melyekben friss és eredeti meglátásokat olvashatunk.
Ennél is érdekesebbnek találtam a harmadikutas társadalomutópia két markáns képviselője, Németh László és Erdei Ferenc gondolkodásának összevetését. E rövid ismertetésben nincs helye részleteknek, de azt az eddigi vélekedésektől gyökeresen eltérő felismerést érdemes megemlíteni, amely szerint Németh Lászlónak a harmincas évek első felében kialakult és leírt minőség-szocializmusa a legtöbb elemében – melyekre Bognár részletesen kitér – igen közel áll Erdei felfogásához. Utóbbi azonban, Németh-tel ellentétben, mindenféle megértést megtagadott a rendszer vagy akár a középosztály reformok iránt nyitott képviselői iránt is, és kitartott a radikális parasztforradalmiság mellett, melyet bár a negyvenes évektől kissé kinyitott a munkásság egy része felé – valójában nem emelkedett felül "osztálykorlátain". Vele ellentétben Németh László elvileg majd mindegyik társadalmi csoport számára nyitva hagyta a csatlakozás lehetőségét a középosztályból kialakuló "új nemesség" vezette elképzelt átalakuláshoz. Külön alfejezet szól az 1943. évi szárszói konferencia kapcsán a már a háború utánra készülő Erdei és Németh vitájáról, amely, túl roppant érdekes tartalmi vonatkozásain, az olvasó számára egyértelműen demonstrálja Németh Lászlónak mind stratégiai, mind morális fölényét.
A továbbiakban újabb gazdag és érdekes fejezet hasonlítja össze Erdei nézetrendszerét egyfelől Illyés és Szabó Zoltán harmadikutas válaszaival, másrészt a tudományosan nem, írói invenció dolgában azonban Erdeivel igencsak vetekedő Kovács Imre, Féja Géza és Veres Péter szociográfiainak társadalmi állásfoglalásaival. Itt Bognár Bulcsu, szociológusi megközelítésének jegyében, szubjektív megítélésem szerint, nem mindig tanúsít elegendő megértést az írói eszközök társadalmi relevanciája iránt. Ugyancsak megjegyezném, hogy a "keresztény-nemzeti kurzus" egyöntetűen és árnyalatlanul negatív konnotációval való említéseit sem tartom magyarságtörténetileg nézvést elfogadhatónak akkor sem, ha a könyv "főhőse" nagyon is elfogadhatónak tartaná.
Ezzel együtt Bognár Bulcsu több diszciplína számára is értékes könyvet alkotott, melynek teljes szakmai értékelésére nem is vállalkozhatom, csupán a jelentős élmény tényét oszthatom meg az olvasóval. Amit a kiadói szöveggondozás teljes hiánya folytán bent maradt – főként mondatszerkesztési (egyeztetések stb.) – hibák, értelemzavaró tisztázatlanságok sem tudtak komolyabban megkeseríteni.
Gyurácz Ferenc