Az Úr 1777. esztendejében első püspökünk, Felsőszopori Szily János kezdeményezésére és személyes, közvetlen irányítása alatt, a nagyszabású építkezések során honra lel Szombathelyen a korai neoklasszicizmus építő- és iparművészete. Mindez egy teljesebb fejlesztés: egyházszervezés részeként jön létre, amely a jelentéktelen települést néhány évtized leforgása alatt pezsgő városi kultúrává emeli; jól szervezett iparos-polgári réteget hoz létre, és ez az egyházmegye felépülésével párhuzamosan szélesedik és erősödik. Jól jellemzi ezt a hihetetlen fejlődést az az adat, hogy a város lélekszáma a felvirágzás 23 esztendeje során megkétszereződik: míg 1779-ben 1932, addig 1802-ben már 3782 lakója van Szombathelynek¹

Művének kiteljesítéséhez Szily püspök Melchior Hefelét választja alkotótársnak, akit a győri segédpüspöki évei alatt irányított építészeti munkák során ismert meg, és felnézett rá, mint nagy tudású mesteremberre. Alkotó párosuk a szombathelyi építkezésekkel örök érdemeket szerzett a magyar városépítés históriájában. Szily amellett, hogy megszervezi önálló egyházmegyéjét,² áldozatkész, akadályt nem ismerő mecénássá lesz, biztos ízlésű építtetővé, aki egészen határozott elképzeléseit valósíttatja meg rangos művészeivel. Hefele pedig idős korát meghazudtolva fiatalítja meg a magyar építőművészetet. Élettapasztalatait, tudását és tehetségét Szombathelyen kamatoztatja, városunk javára. Szombathelyi munkássága hozza létre – Magyarországon elsőként – a korai neoklasszicizmust, amely bátran, határozottan és vitathatatlan teremtőerővel váltja fel a XVIII. századot ez idáig uraló barokk-rokokó művészet univerzumát.

Hefele művészete Savaria ősi földjén teljesedik ki; mintegy rímelve a város antik római kultúrára épülő múltjára, létrehozza azt a formanyelvet, amelyen ez a hatalmas szellemi-kulturális örökség hitelesen megszólalhat, egyidejűleg és párhuzamban Európa többi stílusváltó művészeti törekvésével.

Még az alig egy évvel korábban kezdett pozsonyi érseki rezidenciához képest is érlelődik Hefele művészete Szombathelyen. Szily püspöktől szinte korlátlan lehetőséget kap, és így elhagyhatja azokat a kényszermegoldásokat, amelyek jellemzik pozsonyi épületét. A homlokzatot ott uraló timpanont stilárisan-historikusan hangsúlyosabb attika váltja fel, elhagyhatja a firenzei reneszánsz palotaépítészetet idéző mezzanin-emeletet (amely würzburgi közvetítéssel kerül Pozsonyba), és létrehozhatja azt a ragyogó, szerénységében is pompában fürdő homlokzatot, amely akár jelképe is lehetne a közép-európai stílusváltásnak. A palota épületén belül annak minden részletét is Hefele tervezte: faburkolatokat, bútorokat, a termek valamennyi faragványát, óraházakat, kilincseket és egyáltalán: a belső terek minden tartozékát. Ebbéli munkásságának fontosságára Voit Pál hívja fel figyelmünket egyedülálló berendezkedéskultúra-történeti munkájában,³ melynek korai neoklasszicizmust tárgyaló fejezetét a szombathelyi püspöki rezidencia bemutatásával kezdi: hét teljes oldalon vonultatja fel e művet, nyolc enteriőr-fotóval illusztrálva, hangsúlyozva ipartörténeti-kulturális jelentőségét. A képek a reprezentációs teremsor (II. világháború előtti) megjelenését, berendezését mutatják be. Az új stílussal kapcsolatban pedig kiemeli: "e művészet monumentális alkotása és az egész magyar díszberendezkedés egyik legjelentősebb emléke az 1778–1783-ig épült szombathelyi püspöki rezidencia..."

Sajnos a későbbiekben megjelent, e korszakot (is) tárgyaló bútortörténeti munkák teljesen kihagyják Szombathelyt. Sem Szabolcsi Hedvig Magyarországi bútorművészet a 18–19. század fordulóján című alapos munkája (megj.: 1972.), sem Kaesz Gyula Ismerjük meg a bútorstílusokat című könyve (1962-ben jelent meg), sem Vadászi Erzsébet A bútor története című munkája (megj.: 1987.) nem méltatja figyelemre a szombathelyi korai neoklasszicizmus Hefelétől életre hívott iparművészeti produktumát. Úgy lehet, rajtunk a sor, hogy érdemei és jelentősége szerint visszaállítsuk a műtörténet egészébe a szombathelyi, korszakindító bútorművészeti teljesítményt. (Kitűnő emlékanyag áll rendelkezésre Hefele bútortervezői tevékenységének méltó bemutatásához helyi műgyűjtők féltve őrzött műtárgy-együtteseiben.)

Hefele szombathelyi ténykedése nyomán kisebb-nagyobb paloták, belvárosi házak, város környéki kastélyok hosszú sora sarjad. Munkásságának koronájaként pedig, mint a festőművészek között a legnagyobbak: odatesz egy kis megcsillanó fénypontot a nagy portré szembogarába, vagy orra hegyére: a székesegyház súlyos, 62 méteres toronymagasságú tömbjével szemben elhelyezi az aprócska, alig tizenhat méter magas palotát, a templomtér karmesterét, Eölbey János kanonok házát, amely a maga szerény, de elegáns megjelenésével képes olyan téregyensúlyt teremteni, amelyben az épületegyüttes minden tagja betöltheti megjelenésének végső esztétikai küldetését, és létrejön ezen épületegyüttes tagjai között egy olyan érvényes és vitathatatlan harmónia, amely e néhány építménynek puszta együttállását a színvonalas városképi építőművészet rangjára emeli. Sajnos e művének megvalósulását már nem élhette meg a mester.

A szombathelyi neoklasszicizmus értékét nem csupán korai megjelenése adja, hanem az a magas művészi színvonal, amely egyaránt jellemzi az építészeti, alkalmazott művészeti és iparművészeti teljesítményeket. Amennyire minden részletre kiterjed és egységes Hefele formavilága, éppen olyan a mester és megbízója ízlésének és igyekezetének összhangja.

Vasi földön indul meg az a gyors iparművészeti fejlődés, amelynek eredményeképpen az addigi nagyjából 15–20 éves magyarországi lemaradás helyett 1788 körül már a párizsi mesterekkel egy időben és azonos színvonalon készülnek a sokasodó megrendelésekre a berendezési tárgyak Szombathelyen! Pontosan jelzi ezt a kerekvár átmeneti stílusú támlásszéke, amely 1777-ben éppen 15 évnyi lemaradással készül például a párizsi mesterek stílusátmenetet képviselő darabjaihoz képest, illetve a püspöki palotánk kis szalonja számára 1788 körül keletkezett, Georges Jacob (a legjelentősebb menuisier, 'tizslér', asztalosmester Párizsban 1765 és 1814 között) királyi megrendelésre készült darabjaival azonos színvonalon kivitelezett szalongarnitúrája, amely már egy időben valósul meg a nagy francia mesterek ilyen munkáival!⁴

Hefele teremtő ereje szinte a semmiből újrateremti a helyi műbútorasztalosságot is. Olyan műhely jön létre Jakob Philipp Prokop irányításával, amely – francia módra – jelzi bútorait; ez teljesen egyedülálló gyakorlat a XVIII. században magyar földön! Szombathelyen születik nemcsak az egyetlen olyan magyar ülőbútor 1777-ben, amely mind a rokokónak, mind már a neoklasszicizmusnak viseli stíluselemeit (transition), hanem – a fennmaradt emlékanyag tanúsága szerint – Szombathely az egyetlen iparművészeti műhelye az induló új korszak Magyarországának, ahol francia királyi bútorokkal azonos formavilágú és kidolgozottságú modellek is napvilágot látnak! Ebben a műhelyben páratlan modernségű művek is születtek (például: Tallián Magdolna ruhásszekrénye), és minden darab Hefele kiapadhatatlan teremtő-újító invenciójáról tanúskodik.⁵ Mindeme iparművészeti emlékeinknek kiemelt jelentőséget ad, hogy keletkezésüknek mind dátuma, mind helye a magyar bútortörténetben egyedülálló módon és pontossággal meghatározható: 1777–1794, Szombathely.

 

Szily János püspök arcmását több festmény, szobor is őrzi, viszont ez idáig úgy tudtuk, hogy Melchior Hefeléről nem maradt fenn festményi ábrázolás. Pedig nem rejtőzködött előlünk: a püspöki palota dísztermének mennyezetképén F. A. Maulbertsch – a kor kedves és jó szokása szerint – megörökíti őt. A terem északi oldalán, a reprezentációs teremsor felé nyíló ajtó felett láthatjuk az akkor (a mennyezeti festmény keletkezésekor) 67 éves mestert. A képi környezet egyértelművé teszi személyének azonosíthatóságát.

Tudjuk, hogy maga Szily püspök határozta meg e jelenetek témáját és tartalmát.⁶ Ezzel magyarázható, hogy a kompozíció több részletében eltér a freskófestészet hasonló rendeltetésű példáinak íratlan törvényeitől. Ebben a kompozícióban semmi sincs véletlenül. Amint belépünk, a falak színezésének összhatása valami rendkívüli ünnepélyességgel tölt el minket. A márványt imitáló felületek a szürke színnek hat árnyalatával olyan új színvilágot teremtenek, amely már magában a klasszika új felfogásának diadalát ígéri. Ezen az ünnepélyes alapon bontakozik ki a grisaille-festmények komor, múltat idéző világa, mintha a közvetlenül alattunk rejtőzködő ókori fórum, Savaria fóruma emelkednék ki a földből, és törne a mennyezet felé, majd a szupraportok színes virágcsokrainak könnyedsége feloldja ezt, egyszersmind átível a mennyezet allegorikus jelenetei élénk színpompájának ünnepélyes világába.⁷

 

A püspöki palota dísztermének mennyezetképe, F. A. Maulbertsch freskója

 

A hatalmas mennyezet kompozíciós jelrendszere öt részből áll: legfelül, kupolaszerűen az Isteni Gondviselés allegóriája látható, a terem négy oldala felett pedig láthatjuk, amint e gondviselés oltalmában megszületik és diadalmaskodik a pogányság felett a kereszténység, majd az egész világon és végül Savaria ősi földjén is otthonra lel az új vallás. Amint belépünk a terem nyugati oldalán, előbb a velünk szembeni, keleti oldalon lévő jelenetet vesszük szemügyre: Szibilla megálmodja a kereszténység eljövetelét. Azután jobb felé haladunk körbe: a következő képen látjuk, amint a kereszténység diadalmaskodik a pogány világ felett. A harmadik oldalkép arra utal, hogy a kereszténység elterjed az egész világon, a számunkra egzotikus földrészeken is. Végül tekintetünk az északi oldal jelenetéhez érkezik; témája: az új püspökség megalapítása útján honra lel Savaria földjén is a kereszténység. A kép tartalma: tiszteletadás Szombathely két ókori szent püspökének (emléküknek, kultuszuknak nem kis szerepe van a szombathelyi püspökség megalapításában).

Nagyon fontos a képnek, a jelenetnek a tájolása: amint szemben állunk vele, jobbra esik kelet, bal kéz felé pedig nyugat. Jobb oldalon, keletről tehát, szinte Szentmárton faluból jőve Márton és Quirinus püspök (egyikük itt született, másikuk itt lelt első nyughelyére), a másik oldalról (nyugat felől) a Vallást, illetve a születő püspökséget szimbolizáló ülő nőalak látható. (Püspökségünket Mária Terézia alapította!) Mellette látjuk a koros mestert, Melchior Hefelét (aki, akár maga a kereszténység, akár a püspökséget alapító szándék, nyugatról érkezett hozzánk), amint az idős mester alázatával, arcán szerény mosollyal felajánlja az új püspöki székhelyet és azzal az egyházmegyét a két halhatatlan püspök emlékének. Élénk tekintete pontos képet ad egy nagy intelligenciájú férfiúról, kiemelten életszerű ábrázolása szinte portrévá emeli megjelenítését az eseményben. Tiroli származására utal a vállát fedő zöld köpönyeg, építőmester voltára pedig a közelében elhelyezett épülethomlokzati tervrajz, amely az ő attribútumaként szerepel ezen az oldalon, ugyanúgy, mint a szent püspökök oldalán a lúd, illetve a malomkerék. A tervrajz Hefele-attribútum voltát hangsúlyozza annak elhelyezése: a jelenet két oldalának szimmetriarendszerében e rajz tökéletesen szimmetrikus a párját alkotó Márton-attribútummal, a lúddal, ugyanúgy pontosan elhelyezett párost alkotnak, mint az általuk jelölt két személy: Szent Márton és Hefele! (A tervrajzon keskeny, égbe törő székesegyházat láthatunk, nem lehet tehát általában az egyházra való utalás csupán, mert ez esetben a Szent Péter-bazilika széles, fekvő téglalap formájú homlokzatát jelenítette volna meg Maulbertsch. Tudjuk, hogy a szombathelyi székesegyház esetében csakis viszonylag keskeny épület emelésében lehetett gondolkodni, akár a régi vártemplom helyén, akár a Várközjáró – később Uri, ma Széchenyi – utca mentén, akár jelenlegi helyén képzelték is megvalósítani. Amit a tervrajzon látunk, az a római Il Gesu templomra emlékeztet széles, kétharmados timpanonjával és gerezdelt kupolájával. Tudjuk, hogy ez az épület volt Szily püspök templom-ideálja, amelyet római tanulmányai során kedvelt meg oly erősen).

Mesterünk kezében ezüst tálca, a tálcán az Anyaszentegyház, a Püspökség, az új palota kulcsai. (E kulcsok nem lehetnek a Mennyország kulcsai, mert azokat Péter, akire Jézus bízta, soha nem adta ki a kezéből, ilyen ábrázolást nem ismer tehát a művészettörténet sem,⁸ ha pedig a jelenetben szereplő férfiú ő lenne, akkor ugyanúgy dicsfény övezné alakját, mint a két szent püspökét.)

Nyilvánvaló: Szily püspök szerénysége lehetetlenné tette, hogy e képben személyesen ő jelenjék meg. Az alázat, hála és a küldetés beteljesítése tényének megjelenítésére nagy tiszteletben álló építőmestere személyes szerepeltetésével nyer decens módon lehetőséget. A "kulcsátadás" ünnepélyességét jelzi az emelvény a pazar széles arany bordűrrel pompázó mennyezetes drapériával. Ezen az építményen helyezkedik el az emelkedett pillanat két legfontosabb szereplője, akik megvalósították a püspökséget, és immár küldetésük bevégeztével felajánlják művüket Savaria két szent püspöke emlékének. Iustitia is látható a jelenetben, aki az ő oldalukon áll: az Isteni Igazság és a Hit felvirágzását jelzi bőségszarujával. Velük szemben az ókori püspökök oldalán felbukkannak a bevégzett nagy mű láttán – ez az új püspöki palota, melyben az egyházmegye testesül meg – a meglepetéstől, elragadtatástól hevesen gesztikuláló ókori mesterek, Siscia és Tours (Quirinus és Márton egyházmegyéjének központja) építőmesterei szintén szerényen, szürkén megfestve.

Mindeddig az a kép élhetett a kutatókban Hefeléről, hogy udvari építészként alakja tán a selyemharisnyától a rizsporos parókáig mindenben megfelelhetett a bécsi udvar elvárásainak, amelyeket az udvar körül ténykedő hivatásos művészeivel, elitjével szemben az Udvar támaszt. Valószínűleg ez a képzet okozta, hogy ez idáig nem figyeltek fel az építészeti tervrajz és az idős ember együttes szerepeltetésének összefüggésére, jelentésére, jelentőségére. Meg kell azonban vizsgálnunk Hefele életrajzi adatait, és rá kell jönnünk, hogy nem feltétlenül a pompás udvari viseletben való megjelenés kell, hogy jellemezze őt.

Szükséges, hogy összegezzük életrajzával kapcsolatos tényadatainkat ahhoz, hogy képet nyerjünk Hefele társadalmi elhelyezkedéséről, illetve lakhelyéhez, Bécshez való viszonyáról.

Bécshez való viszonyára Wilhelm Brenner (Brenner Vilmos) is felhívja figyelmünket tanulmányában.⁹ Mindenekelőtt: Hefele mesterember volt, akit szorgalma és tehetsége asztalosból, majd fémöntő mesterből rajzolóvá, azután pedig autodidakta módon képzett építőmesterré emelt. Udvari építész főleg nem volt, hiszen sem a császári udvartól, sem a bécsi arisztokráciától nem kapott egyetlen megbízást sem; nem volt pártfogója, aki tanulmányutakat finanszírozott volna, hogy azután megbízottja a legjelesebb tudást az ő számára kamatoztassa majd, amint ez a kor szokása volt. Bécs egyszerűen tudomást sem vett róla, noha élete javát, több mint negyven esztendőt, itt élte le. Bécs város krónikájának legfontosabb 3500 neve között nem lehet megtalálni az övét még a mai napig sem, és utcát se neveztek el róla a császárvárosban. Miért?

Ha áttekintjük Hefele életútját, származását és habitusát, arra kell jutnunk, hogy alacsony származása és szerénysége, amelyet a császárváros atmoszférájával való szimbiózis csak erősít, lehetetlenné tette, hogy az udvari művészek sorába tartozzék. Alacsony származása miatt az udvar soha nem fogadta be, mellőzését pontosan jelzi a főúri megrendelések elmaradása. Ismerjük jól, hogy éppen ezekben az évtizedekben Versailles mennyire nem fogadta be azt, aki alacsony sorból került az Udvarhoz. Márpedig társadalmi mobilitás dolgában csakúgy, mint a társasági életvitel összes regulájában, Bécs sokkal konzervatívabb volt még Versailles-nál is.

Egy építésznek nem lehetett nagy tisztesség rajzórákat adni Bécsben – magyar katonáknak... Az Udvar és az arisztokrácia rajzoktatói működési területet szabott meg számára Bécsben; valójában Hefele biztos megélhetését bécsi házainak bérbeadása jelentette számára.

Hefele Bécsben nem volt éppen nagy presztízsű építész. Magas presztízsét Würzburgból, Sonntagbergből és Passauból hozta, de ezt a presztízst Bécs az ott leélt negyven év alatt teljesen felőrölte.

Akadémiai tagságának ténye egyáltalán nincs összhangban Hefele bécsi szereplésével: ez minden, amit Bécstől kapott, és ez tehetségének, nem pedig társadalmi rangjának szólt. Másfelől ez a művészi rang sem segítette hozzá, hogy munkássága Bécsben kiteljesedjék. Nemcsak Bécs császári miliője nem fogadta be őt, hanem ő maga sem törekedett tudását, tehetségét és szorgalmát társadalmi felemelkedése ügyének egyengetésében kamatoztatni. Ha nem kapja idősebb korában magyar földről az elsősorban egyházi megrendeléseket, életpályája esetleg ki sem teljesedhetett volna.

Másik momentum, hogy Hefele nem építész volt, hanem építőmester. Magánéletét és társasági mozgásterét alacsony származása és ebből fakadó szerénysége szabta meg. Mindezekért társadalmi elismertség és társasági megjelenés vonatkozásában is az udvaroncok serege helyett tehát a mesteremberek körében kell keresnünk őt. Ez pedig már nem a rizsporos parókák világa: iparos kortársai egyszerű megjelenésű, nem ritkán szakállas, hosszabb hajzatot viselő mesteremberek: polgárok voltak. Fazola Henrik példájára Fellner Jakab képe nem ok nélkül jelenik meg az utókor képzeletében hosszabb hajú, szakállas férfiúként. (Egyébként pedig a század vége felé már nem ritkaság felsőbb körökben sem a parókaviselet elhagyása: a franciáknál Chardin vagy Quentin de la Tour portréját láthatjuk ilyennek, de maga Paul Troger, a bécsi művészeti akadémia rektora sem visel parókát!¹⁰

Ám ha Bécsben még erősebben élt is a fakuló közelmúlt divatja, nem így áll a helyzet Szombathelyen, ahol Hefelének Szily püspök lakosztályt bocsát rendelkezésére palotájában:¹¹ maga Szily püspök soha nem visel parókát, noha támogatói: Batthyány József érsek és gróf Zichy Ferenc püspök el nem hagyták volna. Mi több: a korabeli ábrázolásokból arról informálódhatunk, hogy közepesen hosszú, tarkót bőven fedő hajat viselt maga Szily is: így láthatjuk őt a mai napig – legtisztábban – J. P. Prokop profil-reliefjén például, a szombathelyi székesegyház sekrestyéjének bejárata felett.

Számos portréábrázolással igazolható, hogy a vállig, esetleg hátközépig érő hajzat viselése is előfordult a XVIII. századi Magyarországon, akár még közjogi méltóságok esetében is. Erre kitűnő példát hoz a tárgyalt korszakból Rottenstein Antalnak, Eger város főbírájának portréja Michael Józseftől.¹²

Visszakanyarodva témánkhoz: ez a hiteles Hefele-ábrázolás magyar földön, Szombathelyen mutatja be őt, ahol e munkáját bevégezte (ezért is láthatjuk őt a kor szokása szerint mestersége munkaruhájában, a pallér elmaradhatatlan posztóköpönyegében). Mindezen körülmények miatt nem találhatunk kizáró okot arra, hogy Hefele megjelenése akár olyan is lehetett, mint a most felfedezett idős férfiúé.

Megalapozottan gondolhatjuk, hogy Hefele, de még inkább Szily püspök egy új korszaknak talán túlzottan is korai képviselői, mi több, életre hívói voltak Szombathelyen. Olyan nagy egyéniségek, akik képesek voltak óriási munkabírásukkal és erős akaratukkal új irányt adni a szellem fejlődésének, és létrehoztak egy új korszakot vasi földön, amely polgári-polgárias erényeken alapszik, és a munkának, tisztességnek mindenek előtt való voltát hirdeti.

Ha nem így lett volna, ha ilyen hatalmas korszakváltó egyéniségek nem munkálkodtak volna a XVIII. század végén, 'parókát hordanánk talán a mai napig is'.

Összegezve megfogalmazható, hogy a tárgyalt freskórészleten látható jelenet tartalma a fent leírt esemény: az új egyházmegye ünnepélyes avatása és felajánlása a Szombathelyhez erősen kötődő két ókori, ókeresztény szent püspök emlékének. A jelenet minden részlete ezt a tartalmat szolgálja, más eseményt nem tudok megfogalmazni a látottakról. Bármilyen módosítás a magyarázatban felborítaná a kompozíció egyensúlyát, amely szerint a jelenetnek mindkét oldala egyenlő súllyal és egyenlő jelentőséggel közvetlenül Szombathelyhez kötődik, Szombathelyről szól.

Végezetül: nem elhanyagolható lehetőség Melchior Hefele személyének azonosítására az sem, ha a Maulbertsch-ábrázolás arcvonásait összevetjük a mellékelt képen¹³ látható arccal, amely egy ifjú, húszas éveiben járó Hefelét mutat be nekünk. A kép Balthasar Neumann portréja mellett jelent meg.¹⁴

Az ifjú Hefele jellegzetes arcvonásai: széles, lapos, szögletes és magas homlok, erős, kiugró járomcsont, egyenes, határozott orrvonal, hegyes, hosszú áll, hosszú hajviselet, és mindenek előtt: nyitott, élénk tekintet – mindezek az idős mester szombathelyi portréján is megfigyelhetők.

FÜGGELÉK

JELENTÉS A KÉT FESTMÉNY ALAPJÁN KÉSZÍTETT
EMBERTANI ÖSSZEHASONLÍTÁS EREDMÉNYÉRŐL

Készítette: DR. TÓTH GÁBOR

 

1. ábra: Az összehasonlított két ábrázolás

 

A két kép (1. ábra) valószínűleg egy 20-as, és egy 70-es éveiben járó férfi arcképe. Felmerült a kérdés, hogy biológiai módszerekkel igazolható-e egy történeti kutatások alapján megfogalmazott feltételezés, miszerint a két kép ugyanarról a személyről készülhetett életének két különböző szakaszában, illetve legalábbis vérségi kapcsolatban állhatnak-e.

A vizsgálat módszertana MARTIN és SALLER (1957), KNUßMANN (1988) és SUSA (1992) ajánlásait követte, figyelembe véve a vizsgálat speciális voltát és a vizsgálatba bevonható területek behatároltságát. A szuperimpozíciót Török Tamás (NyME SEK TTK) készítette az Adobe Premium CS 5.5 MLP program segítségével (TÁMOP-4.2.1 támogatás).

A két kép csaknem azonos beállításban ábrázolja a vizsgálandó személy(eke)t. Ez megkönnyíti az összehasonlítást, ugyanakkor a félprofilban megjelenítés csökkenti az összehasonlításra alkalmas területek vizsgálandó jellegeinek számát.

Az arcforma norma frontálisban mindkét esetben átmenetinek becsülhető; ovális és rombusz alak átmenete. A homlok íveltsége és aránya az egész archoz mérten azonos, a hajhatár is azonos magasságra tehető. A haj egyenes, fiatal korban kissé hullámos. A homlokdudorok azonos fejlettségűek. A szemtájék arányai és a szemek állása hasonló, az időskori ábrázoláson fejlettebb csontos szemöldökívvel, de azonos fokozatú tarhellyel. A középarc területéről az orrtájékra mindkét esetben a hosszú orr a jellemző, a fiatal korban egyenes orrprofillal, amely az idősebb ábrázoláson inkább kissé konvexnek tűnik. Az orrcsúcsok mindkét esetben 3-as fokozatba sorolhatók. A járomcsont azonos magasságban és fejlettséggel jelenik meg. A fülek tengelyállása és a fülcimpa szabadon állása azonos (az időskorra jellemző nagyobb fülméretekkel). A száj állása, a felsőajak magassága és hajlása és az áll formája szintén azonos. Alveoláris prognathia nincs.

 

2. ábra: Szuperimpozíció

 

A szuperimpozíció elkészítésekor (2. ábra) a két kép, a csaknem azonos félprofil helyzetnek köszönhetően, azonos méretre nagyítva, a kijelölt anatómiai pontok alapján, minimális korrekcióval fedésbe hozható.

Az agykoponya, a homlok és a középarc azonossága egyértelműen szembetűnik. Az arc magassága teljesen azonos. A szemek és a szemtájék azonos helyzete, a járomcsontok elhelyezkedése, az orr helyzete és formája (az időskorra jellemző nagyobb mérettel), a száj formája és elhelyezkedése azonos arányokra utal. Eltérést csupán a fül magasságában találunk.

Összegezve megállapítható, hogy a két kép, a két képen ábrázolt személyek között nagyfokú hasonlóság látszik. Amennyiben a történeti adatok is alátámasztják, akkor a biológiai nagyfokú azonosság megerősíti a feltevést, miszerint vagy ugyanazon személy két ábrázolásáról, vagy pedig két, egymással szoros rokoni kapcsolatban álló személy portréjáról van szó. Az arányok teljes megfeleltetésére való tekintettel felmerül a kérdés, miszerint az időskori kép alkotója nem ismerhette-e, nem vehette-e alapul munkájában a fiatalkori képet? Az összehasonlítás és a biológiai jellegű vizsgálatok kibővítésének következő szintjét a vélelmezett személy koponyamaradványával történő összevetés jelenthetné.

   

IRODALOM

   

KNUßMANN, R. (1988): Methoden des morphologischen Vergleichs in der forensischen Anthropologie. In: KNUßMANN, R. (hrsg.): Anthropologie.
      Handbuch de vergleichende Biologie des Menschen. Band I. Gustav Fischer Verl. Stuttgart, New York. 368–407. p.
MARTIN, R., SALLER, K. (1957): Lehrbuch der Anthropologie. Band I. Gustav Fischer Verl. Stuttgart. 402–415. p.
SUSA É. (1992): Igazságügyi antropológia. ELTE TTK, Budapest. 36–38. old.

JEGYZETEK

1	KÁDÁR–HORVÁTH–GÉFIN: Szombathely. Képzőművészeti Alap, Bp., 1961. 44. old.
2	Legrészletesebb leírása: SCHOENVIESNER István: Antiquitatum et historiae Sabariensis. Pest, Trattner, 1791. 345–382. old.
3	VOIT Pál: Régi magyar otthonok. M. Kir. Egyetemi Nyomda kiadása. Bp., 1943. 251–257. old.
4	Az átmeneti korszak francia bútorait bemutatja pl. WIEGANDT, C.–P.: Transition Louis XVI (Massin, Paris, 1995), 29–52. old., illetve: PALLOT, Bill G. B.: L'art du siège au XVIII-e siècle en France (Gismondi editeurs, Paris, 1987.)
5	BALLÓ László: Melchior Hefele bútorművészete Szombathelyen. Kézirat, 2010–12.
6	Közli pl.: ZSÁMBÉKY Monika: A szombathelyi püspöki palota. Martinus, Szombathely, 2010. 32. old.
7	A kompozíció rövid, közérthető elemzését adja: KÁDÁR–HORVÁTH–GÉFIN: i. m. 102. old.
8	Ez művészettörténeti tényadat, amely a fennmaradt művészeti ábrázolások összességének áttekintésén alapul.
9	Brenner cikkét közli: A Melchior Hefele-kiállítás katalógusa. Szombathelyi Képtár kiadása, 1994. Szerkesztette: Zsámbéky Monika
10	Korabeli festmények és a nevezett festők önarcképei bizonyítják mindezt.
11	KÁDÁR–HORVÁTH–GÉFIN: i. m. 33. oldal
12	A festmény az egri Dobó István Vármúzeumban látható.
13	Lásd az alábbi Függeléket!
14	Vö.: http://peoplecheck.de/s/melchior+hefele 2014. június 7-ei letöltés