"...MIT RÁKENTEK A SZÁZADOK..."

A szóképek és alakzatok fogalma sokunk számára csak az irodalomórákon megtanultakra korlátozódik. Versek, prózai művek (de inkább az előbbi) kapcsán ismerkedünk a metafora, metonímia, szinesztézia, megszemélyesítés stb. fogalmával, és tanáraink nagyszerű íróink, költőink példáin keresztül világítják meg, hogy egy-egy fogalom mit is jelent. Ismereteink azonban ezek közül csak néhányra korlátozódnak, emlékezetünkben viszonylag kevés információ marad meg róluk. Félreértés ne essék, ez nem a mi hibánk, ha kell egyáltalán felelőst keresnünk ebben a kérdésben. A szóképek és alakzatok témája oly gazdag, s olyannyira tele van vitás kérdésekkel, hogy mindig újabb és újabb kihívások elé állítja a tudomány művelőit – irodalmárokat és nyelvészeket egyaránt. S mint sok egyéb tudományok gyökerei, ennek kezdete is az ókorban keresendő, méghozzá az antik szónoklattanokban.

A klasszikus retorika öt lépésben határozta meg egy szónoki beszéd elkészítésének menetét: invenció (a téma feltalálása), diszpozíció (az érvek elrendezése), élokúció (kidolgozás), memória (a szöveg megtanulása) és pronunciáció (a szöveg előadása). Ezek közül a kidolgozás, vagyis a stílus érdemel most nagyobb figyelmet, ugyanis ez a feladat már a kezdetektől – egészen pontosan Arisztotelésztől (Kr. e. IV. század) – fogva szorosan összekapcsolódott az ún. stíluserényekkel (illőség, világosság, nyelvhelyesség és ékesség). Az ékesség követelményében találjuk a szóképek és alakzatok tanát. Írásomban a klasszikus retorika szemszögéből vizsgálom meg a szóképek és alakzatok meghatározását és elkülönítését, foglalkozom a négy mestertrópus fogalmával, és bemutatom, hogyan mosódtak el a XX. században a szókép és szókép, valamint szókép és alakzat közötti határok. A téma szerteágazó jellege miatt csak néhány fontosabb állomást emelek ki.

Ahhoz, hogy a szóképek és alakzatok megkülönböztetésének tárgyalásába foghassunk, tisztáznunk kell, hogyan határozta meg a klasszikus retorika ezeket a kategóriákat. Elsőként egy Cornificius nevű retorikaíró volt az a Kr. e. 80-as években, aki kísérletet tett valamilyen különbségtételre. Érzékelte, hogy vannak olyan alakzatok, amelyek különböznek a többitől (szám szerint tíz) – ezek lettek később a szóképek, vagy más néven: trópusok. (Az alakzatok latin elnevezése: figura.) A két fogalmat egy másik római retorikus, Quintilianus különítette el egyértelműen kKr. e. 96-ban megjelent 12 kötetes Szónoklattanában. Szerinte "a szókép valamely szónak vagy kifejezésnek saját jelentéséből egy másikba való művészi átvitele" (Szón. 8, 6, 1). Ezzel szemben az alakzat "a beszédnek valamilyen műfogással megújított formája" (Szón. 9, 1, 14). A különbség tehát az, hogy a szóképnél jelentésátvitelről beszélhetünk, míg az alakzatnál erről nincsen szó. Továbbmenve: a trópus esetében "az átvitel nem csak a szavak formáját, hanem jelentését és szórendjét is érinti" (Szón. 8, 6, 2), "tehát átviszünk egy [szót] a saját helyéről, ahol tulajdonképpeni, arra helyre, amelyen vagy nincs tulajdonképpeni szó, vagy az átvitt jobb a tulajdonképpeninél" (Szón. 8, 6, 5).

Fontos azonban hozzátenni, hogy a pontos elkülönítés ellenére Quintilianus is tisztában volt azzal, hogy a szóképek és alakzatok szétválasztása nem könnyű, és ezzel saját korában is szembesült. Szónoklattana 9. könyvének elején felvázolja a vitát, amely a két fogalom elkülönítése körül zajlott: "... vannak olyanok is, akik alakzatoknak nevezik a szóképeket" – írja, s példaként hozza fel az iróniát mint a két fogalom határán mozgó stíluseszközt: mind szóképként, mind alakzatként elképzelhető. De mégis hogyan? Az irónia (vagy dissimulatio – színlelés, leplezés) alakzatként – "egészben véve semmiben sem különbözik attól, amely szókép". Az alakzat ugyanis az egész szándék színleléséről szól, vagyis a szöveg és a hanghordozás értelme eltérő az elsődleges jelentéstől, a szóképben ezzel szemben csak a szavak szintjén tapasztalunk eltérést (vö. Szón. 9, 2, 44–46). Az iróniára így igaz mind a szókép, mind az alakzat meghatározása.

A meghatározási nehézségek ellenére az antik retorikusok rendszerben gondolkodtak. Arisztotelész volt az első (a Kr. előtti 320-as években), aki a retorika teljes rendszerét leíró művet hagyott hátra. Az őt követő szerzők az ő nézeteit vették alapul, és egymás eredményeire építették munkáikat. Így alakulhatott ki a stíluseszközök rendszere is, amelynek egyik részét a szóképek alkották. A négy mestertrópus (vagy alaptrópus) terminus jóval régebbi (1941-ben Kenneth Burke vezethette be a szakirodalomba, és a metafora, metonímia, szinekdoché és irónia négyesét értette rajta – ADAMIKNÉ 2014: 226), a jelenség azonban már korábban is létezett: a XVI. századi Peter Ramus retorikájában tárgyalja a négy mestertrópust (Ret.lex. 2010: 989) – persze nem ezzel az elnevezéssel; de Arisztotelésztől sem volt idegen az alapszóképek gondolata.

Közülük a metafora a legismertebb és legtöbbet tárgyalt szókép. Nem véletlen, hiszen már Arisztotelész Poétika és a Rétorika című, máig tudományos alapműveknek tekintett írásaiban egyaránt szóba kerül. Utóbbiban a metafora nemcsak mint dísz, hanem a hétköznapi beszéd szükséges eleme jelenik meg. A Poétikában azonban mint művészi eszköz szerepel, hiszen a költészet eszköztáráról olvasunk, és átfogó kategóriát jelöl: magukat a szóképeket – azaz minden, fordulaton alapuló stíluseszközt. Ezt írja: "Metafora a szó más jelentésre való áttétele, mégpedig vagy a nemről a fajra, vagy a fajról a nemre, vagy fajról a fajra, vagy pedig analógia alapján." Adamikné Jászó Anna szerint (2014: 221) az első két jellemző a szinekdochéra, míg a harmadik a metonímiára, a negyedik pedig magára a metaforára vonatkozik. Ezt az elképzelést a belga Chaim Perelmantól származtathatjuk, aki a The Realm of Rhetoric című, a 60-as években megjelent munkájában (angolul megjelent: PERELMAN 1982) egyenesen az analógiából származtatja a metaforát. A szóképeket Arisztotelésznél tehát még nem jelölte külön terminus, de a mestertrópusok alapgondolata már nála is megvolt – megjelent tehát a metonímia és a szinekdoché is, de még nem ezen a néven.

A metafora kapcsán Ivor Armstrong Richards egyik 1936-os tanulmányában (Richards 1970: 120–128) Arisztotelész metaforával kapcsolatos kijelentését magyarázza és cáfolja. Az ugyancsak a Poétikából származó megállapítás a következő: "A legfontosabb, hogy jól tudjuk használni a metaforát. [...] Ezt az egyet nem lehet másoktól eltanulni, ez a tehetség jele; mert ha valaki jó metaforákat csinál, az annyit jelent, hogy van szeme a hasonlóságokhoz." Richards szerint Arisztotelész ezekkel a szavakkal kizárja a hétköznapi nyelvhasználatból a metaforát, és azt csupán a művészet használati körébe utalja – vagyis különleges tehetséget társít hozzá. Tanulmányában végig azt hangsúlyozza, hogy a retorika igenis jelen van a hétköznapjainkban, csak nem szentelünk neki elég figyelmet. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja Arisztotelésznek a metaforára vonatkozó, Rétorika-beli gondolatát: "... prózastílusban csak közhasználatú és alapjelentésű szavakat, valamint metaforákat használhatunk. ezt az is mutatja, hogy mindenki csak ezeket alkalmazza; ugyanis mindenki metaforákkal, közhasznú és alapjelentésű szavakkal társalog" (Rét. 1404b). Megállapítását – vagyis hogy a stíluseszközök jelen vannak a mindennapi beszédben – mára már tudományos közhelyként kezeljük (NEMESI 2012: 250). Richards érdeme azonban az, hogy a metaforakutatás kapcsán egységes terminológiát sürget, valamint megállapítja, hogy egész érzékelt világunkat metaforikusan látjuk, és ez segít hozzá ahhoz, hogy metaforákat magunktól is alkothassunk.

A következőkben a szókép és alakzat közötti határ XVIII–XX. századi változásairól ejtek szót, a teljesség igénye nélkül. Adamikné Jászó Anna a magyarországi retorikák kapcsán jegyzi meg, hogy a szerzők a legfontosabb dologban, a két fogalom értelmezésében, a meghatározásban ejtettek hibát: egyszerűen lehagyták a szókép meghatározásának második felét (azt, hogy nem csak szóra, hanem kifejezésre is értjük a szókép terminust – vö. 2014: 218, valamint Quintilianus definícióját fentebb), ezért egyre több lett a bizonytalanság is. Ez azért is különösen problémás, mert a definíció a retorikában használható legerősebb érvforrás, tehát az abban elkövetett pontatlanság a későbbiekre is jelentős hatással lehet. A szókép és az alakzat határainak elmosódása azonban már korábban elkezdődött.

Vígh Árpád (1977a: 3) szerint a retorika átalakulása folyamatos volt az évszázadok során, de különösen a XIX. század volt rá nagy hatással: a romantika elvetette mint leíró tudományt, és megjelentek a nyelvvel foglalkozó történeti iskolák is. Ugyanakkor mindarról, amit a retorika magába foglalt, továbbra is beszélni kellett, ezzel magyarázható a stilisztika kialakulása.

A klasszikus retorika rendszerét foglalja össze a XX. századi Roland Barthes, aki azonban el is veti ezt a rendszert, mint korszerűtlen struktúrát. Kétségtelen, hogy a retorika legbefolyásosabb XX. századi művelői az ún. mű-csoport tagjai voltak, akik 1970-ben kiadták Rhétorique générale (Általános retorika) című munkájukat, amelyet azóta sok bírálat ért, nem utolsósorban azért, mert – egyes vélemények szerint – általános retorika helyett inkább egy strukturalista szemléletű stilisztikát adtak az olvasók kezébe. A Rhétorique générale-ban végpontjára lelünk annak a szűkülési folyamatnak, amelyről Vígh Árpád beszél, és amely – Gerard Genette szerint – már Korax ideje (tehát az ókor) óta tart (1970/1977: 60–71). ennek szerinte egyrészt történeti okai (pl. a köztársaság hanyatlása, s ezáltal a szólásszabadság térvesztése), másrészt morális okai vannak (nincsenek már közéleti "magasztaló" beszédek). [A magasztaló (vagy bemutató) beszédek fontos szerepéről a fentebb már említett Chaim Perelman is ír, megállapítva azt, hogy nagy valószínűséggel ezeknek a beszédeknek köszönhetjük az etika létrejöttét is, hiszen az erények méltatása etikai értékeket hordoz (vö. The Realm of Rhetoric című munkájának 2. fejezetét).] A retorika területe tehát egyre inkább a stílusra, azon belül is a trópusok és figurák strukturalista feldolgozására szorítkozott.

Genette erre a szűkülésre koncentrál elsősorban, amikor a XVIII. századi retorikusokat (Du Marsais-t és Fontainer-t) bírálja azért, hogy a trópusokat állították a retorika tanulmányozásának központjába (vö. uo. 61–62.), ráadásul úgy, hogy elvetették a négy mestertrópusnak és fajainak elméletét, sőt, a "nem" és a "faj" fogalmát is összemosták, összekeverték^*.

Genette megpróbálja tisztázni a fogalmakat, amikor kijelenti, hogy a szinekdoché nem tekinthető a metonímia alfajának, mert teljesen más gondolati mechanizmust feltételez: a szinekdochéra az inklúzió jellemző (vagyis a bennfoglaltság, a függőség, a hierarchikus viszony – nem és faj, rész és egész stb.^**), a metonímiában pedig a kontiguitás (szomszédosság) elve van jelen (pl. helybeli és időbeli érintkezés^***). Mindezen túl áltrópusnak minősítik az iróniát, mivel több szóból áll. Ez utóbbi rávilágít arra, hogy nem vették figyelembe a klasszikus, quintilianusi meghatározást.

A legfrissebb hazai, klasszikus retorikával foglalkozó munkák (vö. pl. Retlex 2010, ADAMIKNÉ 2013, 2014) próbálják visszahozni a Gerard Genette által helyre rakni próbált felfogást. A korábban a témában megjelent munkákban, pl. a 2004-es Stilisztikai lexikonban is felfedezhető a klasszikustól eltérő nézőpont, hiszen pl. a szinekdochét egyértelműen a metonímia alfajának tekinti. Az irónia besorolása is érdekes ebben a kiadványban, mert a gúny egyik fajtájaként szerepel. Igaz, ez nem idegen a magyar terminológiában, Szvorényi József 1858-as Ékesszólástanában ugyanis szintén tárgyalja a négy mestertrópust, és gúnynak hívja az iróniát (vö. ADAMIKNÉ 2014). A 2008-as Alakzatlexikon már sokkal árnyaltabb képet mutat: többféle szókép-értelmezési lehetőséget vázol fel; a 2010-ben megjelent Retorikai lexikon pedig egyértelműen a klasszikus felfogást követi, és igyekszik megtartani a szóképek és alakzatok szétválasztását.

Kétségtelen, hogy a retorika legbefolyásosabb XX. századi művelői az ún. μ-csoport (ejtsd: mű) tagjai voltak, akik 1970-ben kiadták Rhétorique générale (Általános retorika) című munkájukat, amelyet azóta sok bírálat ért. A liége-i retorikusoknak is nevezett csoport munkásságának eredménye lehet, hogy elterjedt a szóképeket az alakzatokkal összemosó felfogás. Ők maguk devianciaként tekintettek a stíluseszközökre, vagyis elsősorban a hétköznapi beszédtől eltérő nyelvi formákat látták bennük, és igyekeztek strukturalista módon rendszerezni a szóképeket és az alakzatokat (AAA 2005, VÍGH 1977b). minden devianciának tekinthető kifejezést a metabolé kategóriájába soroltak, és ezt osztották további kategóriákra a hangok, a szavak stb. szintjén. A szóképeket a szavak szintjén kezelték (ezek voltak az ún. metaszemémák), a felhasznált terminológia azonban mégsem egységes. Keveredik ugyanis a szókép és az alakzat kifejezés, ráadásul van olyan tanulmány az Általános retorikában, amelyben trópus jellegű figurákról beszél a szerző (vö. Todorov 1977: 38), s ezzel mintha Cornificius idejére, a Kr. e. 80-as évekre menne vissza. A tanulmányok azonban hanyagolják a klasszikusokra való hivatkozást, s így sok szempontból teljesen újraírnak egy már évszázadok alatt kirajzolódott rendszert. Vígh Árpád szerint a liége-i retorika "kétségtelenül leszűkült képet mutat", ugyanakkor "tökéletesen illeszkedik a retorikatörténet francia ágába" és "csak a kifejezéssel foglalkozik" (VÍGH 1977b: 142).

Nemesi Attila László 2012-es Magyar Nyelvőr-beli tanulmánya szerint a fogalmak szétválasztása ma sem tisztázott (vö. NEMESI 2012), így nem tudjuk megmondani, hogy a szókép és az alakzat fogalmak vajon:

– szinonimái-e egymásnak

– gondosan elhatárolandó fogalmak-e

– vagy a szóképek az alakzatok tágabb halmazának alkotóelemei-e.

Ez a bizonytalanság fentebb már tárgyalt jelenségeknek is tulajdonítható.

A terminológiában sem mindig egységes az álláspont. I. A. Richards még csak a metafora összetevőihez próbál egységes kifejezéseket találni (vö. előbbi hely). Adamikné Jászó Anna szerint viszont szerencsésebb lenne a szókép helyett a trópus terminust bevezetni, mert ezzel egyértelművé tennénk, hogy valamilyen fordulatot fejezünk ki, és nem jelentene gondot az, hogy a szóképek alá az egy szónál hosszabb kifejezéseket is bevegyük (ADAMIKNÉ 2014).

Ezeknek a kérdéseknek a megoldása azonban nem lehet ennek az írásnak a feladata. Összegzésképpen elmondható, hogy fontos tisztán látni a szóképek és alakzatok terén is, hiszen akárhogyan is értelmezzük ezeket, mondanivalónkat kifejező jelekről szólunk. Tanácsos ugyanakkor a klasszikus felosztást követni, hiszen a gondolkodási folyamatok mechanizmusaira reflektáló jelekről beszélünk, amelyek minél differenciáltabbak, annál több dolgot, különbséget is kifejeznek.

Végezetül idézzük Arisztotelész nagy igazságát a Rétorikából: "A beszéd egyfajta jel, úgyhogy ha nem tesz világossá valamit, nem tölti be a funkcióját" (Rét. 1404b).

   

IRODALOM

   

ADAMIK Tamás – A. Jászó Anna – ACZÉL Petra (AAA) 2005. Retorika. Osiris, Budapest
ADAMIKNÉ Jászó Anna 2013. Klasszikus magyar retorika. Holnap Kiadó, Budapest.
ADAMIKNÉ Jászó Anna 2014. A négy mestertrópus – történeti és kognitív szempontból. In: Veszelszki Ágnes – Lengyel Klára szerk.: Tudomány, technolektus, terminológia.
      A tudományok, szakmák nyelve. Éghajlat Kiadó, Budapest. 213–229. old.
Alakzatlexikon 2008. Tinta Könyvkiadó, Budapest. Főszerk.: Szathmári István
ARISZTOTELÉSZ 1999. Rétorika (Rét.). Telosz Kiadó, Budapest.
BARTHES, Roland. A régi retorika. Emlékeztető. In: Thomka Beáta szerk. Az irodalom elméletei III. Jelenkor, Pécs 69–169. old.
GENETTE, Gerard 1970/1977. A leszűkült retorika. In: Helikon Világirodalmi Figyelő 1977/1. 60–77. old.
NEMESI Attila László 2012. Retorika és pragmatika: az implikatúra fogalmának klasszikus gyökerei. In: Magyar Nyelvőr 2012/3. 249–272. old.
PERELMAN, Chaim 1982. The realm of Rhetoric. University of Notre Dame Press, London.
QUINTILIANUS, Marcus Fabius 2009. Szónoklattan. Kalligram, Pozsony
Retorikai lexikon (Ret.lex) 2010. Kalligram, Pozsony. Főszerk.: Adamik Tamás
RICHARDS, Ivor Armstrong 1936/1977. A metafora. In: Helikon Világirodalmi Figyelő 1977/1. 120–128. old.
Stilisztikai lexikon 2004. Tinta Könyvkiadó, Budapest. Főszerk.: Szathmári István
VÍGH Árpád 1977a. A retorika újjászületése. In: Helikon Világirodalmi Figyelő 1977/1.
VÍGH Árpád 1977b. A liége-i retorika. In: Helikon Világirodalmi Figyelő 1977/1. 140–149. old.

   

JEGYZETEK

*	A nem (genus) és a faj (species) fogalma a retorikai meghatározásban játszik alapvető szerepet. A logika szerint egy dolgot úgy lehet a legkönnyebben meghatározni, ha megadjuk a hozzá legközelebbi nemet, majd felsoroljuk azokat a megkülönböztető jegyeit, amelyek az ugyanabba a nembe tartozó többi fajtól megkülönböztetik. például az asztal esetében: Az asztal olyan bútor (nem), amelynek négy lába és egy vízszintes lapja van, valamint étkezésre és munkavégzésre használható. (vö. Ret.lex. 2010)
**	Szinekdoché: nem és faj felcserélése: "Ömlik a vér száján és orrán a vadnak." – Arany János a farkas megnevezés helyett a vad nemfogalmat használja; rész és egész felcserélése: "1956-ban Európa fölkapta a fejét." – a földrész nevét mondjuk az országok neve helyett. A szinekdochéhoz tartozik még a határozott és határozatlan számnév felcserélése (pl. "Fényes csillagok milljom-ezerével" – Arany), valamint az egyes szám használata többes szám helyett (pl. "Most rabló mongol nyilát zúgattad felettünk" – Kölcsey).
***	Metonímia: térbeli: "Jöjjön elő Bárc, a falu, mind." (Arany); időbeli: "Mit rákentek a századok, / lemossuk a gyalázatot." (Petőfi); de lehet még ok–okozati viszonyon alapuló (Jókait olvasom), amikor az okozót emeljük ki, nem az okot.