A JELROMLÁSRÓL^*

Az ember által használt különböző típusú jelrendszerek funkcionálásakor a jelromlás jelenségét, elvi-elméleti szempontból az általános információelmélet (lásd RÉNYI 1960; 1966) és kommunikációelmélet felől közelíthetjük meg. Másként fogalmazva, saját kidolgozott és alkalmazott közléselméleti-információelméleti etnoszemiotikai kutatásaink keretében: a humán és technikai-műszaki információtovábbítás, valamint a természeti és társadalmi kommunikáció zavaraként értelmezzük, mely egyaránt megfigyelhető, tapasztalható a verbális és a non-verbális kommunikációban (vö. GRÁFIK 1992; 1998).

Kiindulási pontként fölidézzük az általános információelmélet, illetve a kommunikációelmélet legismertebb, legelterjedtebb modelljeit.

Claude E. Shannon – hírközlési rendszerekre vonatkozó – megállapítása nyomán ma már általánosan elfogadott, hogy minden kommunikációs folyamat leírható egy absztrakt modellel (SHANNON – WEAWER 1972; 1986). Ez a modell később a kommunikáció jelképévé vált. (1. ábra)

 

1. ábra. A hírközlési rendszerek
információelméleti modellje

 

Amint az ábráról leolvasható, a kommunikációs rendszer egyik oldalán található az információforrás, a kódoló és az adóberendezés, a másik oldalon található a vevőberendezés, a dekódoló és a felhasználó. A két oldalt a jeleket továbbító csatorna köti össze. A csatornában haladó jelekre sajnos mindig hatnak zajok, amelyek megnehezítik, vagy akár lehetetlenné tehetik az információátvitelt.

A társadalmi kommunikáció kutatói (vö. JANOUSEK 1972) szélesebb összefüggésbe ágyazottan jelenítik meg a Shannoni-i modellben a közösségben élő ember viszonylatait a kommunikációs folyamatban. A modell (lásd HORÁNYI 1977; továbbá KOMMUNIKÁCIÓ) azonban – kisebb finomításokkal, kiegészítésekkel – végső soron ugyanaz (2. ábra):

 

2. ábra. A kommunikációs folyamat modellje

 

Az üzenet minden esetben egy megegyezésen alapuló kód segítségével történik, melynek alapja a jel.

A kommunikáció interakciós folyamat: a vevő és az adó részéről is jelek, jelzések kibocsátása és észlelése, illetve átadása és vétele történik, miközben kölcsönösen hatnak egymásra.

A fentiekből következően megkerülhetetlen a jeltudomány, a szemiotika (lásd HORÁNYI – SZÉPE 1975; VOIGT 1977) viszonya a jelromláshoz. Ugyanis: információ és jel, jel és információ elválaszthatatlan egymástól. Az információ jelekben ölt testet, s valamely tárgy, jelenség, történés, esemény csak akkor és annyiban válik jellé, tölt be jelfunkciót, amikor és amennyiben információt hordoz, jelentést tartalmaz (vö. SCHAFF 1960; 1967). Erre a – társadalomtudományi szempontból fontos – összefüggésre már az információelmélet kutatói is fölhívták a figyelmet. Az 1960-as években a matematikus Kalmár László szerint szükséges az információelmélet továbbfejlesztése, s rámutatott, hogy a jelek, jelsorozatok alakjában továbbított információ (üzenet) mennyiségi vizsgálatán túllépve, az információ tartalmi-minőségi vonatkozásaival is törődni kell (lásd KALMÁR 1962).

Ezen a ponton megemlítjük, hogy ez a kérdés az 1970-es évek közepén Józsa Pétert is foglalkozatta, mint azt egy előadásának, illetve annak később közzétett közlésének: "3. A jelentés problémája. A szemiotikai és metaszemiotikai rendszerekben" c. fejezetében megfogalmazta: "Ha most a természetes nyelv szféráját elhagyva, a mítosz, az esztétikum, a szokásrendszerek, egyáltalán, a »szimbolikus formák« és az »ideológiák« területére lépünk, s azt a kérdést tesszük fel, hogy ezekben a jelentés szemantikai vagy pragmatikai fogalom-e, ez valójában egy másik kérdést takar: szemantika és pragmatika menynyiben és hogyan határolandó és határolható el ezekben a szférákban. A kérdésre nyilvánvalóan nincs egységes válasz."

Józsa Péter a probléma kezeléséhez négy ún. kritériumot vezetett be, "amelyek segítségével a nem nyelvi, illetve metanyelvi (a nyelvet felhasználó) szemiotikai szférák a szemantika és a pragmatika elhatárolhatósága szempontjából rendezhetők és tipizálhatók."

Ezek az alábbiak (bővebb kifejtésük a hivatkozott tanulmányban):

a) A morfematikai egyértelműség, vagyis a legkisebb, már jelentéssel bíró szémák szemantikai meghatározottsága... (E kritériumhoz támpontul szolgálhat az az általam kidolgozott jeltipológia, amely többek között az »izomorf kód« kategóriáját tartalmazza: az ilyen kód jeleiben jelölő és jelölt egyenként megfeleltethetők egymásnak – ezt nevezi a francia irodalom egy része »szignaletikus kódnak«: természetes nyelv, hangírás, piktogrammok stb. –, s ez biztosítja a morfematikai egyértelműséget.)

b) A poliszémia. Nincs olyan kód, amelyben ne volnának poliszémikus elemek, de a kódok erősen különböznek egymástól abban, hogy a poliszémia mennyire jellemző rájuk... Az esztétikum a poliszémia par excellence birodalma. A poliszémia természetesen nem az értelem meghatározatlanságát jelenti, tehát nem azt, hogy az esztétikai alkotás végtelenül sokféleképpen vagy bárhogyan értelmezhető. Feltevésem szerint, minél inkább jellemző valamely jelrendszerre a poliszémia, jelentése annál inkább pragmatikus.

c) Az illető kódot alkotó jelek típusa a peirce-i hármas tipológia szerint. Az indexikus jelek szemantikai jelentése általában vitathatatlan. Elvileg a szimbolikus jeleké is az: a referensre, jelöltre stb. semmiféle materiális, analóg természetű utalást nem tartalmazó, tisztán konvencionális szimbólumokat egyszerűen nem lehetne használni, ha a használók körében szemantikailag nem volnának egyértelműen definiálva. Ugyanezt az ikonikus jelekről már nem mondhatjuk el. Az esztétikumot ismét ott találjuk az ikonikus póluson. Feltevésem szerint, minél inkább ikonikus jelekből áll valamely kód, jelentése annál inkább pragmatikus.

d) Az interpretánsok (jelhasználók) köreinek és típusainak definiálhatósága. A jelrendszerek különbözhetnek egymástól abban, hogy egy-egy esetben mennyiben lehet előre hozzárendelni az azt meghatározott módon használók és értelmezők körét. ... Feltevésem szerint, minél kevésbé határozható meg előre a valamely jelrendszert meghatározott mód(ok)on értelmezők köre, annak jelentése annál inkább pragmatikus." (JÓZSA 2003. 191–192. old.)

Visszatérve magához a jel-hez, mint központi fogalomhoz, a szinte áttekinthetetlen bőségű és változó szemléletű meghatározásoktól itt is eltekintve, csak három változatot idézünk:

– Ch. Morris (MORRIS 1938) nagyon általánosan a következő meghatározást adja: "... a jel valami egyebet reprezentál vagy helyettesít, mint önmaga." (Idézi, csakúgy, mint az alábbi meghatározásokat FÜLÖP 1996)

– L. O. Reznyikov szerint: "A jel egy anyagi, gondolatilag felfogott tárgy (jelenség, hatás), amely a megismerés és a kommunikáció folyamataiban egy más tárgyat (illetve más tárgyakat) képvisel, és az erre vonatkozó információ képzésére, tárolására, átalakítására és továbbítására használják" (RESNIKOW 1968).

– Kelemen János véleménye szerint: "Jel minden olyan anyagi tárgy, tulajdonság, jelenség, amely egy rendszer keretei között az egymással érintkező emberek számára arra szolgál, hogy a külső világra vagy a belső élményekre vonatkozó gondolati-érzelmi tartalmakat az egyik fél a másiknak átadja" (KELEMEN 1971)

A jel tehát mindig helyettesít valamit, s ezt a valamit – dolgot vagy dolgok osztályát – a jel tárgyának, jeltárgynak, jelöltnek nevezzük. Ezt a helyettesítést, vagyis azt a folyamatot, amelyben egy dolog jellé válik, jelként funkcionál, és jelként fogják fel, Morris nyomán szemiózisnak nevezzük. Morris "A 'szemiózis' három dimenziójaként határozza meg, a szemantika, szintaktika és pragmatika kategóriáit. Ezek nem a jelrendszerek sajátosságai, hanem a velük foglalkozó jeltudomány egyes területei. (Metarendszerek.)" (VOIGT 2011. 72.)

A jelek osztályozása, a jeltipológia a szemiotika egyik központi problémája. Az első máig ható jelosztályozás Peirce műve (PEIRCE 1931–1935). Már 1867-ben felállított egy rendszert, amelyet azután az évek során állandóan bővített és tökéletesített (3. ábra). Három szempont alapján osztályozta a jeleket, s így három hármas csoportot, úgynevezett trichotómiát kapott (lásd VOIGT 2011. 31–41. old.):

 

3. ábra. Pierce jelosztályozása

 

– Az első szempont: a jelek minősége önmagukban. A jel lehet tiszta minőség (Qualisign = quality+sign), egyedi létező (Sinsign = singular+sign) vagy egy általános törvény (Legisign = legi [lex]+sign).

– A második szempont: a jelek viszonya tárgyukhoz. A jel képviselheti a tárgyat a hasonlóság alapján (ikon), a tér- és időbeli érintkezés alapján (index), vagy egy önkényes szabály alapján (szimbólum).

– A harmadik szempont: a jelek viszonya az interpretánshoz. Ebből a szempontból a jelek jelölhetnek egy lehetőséget (Rheme = olyan kijelentés, közlés, amely általános, nem asszertorikus [asszertorikus = a logikában vitathatatlan ténymegállapítás]), egy tényt (Dicisign = a latin dicentum – megállapításból), vagy egy törvényt (Argument = érv, érvelés).

Az egyes jeltípusok kölcsönös kapcsolatai alapján Peirce a jelek tíz osztályát határozta meg. Rendszerében kitüntetett szerepe van a második triádnak. Az ikonok, indexek és szimbólumok szerinti jelfelosztás a legalapvetőbb. A később mások által kidolgozott jeltipológiában is megtaláljuk, mint alapot, ezt a triádot.

A három alapkategóriát Peirce a következőképpen határozta meg: "Az index olyan jel, amely elvesztheti azt a jellegzetességét, amely jellé teszi, amennyiben az általa jelölt tárgy nincs jelen, de nem veszti el ezt a tulajdonságát (amely jellé teszi), ha az interpretátor nincs jelen."

– Az index "annál fogva vonatkozik az objektumára, amelyet jelöl, hogy magán viseli objektumának valóságos hatását", azaz közvetlen kapcsolat van a jel és a jelölt között. Az index vagy a megjelölt tárgy tulajdonsága, produktuma, vagy olyan tárgy, amely térben és/vagy időben érintkezik vele. Például a füst és tűz, vagy a szín és virág.

– Ikonról beszélünk akkor, ha a jel és a jelölt között valamilyen minőség azonos, amikor hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek. Az ikon olyan jel, amely az általa jelölt tárgyra csupán önmaga sajátosságainál fogva vonatkozik (...) akár jelen van ez a tárgy aktuálisan, akár nincs."

Peirce az ikonokat két csoportra osztja: képekre, amelyek a megjelölt tárgy tulajdonságait is ábrázolják (például festmények, szobrok, fényképek), és ábrákra, amelyek a jelölt tárgy részei közötti arányokat, viszonyokat ábrázolják (például térképek, diagrammák).

Más szerzők az ikonoknak egy harmadik típusáról is beszélnek, a metaforákról, amelyeknél a hasonlóság bonyolult formán, a jelképiségen alapul.

– Szimbólumnak nevezzük a jelet, ha közte és a jelölt közt egy önkényes konvenció létesít kapcsolatot, azaz a viszony hozzárendelés jellegű. "A szimbólum a jelölt tárgyat egy törvénynél fogva jelöli, rendszerint egy általános ideával való asszociáció révén, s eközben a törvény teszi a szimbólumot olyanná, hogy megfelelhessen a jelölt objektumnak" – írja Peirce.

Peirce osztályozásának nagy előnyeként tartják számon azt a jellegzetességét – amelyet önmaga is hangsúlyozott –, hogy nincs merev válaszfal sem a trichotómiákon belül, sem a trichotómiák között. "Peirce szemiotikai osztályozásának egyik leglényegesebb vonása az éles elméjű meglátás, hogy a jelek három alaposztálya közötti különbség csak a viszonylagos hierarchia különbsége" (– írja JAKOBSON 1969 – idézi FÜLÖP 1996.).

A jelromlás jelensége szinte minden információelmélettel és kommunikációelmélettel foglalkozó általános műben, különösen a csatorna, kód, zaj, redundancia, jelentésátvitel, illetve jelentésváltozás fogalmaknál kerül/het előtérbe.

A jelromlás jelenségénél kiemelten hangsúlyoznunk kell, hogy a jelromlás – mint arra már bevezető gondolatainkban is utaltunk – valójában a kommunikációs kultúra zavaraként értelmezhető. Mégpedig olyan zavarként, melyben a kommunikációs folyamatban különböző hatások eredményeként a megvalósuló kommunikációban úgynevezett diszfunkciót okozó tényezők hatnak. Ezek a legáltalánosabb megközelítésben az alábbiak lehetnek:

– a közös kódok hiánya vagy a kód korlátozottsága

– a csatorna hiánya vagy a csatorna korlátozottsága

– a kommunikációs cselekvés egyéb zavarai

Maga a jelromlás azonban nemcsak a fentiek egy-egy viszonylatában jöhet létre, hanem egyidejűleg akár több síkon is együttesen (kombinálódva) hatva "eredményez" kommunikációs zavart. A jeltudomány oldaláról ez azt jelenti, hogy a fenti zavarok, a szemiozis mindhárom dimenziójában (szintaktika, szemantika és pragmatika) realizálódhatnak, illetve megfigyelhetők.

A szemiozis egyes dimenzióikban – különösen a közvetett kommunikáció műszaki eszközökkel történő megvalósításánál – erős/ebb/ek lehetnek az információ-továbbítással kapcsolatos technikai vonatkozású tartalmak

Információ–továbbítás viszonylatban:

– csatorna: (fizikai eszköz: a hanghullám, fénysugár, rádióhullám, telefonkábel, idegrendszer)

– közvetlen vagy interperszonális

– közvetett (médiakommunikáció)

– kódolás: az információ forrás az üzenet tartalmát szimbólumokba kódolja, hogy az a csatornán való áthaladásra alkalmas jelformát öltsön.

– kommunikációs zaj: a kommunikációs folyamat zavartalanságának akadályait zajnak hívjuk.

Csökkentik az üzenet befogadásának hatékonyságát. Fajtái: – csatornazaj: üzenet átadásának folyamata közben (mikrofonhiba) – környezeti zaj: dekódolás folyamata közben (külső zaj) – szemantikai zaj: üzenetek megformálása során (nyelvhelyességi, stiláris hiba, fogalmazási- vagy beszédhiba).

– redundancia (funkciói)

– technikai jellegű: a kommunikátorokat segíti az üzenet pontosságának ellenőrzésében.

– társadalmi dimenziót biztosít

– csökkenti a szemantikai zajt, az ismétlés révén

– entrópikus üzenet feloldásában is van szerepe, eszköze a körülírás, magyarázat.

– segít megoldani a közönséggel kapcsolatos problémákat

Más esetben viszont, mint pl. a közvetlen emberi (interperszonális) kommunikációban – a nyelvnek, mint elsődleges jelrendszernek használata következtében – a nyelvi vonatkozások (pl. jelentés-interpretálás) dominál/hat/nak.

Jelentés–interpretálás viszonylatban:

– Jelentésromlás a jobbágy szó a középkorban katonát jelentett, csak később társult hozzá a ma ismert paraszt jelentés; tehát egy negatív jelentés (egy alacsonyabb társadalmi osztály) kapcsolódott a szóhoz, továbbá a köznyelvben egy ugyancsak negatív minősítő fogalomként meghonosodva, gyakran használt kifejezés.

– Jelentésjavulás esetén pozitív jelentést kapcsolunk egy korábban becsmérlő szóhoz. Példa rá a fejvadász szó: régen fizetett gyilkost jelentett, ma egyfajta munkaközvetítőt.

– Jelentésszűkülés során a szó jelentése behatárolódik. Például az állat szó a középkorban bármilyen lényt vagy tárgyat jelenthetett (vö. asszonyállat).

– Jelentésbővülés: szójátékkal élve a legremekebb példa a remek szóé, ami valaha főnév volt és a vizsgadarabot jelölte, amit a tanoncnak kellett elkészítenie, hogy céhmesterré válhasson. A szó később jó minőségű értelemben melléknévvé vált.

– Jelentéscsere: a szó új jelentést kap, a régit pedig elhagyja. Gyarmat szavunk jelentése valaha egyszerűen településvolt (vö. Balassagyarmat, Füzesgyarmat stb.), az újkortól azonban áttevődött az európai államoktól függő területekre.

– Jelentésátvitel az, amikor egy szót valamilyen hasonló vonás alapján másvalamire is kezdünk használni. Például tűzfalnak nevezzük azt a programot, ami számítógépünket védi az illetéktelen behatolás ellen.

Jelentésátvitel/jelentésváltozás tekintetében akár több vonatkozásban is példa lehet marha szavunk. A magyar "marha" szó becsmérlő jelentése elég újkori, eredetileg egy (latin–német) árucikket, majd értéktárgyat jelentő szó volt, később lett általában "jószág", majd "lábas jószág", majd "szarvasmarha", s legutóbb "barom" jelentése. Azaz: "Marha szavunk germán eredetű (bajor–osztr. markat, marchat, marchot; ma Markt). Végső forrása a latin mercatus (vö. HADROVICS 1985). A magyar szó eredeti jelentése 'vagyon, ingó vagyon, kincs'; 'szarvasmarha' jelentésben a XVI. század végétől adatolható." – (NYOMÁRKAY É. n.)

A továbbiakban eddigi kutatásaink alapján a néprajztudomány által föltárt sajátos jelrendszer; a tulajdont jelölő jelek, röviden tulajdonjelek, valamit egy sajátos tárgycsoport, az ún. céhemlékek vizsgálatán mutatjuk be a jelromlás jelenségét.

 

A TULAJDONJELEK

Elöljáróban hangsúlyoznánk, hogy mivel a tulajdonjelek javakon, tárgyakon voltak/vannak, valójában egy olyan sajátos helyzetről beszélhetünk, ahol és amikor a tárgy valójában a jel hordozója. DE! Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy maga a tárgy is lehet jel, illetve, hogy az emberi kapcsolatokban, a társadalmi érintkezésben a tárgyak önmagukban is jel funkciót tölthetnek be.

A tulajdonviszonyok jelölésére már az emberi együttélés igen korai – törzsi, nemzetségi – szakaszában módot keresett és talált a közösségben élő ember. A (közösségi, majd a magán-) tulajdon fogalmának és intézményeinek kialakulása szükségszerűen maga után vonta a tulajdonviszonyok rögzítésének és kommunikálásának gyakorlatát (lásd GRÁFIK 1972; 1976; 1992a; 1995). Az írásbeliséget megelőző korban az egyes ember ill. közösség tulajdonát képező javakon, tárgyakon, dolgokon bizonyos jelek, ábrák jelezték, hogy a jelekkel, ábrákkal ellátott javak, tárgyak, dolgok valakihez – foglalás, birtoklás, tulajdonolás jogán és szintjén – tartoznak.

Azon jelféleségeket, melyek a javakon, tárgyakon, dolgokon azoknak egy adott egyénhez vagy közösséghez való tartozására utalnak, a néprajztudomány összefoglaló néven tulajdonjeleknek nevezi. E tulajdonjelek rendkívül változatosak. Milyenségük függ egyrészt az anyagtól, melyen alkalmazzák: fa, kő, vas, bőr, textil, stb. másrészt attól a technikai- technológiai eljárástól, mellyel létrehozzák: rovás, vésés, égetés, varrás, hímzés, festés stb. (GRÁFIK 1974; TÁRKÁNY SZŰCS 1959; 1965; 1968).

A tulajdonjelek szinte a világ minden táján és népénél, széles körben elterjedtek, használatuk és alkalmazásuk általánosan a szokásjog, s bizonyos korszakokban, valamint országokban, ill. országrészekben a tételes jog által is elismert. A tulajdonjelekkel ellátott javak között kiemelkedő helyet foglalnak el azok, melyek a hagyományos gazdálkodás és életforma legfontosabb tárgyi kellékei, összetevői: fa, fából készült használati eszközök, textília, állatállomány, stb. (Összefoglalóan lásd: TÁRKÁNY SZŰCS 1981, 229–237. old.; GRÁFIK 1972; 1992b valamint GRÁFIK 1974; 1981b)

Az írásbeliség előtt, e tulajdonjelek túlnyomó többségében egyenes, illetve hajlított vonalakból, valamint a kombinációiból állottak. A magyar tulajdonjeleknek több mint százezer alaki-formai változatát ismeri a néprajzi kutatás, melybe természetesen már beleértendők az igen jelentős számú, betűjegyeket tartalmazó, monogramos tulajdonjelek is (Lásd: WOLFESTINE 1970; WATT 1966, 1967; TÁRKÁNY SZŰCS 1958, 1969, 1987; GRÁFIK 1981a; 1981c).

A tulajdonjelek túlértékelésének elkerülése, valamint a tulajdonjelek helyes értelmezése érdekében e vázlatos bemutatás keretei között is szükségesnek tartjuk – korábbi kutatásaink alapján – hangsúlyozni az alábbiakat:

1. A tulajdonjelek minden változata, mind kommunikáció- illetve információelméleti, mind szemiotikai értelemben is jelként szerepel.

2. A tulajdonjelek elsődleges funkciója az emberek és a javak között fennálló valamilyen szintű tulajdon-viszony (foglalás, birtoklás, tulajdonolás) jelzése.

3. Az alapvető funkcióhoz kiegészítő vonatkozások, járulékos funkciók (védő, bajelhárító, aláírást helyettesítő) is kapcsolódnak, ill. kapcsolódhatnak.

4. A tulajdonjelek alaki-formai megjelenése az anyag és a technika korlátain belül nagymértékben, ha ugyan nem teljesen önkényes, azaz ismeretlen a tulajdonjelek bárminemű alaki-formai meghatározottsága; mindenki tetszés szerinti jelet alkot, annak az alapvető követelménynek a betartásával, hogy egy adott térben és időben jele ne egyezzen meg másokéval.

5. A tulajdonjelek alaki-formai változataikban nem fejezik ki tulajdonképpeni jelentésüket, azaz tulajdonjelként használt jel a népi kultúrában más tények és viszonyok jelölésére illetve jelentetések továbbítására is alkalmazható.

6. A tulajdonjelek jelentéstartalmának összességét csak a közösség tagjainak a tulajdonjelekkel ellátott javakkal szemben magatartásából állapíthatjuk meg teljes bizonyossággal.

7. Egy adott tulajdonjelnek a társadalom által elismert és elfogadott volta nem foglalja magába, hogy a társadalom minden tagja tudja: az adott jel kihez tartozik. A tulajdonjelek előzetes elismerése nem szükségszerű; hivatalos jegyzékekben, lajstromokba vételük történelmileg késői fejlemény.

A tulajdonjelek esetében tehát a hagyományos kultúrá/k/nak egy olyan információs rendszerével állunk szemben, melynek információközlője a valamilyen szintű tulajdonviszony letéteményese (foglaló, birtokos, tulajdonos, stb.), információfogadója pedig a társadalom többi tagja. Az információt az ún. fizikai hordozók: a formailag változó, variálódó, kombinálódó rovott, vésett, égetett, festett, varrott, hímzett stb. tulajdonjelek halmaza, valamint az ezekhez kapcsolódó jelentéstartalom adja. E jelentéstartalom, szemantika rendkívül összetett. Mindezek alapján rendszerünk általános sémája az alábbi (4. ábra):

 

4. ábra. A tulajdonjelek információközlő
kommunikációs modellje

 

Eltekintve a tulajdonjelek információközlő, kommunikációs funkciójával, szerepével kapcsolatos sajátosságainak részletezésétől (lásd: GRÁFIK 1972; 1977; 1984), tanácskozásunk központi témájával kapcsolatban hangsúlyozottan ki kell térnünk az információt közlő rendszerek egy fontos jellegzetességére; a mindenkor jelenlévő, s különböző mértékben funkcionáló, közlést akadályozó tényezőre, a zaj-ra. Rendszerünkben ez alapvetően kétféle lehet: 1. természetes, 2. mesterséges.

Természetes zaj. A jelek valamely természetes folyamat által bekövetkezett romlását, megrongálódását foglalja magában, melynek eredményeképpen a jelek fizikai hordozójában olyan változás áll be, mely megakadályozza jelként való funkcionálásában.

Mesterséges zaj. Ez esetben tulajdonképpen tudatos jelrontásról van szó, melynek rendszerünkben az a célja, hogy a jel megmásításával, annak célirányos megváltoztatásával, alkalmasint teljes eltűntetésével a korábban jelzett jogviszonyt, pontosabban annak demonstrálását megszüntesse, illetve egy újat jelezzen (rendszerint a jelrontóét, illetve annak megbízójáét). Azt látjuk tehát, hogy a tulajdonjelek megléte a javakon még nem jelentette a teljes (jog)biztonságot. Különösen a lábas jószágokon változtatták meg a jeleket csalárd célból, ahogy a régi szólás mondja: "kivették a jegyiből". Például az állatoknál használt füljelek nagy hibája, hogy könnyen utánozhatók és átalakíthatók. Az ún. szőrbilleg megváltoztatása is egyszerű. A sütött bélyeg eltűntetése, megváltoztatása már nehezebben ment, többnyire olyanformán próbálkoztak, hogy a régi bélyegre rásütöttek egy újat, de az ilyen forrt, forradott, rontott bélyegek könnyen gyanúba hozták a tulajdonost. Darvas József a XIX. század első feléből olyan kovácsokról ad irodalmi tudósítást, aki hamis jószágbélyegzők készítésével kerestek legtöbbet: "Még a kovácsoknak ment legjobban, de – azt mondják – ők is a hamis jószág-bélyegzők készítésével kerestek legtöbbet. Abban az időben ugyanis már igen megszaporodtak a betyárvilág előfutárjai: a jószágtolvajok, lókötők, akik jól megfizették azokat a kovácsokat, akik segítettek nekik a lopott állatok 'átkeresztelésében'."(DARVAS 1948. 47.)

 

5. ábra. Monogramot tartalmazó bélyegzővas
(magántulajdon)

 

Példánk (5. ábra) egy (főként állatokon alkalmazott) égetett jel (sütött bélyeg, "billog") létrehozására szolgáló bélyegzővas – a kovácsmester kisebb beavatkozásával – lehetséges átalakítására:

 

A CÉHEMLÉKEK

A céh egy – foglalkozási azonosságon, illetve a termelésben és értékesítésben összetartozáson alapuló – körülhatárolható közösség. Ugyanakkor azonban, amikor a céh tagjai önmagukat összeszervezték, a társadalom más tagjaitól, csoportjaitól ugyancsak jól definiálhatóan elkülönültek. Ennek a kettős viszonylatnak megfelelően kialakult egy belső és egy külső kapcsolattartási, kommunikációs gyakorlat.

A céhek szervezeti, működési rendje – a fentieknek megfelelően – sok egyéb törvényi előírás, szabály, szokás mellett olyan tárgyi kellékek (ezek ma muzeális tárgyak, az ún. céhemlékek, lásd GRÁFIK 2008a) meglétét is föltételezte, illetve szükségessé tette, melyek fontos szerepet kaptak a tagok egymás közti és a társadalom más csoportjai, rétegei közötti kommunikációban (lásd NAGYBÁKAY 1967; 1995).

Az esetleírások azt mutatják, hogy e tárgyak az emberi kapcsolatteremtés bizonyos rituális és köznapi alkalmaiban egyfajta vizuális nyelv – képes beszéd elemeiként funkcionáltak (vö. GRÁFIK 2008b). Másként fogalmazva a társadalmi kommunikációnak az a sajátos módja és formája valósult, illetve valósul meg, amelyet nem-verbális kommunikációként szoktunk leírni (lásd POYATOS 1982; vö. KLEINPAUL 1888; 1972; továbbá lásd WACHA é. n.).

A jelenség a szigorúan vett nyelvtudományi megközelítés szempontjából analóg a nyelv és beszéd dichotómiával (vö. SAUSSURE 1967. 37).

Egy korábbi tanulmányunkban csak a cégéreket vizsgálva (GRÁFIK 2008b) azt tapasztaltuk, hogy a nyelvi jelek szerepét a megvalósuló kommunikációban az egyes tárgyak töltik be, azaz a nem-verbális kommunikáció egyfajta tárgy-nyelv realizálódásával (lásd GRÁFIK 1992. 5–18; 1998. 9–26. old.) valósul meg.

A cégérekkel (de valójában minden tárggyal) létrehozott tárgy-nyelvi kommunikációra is érvényes, ami általánosságban a nyelvre: "Az egyének között, akiket a nyelvezet ily módon összefűz, kialakul valamiféle átlag: mindannyian – bár nem pontosan, de megközelítőleg – ugyanazokhoz a fogalmakhoz kapcsolódva ugyanazokat a jeleket reprodukálják." (SAUSSURE 1967. 30.)

A cégér azonban csak egy tárgytípus a céhjelvények (lásd GRÁFIK 2008a. 155) azon sorában, melyek ugyancsak részesei annak a sajátos kommunikációs folyamatnak, illetve elemei annak a speciális kommunikációs rendszernek, amely szemiotikailag, pontosabban etnoszemiotikailag értelmezhető.

A legkülönbözőbb céhjelvényeket vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy azok olyan tárgyak, amelyek egyrészt közvetlenül, azaz ikonikusan, vagy index-szerűen utalnak a céh vagy a céhtag tevékenységére, illetve a közösségre. Másrészt azonban az is megfigyelhető, hogy vannak esetek, amikor valamilyen más – részben önkényesen megválasztott – tárgyat vagy ábrázolást használtak jelképként, mely mintegy szimbólum kap szerepet a kommunikációban. E triádikus vonatkozás megfelel a klasszikus jeltipológia követelményeinek (lásd föntebb és vö. SEBEOK 1976. 117–142. old.).

A képlet tehát látszólag egyszerű. A céhjelvények jelekkel, ábrákkal, képekkel, ábrázolásokkal adták hírül a céhek, illetve tagjaik tevékenységét, pontosabban a szakmai specializációt, a mesterek műhelyét, a szolgáltatás üzletét, stb. Attól függően tehát, hogy egy adott céhjelvény milyen ismeretek, tartalmak, azaz szemantika közlése céljából funkcionált, lehetett egyszerű és összetett, pontosabban egy elemű és több elemből álló.

Az összetett tartalmakat közvetítő, következésképpen több elemből álló céhjelvény egyes alkotó egységei (jel elemei) elméletileg ugyan lehettek homogének, azaz csak ikonikus, vagy index-szerű, illetve szimbolikus jeleket használtak, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a jel elemek ilyen esetekben többnyire kombinálódtak, azaz a különböző jel típusok egyaránt előfordulnak.

A jelölt tárgyak anyaga és a jelalkotás technikai–technológiai megvalósítása, a jel kivitelezése önmagában is lehetővé teszi a spontán jelromlást, de természetesen megfigyelhető a tudatos jelrontás is!

A fentiekben ismertetett – s a hagyományos/hagyományozott népi műveltség tárgyi kultúrájában megfigyelhető – jelvilágból lássunk néhány konkrét példát a jelromlás jelenségére a céhemlékek köréből.

Példák a jelromlásra:

 

6. ábra. A győri magyar szabók XVIII. századi céhzászlója
(Xántus János Múzeum Ltsz.:C.64.195.1)

 

A győri magyar szabók céhzászlója, melyből a használatból kikerülve a zászlóképet kivágták (6. ábra). A kivágott zászlóképek tárgyát a fölö tte olvasható feliratok őrizték meg. A zászló A oldalán: "AZ B(ecsületes) MAGYAR SZA(bó) / ZEH ZÁSZLÓJA / 1.7.6.2"; B oldalán: "AZ B(ecsületes) MAGYAR SZABÓ / ZEH ZÁSZLÓJA / 1707" olvasható. A zászló korának meghatározásánál a két eltérő évszám zavaró. A zászlón szereplő – 1743-ban – adományozott városcímer azonban egyértelművé teszi, hogy a készítés 1761–2., a másik évszám megfejtése még várat magára. Továbbá a feliratok szerint az A oldalon Szent István királyt és Szent Imre herceget, a B oldalon Szűz Máriát, Magyarország védasszonyát ábrázolták.

"A meggypiros damasztra varrt ovális képek egyike – a zászló A oldalán – a Szent Korona felajánlásának jelenetét ábrázolja. Hagyományos elrendezésben Szent István, Szent Imre és a felhőkön trónoló Patrona Hungariae figurájával. A Szent Korona, az országalma és a jogar bojtos párnán Szent Imre herceg kezében láthatók, Szent István jobb kezével csak rámutat az uralkodói ékszerekre. A hermelinpalástos szentek zsinórgombos ruhája emlékeztet a szabószakma sajátosságaira."

 

7. ábra. A győri magyar szabók XIX. századi céhzászlója
(Xántus János Múzeum Ltsz.: 56.65.3)

 

Mivel a céh XIX. századi zászlójának (lásd itt 7. ábra) és a XVIII. századi zászlónak a képei azonos témájúak, feltételezték, hogy a képek a korábbi zászlóról kerültek át az újra. Azonban az előző zászlón szereplő képkivágás mérete és alakja jóval nagyobb az új ovális zászlóképeknél.

 

8. ábra. A győri fazekas céh zászlója
(Xántus János Múzeum Ltsz.: C.64.115.1))

 

Más példa (8. ábra): "Az 1826-ban készült meggypiros damaszt, felületén szerepet kapott a céhzászlóra festhető minden jellegzetes dekoráció, szöveg és ábrázolás (azaz JEL – az előadó megjegyzése). A szervezet megnevezése és a mesterek nevei mindkét oldalon azonosak: NAGY GYŐRI MÁZOS FAZEKAS CZÉH ZÁSZLÓJA 1828 / ..."

A mesternevek egy része olvashatatlan, viszont azonosíthatóan szerepel a győri fazekasok 1843-as korsóján (9. ábra).

 

9. ábra. A győri fazekas céh korsója
(Xántus János Múzeum Ltsz.: C.64.172.4)

 

"Egyfülű, zöldmázas cserépkorsó. Elején rátétes két ág között középen két álló oroszlán asztalon álló vázát tart. Benne virág van. Mellettük két oldalon rátétes betűkkel az "AZ / GYÖRI / ERDEMES / FAZIKAS / CZEH / KORSOJA / MARTUUS / HO 6 IK / 1843" felirat, hátul a két oldalon a mesterek nevei. A korsón olvasható mesterek szerepelnek a mesterkönyvben. Ebből kiderül, hogy (...) két Frisman Antal szerepel a mesterkönyvben. Eszerint az egyikük 1790-ben (...) a másikuk 1837. január 4-én "az N(emes) Chében bé vetetődött mint Mester Embernek". Feltehetően a korsó esetében az utóbbiról lehet szó, hiszen a korsót 1843-ban készítették, másrészt a többi mester 1809 és 1848 között vált mesterré."

A kialakított/kialakult konvenciók, egyezményes jelek, ábrák, képek, szimbólumok alkalmazása egyáltalán nem tekinthető öncélúnak, a céhekbe tömörült kézművesek kizárólagosan belső ügyének. A céhjelvények évszázadokra, évezredekre visszanyúlóan jól szolgálták a korábban főként írástudatlan népesség (vizuális) kommunikációját.

További példák a jelromlásra (10. ábra): "... széles, barokk vonalú, domborúan faragott szegélyű fatáblácska a tapolcafői csizmadiacéh sérült behívó jelvénye (...) Az első lapjára festett ábrázolás nem vehető ki. A tábla teljesen sima, hátsó lapján a lekopott festésből mindössze egy nagy mustra körvonalaira lehet következtetni."

 

10. ábra. Céhbehívótábla
(Néprajzi Múzeum Ltsz.: 72362)

 

Vétel 1905-ben Lichtneckert József kereskedőtől.

Egy másik (11. ábra): fenyőfából kialakított, oldalain karéjosan fűrészelt barokkos pajzsalak. Felső és alsó részén vasszalagból kovácsolt erősítés van, valamint mindkét oldalán vaskarika. A tábla egyik oldalán piros és sötétkék–fekete festéknyomok láthatók. Másik oldalán, a szélekhez közelítően pedig négy pecsétviasznyom.

 

11. ábra. Céhbehívótábla
(Néprajzi Múzeum Ltsz.: 62930)

 

Vétel 1905-ben Lichtneckert József kereskedőtől, aki a Vas megyei Jákról származtatta, s a régi leíró cédula szerint céhbeli hirdetőtábla. Fazekascéh?!

Újabb példánk: szétnyitható réztábla (12. ábra), egyik oldalán végig zsanérral, fogó- és kioldó gombbal. Előlapján keretezett mezőben szegecsekkel rögzített betűkből álló – hiányos – szöveg és évszám olvasható. A hátoldalán az ugyancsak keretezett mezőben csak a szegecsek helye látszik.

 

12. ábra. Céhbbehívótábla
(Néprajzi Múzeum Ltsz.: 60.112.67)

 

Gáborján Alice gyűjtése alapján tudjuk, hogy Pajzs Lajos csizmadia ajándéka, aki szerint 1839–1946 között használták Nyíregyházán a csizmadia céh behívótáblájaként.

Mindazonáltal a konkrét céhjelvények elemzése során felszínre kerültek olyan jelféleségek, alkalmazások, melyek a kívülálló, kívülről érkező számára, illetve az utókor kései értelmezője nézőpontjából (de főként a korabeli ismeretek hiányából) következően bizonyos félreértésekre, félre értelmezésekre adhatnak okot.

A cégérnek azonban a hírverésen kívül más jelentősége is volt régebben. Akkor ugyanis, ha a segédből mester lett, az a jog is megillette, hogy mestersége cégérét kiakaszthassa házán az utca felé. Azaz, mintegy vizuálisan is jelezhette, hogy az adott céh tagja lett, munkájáért, annak főként minőségéért nemcsak ő felel, hanem a céh is felelősséget vállal. Éppen ezért, nem meglepő, hogy az egyik legsúlyosabb büntetés volt, ha a céh megvonta valamely mestertől a cégér kifüggesztésének jogát.

*

Mielőtt azonban összegeznénk a jelromlás példáiból levonható következtetéseket, jegyezzük meg, hogy a népi kultúrában, a hagyományos műveltség más területein, pl. a folklórban – jelesül a népköltészetben nyelvi síkon, nyelvi jelenségként – is hasonló folyamatok játszódnak le, de sajátos formában, illetve módon. Különös tekintettel a redundanciára, illetve annak nyelvi módozatira, mint pl. ismétlések, szóhalmozások, töltelékszavak stb.)

E téren kompetenciám meglehetősen korlátozott, így csak egyetlen, de talán elgondolkodtató (s lehetséges) összefüggésre hívnám föl a figyelmet. A népköltészetben megfigyelhető nagy számosságú variánsok és változatok létrejöttében mi a szerepe a jelromlásnak, illetve ott van-e a háttérben a jelromlás folyamata, s ha igen milyen módon, illetve formában, és milyen arányban, megoszlásban.

Továbbá: a társadalmi élet és kapcsolatok más területein további speciális jelenségei figyelhetők meg a társadalmi kommunikációban a jelromlásnak, melyekre nézve a konferencia előadói fognak példákat hozni.

 

JELROMLÁS A TÁRGYI KULTÚRÁBAN

A tárgyi kultúrában az első áttekintés és számbavétel alapján úgy tűnik, hogy a jelromlás túlnyomórészt a jel úgynevezett fizikai hordozójában (információátviteli szempontból tehát a csatorna és a kód síkján) bekövetkezett változás/változtatás (zaj/zavar) eredményeként jön létre.

Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy a szemiotika felől közelítve természetesen nem egy adott tárgy megsérüléséről, állagának "romlásáról" van szó (bár amennyiben a tárgy önmagában a jel, akkor ez a viszonylat sem zárható ki). Amennyiben azonban a tárgy sérülése során a tárgyon található egyéb jelek (ábrák, képek, feliratok, évszámok, szimbólumok) is sérülnek, torzulnak, azaz, értelmezhetőségük bizonytalanná válik, már szemiotikai szempontból egyértelműen jelromlásról beszélhetünk, melynek következményeként a jelenség mögött a szemiozis más és bonyolultabb összefüggései (információátviteli szempontból pl. a redundancia, valamint a kommunikáció egyéb zavarai, például a jelentés) is ott vannak.

1/ Természetes (A jelet hordozó anyagtól függően más és más jellegű lehet.)

1.1. Sérülés (a fizikai hordozóban)

1.2. Kopás (a jel-alakzatban)

1.3. A jelet létrehozó/alkalmazó változása (ez valójában a jelentésben és nem a fizikai hordozóban való "jelromlás")

1.4. Az eredeti jel és jelentés viszonylat gyengül, hiányos vagy eltűnik (a társadalmi és kulturális változások következtében; részben a hagyományos műveltség elemeinek, részben speciális, lokális, ismereteknek elhagyása/elvesztése, kihullása az emlékezetből)

2/ Mesterséges/szándékos

A mesterséges, illetve szándékos jelrontásnál, tanulságos jelenség, hogy lényegében ugyanaz az eljárás történik, mint a tulajdonjelek eredeti, jogbiztonságot célzó létrehozásában, megalkotásában figyelhető meg. Nevezetesen a hozzáadás és az elvétel elve, illetve gyakorlata.

Az információelmélet tételei szerint a jelek és jelrendszerek bizonyos megkötéseknek (a jelalkotás szabályainak) vannak alávetve, azaz vannak ún. "tiltott kombinációk". A tulajdonjelek rendszerében ez abban az alapvető igényben, követelményben valósul meg, hogy egy adott térben és időben minden egyén a másikétól eltérő jelet használ, azaz tilos két különböző embernek (más-más tulajdonosnak) ugyanazon jelet használnia.

Mivel pedig az információmennyiség fontos tulajdonsága az additivitás: azaz, ha egy X jel két egymástól független X' és X'' jel összekapcsolásából áll, akkor X jel információtartalma X' és X" jelek (összevonva már jel elemek) információtartalmának összegével azonos. Ez az eljárás a gyakorlatban az ún. hozzáadás révén valósul meg. A tulajdonjelek esetében azonban megfigyelhető az információmennyiség megváltoztatásának egy másik sajátossága is, mégpedig az, hogy ezt (az X' és X" jel elemekből álló) X jelnél úgy is elő lehet idézni, hogy az egyik jel elemet elveszem, azaz elvétel útján hozok létre új információtartalmat (ami nem föltétlenül kevesebb, de mindenképpen más).

Mindkét esetben eljárás-technikailag és logikailag azok a "lépések" figyelhetők meg, mint a jelalkotás folyamatában. Az "eredmény" ugyan formálisan ugyanolyan értékű és funkciójú új tulajdonjel, azzal a lényeges különbséggel, hogy a szándék valójában az eredeti jel megváltoztatásával, mind a jel-elemek, mind a jel egésze, mind pedig – és főként – a jel jelentéstartalma tekintetében az eredeti jel rontása, azaz végső soron maga a jelromlás.

Lássunk erre néhány elméleti példát (13–14. ábra), modellezve az egyenes vonalakból és a monogramokból álló tulajdonjelek köréből: