AZ ŐRVIDÉKI MAGYARSÁG SORSA

Gál Zsuzsa 1974-ben végzett terepmunkát Felsőőrön, majd ezt követően többször is, és összesen csaknem két évet töltött a kisvárosban. ¹ Az angolszász antropológiai elméletet és módszert követve, a társadalmi beilleszkedés és részvétel (participant observation), vagyis a közösségbe való "beépülés" alapján, kérdőívek felhasználásával vizsgálta a helyi magyarság gondolkodásmódját, nyelvi szokásait, és eközben különös figyelmet fordított a nyelvváltásra, mint jelenségre. A mindennapi történések módszeres megfigyelésének az alapján írta le a hagyományos paraszti értékrend és kultúra felcserélődését a városi életformával, az új viselkedésmintákkal, és az ezekhez kapcsolódó nyelvváltást, illetve nyelvválasztást. Kutatási eredményeit 1979-ben adta közre, és ez a könyve azóta is a nyelvcsere klasszikus leírásának számít.² A szerzőt felsőőri kutatásai, e műve tették világszerte ismertté.³

Gál Zsuzsa abból indult ki, hogy az öt őrvidéki magyar község már évszázadok óta nyelvszigetnek számított, miközben Felsőőrben már a XIX. század közepén több száz bevándorolt németajkú lakos élt számszerű kisebbségben. A földrajzi író, Fényes Elek (1807–1876) geográfiai szótára szerint 1851-ben: "Felső-Őr, Ober-Wart, magyar falu Vas vármegyében, Alsó-Őrtől északra 1 órányira, ugyancsak a Pinka [folyó] mellett, az Ausztriába és Stájerországba vivő országútban, 613 kat.[olikus], 140 reform.[átus], 300 evang.[élikus],10 zsidó lak.[ja.] Mind a három felekezetnek van saját temploma, papja és iskolája. Határa nagy ugyan, de a népességhez képest szűk. (...) lakosai szorgalmuk végett elsők a megyében; mert azonkívül, hogy a lentermesztés és szép lótenyésztés nagy divatjában van, még sok posztót, gyolcsot is szőnek, késeket és más vasműveket csinálnak, mesterségeket és igen élénk kereskedést folytatnak. Mind Alsó-, mind Felső-Őr sok tekintetben nevezetes helységek. Először a többi magyaroktól elszakadva csupa német faluktól vétetnek körül, még is nem csak magyar nyelvünket, hanem a reformátusok hitüket is fenntartották, holott ezen az egész vidéken reformátusok teljességgel nincsenek. Hogy Őrök voltak, s az ország határait a németek ellen védeni tartoztak, kitetszik [Anjou] I. Károly [Róbert] 1327-ki okleveléből, mellyben elismeri, hogy már [Árpád-házi] Béla, István és László királyok alatt Őri nemes szabadsággal éltek. Különös az, hogy Őr-Nagyság czímmel neveztetnek. (...) jelenleg (tudniillik 1851-ben) F. Őrben 41 nemes család és 106 háznép, A.[lsó] Őrben 26 nemzetség és 69 háznép találtatik. Jegyzésre méltó végre, hogy nemzetségek többnyire vezeték nevökről neveztetnek, p. o. [példának okáért] Ádám, Adorján, Andorkó, Balás, Bertha, Bertók, Fábián, Fülöp, Gál, Imre, Kázmér, Miklós, Orbán, Pál, Pongrácz, stb."⁴ Három évtized múltán, az 1880. évi népszámlálás idején Felsőőr lakossága 3410 fő volt, ebből 2720 magyar (79,76%), 613 német (17,97%), 14 horvát, 49 cigány, a többi egyéb.⁵

Az előbbiekből kiindulva szögezte le Susan Gal, hogy a nyelvcsere megértéséhez a helyi rétegződést etnikum szerint kell bemutatni. A felsőőri földművelők mind magyarok voltak, és zömmel református vallásúak. Az értelmiségiek (tanítók, orvosok, ügyvédek) és állami tisztviselők szintén magyar anyanyelvűek. A nagyközség közepén lakó kisiparosok és kereskedők viszont evangélikusok, akik egy németajkú közösséget alkottak: templommal, népiskolával, gimnáziummal és 1879-től hetilappal, az "Oberwarther Sonntagszeitung"-gal ('Felsőőri Vasárnapi Újság'). A magyarajkú földművesek nagy része tudott valamelyest németül a napszámos munka, a szokásos gyermekcsere, a katonaság vagy a kereskedelmi kapcsolatok révén. A kereskedelmet megkönnyítendő, a németek egy része is megtanult magyarul. Miközben e két társadalmi rétegnek teljesen eltérő volt az értékrendszere. A németeké polgárosult, a pénz tekintélyére és annak értékére épített. Az aránylag szegény magyar gazdák viszont a földet, a munkát és a sok évszázados kisnemességüket becsülték. A két csoport gyakorlatilag lenézte egymást, és nagyon ritka volt közöttük a házasság. Felsőőr helyi magyar vezető rétege közel állt a földművelőkhöz, és ugyancsak lenézte a betelepült németséget. A fordulat akkor következett be, amikor az elszakított nyugat-magyarországi területsávon 1922. január első napján létrejött Ausztria új tartománya, Burgenland, ahonnan a megszálló hatóságok tömegesen elűzték a magyar értelmiségi és köztisztviselői, illetve közalkalmazotti réteg döntő részét.⁶

Az osztrák hatóságok ösztönzésére Felsőőrön is betelepítéssel, illetve állami állás reményében beköltözéssel, német nyelvű értelmiségiek érkeztek a magyarok helyére. Kéthárom évtized alatt lényegében a csak mezőgazdasággal foglalkozó lakosok maradtak meg magyar nyelvűeknek, akik a hagyományos értékrendszerüket is megtartották. Az 1938. évi Anschluss előtti időszakban Szombathelyre jártak, és továbbra is elzárkóztak a felsőőri németajkúaktól. A helyzet a második világháború befejezése, az 1945 utáni években azonban gyökeresen megváltozott, amikor az ausztriai országos gazdasági fellendülés, az iparosodás és növekvő életszínvonal Burgenlandot is elérte. Mindez a magyar földművelők számára is új és kedvező lehetőségeket hozott, amelyeket elsősorban a fiatalok használták ki. Egyrészt az iparban vállaltak munkát, természetesen német nyelvű közegben, mert a kisbirtokokat nem lehetett gépesíteni. Részben elmentek dolgozni Felsőőr egyre bővülő kereskedelmi központjába, ahol németül beszéltek, valamint egyes szolgáltató vállalatok, hivatalok alkalmazottai lettek. A hagyományos értékrendszerüket elhagyták, a föld, a takarékosság és a szorgalom helyett a kényelmet, a tiszta munkát, a modern öltözetet és az egyre bővülő fogyasztási lehetőségeket értékelték nagyra.

Az amerikai magyar kutató, Susan Gal így összegezte terepmunkája eredményeit: "a fiatalok a hetvenes [tudniillik az 1970-es] években már nem tartották magukat a parasztnak. Az új tisztviselő- vagy munkásidentitást viszont a német nyelv fejezte ki. Kialakult a fiatalokban egy sajátos mentalitás: a helyi társadalmi helyzet és a hidegháború hatására arra a következtetésre jutottak, hogy a magyar nyelv a parasztok, a kelet nyelve, a múlt szimbóluma. A német nyelv viszont a jövőt, a társadalmi mobilitást ígérte és szimbolizálta. Ezért szerintük a német magas státuszt, presztízst érdemelt. Az ő elképzelésük szerint a magyar nyelv, különösen a tájszólás, amelyet otthon hallottak, alárendelt szerepet kapott a némettel szemben. A magyar azt jelezte, hogy szegény paraszti közösségből származtak: a német azt, hogy mi és ki lett belőlük. Jelentős konfliktusok alakultak ki a generációk között a fogyasztás, a viselkedés és részben a nyelv vonatkozásában, amelyek még inkább rögzítették ezt az új szimbolikus rendszert. A fiatalok nagy része a magyart csak az idősebbek kedvéért használta, mikor falusi vagy családi szolidaritást akart mutatni. A német viszont nem csak maguk között élt, hanem minden formális, komoly ügyben használható volt, amikor igényes vagy választékos nyelvre volt szükség".⁷ A helyi tájszólást használták, nem az igényes magyar köznyelvet. Ez utóbbi természetesen ezért sorvadt el, nem maradt meg, hiába tanulták azt az elemi, majd a népiskolában.

Susan Gal 1974. évi felmérése szerint a felsőőri magyar nyelvszokások, és az azzal kapcsolatos észjárás, gondolkodásmód sokféleképpen megmutatkozott. Az ekkori falusi társadalom alapvető kettős felosztását a munkás, paraszt besorolás, illetve az önmeghatározás jelentette. Ez a lényeges különbségtétel egyben magatartásbeli és a munkához fűződő hozzáállást is magába foglalt. Ez Felsőőr társadalmi alá- és fölérendeltségében azt érzékelteti, hogy 1945 után az őslakos magyar református és paraszti lakosság vált a legalacsonyabb, legszegényebb, legkisebb tekintélyű réteggé. Mivel a helyi lakosság körében mezőgazdasági termeléssel csak a szóban forgó magyar közösség foglalkozott, a magyar nyelv a földművelők körében őrződött meg, mintegy a csoportazonosság jelzéseként. "Ennek szemléletes bizonyítéka, hogy az ötvenes (tudniillik az 1950-es) években a felsőőri magyar iskolát a 'parasztok iskolájának' nevezték".⁸ A magyar vagy a német nyelv választása a hagyományos földművelő és a munkás közötti szembetűnő társadalmi, művelődési különbséget is jól érzékeltette, és ebben választ adott a lezajlott gazdasági és társadalmi változásokra. Ugyanakkor a nyelvválasztás szorosan összefüggött az életkorral és a közösségi, szociális kapcsolatokkal.

Az amerikai magyar kutató arra a megállapításra jutott, hogy minél fiatalabb volt a beszélő, annál több személlyel használta a német nyelvet, miközben az öregek a régi mintát követték. A társadalmi viszonyok eközben azt jelezték, hogy a magyarul beszélők érintkezési körei főként a magyar közösségre terjedt ki, és fordítva. "Akinek a kapcsolathálózata földműves emberekből állt, lényegesen többet használta a magyart, mint mások. Ez még a legfiatalabbaknál is érvényes volt, és mutatja egyben az idős földművesek befolyásának erejét. Családon belül az öregek megkövetelték a magyar nyelv használatát. Meg is kapták, amit kértek, de azon az áron, hogy a fiatalok inkább családi nyelvnek tartották a magyart, hiszen csak a családban volt érvényes. Emellett a német a hatalom és a szaktekintély nyelvévé vált".⁹ Az előbbieket egy másik jelenség, a beszélgetés közbeni nyelvváltás – magyarról németre – is igazolta a fiatal szülők (20–40 éves) és az idősebbek (60–80 évesek) között.

Röviden összefoglalva, Felsőőrön az 1922. évi államfordulat után a magyar nyelv – a két világháború között részben még őrzött befolyása ellenére – alig több mint három évtized alatt, az 1950-es évektől elvesztette tekintélyét, és a paraszti élet jelzőjévé vált. Eközben a német a helyi vezetőréteg, illetve a munkások nyelveként működött. A nyelvcsere folyamában az említett igen fontos külső társadalmi és gazdasági tényezők mellett, elengedhetetlen volt a belső feltételek, vagyis az emberek magatartásának, a nyelvhez tapadó értékrendszerének, viselkedési formáinak a vizsgálata. Ezek határozzák meg ugyanis, hogy melyik irányban és hogyan folyik a nyelvcsere, és hogy lesz-e nyelvcsere egyáltalán. Fontos rámutatni arra is, hogy a nemzetközi helyzet is hatással van egy nemzeti kisebbség, esetünkben az őrvidéki magyarság tárgyalt korszakunkban történő nyelvhasználatára. Ennek okait – vasfüggöny, kommunista rendszerű anyaország, stb. – már korábban taglaltuk.

A nyelvvesztés, a nyelvváltás különböző fokozataira, körülményeire világít rá – akaratlanul – visszaemlékezésében Gy. A. felsőpulyai asszony. "Csak a férjem dolgozott. Én otthon. Volt egy kicsi földünk. Itthon a ház körül voltak állatok. Itthon voltam csak, és mezőre mentem. Nem is volt szükség, hogy feladjam a magyar nyelvet. (...) A barátnőm ugye felsőpulyai magyarok voltak. A férje ugye nem. A vasutasok németek voltak. Németül beszéltek. Németek között volt. (...) A sógornőm is magyar. A lánya az már nem annyira magyar. Német férje van. Meg a gyerekek csak németül beszélnek. A sógornőm lánya de már nem beszél magyarul, a férje német. A sógornőm nem is beszél az unokákkal magyarul. Az csak az utcán beszél a népekkel magyarul".¹⁰

Az imént felvázolt nyelvváltási folyamatok a jóval falusiabb jellegű, hagyományosabb és többségében magyar lakosságú két szomszédos községben, Alsóőrön, illetve Őriszigeten kevésbé szembetűnően, illetőleg utóbb és némiképpen másként történt, már az 1980-as években. Eközben Alsóőrön az 1970-es évek végére a kisbirtok-rendszer felbomlásával párhuzamosan jelentősen átalakult a falu foglalkozási szerkezete. A lakosság többsége – elsősorban a férfiak – főként az iparban, részben a szolgáltató üzemekben, a közlekedési ágazatban, hivatali vagy értelmiségi pályákon dolgozik. Jelentős részük azonban már nem távoli nagyvárosokban munkavállaló, mint a korábbi évtizedekben, hanem a közeli jelentős ipari, kereskedelmi és iskolavárossá nőtt, néhány km-re elhelyezkedő Felsőőrön. Például a gyorsan fejlődő járási kórház több tucatnyi alsóőri lánynak és asszonynak adott munkát, ahol 1973-ban még csak ötvenhét, az 1980-as évek végén már több száz orvos gyógyított.

Őriszigeten, a legkisebb őrvidéki magyarlakta faluban Éger György végzett felméréseket 1989-ben, amelyet a következő évben formált kézirattá.¹¹ Főként a falusi életmód és a nemzeti önazonosság összefüggéseit, térbeli kiterjedését vizsgálta. A kisközségben megkérdezettek háromnegyede helyben született, illetve nevelkedett. Közülük a legtöbben a lakóhelyükön dolgoztak, arányuk 41,3%. A nyugdíjasokkal együtt az összes jövedelemmel rendelkezőké 68% volt. A falun kívül munkát vállalók általában a környéken jutottak keresethez: Alsóőrön 2,7%, Felsőőrön 14,7%, egyéb környező helységekben 12%, és más városokban 2,7%. A megkérdezettek több mint egynegyede (26,7%) nyugdíjas. A nyugdíj-jogosultság kiterjesztésével és az elöregedéssel párhuzamosan Őriszigeten két évtized alatt a foglalkoztatottak száma és aránya számottevően csökkent: 1951-ben: 186 fő (71%), 1961-ben: 152 fő (63,9%), 1971-ben: 126 fő (49,4%), azonban a foglalkozási szerkezet jelentősen átalakult, sőt egyértelműen korszerűsödött.

A hagyományos életforma és a gazdálkodás háttérbe szorulásával a mező- és erdőgazdaságban dolgozók száma erőteljesen csökkent, miközben az iparban, különösen az építőiparban, a kereskedelemben és a vendéglátásban a többszörösére nőtt. A kutatásba vont 55 őriszigeti munkavállaló közül a mezőgazdaságban 15 fő (27,3%), az iparban 10 fő (18,2%), a személyi szolgáltató ágazatban, a kereskedelemben és a vendéglátásban ugyancsak 15 fő (27,3%), tisztviselő és alkalmazott 2 fő (3,6%), valamint 13 fő (23,6%) egyéb foglalkozású dolgozott. A foglalkozási megoszlás természetesen szorosan összefüggött az iskolázottsággal, illetve a szakképzettséggel. Őriszigeten a vizsgált személyek közül a legtöbben (57,3%) nyolc általános iskolai osztályt végeztek, egynegyedük (25,3%) szakiskolát. A többi: 4 osztályt 4%, 6 osztályt 8%, középiskolát 5,3%. Fontos rámutatni, hogy a felnőtt korosztály kereken kétharmada szakképzetlen volt a faluban. A többi egyharmad a következő szakmákban dolgozott: 4–4 festő-mázoló, illetve bolti eladó, 3 kőműves, 2 lakatos, illetőleg pincér, és egy-egy asztalos, ács, szabó, fodrász, postás, masszőr, programozó. Az őriszigeti népesség felmenőivel kapcsolatos kérdésekre adott válaszok szerint, azok túlnyomó része már nem élt, az élők többsége (61,9%-a) viszont helyben lakott. A felmérés idején a szülők 42,9%-a nyugdíjas volt, vagy a mezőgazdaságban dolgozott (28,6%).¹²

Az 1980–1990-es évek fordulójának jelenségeiről Éger György az általa végzett felmérés adatait elemezve, valamint általános tapasztalatai alapján a következő összefoglaló megállapításokat tette: "A burgenlandi magyarság saját, illetve organikus értelmiség nélküli csonka társadalom. Foglalkozási szerkezetére a fiatalabb és középkorú lakosság körében az ingázók nagy száma (segéd-, betanított és szakmunkások), az idősebbek körében pedig a paraszti, illetve utóparaszti foglalkozások a jellemzőek".¹³

A három kutató – Sozan Mihály, Susan Gal és Éger György – alsóőri, felsőőri és őriszigeti kutatásainak az eredményei sajátos módon kiegészítették egymást, mert társadalomtudományi szemlélettel sikeresen feltárták és bemutatták az őrvidéki magyar társadalom közelmúltját.

A másik magyar nyelvszigeten, az 1975-ben városi rangot elnyert Felsőpulya és a már hozzácsatolt Középpulya községben (ekkor már településrészen) nem voltak a fentihez hasonló kutatások. A már ismertetett népesedési folyamatok – különösen a hatóságilag is ösztönzött folyamatos német betelepítés, illetve beköltözés, és ez által a magyarság kisebbségbe kerülése – érzékeltetik azt is, hogy a két településen is hasonló nyelvváltási folyamatok mentek végbe.

Mindenképpen szólnunk kell a trianoni diktátummal Ausztriához csatolt közel 66 ezer hektáros Esterházy-uradalomról, amely Burgenland összterületének csaknem a tizedrészét (!) foglalta el. A tulajdonosa 1945 után is dr. galántai Esterházy Pál herceg volt,¹⁴ miután az országban nem sajátították ki a nagybirtokokat. Ezt megelőzően, az 1938. márciusi Anschluss előtt a nemzetiszocialista hatóságok politikai ellenfelet láttak benne, és lépéseket tettek javainak az államosítására. Eközben a főúr Magyarországon élt, és nem kereste fel burgenlandi családi birtokait, sőt Kismartont és Fraknót sem. A második világháború végén is itthon tartózkodott, és 1944 októbere, a nyilas hatalomátvétel után tevékenyen részt vett a deportálásra ítélt zsidóság mentésében. Esterházy Pál összes magyarországi birtokait 1945 után elkobozták, földjeit felosztották. A herceg 1946-ban házasságot kötött Ottrubay Melindával (1920–) a Magyar Operaház prímabalerinájával.¹⁵ Budapesten éltek egyszerű körülmények között, amikor 1948. december 2-án az Államvédelmi Hatóság, Bárd Károly százados vezetésével a József körúti háromszobás lakásukban a herceget letartóztatta és elhurcolta.¹⁶ A házkutatás során a könyvgyűjteményét is lefoglalták az Országos Széchenyi Könyvtár számára. Ezt követően Esterházy Pált IV. rendű vádlottként bevonták a Mindszenty József (1892–1975) esztergomi érsek, bíboros, Magyarország utolsó hercegprímása és társai ellen indított, koholt vádakra alapozott perbe, és hűtlenség, illetve üzérkedés miatt 1949. július 9-én jogerősen 15 évi fegyházra és vagyonvesztésre ítélték,¹⁷ majd bebörtönözték. A kőbányai tömlöcben raboskodott.

Közben, még az 1946. július 5-én V. V. Kuraszov tábornok által kiadott 17. parancs értelmében a burgenlandi Esterházy hitbizományt az Ausztriai Szovjet Vagyonigazgatóság, az USIA, mint német tulajdont, lefoglalta. Az eredeti 66 ezer hektár föld- és erdőterületből a hercegi nemzetség hosszú évek múlva csak kb. 35 ezer hektárt kapott vissza, mert időközben a nagybirtokon állami gazdaságot rendeztek be, illetve kiosztották a termőföldet a Fertő vidékén, a hajdani mosoni tájon élő kisparasztok és uradalmi béres-családok között, valamint az osztrák állam is kisajátította a hitbizomány egyes területeit. Az előbbiek következtében a magyarajkú majorsági lakosság körében ismét megerősödött a baloldali eszmerendszer.¹⁸

A herceg Esterházy tulajdon összértékét 1955–1956 fordulóján 900 millió osztrák schillingre, vagyis 504 millió forintra értékkelték. Az ekkori hercegi javak részletezve: 102 ezer katasztrális hold (66 380 hektár) mezőgazdasági, nagyrészt erdő ingatlan, 18 kastély és nagyobb épület, 564 lakóház és gazdasági épület, élő és holt felszerelés és tekintélyes mennyiségű műérték. Osztrák részről a 24 ezer hektár szántóterületet 120 millió schillingre, vagyis 67 millió forintra értékelték. Az utóbbi egy részét az USIA kishaszonbérbe adta a földműveléssel foglalkozó gazdáknak, az erdőket saját kezelésben tartotta meg. Az Államszerződés után a szovjet megszálló hatóságok az Esterházy-birtokot (a javak egy részét erősen megrongált állapotban, illetve kifosztva) azzal a kikötéssel adták át az osztrák államnak, hogy az egyébként magyar tulajdon.¹⁹ Ezt követően az osztrák kormány hatósági gondnokot rendelt ki a hercegi uradalom kezelésére. A magyarországi kommunista vezetés azzal az indokkal igyekezett megszerezni a burgenlandi Esterházy-birtokok feletti rendelkezés jogát, hogy a Mindszenty-perben a herceget teljes vagyonvesztésre is ítélték. Ezért mondván, egy magyar állampolgárnak a képviseletében léptek fel.²⁰ A kérést, elsősorban a Rudolf Kirchschläger (a későbbi államelnök) vezetése alatt álló Külügyminisztérium emberi jogi irodája elutasította.

A bécsi magyar követ, Puja Frigyes a magyar–osztrák kapcsolatokról szóló 1956. február 29-én kelt, (már említett) 1955. évi összefoglaló jelentésében az Esterházyvagyonra is kitért. A hercegi család ügyvédje ekkoriban dr. Werner Viktor volt, aki még 1946-ban kapta felhatalmazását a hitbizomány jogi, illetve vagyoni ügyeinek az intézésére. A követi beszámoló szerint "Eszterházy (sic!) megbízottjának régi, korlátozott meghatalmazása van, felsőbírósági ítélet alapján nevezték ki távolléti gondnoknak. Ilyen módon a vagyonnal kapcsolatban szélesebb körű rendelkezési lehetőséget biztosítottak úgy, hogy mintegy 6000 hektár földbirtok eladásáról is tárgyalásokat folytatott".²¹

A Szita János pénzügyminiszter-helyettes által 1956. június 13-án készült összefoglaló jelentés szerint a május 28. és június 8. között Budapesten tartott magyar–osztrák pénzügyi tárgyalásokon a magyar fél ismét felvetette az Esterházy-vagyon ügyét. "Hangsúlyoztuk, hogy az ügyet alapvető kérdésnek tekintjük és ragaszkodunk ahhoz, hogy Ausztria biztosítsa számunkra a birtok feletti szabad rendelkezést. A beszélgetések során az a meggyőződésünk alakult ki, hogy osztrák részről ebben a kérdésben csak az új kormány megalakulása után várható végleges állásfoglalás. A delegáció vezetője jogi nehézségekre, a jogtanácsos viszont politikai nehézségekre utalt. Álláspontjuk azonban egyezik abban, hogy bármilyen megoldásnak az az előfeltétele, hogy vállaljuk Eszterházy (sic!) kártalanítását. Az Eszterházy ügynek ezért van Ausztriában nagy belpolitikai jelentősége, mert a birtok tekintélyes részén (mintegy 27 000 hektáron) kisbérlők gazdálkodnak, akiket a szovjet kezelés során juttattak a bérlethez. Előbb a szociáldemokrata párt [helyesen: Ausztria Szocialista Pártja, SPÖ] tűzte ki célul azt, hogy a kisbérlőket – akár földreform útján is – végleges tulajdonhoz juttassa, de ez a kérdés a néppártot is erősen foglalkoztatja, különösen amióta a választások során egyedül Burgenlandban esett vissza a néppárti szavazatok száma".²²

Az osztrák küldöttség jogtanácsosa szerint a magyarországi fogságban tartott Esterházy Pál állampolgársága nem vitás, mert egy 1946-ban beadott kérvénye alapján a herceg megkapta az osztrák honosságot. Kilátásba helyezte, hogy az erre vonatkozó iratokat eljuttatja a magyar félnek. A jelentés készítője, Szita János úgy látta, hogy az Esterházy állampolgársági ügye "nyilvánvalóan erőszakolt és alaptalan.". A beszélgetések során "nyomatékosan tudtul adtuk (...), hogy az Eszterházy birtok kérdésének rendezése nélkül nem tudjuk elképzelni a magyar–osztrák pénzügyi megállapodás létrejöttét".²³ Osztrák részről aziránt is tapogatóztak, hogy van- e kilátás a herceg szabadon bocsátására, de nem olyan határozott formában, mint a legutóbbi bécsi tárgyalásokon.

Az 1956-os forradalom kitörése előtt tíz nappal, október 13-án Franz Strobl erdőmérnök, a "Nationalrat" (Nemzeti Tanács), azaz a szövetségi parlament néppárti képviselője, burgenlandi tartományi erdőigazgató járt közben Esterházy Pál érdekében, amikor Budapesten felkereste Sebes István külügyminiszter-helyettest. Először azt kérte, hogy kapjon engedélyt a büntetését töltő herceggel való személyes találkozásra, mert tájékoztatni kívánja arról, miszerint a burgenlandi parasztok, az ausztriai Esterházy-birtok bérlői a bérleti szerződések rendezése végett szeretnék, ha kiutazna Ausztriába. A társaságában lévő Werner ügyvéd ugyanakkor meleg fehérneműt kíván a hercegnek bevinni, tekintettel a közelgő hideg időre. Sebes István erre azt közölte, hogy Esterházyt a családtagjai rendszeresen látogatják a vonatkozó előírások szerint, külföldieknek, illetve nem hozzátartozók számára a látogatás nem megengedett. Strobl képviselő kilátásba helyezte, ha a herceg kiutazását nem engedélyezik, akkor "az osztrák kisparaszt-bérlők rövidesen gyűléseket tartanak, és az osztrák kormányhoz fordulnak ezzel a követeléssel". A külügyminiszterhelyettes azt hangsúlyozta, hogy tárgyalások folynak a két ország közötti vagyonjogi ügyek rendezésére, amelynek az Esterházy-birtok is része, más magyar állampolgárok ausztriai vagyonával együtt. A megbeszélés eredménytelenül zárult, az erről szóló feljegyzés végén Sebes István arra a következtetésre jutott, hogy az osztrák képviselő és az ügyvéd közbenjárása egyéni kezdeményezés volt.²⁴ Strobl viszont méltatlankodott, mondván, hogy Ausztriában nem fordulhatna elő, hogy külföldi hivatalnok egy parlamenti képviselő előbbi kérésnek ne tegyen eleget.

A börtönben raboskodó Esterházy Pál herceg felesége, Esterházy-Ottrubay Melinda életében – aki már a házasságkötése után felhagyott a tánccal és csodálatos pályafutásával – a félelem, a nélkülözés, a megaláztatás, a kitaszítottság évei következtek. Hiába tanulta meg 1950-ben a gépírást, sehol sem kapott állást. A szüleit – édesapja, dr. Ottrubay Dezső korábban törvényszéki elnök volt –, mint osztályidegeneket kitelepítették Budapestről. A forradalmárok 1956. november első napján Esterházy Pált kiszabadították, aki a feleségével azonnal Ausztriába menekült.25 Más adat szerint a főurat röviddel előbb, október 30-án a szabadságharcosok mentették ki fogságából, és segítették menekülésében, és november elsején már Bécsben tartózkodott.

A bécsi magyar követ, Puja Frigyes 1956. november 16-án kelt jelentése az Ausztria elleni koholt magyarországi vádakkal – "fegyverek és fasiszta alakulatok kerültek be Ausztrián keresztül az országba", stb. – kapcsolatos osztrák külügyminisztériumi tiltakozásról számolt be. A követ szerint "Eszterházy (sic!) kiszöktetése sem szabályosan történt. Az osztrák lapok azt írják, hogy Eszterházy osztrák útlevéllel, magyar kiutazási vízum nélkül szökött ki az országból (...) a budapesti osztrák követség segítségével".²⁶ A herceg kimenekítéséhez valójában osztrák magánszemélyek nyújtottak segítséget, amelyről a magyar hatóságok éppenséggel az ausztriai sajtóból szereztek tudomást.²⁷

Bécsben "A herceg minden nyilatkozat elől elzárkózott, azonban olyan gesztust tett, amely minden szónál jobban mutatja a 'feudális, reakciós nagybirtokosként' börtönbe vetett magyar arisztokrata gondolkodását. (...) Esterházy hercegnek 60 000 hektáros birtoka fekszik az Ausztriához csatolt Burgenlandban. Ennek a területnek nagyobb része legelő, terméketlen föld és a Fertő tó melletti nádas. Az Esterházy-birtokokat a szovjet állami kezelésbe vette [tudniillik az említett USIA – B. J.], és valósággal tönkretette. A kastélyokat kifosztották, az erdőket kiirtották, és a mezőgazdasági termőterületeket éveken át kizsarolták, majd [a]mikor a gazdálkodás nem fizette ki magát, 16 000 hektár termőföldet kisbirtokosoknak és mezőgazdasági munkásoknak adták ki bérbe. 6700 bérlő nagy aggodalommal várta, mi történik majd velük, ha Esterházy herceg átveszi újra a birtokot. Az osztrák kormány a szovjet [hadsereg] kivonulása után úgy rendelkezett, hogy a bérlők 1957 végéig védelemben részesülnek, és akkor a mezőgazdasági területek visszakerülnek az Esterházy jószágigazgatóság rendelkezése alá. Esterházy herceg most új fordulatot adott az eseményeknek: közölte a Burgenlandi Mezőgazdasági Kamarával, hogy egyetlen négyszögméter [négyzetméter] földet sem kíván visszavenni a bérlőktől és a mezőgazdasági kamarára bízza, hogy a 16 000 hektárt véglegesen kiossza a kisparasztok között".²⁸

Egy nyolc évvel későbbi közlés, a bécsi Die Presse című napilap szerint az előbbiek részben másként történtek. A herceg 1956 késő ősszel Burgenlandban 6032 hektár termőföldet ingyenesen szétosztott a parasztok között annak ellenére, hogy arra akkor törvényileg nem volt lehetőség. Egyszeri kezdeményezése volt, amit később, elsősorban a pártok nehezményeztek. A herceg és felesége Ausztriában nem érezte magát biztonságban, mert szerintük túl közel voltak a szovjet hadsereg által továbbra is megszállt Magyarországhoz. Attól félt, hogy elhurcolják. Ezért Bécs után Svájcban telepedtek le, és innen Zürichből irányította burgenlandi birtokát, amelyet felvirágoztatott.

A következő évben, 1957-ben Esterházy Pál jóval a forgalmi érték alatt az uradalmából 8271 hektárt eladott. Első vevője a saját jószágigazgatója volt, a többit a Burgenlandi Mezőgazdasági Kamara vette bérbe, majd kijelölte a használókat. A legjobb minőségű földeket például Sopronkeresztúron a néppárthoz (ÖVP), illetve a szocialistákhoz (SPÖ) közel álló személyek kapták. Az 1960-as évek elején Burgenland 271 ezer fős lakosságából 40 ezren (14,76%) foglalkoztak mezőgazdasági termeléssel. Ebben az időszakban a tartomány 396 533 hektáros teljes területéből tizenkét család – az Esterházy mellett még a Batthyány, a Draskovich, a Zichy és mások – összesen 85 ezer hektárt (az egésznek 21,43%-át, vagyis több mint az egyötödét) birtokoltak. Ennek oka, 1945 után Burgenlandban az osztrák állam nem írt elő földosztást. Az uradalmak között a legnagyobb Esterházy Pálé volt az 1960-as évek elején: 51 735 hektár, ebből 12 799 ha tó- és tó-felszín (nádas, stb. – a Fertő tó ausztriai részének fele), 4492 ha rét, legelő, kaszáló. Aztán különböző termőföld és ezen belül 27 188 ha erdő, továbbá kertek és háztáji területek.²⁹

Mindezekért nem volt véletlen, hogy Burgenlandban már 1946–1947-ben, majd 1956-ban és 1964–1968 között az Esterházy-uradalom – de a herceg személye is –, a különféle politikai pártok földreform-, illetve államosítási követeléseinek, csatározásainak a kereszttüzébe került. Például 1964 elején leghangosabban az SPÖ szorgalmazta a föld - osztást és az államosítást, amellyel sikerült megnyernie a választásokat, amivel a néppárt elveszítette a tartományban az 1945-től töretlen vezető szerepét. Közben Esterházy Pál és a felesége csak időnként tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig a birtokon. Ügyvédje tanácsára a főúr évente 20 millió schillinget bocsátott a neje rendelkezésére. A durva támadások hatására a herceg visszavonult. Kismartoni kastélyának parkját korlátokkal és "Belépni tilos!" táblákkal lezáratta, miként az erdőit is.³⁰

Az Esterházy-uradalommal kapcsolatos pártok közötti viták 1968-ig folytatódtak. Csak 1970 után enyhült a feszültség a burgenlandi helyi politikai vezetés és a herceg között. Az 1970–1980-as években a hatalmas birtokot a jószágigazgatóság felvirágoztatta, ami jelentős mértékben hozzájárult a vidék szociális békéjének a megteremtéséhez.³¹ Esterházy Pál 1989-ben hunyt el zürichi otthonában.

Külön kell szólnunk a Fertő tótól keletre elhelyezkedő majorságok magyarságáról. A XIX. század második felétől, elsősorban a Rábaközből, Kapuvár és Csorna környékéről több száz majorsági munkás, béres – sok esetben a családtagjaival együtt – települt be a Fertő tó vidéki herceg Esterházy-hitbizomány területére,³² illetve északabbra a Habsburg Frigyes főherceg kb. 34 ezer katasztrális hold kiterjedésű Magyaróvári uradalmába. Az államfordulatig, illetve Burgenland tartomány 1922. január első napi megalakulásáig Moson vármegyében tizenhét nagyobb major népessége vált magyar többségűvé. A Nezsideri járásban Pál-major, Mosonbánfalva-puszta vagy Mosonbánfalvi-major (Mosonbánfalva), Birkás-, Öreg- és Vilmos-puszta (Boldogasszony) és Illmici-puszta (Illmic). A Magyaróvári járásban Albertföld, Rohrerföld (Mosontarcsa) és Tétényi-major (Mosontétény). A Rajkai járásban Kleile-major³³ (vagy Kleyle-major Hegyeshalom, majd az őrvidéki Miklóshalma része), Fácánkert-puszta (Köpcsény) és Károly-major (Németjárfalu). Közülük az 1920. évi utolsó magyar népszámlálás szerint a legnépesebbek: Albertföld 333 lakos, ebből 229 magyar (68,76%), 96 német. Kleile-major 288 fő, ebből 183 magyar (63,54%), 95 német (32,98%) és 10 tót (szlovák). Rohrerföld 266 lakos ebből 140 magyar (52,63%), 123 német. Pál-major 199 lakos, ebből magyar 150 magyar (75,37%), 25 német, 24 oláh (román!). Birkás-puszta 193 lakos, ebből 153 magyar (79,27%), 39 német. Tétényi-major 166 lakos, ebből 139 magyar (83,73%), 27 német. Fácánkert-puszta 142 lakos, ebből 135 magyar (95,07%). Mosonbánfalva-puszta 137 lakos, ebből 94 magyar (68,61%), 43 német.³⁴ A felsorolt majorságok lakóit "sajátos XIX. századi romantikus nemzettudat jellemezte, melynek alapját a [XIX–XX.] századforduló oktatási rendszere által közvetített magyar államideológia adta. Néhány majorban még leventecsoportok is működtek a húszas [1920-as] években. Mivel (...) a majorok magyar nyelvszigetet alkottak a német falvak között, és a nyelvhasználat jelölte egyúttal a társadalmi státuszt is, a magyar béresek számára a magyar nyelv negatív státusz jellemzőként rögzült".³⁵

A Fertőzugban ekkoriban egy keskeny nyomtávú lóvasút kötötte össze a majorokat – egyik megállóhelye Pál-major volt –, amely a Fertővidéki HÉV-hez csatlakozott. A hajdani Moson vármegyei tájon a középkorban jórészt kipusztult falvak és határuk helyén több száz, esetleg egyezer hektár körüli ún. majorsági települések vagy uradalmi puszták épültek az egyes községektől több kilométer távolságra. Különálló egységként léteztek: bérlő-, illetve intézőházzal, kápolnával, vegyeskereskedéssel, kocsmával, némelyik magyar iskolával, sőt temetővel is. A cselédeknek közös mosókonyhájuk és kenyérsütő kemencéjük volt.³⁶ Egyes mosoni majorsági települések – Albertföld, Pál-, illetve Kleilemajor – elindultak a faluvá válás útján, de a folyamatot az elcsatolás, az 1920. évi trianoni békediktátum visszavetette.

Közülük Pál-majort külön bemutatjuk, mert a többi majorsági település viszonyait is jól tükrözte, ugyanis a szóban forgó gazdaságok cselédsége 1965 előtt hasonló körülmények között élt, mint a majorok XVIII. század végi létrehozásakor. A földbirtokos vagy a területet attól bérlő személy felügyelte a gazdaság életét, aki után rangban az elvégzett munkát ellenőrző, szakiskolázott "intéző" következett. Az utóbbi adott parancsokat a cselédek közül választott "gazdá"-nak, aki azokat továbbadta, és ő osztotta be a különböző feladatokhoz az embereket, de közben maga is dolgozott. Például Pál-major 1964-ban, a herceg Esterházy család tulajdona volt, és a Ratzenböck fivérek bérelték. A majorság kiterjedése ekkor 909 hektár, melynek többsége, 661 ha szántó (72,71%), legelő 78 ha, rét 5 ha, kert 1,2 ha, udvar 5,8 ha, akácerdő 16 ha, tó és mocsár 21 ha, s igen magas a terméketlen terület aránya, 119 ha (13,09%). A művelési ágazatok arányai: búza 40, árpa 25, cukorrépa 12, repce 10, kukorica 7, takarmánybükköny 5 és lucerna 1%.

Egy ekkori osztrák felmérés szerint a Pál-majorban élő 112 ember közül mindössze négy volt németajkú, akik a vezetésben foglaltak helyet, egy béres más nyelvű, a 107 magyar cseléd 33 családot alkotott, háznépenként egy, ritkábban két dolgozóval. Lányokat és asszonyokat csak a cukorrépa ültetvények egyelésekor alkalmaztak 9,8 schilling órabérért, ugyanezen munkáért a férfiak 10-et kaptak. A heti munkaidő 45 óra volt, szükség esetén túlórákkal kiegészítve. Így egy-egy család 2–2,5 ezer schillinget keresett havonta, ingyenes lakhatással és a kb. 100 négyszögöl veteményes kerttel, továbbá tarthatott háziszárnyas állatokat és sertést. Nem volt véletlen, hogy 1964-ben Pál-majorban a 33 magyar család közül már ötnek volt személygépkocsija, 25-nek motorkerékpárja, illetve robogója. A második világháború után az osztrák állam a cselédek éves szabadságát is rendezte.³⁷

Az Ausztriához rendelt soproni és vasi tájakon viszont csak majorok működtek, gyakran a faluban vagy annak közelében. A legjelentősebb majorokat a gróf Batthyánycsalád birtokolta Rohonc, Csajta és Ligvánd külterületén. Ugyancsak Ligvánd falu határában gróf Niczky László, a szintén már említett Csajta közelében Bornemisza báró uradalma helyezkedett el. E majorok népessége – néhány kivétellel – nem haladta meg a száz főt, közülük 1920-ban tizenkettő gazdaság lakosságában alkotott a magyarság többséget. Az imént említetteken kívül: Cinfalvi-puszta (Cinfalva), Új-major (Szarvkő), Rudolf-major (Völgyfalu), Jakab-major, Mária-major (Füles), Bujamajor (Felsőbeled), Kólom-külterület. ³⁸ A majorságok népessége – néhány személy kivételével – a római katolikus hitet követte.

Az államfordulat után az Őrvidék északi táján lévő 27 majorságában az 1934. évi felmérés szerint 3173 lakost írtak össze, közülük 1601 magyart (50,45%), 1520 németet (47,90%) és 52 egyéb nemzetiségűt. A puszták magyarsága erre az időre nemcsak a viszszaköltözés, hanem az osztrák népszámlálás torzító gyakorlata miatt is jó néhány száz fővel csökkent. Az említett majorságok a nagybirtokok uradalmi gazdálkodási formájának a keretében túlélték a második világháborút. A majorsági cselédek sorában a németajkúak elvándorlása már az 1930-as évek derekán megkezdődött a fejlődő ipari központokba, jóval előbb mint a magyaroké, akik az államnyelv igen hiányos ismerete miatt aligha kaptak volna munkát, vagy csak a legrosszabbakat. Ennek következtében a magyarok még 1964-ben is a majorokban laktak. Somogyi László kutatásai szerint az előbbi évben már csak négy mosoni majorsági település volt döntően magyar többségű. Albertföld: 199 lakos, ebből 196 magyar (98,49%). Pál-major: 112 lakos, ebből 107 magyar (95,53%). Mosonbánfalvi-major: 128 lakos, ebből 103 magyar (80,46%), a németek itt érték el a legnagyobb arányszámot (6,25%), a többi más (szlovák, horvát) anyanyelvű (13,28) volt. Boldogasszony: Birkás-, Öreg- és Vilmos-puszta beköltözött lakóiból 261 fő, ebből 231 magyar (88,50%). Az elcsatolt vasi tájakon: Rohonci-major 64 lakos, Csajtai-major 62 fő, mindannyian magyar anyanyelvűek.

A majorságokban az életfa lényegesen egészségesebb ekkoriban, mint a Felsőőr környéki hajdani határőrző településeken, mert a cselédeknél több utód született. A 14 éven aluli gyermekek aránya 25%, a 65 éven felülieké 13,7% volt. Az utóbbiak hányada Boldogasszony községben viszont csaknem kétszeres (21,8%): ennek oka, hogy a nyugdíjas cselédek életük utolsó éveiket itt, a majorok "fővárosában" akarták eltölteni. A vegyes nyelvű családok száma is kisebb, mint az egykori őrfalvakban. Ennek egyik magyarázata, hogy a majorok a falvaktól távol helyezkedtek el. A másik, hogy a paraszti foglalkozásúak a béreseket sohasem tekintették egyenrangúaknak. A majorsági intézők és családjaik viszont kizárólag németajkúak voltak.

Az itt élő magyarok elvándorlása az 1950-es években a fiatal férfiakkal kezdődött, akik a katonaidejük letöltésekor "világot láttak", és hazaérkezésük után már nem érték be a cselédsorssal. Somogyi László kutatásai idején, 1964-ben megkezdődött a majorgazdaságok felbomlása. Ekkor már jó néhány család, illetve családtag már az iparban kereste kenyerét. A felmérési adatai szerint az Albertföld lakóinak már csak 75,0%-a, Pál-majorban 72,2%-a, a Mosonbánfalvi-majorban mindössze 58,6%-a dolgozott a helyi gazdaságban. Boldogasszony községben a magyar családoknak csak a töredéke, 15,5%-a élt a mezőgazdaságból. A magyar béresek jó része 1964-ben még a hat magyarlakta majorban lakott. Az ingázók közül a legtöbben, 51 fő (79,7%) Bécsbe járt, akiknek csaknem a fele (24 fő) Boldogasszony, hat-hat fő Albertföld, illetve Pál-major, öt személy a Mosonbánfalvi-major állandó lakója volt. Az akkori Burgenlandban a munkaalkalmak hiányát jelzi, hogy csak 13 béres ingázott a tartományon belül: mindössze négy-négy fő Boldogasszonyról, illetőleg Mosonbánfalvi-majorból.

Az 1960-as évek derekán az őrvidéki nagybirtokosok termőföldjeiből 6655 hektárt 4230 kisparaszti gazdaság (egy-egy földművelő átlagosan 1,57 hektárt kapott) között osztottak ki. Az eljárást Burgenlandban a "parasztgazdaság megerősítésének", ('grundaufstockung'-nak) nevezték. Ez a folyamat azonban nem ekkor, hanem korábban, 1945 után kezdődött, amikor az osztrák kommunisták a megszálló szovjet hatóságok segítségével elérték, hogy egyes majorokban a föld egy részét a cselédek bérelhessék előnyös feltételekkel. Egy katasztrális hold szántó bére 1958-ig mindössze egy mázsa búza volt. Ezután a szántók értékét 16 ezer schillingre becsülték. Ennek az összegnek a 4%-át, 640 schillinget kellett a kisbérlőknek fizetniük; az ezzel kapcsolatos szerződések 1966-ig voltak érvényben. Ezeket azonban közben, 1962-ben felbontották, és a bérlők a földeket megvásárolhatták. Az ügyvédi költséggel együtt igen kedvező volt a hektáronként 20 ezer schilling vételár, a környék akkoriban 60–70 ezer schillinges földáraihoz viszonyítva. Az előbbi lehetőséggel a Boldogasszony környéki öt majorban mindössze 14 magyar család élt és vett 5–7–12 hektár földet; a legnagyobb területhez juttattak traktort és más munkagépeket is.

Kezdetben úgy tűnt, hogy az újdonsült magyar gazdaságoknak legalább a fele életképes lesz, mert a német gazdaságok negyede is hasonló nagyságú volt. Igen ám, de az utóbbiaknak már régóta megvolt a földjük, a házuk, a gazdasági épületeik és munkagépeik, a magyaroknak viszont mindezt a földvásárlás után kellett megteremteniük, ami csődbe vitte őket. Egyébként az említett 14 új gazda a Boldogasszony környéki magyar családok 16%-át tette ki, és innen távolabb önálló gazdálkodással csak néhány magyar kísérletezett.³⁹

Eközben az elvándorlás miatt a majorokban egyre égetőbbé vált a munkaerőhiány. Ezen a burgenlandi tartományi kormány úgy igyekezett segíteni, hogy azokat a gazdaságokban dolgozókat, akik szerződésben tíz évre lekötötték magukat, 10 ezer schilling jutalmat adott.⁴⁰ A majorokból történő folyamatos eltávozást azonban nem sikerült megakadályoznia. A maradók telket vettek a szomszédos községekben, építkeztek, hogy nyugdíjas éveiket ott töltsék. Az 1960-as évek elejétől a legtöbbjük már nem a majorban lakott, hanem csak odajárt dolgozni. Például az albertföldi majorságban 1964-ben még 48, zömmel magyar család dolgozott, de már csak kettő-három élt ott, a többiek a saját házukban, kb. öt km-re, Mosontarcsán laktak. A Pál-majorban dolgozó cselédek nagy része viszont kb. hét km-re, Boldogasszony községben vett magának házhelyeket. Az 1970-es évekre a magyarlakta majorok elnéptelenedtek, és az egykori béresek leszármazottai gyorsan beolvadtak a többségi német lakosságba. Számukra ugyanis magyarságuk még mindig a "cselédnyelvhez" kapcsolódott.

Az elszakított Vas vármegyei tájon található két színmagyar uradalom közül 1964- ben a Rohonci-major 19 családja mind ott lakott, és közülük már senki sem dolgozott a mezőgazdaságban. Három fő Bécsbe, kettő Burgenlandba ingázott ipari üzemekbe. A Csajtai-majorban ekkor még a helyiek egyötöde (kereken 20%) élt a földművelésből és állattenyésztésből. Az ingázók száma hét, illetve négy fő az előbbi sorrendben. A Fertő tó környéki majorságokkal ellentétben, sajátosan történt az előbbi község közelében elhelyezkedő gazdaságok megszűnése. Az itt élő cselédek az otthonaikban maradtak, és onnan ingáztak más munkahelyekre. Az iménti két volt Vas vármegyei majoron kívül Boldogasszony községben élt a legtöbb magyar nyugdíjas. Az osztrák állam a második világháború után a cselédek nyugdíjba vonulásának a körülményeit is rendezte. Eszerint 35 évi munkaviszony, legkésőbb 65 éves kor után minden majorsági dolgozó nyugdíjba mehetett 1200 schilling járandósággal, hozzá 20 ezer schilling végkielégítéssel.⁴¹

Fontos megemlíteni, hogy a burgenlandi uradalmakban csak 1958-ban szűnt meg a hagyományos kenyérkereső mód, a kommenció, mert a legtöbb majorban ekkor vezették be a kizárólagos bérfizetést.⁴² A béresek létszámának a leépítése 1960 körül kezdődött a termelés gépesítésével párhuzamosan, amely alig egy évtized alatt azt eredményezte, hogy az 1970-es évekre egy-egy majorban legfeljebb kettő-öt traktorvezető állt munkaviszonyban. Például az addig egyik legnépesebb Pál-majorban a korábbi több mint negyven család munkáját már csak néhány traktoros végezte.

Eközben a hajdani Moson vármegye északnyugati táján, valamint a Fertő tó keleti oldalán elhelyezkedő, imént felsorolt majorok és puszták magyar lakóinak egy része már az 1960-as évektől beköltözött a környező falvakba. S elhanyagolták addig féltve őrzött anyanyelvüket, a magyar cselédnyelvet. Ezzel kapcsolatban Gaál Károly néprajzos 1962 és 1964 között végzett helyszíni kutatásokat. A nyelvhasználattal kapcsolatos gondok csak a majorok közösségei szétesésének idején mutatkoztak. Ezeknek azonban nem nemzeti, hanem szociális okai voltak. A német nyelvű uradalmak lakói bárhová is települtek át, német nyelven éltek tovább. A német nyelv kellő ismeretének hiánya következtében, sokkal nehezebb volt a magyar cselédek beilleszkedése, és keveseknek sikerült a szomszédos falvakba beköltözniük. "Kisebb mértékben, a kétségtelenül meglevő nacionalista előítélet, erősebben a szociális lenézés ennek az oka. (...) Egy alkalommal a Pál-major egyik hajdani cselédaszszonyával beszélgettem magyarul. Közben megérkezett a mintegy 18 éves lánya, aki Bécsújhelyen (Wiener Neustadt) fodrász tanonc volt. Anyját németül szólította meg, az (sic! – aki) magyarul válaszolt neki. Én is magyarul beszéltem, de ő nekem is németül válaszolt. Megkérdeztem, hogy mért teszi ezt, nem tud már jól magyarul? Erre szinte hisztérikusan kiabálva adta meg a választ: 'Hagyja azt a magyart! Életembe egy szót se magyarul. Egy szót se! Ha beszél valaki, úgy csinálok, mintha nem érteném meg. A legényem se tudja. Elég volt a cselédnyelvből. Mindjárt azt mondják, hogy én is cseléd vagyok'."⁴³

Az 1960-as évek elején középkorúak voltak azok a nők (hajadonok, vagy megözvegyültek), akik még az Osztrák–Magyar Monarchiában születtek, és a foglalkozásuk régi elnevezéssel cseléd, választékosan háztartási alkalmazott. Közöttük szép számmal akadtak magyar anyanyelvűek is, akik Burgenlandban, netán az osztrák fővárosban dolgoztak bejárónőként jobb módú családoknál. Csekély anyagi követelést támasztottak, ugyan nem tudatosult bennük, de a neveltetésük által természetes volt számukra a szolgálatkészség. Egyiküket, N. Teréziát – ahogyan szólították, Reza – szintén a bécsi Alkalmazottak Munkáltatóhivatala közvetítette ki a nyolcvan év felett járó "igazgató úr" családjához. Addig néhány helyen szolgált, mindig városi munkaerő volt, mert a szülőfaluja környékén nem talált állást. Reza rendületlenül dolgozott és panaszkodott, szabadnapjain burgenlandi vagy bécsi rokonait látogatta meg. Az illetékes bécsi hivatal csak hosszas, megalázó eljárás után ismerte el a nyugdíjjogosultságát. Hazaköltözött Burgenlandba az élettársától örökölt házba, amelyet lakhatóvá kellett tennie. Ahol aztán igen szerény körülmények között élt. Egy alkalommal Kismartonban meglátogatta az "igazgató úr" egyik lányának a családját.

Reza később kórházba került, súlyos műtéten esett át. Időnként levelet írt a "Nagyságos Asszony"-nak. "Reza apja semmibe se vette az iskolát, és Rezát már gyerekként kivitte magával a földekre, amiből kevés [haszna] származott Rezának, annál több reumás panasz forrása lett. Az anya analfabéta volt. (...) Reza a rossz, hibás, kusza helyesírása ellenére sem csökkent értelmi képességű, még csak nem is határeset. Amit megtanult, aminek elsajátítására módja nyílt, az pontosan, határozottan az övé, szellemi birtoka. Nehezen betűzhető családneveket is jól ír le. (...) A Rezával folytatott beszélgetések – túl azon, hogy életünk iránt ő mindig őszintén érdeklődik – lényegében három témát ölelnek fel; ezek: az ő saját egészsége, bajai s panaszai, jogos aggodalma rokonainak sorsát illetően, itt főleg beteges nővére játszik fontos szerepet, valamint egy unokahúga, akinek több gyereke van, s a férje iszákos volt, végezetül emlékezések az ő maga nehéz életére gyerekkorától kezdve. (...) Reza feltételezi, hogy beszélgetőpartnere is érdeklődik az ő rokonainak élete iránt".⁴⁴

Végül idézet Reza egyik utolsó megrendítő, az őrvidéki magyarság sorsát is több szempontból tükröző leveléből: "– nagyon Szépenköszönöm mind ammit nekemajándékoztak – ésnagyon örültem a látogatássuknak hogy ojan jónéztek ki neharagugyanak hogycsak most irok. Akartam szerettetett házbameni mospróbálok haza – ha nembírok röktönn azothonba a Nővérem se bírja így tóváb. Ma tejesen készvagyok a csontyajim fájnag az Orvost kelföl keresni kezellésre és a Hajjam kihul. – Kel vigyázniis most nekem 5–6Szor ehetek egynap de nemszedek semit fel – a kórházba benéznek tükörel a torgungba eccer eztet mán csinyálták. – Sírokgyakran Leatam 14 kilót és Semit se szedekfel magamra. Csakép kíváncsian várommit mondanaka kórházba / Evel záromsoraimat / Sok szeretetel üdvözlökmindenkit / Üdvözlöm a Benigni Urat / mégecer soköszönet maguknak Rezi / Kérem Írjanak nekem / Reméllem tugyák olvasni".⁴⁵

A majorságok közösségei az 1980-as évek elejére lényegében megszűntek, cselédnépességeik felszívódtak. Az akkoriban negyven év körüliek, ha magyarul beszéltek is, már igen jól tudtak németül. Az öregek azonban nem ismerték az állam nyelvét, és a hajdani cselédházakban egyedül maradtak a halálukig. A gyermekeik elszéledtek az ország minden irányába, főként Bécsbe, illetve Alsó-Ausztriába gyári segédmunkásnak, ahol csak németül járt a szó. Majorsági előéletükről, a múltjukról mélyen hallgattak, mert nem az anyanyelvi közegükből, hanem a sokkal mélyebben ható társadalmi közösségüktől menekültek, mint az említett, a mosonbánfalvai Pál-majorból Bécsújhelyre került alig 18 éves leány. Ennek oka, hogy a majorságokat elhagyók addigi hagyományos kultúrája az új, német nyelvű munkakörükben és közösségükben egyszerűen használhatatlanná vált. Megpróbáltatások sorozatán kellett átesniük addig, amíg megismerték és átvették a gyári munkások íratlan törvényeit, viselkedési szabályait, és eközben az elszakadt magyar gyökereik helyett újakat kellett ereszteniük.

 

(Folytatása a következő számban)

   

JEGYZETEK

1	Gál Zsuzsa 1976-ban a San Franciscó-i-öbölben elhelyezkedő Berkeley városban, az itteni Kaliforniai Egyetemen doktorált nyelvészeti antropológiából. Később, 1994-től, az University of Chicago antropológia és nyelvész professzora. Kanadában él.
2	GAL, Susan: Language shift: Social Determinants of Linguistic Change in Bilingual Austria. Academic Press. New York–San Francisco–London, 1979. p. 201 (old.)
3	Gal Susan tudományos kutatásainak jelentőségét hosszasan méltatja például; LAIHONEN, Petteri: A nyelvideológiák elmélete és használhatósága a magyar nyelvvel kapcsolatos kutatásokban. In: Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. A 16. Élőnyelvi Konferencia anyagai. Szerk. Hires-László Kornélia, Karmacsi Zoltán, Márku Anita. Budapest – Beregszász, 2011. 20–27. old.
4	Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta betűrendben körülményesen leiratik. Kiad. Fényes Elek. III. köt. Pesten, 1851. Nyomatott Kozma Vazulnál. 179. old. (Reprint. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és az Állami Könyvterjesztő Vállalat közös kiadása. [Budapest], Szegedi Nyomda, 1984.)
5	Burgenland településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai (1880–1991). Összeáll. Pálházy László. Kiad. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 2000. 106. old.
6	Lásd bővebben: BOTLIK József: Az őrvidéki magyarság sorsa. 1922–1945. Magyar Nyugat Könyvkiadó. Vasszilvágy, 2011. 99–118. old.
7	GAL, Susan: Mi a nyelvcsere és hogyan történik? In: Regio. Kisebbségtudományi szemle. 2. évf. 1991. 1. szám. 68–69. old. – Újraközölve in: Szociolingvisztikai szöveggyűjtemény. Szerk. A. Jászó Anna, Bódi Zoltán. TINTA Könyvkiadó, Budapest, 2002. 165–173. old. Lásd még, GAL, Susan: Kódváltás és öntudat az európai periférián. In: Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről. Szerk. Kontra Miklós. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1991. 123–156. old.
8	ÉGER György: A burgenlandi magyarság rövid története. Budapest, 1991. 47. old.
9	GAL, S. 1991. 69. old. – Lásd még: SÁNDOR Anna: A kisebbségi nyelv sorsa a vegyes házasságokban. In: Valóság, 1999. 8. szám, 87–97. old.; SÁNDOR Klára: A nyelvcsere és a vallás összefüggése a csángóknál. In: Korunk (Kolozsvár). Harmadik folyam VII/11. 1996. november (11. szám), 60–75. old. – Felsőőrön Gál Zsuzsa után 30 évvel, 2004-ben Bodó Csanád végzett újabb terepmunkát.
10	Magyar sors Felsőpulyán, 1990. 32. old.
11	ÉGER György: Magyar sziget Burgenlandban (Őrisziget 1989-ben). Kézirat. Budapest, 1990.
12	Lásd bővebben: ÉGER, 1991. 48–51. old.
13	Uo. 51. old.
14	Teljes nevén: Esterházy Pál Mária Lajos Antal Kismartonban született, 1919-ben a budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett. A Pázmány Péter Tudományegyetemen 1924-ben állam-, majd 1927-ben jogtudományból doktorált. Később, 1938-ban 300 ezer pengő értékű alapítványt tett az orvosi kutatás előmozdítására. A kismartoni kastélyt és más birtokokat a város rendelkezésére bocsátotta. Életrajzát lásd bővebben: Esterházy Pál 1901–1989. Az utolsó herceg a szélsőségek évszázadában. Szerk.: Lütgenau, Stefan August. Budapest, 2008. 220 old.
15	Ottrubay Melinda, az Operaház balett-táncosnőjeként alig 24 évesen elnyerte a "primabalerina assoluta" címet, a nemzetközi balettvilág legnagyobb kitüntetését.
16	Bárd Károly (1924–?), államvédelmi százados arcképe a budapesti Terror Háza Múzeumban, a Tettesek falán látható.
17	Mindszenty József a népbíróság előtt. Állami Lapkiadó kiadása. Budapest, 1949. 22., 116–123., 163–164. old. – Lásd még: A Mindszenty-per. Összeáll.: Gergely Jenő, Izsák Lajos. Szerk.: Kovács Lajos Péter. Budapest, 1989.
18	BAUMGARTNER, 2008. 224. old.
19	MOL. XIX-J-1-k Ausztria23/g 1956-Szám nélkül. Közli: Iratok Magyarország és Ausztria kapcsolatainak, 2007. 273–274., 279–280. old. – A Külügyminisztérium 1955 január 28-án kelt feljegyzésében a magyar–osztrák vagyonjogi tárgyalások elhalasztását javasolta. Uo. 282. old.
20	A burgenlandi Esterházy-birtok, illetve a herceg esetleges szabadon bocsátásának ügye 1956 októberéig több alkalommal napirendre került a különböző szintű (külügyminiszter-helyettesi, bécsi magyar követi) magyar–osztrák tárgyalásokon. Már a vagyonjogi tárgyalások során, február 16-án Leopold Figl külügyminiszter egy követségi fogadáson felvetette Sík Endrének, a külügyminiszter első helyettesének, hogy a magyar kormány adjon kegyelmet Esterházy Pál hercegnek. In: MOL. XIX-J-1-u Külügyminiszter-helyettesi iratok. Sík Endre iratai 250. szám., MOL. XIX-J-1-j Ausztria 1/b KüM 002902/1956. 22–36. old., MOL. XIX-J-1-k Ausztria 23/j 1956-szám nélkül., MOL. XIX-J-1-u Külügyminiszter-helyettesi iratok. Sebes István iratai 21. szám. Közli: Iratok Magyarország és Ausztria kapcsolatainak, 2007. 290–291., 299–300., 341–343., 383–385. old.
21	MOL. XIX-J-1-j Ausztria 1/b KüM 002902/1956. Közli: Iratok Magyarország és Ausztria kapcsolatainak, 2007. 300. old.
22	MOL. XIX.-J-1-k Ausztria 23/j 1956-szám nélkül. Közli: Iratok Magyarország és Ausztria kapcsolatainak, 2007. 341–342. old.
23	Uo. 342. old.
24	MOL. XIX-J-1-u Külügyminiszter-helyettesi iratok. Sebes István iratai 21. szám. Közli: Iratok Magyarország és Ausztria kapcsolatainak, 2007. 384–385. old.
25	Közös sorsukat lásd bővebben: MOLDEN, Hanna: Griff és rózsa. Esterházy Pál ás Ottrubay Melinda története. Budapest, 1999. 305 old.
26	MOL. XIX-J-1-j Ausztria 5/b KüM 007739/1956. 17. doboz. Közli: Iratok Magyarország és Ausztria kapcsolatainak, 2000. 38. old.
27	MOL. XIX-J-1-j Ausztria 4/j KüM 00558/I/1957. 12. doboz.; ÖStA AdR BKA/AA Pol. II. Ungarn 2. GZ 217.022/1957. (217.891).; ÖStA AdR BKA/AA Pol. II. Ungarn 3C GZ 511.190/Pol. 1956. (791.790). Közli: Uo. 38., 12. old. – Az Esterházyval kapcsolatos Ausztria elleni vádak csaknem két év múltán is szerepeltek abban az előterjesztésben, amelyet 1958. augusztus 30-án Sebes István külügyminiszter-helyettes intézett a Külügyminisztérium Kollégiumához a magyar–osztrák kapcsolatokról. "A budapesti osztrák követség és [Walter] Peinsipp követ nagy aktivitást fejtett ki az ellenforradalom napjaiban Eszterházi (sic!) herceg kiszöktetése stb." In: MOL. XIX-J-1-j Ausztria 4/b KüM 005033/1958. 6. doboz. Közli: Iratok Magyarország és Ausztria kapcsolatainak, 2000. 119. old.
28	Esterházy herceg 16.000 hektárt elajándékozott. In: Új Hungária (München), VI. évf. 1956. november 30., 4. old.
29	GROLIG, Erich – PLECHL, Pia Maria: Esterhazy kommt erst an fünfter Stelle. Faktoren der Wählerentscheidung im Burgenland im Hinblick auf die Agrarreform. In: Die Presse (Wien/Bécs), 1964. April (április) 11/12. Seite 5. (old.)
30	Uo.
31	PUSZTASZERI László: Burgenland a burgenlandiaké. Hol kezdődik Európa? In: Új Magyar Hírek, 1991. szeptember, 32–33. old.
32	Az Esterházy-család Moson vármegyében a Fertő tótól keletre fekvő tájon, Királyhida körzetében, illetve Kismartonban és környékén, valamint a Sopron megyei Felsőpulya térségében összesen 150 ezer katasztrális hold területet birtokolt.
33	Kleile-major (Kleilehof, Kleylehof) 1900-ban tűnt fel a Magyaróvári uradalom (kiterjedése ekkor 27 538 magyar hold, 26 majorral) térképén, mint annak tartozéka. Korábbi elnevezése a XIX. század derekán Újkútmajor, németül Neubrunnhof. Újabb nevét később Karl (más forrás szerint Fritz) Ritter von Kleyle jószágigazgatótól kapta, aki 1848-ban működött a hatalmas birtokon. A Magyaróvári uradalmat a trianoni diktátum kettészakította, és kb. 8000 hektár hét majorral Ausztriához került. Lásd bővebben, RÁK Béla: Kleylehof. In: Nyelvünk és Kultúránk, 2008. 4. szám. 84–85. old.; RÁK Béla: A burgenlandi magyarok körében végzett aktuális népzenei kutatás első eredményei. In: Őrvidéki magyarokról őrvidéki magyaroknak. – Über Warter Ungarn für Warter Ungarn. Szerk. / Editiert durch: Szoták Szilvia. Városkapu Kiadó / Magyar Média és Információs Központ – Imre Samu Nyelvi Intézet. Kőszeg – Alsóőr / Unterwart, 2008/2009. 109. old. (Imre Samu Nyelvi Intézet kiadványai I.)
34	Az 1920. évi népszámlálás, 1922. 148., 298–299. old.; Lásd még, Magyarország 1903–1912 között törzskönyvezett lakotthelyei a XX. század végén. Szerk.: Lelkes György. Kiad.: Magyar Országos Levéltár. Budapest,. 2001. 71–72. old. – Pál-major elnevezése egyes forrásokban Páludvar. Például: SOMOGYI, 2004. 186. old.
35	BAUMGARTNER, 2008. 114. old.
36	A majorsági település és a major abban különbözött, hogy az utóbbiban csak cselédsor házak és gazdasági épületek álltak. Mindkét forma négyszögletű volt, amelyet minden oldalán fasor segélyezett. A négyszögön belül, annak egyik felén a cselédházak, a másikon szemben a gazdasági épületek húzódtak.
37	SOMOGYI, 2004. 131. old. – Minden 18 éven aluli cselédnek 24 nap szabadság járt évente. A felnőtteknek viszont a ledolgozott évek száma szerint: 5 évig 14, 5 és 15 év között 18, azon túl 24 nap.
38	Az 1920. évi népszámlálás. Első rész. A népesség főbb demográfiai adatai községek és népesebb puszták, telepek szerint. A Magyar kir. Kereskedelemügyi Miniszter rendeletéből szerkeszti és kiadja a Magyar kir. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest, 1922. Pesti Könyvnyomda-Részvénytársaság. III. Függelék. Ausztriához csatolt terület. 298–300. old. (Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 69. köt.)
39	SOMOGYI, 2004. 131–132. old.
40	A kisparaszti gazdálkodókat is támogatta, földvételkor az árnak csak az egyharmadát kellett készpénzben kifizetniük, a többit tízéves futamidőre az állam hitelezte, évi három százalék kamattal.
41	Az előbb közölteken kívül további részletes adatokat lásd a táblázatokban, SOMOGYI, 2004. 186–192., 131– 132. old.
42	Kommenció: (latinul: conventio, 'megegyezés') a mezőgazdasági cselédek szóbeli vagy írásbeli szerződésben megállapított szegődménye, természetbeni (búza, rozs, kukoricaföld) és pénzjárandósága
43	GAÁL, Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához. /Wer erbt das Jankerl? Über die Kommunikationskultur der gusthofknechte im Burgenland. Kiad. Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága /Direktion de Museen de Komitats Vas. Szombathely, 1985. 60. old.
44	KÖTTNER-BENIGNI, Klara: Reza. In: Műhely (Győr), 1987. 5. szám, 31–32. old.
45	Uo. 32. old.