A MUNKÁLATOK SZERVEZŐJE
(Nagy Ferenc nyugdíjas, a Szombathelyi Egyházmegye volt építésvezetője, műszaki ellenőre)
Miután a pályázatot megnyertük, és megszületett a döntés, hogy Kisléghi Nagy Ádám fogja megfesteni a Szűz Mária életét bemutató festménysorozatot a szombathelyi székesegyházban, püspök úr megbízott a munkálatok szervezésével, a feltételek megteremtésével. Ádámék ekkor az Őrségben laktak egy plébániaházban; beköltöztettük őket Szombathelyre, az egyház kezelésében lévő Apátúr-házba.
A millenniumi pályázat kapcsán elkészítettük a pályázati anyagot, s elkezdtük keresni a megfelelő műtermet. Néztünk ipari csarnokot, tornatermeket, végül az egyházi kollégium dísztermét választottuk ki. Ádám elképzelései és a mi javaslataink alapján az egyházmegyei építésvezetőség dolgozóival megkezdtük a díszterem átalakítását műteremmé. Megfelelő világítás és sötétítés, polcok, fix és mozgatható állványzatok kellettek. A végfalra nagy méretű tükröt helyeztünk. A vásznak Belgiumból érkeztek. A volt Építőipari Szövetkezet asztalos részlege elkészítette a feszítő rámát, nagyon jó minőségben. Mivel a kollégium vidám ifjúsága nem ért fel a feladat nagyságához a terem két oldalán is folyosóval érintkezett így a zaj kiszűréséről, de legalább csökkentéséről is gondoskodnunk kellett hangszigeteléssel. Igyekeztünk minden fölmerülő problémát megoldani, hogy Ádám teljes erejével és figyelmével az alkotómunkára tudjon koncentrálni.
A pályázat művészi szempontjait Ádám állította össze, ebben segített a püspök úr, a folyamatos levelezést, a számlák rendezését, a postázásokat én intéztem. A nehézségek menet közben jelentkeztek. Kiderült, hogy a pályázati szerződés értelmében egy év alatt be kellett volna fejezni a művészi munkát. De hát ilyen méretű képekből álló sorozatot egy év alatt legfeljebb összecsapni lehetett volna, becsülettel elkészíteni nem. Előzőleg konkrétan nem szerepelt az egy éves határidő. Akkor egy hatásosabb, a művész szempontjaival alátámasztott, részletesebb elemzést küldtünk, hogy mért lehetetlen a szűk határidőt elfogadni. A püspök úrnak is volt szava az ügy mellett, és Pósfai Péter, megyei millenniumi biztos tekintélyét is latba vetve elfogadták a módosítást, s nem került veszélybe a támogatás összege.
Az elkészülő képek szállításához egy közel hat méter hosszú, egy méter negyvenes átmérőjű hengert készítettünk. Arra tekertük a megfestett vásznat, miután levettük a vakrámáról. Így vittük a kisebb-nagyobb ajtókon, kapukon át, az utcán keresztül a képet a székesegyházba. A Duna Televízió tudósított az eseményről. Bent a vakkeretre újra fölfeszítettük a vásznat, majd kötelekkel, kézi erővel húztuk fel az állványzatra, s a falra erősítettük. Rögzítés után fölkerült a faragott, aranyozott díszkeret is, majd hat hónap elteltével az utolsó lakkréteget is felhordta a felületre a művész. Ez a "végjáték" aztán még háromszor ismétlődött.
Munkám során sok művésszel találkoztam huszonkét évig voltam az egyházmegye építésvezetője és műszaki ellenőre, több mint kétszázötven műemlék épület tartozott hozzám, templomok, plébániák, kápolnák; ismertem olyan művészt, aki pillanatok alatt elkészítette műveit, de számomra napok vagy évek kellettek mondanivalója megértéséhez. Ádám annyira lelkiismeretesen alkotott, s annyira beleélte magát az alkotás folyamatába, szinte belebetegedett. Volt is rá példa. Művei évekig készültek, de egy pillanat alatt látja és tudja a hívő, hogy mit ábrázolnak, és mi az üzenetük.
PECSÉT ISTEN KEZÉBŐL
(Kapiller Ferenc)
Sokszor gondolok Szent Pál szép megfogalmazására: "Isten munkatársai vagyunk" (1. Kor. 3. 9.). Persze tudjuk jól, hogy a botladozó ember sokszor nem méltó erre a megtisztelő társi feladatra mai világunk állapota ezt mutatja. Ádámról viszont elmondhatjuk, hogy imádságos lelkületével és az ars sacra művelésével valóban Isten munkatársa a teremtésben.
Jómagam ebbe a munkatársi viszonyba léptem be 2000 táján, amikor a nagy munka elkezdődött. Feladatom az volt, hogy Nagy Feri és csapata nélkülözhetetlen háttérmunkáját napra készen, személyre szabottan kiegészítsem. Ezt a helyzetet a számomra ajándékba kapott lehetőséget , a mintegy négy éves időszakot én kétféleképpen éltem meg: volt a fizikai jelenlét és helytállás, és volt a lelki gyarapodás.
A fizikai részhez tartozik a sok apró tennivalótól, futkosástól a legkeményebb, izzasztó munkáig sok minden. Ez utóbbiból a legemlékezetesebb, erőnket próbára tevő teljesítmény a vásznak fölfeszítése a keretre. Egyenként eltarthatott fél napig is, vagy akár egy egész napot rááldoztunk, mire azt mondhattuk, hogy kész; nincs ránc, és feszül, mint a dob. A négy képet nyolcszor kellett fölfeszíteni. Minden munkafolyamatot előre megbeszéltünk lépésről lépésre Ádám rendkívül gyakorlatias módon ismerte és tudta a sokszor nehéz és bonyolult munkamenetet is , így végeztük, és így haladtunk nagy türelemmel, de teljes erőbedobással. Hasonlóan izzasztó helyzetekkel szembesülhettünk a modellálláskor is, amikor például Krisztus testét kellett tartani a Koponyák hegyén, a Keresztlevételnél akár tíz vagy húsz percig is, megroggyant térddel.
A belső történethez tartozik, hogy ezt az időszakot az együttgondolkodás és együttmunkálkodás négy évét úgy éltem meg, mint egy hosszan tartó lelkigyakorlatot: a gyarlóságok, a lehúzó súlyok mintha erejüket vesztették volna. A felemelő alkotó munkára tudtunk összpontosítani, tudván, hogy a meghívottság értelmében Isten munkatársai lehetünk, hiszen, szent ügyet szolgálva, nagyszerű művek születnek Ádám keze nyomán.
Az első képen felfedezett fényjelenséget fénycsodát én úgy értelmezem, hogy megerősítés, elismerő jelzés, igazoló pecsét Isten kezéből.