TÓTH ENDRE

 

 

SZENT MÁRTON ÜNNEPLÉSÉRE*

 

 

Akik eljutnak Ravennába, bizonyára megnézik a három hajós San Apollinare Nuovo templomot1. Az apszis mozaikdísze ugyan elpusztult, de az oszlopsorok felett a főhajó mindkét falát mozaik fedi, amely teljes szépségében ránk maradt. Az északi oldalon Szűz Mária és a gyermek Jézus mellett vértanú nők, a délin Krisztus mellett vértanú férfiak sorakoznak. A szenteket névfelirat azonosítja. A keresztény egyház legkorábbi szentjei a vértanúk voltak, akik közbenjárását az apostolok után kéri a pap a misekánonban. Ám a Krisztus katonáit megillető fehér ruhában vonuló szenteket olyan férfi vezeti, aki nem volt vértanú, és egyedül őt ábrázolták bíborszínű palliumban: Szent Mártonról van szó, aki a vele egy évben, 397-ben meghalt Szent Ambrus milánói püspök mellett az egyház első, nem vértanú szentje volt. A templom mozaikképe jól mutatja, hogy Galliában – a mai Franciaországban – tevékenykedő, az aszkétikus szerzetesideált megtestesítő püspök híre korán eljutott a távoli, Adriai-tenger-parti Ravennába, ahol – amint azután sok helyen Európában – kiemelt tiszteletben részesült. Annak ismeretét azonban, hogy Szombathelynek, pontosabban a római Savariának mi köze van Szent Mártonhoz, mondhatni, egy véletlennek köszönhetjük. Életrajzát még életében megírta tanítványa, Sulpicius Severus. Ebben pedig megnevezte a szent születéshelyét, Sabariát, és a műve ránk is maradt.

Martinus fiatal korát Észak-Itáliában, Ticinumban, a mai Paviában töltötte. Élete nagy részében akár a korábbi, katonaként töltött éveket, akár a későbbi, szerzetesközösséget alapító, szervező és térítő tevékenységét tekintjük, tevékenységének színtere Gallia volt. Mivel a szenteket mennyei születésnapjukon, azaz a haláluk napján ünnepli az egyház, születéshelyük, különösen ebben a korai időben, ritkán került feljegyzésre. Az V. század közepén összeállított vértanú- illetve szent-jegyzék naptári rendben sorolja fel a szenteket, és említi meg haláluk helyét. Ez az ún. Martyrologium Hieronymianum, a Szent Jeromosnak tulajdonított összeírás2 november 11-én, Márton esetében is temetésének helyét, a mai Tours-t nevezi meg: In Galliis civitate Turonis depositio sancti Martini episcopi et confessoris.

Hogy Márton Savariában, a mai Szombathelyen született, annak ismeretét tehát a tanítványa és kortársa, Sulpicius Severus által írt életrajznak köszönhetjük3. A klasszikus tudással és hagyományokkal rendelkező és fogalmazó szerző az antik életrajzoknak megfelelően, munkáját azzal kezdte, hogy leírta: "Márton Sabariában, Pannonia egyik városában született". Ez az a mondat, amely nemcsak lehetővé teszi, hogy születése 1700. évfordulóján Szombathelyen megemlékezzünk róla, hanem szükségessé teszi is az ünneplést, hiszen a mai város kialakulásának kezdete – közvetve ugyan – végső soron Mártonnak köszönhető.

Csak röviden jegyzem meg: Sulpicius születéshely-megjelölése egyértelmű, és vitathatatlanul azonosítható Szombathellyel4. Kétség sem merülhet fel, hogy a Római Birodalom jól ismert településéről, korábban Pannonia majd Felső-Pannonia tartománygyűlésének helyéről, a császártisztelet tartományi központjáról, a IV. században a polgári helytartó székhelyéről van szó. Egy római tartományban több, azonos nevű helység nem létezhetett. A pannonhalmi hagyomány egy rövid életű, XIII. századi legenda eredménye. Nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen a bencés szerzetesek Szent Mártont elődjükként tisztelték; az alapító Szent Benedek az első templomot Monte Cassinoban az ő tiszteletére emelte. Ezt a bencések egy országban elsőként létesített monostoruk esetében figyelembe is vették. Ezért természetes volt, hogy Márton tiszteletére alapították az első magyarföldi – pannóniai – monostort is, annál is inkább, mert a szent pannóniai származása köztudott volt, és a XI. században az országot egyébként is Pannóniának nevezték5.

Amikor 791-ben Nagy Károly hadjáratot vezetett az Enns folyótól keletre birodalma félelmetes hírű keleti szomszédjai, az avarok ellen, az évkönyvek feljegyzése szerint a Duna déli partján vonuló seregét a Rába torkolatától Sabarián keresztül vezette viszsza a birodalomba6. A feljegyzésekben akkor már 250 éve nem emlegetett Savaria név feltűnése és a karoling sereg kerülő útja az ellenséges földön aligha indokolható mással, mint azzal: a hely neve, mint Márton születéshelye az uralkodó számára ismert volt. Ez az ismertség nem jöhetett máshonnan, mint Sulpicius Severus (és az ő munkája alapján írt későbbi életrajzok) lejegyzéséből. A uralkodó birodalma védőszentjének szülőhelyét meg akarta ismerni. Nagy Károly tanítója és barátja, Alcuin Toursban lett apát, és ő is írt életrajzot Mártonról, amelyben a születése helyeként szintén Sabaria olvasható7. Hogy milyen látvány fogadta az akkor még királyt Sabariában, nem tudjuk. A római városnak azok az épületei, amelyeknek falai kőből vagy téglából, és nem vályogból épületek, bizonyára álltak még, ha a tetőszerkezetük be is omlott. Állták az idő viharait, már csak azért is, mert nem volt, aki a maradványokat újra használja – azaz lebontsa. Akármilyen volt is a település képe, lakosai akár szót értettek a frank sereggel, akár nem, az uralkodónak terve volt Sabariával. A település néhány évtizeddel halála után a birodalom egyik határgrófjának a székhelye lett, majd 860-ban civitas-ként, azaz várral, erődítménnyel rendelkező településként említik8. A várfal maradványait Géfin Gyula és Paulovics István 1938–40-ben tárták fel9. A kerek alaprajzú, vastag falú vár, amelynek alapfalai a Romkertben ma is láthatók, 10 a magyar középkorban előbb valószínűleg a király, később a győri püspök birtokába került. A szombathelyi uradalom központjaként ez a vár volt alkalmas arra, hogy a török előretörésével a XVI. században a vasvári káptalant, majd a megyegyűlést befogadja. Ezek az események segítették elő a mai Szombathely létrejöttét és fejlődését, végső soron a püspökség alapítását is: az események egymásból következtek. Az pedig a legtermészetesebb, hogy Nagy Károly és utódai nemcsak várat, hanem Szent Márton tiszteletére templomot is emeltek. Hogy a templom, amely egy karoling civitas elmaradhatatlan velejárója, a Szent Márton-templom helyén vagy máshol a mai város területén állt-e (esetleg több is épült), nem tudjuk. Mindenesetre a Szent Márton-templom és a környéke nemcsak a Dunántúlon – Magyarországon – egyedülálló, hanem Európában is ritkán megfigyelhető szakrális folyamatosságot mutat: területén a Kr. u. I. század közepétől gyakorlatilag az 1960-as évekig előbb a pogányok, aztán keresztények folyamatosan temetkeztek. A IX. században előbb fa, majd később – a középkori hagyomány szerint Szent Márton születési helyén – tégla templom épült.

Márton Constantinus császár uralkodásának 11. évében született Sabariában, amint Sulpicius Severus, majd az ő nyomán Gergely (†594), aki a szent utóda volt a toursi püspöki székben, feljegyezte11: ez az év Kr. u. 316–317-nek felel meg. Apja katona volt. Gyermekkorát Észak-Itáliában, Ticinumban (ma Pavia) töltötte. 15 éves korában besorozták, noha már gyermekként "Isten szolgálatára remetei magányba vágyott". Ebben nincs okunk kételkedni, mert Sulpicius azt is feljegyezte, hogy apja kényszerítette ki, hogy Márton szándéka ellenére a katonai esküt letegye. 18 évesen keresztelkedett meg. Amikor katona volt, Amiens kapujánál szánta meg a fagyoskodó koldust, és katonaköpenyét, amely "kincstári holmi" volt, számára félbevágta. 356-ban hagyta ott a katonaságot. Hilarius pictaviumi (Poitiers) püspöknél tanult. Felvette a kisebb papi rendeket, majd hazatért, hogy szüleit keresztény hitre térítse. Csak anyjánál ért el sikert, és őt tudta megkeresztelni. Mind Savariában, mind Itáliában összeütközésbe került az ariánusok szektájával, akik elűzték. Galliába ment, ahol remetéségbe vonult. Magányából csellel tudták csak kicsalni, és vitték Tours-ba, hogy a már nagyhírű férfit a város és a keresztény közösség püspökévé tegyék meg.

Idézem Sulpicius Severust12: "Az azonban meghaladja tehetségünket, hogy megfelelőképpen bemutassuk, milyen volt, hogyan viselkedett azután, hogy elnyerte a püspökséget. Változatlanul az maradt, aki volt: szívből alázatos, ruházatában szegény, így teljes kegyelemmel és hatalommal betöltötte a püspöki méltóságot, és semmit sem hanyagolt el a szerzetesi fogadalmából és erényeiből". Tours közelében alapított remeteséget, és gyűjtötte össze az aszkétikus életre vágyókat, térítette a vidék lakosságát, oldott meg legkülönfélébb problémákat, hajtott végre csodás tetteket. Tevékeny térítő, misszionáló püspök volt. Galliai szerzetesközösségének sikerét mutatja, hogy a temetésére több ezer szerzetes jött össze. Halála évét tudjuk: Atticus és Caeserius consulsága évében, Honorius császár uralkodásának 2. évében: 397-ben, halt meg, 81 éves korában. Nem a kor jellemző galliai püspök-típusa volt, de életével és tetteivel példaképpé vált. 100 évvel később már Gallia, a meroving majd karoling uralkodók védőszentje lett. Köpenyével, mint harci zászlóval indulnak a csapatok: köpenyének, a capának az őrzési helye lett a capella, amelyből a kápolna szó alakult13.

Még életében (396-ban) fogalmazta meg életrajzát tanítványa, Sulpicius Severus, és fennmaradtak ezzel kapcsolatos levelei. 470 körül Sulpicius műve alapján Perigueux-i Paulinus hexameterben írt hosszú költeményt14, Venantius Fortunatus, mert tours-i zarándoklata alkalmával meggyógyult a szembetegségéből, hosszú verset írt a szentről15. Toursi Gergely életrajza a legendás csodák gyűjteménye16, majd Alcuin életrajza17, végül Jacopo da Voragine Legenda Aurea-ja18 a középkori ember számára nemcsak ismertté tette a szent életét, és tettei az ábrázolások fő forrásává váltak, hanem a Sabaria név is jól ismert lett a keresztény világban. A középkori világtérképekre Sabaria neve nem azért került rá, mert Magyarország fontos városa lett volna – mit sem tudtak róla –, hanem a nevet Szent Márton születése tette nevezetessé, amit gyakran ki is írtak a településnév mellé19. A Sabaria név ismertsége volt az oka annak is, hogy az idő és a szabályos, elvárt nyelvi fejlődés sem hagyott nyomot rajta20, nem alakította át: Szombathely postabélyegzőjén és a XIX. század közepi helységnévtárban is a Sabaria nevet tüntették fel.

Ami az amiens-i városkapu előtt történt, az volt az a cselekedete, amely a műalkotások fő témájává vált. Érthetően, mert szemléletesen nyilvánult meg benne a tanítás a keresztényi szeretetről és irgalmasságról. A lovon ülő vagy egyszerűbb változatban a földön álló, köpenyosztó Márton lett a szent leggyakoribb ábrázolása a középkorban és később. Márton életrajzaiban azonban – amint azt a szentek ikonográfiájával foglalkozó kézikönyvek is megjegyzik – nincs szó ludakról. A ludak délnémet területen kapcsolódtak a szenthez, és a szentet jellemző madár-attribútum innen terjedt el Ausztria illetve Magyarország felé21.

Milyen emlékei lehettek Mártonnak Savariáról? Aligha voltak jók, mivel összeütközésbe került az ariánus papsággal, akik elűzték Savariából és Pannóniából. Mégis, van egy különös adat, ami mintha arról tanúskodna: Márton, mint hívő keresztény számára Savaria emlékezetes maradt. Másfélszáz évvel halála után írta Gergely, utóda a tours-i püspöki székben a monumentális "Korunk történeté"-t. A műfajnak megfelelően a mű a teremtéssel kezdődik, az ó- és újszövetségi események feldolgozásával, a római császárkori keresztényüldözések leírásával folytatódik. Amikor elbeszélésében a Diocletianus-kori keresztényüldözések kerültek sorra, név szerint és részletesen csupán egyetlen vértanúról emlékezett meg: Quirinus sisciai püspökről. Az elbeszélés kétségtelenül Prudentius versén alapszik22. De jogosan kérdezhetjük: miért éppen Quirinust találta említésre méltónak a számos Róma-városi, itáliai, afrikai és többi, valójában nevezetesebb és ismertebb vértanú közül? Lehetséges-e, hogy Márton Savariából az ott vértanúságot szenvedett Quirinus emlékét magával vitte és hagyományozta Tours-ra és környékére, hogy a vértanút még Gergely is ismerte?

Márton 1700 évvel ezelőtt, egy másik világban, egy másik kultúrában született. Az évforduló deszakralizált világunkban jelenthet-e még számunkra valamit? Tudjuk persze, hogy kultúránk java része még mindig Márton korához, a római birodalom utolsó évszázadához köthető, amelynek kereszténysége örökítette át az antik kultúra számos elemét, a latin írás és betűk használatától a városi civilizáció életmódbeli vívmányain keresztül a ma használt naptárig. Lehet-e azonban ma helye egy aszkétikus közösségben, szerzetesi életet élő szentnek? Több mint másfél ezer év távlatában lehet-e még példa a személye? Vagy marad csak a Márton-napi libasült?

Európai kultúránk része az évfordulók ünneplése. Márton ma is jelkép lehet, ahogy az volt évszázadokon keresztül. Szekularizált korunkban még mindig vonzó lehet számunkra, ha csak ideig-óráig el akarunk szakadni a világtól, a média mindent elborító áradatától, és "remeteségbe vonulunk". Az amiensi-i jelenet azonban, ahogy a múltban, úgy ma is, nem kiüresedett jelkép: a törődés a szegényekkel, az elhagyottakkal, a testben és lélekben megnyomorítottakkal – amíg a világunk létezik – feladatunk kell, hogy legyen. Nem szólva arról, hogy Szombathely sorsát, ha nem is tevékenyen alakította, mégis, a város fejlődésében múlhatatlan szerepe van. A méltó emlékezés Márton születésére és az ünneplés nemcsak kötelező, kipipálandó feladat. Megfelelő megvalósulása esetén Szombathelynek az ország, a Kárpát-medence, és ha csak rövidebb időre is, legalább európai ismertséget biztosítana, amelynek későbbi hozadéka nem elhanyagolható körülmény.

Aligha kétséges: az egyházi emlékezések mellett számos olyan lehetőség nyílik az ünneplésre, amelyek az eseményt maradandóvá tehetik. Természetesen nemcsak a kulináris élvezetekről van szó – akár a libákra, akár a borokra és hasonlókra gondolok. Ne felejtsük el: egy 1700 éves jubileum ünneplésére Európa kevesebb vihart megért vidékein sem sok helyen nyílik lehetőség. Bár éppen Szombathely az a település, amely 2043-ban23 Kölnnel együtt ünnepelheti alapításának kétezer éves évfordulóját. Mint régész és történész elsősorban arra törekednék, hogy Mártonhoz és korához kapcsolódó, azaz a római és késő római kor látnivalóit a városba látogatóknak színvonalasan és korszerűen be lehessen mutatni. A hiteles bemutatást azonban csak hiteles kutatásokra és eredményekre lehet alapozni. Ez ma különösen fontos, amikor olyan nagymértékű a múlttal kapcsolatos téves, hamis és megtévesztő információtömeg. Az idő az évfordulóig rövid, és még sokat kellene tenni. Szükséges lenne a Szent Márton-templom környékének régészeti kutatása, amelyre csak egy helyen van lehetőség: a temető elején és a főút vonalát feltárni, hátha ezeken a felületeken lehet még kevéssé bolygatott leleteket találni. Bemutatható állapotba kellene hozni a Romkertben a palota császári fogadótermének mozaikpadló-maradványait, amelyek jelenleg, a feltárás után hetven évvel, egyre inkább a pusztulás képét mutatják olyannyira, hogy 2016-ra már végkép megtekinthetetlenek lesznek. Valamint a római város más, feltárt, de ma nem látható maradványait is be lehetne mutatni24. Mindezeket látványos, virtuális rekonstrukciókkal lehetne kiegészíteni és "élővé tenni". Nagy szükség lenne szakszerű és népszerűsítő formában kiadni azokat az írásokat, amelyek forrásértékűen foglalkoznak Szent Mártonnal, és személyét ez által is közelebb hozni a mai emberek hez. Nemcsak Sulpicius Severus, hanem a többi késő antik és koraközépkori szerző munkáját fordításban meg lehetne jelentetni, beleértve Jacques Fontaine klasszikus Sulpicius-kommentárját. Továbbá: a történeti Magyarországon számos település viselte és viseli Szent Márton nevét25. Az évforduló jó alkalom lenne ezeknek a falvaknak és városoknak a képviselőit meghívni közös ünneplésre, akár magyarok, akár mások laknak is ott jelenleg. Ha azonban az évfordulót, és az ünnepségeket valóban maradandóvá és emlékezetessé akarnánk tenni, arra véleményem szerint a legkevésbé munkaigényes feladatot jelentő, mutatós és maradandó eredményekkel járó megoldás is van. 1928-ban a szegedi dóm felszentelésére Dohnányi Ernő írt misét Klebelsberg Kunó felkérésére. 1923-ban Kodály Zoltán két hónap alatt írta a Psalmus Hungaricust a főváros egyesítésének 50. évfordulójára, majd a Budavári Te Deumot Buda felszabadulásának 250. évfordulójára. Miért ne lehetne felkérni akár több magyar zeneszerzőt Szent Mártonnal kapcsolatos ünnepi mű megírására? A szentre vonatkozó szövegek, himnuszok, versek jó lehetőséget adnak oratorikus művek komponálására, narrátorral vagy anélkül. Nyersen fogalmazva: ez csak pénzkérdés (persze nem kicsi). Viszont igen kevéssé munkaigényes feladat – nem ugyan a felkért zeneszerzők, hanem – az ünnepségeket szervezők és lebonyolítóik számára. Viszont eredményes megvalósulás esetén maradandó eredménnyel jár: nemcsak Szent Márton emlékezetére és a zeneszerzők számára, hanem a mecénás Szombathely nevét is terjesztené a világban.

   

JEGYZETEK

* A tanulmány előadás-változata elhangzott a Szent Márton – örökség és hagyomány című tudományos ülésen Szombathelyen az Agora Szalonban, 2013. december 16-án. Ld. KRÓNIKA rovatunkat! (A szerk.)
1 A ravennai templomot 510–520 között a keleti gót király, Nagy Theoderik építtette, és Jézus Krisztus nevére szenteltette. Amikor száz évvel később Iusztiniánusz kelet-római uralkodó hadvezére, Belizár elfoglalta Ravennát, az addig ariánus templomot a császár Szent Márton tiszteletére szenteltette fel ismét. Később az első ravennai püspök-vértanú, Apollinaris nevét kapta a templom
2 A Martyrologium Hieronymianum kiadása: Acta Sanctorum novembris Tom II. pars posterior, Commentarius perpetuus, H. DELEHAYE – H. QUENTIN, Bruxellis 1931, 594.
3 Magyarul több kiadásban olvasható Szent Márton élete. Én VANYÓ László fordítását idézem: A III-IV. század szentjei, Budapest, 1999.
4 A pannonhalmi születéshely legendájával és kialakulásával részletesen foglalkoztam: TÓTH E.: Szent Márton pannonhalmi születéshely legendájának kialakulása, Vigilia 39, 1974, 306–312. Továbbá: Szent Márton Sabariában és Pannoniában, in: LAKNER E.: Szent Márton toursi püspök valódi születéshelyének földerítése. Szombathely, 1865. reprint-kiadás, Szombathely, 2008.
5 TÓTH E.: Pannonia Ravennában, in: Laudator temporis acti, Tanulmányok Horváth István 70. születésnapjára, Budapest – Esztergom, 2012. 129–140.
6 ZÁGORHIDY CZIGÁNY B. – TÓTH E.: Források Savaria – Szombathely történetéhez, Acta Savariensia 9. Szombathely, 1994. 109 (Annales qui dicitur Einhardi 791).
7 Uo. 28.
8 Uo. 33.
9 PAULOVICS I., Savaria-Szombathely topográfiája. Acta Savariensia, Szombathely, 1943.
10 TÓTH E.: Sabaria – Szombathely karoling vára, Vasi Szemle 32, 1978, 396–423; KISS G.–TÓTH E.–ZÁGORHIDY CZIGÁNY BALÁZS: Savaria – Szombathely története 1526-ig. Szombathely, 1998. Szerk. Feiszt György.
11 TOURS-I Gergely: Korunk története. A frankok története. Pozsony, 2010. 165.
12 Szent Márton élete 10. ford. VANYÓ László, in: A III-IV. század szentjei. Budapest, 1999. 170.
13 VAN DEN BOSCH, J., Capa, basilica, monasterium et le culte de Saint Martin de Tours. Étude lexicologique et sémasiologique, Utrecht–Nijmegen, 1959. 7–54.
14 JORDÁNSZKI, Alexius: Biographi veteres Sancti Martini Turonensis episcopi confessoris, Posonii 1817.
15 VENANTIUS FORTUNATUS: Carmina, Monumenta Germaniae Historica, Auctorum antiquissimorum IV:1, Berlin 1961, 293–370.
16 TOURS-I Gergely: Korunk története. A frankok története. Pozsony, 2010.
17 Patrologia Latina CI, 657–664.
18 Legenda Aurea, Budapest 1990, 270.
19 ZÁGORHIDY CZIGÁNY B. – TÓTH E.: Források Savaria – Szombathely történetéhez, Szombathely 1994. 123–1276. (Acta Savariensia 9.)
20 A mai Gyöngyös patak római kori neve Savaria volt. A colonia innen kapta nevét. A patak neve eredete környékén a középkorban Sevira, ma Zöbern.
21 A ludakról írtam: TÓTH E.: Szent Márton lúdja. Vasi Szemle 61, 2007, 643–656, és Die heidnische Gans des christlichen Heiligen, Cultus Deorum Studia Religionum ad Historiam Vol. III. in memoriam István Tóth, a cura di SZABÓ, Ádám – VARGYAS, Péter, Pécs 2008, 57–74.
22 A vers nagy részét közölte: BALOGH Albin: Szent Quirinus vértanú püspök. Kép a pannóniai kereszténység életéből. Rákospalota, 1935.
23 Nem ismerjük az évet, amikor Claudius császár (Kr.u. 41–54) Savaria coloniáját megalapította. Az évfordulót először 1943 júniusában ünnepelték.
24 Például Savaria keleti horreumának a Buócz Terézia által feltárt és helyreállított részletét a Kisfaludy utcában.
25 Mező András kimutatása szerint (MEZŐ A., Patrociniumok a középkori Magyarországon, METEM könyvek 40. Budapest 2003.) 106 település viselte Magyarországon a Szent Márton nevet. A tiszteletére emelt templomok száma több száz.