EMLÉKEZÉS WEÖRES SÁNDOR
ÉS A PÁVEL CSALÁD KAPCSOLATÁRA

Weöres Sándor századik születésnapján, 2013. június 22–én a XX. század magyar költészetének legeredetibb géniusza előtt hódolt az ország apraja–nagyja, Csönge, Szombathely, Pécs, Budapest. Sokan élnek még azok közül, akik személyesen ismerték Őt, sőt nem is csak tisztelői, hanem barátai is voltak. Ezek közé tartozom én is, aki szüleim révén örököltem ezt a kitüntető barátságot és szólíthattam családi körünkben Cinának Weöres Sándort.

Édesapám, Dr. Pável Ágoston a leánygimnázium magyar–latin szakos tanára volt a múlt század húszas éveiben. Minden délutánját a Kultúrpalota könyvtárában (a mai Berzsenyi Könyvtár elődjében) töltötte, hogy újjáélessze, rendezze ezt az intézményt – amelyet a diák Weöres Sándor szorgalmasan látogatott. Hamarosan feltűnt Apámnak a rendkívüli érdeklődésű és műveltségű gyermek, és barátságot kötött vele. Abban az időben még nem voltak kollégiumok, a vidéki tanulók csak úgy tanulhattak a városi iskolákban, ha valamelyik rokonuk vagy ismerősük "kosztos diák"–nak befogadta őket. Valamikor Apám is nehezen szakadt el a szülőfalujától, és tudta, hogy milyen a "kosztosdiák" élet. A Vasi Szemle első 10 évfolyamának zárószámaként, 1949–ben kiadott Pável Ágoston Emlékkönyvben (Dunántúli Szemle, XI. évf. 7–8 sz., szerk.: Fáy F. Ervin, fel. kiadó: dr. Géfin Gyula) Weöres Sándor így emlékezik vissza kosztos–diák életének kezdetére: "A költészet hozott össze bennünket.engem, a 16 éves tacskót, meghívott, hogy lakjam nála, átadta legkényelmesebb szobáját és íróasztalát. Ettől kezdve rengeteget olvasgattunk, beszélgettünk együtt. Őnála, az Ő lényének érlelő melegében írtam első komolyan vehető verseimet."

Szüleim akkor a mai Petőfi Sándor utcai bérlakásukba fogadták be Sándort nagy megértéssel és együttérzéssel. Cina nálunk a családban a "nagy gyerek" lett, akinek így most akadt egy eleven, gyors észjárású kisöccse a bátyám személyében. Vele jól lehetett hancúrozni, kötekedni, játszani – és egy kis húga is lett, akire még nagyon kellett vigyázni, ha a nyakába véve hordozgatta. Erre az időre nem emlékszem, de Anyám sokat tudott mesélni Sándor kalandjairól. Ebben a családi körben, azt hiszem, igen jól érezte magát, mert évekkel később sem hagyta le soha leveleinek végéről a mi üdvözlésünket.

 

Weöres Sándor, Pável Ágoston és Várkonyi Nándor Csöngén, 1939-ben

 

Mivel folytonos betegeskedései miatt többnyire "magántanuló"–ként végezte tanulmányait, nagyon nehezen tudott beilleszkedni a régi reál szigorú, katonás rendjébe, alkalmazkodni fegyelméhez. Édesanyám öregkorában is sokszor mesélte nekem, hogy milyen nehezen viselte el a kötött napirendet. Apám révén bejáratos volt a "Kultúrkönyvtárba", és mindig csak olvasott volna. Érdemes megemlíteni, hogy már 16 évesen milyen könyveket olvasott! A magyar írók közül akkor a Babits–antológia, egy Füst Milán–regény, Kassák akkor megjelent önéletrajza érdekelte, keresett Adytól novelláskötetet, olvasta a Nyugat folyóiratot. Mivel titokban éjjel, a gázlámpa fényénél is olvasott, reggel nehezen tudott felkelni. Szinte szemben laktunk az iskola épületével, de reggelizni, megfésülködni, a cipőt befűzni, kabátot begombolni már sosem volt elég ideje. Anyám mindig izgult, hogy megfázik, vagy elkésik az első óráról, amiért nagyon haragudtak tanárai. Szerető megértéssel nevelgette, szoktatta Anyám ezekre a szörnyen nehéz dolgokra – de még idősebb korában is mindig hálás szeretettel köszönte ezt "Inci néninek". Tanárai közül alig értette meg valaki. Megértés híján több tárgyból – még rajzból is! – meg akarták buktatni, erre figyelmeztették Apámat. Ekkor Apám Kapi Béla győri evangélikus püspök úrhoz fordult levélben, akit jól ismert, hogy simán segítse át a győri gimnáziumba, és vegye pártfogásába. Így is történt. Sándor csalódottan, keserűen legénykedő verssel búcsúzott Szombathelytől (Hideg van, 56. old.):

 

Életem a régi reállal lekvittelt

ehelyütt öt évet. De két tanár pikkelt,

azt mondták, nem érek egy rossz huszas nikkelt

s elüldöztek engem, a lézengő rittert.

 

Szombathelyről való távozása után, már másnap elkezdett levelezni Apámmal, aki így biztatta: "küldd el a lelkedet". Cina pedig minden tartózkodás nélkül megírta élményeit, tanulmányait, legbensőbb gondolatait Apámnak. Állandó téma volt az olvasás is, mert hazulról mindig bejárt a könyvtárba, vagy Apám ismerőssel küldte el neki a kért könyveket. A világirodalomból Dante, Wassermann, Benvenuto Cellini, Rabelais, a ma már nemigen ismert Klabund érdekelte, de szeretett volna eredeti angol nyelvű regényt is olvasni. A nagy kedvenc Swift Gullivere volt. Anyám féltő szeretete és Apámnak a különös gyermekben rejlő tehetséget felismerő, szerető nevelése mély nyomott hagyott Cina életében. Három év múlva, 1932 decemberében ezt írta Apámnak: "Az a pár hónap, amit Guszti Bátyámnál töltöttem, volt életem legértékesebb ideje. Akkor jegecesedett ki a gondolkodásom, akkor kezdett nőni bennem mindannak a csírája, amit azóta is gondoltam, tettem, írtam.Tulajdonképpen Guszti Bátyám indította el életem lavináját: addig koravén, beteg gyermek voltam, és akkor kezdtem egy új, már nem gyermeki, látszólag dekadens, de valójában ép életet élni... aminek csak a külsőségek (félszegség) adják a dekadencia jellegét." A Vasi Szemle révén kiadott Emlékezés–ében pedig így gondolt vissza Apámra: "Azok között, akik kifejlődtek a tudomány, a művészet, életszentség, vagy más humánum terén: aligha akad csak egy is, aki Pável Ágostonok nélkül útja legelején össze ne roskadt volna. Az emberi értékek lakodalmas vonulását láthatatlan menet kíséri: a dajkáké, akik nélkül nem volna se menyasszony, se vőlegény." (Dunántúli Szemle, 1949. XI. évf. 7–8 sz.)

 

Vendégségben Páveléknél.
Balról: Dr. Pável Ágostonné, Gazdag Erzsi, Károlyi Amy, Weöres Sándor

 

Talán azért is volt Sándor olyan hálás Apámnak, mert úgy nevelte, mint egy idősebb barát, vagy bizalmas rokon. Lőcsei Péter fedezte fel a Weöres–hagyatékban Apámnak egy levelét, melyet ő írt Sándornak imígyen: "A Nyugatot és Napkeletet is mindig a Téged kereső kíváncsisággal vágom fel. Levelezel–e velük? (...) Mind olyan kérdések, melyek érdekelnek, mint ahogyan minden érdekel, ami írói és emberi mivoltodra vonatkozik. Stop! Emberi mivoltodra! Tudod, milyen nagyra tartom én ezt a részét is a költőnek. Egész emberré kell formálódnia a zseninek, akkor nem halnak el a pusztában igéi."

Győri gimnazistaként, majd egyetemistaként is sokszor bejött Csöngéről hozzánk az új házunkba. Apám szivarozva ült a fotelben, Sándor pedig fel–alá járt a szobában, és nem tudták befejezni a beszélgetést a költészetről, az életről. Még a terített asztalhoz is alig tudta őket Anyám leültetni. Legtöbbször itt is aludt nálunk. Édesanyjára is jól emlékszem, mert ő is el–eljött hozzánk. Nagyon szépen tudott zongorázni, akárcsak az én Anyám. Sándor odakuporgott a zongoraszéken ülő Anyukája lábához a földre törökülésbe, és szinte elvarázsolva hallgatta a muzsikát. Amikor a Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben című könyvet állították össze, akkor családi házunk képét választották az albumba. A felvételen házunk kapujában állnak Sándorék családunkkal és Gazdag Erzsivel.

 

Weöres Sándor 70. születésnapja alkalmából szervezett összejövetel Szombathelyen,
a Berzsenyi téri pártszékház előadótermében, 1983-ban.
Balról: Dr. Simonné Pável Judit, Gazdag Erzsi, Károlyi Amy, Weöres Sándor

 

Sándor egyetemi tanulmányai idején alakult meg Szombathelyen a Múzeumbarátok Egyesülete, melynek fő célja egy tudományos folyóirat kiadása volt. 1934. január 8–án ezt írta Sándor Apámnak: "Örömmel vettem a Folia Sabariensia megindulásáról való értesítést. Köszönöm a megtisztelő felszólítást, hogy vállaljam el a levelező–tagsági tisztséget, és természetesen el is fogadom". Két hét múlva már arról értesítette Apámat, hogy örömmel írna cikkeket a Szemlébe. A folyóirat azonban az irodalmi életből csak könyv– és folyóiratszemlének adott helyet Őrség címen. Sándor két alkalommal élt ezzel a lehetőséggel. Az ő egymás után megjelenő köteteiről viszont mindenkor meleg hangú, komoly értékeléseket közölt a Szemle, valamint egy–egy versét is. Sándor leveleiben gyakran említette a számára érdekes tanulmányokat, érdeklődött a szerzők felől. Nem valósult meg az ő nagy álma a Dunántúli írók antológiája, de a Marék Antal által összeállított írói arcképsorozatban már róla, a lassan befutó költőről jelent meg tanulmány.

Amikor Sándor a doktori dolgozatára készült, sokat beszéltek róla Apámmal. Mivel én már iskolás voltam, és ott sündörögtem körülöttük, megkérdezte tőlem Cina, hogy én szoktam–e verset írni. Nagyot néztem, de vállalkoztam rá, hogy fogok neki egyet írni. Apám el is küldte neki az ákom–bákom szerzeményemet, amit csak azért őrzött meg a család a levelekkel együtt, mert bekerült A vers születésébe.

Szeretnék még megemlékezni Weöres első verseskötetének a kiadásáról. Hiába jelentek meg már versei a legrangosabb folyóiratokban, tekintélyes méltatói nem sokat tudtak neki segíteni. Apámnak a kiadókkal folytatott két évi levelezése, utánjárása kellett ahhoz, hogy a Hideg van megjelenhessen. Jól emlékszem arra, hogy bátyám milyen lelkesen rohangált délutánonként előfizetőket gyűjteni a kiadó számára. Nagyon sajnáltam, hogy engem nem engedtek el vele minden ismerőshöz, sőt ismeretlenhez is becsengetni aláírásért. A szombathelyi irodalomszerető polgárok kitettek magukért! 1934. II. 27–én ezt írta Sándor Sásdról: "Kedves Guszti Bátyám, végre–valahára meg tudott születni a »Hideg van«... G. Bátyám kedves fáradozása és segítsége nélkül talán a halálom után jelent volna meg ez a könyv szüleim költségén, vagy akkor sem." Első kötetének dedikációja is mutatja, hogy Weöres Sándor életéhez, öröklétéhez milyen mélyen hozzátartozik Pável Ágoston, a költő–barát: "Kedves nevelőmnek, második Apámnak" ajánlja a könyvet. A szombathelyi Hír újságban, majd a Vasi Szemlében jelent meg Apám kritikája Sándor első kötetéről: "Kortársak! Legyünk tisztában vele, hogy nagy, messzecihelődő mozdulatnak vagyunk szemtanúi. Mert a magyar irodalom történetében még nem volt rá példa, hogy valaki tizenöt éves korában ilyen tömött tarisznyával és ilyen biztos léptekkel indult volna el a halhatatlanság felé."

Pécsi könyvtárosi évei idején Sándor – Várkonyi Nándor és Apám segítségével – bele akart kezdeni egy dunántúli antológia összeállításába. Meghívta Csöngére Várkonyit és Apámat. Mivel a találkozó nálunk kezdődött, azért számomra felejthetetlen élményt jelentett ennek a három nagyszerű embernek a teljes harmóniája, együttléte.

Édesapám 1946–ban halt meg. Édesanyám gondosan megőrizte Apám levelezését, otthon maradt kéziratait a nehéz háborús viszonyok között és az ötvenes években is. Halála után tíz évvel szép, meleg hangú költeményben emlékezett meg róla Sándor, mely az Egybegyűjtött írásokban jelent meg. Szombathelyre először 1963–ban "merték" hivatalosan meghívni író–olvasó találkozóra Sándort, a vasutasok Király utcai kultúrtermébe. Természetesen előtte eljött hozzánk, hogy tájékozódni tudjon a régi városban. Anyámat nagy szeretettel köszöntötte, én is akkor találkoztam vele – már asszonyként, közel 20 év után először. Ezentúl többször eljött, elhozta Amyt is, bemutatta Anyámnak. Mivel ez már nem a gyermekkorához tartozik, azért azt még elmondom, hogy Édesanyám évek múlva is sokszor mondogatta nekem, hogy micsoda szerencséje volt Cinának, hogy Károlyi Amy lett a felesége! Amyban olyan szerelmet talált, aki méltó és okos költőtárs, és emellett gyakorlatias, anyáskodó feleség is volt. A megye akkori elnöke, Gonda György büszkén és boldogan felkarolta a vasi kötődésű művész házaspárt, így évente el tudtak jönni Bozsokra pihenni. Anyám elmondta nekik, hogy megőrizte ám a régi leveleket. Ennek nagyon megörültek, és egy szép nyári napon eljöttek csak azért, hogy a diófa alá kiülve végigolvassák azokat. Amy hangosan olvasta, élénk megjegyzésekkel, kérdésekkel. Sanyi pedig bölcs nyugalommal, elmerengve régi önmagán, emlékein, alig–alig szólt hozzá. Meghatódottnak láttam. Amy felvetette, hogy megérné kiadni ezeket a leveleket, csak ki kellene hagyni Sándornak némelyik megjegyzését. Cina viszont erre fiatalos bátorsággal, határozottan kijelentette, hogy: "én vállalom ifjúkori önmagamat, semmit sem kell kihagyni". Amy ajánlotta kiváló szakemberek bevonását a kiadásba. Cina azt írta nekem, hogy: "köszönöm, hogy a régi levelek bevezetőjének megírásával foglalkozik". Így aztán Anyámmal együtt úgy találtuk méltónak Apám emlékéhez és Sándor vasi gyökereihez, hogy a Vasi Szemlében jelenjenek meg a levelek. Ez a közlemény 1981–ben, az 1–2–3. számban, folytatásokban, az én bevezetőmmel jelent meg. Gazdag Erzsinek elolvastam az írásomat, és kértem, hogy véleményezze. Ő végighallgatta, és azt mondta: "Az alma nem esik messze a fájától. Apádhoz és Cina gyermekkorához méltóbbat senki nem írhatott volna."

Szeretném emlékezésemmel azokban is továbbéltetni Weöres Sándor lelkét, akik személyesen nem ismerhették Őt. Úgy érzem, a Dunántúli Szemle 1942. évi 1–2. számában megjelent négysorosában benne van az ő egész egyénisége:

 

Mottó-féle

 

Nem kell vagyon, rang, dicsőség, híresség:

vágyam iránya: a tökéletesség.

Csak ujjnyit jussak hozzá közelebb,

s földi béremmel szaladjon az eb.