VASI NÉPMŰVÉSZETI TÁR, XXIX.

 

CSUPOR ISTVÁN

 

 

A FÜŐD PÁRU, A MOSÓGÉP ŐSE

 

 

Az őrségi fazekasságról az első összefoglalás 1944–ből, Kós Károlytól származik (KÓS 1944), ám a leírásnak csak az első két része jelent meg a Dunántúli Szemlében, a harmadik kéziratban maradt a háborús helyzet miatt, ráadásul évtizedeken át úgy tűnt, meg is semmisült. Amikor aztán mégis előkerült ez a rendkívül fontos írás, a korábban megjelent részekkel együtt adták ki Az alsó–őrségi gerencsérség című kiadványban (hol vannak e kiadvány adatai????!) (KÓS 1986; GRÁFIK 1986. 7–14. old.; KRESZ 1986. 3–6. old.). ezenkívül az őrségi fazekasokról többek közt Czúgh Dezső írásaiból lehetett nagyon sokat megtudni (CZÚGH 1954. 119–130. és 1955. 45–54. old.), valamint Kresz Mária munkái révén (KRESZ 1991. 10–17. és 1996. 228–242. old.; vö. CSUPOR 1998. 130–132. old.)

A cikkünk által felvetett témával kapcsolatban valamennyi írás tartalmaz egy kevés információt, amely a ruha kifőzésére szolgáló fazékkal kapcsolatos, ezzel együtt nem célom a teljes irodalmi előfordulást megemlíteni, csupán a témához kapcsolódó forrásokat használtam fel.

Mivel az Őrségben a fazekasságot hosszú évszázadokon keresztül a használati edények határozták meg, így a helybeli gerencsérek nem kényszerültek túl sokat változtatni a bevált formákon. A főzőfazék, a lakodalmas, ún. "abrincsos" fazék, a "tepszi", a bugyoga korsó, a kétszájú bugyiga, a "vizes", a "csapos", a "boros korsó" alakja esetében is nagyfokú stabilitás mutatkozott meg. (Talán csak a "hegyi bogrács" esetében látható nagyobb mérvű módosítás, azonban itt sem az edény alakjában, hanem a vasháromláb megjelenésével a cseréplábak elhagyásában.)

A fentiek mellett ismert volt az Őrségben egy olyan hatalmas fazékféle is, amelynek időbeli elterjedését nem ismerjük, nem tudjuk tehát, hogy mióta használták, ugyanakkor speciális funkciója miatt mindenképpen említést érdemel: a mosófazék, a "páruo", "füöd páruo", vagy "szapu".

A páru vagy szapu a vászonneműek mosására, kifőzésére szolgált, ehhez igazodott hatalmas mérete is, és gyakorlatilag a használatát is ez határozta meg. sajnos, az eredeti gyűjtések idején sem tudtak már túl sok mindent összeszedni ennek az edénytípusnak a használatáról, és közel fél évszázaddal később, az utólagos gyűjtések révén is csak szórványos adatok kerültek elő, elsősorban idős emberektől. elmondásuk szerint eredetileg egy kis katlant építettek neki agyagból, amelynek mérete nagyjából megegyezett a fazék fenekének nagyságával. háromnegyed kör formájú volt, és tulajdonképpen tűztérként szolgált: ennek segítségével lehetett tüzet gyújtani a fazék alatt. Mivel a párut hatalmas mérete miatt nemigen akarták mozgatni, nem egyszer véglegesen odaragasztották az elkészült katlanhoz, és így használták.

A páru tulajdonképpen nem volt más, mint egy korabeli "mosógép", amelyben a vászonneműt mosták és keményítették, ehhez igazodott hatalmas mérete is. Csak adalékként: az abrincsos fazék nagyobb méretű darabjai, a lakodalmas fazekak átlagos űrtartalma 20–30 liter volt, a szapuké azonban ennél lényegesen nagyobb, mintegy 50–80 liter!

A fazék vállas forma volt, szűkebb fenékkel, de ami mindegyik darabon feltűnő, hogy a has alsó részén egy kis, ledugható csapot helyeztek el, amit általában fa dugóval, vagy egyszerűen csak kukoricaszárral zártak el. A fazekat telehordták vízzel, amelybe fahamut tettek, és a hamulúggal főzték ki, fehérítették a vásznat. Természetesen ez a korabeli "mosógép" abszolút "félautomatának" számított, hiszen a vizet forralni ugyan lehetett benne, de a ruhát nem forgatta, azt az asszonynak kellett megtennie nagy fakanállal. ezzel együtt maga a módszer tökéletesen működött, és amikor a vászonnemű már tiszta volt, a szennyes vizet az alsó kis csövön keresztül le lehetett ereszteni az edényből. ez az edényféle az emberi találékonyság egyik remek példája volt, és a vászonféleségek kifőzésére tökéletesen működött!

Az egyik bemutatott nagy pároló fazék Gödörházáról származik, és a Néprajzi Múzeum állandó kiállításának VII. termében, a régi ház enteriőrjében szerepel a füstös konyhás házban a kemence mellett. Már 64 centiméteres magassága is imponáló, de a szélessége és az űrtartalma is tiszteletet parancsoló. Mázatlan edény, amelyet biztos, hogy több darabból állított össze a mestere, részben az illesztések megerősítésére, részben díszítésre szolgált az oldalán körbefutó, arányosan elosztott hét abroncs (ltsz. NM 67.142.19). A szaput eredetileg Kresz Mária gyűjtötte Gödörházán, ahol Szépe József kamrájában állt. A tulajdonos egyik őse az elmondás szerint valamikor a gerencsér céh mestere volt, és nem lehetetlen, hogy ezt a hatalmas fazekat is ő készítette. A visszaemlékezés szerint valamikor vászonruhát mostak benne. (1. kép)

 

1. kép

 

Bár ez a fazék jelenleg a Néprajzi Múzeum állandó kiállításában szerepel az őrségi füstös–konyhás ház, az ún. régi ház berendezésében, egészen biztos, hogy ezeknek a fazekaknak a helye nem a házban volt, jelenleg azonban már nem lehet rekonstruálni, valójában a porta melyik részén volt használatban.

A másik, a Néprajzi Múzeumban őrzött mosófazék ugyan meglehetősen régóta a múzeumban van, ám leltározatlanul, így az eredetileg esetleg rá vonatkozó információk mind elvesztek. (Csak a 2005–ben befejeződött kerámia revízió után került be a törzsanyagba, adatok nélkül, ltsz. NM 2007.39.1.) Tudomásom szerint ez a legnagyobb méretű mosófazék, amelyet ismerünk: magassága 72 cm, szájának átmérője 45,5 cm. szája ugyan törött, és oldalából egy darab hiányzik is, de imponáló mérete így is lenyűgöző. Az űrtartalma becslésem szerint úgy 80–100 liter között lehet, a törés és hiány miatt azonban nem ellenőrizhető. Az oldalán kilenc abroncs fut körbe, az alsó szakaszán, a kis csap mellett pedig három, sugarasan elhelyezett agyagléc, szintén ujjbenyomással díszítve. Nyilván ennek erősítő szerepe is lehetett, de esztétikailag sem elhanyagolható részlet! (2. kép)

 

2. kép

 

Ennek a darabnak a kiöntőjében faragott fa dugó látható, méghozzá szinte kivehetetlenül. Az egész edény felülete arról árulkodik, hogy nagyon sokat használhatták, és biztos, hogy a XIX. század második felében már moshattak benne.

A harmadik bemutatott darab a szombathelyi Savaria Múzeum műtárgy–állományához tartozik, és ez az egyetlen, amelyen évszám is szerepel: 1881. Bár az előbbieknél lényegesen kisebb, magassága mindössze 47,5 cm, a datálás egyértelműen kiemeli a páruk sorából. A használati edényeknél viszonylag ritka, hogy évszám kerül rá, hacsak nem valamely jeles alkalomra, ajándékba kapta valaki. Tudjuk, hogy lakodalmas fazekat ajándékozhattak egy házaspárnak az esküvőjük alkalmából, az a gyakorlat, hogy mondjuk díszes lisztesbödönt adtak volna, mint az Alföldön, az Őrségben nem volt ismert. általánosan elmondható az ajándékba készült tárgyak esetében, hogy a férfiak inkább valamely nemesebb ital, bor vagy pálinka tartására, ivására alkalmas, díszesebb edényfélét kaptak, az asszonyoknak azonban inkább valamely, a konyhai munkákhoz, a háztartáshoz kapcsolódó munkaeszközt adtak. Nem lehetetlen, hogy ez az évszámos páru is ajándéknak készült egy asszony számára. (3. kép) A mosófazék jelenleg a magyarszombatfai fazekasház kiállításában szerepel, az eredeti funkciójától függetlenítve, polcra rakva. egy–egy cserépedény használatától minél messzebb kerülünk időben, annál több lesz a félreértés lehetősége is, illetve megindul a találgatás, és a hasonló tárgyakhoz nem egyszer igen érdekes és invenciózus, de a valóságtól gyakran meglehetősen távol lévő magyarázatok fűződnek. Az ilyen edényeknél felmerül többek között a tejaltatás, a savanyítás, és több más lehetőség is, mert már olyan meszsze vagyunk időben az eredeti használattól, hogy lassan nincs olyan ember, aki emlékezne arra.

 

3. kép

 

egy ilyen mosófazék mindenkor remeklésnek számított a fazekasok körében, hiszen ilyen méretű edényt egy–egy gerencsér élete során biztos, hogy néhány darabnál többet nem csinált. ráadásul ehhez hozzá kell tenni, hogy a régi, lábbal hajtható, balos korongon (a korong tengelye a fazekas csípőjétől balra volt, jobboldalra ült a korong padjára) egyedül nem is tudta megcsinálni, hiszen ekkora méret esetében nem tudta egyszerre rúgni is a korongot, és az edényfalat felfelé húzni, a formáját igazítani. Ahogy máshonnan a céhes források is leírják, ilyenkor valakinek segítenie kellett a korong hajtásában, amíg a gerencsér a fazék falán dolgozott, a korong asztalára állva.

További egy darabot ismerünk a szentgotthárdi múzeum őrségi fazekasságot bemutató kiállításából (ltsz. Pável Ágoston Múzeum 83.10.6) is, amely szintén remek példája ennek a különleges edényféleségnek (vö. ISTVÁN – NAGY 1985 és Vas megye népművészete, 1996. 230. old., 416. kép).

A közgyűjteményekben nem sok mosófazekat, párut találunk, mivel a használat során nyilván nem egy eltört, vagy a benne maradt nedvesség miatt a tél során szétfagyott. persze nyilván az is közrejátszik abban, hogy ilyen keveset ismerünk, hogy maga a gyűjtés is viszonylag későn fedezete fel ezt a speciális használatú cserépedényt.

Az utolsónak bemutatott darab egy olyan példány, amely a XXI. század legelején készült, méghozzá a 2008. évi körmendi fazekas pályázatra. Alkotóját is ismerjük: Papp Vilmos magyarszombatfai fazekas, aki a régi darabokat felidézve, mintegy kihívásként értelmezte a feladatot. Bár a népművészet régi emlékei szinte mind használati tárgyak voltak, és manapság – az automata mosógépek korában – ember nincs, aki páruban akarná kifőzni a ruhát, maga a tárgy tényleg méltó emléket állított ennek az elfeledett cserépedény–féleségnek. 60 centiméter feletti méretével, nagy űrtartalmával a fazék harmonikusan illeszkedik bele a korábbi darabok sorába, és nem véletlen, hogy Papp Vilmos – többek között éppen ennek a munkájának is köszönhetően – díjat is kapott a pályázaton. (4. kép)

 

4. kép

 

A füöd páru vagy szapu nevezetű cserépedény a korabeli innovációk egyik remek példája volt. Az asszonyok általában kézzel mostak, mosóteknőben, a vászonnemű, így az ágynemű kifőzésére azonban csak a nagy fazekak álltak rendelkezésre, amelyek vagy nem voltak elég nagyok (például az ágyneműhöz), vagy a vízzel és ruhával teli fazék emelgetése volt túl nehéz feladat. ezt oldotta meg rendkívül frappánsan a páru, a korabeli mosógép, amely az egykori modernizáció egyik legjelesebb találmánya volt.

   

IRODALOM

CSUPOR István    
  1998 A Kárpát–medence fazekasságának története. In: CSUPORNÉ ANGYAL Zsuzsa – CSUPOR István: Fazekaskönyv. Planétás Kiadó, Budapest, 111–183. old.
CZUGH Dezső    
  1954 Magyarszombatfa és környéke fazekasságáról. In: Adattári Értesítő, Budapest, 119–130. old.
  1955 Magyarszombatfa és környéke fazekassága. In: Népünk hagyományaiból, Budapest, 45–54. old.
GRÁFIK Imre    
  1986 "Velemér völgyi gerencsérek". In: Az alsó–őrségi gerencsérség, Szombathely, 7–14. old.
ISTVÁN Erzsébet – NAGY Zoltán    
  1985 Délnyugat–Dunántúl fazekassága – kiállítási vezető, Pável Ágoston Múzeum, Szentgotthárd
KÓS Károly    
  1944 A züricvölgyi gerencsérség. I. r. In:Dunántúli Szemle 3–4. sz. 118–131.; II. r. 5–6. sz. 208–218.
  1986 A züricvölgyi gerencsérség. In: Vasi Szemle 3. sz. 388–421.
  1986 A züricvölgyi fazekasság. In: Az alsó-őrségi gerencsérség, Szombathely, 15–48. old.
KRESZ Mária    
  1991 Magyar fazekasművészet. Corvina-forum, Budapest, 10–17. old.
  1996 Gerencsérek a nyugati határvidéken. In: GRÁFIK Imre szerk.: Vas megye népművészete, Szombathely, 228–242. old.