NÉMETH ISTVÁN PÉTER: DÖMÖTÖR SÁNDOR KÖZELÉBEN

Így virult, mesélték, születésem
Kora-nyárba nyíló hajnalán:
Bársony oltár sárga-selymü mélyben!
Ahányszor elétérdelve nézem,
Kilép onnan fiatal anyám.

(Jékely Zoltán: Hódolat egy szál írisz előtt)

Tóth Judit nyolcvan esztendős lett 2012 nyarán. 1932. július 26-án született Tapolcán. elemi és polgári iskoláit is itt, szülővárosában végezte – jeles eredménnyel. Utána a keszthelyi irodai szakiskolában sajátította el a gép- és gyorsírás ismereteit. A tanácsok megalakulásakor, 1950-ben irodakezelőnek nevezték ki a helyi járási oktatási osztályra, ahol hamarosan népművelési előadóként is dolgozott egészen 1957-ig. (Három esztendő még, hogy e sorok írója megszületett.) Addigra édesanyám több olyan intellektuális élményt is szerzett, amely így-úgy majd a magam gyermekkorát és eszmélkedését is meghatározza. Nagyon szeretett irodalommal foglalkozni – klasszikus és kortárs szerzők műveivel egyaránt. Találkozott Németh Lászlóval egy veszprémi előadáson, s azonosult az író szinte minden könyvével, főleg szerzője pedagógiai koncepciójával. További rendezvényeken is találkozott kedves íróival és költőivel könyvtárakban, előadótermekben, alkotóházakban és iskolákban. Keresztury Dezső, Nagy László, Simon István, Fekete Gyula, Fekete István, Sánta Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Tatay Sándor, Jankovich Ferenc, László Gyula, Bertha Bulcsu, Fodor András és Tamás István voltak többek között a szerzők, akikkel beszélgethetett, és akikről alkalmanként egy-egy bemutató előadást tartott. Az ötvenes években Muharay Elemérrel és Pesovár Ernővel is találkozott még. Legszívesebben azonban arra a tanfolyamra emlékezett, amikor Dömötör Sándor néprajzi képzést tartott a tapolcai járás pedagógusainak és könyvtárosainak. Az etnográfus szombathelyi múzeumigazgatót és kollégáit, valamint édesanyámat és a többi tanítványt látom most régi fényképeken... (Tűnődésre késztet mindegyik felvétel. Vajon hol végződik a mikrohistorizmus, és hol kezdődik a nemzeti – vagy az egyetemes – történelemírás?)

Fekete-fehér képek. Ám édesanyámtól tudom, hogy piros a nyári ruhája, s fehér babosmintás. Szentantalfán és környékén készültek a fotók. Ott állnak a Nivegy-völgyben és a falu iskolájának udvarán Dömötör Dándor múzeumi igazgató és munkatársai, valamint tanítványaik. Az egyik fotográfián lábuknál a földbe helyezés előtti vadonatúj vízvezetékcsövek jelzik, hogy mely' esztendőt írunk, amikor is csatornázták a falut és környékét. (A nyári stúdium az előkerült – Dömötör Sándor aláírásával is hitelesített – bizonyítvány szerint 1955-ben, július 3-ától 30-áig tartott.)

Szentantalfán rendezték meg ugyanis azt a néprajzi továbbképző tábort, amit a tanítóknak a járási tanács oktatási osztályának vezetője, Somlói Pál (1910–1976) szervezett. A falu híres szülöttje Sebestyén Gyula (1864–1946), a Dömötör Sándor (1908–1986) és nemzedéke által is becsült előd, a szintén néprajztudós, akinek balatonszepezdi emlékoszlopán a mai napig őrt állnak székely-magyar rovásírásunk jelei. Európa-szerte megbecsülést szerzett ősi kultúránknak 1909-ben megjelent monográfiájával, a Rovás és rovásírással. Nem egy nemzet értelmiségije a mai napig irigykedve forgatja ősi jelrendszerünket, ránk maradt, rovott abecedáriumunkat.

Dömötör Sándor egyetemi tanulmányait a fővárosban valamint Szegeden végezte. A két világháború között itt, Veszprém megyében, Balatonkenesén is élt és dolgozott. Írásait nem csupán a néprajzi és nyelvészeti periodikákban tette közzé, de neve megannyi folyóiratból ismerős országos viszonylatban. Harmath István és Katsányi Sándor a Veszprém megye irodalmi hagyományai című monográfiában (negyedik kiadás, 1984.) Dömötör tanár úrnak a következő műveit ismerteti:

A betyárromantika (Szeged, 1930)

Kenesei "szegény jobbágyok" panaszai a 18. századból (Balatonkenese, 1938.)

A boszorkányok gyűlése a magyar néphitben (Balatonkenese, 1939.)

Pusztavár (Útijegyzetek, Veszprém, 1942.)

A néprajztudós mögött tehát igen gazdag évek álltak. 1936-tól 1945-ig a székesfővárosi alkalmazottak segélyalapjának üdülőjében pénztárosként, majd 1936-tól már igazgatóhelyettesként dolgozott Balatonkenesén. (Példaértékű helytörténeti és etnográfiai kutatómunkát végzett, sőt – maga körött az arra fogékonyakból olyan közösséget teremtett, amelyre Németh László is fölfigyelt.) Töltési Imre mondta el Dömötör Sándorról szóló nekrológjában (T. I.: D. S. Honismeret. 1986. 3. sz. 63–64. old.), hogy "Erről az üdülőről írta Németh László Családias falanszter című elmélkedését, és ebben Dömötör Sándort Györffy István tanítványaként említette." a Képek Balatonkenese múltjáról és jelenéről című periodika – amit Dömötör Sándor jegyzett – a mai napig etalonnak számít a helytörténeti sorozatok szerkesztőinek.

Dömötör Sándor válogatásában és előszavával a Nemzeti Könyvtár sorozat megjelentet egy kiadványt, amelynek címe nem éppen lelkesítő (Az obsitos katona) abban a világban, amikor már nyilvánvalóvá lett, hogy Magyarország a vesztesek oldalán semmi jóra nem számíthat. (A Nemzeti Könyvtár e 139. darabja 1944. július elsején jelent meg.) Dömötör Sándor maga is fogságba került, s hazatérése után lett 1949-től Szombathelyen a Savaria Múzeum igazgatója (1957-ig). Töltési Imre emlékbeszédéből való a következő jellemzés, hogy milyen lelkesedéssel vetette bele magát munkájába a szabadult hadifogoly: "Rendbe hozták a romos épületet [a szombathelyi múzeumét] és a múzeum nagyszerű gyűjteményeit. A múzeumhoz csatolta a romkertet, kiállítások egész sorát rendezte. Mint különböző bizottságok elnöke és tagja, részt vett a város közéletében. Megalapította a sárvári és a vasvári járási múzeumokat, átrendezte a kőszegi múzeumot, megindította a múzeumbarátok körét, megyei gyűjtőhálózatot, népművelési bemutatókat, tanfolyamokat szervezett és vezetett."

Hát éppen ilyen tanfolyamot vezetett szentantalfán is, ahol a helyi tanító, Zalatnay Dániel karolta föl a rendezvényt s az eszményt, hogy az ötvenes évek első felében ismereteiket bővíthessék a gyakorló pedagógusok.

A stúdiumot hivatalosan egy oklevéllel ismerték el. E kicsinyke, de – túlzás nélkül mondhatom, anélkül, hogy családi legendáriumot teremtenék utólag – életre szóló élményekkel járó diplomáért dolgozatot kellett írni, valamint Dömötör Dándor néprajztudós és munkatársai kurzusán végighallgatni az órákat. Édesanyám a szőlővessző – vagy ahogy Kazinczy Ferenc nevezte: a borág – etimológiájáról, nyelvjárási alakváltozatairól írta dolgozatát: venyige, venicse... s hogy a tél után megmetszett tőkék venyigéit hogyan hasznosította a nép tűzgyújtáskor. (Természetesen zenével, tánccal színesített programra kell gondolnunk, nem szigorúan oktatótermes fejtágításokra. Muharay Elemér (1901–1960) a környéken akkoriban még maga tanította be a csárdást.)

Zalatnay igazgató úr nyitotta ki a hűvös iskolát a nagy nyárban. A résztvevő pedagógusok között találjuk a felvételeken Vargha Ilonát (volt apáca, aki 1966-ban tanít majd meg engem az olvasásra és a betűvetésre), Kuntár Lajost (1914–2005) és Dömötör Sándor professzor urat, valamint feleségét és Ákos nevű fiát is. Kuntár Lajost nem kell bemutatnunk a Vasi Szemle olvasói előtt. Újságíró, művelődéstörténész, könyvtáros, akivel jó barátságban voltak a folyóirat szerkesztői, s akinek még a kétezres években is megjelent két könyve: egy a folyóirat gondozásában, egy pedig a Magyar Nyugat Könyvkiadónál. Hét esztendeje csak, hogy már nincs kézfogásközelben a szombathelyiekkel.

Édesanyámmal való találkozásukkor még nem jelent meg az a két könyv, amelyek magukban is reprezentálni fogják a két tudós ember munkásságát, s rangot adnak szerzőiknek. Dömötör Sándor fejében, szívében, no meg asztalfiókjában ott található az Őrség című néprajzi kismonográfia gazdag anyaga, s Kuntár Lajos szombathelyi könyv- és nyomdatörténete is a teljes, végső terjedelme felé közelít. A két nélkülözhetetlen kézikönyv közül az előbbiből készítettem egy lírai tömörítvényt, hátha valaki könyvjelzőül használni tudja, mert kíváncsi, milyennek látta és írta le az Őrséget Dömötör tanár úr.

Szántó. Nyurga fenyő. Lassu patak ragyog.
Halványzöld a bozót. Szőke a bükkfahéj.
Hűlő alkonyokon bőgnek a szarvasok.
         Falvak füstje a dombtetőn.

Nagyrákos. Szalafő. Szatta. Kapornak és
Dávidháza. Hodos meg Szomorócz. Baján,
Szentpéter valamint még Senyeháza: itt
         Él-hal fenyvesek alji nép.

Sárgásbarna agyag. Benne kavics. Humusz
Legföntebb. Csarabok nyílanak rajta majd.
Lágyan hajt ki a fű, s tűlevelű magonc..
         S egyként korhul a földbe mind.

Szomszéd stájeriak ámulatára járt
Erdőt erre rigász és szenet égető.
Szántón barna, nyugodt vérü lovacska húz,
         Ballag véle piros tehén.

Szolgált templom-erőd várfalaink helyett.
Házak. Zsúpok alatt konyha, kenyérsütő.
Kamrák. Tisztaszobák. Künn ereszalja. Hull
         Gőzlő trágyagödörre hó.

Kiskertek. Lugasok illata. Pergolák.
Felsőszoknya. Kötény. Karja mezítelen
Csak. Kékes ruha. És rózsaszínű szalag
         Libben, hátihajába font.

Nyár. Ősz. Tél. Tavaszok... És pasziták. S torok.
Átszűrt tökmagolaj. Krumplik. Aludttejek.
Sülthúsok. Perecek. Vagy mazsoláskalács.
         Kút mélyén a borocska hűl.

Dömötör Sándor családjával érkezett az egy hétre berendezett "nyári egyetemre", hogy e népfőiskolai rendszerre emlékeztető oktatásból kivehesse részét. Szívesen jöhetett a Balaton északi partjára, ez nem csupán a fotókra került derűjükből dokumentálható. (1943-ban ott volt a túlparti Szárszón, a népi írók nevezetes találkozóján.)

Szentantalfán arra a tájra érkezett, amelyen első megjelent könyvének a hősei is jártak. A Bakony sziklái, erdei egészen a Kisörsi-hegy lábáig nyúltak. A szomszédos Badacsony már nem permi kő, hanem bazalt. (Természetesen a Káli- és a Tapolcai-medencében is fölbukkantak a korabeli zsiványok: Sobritól Savanyú Jóskáig. Dömötör Sándor Angyal Bandiról, Zöld Marciról és Rózsa Sándorról gyűjtötte a legtöbb adatot. (Mennyivel szegényebbek lennénk e történetek vagy mesék nélkül, amelyek nem egyszer a rosszembereket ruházták föl az igazságosztó héroszok szerepével. Görögországban is jártak a kleftiszek, akik nem egyszer, mint a magyar betyárok, az ország szabadságküzdelmeibe is belekapcsolódtak. Népköltészetünk aránylag kései remekei a betyárdalok és a betyárballadák.)

A szentantalfai iskola épületét, ahová a professzor úrék beléptek, 1947-ben a faluközösség építette. Az államosított római katolikus intézmény körzeti iskolaként működött, amelybe a balatoncsicsói, a szentjakabfai, az óbudavári és a tagyoni gyermekek is jártak. A nyolcvanas évek közepére szűnt meg falai közt a gyerekzsivaj, akkorra már mindannyian Zánkán tanultak.

1953-ban vezették be a faluba a villanyt. 1954-ben alakították ki a vízhálózatot. (Az összes árki munkálatot a falu lakói társadalmi munkában végezték el.)

1954-ben épült meg az új kultúrház. 1957-ben a falunak még nem volt orvosa. 1958-ban a helybéliek láttak annak a háznak építéséhez, amelybe leendő orvosukat várták.

Az ezredfordulóra, s főképpen mára Szentantalfa kirándulóhellyé vált. Mindhárom temploma műemlék. Az ősi templomot (amely 1751-ben elpusztult) oly módon újították föl, hogy a romja falához oratóriumot építettek, amelyet három keresztény/keresztyén felekezet közösen használt. A különböző vallási felekezetek tagjaiért a falu egyetlen harangja szól.

A XiX. századra a lakosság lélekszáma elérte s meghaladta a hatszázat. (1890-ben éltek a településen legtöbben: 678 fő. Azóta Szentantalfa fogy. 1970-ben már csupán 392-en éltek itt. Az 1960-as adatoknál is 90-100-zal kevesebben. A férfilakosság ipari munkásnak ment Úrkútra, Ajkára és a nagyvárosokba.

A zsinagógájából lett a mai kultúrház. (1936-ban szűnt meg templomként, eladták.) Népi építészetünk remekeit csodálhatja meg, aki megáll a (fehér, szürke és sárga) házak előtt. A hegyi kőpincék száma 100!

Hajdan öt malom kerekét hajtotta a Csorsza patak. Nem hogy a malmok, eltűntek azóta a patak habjai is. (Nagy esőzésekkor telik meg, akkor árvízszerűen ki is léphet a holt mederből.)

Dömötör Sándor Dunántúl-élményét ott találjuk a költők verseiben. A szelíd dombok mozdulatlanul is hullámzást keltenek, s mint ölbe kapó, dajkáló édesanyákról beszél róluk e tájon minden költő Illyés Gyulától Kiss Dénesig.

Az őrség, a Zalai-dombság, a Káli-medence színei-formái s fölöttük a hellászi égbolthoz hasonlón kéklő kupola ugyanúgy biztonság- és otthonérzettel ajándékozzák meg az itteni tősgyökereseket és a boldogulásukat itt keresőket. (Mind a határ közelében, mind a Balaton partján a honfoglalás kora óta "megültek" az őrzők és a halászatból-szőlészetből élő őslakosok.)

Ám nem csupán a vasi és a Balaton-felvidéki természeti jelenségeket, hanem bizonyára Szentantalfa, így a faluban élők világát is többször összevetette az általa olyannyira ismert és szeretett Simaságéval. Jelentős tanulmányban fogalmazta meg ottani néprajzi vizsgálódásait. (A Savaria című periodika első, 1963-as számában jelent meg az 1954-ben befejezett munka. D. S: Simasági tsz-parasztok. 149–198. old.)

A vasi falu első lakói úgynevezett királyné birtokán éltek. A XIV. században erre és tevékenységükre utalt a falu neve is: Kenyérsütőság, Pecsenyesütőság. Szentantalfa ősi lakói királyi farkasvadászok voltak. Aztán egytelkes nemesek. Vagy éppen a török, vagy a labanc elől menekülők. De leginkább parasztok.

Szentantalfa lakóinak száma a negyvenes években 566. Ebből önálló földműves 64, mezőgazdasági munkás 41, szövetkezeti alkalmazott 2 személy, közalkalmazott és pedagógus 11 személy. A parasztság (középparaszt) a szántóterületnek 80 %-án gazdálkodott. a községben 3 kulák élt; az elsőnek 36 kat. hold ingatlanját tartották számon, a másiknak 38 holdját, a harmadik pedig 32 hold vegyes művelésű ingatlannal rendelkezett. (A 'kulák' szóra csak a Rákosi-időkben rakódott rá a bántóan pejoratív jelentésréteg.) Szentantalfa földjei az alábbiak szerint oszlottak meg művelési ágaik szerint: szántó 503 k[ataszteri] hold, kert 31, rét 89, szőlő 172, legelő 106, erdő 195 k. hold.

Simaság lélekszáma – Dömötör Sándor 1952-es adatai szerint – 762 volt. Az egymáshoz közelítő lélekszámokkal párhuzamosan szinte megegyezett a vasi település paraszti világának a képe a Balaton-felvidéki kisközségével: 6 iparos, 6 értelmiségi és 2 kereskedő kivételével mindenki mezőgazdasági termelőmunkával foglalkozott a következő kategóriákban: egy k[ataszteri] holdon, vagy ennél kisebb földön 6 gazdaság 14 családtaggal; 1–5 holdas 36 gazdaság 173 családtaggal; 5–10 holdas 81 gazdaság 249 családtaggal; 10–15 holdas 13 gazdaság 36 családtaggal; 15–20 holdas 6 gazdaság 56 családtaggal; 20–25 holdas 6 gazdaság; 25 holdon felül 4 gazdaság; termelőszövetkezetben 35 család 59 taggal.

Szentantalfán és Simaságon, no meg az egész országban a mezőgazdasági termelőcsoportok megalakítása csak igen nehezen sikerült. Szentantalfán, ha lehet, a téeszesítés menete még több zökkenővel járt, ha ugyan kifejezi ez a fordulat a földet megművelni akaró, de munkájukban és személyi szabadságukban korlátozást érző parasztok ellenállását, önvédelmi reflexeit. (A tagosítást valójában nem lehetett végrehajtani.) A Szentantalfán 1951-ben alakult Igazság nevű termelőszövetkezet 1956-ban már föl is oszlott. Csak 1959-ben alakult újra. a Március 15. nevet vette föl.

Simaságon a tsz-t egy másik ünnep után "keresztelték" Május 1. tsz-re.

Dömötör Dándort aligha lephette meg, hogy az úgynevezett társadalmi folyamatok mennyire azonos módon – a rendszer által hirdetett elvekkel s az erőszakos szervezésekkel szemben – játszódtak le. Ugyanis nem csupán Szentantalfán, hanem Dömötör Sándor tanulmánya szerint Simaságon is az történt, hogy a tsz-szervezést követően egyetlen esztendő múltán máris "egy kisebb hányad kivált belőle". A XX. század végén meg már azt tapasztaltuk, hogy a mezőgazdaság, mint olyan, válik ki egészében a falvakból. ortutay Gyula néprajzi kismonográfiájában a dunántúli polgárosuló parasztot kategorikusan "meddő"-nek és "kifáradott"-nak nevezi. Simon István elégikus hangon búcsúzott a paraszti létformától, s versében egy egész "osztály"-nak nevezte a földművelésből élteket, akiktől el is búcsúzott.

Nem nehéz elképzelni, s írásaiban tetten érhető, hogy Dömötör Sándor érzelmi viszonyulásában a dunántúli parasztsághoz milyen s mekkora szerepet játszott a részvét. Akár simaságon, akár Szentantalfán nézett körül, tudta, mit jelentett az itteni – a termést is nehezen hozó – földekkel való küzdelem: Simaság határában a királyné sági birtokai elaprózódtak az évszázadok alatt. A települést a XVIII. század végén már a közepes termést hozó földjeiről híres-hírhedt települések között emlegetik.

Szentantalfa határa általában erősen köves, murvás talaj. A terméseredmények gyengék. A búza holdankénti termése 8, a rozsé 7 mázsa, az árpáé 10, a zabé 8. Bora felette kemény és tartós – emlegették a régi lexikonok. (A szentantalfai szőlősgazdák új telepítésein olaszrizling, leányka és szürkebarát terem.) s mégis: Dömötör Sándor egész életpéldájával, munkásságával tudatosította, hogy e középszerű vagy gyenge terméssel fizető földek tartottak meg egy egész kultúrát, mint ahogy Gaia istennő táplálta erejével – ameddig lehetett – Anteuszt.

A fotón édesanyám fejére egy kiskamasz teszi a kezét. Ákosnak hívják. Dömötör Sándor fia. Majd három évtized múltán egy gyönyörű szöveget adott közre, amikorra nem csupán esztendőkben, de tudásában is felnőtt édesapja értékes munkáihoz. A Szombathelyen, 1801-ben nyomtatott ponyvát ismertette, amelynek címe: Az Boldogságos Szűz Anyának az Álma. (D. Á.: XIX. századi ponyvairat Vas megyéből. In: Savaria. A Vas megyei Múzeumok Értesítője. 17–18. kötet. 1983–1984. 157–165. old.)

A szakrális népi nyomtatvány sorai emlékeztetnek az Ómagyar Mária-siralom szenvedéstörténeti képsorára, s ha ennél is tovább megyek, még az igelakok halmozása is rokonságot mutat. Nem véletlen, hogy többek között Bálint Sándor és Erdélyi Zsuzsa gyűjtéseivel vagy éppen a Mária-balladákkal rokonította Dömötör Ákos ez álomi passiót:

Hogy az kegyetlen Zsidok, megfog-
Ták és megkötöztek Jerusálem
Városban utzárul Anáshoz Kaifáshon
Kaifástul Pilátushoz meg Kötözve.
Kegyetlenül hurtzulták Sz[ent] Testedet
Pilátusnál mezítelen oszlophoz kötöz-
Tek, kegyetlenül meg ostorozták Tő-
Vis Koronát Sz[ent] Fejedre tévén kezed-
Ben nádot adták mint Királyt ugy tsu
Foltak hogy Sz[ent] Testedbül bőven vért
Szoptak és foltattatták, s iszonyu ha-
Lálra ítéltek, hogy a te Sz[ent] válladra nehéz
Keresztfát adtak, az Városbul egy nagy
Magas hegyre kísértek, hogy a te Sz[ent]
Testedet az keresztfára szörnyű képen
Feszítették, Sz[ent] kezeidet iszonyu képen
Két fele huszták, vas-szegekkel hozzá szegezték...

De még csak 1954-et mutatnak a fali naptárak és a postákon, népboltokban kapható kalendáriumok. évtizedek jönnek. Békés karácsonyok. Születések. Halálok. És – tudjuk – még véres passió is.

IRODALOM

Szentantalfáról a következő kiadványokból merítettem az adatokat:

Szentantalfa község fejlődés-történetének feldolgozása 1930-tól (stencilezett gépirat) Szentantalfa, 1958. május 30. az adatgyűjtésben részt vettek: Németh Miklós vb. titkár, Jáger Ferenc hiv. segéd, Vidosa Dénes földmíves, Cseh Árpád párttitkár. 7 old.

NEMESBÜKI András: Községeink története A-tól Z-ig (Veszprém megye). Vp. 1986. Szentantalfa: 236–237. old.

KOVACSICS József – ILA Bálint: Veszprém megye helytörténeti lexikona. II. kötet. Bp. Akadémiai Kk. 1988. Azentantalfáról szócikk a 365–366. oldalakon.

DÖMÖTÖR SÁNDOR KÖZELÉBEN

TŰNŐDÉS ÉDESANYÁM FIATALKORI FÉNYKÉPEI FÖLÖTT