TORJAY VALTER: EGY KIEMELKEDŐ IDEGGYÓGYÁSZ EMLÉKÉRE

Kissé rendhagyó, ha valakiről fél évtizeddel halála után a fia ír nekrológot vagy más írást. Előbb kellett volna, a sors azonban így hozta. A kiváló orvost, akinek próbálom megrajzolni pályaképét, gyermekeként ismertem, s ez nem könnyíti meg feladatomat. Mégis felidézem alakját, s talán sikerül e rövid írás segítségével megmentenem valamit abból, ami lassan a múlt ködébe készült veszni.

Édesanyám, Dr. Torjayné Dr. Németh Mária Margit 1937. október 22-én született Sárváron. Édesapja a művészi tehetséggel megáldott kőműves, építési vállalkozó, Németh József, édesanyja Lutz Teréz volt. Már születésénél jelentős szerepet kapott az orvosi hivatás. A harmadik szülését vállaló, s már az elsőnél súlyos hasfali sérüléseket elszenvedő édesanya és a gyermek közvetlen életveszélyben volt. Dr. Nagy János megkérdezte az édesapát, hogy kit mentsen: az anyát, vagy a gyermeket? Németh József az előbbit kérte. Jellemző az akkori körorvosok remek képzettségére, hogy Dr. Nagy János mindkettőjüket megmentette. Sok év elmúltával el is mesélte a már orvostanhallgató "Mará"-nak születése történetét, orvosi szemszögből.¹

A család jómódú volt. Nagyapám, Németh József a legjobb építőmester hírében állott a településen és környékén. Rengeteget vállalt, s mindent igyekezett a legjobban teljesíteni. Két életben maradt leánya, az 1932-ben született Ili és húga, Marika jó körülmények közt nevelkedtek. Édesanyám kezdettől fogva jól tanult, amivel nagy örömöt okozott szüleinek. A kislány még írni is alig tudott, amikor már a tanítónő kérdésére leírta, hogy ő "gyermek gyogyász" szeretne lenni.² Nem tudható, hogy milyen példa inspirálta erre, talán egyszerűen az, hogy orvosnak született. Esetleg szóba jöhet egy rendkívül súlyos, kisgyermekkori betegség, amelybe kis híján belehalt. A "fémember" lázas-deliráló látomását soha nem tudta feledni.

Nehéz, háborús évek jöttek hamarosan. Németh József jelentős túlsúlya miatt megúszta a katonai behívót, ami azért volt szerencsés, mert nélküle a szélesebb család is nehezen vészelte volna át a háborús időket. Némethék rejtegettek menekülő katonatisztet, majd a környék fiatal nőit kellett egy rejtett pincébe eltüntetni a dicső szovjet hadsereg elől. A mester ezt az építészeti feladatot is remekül megoldotta, ám így is meg lehetne találni az Arad utca 12. számú ház szobájában annak a gépfegyvernek a lövedékét, amely egy túlbuzgó "nőkereső"-től származott, akinek potenciális áldozata nagyapáméknál keresett menedéket.

Hamarosan Tolbuhin marsall is kinézte magának átmeneti szállásként az építőmester szép házát. (Szerencsére nem tettek rá emléktáblát, mint Kunszentmiklóson egy ugyanilyen nevezetességű házra!) A marsall feleségestől költözött be, Némethék pedig ki a kőműves műhelybe. A marsallnak is, feleségének is nagyon tetszett a kis, szőke Marika, sokszor édesgették magukhoz fagylalttal, amivel kivívták a szülők rettegését. Féltek, hogy elvehetik tőlük a gyereket.³

Nagyapám a zavaros állapotok ellenére gondoskodni tudott családjáról. Ekkor nyilvánult csak meg legendás találékonysága, rugalmassága, amiről én is számtalanszor hallottam. Elég az hozzá, hogy még egy zongorát is sikerült vásárolnia, mivel kisebbik lánya tehetséget árult el a zene iránt. Édesanyám Csikor Éva tanítványa volt. Szorgalma és tehetsége folytán kitűnően fejlődött, még Gabos Gábor zongoraművésszel is duettezett koncerten. Végül mégis az orvosi hivatást választotta: nem akart zongoratanárnő lenni.⁴

1949-ben nagyapámnak fel kellett hagynia vállalkozásával, s ekkor a ktsz-hez ("kisipari termelőszövetkezet") került, vezető beosztásba. (A város kommunista vezetői nem bántották jó természete, nagy szaktudása, s azon apróság miatt, hogy nagyapám nagyon sok keresztgyermeke között közülük is megtalálhatók voltak néhányan...⁵) Ennek a változásnak annyi hatása volt a család életére, hogy Németh József végre komolyabban áldozhatott gyermekkori szenvedélyének, a festészetnek. Néhány éven belül kiváló tájlírikussá alakult.

Édesanyám 1956 tavaszán érettségizett a Tinódi Gimnáziumban, kitűnő eredménnyel. Ekkorra már egyértelmű volt, hogy az orvosi pályát választja. Több tanára is szerette volna, ha az ő szakán tanul tovább, de a gyermekkori álom – úgy látszik – mindennél erősebbnek bizonyult. Kitűnő eredményével is csak módjával bizakodhatott. A kor embertelen rendszere szerint ugyanis ő sem munkás, sem paraszt, hanem "egyéb" származású volt, ami körülbelül a politikailag megbízhatatlan, vagy üldözendő szinonimájának felelt meg. A felvételi a pécsi orvostudományi egyetemre mégis sikerült.

1956 őszétől új korszak kezdődött Németh Margit életében. Pécs az ország legszebb, kissé mediterrán hangulatú városa volt. Jelentős kulturális és nagy polgári múltjának szilánkjai még ekkor is érzékelhetőek voltak. Édesanyám élete vége felé említette azokat az idős, feltehetően még a századfordulóról való polgárokat, akik egyes vendéglőkben rendszeresen összejártak. Hasonló helyen került albérlet is "Marácskának", a patinás Anna utca 20. szám alatt, ahol Nagy Győző, a város egykori pénzügyi főembere nyomorgott, leválasztott lakástöredékében feleségével, Ilus nénivel. A rendkívül intelligens, kifinomult, egykori úriember nagyon megszerette a sárvári kislányt. Édesanyám "Pöszmétének" szólította, és rendszerint nem hallgatott szegény Győző bácsiék jó szándékú figyelmeztetéseire. Mivel a szülők és Győző bácsiék között valóságos barátság alakult ki, volt szerencsém az utóbbi rendszeres, lelkiismeretes beszámolóit olvasni nagyszüleimnek címezve. Mindebből kiderül például, hogy a kis Marika aggasztóan sokat dohányzik, mely rossz szokásáról később sem tudott lemondani. Az otthonról jövő, gondos szülői segítség egy kisebb ládában testesült meg, amely oda-vissza járt Sárvár és Pécs között. Ebben jött élelem, tiszta ruha és sok más küldemény. Még egy érdekes epizódot kell itt megemlítenem. 1956 őszén, a forradalom kitörésekor nagy volt a riadalom és bizonytalanság az egyetemisták körében is. Mindenki igyekezett hazajutni szüleihez. Ekkor történt az, hogy hirtelen, szinte a semmiből megjelent Németh József (nagyapám) egy teherautóval. (Isten tudja, hogy honnan szerezte, de az ilyesmi nem szokott akadályt jelenteni neki.) Jellemző rá, hogy nem csak az ő "Marikáját", hanem az összes, az útvonalon lakó társát is igyekezett összeszedni és hazafelé letenni otthonukhoz közel. Ez számtalan, már rég a feledésbe merült nagyszerű cselekedetének egyike volt, amit itt most megemlíthettem, Édesanyám emlékezéseinek segítségével.⁶

Barátok is hamar akadtak az évfolyamban, méghozzá számosan. Édesanyám közszeretetnek örvendett társai körében. Legfőbb barátnői Palotai Erzsébet és Puskás Ildikó voltak. Élénk társasági élet folyt: kirándulások, nagy beszélgetések, összejövetelek váltották egymást. Nyáron építőtábor és egymás kölcsönös meglátogatása, élénk levelezés jellemezte a baráti társaságot. Szerencsére a privát levelekből sok megmaradt az évtizedek elmúltával is. Édesanyám szeretete a klasszikus zene iránt itt, Pécsett mélyült el: képes volt koplalni, hogy lemezeket vehessen magának, fő kedvencei Beethoven és Mozart voltak. Ezek a szovjet és cseh lemezek ma is megvannak.⁷ A pécsi egyetemben többek közt az is jó volt, hogy ide száműzték mindazokat a hatalmas tudású professzorokat, akiket valami oknál fogva a "rendszer" nem igazán kedvelt. Bár Németh Margit szeme előtt még akkoriban is feltehetően a gyermekgyógyászat lebegett, mint életcél, kedvenc professzorai azonban egészen más területről kerültek ki. Még évtizedek múlva is szeretettel és humorral emlegette Szentágothai Jánost, aki az anatómia, ezen belül a neuroanatómia, Romhányi professzort, aki a kórbonctan oktatója volt, vagy Környey Istvánt, aki későbbi, választott hivatásának, az ideg- és elmegyógyászatnak volt oktatója. A levelezésből kiderül, hogy a hallgatók a nyári szünetben is tanultak, otthon ismételték az anyagot, bár rendszerint ehhez nem sok kedvük volt.

Németh Margit 1962-ben szerezte meg diplomáját, a nem éppen gyakori "summa cum laude" minősítéssel. (3. kép) Nem volt kérdéses, hogy a szombathelyi kórházba szeretne menni, ahol az egyetem évei alatt már többször végzett gyakorlatokat, a forradalom idején már, mint első évesek is itt igyekeztek közreműködni az akkor szükséges teendőkben. ⁸ A kórház irattárának anyagai szerint 1962. szeptember 22-én kezdődött munkaviszonya a Markusovszky Kórházban.⁹ Az egykor elképzelt gyermekgyógyászat helyett azonban az idegosztály munkatársa lett, mivel még szigorló orvosként csalódott a gyermekgyógyászati osztályban. Ezt sajnos nem lehet elhallgatni. A nagy tudású neurológus, Dr. Tanka Dezső ideális főnöknek bizonyult, aki nemcsak megszerettette vele a szakot, hanem sokat segített tudásának megalapozásában is. Közben Margit 1963 nyarán házasságot kötött dr. Torjay Valterrel. A fiatal urológussal a kórházban ismerkedett meg még diplomázása előtt. Torjay 1952-ben került Szombathelyre, ahol Dr. Szabolcs Zoltán legjobb tanítványainak egyike lett, mint sebész. A kommunista rendszerrel ellentétes megnyilvánulásai, származása és az 1956-os eseményekben való részvétele miatt azonban az ÁVH 1957-ben börtönbe vetette, és eltávolították a sebészetről. Így lett urológussá Dr. Zoltán Tibor osztályán. (Egész életére rányomta bélyegét mindez, így sokkal nehezebben juthatott előre a pályán. Alighanem ezzel magyarázható, hogy az egyébként kiemelkedő képességű Németh Margit is sokkal nehezebben emelkedett a "ranglétrán", mint annak történnie kellett volna. Mindez sok lappangó kérdést tisztáz...) Első gyermekük, Valter – e sorok írója – 1964 novemberében látta meg a napvilágot. Visszatérve a szakmai munkához, a fiatal doktornő hamar bebizonyította, hogy ritka értékes és áldozatokat hozni tudó munkatárs, aki imádja hivatását. (Még vőlegényét is azonnal faképnél hagyta, ha beteghez hívták, mint édesapám elmesélte.) Vizsgálataiban alapos, humánus volt, ezt magam is tanúsíthatom, egyszer-kétszer már ekkor, kisgyerekként láttam őt dolgozni az osztály folyosóján. (Soha nem felejtem el azt a látványt sem, amit akkor még igazán nem fogtam fel: emberi agyvelők kondérokban. Még ma is emlékszem a formalin sajátos, savanyú szagára.) Dajkám, Ida néni (Szirmai Sándorné †1975) többször bevitt az osztályra, így láttam egyet s mást az ott folyó életből. Kollégái közül Dr. Nyuli László, vagy a sajnálatosan fiatalon elhunyt Dr. Szandtner József nagyon közel álltak a szívéhez. Persze, nemcsak ők.

Neurológia szakvizsgáját 1966. november 25-én tette le Budapesten, kitűnő eredménnyel. Édesapám elbeszéléséből tudom, hogy a vizsga után a tanársegédek az ő kezét szorongatták, míg Miskolczy Dezső professzor kijelentette, hogy életében mindössze még egyetlen ilyen szakvizsgát hallott, többet nem.¹⁰ S bár Édesanyámnak élete második felében elsősorban a pszichiátria volt fő tevékenységi területe, igazi "szerelme" mindig a neurológia maradt.¹¹ A következő évben sajnos elveszítette édesanyját, akin Szabolcs professzor műtétje sem tudott tartósan segíteni: a mellrák régi átka volt már a családnak, nagynénje is ebben hunyt el Kanadában. Közben Tanka Dezsőt Dr. Baltavári László követte, mint osztályvezető főorvos. Édesanyám vele is jó, kollegiális viszonyban volt.

Jelentős változásokat hozott a mindenki által kedvelt és becsült orvosnő életébe az 1974-es év: ez év márciusában tette le kiváló eredményű szakvizsgáját Pécsett pszichiátriából, ¹² s júniusban Nikolett leánya is megszületett. Hamarosan kiderült azonban, hogy a kórházi munkában nélkülözhetetlen ügyeletezést a kisgyermek miatt nem képes vállalni. Így 1976 decemberétől az SZTK-rendelésén dolgozott sokat.¹³ Ekkor kapta volna a kórház által előkészített "érdemes orvos" kitüntetést, ami végül így elmaradt. (Ez csak utólag jutott tudomására.) Férje már 1962-től ebben az intézményben dolgozott (politikai okokból küldték el a kórházból), így néhány évig ismét egy helyen munkálkodhattak. Dr. Németh Margit a kórházban is tevékenykedett, mivel EEG (elektro-enkefalográfia) rendelésen is dolgozott. Ezt a munkát azonban nem szerette, mivel a gép állította fel a diagnózist, tehát kreativitásának, tudásának kevés teret engedett. A hangulat sem volt kedvező. Ott is hagyta, amint lehetett.¹⁴

1979-ben történt pályáján egy újabb, nagy változás, mikor szeptembertől a Dr. Faludi Jenőné által vezetett Megyei Ideggondozó Intézet állományába lépett. Ezt a munkahelyet Édesanyám nagyon szerette. Egyrészt Faludinéval kiváló szakmai–emberi közösséget alkottak, másrészt a Gagarin úton lévő, ma az egyetem tulajdonában álló "Kerner-villában" ideális lehetőségek adódtak gyakorlati pszichiátriai munkára.¹⁵ Számos, nagyon kedves betege volt itt, akiknek sorsát nemcsak a rendeléseken kísérte figyelemmel, de még privát életében is kapcsolatot tartott velük. Néhányukat magam is ismertem. Ezek közül sokan magánrendelésére is követték Édesanyámat. Ekkoriban már adjunktus volt.¹⁶ A 80-as években gyakran jártam át a szomszédos főiskoláról, s tanúja lehettem annak a harmonikus munkának, amit a két orvos a személyzettel együtt végzett. Ekkoriban itt működött a "lelki segély" telefonközpontja is, de ez a pszichiátriától független volt. Édesanyám az utcára néző, nagyobbik szobában rendelt. A betegek a villa előterében várakoztak, ahonnan szűk folyosókon lehetett eljutni a rendelő szobákba. Az udvar felőli rendelőben dolgozott Faludi doktornő. A kollektíva gyakran ünnepségeket is rendezett, például egymás születésnapját is megünnepelték. Faludinéval közös tanulmányukra – amit kemény, mindennapi munka mellett készítettek el a lítium hatásairól – ezüstminősítést kaptak. Korábban már készítettek közös munkát az epilepsziáról is.¹⁷ Édesanyám rengeteg konferencián, tudományos előadáson vett részt az évek folyamán. Pályája kezdetétől járatta a különböző szakfolyóiratokat, és ezek nem maradtak felvágatlanul. Állandóan lépést tartott a tudomány aktuális állásával, igazából nehezen tudom elképzelni, mikor volt ideje mindezt elolvasni. A pihenés ritka óráiban szívesen olvasgatott a kertben, vagy – főleg az utolsó években – Nikolett leányával a hétvégén a városban nézett körül. Mint említettem, erős dohányos volt, a kávézás szertartás volt nála, ezt az egyet lehetőleg soha nem siette el.

1994-től Édesanyám vette át az intézmény vezetését, ekkor már szakfőorvosként, mivel Faludi Jenőné nyugdíjba ment. Nem szívesen tette ezt, nem volt vezető alkat, munkája érdekelte. Mivel maga is közel állt a nyugdíjazáshoz, megindította magánrendelését. Ez több helyen üzemelt, végül a Szent Márton utca 18-ban lelt végső otthonra. Ide özönlött a rengeteg beteg, akik – mi tagadás – imádták őt. Ez néha kissé nehéz eseteket is eredményezett, ami Édesanyám áldozatkészségét alaposan megkövetelte a "szegény betegek" irányában. Hányszor csörgött a telefon ebédidőben! Szó nélkül letette a kanalat, a telefonhoz ment, és negyedórás rendelést tartott a betegnek, aki nagyon jól tudta, hogy ilyenkor otthon van. Mire újra az asztalhoz jutott, hideg volt az étel. Ezt akkor is megtette, amikor már súlyosan beteg volt. Más esetben éjfélkor telefonált valaki, hogy kinn áll a Fő téren, és roszszul van. Édesanyám – bár könyörögtünk neki, hogy ne tegye – azonnal odament, pedig a maga kis, törékeny termetével ez nem volt már akkor sem veszélytelen. Utólag tudtuk meg, hogy több betegét ingyen ápolta, még az utazási pénzt is maga adta oda, hogy a rendelésre eljöhessenek. A páciensei szerint figyelmes és nagyon tapintatos volt. Betegei megnyíltak előtte. Adott esetben még saját életéről, családjáról is szót ejtett, amennyiben ez a beteg számára előnyös volt. Nem tartotta a szokásos távolságot. Ezek a rendelések gyakran a késő estébe hajlottak legendás alapossága miatt. Diagnózisainál neurológiai szaktudását is mozgósította.

Az iratok szerint 1996-ban vonták vissza vezetői megbízatását, helyét Dr. Bender Zsuzsanna vette át, aki később visszatért Szigetvárra.¹⁸ Édesanyámat ugyanekkor nyugdíjazták is (október 22.). Még három évig azonban a közben a Huszár útra költözött Gondozó dolgozója maradt.¹⁹ Jól tudta, hogy a család nem nélkülözheti a segítségét. Szinte követhetetlen az, hogy Édesanyám hány helyen dolgozott egyszerre az utolsó években. Magam is könyörögtem szegénynek, hogy ne csinálja, de ő azzal hárított el, hogy ha nem megy, nem hívják többé. Akkoriban egyetemre kényszerültem harmincas fejjel, közben családot alapítottam, és ott volt a húgom, szintén kiszolgáltatott helyzetben. Nem kímélte magát, pedig ekkor már kezdett betegeskedni. A magánrendelés mellett dolgozott a Közlekedésfelügyeletnek és a Rendőrségnek, mint szakértő, gyakran vizsgált a börtönben is. A Szakértői Intézetnek megalakulásától fogva munkatársa volt. Itt újra együtt dolgozhattak Dr. Faludi Jenőnével. A Bíróság számára is szakértői munkát vállalt. Kutatásokat végzett gyógyszercégek számára, sőt Intaházán a pszichiátriai intézetben még éjszakai ügyeletezett is, ami biztosan nem tett jót egészségének.²⁰ Erről 2005 körül mondott le végleg, amikor előrehaladott mellrákja miatt az már lehetetlenné vált. Tiszteletére ekkor egyébként ott ünnepséget rendeztek, s még ma is emlegetik őt. Mindenütt szerették, s még a legendásan nehéz természetű munkatársakkal is nagyszerűen tudott együtt dolgozni. Soha egyetlen munkahelyén sem merült fel vele szemben hiányosság. Sziszifuszi kitartása azonban nem tarthatott örökké. 2008 márciusában még megérte unokája nyolcadik születésnapját. Ekkoriban már nem tudott kimozdulni otthonából, olvasás és némi számítógépes logikai játék jelentették összes szórakozását. Hamarosan kórházba kellett szállítani. Soha nem felejtem el azt a jelenetet, amikor a kórházi ágyban ülve diktálta Faludinénak azt, hogy melyik betegét mely kollégája kezelje tovább. Dr. Lakner László emlékezése szerint tervezte visszatérését a Felnőtt Pszichiátriai Gondozóba, erre azonban már nem kerülhetett sor: 2008. május 3-án csendesen elszunnyadt. Az utolsó, amit látott, talán unokája általam festett portréja volt, amit valami furcsa megérzéstől vezetve a megelőző napon akasztottam szobájának falára, szemben betegágyával. Temetése is csendesen zajlott le. Úgy távozott, ahogyan dolgozott, ahogyan élt.²¹

Nem is tagadom, hogy ezt a helyenként talán pontatlan és nem túl szakszerű, de hosszan érlelt cikket azért írtam, mert igazságtalan lenne őt így átadni a feledésnek. Bánt, hogy magam is olyan keveset tudtam elmondani róla. A Dunántúl legkiválóbb gyakorlati pszichiáterei közé tartozott. Szerénysége, amitől a törtetés oly' messze állt, becsületessége, hatalmas munkabírása és tudása példa lehet a fiatalabb orvosgeneráció előtt, főleg ma. Számára a boldogságot családja, szeretett szüleire való visszaemlékezése, néhány szép utazás (imádta a tengert) és a betegek szeretete, munkájának szépsége adta. Emlékét megőrizzük!

JEGYZETEK

1 Édesanyám személyes közlése. Nagy doktor egyébként jó viszonyt ápolt a családdal, de közkedvelt volt egész Sárváron. Édesanyám rendkívüli módon tisztelte. Sírja a sárvári temetőnek mindjárt első sorában van, a baloldali bejárattól jobbra.

2 Édesanyám sokszor említette ezt az esetet.

3 Erről az epizódról is Édesanyámtól tudok. Tolbuhinnak az Arad utcában való tartózkodására talán már nem emlékszik senki sem.

4 Mivel Csikor Éva már nem nyilatkozhat az ügyben, maradnak az én információim, amelyek szintén Édesanyámtól származnak. Édesanyám egészen addig zongorázott, míg a betegsége ezt lehetővé tette. Főleg Mozart műveit játszotta nagy szeretettel.

5 Édesanyám közlése.

6 Édesanyám közlése és a nemrégiben a sárvári hagyatékból megmentett családi levelezés, benne Nagy Győző levelei.

7 Édesanyám közlése, valamint a barátnők levelezése, amelyből sok fennmaradt, részben birtokomban.

8 Ezt egy, a tulajdonomban lévő, 1956 késő őszéről szóló levél említi.

9 M. K. 303-68/1962 szept. 22. – Az írásban szereplő írott források a Markusovszky Kórház irattárából származnak, jelük: M. K. (Hálás köszönet értük Dr. Lakner László főigazgató úrnak.) A többi adat családi levelezések, személyes beszélgetések folytán jutott tudomásomra, szintén innen valók a felhasznált fotográfiák is.

10 Édesapám emlékiratai és személyes elbeszélése.

11 Édesapám személyes közlése. M.K. 783/1966. nov. 25. neurológiai szakvizsga, Budapest.

12 M. K. 290/74 pszichiátria szakvizsga Pécsett., 1974 márc. 21. (Édesapám visszaemlékezése szerint márc. 25.)

13 M. K. T 97/1976

14 Édesanyám pályájára nem voltak jellemzőek a személyes konfliktusok. Itt azonban rosszul érezte magát. Erre még én is emlékszem. M.K. Áthelyezés: 2. 9934 /1979 szept. 10.

15 Kerner Tivadar (†1929) az Emberbaráti Kórház egyletének főgondnoka volt. Kiváló ötvös és ékszerész. Gyermektelenül halt meg, vagyonát jórészt a Szalézi rendre hagyta. Általam látott végrendeletében házát gyermekkórházi alapítványként adta a kórháznak. Ezt még előtte elhunyt feleségével, Rácz Rozinával megbeszélték. Az épület bejáratánál ezt egy elmosódott tábla hirdette még Édesanyám idejében is. Az egyetem birtokába kerülés után ezt a táblát kevéssé látható helyre helyezték át. Szót emeltem miatta, hiába. Kerner emlékét ma nem ápolja sem a kórház, sem a Szalézi rend, sem az egyetem. Egyetlen kikötése volt évente egy misén túl, hogy mauzóleumát, mely a szentmártoni temető C parcellájában van, gondozzák. A 90-es években egyszer helyreállította a Rumi Rajki Egyesület, azóta újra elhanyagolt.

16 Kinevezés: M.K. N-183/1984 Ez azonban bizonytalan, mivel már egy 1976-os iraton is szerepel ilyen kinevezés. (E/106/1) Sajnos Édesapámat is cserbenhagyta emlékezete, így 1984 a legvégső dátum, bár valószínűleg sokkal korábban adjunktus lett, mivel a M. K. Munkaügyi nyilvántartó lapján 1981 januárjában is mint adjunktus szerepel.

17 Dr. Faludi Jenőné személyes közlése, aki elmondta, hogy a lítiumról szóló munkát ő olvasta fel a 90-es években a budapesti Nemzetközi Pszichiátriai Kongresszuson.

18 Nem hagyhatom említés nélkül, hogy Dr. Németh Margit évekig vezette a Gondozót. Erről ui. Cseresnyés János egyébként kiváló írása nem szól. Téves az az állítása is, hogy 1977-ben került volna a Gondozóba: ["A Pszichiátriai Gondozó viszontagságai és révbe jutása". In: Emlékkönyv – Jeles napok, neves gyógyítók Szombathely (Vas Megyei Markusovszky Kórház Nonprofit Zrt. 2010. 301–303. pp.)] Lásd: Vezetői megbízás visszavonása: M.K. SZ/661-1 Dr. Németh Margit főorvos, ill. 51/2309-1/1994 számú vezetői megbízás 1996. szept. 01-től való visszavonása.

19 M. K. 961022 nyugdíjazás. Távozási lap (10748) 1999.12.31.

20 Édesanyámnak mindezen munkaviszonyairól az eltelt idő rövidsége miatt személyes emlékezetemet tudom alátámasztásként adni. Természetesen az alábbi intézményekben nyilvánvalóan megvannak az erről szóló, hivatalos dokumentumok is.

21 Jellemzőek voltak egyéniségére utolsó szavai is. A halála előtti délután az ágyánál ülő húgomtól megkérdezte: "Nem ijedsz meg, ha most elalszom?" Többé nem tért magához tudomásunk szerint.

1	Édesanyám személyes közlése. Nagy doktor egyébként jó viszonyt ápolt a családdal, de közkedvelt volt egész Sárváron. Édesanyám rendkívüli módon tisztelte. Sírja a sárvári temetőnek mindjárt első sorában van, a baloldali bejárattól jobbra.
2	Édesanyám sokszor említette ezt az esetet.
3	Erről az epizódról is Édesanyámtól tudok. Tolbuhinnak az Arad utcában való tartózkodására talán már nem emlékszik senki sem.
4	Mivel Csikor Éva már nem nyilatkozhat az ügyben, maradnak az én információim, amelyek szintén Édesanyámtól származnak. Édesanyám egészen addig zongorázott, míg a betegsége ezt lehetővé tette. Főleg Mozart műveit játszotta nagy szeretettel.
5	Édesanyám közlése.
6	Édesanyám közlése és a nemrégiben a sárvári hagyatékból megmentett családi levelezés, benne Nagy Győző levelei.
7	Édesanyám közlése, valamint a barátnők levelezése, amelyből sok fennmaradt, részben birtokomban.
8	Ezt egy, a tulajdonomban lévő, 1956 késő őszéről szóló levél említi.
9	M. K. 303-68/1962 szept. 22. – Az írásban szereplő írott források a Markusovszky Kórház irattárából származnak, jelük: M. K. (Hálás köszönet értük Dr. Lakner László főigazgató úrnak.) A többi adat családi levelezések, személyes beszélgetések folytán jutott tudomásomra, szintén innen valók a felhasznált fotográfiák is.
10	Édesapám emlékiratai és személyes elbeszélése.
11	Édesapám személyes közlése. M.K. 783/1966. nov. 25. neurológiai szakvizsga, Budapest.
12	M. K. 290/74 pszichiátria szakvizsga Pécsett., 1974 márc. 21. (Édesapám visszaemlékezése szerint márc. 25.)
13	M. K. T 97/1976
14	Édesanyám pályájára nem voltak jellemzőek a személyes konfliktusok. Itt azonban rosszul érezte magát. Erre még én is emlékszem. M.K. Áthelyezés: 2. 9934 /1979 szept. 10.
15	Kerner Tivadar (†1929) az Emberbaráti Kórház egyletének főgondnoka volt. Kiváló ötvös és ékszerész. Gyermektelenül halt meg, vagyonát jórészt a Szalézi rendre hagyta. Általam látott végrendeletében házát gyermekkórházi alapítványként adta a kórháznak. Ezt még előtte elhunyt feleségével, Rácz Rozinával megbeszélték. Az épület bejáratánál ezt egy elmosódott tábla hirdette még Édesanyám idejében is. Az egyetem birtokába kerülés után ezt a táblát kevéssé látható helyre helyezték át. Szót emeltem miatta, hiába. Kerner emlékét ma nem ápolja sem a kórház, sem a Szalézi rend, sem az egyetem. Egyetlen kikötése volt évente egy misén túl, hogy mauzóleumát, mely a szentmártoni temető C parcellájában van, gondozzák. A 90-es években egyszer helyreállította a Rumi Rajki Egyesület, azóta újra elhanyagolt.
16	Kinevezés: M.K. N-183/1984 Ez azonban bizonytalan, mivel már egy 1976-os iraton is szerepel ilyen kinevezés. (E/106/1) Sajnos Édesapámat is cserbenhagyta emlékezete, így 1984 a legvégső dátum, bár valószínűleg sokkal korábban adjunktus lett, mivel a M. K. Munkaügyi nyilvántartó lapján 1981 januárjában is mint adjunktus szerepel.
17	Dr. Faludi Jenőné személyes közlése, aki elmondta, hogy a lítiumról szóló munkát ő olvasta fel a 90-es években a budapesti Nemzetközi Pszichiátriai Kongresszuson.
18	Nem hagyhatom említés nélkül, hogy Dr. Németh Margit évekig vezette a Gondozót. Erről ui. Cseresnyés János egyébként kiváló írása nem szól. Téves az az állítása is, hogy 1977-ben került volna a Gondozóba: ["A Pszichiátriai Gondozó viszontagságai és révbe jutása". In: Emlékkönyv – Jeles napok, neves gyógyítók Szombathely (Vas Megyei Markusovszky Kórház Nonprofit Zrt. 2010. 301–303. pp.)] Lásd: Vezetői megbízás visszavonása: M.K. SZ/661-1 Dr. Németh Margit főorvos, ill. 51/2309-1/1994 számú vezetői megbízás 1996. szept. 01-től való visszavonása.
19	M. K. 961022 nyugdíjazás. Távozási lap (10748) 1999.12.31.
20	Édesanyámnak mindezen munkaviszonyairól az eltelt idő rövidsége miatt személyes emlékezetemet tudom alátámasztásként adni. Természetesen az alábbi intézményekben nyilvánvalóan megvannak az erről szóló, hivatalos dokumentumok is.
21	Jellemzőek voltak egyéniségére utolsó szavai is. A halála előtti délután az ágyánál ülő húgomtól megkérdezte: "Nem ijedsz meg, ha most elalszom?" Többé nem tért magához tudomásunk szerint.