NÉMETHNÉ ŐRI IRMA: CZIFFRA GYÖRGY ÉS MADAME SOLEILKA

Kétéves kislányommal ülünk egy meghitt senlis-i parkban. Félkörös elrendezésben, bokrokkal elválasztva kedves padok. Középütt, a térkövek között gyönyörű virágágyás. Csend van. Nézem a park mögött magasodó, különlegesen szép, régi épületet, a soha nem használt "vasútállomást". Párizstól 45 km-re, ebben a középkori kisvárosban – legalábbis egy részében – nem kapott teret a gyorsulás. Nem csoda, hogy Cziffra György és felesége, Soleilka asszony sok hányattatás után itt leltek otthonra.

Annácskám észreveszi, hogy egy Paris Match hever a köveken. Érte menne, de én valamiért – tán túlféltésből – nem engedem. Hirtelen szél fut át a téren, súrlódva löki közelebb az újságot. A lapok felpördülnek, néhány nagybetűs szöveg, kép felvillan. Aztán a szellő, ahogy jött, úgy tűnik el egy porfelhő kíséretében. A béke hirtelen megtörik, és valami fájni kezd. Felállunk, és csendesen hazaindulunk a St. Pierre utca irányába.

Ez az emlék jutott eszembe először, amikor 30 év után elhatároztam, hogy a Cziffra Györgyéknél tett látogatásunk emlékeit megírom. Ha most indulnék ugyanabba az irányba, az ismerős kapuhoz már nem volna kulcsom. A házat idegenek lakják.

Cziffra György zongoraművész most lenne 90 éves. Amikor náluk voltunk, akkor voltak annyi idősek, mint mi most... Fiatal hevületünkben, már tudom, fel sem fogtuk igazán, hogy miben volt részünk. Kiutazásunk előtt nem sokkal tudtuk meg azt is, hogy a Művész úr könyvet írt az életéről. Már nem volt idő elolvasni, ezért mindig kerültük az ezzel kapcsolatos témát. Nem volt bátorságunk bevallani, hogy nem ismerjük az életüket. Csak fiúk haláláról tudtunk, de a múltról, az idáig megtett útról szinte semmit. Ez aztán valamennyire be is határolta a velük való beszélgetéseinket. Azóta elolvastam a könyvet, és megértem 62 évet, fényben és árnyékban. Rájöttem, hogy tört világban élünk, melyben igazságunk is fénytöréses. Az ember maga választotta útjai az ideig-óráig tartó örömök szövevényében gyakran végződnek az önmegvalósítás szakadékaiban. Sötétségeinkbe Valaki mégis fénysugarat bocsát, hogy felhozzon onnan, ha végre kiáltunk, és megmutassa azt az utat, amely az életre visz. A Művész úr életének fájdalmakkal átszőtt eseményeiben is találtam ilyen fénysugarakat. Úgy érzem, méltó módon csak akkor emlékezhetem rá, ha írását végigkövetem, könyvéből idézek. Olyan pontokat választottam ki, amelyek lelkiismeretünkig érnek, és minket is gondolkodásra késztetnek. Az emberi életekbe bevilágítani csak a szeretet szövétnekével szabad. Mi amúgy is "csak tükör által, homályosan" látunk, ítélni tehát soha nincs jogunk. Én is így olvastam – most már ismerve ezt az érzékeny embert –, aki leírt gondolatain át őszintén beenged minket élete legbelső zugaiba. Ezért is értem már, miért volt neki olyan fontos az a bizonyos film, amelyet nekünk levetített. A házukban töltött első estéink egyikén ugyanis a Művész úr azt kérte tőlünk, hogy ha elaltattuk kislányunkat, jöjjünk le a nappaliba. Szeretné, ha együtt megnéznénk a Sodoma és Gomorát, amely rájuk olyan nagy hatással volt. A II. rész már késő éjszakába nyúlt, de ő fáradhatatlanul fordította nekünk franciáról órákon át az egészet. Most is hallom, ahogy a megrázó jelenetek közben felváltva kiált: Regarde! Nézd! Ahogy megismertük őt, a később fellelt bibliai idézet alapján azt gondolom, ennek a filmnek az üzenete volt az ő "ars poeticája". Idézem: "Ímé, ez volt vétke Sodomának...: kevélység, eledel bősége és gondtalan békesség ..., de a szűkölködőnek és szegénynek kezét nem fogta meg." (Ezékiel 16.49.)

Cziffra György biztosan ismerte és szívében forgatta ezeket a mondatokat. Így válhatott sokak számára kenyérré, életté, lehetőséggé, így örvendeztethette hallgatóságát rendkívül érzékeny, a transzcendens világot is megsejtető előadásmódjával a Nagy Adakozó kegyelméből. Hálásak vagyunk, hogy ő már akkor felhívta a figyelmünket egy követendő ösvényre, amikor mi még nem láttuk annak világosságát. Hányszor menekültünk ezek elől életünk folyamán! Az ember az Éden óta a tört igazság szemüvegén nézve ostoba döntések sorozatát hozza egész életében... Soha nem azt véljük az út elején, ami a végén várhatna ránk. De aki a szívében az igaz élet utáni vágyat nem oltja ki, annál minden körülmény a jó kiteljesedéséért munkálkodik. Cziffra György Ágyúk és virágok című önéletrajzi regénye is erről tesz tanúságot. Őt magát is állandóan foglalkoztatták a miértek. Amikor az ember őszintén keres, mert érzi, hogy valaki értelmet akar adni a létének, akkor egyszer csak elkezdenek megjelenni a csodák.

A kis Cziffra fiú nővérkéi után negyedik gyermekként látta meg a napvilágot egy ócska fabarakkban, amelyet a vöröskereszt képviselői jelöltek ki a háborús kiutasítottak számára. Magyarország jelenléte az I. világháborúban minden honfitársunkat ellenséggé tette abban az országban, ahol lakott. A Cziffra család Párizsban élt, a tehetséges zenész apa munkája nyomán. Innen szakította ki őket a rémes döntés, aminek következtében kisfiuk már Budapesten, Angyalföldön született meg. Azt mondják, ha valaki már gyermekkorában sok szenvedést él át, akkor nagyra hívatott. Ez nagyon is igaz Cziffra György életére. Aki elolvassa könyvének A nyomorúság tutaján című részét, egyet fog érteni velem. Ócska szalmazsákokon, rongyokba burkoltan, éhesen álmodott a nyomor náluk is, a fűtetlen, főzési lehetőség nélküli odúban. Ritka szerencse volt, ha valaki munkát talált, s etetni tudta a családját. Cziffra György megrázóan ír erről:

"Ilyen körülmények között a gondok lavinája, mely a barakkok lakóira zuhant, elképesztő méreteket öltött. Úgy rárakódott agyukra, hogy végül is valamiféle páncéllá lett... Azt hiszem, elhiszik nekem, hogy ebből a sötét szakadékból ép ésszel és szívvel kimászni, ehhez olyan akarat kell, ami minden porcikánkat vaskeménységűvé teszi.

Lehettem úgy négy-ötéves, amikor először vettem észre azt a lapos nyugalmat, azt a szinte valószínűtlen közönyt, amit anyám és nővérem tanúsított ennek a kétségbeejtő helyzetnek legmélyén. Tudták, hogy túlélésünk esélye minimális... Azt hiszem, ez a bizonyosság a belenyugvásnak olyan fokára juttatta el őket, hogy az idő fogalma, nemcsak a múlté, hanem a jövőé, sőt a jelené is, – magának az idő érzékelésének képessége – lassanként kiveszett belőlük. Mindez Jóbhoz méltó szegénységnek adva helyet, mely a maga óriási arányaival azt sugallta, hogy ez minden dolgok természetes rendje...

Magam előtt látom anyámat, ahogy minden este kis szobánk közepén hirtelen megáll, mozdulatlanul lehajtott fejjel, a maga pieta-arcával, mely mindenbe való végtelen belenyugvást fejez ki. Soha nem felejtette el mindannyiunk nevében elmondani az esti imádságot."

S mégis, ebben a szörnyű pokolban születik meg az első csoda a gyengeségében sokszor kényszerű fekvésre ítélt, de agyával lázasan gondolkodó, koraérett gyermek számára. Nővérkéje munkát kap. Szépen mosogat, este éthordóval térhet haza, biztosítva a családnak a jobb megélhetést, de az apa önértékelésének süllyedését is. Aztán – mint a mesében – valaki meghallja az angyalföldi kis cseléd francia énekét. A jótevő felismeri az intelligenciát, s valóban megérkezik a csoda: irodai munka magasabb fizetéssel, amiből a leányka kibérelheti álmai zongoráját...

Testvére skálázásait a kis Gyuri a takaró alatt gyakorolja, majd, mikor lehet, viharosan folytatja a zongorán. Hamarosan olyan ujjgyakorlatokra tesz szert, hogy könnyedén improvizál, díszít ismert dallamokat. A zongora most már véglegesen az ő útját határozza meg. A szegénysorra érkező cirkuszosok felfedezik, s amíg ki nem fullad a fáradtságtól, csodagyerekként produkcióztatják az öt éves gyermeket.

Amikor ezután a Zeneakadémia főigazgatójához, Dohnányi Ernőhöz meghallgatásra kerül, a művésztanár így nyilatkozik róla: "... ez nem gyöngyszem..., ez maga a Kohinoor gyémánt." Nyolc évesen felveszik az Akadémiára. (Különleges, megható élményben részesülhet, aki számítógépén beüti a keresőbe ezt: Cziffra György fiatal zongoraművész 1934. A technika csodája folytán az akkori filmhíradóból a tizenkét éves fiúcska brillírozik a szemünk láttára.)

Aztán tanára betegsége, apja depressziója, az akadémián eluralkodó problémák miatt a már serdülő ifjú lazábbra veszi a tanulást, pénzkeresés után néz. Az éjszakai mulatók útja nyílik meg előtte. Könyvében félelmetes helyzeteket ír le, de azt is láthatjuk, hogyan fejlődik egyre jobban belső lénye, lelkiismerete, a helyes választás és döntés központja. Ifjúkori történetének legboldogabb epizódja, hogy 19 évesen megismeri szerelmét, az egyiptomi származású Soleilkát – akkor még Zulejka –, akivel pár napos ismeretség után szüleik tudta nélkül házasságot is kötnek. Nem tudják, hogy mire 1943-ban kisfiuk megszületik, neki majd évekig nélkülöznie kell édesapját. Hátravannak a háború iszonyatai, a frontszolgálat, a szökések, a fogságok, a nélkülözések, amelyeket – meggyőződésem – azért bírt ki a felnőtt Cziffra György, mert gyermekkorában olyan sokat gyakorolta magát benne.

Szemelgetek az életrajzban. A belső embert keresem.

A katonai behívás után vagyunk. Cziffra fölött egy "kis cézár" packázásainak következtében megjelennek a frontra irányítás sötét felhői. Könyvében őszintén leírja, hogyan próbálta ezt megúszni szimulált rosszullétével. Az orvosi vizsgálatra érkezik éppen, amikor váratlanul régi akadémista vetélytársát pillantja meg. Rátörnek az emlékek...

"Én magam akkor 12 éves voltam, az osztály legfiatalabb tanulója, ő hét évvel több. Ó, mennyire szerettem volna úgy zongorázni, mint ő. Kölyök okoskodásommal nem voltam hajlandó bevallani, hogy a korkülönbség a legfontosabb akadály, ami ennek útjában áll. Így, ahelyett, hogy élveztem volna ennek a fiúnak a művészi tudását, csak vetélytársat láttam benne. Őrá minden mosolygott. Egyetlen fia volt egy olyan családnak, amely nemcsak gazdag volt, de befolyásos is.

Az órákra saját szép sportkocsiján járt, és mindig az utolsó divat szerint öltözött... Persze, hogy ez már magában véve komplexusokat okozott nekem, mert az én egyetlen nadrágom (amit anyám folyamatosan le- és kiengedett), kezdett már végképp viselhetetlenné válni, matrózgalléros blúzom pedig azzal fenyegetett, hogy szétreped rajtam. Valahányszor tehát ezzel a csodálatos ifjúval találkoztam az Akadémián, újra meg újra éreztem az égető kisebbrendűségi érzést. (...)

Az orvosőrnagy, anélkül, hogy megvizsgált volna, megfenyegetett a haditörvényszékkel, ha nem volnék hajlandó maximális hazafias lelkesedéssel felszállni az önkéntesek vonatára. Ezzel szemben egykori zongorista osztálytársamat, aki természetesen nem ismert meg engem, kedvesen a rendelő ajtajáig kísérte. Csak hangfoszlányokat hallottam, de annyit megértettem, hogy az őrnagynak most sikerült teljesen felmenteni őt a katonai szolgálat alól, és hogy kellemes pihenésben lesz részük hamarosan az Adriai-tengerparton.... A féltékenység újra erőt vett rajtam. Édes Istenem, ha arra gondolok, hogy ő a pálmafák alatt sütkérezik, míg én a Sztálin-orgonák zenéjét hallgatom jó közelről! ... ebben a pillanatban egy szót sem hittem ennek az ifjúnak a betegségéből. Néhány hónappal később már a fronton voltam csakugyan, Lengyelországban. Egy este visszafelé igyekeztünk a táborba, egy rádiós bajtársammal... Két golyózápor közt, ahogy belevetette magát a sárba, megkérdezte:

– Hallom, zongorista vagy?... Csak azért kérdezem, mert ismertem egy srácot a fővárosban. Nemcsak, hogy egyetemi doktorátusa volt, de zongoraművész is, méghozzá olyan, hogy az Akadémia összes halhatatlanjai elsápadhatnak az irigységtől. F. Gy.-nek hívták... Meghalt..., rákban.

Az arcomat ellepő iszapréteg alatt is éreztem, hogy elsápadok. A hír úgy járt át, mint egy elektromos ütés. Egyetlen pillanat alatt fölmerült emlékezetemből minden. A gyerekkori vetélytárs-érzet, amely tulajdonképpen meggátolt abban, hogy igazából megismerjem... Az az átkozott osztálykülönbség, az áthatolhatatlan határ, amely megakadályozta, hogy barátok legyünk.... Ezen az éjszakán, nyakig sárban fekve megfogadtam magamban, hogy soha nem engedem meg többé, hogy az őszinte csodálaton kívül mást is érezzek olyan emberrel szemben, akinek érdemei és művészi képességei felülmúlják az enyémeket. A hely nagyszerű volt erre a célra, hogy megbánjam utolsó gyermekkori hibámat, amit első felnőtt-hevességem jóváhagyott. Igen, először és utoljára irigyeltem azt a sikert, ami másnak jutott ki."

Kihagyom azt a rengeteg kalandot és szörnyűséget, amivel a háború "megajándékozhat" egy embert. Csak egy történetre térek majd vissza, amely későbbi döntésének alapja lett.

Igen, a tehetséges zongorista a háborúból hazajut, hogy újra éjszakai lokálokban játszhasson, aztán a sikertelen disszidálás miatt börtönbe kerüljön. A családot szétválasztják. Kisfiuk alig éli túl a megrázkódtatásokat, hisz édesanyját is bezárják két évre. Cziffra három évet tölt le a kőfejtőben, ahol kézízületei annyira megnyúlnak, hogy szabadulása után hosszú hónapok telnek el, mire valamennyire használni tudja kezeit. Jó ideig csak csuklóvédővel és kesztyűben képes újra dolgozni. A szakma természetesen most sem fogadja be, bár – mulatságos – jó néhányan utánozzák a csuklószorítót. Valami trükköt vélnek... Cziffra újra csak az éjszakai mulatók kedvence lehet, de már vannak műértők – érik a csoda –, akik kérik a minisztériumi illetékeseket, karolják fel ezt a tehetséget, aki az ország számára babérokat szerezhetne. Ez a felszólítás hat. Valóban megkeresik, de szinte azonnali eredményt várnak tőle:

"Miután 15 éve küzdöttem a legtarkább zenék talaján, három hónap állt rendelkezésemre a teljes átvedléshez, s ez kevés volt. Igaz, eddigi gyakorlatom komoly mesterségbeli tudást biztosított számomra. Feladatom nehézsége kettős volt. Nemcsak, hogy újjá kellett teremtenem, fegyelmeznem és rendszereznem ezeket az ismereteimet a klasszikus zene egyedüli szolgálatára – mindezt kilencven nap alatt –, de meg is kellett győznöm ezekről a képességeimről a zeneesztétika mestereit... Újra kellett nevelnem az ujjaimat..."

Vasakarata csodát tesz, meghódítja a budapesti közönséget. Az 1950-es években sorra aratja sikereit a főváros pódiumain. Lemezfelvételeket készítenek vele. Magasabb körökből ígéretet kap, hogy kimehet a Szovjetunióba, és talán álmai városába, Párizsba is. Az ezen időkről szőtt gondolatai már fényben születtek, örökérvényű igazságokat tartalmaznak:

"Mint annyi félénk emberre, a tömegek tapsai jótékony hatással voltak rám..., megduplázódott igyekezetem és szenvedélyes vágyam a komoly munkába állásra, mint ahogy az önmagával megbékélő szellem szívesen köt békét a többi emberrel is, ha saját lelkiismeretével sikerült megállapodnia. De a hit kitartása és biztonsága hiányzott belőlem. Annak a biztonsága, hogy az igaz utat keresem,... ez a csodálatos erő, amely előtt a többiek meghajolnak. Idővel egy-egy izom elveszti rugalmasságát, a vágy az erejét: csak az önmagunk valamivé válásának vágya örökös és torzíthatatlan, mert minden lelki egyensúlynak ez a főtengelye, s így azoké a mozdulatoké is, melyeket elindít.

Hit nélkül minden alkotás és különösen minden reproduktív újjáalkotás tökéletlennek látszik és bizonytalanul lebeg, mert nem tartják szorosan az érzelem érvei, olyan érvek, melyeket a józan értelem nem ismer. .... Személyiségem mélyén maradt még néhány atomnyi ebből az élő erőből, mely újra fölszerszámozta lelkiismeretemet. A lelkiismeretemet, amely eddig csak arra használta ezt az energiát, hogy elfelejtesse az életben csalódott agyammal az előadóművész fölszentelt küldetését. Ez a küldetés nem más, mint a többi ember érzelmi forrásainak őrzése. Annak érdekében, hogy megóvja az embereket a teljes elszürküléstől, amibe naponta belemártják őket az anyagi lét napról napra való szolgálatának gyakran rendkívül lehangoló körülményei.

Lassan-lassan megközelítettem a forrást..."

Az ebben a gondolkodásban való hűség adja lehetőségét az újabb csodának. 1956-ot írunk. Bartók emlékét őrzendő, egy tehetséges kínai pianistát bíznak meg (ugye érdekes?!), hogy a lejátszhatatlannak hitt II. zongoraversenyt megtanulja. Hat hét után a kínai feladja, ekkor Cziffra György örökli a művet, azzal az ígérettel, hogy ettől függ szovjetunióbeli, londoni, és főleg párizsi koncertje... A felgyorsult eseményekről gyönyörű szavakkal számol be:

"Elérkezett a nagy nap. A hangverseny jövővel terhes diadalt aratott. Ez a zene a maga szinte tébolyult bonyolultságával, mely mégis maga a kristályos rend, kiváltotta belőlem azt, hogy túltegyek magamon, és a közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva. Október 22-e volt. Másnap a határ megnyílt. Emberek tízezrei zúdultak át a határokon támadt réseken. Nem volt sok időnk a döntésre. Az emigrálásra szavaztam."

Tíz nap múlva óriási sikert arat Bécsben, ahol a szakma is elismeri. Mint kiderül, legnagyobb megdöbbenésére tudnak róla: a lemezboltok csillogó kirakataiban saját, soha nem látott lemezeit ismeri fel, amelyekről neki itthon senki nem tett említést. Innen aztán egyenes az út Párizsba. Erről röviden így ír:

"Összehasonlítva azzal, ami megelőzte, új életem második hazámban, Franciaországban jóformán tiszta szenteltvíz volt. Itt tulajdonképpen abbahagyhatnám beszámolómat, ha nem határoztam volna el, hogy harcba, illetve inkább zarándoklatra indulok, hogy megmentsek egy kápolnát."

Mivel a lélekben való oknyomozásra építettem fel emlékezésemet, itt idézem fel azt a különös háborús történetet, ami elhatározásának legmarkánsabb mozgatórugójává vált. Már útban hazafelé, egy kápolnába jut, amit magyar sebesültek számára rendeztek be kórháznak. A kifáradt orvosok alig állnak a lábukon. Petróleumlámpa fényénél, az orosz tankok lövéseinek hangja mellett operálnak, távolítják el a szilánkokat, amputálnak gyógyszerek, érzéstelenítők nélkül. A kimerült főorvos civil munkájáról kérdezi, és nagyon megörül neki. Kéri, másszon fel az orgonához, adjon reményt ennek a reménytelen sokadalomnak. Cziffra így ír erről:

"Elkezdtem rögtönözni, először régi magyar énekeket, majd variációkat fontam a Himnusz köré. Ujjaim szinte dühösen vették birtokba ezeket a dallamokat, és lassanként kétségbeesett panaszokká változtatták őket: a külső visszhang csak felnagyította a hangerőt és a dallamok hatalmát. Összekeveredve a kintről egyre folyamatosabban hallatszó tompa ágyúdörgéssel, úgy tűnt, mintha ezek a régi dallamok tanúnak hívnának eget és földet, mindannyiunk szívének és testének mélységes szenvedéséhez..."

A zenei szolgálat után a művész kiment a kápolnából, és alig párszáz méter után elfogták a partizánok. A hátára fordított puskacsővel mutatták neki az utat, amikor hirtelen hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt. A templomot, ahonnan kijött, messze hordó ágyú lövedéke találta telibe. Cziffrát teljesen lesújtotta a föltételezés, hogy esetleg az ő zenéjét verték vissza a völgyek, s irányították a figyelmet a kápolnára. Ez az emlék motiválta aztán olyan nagy erővel, hogy az autógarázsnak használt francia romot Senlis-ban újjáépítse, és mint írta, minden művészetek templomává tegye.

Itt jegyzem meg, hogy Cziffra György élete sok párhuzamot mutat Liszt Ferencével. A csodagyerekség, amit ugyan Cziffra elutasít magától, a fiatalkori zenei szolgálatok, koncertjeik a Vigadóban, az esztergomi Bazilikában, majd választott hazájuk azonossága, aztán a kőszegi díszpolgárság. Cziffra György valóban rendkívüli módon tisztelte Liszt Ferencet, róla nevezte el a felújított kápolnában kialakított hangversenytermet is. Majd őt követve hozta létre, pontosan 100 év múlva, a Liszt Alapítvány másaként a Cziffra Alapítványt 1973. október 23-án. Szomorú hasonlóság is van az életükben, és erről már nem számol be a könyv...

Cziffra Györgyöt Franciaországban, tehetséges karmesterré érett fiával együtt ünneplik, amíg el nem érkezik az 1982. esztendő. Ennek első hetében már hiába küzdenek a tragikus szerencsétlenséget szenvedett ifjabb Cziffra György életéért... A megpróbáltatásokban, fájdalmakban edződött, sokat szenvedett művészapa most rendkívüli próba alá kerül. Beváltja-e alapítványa fogadalmát, tovább segíti-e a fiatal tehetségeket ezután is, ha egyetlenét elvesztette? (Igaz, van három szép unokája, de...) Ha a zene abban a régi kápolnában az éghez kiáltott, most a lélek is sírva kiált! És igen, a transzcendens világban, ahol az ígéreteknek fedezete van, meg is hallják. A kegyelem, az erő a fájdalmak elhordozásához, a továbblépéshez mindig megkapható. A csaknem évtizedes segítő munka nem szűnik meg. Cziffra művész úr és Soleilka asszony a "szegények és szűkölködők" kezét nem engedik el. Már roskadóbb lélekkel, de továbbra is lehetőséget adnak sok-sok fiatalnak, hogy számukra is elérhető legyen az élethez méltóbb sors.

Nekik az 1982-es év gyermekük elvesztését, nekünk első gyermekünk születését adta. Amikor aztán lehetőséget kaptunk, hogy – az akkor náluk dolgozó faműves férjemet követve – kétéves kislányunkkal együtt kimenjünk hozzájuk, mérhetetlen szeretettel fogadtak és segítettek minket is. Alig érkeztünk meg Senlis-ba, már hoztak is nekünk egy aranyos babakocsit, átlátszó nejlonernyővel, hogy esőben is kényelmesen kimehessünk a szabadba. Madame Soleilka elkísért a boltokba, a zöldségeshez és a piacra. Mindent megmutatott, hol célszerű beszerezni, és bőven ellátott konyhapénzzel. Néhány nap múlva ruhákat hozott, fogadjam már el, ha tetszik, ő kihízta. De vásárolt nekem gyűrűt, nyakláncot is. A konyhájukban főzhettem, mindent használhattam. Sok okos tanáccsal ellátott. Madame-tól tudtam meg, hogy az étolajat csak egyszer szabad felhasználni, és a fehér cukor veszélyes méreg. Ők már akkor nem ették meg a húslevest sem, az articsókát viszont nagyon szerették. Madame kislányommal kapcsolatban is anyámként tanácsolt – néha ugyanúgy nem is esett jól a határozott hangvétel –, de hamar rájöttem, neki van igaza. Az ő segítségével Annácskát hamar le tudtuk szoktatni a cumiról. Hozott egy kedves kis fehér fémpoharat, amelynek az alján (belül) egy kismalac képe volt. Teleöntötte tejjel, és azt mondta Annának, hogy akkor látja meg a kismalacot, ha megissza a tejet. Így aztán a kislányom elfeledkezett a cumisüvegről, mert mindennap látni akarta a malackát.

Eszembe jut, hogy tapasztalatlanságom és meggondolatlanságom következtében mennyi butaságot csináltam, csináltunk, amit ők megbocsátó szeretettel néztek el. Annát pancsikolni hagytam a fürdőkádban. Ő valamiért nagyon szeretett papírokat (korábban mesekönyvlapokat is) egészen apróra szabdalni. Így a kád szélén felejtett WC-papírral is azt tette. Aztán megijedt, és kihúzta a dugót, hogy eltüntesse a bűnjelet. Mindet nem tudtam kiszedni a lefolyóból. Ez aztán valahogy hozzájárult az alattunk lévő alapítványi iroda falának átáztatásához... De volt ennél még rosszabb okoskodásom. Ez abból fakadt, hogy nekünk – szűkös anyagi helyzetünk lévén – itthon mindenre vigyáznunk kellett. Így, amikor Madame ki akarta dobni az egyik teflon serpenyőt, mert kicsit billegett, én kértem, ne tegye, mert még nagyon jó állapotban van. Másnap, amikor épp ebben forrósítottam az olajat, és Madame is melegítette az ételt, a serpenyő lebillent, és a forró olaj a lábfejére ömlött. Ma sem értem, hogy miért nem hordott le engem jobban, és seprűzött ki a konyhából... Nagy lelkifurdalással figyeltem aztán a hetekig bepólyált lábát.

Egyik délután közösen néztünk meg videón egy magyarországi koncertet. Tele volt a szívem örömmel és hálával. Annával kiszaladtam a kertbe, levettem egy fehér rózsát, és kislányommal vidáman megköszöntük a gyönyörű koncertet. A Művész úr mosolyogva köszönte meg a virágot, és az asztalra tette. A baj csak az volt, hogy Madame kedvence, Bubul, a kis fehér uszkár mindenhova bejáratos volt, az asztal tetejére is, ha valami érdekelte. Nem tudni, mit gondolt a rózsáról, de azonnal szájába kapta, majd keservesen vonyított a rózsatüske szúrása miatt. Hát, Madame-tól akkor nem kaptam dicséretet... Kislányom, ki tudja miért, hozta a tőlük kapott játék lemezjátszóját, feltette az asztalra, és bekapcsolta. Hamarosan hallottuk is a francia gyermekdalt, amolyan pengve-kattogó módon. Művész úr érdeklődve nézte a műanyag "hangraforgót". Kedves szavakkal beszélt Annához, látja, tetszik neki a zene. Én megjegyeztem, szeretném majd zeneiskolába adni, hogy szép legyen a lelke. Ekkor váratlan dolog történt. A Művész úr felindultan kiáltott: "A zenétől nem lesz szép senkinek a lelke! Tudod te, mit éltem én át a háborúban? Egy német ezredes egy órán keresztül verte a zongorát szebbnél szebb klasszikus darabokat játszva. (Cz. Gy. idézte a darabokat.) Aztán amikor befejezte, kiment az udvarra, és az első útjába került katonát lelőtte."

A Művész úr valóban rendkívüli érzékenységgel élő ember volt. Soha nem ment el mellettünk anélkül, hogy valami kedveset ne mondott volna. Ha nem törtek rá az emlékezés miatti borús percek, mindig örömmel jött felénk. A segítségét is gyakran felajánlotta. Nem egyszer megölelt minket, Annát is felemelte. Egyszer a kertben készített rólunk azonnal előhívós képeket, mert meg akart örvendeztetni minket. Gyakran mondta, mennyire becsüli, szereti férjemet. Munkáját nagyon elismerte. Kérte, hogy feltétlenül szóljunk, ha segíteni kell a lépcsőház építésénél, nehogy megemelje magát a hatalmas gerendákkal. Biztosított minket, hogy az alapítványi munkatársak segíteni fognak, csak szóljunk. Egy alkalommal együtt vacsoráztunk, amikor ismét előkerült ez a kérdés. Én akkor megjegyeztem, hogy most van az a helyzet, mert az emeleti részre már egyedül nem fogja tudni Gyuszi felemelni a gerendákat. Békésen megbeszéltük, majd mindannyian nyugovóra tértünk. Reggel aztán Madame kisírt szemekkel jött hozzám, hogy tudom-e, mit csináltam azzal az esti beszélgetéssel? Éjszaka felébredt a Művész úr, és őt nem hagyta békén, hogy megerőlteti azt a szegény gyereket... Hogy is gondolta, hogy egyedül végzi azt a hatalmas munkát? Soleilka asszony kérte, hogy ezután bármi van, csak neki szóljunk. A Művész úrnak semmilyen problémát nem jó előhozni, mert mindent a szívére vesz, és a végén ő látja kárát. Nem könnyű az érzékeny művészlelkekkel együtt élni, ebben már nekem is volt és van tapasztalatom... Bizony én is elsírtam magam, aztán egymás nyakába borultunk.

Madame Soleilka az én sok meggondolatlanságom ellenére is, számtalanszor adott nekünk valami ajándékot, és amikor szabadkoztam, rám nézett, és karakteres beszédjével ezt mondta: "Lányom, már mondtam! Amit adnak, azt el kell fogadni!" Egy ilyen "el kell fogadni" volt a gyógyszerem is. Anna lányunk születése előtt kórházi kezelésen vettem részt, és Svájcból kaptam – akkor még minisztériumi engedéllyel – egy speciális, drága gyógyszert. Amikor Madame biztatott, hogy gondoskodjunk kistestvérről, elmondtam neki, hogy kislányunk születése után is megmaradt a problémám. Akkor ő az orrom alá dugott egy papírt, és azt mondta, írjam fel rá a gyógyszer nevét. Másnap reggel már az ebédlőasztalon volt két doboz, francia "kiszerelésben". (A következő évben meg is született a kisfiúnk.)

Rendkívüli élmény volt naponta úgy főzni, mosogatni, vagy éppen a faragott étkezőasztalnál ebédelni, hogy közben a Művész úr zongorajátékában gyönyörködhettünk. De Annával azt is megértük, hogy egy délután behívott minket a dolgozószobájába, és mondta, játszik nekünk, amit szeretnénk. Kislányom érdeklődve állt meg a fényes, fekete Yamaha zongora mellett, majd az ölembe ült. Én csodálva néztem a kezeket, melyek akkor csak nekünk játszották a Chopin-Polonézt.

A zongora fölött egy festmény Madame édesapját ábrázolta. A Művész úr lelkesen beszélt róla és szép lányáról, az ő Soleilkájáról. Kérdezte tőlem, tudom-e, mit jelent ez a név. Nem tudtam. Ő mosolygott, és mondta: "Soleil – Napot jelent." Jó érzés volt hallani, hogy annyi viszontagságos év után még most is a napsugár jut eszébe a felesége nevéről.

Annával sokat jártuk a várost. Különleges atmoszférája volt, néhol talán félelmetes is. Az újabb, de tehetős építésű házaknál, ahol a falak, kerítések már nem voltak olyan magasak, láttuk a kamerákat, és érzékeltük a figyelő tekinteteket. Egy helyen aprócska tér volt a ház előtt, amolyan különleges "kiserdővel". A talán 70 négyzetméteres területen egymáshoz közel ültettek valamiféle fákat, amelyekről nem tudtam megítélni, hogy milyenek. Másfél méteres, 7–8 cm átmérőjű, szálegyenes törzsük volt, fölötte gömbre nyírt koronákkal, melyek összeértek. Fény be nem hatolhatott alájuk, ezért az egész sötét és félelmetes volt. Annának viszont tetszett, hogy a fák között bujkálhatott. Ahogy utánamentem, szinte hallani véltem az éterben a kamerák mozgását, az emberi bizalmatlanságot és elutasítást. Arrafelé többet nem is mentünk. Volt viszont másutt kedves patakpart sok-sok rózsával, gyönyörű virágos parkok és csodálatos várkastély. Épp, mint a mesében, hatalmas és "ezer" tornyú.

A város központjában állt a Notre Dame, ide gyakran bementünk. Jólesett a nyári melegben a hűs padok közt ülni, elcsendesedni. Egy alkalommal különös eseménynek voltunk itt tanúi. Esküvőbe csöppentünk, de kint vártuk meg az ifjú párt. Annának nagyon tetszett a kétkerekű csézába fogott, várakozó lovacska. Az esketés véget ért, a harangok felzúgtak. Rezgett a tér a bimbamolástól, a dobhártyánk is, ezért alig vártuk, hogy a pár beszálljon. Meg is történt. A harangok még mindig őrült erővel zúgtak, a tér házai visszaverték a zengést. A ló nem bírta tovább. Hirtelen felágaskodott, idegesen nyerítve forgott körbe, magával emelve a kocsi rúdját. Mindenki megdermedt, mi is lélegzetvisszafojtva figyeltünk. Valakik próbálták lefogni, de nem tudták. Egyszer csak óriási reccsenés hallatszott, ijedt kiáltások röppentek fel. A rúd eltört, hátrabillentve a csézát, amiből gyorsan lesegítették a megkövült párt. Nem vártunk további fejleményt, a tömeg is riadtan oszlott szét. Némán tipegtek előttünk az esküvőre kiöltözött, különleges kalapjaikban pompázó hölgyek. Biztosan a "rossz ómen" járt az eszükben. A furcsa helyzet ellenére sem tudok mosoly nélkül gondolni egyikükre. Ahogy a csendesebb mellékutcába értünk, a francia nőcske megállt és körülnézett. Csak mi voltunk mögötte. Ekkor hirtelen lekapta fejéről a tollas kalapot, retiküljébe gyűrte, és ment tovább, mintha mi sem történt volna.

A Művész úrék közben koncertkörútra is mentek, de megbízták az alapítványi tagokat, hogy törődjenek velünk. Ezért, míg férjem dolgozott a lépcsőházon, minket Annával Monsieur André és a titkárnő autóval Párizsba vitt. Rettenetesen meleg volt azon a napon. Alig vártuk, hogy a másfél órás autókázás után kiszállhassunk. Ám olyan nagy volt a forgalom, hogy lépésben lehetett csak menni, minduntalan megálltunk. Utólag örültem is neki, hiszen csak így láttunk Párizsból valamit. Egy-egy dugóból fényképeztem a Louvre-t, a Tuileriák kertjének körvonalait. A parkolók is dugig voltak, többször köröztünk, míg végre az Eiffel-toronynál meg tudtunk állni. Ahogy néztem fölfelé, láttam a kitámasztott hálókat, melyek az öngyilkosok életét védik. És olyan valószínűtlen volt, hogy Párizsban fagylaltozunk az Eiffel torony-alatt...

Aztán elröpült a két hónap. A repülőjegyünk szerint már csak napjaink voltak. Még megünnepeltük Annácskánk kétéves születésnapját, aki akkor már vidáman beszélgetett a francia alapítványi tagokkal is. Mindannyian szerették csacsogó kislányunkat. A búcsúzásnál Madame Soleilka egy kamerát hozott, és felvette utolsó lépéseinket...

Férjemet már a következő évben újra hívták dolgozni. Amikor hazaérkezett, gyönyörű, halványkék színű babaruhákat hozott, amit Madame vásárolt. Aztán tényleg megszületett Matyikánk, örömmel küldtük az értesítést. Egy nap sötétkék autó állt meg celldömölki házunk előtt. A sofőr, miután megtudakolta a pontos címet, egy hatalmas rózsacsokrot nyomott a kezembe, majd felnyitotta a csomagtartót és közölte: Franciaországból érkezett a küldemény, futárpostával. Ezután férjemmel becipeltek egy óriási dobozt, tele finomságokkal. Tudom, hogy a Cziffra házaspár szeretetét közel sem tudtuk úgy meghálálni, mint amennyire lehetett volna. Most már azt sem mondhatjuk el, hogy nekik köszönhetjük azt a bizonyos ösvényt... Mert ők mutatták meg, hogy "a halál árnyékának völgyében is" megélhető a szeretet, ha ragaszkodunk ahhoz a belső igazsághoz, mely felülről születik.

A senlis-i soha nem használt vasútállomás parkjában a régi Paris Match az idő múlásának előszelét jelezte számomra akkor: igen, minden elmúlik. Ma már a gyönyörű zongorajátékok csak felvételről hallgathatók. De a Művész úr kőszegi koncertjén még ott lehettünk mi is. A Vas Népe akkori újságírója (Csonka Sz.) cikkében hitelesen adja vissza az akkori hangulatot: "A markáns arcú művész szívéből jövő zenelegendáit virtuóz kezei szétszórták a templom kupolája alatt. Vidámakat, szaggatottan könyörgő szomorkásakat, dübörgőket és selymes patakként csörgedező, csilingelő futamokat. Elvarázsolva hallgattuk és köszönjük, hogy átélhettük a Cziffra-csodát."

Ez az ember, aki csodálatos tehetsége folytán oly sokunknak adott lelki megújulást zenei interpretálásával, a Vas Népe egy másik újságírója (Szenkovics P.) írásában egykor arról vallott, hogy nem volt képes a világegyetem harmóniájának finomságait felfogni. Így fejezte ki magát: "Nagyon távol vagyok tőle. Nagyon távol. És mindig jobban rájövök arra, hogy mennyi zárt ajtó van az emberben." Az Örök Harmónia Bartók által is ezeket az ajtókat akarja nyitogatni a lelkünkön: "Fény bejárjon, nap besüssön!" – énekli Judit. Igen, emberileg valóban nehéz felfogni az emberi önzéssel ellentétes, mindent átfogó, mindenki irányában kitárulkozó szeretetet. De a transzcendens világ ma is hű. Kapcsolatot keres az igazságot szeretőkkel. Üzenete ma is szelíd kérlelés: "Öntsd ki, mint a vizet, a te szívedet nékem!"

Cziffra György unokái hűek a nagyapa alapítványához, Soleilka asszony buzgó szervező munkájához. A Fondation Cziffra ma is működik, ma is segíti a fiatalokat Isabelle és Cosima Cziffra irányításával. (A honlap az interneten megtalálható.)