NÉMETH GYULA: ÚTJAIM A VELEMI ALKOTÓMUHELYTŐL FRANCIAORSZÁGBA

Titokban formálja terveit a Gondviselés, aztán a legalkalmasabb időben váratlanul megnyilvánul, és megtörténik a csoda úgy, hogy mi nem is tehetünk róla. Valahogy így esett velem is, 1983-ban, tél végén a velemi népművészeti stúdió alkotóműhelyében.

Már 1975-ben való megindulása óta tagja voltam a stúdiónak. Fa- és szarutárgyak faragásával foglalkoztam, és mohón szívtam magamba az ismereteket, a művészkedő pásztor és paraszt elődök értékes hagyatékait tanulmányozva. Vizsgáltuk a magyar lélek formáit, amint kiábrázolódtak abban az egységben, ahogy az embert, állatot, növényt, a természet elemeit együtt ábrázolták. Egész életemre megragadott ez az igaz gondolkodás. Igaz, mert mellőzi a csupán díszítési céllal készített szépet. Mindig elsősorban szükségest és használhatót formál. Bölcs szeretettel valami ilyen lényegesre tanított minket ott a művészeti vezetőnk, Péterfy László szobrászművész. Mindannyian szerettük és őszintén tiszteltük. Komoly igyekezettel tisztította ki belőlünk az akkor már szerte elterjedt, a turisták számára készített, népművészetnek nevezett giccset. tapintattal, de semmi tévedést sem eltűrve bírálta lelkes igyekezetünkben "elkövetett" "remekműveinket". Nagyszerű volt, hogy senki lelkivilágába nem gázolt bele, és senkit nem kedvetlenített el. Idézem egy rövid, magvas bírálatát: "De szép ez a fa, kár is volt megfaragni!" Ma is csak szeretettel gondolok rá, az isten áldása legyen rajta!

Ehhez a törekvéshez kapcsolódott az alkotóműhely később érkezett két ragyogó tervezője, felépítője: Erdei András és Szentesi Anikó építészek. Volt ezenkívül egy közös céljuk is. Akarták, hogy velem olyan központ legyen, ahol az akkori keleti nagyhatalom agyat kimosó, lelkeket mérgező hatása ne működjön. Maradjon eleven a nemzeti tudat – persze egészséges módon –, tudva, hogy az egyetemes emberi értékek között ott van a helyünk. Remélték, hogy később szabadabb lesz a szó. Azt alapozták meg, hogy szerte az országban ilyen műhelyekben gerjedjen fel az értékes nemzeti kultúra új áramköre. Több kézműves mesterséget indítottak el itt, bekapcsolva a szellemi minőségeket is. Néprajzi előadások, zenészek, táncosok bevonásával tették számunkra tartalmassá, még átélhetőbbé a szakmai továbbképzéseket. Olyan nagyszerű emberek fordultak meg körünkben, mint Andrásfalvy Bertalan, Berecz András, Borbély Jolán, Jankovics Marcell, Karsai Zsigmond, Makovecz Imre – s a lista még nem teljes! Mily szép emlékek! az esti tábortüzek mellett, hajnalig dalolások... Péterfy László szájából olyan természetesen indultak a vérünket megpezsdítő, régi típusú népdalok. Még ezek is általa megválogatva kerültek elő a lélek színes-szőttes tarisznyájából.

No, de haladjunk a történésben! Váratlanul, mint említettem, azon a tél végi napon, mosolyogva felém fordult: "Gyula, azt gondolom, pályázd meg a Cziffra-ösztöndíjat!" Meglepődtem. nem is tudtam még, mit jelent ez: "cifra" (én így értettem) ösztöndíj. Azt hittem, valami népművészeti elnevezés, nem mertem megkérdezni – feltárni tudatlanságomat –, ezért azt kérdeztem: "Úgy gondolod, lenne ott esélyem?" "lenne!" – szólt az erdélyi, Küküllő-vidéki férfi szűkszavú válasza. Mivel továbbra is "bölcsen hallgattam", ő megjelölte a határidőt, és közölte a munkák bemutatási helyét. persze, utána azért tisztáztuk, hogy miért "Cziffra" és nem "cifra" ez az ösztöndíj. Botfülű lévén, nem figyeltem soha a zenei életre, ezért nem ismertem Cziffra György zongoraművészt sem. Hogy tudtam volna arról, hogy ő nem csupán rangos koncerteket ad a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, hanem alapítványával pályára szeretné segíteni a tehetséges, de anyagiakkal nem bíró fiatalokat. Ezek után a pályázat eredményétől függetlenül is tiszteltem ezt az embert. Öt darab, magam választotta faragványt adtam be. Az Országos Népművészeti Központ által kijelölt zsűri Cziffra művész úrék jelenlétében választotta ki a nyerteseket. A titokban formált csoda megjelent: Németh Gyula is megkapta az ösztöndíjat! egy egész hónapig Franciaország, a Cziffra Alapítvány finanszírozásával... Félelmetesen szép ajándék! Akkor azért magamba fordulva elgondolkodtam: "Te, a körtvélyespusztai juhász, cseléd, később Dukába települt nagyapa, és örökbe fogadott fia leszármazottja, ekkora kegyelemben részesülsz méltatlanul..." Igen, mert akkoriban nem mindig kerestem a tiszta és egyenes utakat. Lelkiismeretemben terheket viseltem. Azonban Ő, aki megteremtett és ide helyezett, értékesnek tekintett engem is. A javamat akarta és munkálta. Bizalmat adott nekem, mert előre tudta, hogy felemel, és meg fog tisztogatni. Eszköze számtalan, lehetősége határtalan! Köszönöm, elsősorban neki, aztán Cziffra György nagy szívének, Péterfy László kifinomult művészi tudásának és kisugárzásának. Ők is nagy lelki ajándékot kaptak. Cziffra művész úr nagy szeretetében azt akarta, hogy azt a keserves utat, amit az angyalföldi szegénynegyedtől az elismert művészpályáig ő végigküzdött, minél kevesebb fiatalnak kelljen megismételnie. Alapítványa pénzbeli támogatást és bemutatkozási lehetőséget adott a "tehetséggyanús", de szegényebb fiataloknak egész Európában! Magyarországi alapítványa 1983-tól a zenén kívül más művészeti területek felé – a népművészet felé is – megnyitotta ajtaját. Így kerülhettem bele én is.

Júniusban, egy langyos, napsugaras délelőttön aztán ott álltam szorongva, csomagjaim között a Ferihegyi repülőtér várójában. Szerszámaimat is vittem egy gondosan lezárt, nagy faládában. Még a keretes fűrészt is, mert nem tudhattam, mire számíthatok. Kiállítandó csont- és fafaragványaim számára egy szuszékot készítettem, amit ajándékul ott is hagytam.

Ez volt életem első repülőútja; majdnem 2000 km odáig. Az ablaknál ülhettem! Amikor a gép finoman rezegve felemelkedett a földről, bennem is megremegett a lélek. Vakító fehéren sütött fenn a nap. Alattam ragyogott a fehér felhők háta. Felülről fehérebb a fehér, mint alulról! Amikor megszakadt ez a fehér káprázat, megpillantottam a hatalmas "térképet": Németország "koboldok lakta" erdős hegyvidékeit. Aztán úgy telt el a kétórányi idő, hogy szinte észre sem vettem. Mégis, amikor bejelentette a pilóta, hogy a párizsi Orly repülőtér következik, megkönnyebbültem, hogy újra a földön lehetek. A feliratok értelmét csak sejtettem, mégsem kellett félnem, a többi utassal a megfelelő helyre jutottam. Az előzetes telefonos egyeztetés szerint egy táblát vittem a kezemben "CZIFFRA" felirattal. Én csak annyit tudtam, hogy egy középkorú, szőke hölgy vár. Meg is talált hamar, amint én tétován sodródtam az utastársak között.

Senlis, ahol a művész úrék éltek, Párizstól 40 km-re északnyugatra esik. Maria-Teresie, aki értem jött az autójával, útban a város felé, igyekezett beszélgetni velem. Én jóformán egy szót sem tudtam az ő nyelvén, ezért csak zavartan mosolyogtam és szorongtam. Szállásom a kisvárostól pár kilométerre eső Balagny-ban volt, egy idősebb házaspárnál. Erődítményszerű, középkori parasztházuk szürke kőből épült. A ház, az istálló és a gazdasági épület U alakban fogta közre a köves udvart. A negyedik oldalon magas és vastag kőfal teljesen zárt, hatalmas fakapuval. A kapun a gazda neve egy csinos fatáblára vésve: Mr. Jean-Pierre Hüe. Meglepődtem, nem mertem kimondani, nyelvünk hasonló kifejezése miatt. Bemutatkoztam, és kérdőn a táblára mutattam. A gazda mosolygott, és így ejtette ki a szavakat: "mösziő zsanpier ü". Mint később megtudtam, vezetékneve nagyon ősi név, az "Hugo" rövidüléséből alakult. Az első megkoronázott francia király neve Hugo Capet volt, akit később Cziffráék sokat emlegettek. Mosolyogtam a kiejtésen, ahogy mondták: "ükapé". Ennek a királynak a koronázási helye az a senlisi kápolna volt, amelyet a művész úr Franciaországba költözése után megvett, és hangversenyteremmé alakított. Így lett a második világháború óta a városiak által autógarázsnak és javítóműhelynek használt, lepusztult épületből a zeneművészet fellegvára. Művész úrék mesélték: a helyi arisztokrácia még mindig emlegeti, hogy Attila hun király csapatai annak idején lerombolták a városukat a már akkor itt álló kápolnával együtt. Így hát, szerintük nagyon is rendjén való dolog, hogy egy Attila népéből való késői utód hozza rendbe. (Ez már az én kérdésem: Nekik talán nem is volt olyan fontos az első koronázási helyük?!)

Balagny-ról még annyit: ők tanyának nevezték, nálunk falu lenne. Kövezett utcái alatt réges-régi víz- és csatornavezeték, ami ma is kifogástalanul működik. Sehol sem láttam annak nyomát, hogy a kövezetet csőtörés miatt felbontották volna. A házak előtt kispad gyanánt sokmázsás szürke kőhasábok fekszenek. "Ülőke az öregeknek" – magyarázták. Némelyiken faragás látszik. Talán a rómaiak, a kelták vagy a gallok keze nyoma. Igen, velük van a múltjuk, amire ők nagyon büszkék. Nemzettudatuk ma is rangos, és ők így is viselik. Más nép fia, ha évek óta ott él is, csak "külföldi". "Ü" bácsinál ezt kevésbé éreztem, másutt – üzletben, postán – annál inkább. (A kötelező udvariasság előírásos megtartása mellett, persze.)

Érkezésemkor a Cziffra házaspár éppen olaszországi hangversenykörúton volt, csak pár nap múlva érkeztek haza. E néhány nap alatt ismerkedtem meg a várossal.

A középkori városmag eredeti formájában áll. Három–négy méter széles, kockakővel burkolt utcák. Az utca közepe mélyebb, ez a víz- (talán korábban szennyvíz- is) elvezető csatorna. A lakóházak itt is kis erődök, egy-két emeletesek, egymáshoz építve. Ahol a házak nem érnek össze, a kerítés három–négy méter magas kőfal. Vastag, tömör tölgyfakapuk mindenütt, kovácsolt vaskarikákkal, kilincs helyett kívül csak fogógomb és kopogtató. Számomra nyomasztó és félelmetes hangulatot lehelt, főleg esténként. Hozzá az időnként elhaladó autó hangján kívül semmi nesz... Hallgató, párás csend. A legrégibb ház a XIII. században épült gerendavázas épület, falai kő és tégla vegyesen. Látványa mindmáig bennem maradt. Ezt a városmagot öt méter magas, méternél is vastagabb fal zárta gyűrűbe. Már csak néhol látható, köveit nagyrészt széthordták. A régi városközpontban ősi, nemesi családok utódai élnek, méltóságteljes nyugalomban. A vasutat a XIX. századi nagy lelkesedésben a francia polgárok megépítették ugyan, egészen a központi rész érintéséig. Felépült a bájos kis tornyos, meseszerű állomásépület is. Valóban impozáns, de azóta is némán, elhagyatva áll. A városi közgyűlés tekintélyes úri és főúri tagjai ugyanis úgy szavaztak, hogy a vonatok nem közelíthetnek idáig. Nyugalmukat nem zavarhatja meg a füst és gépzaj, meg az utasok jövés-menése. Ez így is lett. Csendes autóbuszok járnak be a városon kívüli állomásról. Figyelemre méltó! A külvárosi részekben persze pezseg az élet.

Egy reggel telefonhívás érkezik Balagny-ba. Cziffra György felesége, Soleilka asszony szól, már itthon vannak, Mária-Teresie jön értem, menjek bemutatkozni. Ahogy a szűk utcára nyíló ajtón belépünk, jobbra van az alapítványi iroda, oda tartok. A titkár és még két-három elegáns hölgy telefonál, ír, intézkedik. Ők az alapítvány önkéntes segítői. Ahogy várakozok, ők elnéző mosollyal rám-rám néznek, és tovább teszik a dolgukat. Aztán hallom, papucs csoszog a folyosón. Egyszerű ruhában, barna bőrű, molett asszony lép be, arcán meleg mosollyal. Amint meglát engem, kékfestő ingemben, magyar bajuszommal, karjait széttárja: "Hát megjött a 'mösziő' Magyarországról!" Barátian megpuszilgat, és bemutat mindenkinek. Leültet, könnyű francia borral és süteménnyel kínál. Akarja, hogy otthon érezzem magam náluk. Elmondja, hogy mostantól szabad kezet kapok, azt faraghatok, amit akarok, a hozzávalókat az alapítványtól megkapom. Reméli, van jogosítványom... Balagny-ba ki-bejárni csak nyugodtan használjam a kis zöld Renault-t, ami az irodához közös használatra tartozik. Az ott dolgozók, ha kell, úgyis a saját kocsijukat hajtják, mondja. Egy hét múlva megnyílik kiállításom a kápolnában, és közben árusíthatom munkáimat az udvaron felállított sátorban és asztalokon. Felettem fog lengeni egy magyar zászló.

Ez szó szerint így teljesedett. A városiak érdeklődve vizsgálgatták a számukra újszerű, idegen, keleties ízléssel formált tárgyaimat az altemplomi kiállítóteremben és a felállított sátorban egyaránt. (Még vásároltak is.)

Amikor Madame Cziffrával először találkoztam – mindenki Madame-nak szólította, hát én is –, a Művész urat – őt pedig ez a megszólítás illette – még nem láttam. Csupán a hátsó szobák rejteke felől hallatszott a zongoramuzsika. Madame akkor azt mondta: "Dolgozik, most talán hagyjuk őt." Így hát kis faragott ajándékomat, amit neki vittem, egy üveg tokaji kíséretében szobája küszöbére tettem. Másnap vagy harmadnap épp munkába indultam, amikor láttam, hogy jön felém a folyosón. Bordó házikabát volt rajta, arcán csendes nyugalom. Okos szemében az öröm és a szomorúság hullámai zúdultak egymásra. Éreztem, hogy szava szeretetből jön, de abban is van valami rejtett, belső bú. "– Köszönöm, Gyulám, köszönöm. Tudok rólad, nagyszerű, hogy itt vagy! Nálunk érezd teljesen otthon magad! Itt minden van, és a rendelkezésedre áll. Csak szólj, ha szükséged van valamire! Innál valamit? Nem vagy éhes?"

"– Köszönöm, nem kérek semmit – szabadkoztam. – Mindennel el vagyok látva." "– Tudod, itt szabadság van, és mindenünk a tiéd is... Látom, jó formában vagy! Fiatal férfi, menj, tiéd a világ!" aztán csendesen hozzátette: "Tudod, az én apám is Gyula volt. Cziffra Gyula. Így hívták. Azért kedves nekem ez a név." Hirtelen homály fogta el a tekintetét. Rám nézett, kezét a vállamra tette. Így álltunk kicsit, aztán csendes sóhajjal megfordult, és lassan elment. (Akkor még csak egy éve volt annak, hogy egyetlen fia meghalt, tragikusan és hirtelen, 42 évesen.)

Ha a házban jártam valamely okból, mindannyiszor szólt a zongoramuzsika. ahogy Madame elmondta, a Művész úr naponta rendszeresen dolgozott. Vagy előző hangversenyfelvételét hallgatta újra – a számára bizonytalannak tűnő részleteket tökéletesre csiszolva, százszor gyakorolva –, vagy a következő koncert anyagát memorizálta. Ha csend volt, mindenki osonva járt. A csendnek is tökéletesnek kellett lennie...

A kétheti senlis-i kiállítás után párizsba autóztunk. A XXI. kerületben, egy kultúrközpontban, a Cziffra Alapítvány meghívott magyar zeneművész és énekes fiataljai adtak hangversenyt. Ott volt az akkor kezdő, ma világhírű Marton Éva énekművész és Bálint András fuvolista, vidám, lelkes, tehetséges fiatalok. A párizsi zeneterem folyosóján – ma is csodálkozom – Németh Gyula fafaragó állított ki. A megnyitó után Madame Cziffra karon ragadott: "Itt maradj, el ne mozdulj, mindjárt jön Madame Chirac, lefényképezlek vele." A hölgy férje, Jacques Chirac, Franciaország későbbi elnöke volt a kerület polgármestere. Aztán valóban jött egy elegáns, már nem fiatal, vékony, szőke asszony. Az udvarias felkérésre türelmesen megállt, és méltósággal tűrte, hogy a zavarban lévő magyar ruhás fiatalemberrel lefotózzák. A gép villant, ő tovább libegett némán, csak illatfelhője maradt még egy darabig velünk. Aztán mi is elindultunk a koncertterem felé.

A zenei est siker volt. "Otthon" az alapítványi tagokkal együtt késő éjszakáig ünnepeltünk. Gyorsan teltek az élménydús senlis-i napok. Az átélt események néha feldobtak, máskor megviseltek és megizzasztottak a nyelvi nehézségeim miatt. Időnként nagy segítségemre volt a portugál házvezetőnő kedves férje, Jean.

Mivel rám bízatott, hogy kedvemre faragjak, én szerettem volna meghálálni jóságukat. Ezért felajánlottam, hogy dolgozom az alapítványnak. Akkoriban itthon a velemi műhelyben több városnak is készítettünk játszótéri fajátékokat. Ez új kezdeményezés, látványos, sikeres dolog volt akkor. Ezekkel lévén tele a lelkem, buzgólkodtam, hogy készítenék ilyet ide a kápolna udvarára is. Madame-nak tetszett az ötlet, de nem gondoltam, hogy elhatározásommal hamarosan mit vonok magamra... Most már tudom, le kellett volna rajzolnom, hogy lássa, én nem egy szimpla libikókára vagy hagyományos kötélhintára gondolok...

A megbeszélésünk után Madame vidáman, fiatalosan belibbent mellém a kis Renault-ba, és egy építőanyag-telephez kalauzolt. Itt szigorú rendben, ház nagyságú tömbökbe rakva álltak a szépen fűrészelt tölgyfa gerendák. Vékonyak, testesek, amit csak elgondolni lehet. Soleilka asszony körbemutatott: "Tessék, itt van fa, válogass, amilyen kell!" Meglepődve álltam a bőség zavarában. Arra gondoltam, otthon is drága a tölgy anyag, itt sem lehet olcsó. Szabad nekem ezt? De ő csak biztatott: "No, csak bátran válaszd ki, ami neked kell!" Ezért aztán bátorságot vettem, rámutattam erre és arra, összeszedve a négykarú mérleghinta és a billegő sárkányos óriás anyagát. Az eladó gyorsan jegyzetelt. Még aznap a helyszínen lerakták a minőségi tölgy anyagot. Másnap reggel lelkesen munkába is fogtam. De örömöm, hogy alkotok valami jót, csakhamar elsuttyant tőlem. Madame jött sietve, homlokát ráncolva, tekintetében valami eddig nem tapasztalt, furcsa indulattal. Megállt előttem, nézte az elkezdett munkálatot, majd hirtelen vágta oda a szót: "Ez mind kell a hintádhoz? Megkaptam a számlát. Tudod te, hogy mennyibe került?" Mondta az összeget, régi frankban számolva, ami milliót elérő tétel. (Néhány éve volt pénzváltás náluk, az új frank sokkal értékesebb, abban körülbelül 10 000 lehetett, de az is hatalmas pénz volt akkoriban.) Borzasztó gondolatai lehettek felőlem, mert ezekkel a szavakkal folytatta: "Az alapítvány nem fejőstehén ám! Mit gondoltál? Nem muszáj neked ezt csinálnod. Innen haza is lehet menni..." Ledöbbentem, megfagytam. Mozdulni, szólni sem tudtam. Úgy éreztem, sötétség vesz körül, és én mindjárt elsüllyedek, megsemmisülök, elnyel a szégyen. A torkomból nem jött ki hang. A sorsom beteljesülését vártam. Bocsánatot kérni, magyarázatot adni lehetetlen volt. Látva, hogy mindjárt rosszul járok, szótlanul magamra hagyott. Amint valami levegőhöz jutottam, keserű gondolatok kezdtek pörögni a fejemben. Legjobb volna most tényleg csomagolni és menekülni innen haza. De hogy jutok be Párizsba a reptérre? Visszafelé a jegyem csak egy hónap múlva esedékes. A kapott zsebpénz arra nem is elég... Nem is beszélem a franciát. Őrajtuk kívül itt magyar ember a világon nem fordul elő... Ez szégyenteljes bukás, jobb lenne tán most meghalni... De egy halk, szelíd hang ott belül a szívemben megszólalt: "Ne menekülj! Végy erőt, ha kell, a keserűségből! Annál inkább bizonyíts, hogy nem pocsékba megy a pénz. Meg kell faragni, lássák, hogy mit tudsz csinálni, ha nekiállsz!" A lelkem lassan feléledt. Nem, nem lehet feladni, csődöt mondani, megkeseredni... Soha nem tudnék aztán teljesen megszabadulni... Innen elmehetnék talán, de az emlék az életem végéig vissza-visszatérne, végig bennem maradna. Meg lehet és meg is kell fordítani a dolgot! Igenis van akaratom, küzdeni tudásom, és van kitől elég erőt, hitet nyerni hozzá... Döntöttem. Megkettőzött erővel fogtam a munkához. Kezem szorítása szinte vizet facsart a véső nyeléből, vagy csak izzadt a tenyerem, lehet, de egy akarat, egy gondolat dohogott, sistergett bennem gőzerővel: bizonyítani, bizonyítani!

Két napig nem jött felém senki. A harmadik napra már látszottak a formálódó faragványok. Azon a délelőttön a piacról jövet meglátogatott Madame. Letette a kosarát, és vizsgálódva nézte a készülő darabokat... Aztán megszólalt: "Ó, Gyuszi..., hát én nem gondoltam, hogy ez ilyen lesz... és hogy ekkora munka!" Körülkémlelte a faragott gerendákat, végül így szólt: "Látom, szépen megfaragtad... De hogy lesz ezekből hintajáték?" Felnéztem, mélyen beszívtam a hűvös-párás senlis-i levegőt. Legördült az a bizonyos kő, hirtelen vidám lett az élet... Lelkesen elmagyaráztam a tervemet, majd amennyire lehetett, ideiglenesen össze is állítottam a gerendákból mindkét játékot. Madame mosolyogva nézett rám: "Egész jó lesz! Csináld csak meg! Kíváncsi vagyok rá, milyen lesz. Ilyent én még soha nem láttam!"

Szárnyakat kaptam. Nem voltam estére sem fáradt. Reggelente oda, este vissza vidáman zúgott velem a kis Renault kocsi. Ízlett a franciás étel. Kellemesen meleg volt a nyári napsütés, dúdolva lengtek el az óceán felől a kövér, csillogó-fehér felhők. Szívtam be a tölgyfaforgácsok illatát... Amire aztán a forgácskupac elég nagy lett, addigra össze is állt minden. Sikerült a felállítás is, és – hála istennek – a játékok szépen mozogtak, ahogyan kellett. Nagy öröm volt látni, ahogy Madame körbejárta, és mutogatta a vendégeknek. Még a polgármestert is elhívta. A város vezető emberének tetszett, de a helyszínt nem találta igazán jónak, mert a kápolna melletti parkoló befogadó tere így még kisebb lett. Kérte, hogy a városi iskola kaphassa meg a játékokat. Így aztán egy évig még ott maradhattak, de a következő éven végleges helyükre kerültek.

Ezek után emlékszem még az alapítvány ottani tagjaival eltöltött kellemes estékre a kínai étteremben, a nálunk akkor még híre-sem-volt olasz pizzériában s bent az alapítványnál.

Aztán nem sokkal hazautazásom előtt Madame hozzám fordult: "Gyuszikám, ha te ilyeneket tudsz, mint ezek a játékok, lenne itt még munkád, ha akarod!" Hát persze, hogy boldogan akartam. S akkor Soleilka asszony folytatta: "Az alapítvány megvette a kápolnával szemben lévő házat rajziskolának. Teljesen fel fogjuk újítani belülről. Ott sok famunka lesz... Akkor jövőre telefonálunk, és ha minden rendben, küldjük a repülőjegyet."

Ez időre megismertem én már Madame-ot és a Művész urat is, és láttam, hogy milyen nagy szeretet van bennük. Többször kérdezgettek engem otthoni körülményeinkről, és tudtam, hogy a segíteni akarás dolgozik bennük. Családommal együtt sok-sok hálával gondolok rájuk, mert a valóság még több lett, mint gondoltam. A következő nyáron, 1984-ben, nem csak engem, hanem feleségemet és akkor két éves kislányomat is vendégül látták két hónapon keresztül.

Gépünk este szállt le párizsban. A cziffra házaspár akkor is külföldön tartózkodott. Portugál házvezetőnőjük férje várt minket, és egy óra múlva már Senlis-ban voltunk. Solange kedves mosollyal kínált bennünket a számunkra készített finom töltött paradicsommal. Kis Annánk fáradt, nyűgös volt, de nagyon ízlett neki a különleges étel. Kevés francia tudásommal, szótár segítségével beszélgettünk kicsit, de többnyire csönd volt körülöttünk. Váratlanul a félhomályos folyosó felől hangos kiáltás hallatszott: "Silence!" (Csend legyen!) Ijedten néztünk egymásra, és nem értettünk semmit. Vendéglátó asszonyunk viszont csak tovább mosolygott, mintha nem is hallott volna semmit. Ám, ahogy megszólaltunk, megint hallottuk a haragos kiáltást, de akkor már így: "Artúr, silence!" Zavartan néztünk Solange-ra, hogy megkérdezzük az okot, amikor harmadszor is csöndet parancsolt nekünk az a valaki. Akkor aztán a házvezetőnő nagyot kacagott, odament a félhomályos folyosón egy magas alkotmányhoz, és kedvesen leemelte róla az éjszakai takarót. Kicsi lányunk nagy örömére egy óriás papagáj pislogott a hatalmas kalitkában, morcosan mutatva, hogy a szemét zavarja az ebédlőből kiszűrődő fény. Mondott is még nekünk pár válogatatlan francia szót, amit szerencsére nem értettünk. Megkönnyebbülve nevettünk alaptalan riadalmunkon. Solange ezután megmutatta a szállásunkat. Nagyon meghatott minket a Cziffra házaspár döntése. A saját házukban helyeztek el minket, abban a lakrészben, ahol korábban a fiuk élt a családjával. Eredetileg két önálló ház lehetett, amelyet ők egy üvegfolyosóval összekötöttek. Mi az emeleti részen laktunk az alapítvány irodája fölött. Két gyönyörű textiltapétás szobánk és fürdőszobánk volt. A lenti konyhát, nappalit, ebédlőt, mely a két lakás közt helyezkedett el, szabadon használhattuk.

Miközben átálltunk az ottani életre, hazaérkeztek a Művész úrék. Megkaptam első feladatomat, a felajánlott munkát. Nem kis meglepetés volt! Kiderült, hogy a rajziskola háromszintes lépcsőházát tervezhetem és építhetem meg én egyedül, teljesen fából... A városi építésztől kaptam egy rajzvázlatot a lépcsők és a fordulók irányáról, a négy központi oszlop körül haladó feljáróról, de mind a méretezés, mind a stílus, a forma, minden részmegoldás rám bízatott! Természetes, ha kell, segítséget nyújtanak az alapítvány munkatársai. Nem kis vállalkozás, hogy ennek is megfeleljek...

Ez évben már itthon hagyhattam a magam szerszámos ládáját. A faanyaggal együtt minden szükséges szerszám, eszköz, kisgép, szinte minden azonnal a helyszínen volt, ahogy mondtam, mire van szükségem. Ami még ezenkívül az itthoni körülményeinkhez képest meglepett, hogy minden eszköz, szerszám, bármi, jó minőségű, és amire való, annak a célnak kiválóan megfelelt. Ismét a bőség zavara volt, amibe kerültem. Hol volt még a mostani válság akkor, 1984-ben?! A második hónap végére sikerült is felépítenem a lépcsőt – a harmadik szintig – már használhatóan. A felső szint padozata és a dekorációk maradtak csak el. Feleségem hármunkra külön főzhetett a Cziffra család konyhájában. Soleilka asszony őt "lányomnak" nevezte. Olyan szeretettel bántak velünk, mintha valóban a családhoz tartoznánk. Az egyszerű megélhetéshez szükségesnél jóval több pénzt bocsátottak rendelkezésünkre, bőven jutalmazva az én munkámat. Kertjük végében állt egy lakatlan kisebb ház, amely még így, kissé elhagyottan is csinosnak volt mondható. Felajánlották, hogy telepedjünk le ott, számunkra mindig lesz munka az alapítványnál. Mondták, hogy ha így döntünk, a következő évre rendbe hozatják nekünk ezt a házacskát. a vonzó ajánlat, az óriási ajándék nagy szívükre vallott. Nagyon meghatódtunk, megbántani sem akartuk őket... De hát, akkor mindkettőnkben erős volt a szülőföld vonzása. Úgy gondoltuk, csak Magyarországon vagyunk igazán otthon. Nem akartunk mindig külföldinek maradni egy másik nép között.

Így a két hónap után hazamentünk, de ezután is évente egy-egy hónapot dolgozhattam náluk. Ők szeretettel küldték a meghívóleveleket, és állták az utazások költségeit. Ott végzett munkámat bőkezűen jutalmazták. Így tudtam gépekkel és szerszámokkal felszerelni és elindítani itthoni műhelyemet. 1985-ben, Mátyás fiúnk születésének évében teljesen befejeztem a rajziskola lépcsőházát. A következő évben az udvar felőli falban három csúcsíves ablakot készültek elhelyezni, ami nagyon illett a hely stílusához. színes, ólomrekeszes üvegkompozícióit – annak idején – Matisse, a festőművész tervezte meg. Ezeket én foglalhattam keretbe. Ugyanott régi ajtók, ablakok felújítását végeztem el, és néhány új ajtót készítettem. Ezek után, plakátok és programok elhelyezésére, kértek még üvegajtós hirdetőszekrényeket, amelyek az auditórium külső falára kerültek.

1987-ben újra komolyabb feladatot kaptam. A kápolna toronycsonkja aljában volt egy régi kapu. Mivel a főbejárat állandóan zárva volt, ezt használták a hangversenyek alkalmával is. Ez az épületrész későbbi korok műve, a kapu sem volt már igazán korhű az épülethez. A városi építész tervei alapján engem bíztak meg a majdnem három méter magas, háromszárnyú kapu elkészítésével. Nehéz és vastag tölgypallókkal dolgozhattam újra, hatalmas vasalatokkal. Ragaszkodnom kellett a tervhez. A középső ajtó fölé azért engedélyeztek faragást. Egy feszületet készítettem. Az alapítványi munkatársak azt mondták rá, "ez olyan magyar Krisztus." Az elkészült kapu két oldalszárnyát a kőművesek már beépítették. Hátra volt még a középső ajtó, amelyen addig dolgoztam, a kápolnával szembeni rajziskola alsó szintjén. Az utca egyik oldaláról a másikra kellett volna átvinni, csakhogy a súlya legalább másfél mázsa lehetett. Segítséget kellett kérnem. A három Cziffra unoka közül a fiú, Benjámin, épp itt nyaralt, így őt küldte át Madame. Tizenhat-tizenhét éves lehetett akkor. Barna bőrű, kedves arcú, közepes termetű fiú volt, szeme barátságosan csillogó. De amikor a tévé elől felállt, bevallom, kövérkés termete miatt puhánynak gondoltam. Hogy fogja ő nekem segíteni a súlyos ajtót cipelni? De mit volt mit tenni, elfogadtam a segítséget, és visszagyalogoltunk a rajziskolához. Akkor már kicsit beszéltem franciául. Elmagyaráztam Benjáminnak, mit kell csinálnunk, de azt hiszem, inkább a mutogatásomat értette meg. Mosolyogva bólintott, és már fogta is a kaput. Ő fölül, én alul. Háttal ment át az úttesten, én szemben vele, úgy vittük. Nagyon nehéz volt! Mire az út közepére értünk, éreztem, hogy begörbített ujjaimat nehezen tartom, és az alkarjaim már fájtak. A Cziffra unoka arcán kedves mosolyával nyugodtan hátrált. Ahogy a túlsó járdára értünk, karjaimban és ujjaimban már olyan erős volt a fájdalom, hogy éreztem, nem tudom tovább tartani. Kínlódva kerestem a francia szavakat, hogy tegyük le, nem bírom... Ujjaim nem várták meg az eredményt, erőtlenül kinyíltak, és én az ajtó nálam lévő végét leejtettem. Hatalmasat durrant a köveken. Rémülten néztem Benjáminra, hogy vele most mi lesz? Láttam, hogy az ütődéstől egész teste megremegett, de száját összeharapva állva maradt, és az ajtót tovább tartotta. Én csodálkozva gyorsan bocsánatot kértem, majd erőlködve újra megemeltem a nehéz terhet. Ő közben még kicsit lejjebb is engedte, hogy én könnyebben emeljek. Így araszoltuk át, aztán végre a helyére emeltük. S ezek után még megkérdezte, van-e más segítenivaló... Bevallom, egészen eddig senkinek nem "dicsekedtem el" ezekről.

Tudom, hogy azokat a dolgokat, amelyeket később készíttettek velem, bárki meg tudta volna csinálni. Rendezvényekhez szükséges dekorációkat, zászló- és fáklyatartókat faragtam, polcokat, tároló helyeket alakítottam ki, javításokat végeztem el. De a munkák megbízásakor nem egyszer hallottam, Madame és a Művész úr kedves mondatát: Gyulám, ebből az otthoni székelykaput csinálod meg, ebből a kerítést, ebből meg bepucoltatjátok a házat... És mindig küldték a gyerekeknek is az ajándékokat.

Utoljára 1989-ben voltam odakint. Akkor egy felújítandó házban építettünk barátommal, ifjabb Palatkás Józseffel galériát és felvezető lépcsőt.

Franciaországi munkáim során Madame Soleilkával találkoztam a legtöbbet, szinte naponta. Valójában ő vezette az alapítványt, és felügyelt minden szervező- és építőmunkát, az altemplomi ásatásokat is. A zenei rendezvények előkészítésében és lebonyolításában segítségei voltak, de minden az ő kezében összpontosult. S bizony gyakran fordultak meg a kápolnában szerte a világból érkező vendégművészek.

A Művész úr társaságában ritkán voltam és kevesebb ideig. Róla mint zeneművészről, nagyságáról nem tudnék méltóképpen szólni, de nem is szükséges. Azt megtette már a világhír, a Távol-Kelettől a távol-nyugatig. Az ember Cziffra Györgyről, lelkületéről, jelleméről viszont abban a kevés időben is volt szerencsém benyomásokat szerezni, amikor találkoztam vele. Azt tapasztaltam, hogy mindig visszafogottan, önfegyelemmel, rendkívüli intelligenciával viselkedett és beszélt. Fegyelmezettsége mögött erős érzelmek, indulatok viharai zúgtak át. Mondhatom, szenvedélyes művészember volt, aki a természetesnél magasabb hőfokon élte az életét. Egy ilyen helyzetnek magam is tanúja voltam.

A kápolnában dolgoztam akkor délelőtt. Madame és a titkárnő is ott volt, a soron következő koncertet készítették elő. Váratlanul megjelent a Művész úr, és kérdezősködött a rendezvény felől. Valamiben nem értettek egyet, vitatkoztak, érveltek. Percről percre érezhetően nőtt köztük a feszültség. Nem voltak hangosak, de a nagy belső atmoszférikus nyomás szavaik közt, mint megnyitott szelepen, szisszenve röppent szét. Én úgy éreztem, a levegőt telítve a falakat feszíti már. Magam is remegni kezdtem, és azon gondolkodtam, hol itt a tűrés határa? S akkor a Művész úr hirtelen sarkon fordult, ki az ajtón, és sebes lépteivel mérte végig a csendes senlis-i utcát. Cipője kopogása mint szapora kalapálás, hallatszott még egy ideig a köveken... Madame kiszaladt az ajtó elé, majd néhányszor kiáltott, hogy visszahívja. Aztán intett nekem, hogy menjek oda. Akkor láttam, hogy a Művész úr az utca túlsó végén a fordulónál stabil terpeszállásban – mint önmaga szobra – áll. Feje kissé leszegve, keze a zsebében, kabátja kigombolva. Madame még egyszer kiáltott, majd kezével is mutatta: "Indulj, menjél haza!" De a Művész úr úgy állt ott az utca közepén, mint aki nem hall és nem lát semmit. Egy-két járókelő illedelmesen kikerülte (sétálóutca volt). A kettejük közt kialakult csendben szinte érezni lehetett a tízezer voltos feszültségtől reszkető levegőt, amely nem bír el még egy kiáltást. Madame ekkor hozzám fordult: "Gyuszi! Menj te oda hozzá! Rád talán hallgat. Mondd neki, kérem, induljon haza, mindjárt én is jövök, és ebédelünk." Nagyon meglepődtem, de engedelmesen elindultam. Mindig kedves volt hozzám a Művész úr, most mégis riadtan közeledtem feléje. Mintha egy meredek hegyre mentem volna egyre feljebb... Ahogy hozzá értem, hallottam ziháló lélegzését, láttam szeme röppenő villámait. Megálltam előtte, és félénken szólítottam meg: "Művész úr, kérem, a Madame üzeni, szíveskedjék hazafáradni, ő is mindjárt jön ebédelni." Egy lélegzetvétellel mondtam ki az egészet, mert aggódtam, hogy félbeszakít. De nem szólt. Majd jobb kezét hirtelen kihúzta a zsebéből, aztán lassú mozdulattal emelve, a még mindig a kápolnaajtóban álló feleségére mutatott. Szavaiban az indulat keverte a franciát a magyarral: "Regardez (nézd) Gyulám! – szólalt meg lassan. – Látod ott azt a nőt? Az egy egyptien (egyiptomi)!" Én zavartan mosolyogtam. Ő akkor megfordult, és most már csendesen kopogó léptekkel hazaindult. Félóra múlva teljes békében együtt ebédeltünk.

A Művész úr egyébként – ahogy én is láttam –, tökéletes időbeosztással, naponta dolgozva, aktív életet élt. Előre meghirdetett időpontokban fiataloknak meghallgatást tartott, zeneórákat adott. Láttam érkezni, hónuk alatt kottafüzettel elegáns fiatalokat, iskolás gyermeküket kézen fogva vezető anyákat. Egy rövid munkaszünetben csendben beültem hallgatni. Barna lófarkas kislány ült a fekete Yamaha zongoránál, egyenes háttal, fegyelmezetten. Dallamos zenét játszott. Művész úr a nézőtér első sorában középen ült. Nyári inge felül kigombolva, jobb karját a szomszédos szék támláján pihentetve. Fejét lehajtva, a fülével, a lelkével, az egész lényével figyelt, ezt azonnal meg tudtam állapítani. Néha egy számomra érthetetlen, de sejthetően elismerő szót mondott. Majd hirtelen állj!-t intett és a zongorához lépett. A kislány karjait ölébe ejtve várt és figyelt. A mester a feltámasztott fedél előtt megállt. Mélyen a nadrágzsebébe nyúlt, aztán elővarázsolt onnan egy zongorakulcsot. Belehajolt a hangszerbe, és egy másodperc alatt igazított valamit. Majd előrement, és megérintett egyetlen billentyűt. Hallva a megszólaló hangot, elégedetten bólintott. Aztán a kis tanítványnak intett, minden rendben! A kislány ezután lelkesen, kis lófarkát jobbra-balra lengetve muzsikált, most már zavartalanul végigjátszva az üde hangú darabot. Én, a botfülű fafaragó szájtátva bámultam...

Ha alkalmam volt rá, magam is nagyon szerettem hallgatni a Művész úr bölcs szavait. Csodáltam szellemes szófordulatait, ritka jókedvének humor-sziporkáit. Hangulatváltozásai miatt néha tartottam is tőle, amikor a lelkében szenvedni láttam. Ilyenkor féltem, hogy zavarom jelenlétemmel. Benne még nem tompult igazán a fájdalom, a gyász. Időnként újra és újra átélte fia tragikus elvesztését. De tiszteltem férfias tartásáért is. Láttam őt otthonát, övéit féltő férfiként is. Biztos vagyok, hogy ha kellett volna, készen áll védeni őket, nem számít, milyen áron. Volt egy alkalom, amikor Madame és a titkárnő Párizsban intézkedett, és tudtuk, hogy csak késő éjszaka fognak visszatérni. Szürkület volt már, amikor munkámból hazatérve a ház bejáratához értem. Kulcsom lévén, beléptem a folyosóra, ahol mély csönd fogadott. Indultam volna fel a lépcsőn, amikor a szemközti irodából a Művész úr hangját hallottam: "–Te jöttél, Gyulám?" "– Igen, mára befejeztem." "– Gyere be, kérlek!" Az irodában nem égett a villany, de az udvar felőli hatalmas ablakon át beszűrődő alkonyatban még jól lehetett látni. Cziffra György az íróasztal mögött, felesége karosszékében ült, egyenes tartásban. Karjai előrenyújtva az asztalon pihentek. előtte, keze ügyében egy kisméretű, fényes pisztoly hevert. Az arcáról erő és nyugalom sugárzott, így a látványban nem volt semmi ijesztő. Rám is átszállt méltóságteljes nyugalma, ahogy kedvesen hozzám intézte szavait: "Foglalj helyet!" – mutatott az egyik vendégfotelra. Jóleső érzéssel ültem le az egész napi munka után. "– Látom, elfáradtál.Pihenjél csak! Mit adjak? Eszel? Vagy előbb innál valamit?" – kérdezte. "– Parancsolj, amit akarsz!" "– Köszönöm, egy pohár bort kérek" – válaszoltam. Tudtam, hogy mindig van otthon könnyű, gyenge rózsaszínű bor, a "rosé", ahogy ők hívták. Ebből egy pohárral üdítőitalnak számított. Azonnal töltötte is, és szeretettel nyújtotta felém. "– Tudod – kezdte nyugodt, de erőteljes hangon –, bemondta a rádió, hogy itt Párizs közelében egy fiatalokból álló rablóbanda járja a környéket. Sötétben átugranak a kerítésen. Enyves papírral leragasztják az ablaküveget, kivágják, benyúlnak, és kinyitják az ablak záróját. Hopp, már benn is vannak, és rabolnak! Ott, ahol nincsenek otthon, vagy csak egy-két ember van a házban. De te, Gyulám, semmit ne aggódj, én itt vagyok és figyelek! Én, Cziffra őrmester – ez volt a rendfokozata a katonaságban –, őrködöm. Nem számít, akár egész éjjel is. Megvárom, míg hazajönnek. Te csak menj nyugodtan a konyhába! Vacsorázz, aztán pihenj le, eleget dolgoztál! Aludj nyugodtan, én itt leszek, és ha kell, elbánok velük."

Békés volt tehát az álmom, és nem csak azért, mert arra gondoltam, hogy ide a belvárosba talán nem jönnek azok a csavargók...

Ilyennek láttam én Cziffra Györgyöt, az embert. Igaz-szívű, erős, mégis örök gyermek volt. Tudott például felszabadultan játszani. Tudott odafricskázni, senkinek sem ártva, senkit nem bántva, de viselkedése mégis figyelmeztetett.

Egy alkalommal spanyol vendégénekes adott műsort a kápolnában. A Művész úr is, mint a vendég, már egy órával előbb megérkezett. A bejárati kapun "Parkolni tilos" tábla volt, de neki saját kapuja elé joga volt beállni autójával. Bement, végezte az előkészületeket. Később sorban érkeztek a város előkelői, a neves arisztokrata családok, és fényes, nagy autóikkal leparkolva megtöltötték a zsebkendőnyi St. Frambourg teret, úgy, hogy csak gyalogosan lehetett ott eljárni. A műsor nagy siker volt, a hosszú taps után az úri közönség lassan, méltósággal sétált ki, és beszélgetve, magukat mutogatva álltak a tér még szabad pontjain. Művész úr nem akart maradni, zavarták már az udvariaskodó köszöntések és az előkelők fecsegő sokadalma. Autójához lépett, amit tömören körülvett a többi. Ki tudja, mit tett-vett, mindenesetre megszólalt a kocsi riasztója. A felcsattanó erős vijjogásra mindenki odafordult, és megállt. Művész úr nem sietett. Lassan körüljárta az ezüst színű Mercedes-t, míg zsebeiben kotorászott, kulcsait keresve. Az egész tér már feszült idegekkel, de kötelező némaságban vibrált. Ő akkor nyugodtan kinyitotta az ajtót, beült. A szirénahang elhallgatott. Indított, és jelezte: távozna. Az urak és hölgyek szétrebbenve helyet adtak. A csillogó autók egymás után búgtak fel, és söpörtek ki a térről. Egy perc alatt szabaddá tették az utat. Az ezüst Mercedes halkan gurult a közeli St. Pierre utca irányába. Én pedig – hallva az egyik alapítványi tag megjegyzését: "Jó kis színház volt!" – magamban mosolyogtam a frappáns "előadáson". Talán csak Attila népéből valónak érezte magát valóban, bárki bármit is gondol! És emberi színjátékokban, őszintétlen dicsőítésekben nem akart részt venni. Én megtapasztaltam, hogy mélységes alázat volt benne, ezért tiszteltem nagyon. Amikor tehetségére apellálva gratuláltak és elismerésüket fejezték ki, szerényen mosolygott. Aztán láttam, ujjával fölfelé mutatott, és csak ennyit jegyzett meg csendesen: "Nem az enyém az érdem... Uraim, kérem, én ezt onnan felülről kaptam!"