SALAMON NÁNDOR: PORTRÉ – 90 ÉV TÜKRÉBEN^*

                                                                                                                                                     A pergő idő rendeléséből a 2011-es év az emlékezések és ünneplések esztendeje Vas megye művészeti életében. Jeles évfordulók és a körünkben ma is élő festő- és szobrászművészek több évtized lajtorjáján elért kerek szü- letésnapjai kínáltak alkalmat a megemlékezésre, a közönség és a szakma tiszteletének kifejezésére.

A festő arcképe

           A lexikonok adatsorait böngészve elsőként érdemes említésre, hogy 150 éve született Szombathelyen Tóth István szobrászművész, ismert és megbecsült köztéri emlékműveink, az Országház és a szegedi Fogadalmi-templom szobordíszeinek avatott mestere. Két évforduló is indokolja, hogy fejet hajtsunk Rumi Rajki István emléke és művészete előtt. 130 éve jegyezték be a rumi plébánián a születési anyakönyvbe, és 70 éve állították ki halotti bizonyítványát Budapesten. Egy más korszakot képvisel a sorban a 100 esztendeje Kőszegen elhunyt hajdani Waldmüller-tanítvány, Hanély Antal festő, aki 1867 óta volt a város tisztelt polgára. A sort a nagyszerű fotográfussal, Reismann Mariannal folytathatjuk, aki 100 éve született városunkban, és 20 éve hunyt el a fővárosban. Már személyes ismerősként, barátként emlékezhetünk a Vasi Műhely hajdani vezetőjére, a jeles akvarellista Simon Ivánra, aki idén lenne 80 éves, s már régen nincs körünkben. 85 éve született a zsennyei művészkolónia egyik alapítója, Scholz Erik festőművész, és ugyancsak 85 éve a Derkovits Szabadiskolából indult a sokoldalú Benkő László festő- és iparművész.
           E múltba tekintés után örömmel nyugtázhatjuk, hogy a Sors kegyelméből jó néhány "vasi művész" számára megadatott, hogy az élet viszontagságai ellenére magas életkort értek meg, vagy éveik száma közelíti az emberi lét felsőbb régióit. A népes sor élére kívánkozik Csonka Ernő festőművész, akinek 90. születésnapját Sárváron ünnepelte a népes publikum és művésztársadalom. A sárvári Galéria Arcis boltívei alatt köszöntöttük kiállítással és új könyvének bemutatójával 85. születésnapján Németh Mihály szobrászművészt. Könyvbemutatóval ünnepelte 80. születésnapját Vörös Ferenc rajztanár, festőművész is. Az ugyancsak 80 éves, biztos kezű festőművész, restaurátor Marosfalvi Antal "kihelyezett" jubileumi kiállítását a kőszegi Művészetek Háza fogadta. A 75. esztendejét lezáró Várnai Valériát a Vitalitas Galériában ünnepeltük tárlatával. 70. évéhez érkezett a nemzetközileg elismert és megbecsült kitűnő keramikus, a Munkácsy-díjas Geszler Mária. S említsünk meg, nem utolsóként egy "elszármazott" művészt, a grafikusok nemzedékeit oktató, Szombathelyen 80 éve született, Munkácsy-díjas Rozanits Tibort.
           Akiről azonban most – pályaívének megrajzolására vállalkozva – részletesen szólunk, az a hányatott sorsú, gazdag élettapasztalatok birtokosaként életművet teremtő, humorát megőrző Krieg Ferenc festőművész, aki 90 esztendeje érkezett a földi létbe. Nemcsak az Oladon rendezett kiállítása, de egész életútja, művészi teljesítménye rászolgál a nagyobb figyelemre, hézagosan is teljes munkásságának áttekintésére, mérlegelésére.
           Személyi okmányaiban ez áll: "Született: Zalaegerszeg, 1921. május 25. Anyja neve: Tanár Erzsébet". Születésének esztendeje szomorú időszaka a magyarság történetének, egyúttal telve a remény jeleivel is. Milyen városba, országba érkezett a falusi jegyző elsőszülött fia?
           Zalaegerszeg az időben csendes, városias jegyeket mutató település. Megyeszékhely, távol a fővárostól, tizenháromezer lakossal, s hallgatólagos vetélkedésben Nagykanizsával. Nem zavarja semmi különös esemény a nyugalmat. A nagy dolgok, az ország sorsát érintő történések fő sodra a fővárosban zajlik. A trianoni szerződés – amelyet ebben az esztendőben ratifikál az országgyűlés! – terheit nyögő nemzet keresi a kiutat. Bethlen István alakít kormányt. Felállítják a Szabadság téren a négy irredenta szobrot, mintegy a tiltakozás és remény szimbólumaként. Elfogadják az iskolázási kötelezettségről szóló törvényt (Ez már érinti Krieg Ferenc életét is!). Visszatérésre tesz kísérletet IV. Károly, és megindul a küzdelem Nyugat-Magyarország megmentéséért. Lassan éledezik a művészeti, kulturális élet. Szobrot emelnek Jókai Mórnak – Stróbl Alajos alkotását. Révész Imre lesz a kecskeméti művésztelep vezetője. Megjelenik Kolozsváron Kós Károly Varjú-nemzetség című regénye és Budapesten Tormay Cécile Bujdosó könyve. A kor eme sodró hullámai csak jóval később avatkoznak be az újszülött életébe, de akkor kitérítő erővel, mint majd látni fogjuk.
           A vidéki kisvárosban, egymásba kapaszkodva az együtt élő "nagycsalád" tagjai, szerény polgári keretek között élik mindennapjaikat. Az anyai nagyapa, Tanár Ignác, a városi adóhivatal vezető tanácsosa. Festőnk gyermekkorában egyházi adók dolgában vitája volt a zalaegerszegi plébánossal, Pehm Józseffel, s a későbbi főpásztorról a ministráns fiú sem őriz kellemes emlékeket. A világháborút őrmesterként megjárt, a Bácskából, a Bács-Bodrog megyei Bezdánból származó apát 1924-ben nevezték ki a közeli Szepetk község jegyzőjének, így a család is kiköltözött a faluba. Az édesanya a háztartás gondjait viszi a vállán.
           A rajzolgató, szentképeket másolgató kisfiú az elemi osztályokat a községi iskolában végezte, majd a zalaegerszegi Deák Ferenc Polgári Iskolában tanul tovább. Kedves tanára a fizikát oktató, neveltjei iránt mély szimpátiát tanúsító Izsák Gyula Endre, aki évtizedekkel később ismét találkozott kedves tanítványával, amikor megjelent 1976-os zalaegerszegi kiállításán. A polgárista diákot széleskörű érdeklődés kötötte le. Tevékenyen részt vett a cserkészcsapat életében. Letette a három próbát, több szakágban tevékenykedett, hasznos ismeretekre és készségekre tett szert. Később, katonaként nagy hasznát vette az egészségügyi próba keretében elsajátított segélynyújtó fogásoknak. Cserkészként járt először Balatonfüreden, a Koloska-völgyben, nem sejtve akkor, hogy a tóparti város még háromszor kerül be életrajzába. Polgáristaként szerepelt zalai népi motívumot ábrázoló rajzával az első Göcseji Hét keretében a zárda épületében rendezett kiállításon. Akkor, 1933-ban tizenkét éves volt, és erősen vonzódott a kézügyességet kívánó különféle foglalatosságok iránt.
           Közben fiútestvérrel szaporodott a család, s pályaválasztás, továbbtanulás okán úgy döntöttek a szülők, hogy a jobb lehetőségek reményében Budapestre költöznek. Előbb az apa kelt útra 1938 nyár végén, majd szeptemberben fölkerekedett gyermekeivel az anya is, véglegesen elhagyva a "dombos-völgyes" Zalát. Ferenc az iparrajziskolába készült, holmi szakmatanulás szándékával. Közben néma statisztaként játszott Erdélyi Mihály három – Józsefvárosi, Erzsébetvárosi és Kisfaludy – Színházában. Komolyan foglalkozott a színi vizsga letételének gondolatával is. Testvére gépipari technikusnak tanult, a báty érdeklődése pedig fokozatosan egy "másik" művészet, a festészet felé fordult.
           A színházi statisztálással párhuzamosan, amikor ideje engedte, 1940-től bejárt a Csáky Dénes igazgatta Szépművészeti Múzeumba. Képeket másolt, elsősorban Markó Károly idillikus erdei tájképei ragadták meg. Több festményét másolta le akvarellel. Másolatai közül egyetlen példány átvészelte a zavaros évtizedeket, és ma is nagy szeretettel veszi kézbe. Talán innen eredeztethető különös kötődése az erdők és fák iránt. Az engedélyt Hoffmann Edith neves műtörténész, muzeológus szerezte meg számára. A hozzájáruláshoz azonban valamilyen szakmai igazolásra volt szükség, azért iratkozott be előbb – 1939-ben – Gallé Tibor, majd Révész Imre szabadiskolájába. Igazolványt szerzett, de az ott tanultak kevéssé befolyásolták alakuló szemléletét.
           1941-ben két váratlan esemény változtatta meg életvitelét. Hirtelen elhunyt a családfenntartó apa, és sikertelenül felvételizett a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára. 21 fős csoportjukból mindössze egyetlen jelölt, a később realista felfogásban dolgozó Nagy Gyula felelt meg maximális pontszámmal. Vele később, Veszprém megyei évei alatt közös kiállításokon szerepelt. A reményt azonban nem adta föl; a következő évben az Andrássy úti intézmény hallgatója lett. Társai közül Gulyás Jenő (1920–1970) – vele a Szépművészeti Múzeumban ismerkedett meg, ahol ő is festménymásolással készült a felvételi vizsgára! – Alba Regia-díjas, impresszionista szellemű festőművész járt végig emlékezetesebb művészi pályát. Évek múlva ugyancsak Veszprém megyében, a Balaton mellett találkoztak újra közös kiállítások résztvevőiként. Évfolyamtársa volt az Itáliában sikereket arató, az Olasz Akadémia tagjává választott, posztimpresszionista festő, Fáy Győző (1918–?) is.
           Látszólag megnyugodhatott, hiszen megnyílt az út a festőművész életforma felé, de ekkor avatkozott sorsába először keményebb valóságával a történelem. Alig kezdte meg stúdiumait Burghardt Rezső irányításával az oly vágyott főiskolán, amikor behívták katonai szolgálatra. Bár időnként alkalma nyílt katonaként is a rajzolásra, festésre, de a szabad művészi álmoknak hosszú időre befellegzett.
           Javában dúlt a második világháború. Több hónap telt el a csendőri alakulatok újvidéki véres tettei óta, amikor az újonc megérkezett az ott székelő folyamőrséghez. Szerencséje volt! Parancsnoka, Nagy Ernő alezredes, Los Angeles kardvívó olimpiai bajnoka, empátiával viseltetett beosztottjai iránt. Krieg Ferenc számára lehetővé tette, hogy legalább festhessen. Portrékat rajzolt, kis tájképeket alkotott. Így elviselhetőbb volt a katonaélet. Egészen 1944. március 19-ig, amikor parancsot kaptak a péterváradi híd aláaknázására. Felgyorsultak az események.
           A folyamőrséget bevetették a szárazföldi hadműveletekbe. A Szálasi-puccsról Bácsfeketehegyen értesült az alakulata, aztán Decsen át megkezdték a visszavonulást. Decemberben másodszor érkezett festőnk Balatonfüredre. Szerencsésen átvészelte az 1945. március 24-ei bombatámadást. Éppen a Gombás-pincébe szólította a parancs. Az iskola épületében lévő szobájukat találat érte, a halottak között maradt szobatársa is. Miután – a parancsot kijátszva! – Illei Tamás ezredesnek köszönhetően, robbantás helyett "csak" elsüllyesztették a balatoni személyszállító hajókat, megmentve őket a végleges pusztulástól, Muraszerdahely érintésével, az osztrák Alpokon keresztül vonultak vissza a Dunáig. Passau közelében, Vilshofennél kerültek 1945. március 2-án amerikai fogságba. Itt érte őket a Churchill-közlemény híre a háború befejezéséről.
           A fogolytábori élet kibírható volt a kellően elcsigázott folyamőrök számára. Tiszta ruha, jó ellátás, viszonylag szabad mozgás jutott osztályrészül. Bejárhattak Passauba. Itt találkozott egy kimenő alkalmával Krieg Ferenc utoljára gyámapjával, Hajmási Miklóssal, aki egy színielőadáson lépett föl Jegenyés Józseffel, Barabás Sárival és Fedák Sárival. (A társaság Svájcba készült, Hajmási később Argentínában telepedett le). A szabad órák lehetővé tették, hogy a jövőre gondolva, tovább gyakorolva készüljön a tanulmányok folytatására. A Duna-parton vázlatozott, akvarellezett.
           Az aránylag kellemes állapotnak ősszel vége szakadt. Az amerikaiak ellátták foglyaikat élelemmel, ruhával, igazolvánnyal, és hazaindították az állományt. Október elején a székesfehérvári szűrőtáborban tartózkodtak, és megismerkedhettek a "felszabadítók" meg szolgálóik kíméletlen kapzsiságával. Teljesen kifosztották a hazatérőket. Az elbocsátást követően egyetlen, elnyűtt katonai ruhában tért vissza Budapestre. Se lakás, se élelem, se felszerelés, csak a puszta remény várt rá. Ismeretség révén Budán a Világosság című lap újságírója "szánta meg", és két kiló liszt lakbér fejében egy fűtetlen melléképületben adott szállást. Innét járt be a főiskolára, ahol ugyan még nem indult meg a tanítás, de néhány hallgató próbálta helyreállítani a rendet. Hivatalosan 1945. november 21-én iratkozott be az "Általános I. évfolyamra", és felvette az összes szaktárgyat.¹
           Nehézségein segített egy Braun nevű festékkereskedő, aki egy hármas portréra szerzett megrendelést, látva az anyagok és eszközök iránti vásárlói igényességét. A fizetség az élelmezés volt. Érthetően nem sietett befejezni a textilkereskedő nejét és két lányát megelégedésre ábrázoló festményt.
           Vergődése egy esztendeig tartott. Jövedelme nem lévén, a tandíjat sem tudta befizetni. Feladta a küzdelmet, és állás után nézett. Előbb azonban majd tizenegy hónapot szolgált ismét a honvédségnél. A Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaságnál (BSzKRT) kapott kalauz beosztást. Óbudáról járt a telephelyre. Közben megismerkedett első feleségével, aki négy lányt nevelő munkáscsaládból járt egy textilgyárba. Később gondnoki állást vállalt egy 12 osztályos iskolában a Sashegy környékén.
           1947. augusztus 20-án kötöttek házasságot. Két fiúk és egy lányuk született: 1948-ban Ferenc, 1950-ben Judit, 1953-ban Tamás. Az idősebb testvérek Budapesten élnek, Tamást azonban néhány éve eltemette.
           Mint azt egy korabeli üzemi lap tudtunkra adja,² "1947-ben a Közlekedési Szakszervezet rajz- és festőiskolát szervezett" a cégben kedvet, tehetséget érző dolgozók számára. Vezető tanára a Székely Bertalan-, Szinyei Merse Pál-tanítvány, Párizsban tanult, realista felfogásban főleg portrékat festő Gábor Móric (1889–1986) és Garamvölgyi Árpád volt. Ide iratkozott be Krieg Ferenc is. A nappal jegylyukasztót forgató kalauz este rajzeszközöket, ecsetet ragadott, s különösen Gábor mester tanácsait, korrektúráját megszívlelve, tempósan fejlesztette a festői megjelenítés eszközeit. Mégpedig biztató eredménnyel!
           Ma már közismert, hogy a művészetpolitika nagy súlyt helyezett a "munkás és ifjúsági művészek" képzésére. Persze nem önzetlenül! Több dokumentumban adtak hangot ama véleménynek, hogy a legtehetségesebbek akár képesek is állni a versenyt a hivatásos művészekkel. A szándékok szerint ők voltak hivatottak ellensúlyt képezni a modern törekvésekkel szemben. Néhányuknak valóban sikerült kinőni az amatőr sorból. Krieg Ferencet közéjük sorolhatjuk. Első jelentkezései a kiállításokon egyértelmű figyelmet keltettek.
           Jelentős fordulat 1949-ben történt a hazai művészeti életben. Az "új programot" körvonalazó dokumentumok közé sorolható a Fővárosi Képtár igazgatója, Pogány Ö. Gábor írása, amelyet a VIT Magyar Ifjúsági Képzőművészeti Kiállítás katalógusában tett közzé.³ Mondanivalóját nagyobbrészt politikai szólamok, szóvirágok közé ágyazta. A kívánságokat megfogalmazó dolgozatban, az útmutatás szándékával, a kiállítás minősítésére is vállalkozott. A sikeresen szereplő közösségek között emelte ki a BSzKRT és a szombathelyi Derkovits Szabadiskola teljesítményét. Festőnk három képpel szerepelt. A Tájkép mellett a Nagykalapács és a Kovácsműhely volt megtekinthető. Az utóbbi olajfestmény élete első – s mostanáig egyetlen és utolsó – kiállítási díját hozta számára.
           A Képzőművészeink a kultúra frontján című, a korszellemet plasztikusan kidomborító újságcikk4 a Vörös Hadsereg és a népi demokrácia érdemeit és eredményeit nagy elánnal fejtegetve adja tudtul: "Krieg Ferenc óbudai kalauz MINSz jutalmat nyert". Röviden utal arra is, hogy a "Népművészeti (Helyesen: Szépművészeti – S. N.) Múzeumban is kiállít". Igencsak árulkodó a lapoldal alján látható kiemelt "felszólítás": "Tanulj a szovjet kultúra szocialista remekeiből". Hogy mit és hogyan? – azt majd az őszi monstre szovjet képzőművészeti kiállítással kapcsolatban fogalmazzák meg és írják elő a párt korifeusai. Viszont e lap szerzője érdemeként említhetjük azt a javaslatot, mely szerint "jogos kérésünk – olyan beosztásban foglalkoztatni, amelyben (...) jobb körülmények között élhetnek művészi vágyaiknak" a szabadiskolák látogatói.
           Talán ennek is köszönhető, hogy a jobb sorsra érdemes "kalauzt" kiemelték könyvelőnek, majd pedig, mivel szabad óráiban úgyis ecsettel és festékkel foglalatoskodik, a festő-mázoló műhelybe helyezték (!) – itt festették a villamos kocsikat! –, s csakhamar kinevezték csoportvezetőnek. Dicsérettel emlékezett meg ugyancsak a VIT-kiállításról az "irányadó" Szabad Nép kritikusa, Fenyő A. Endre, megemlítve a tíz "munkásfestő" között Krieg Ferenc nevét is.
           Az említett kiállítási katalógusból⁵ "mentsük ki" az eredményesen bemutatkozó szombathelyi "ifjakat". A lista szerint Káldy Lajos három munkával volt jelen: Öreg vasas, Kialudt pipa, Kovácsműhely. Drimmer László a földhöz jutott nincstelent örökítette meg Újgazda című képén. Munkás témát dolgozott föl Rozanits Tibor (Csákányozó) és az arcra koncentráló Unger Károly (Munkásfej). Benkő László egy csendélet mellett a Költözködés mozgalmas eseményét ragadta meg. Ismerős még a kiállítók közül számunkra Lesenyei Márta és Gácsi Mihály neve.
           Krieg Ferenc jutalommal elismert kompozíciója valóban figyelmet keltő munka lehetett.⁶ Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint beválogatása a Szépművészeti Múzeumban megrendezett Magyar művészet 1800-tól napjainkig című kiállításra, és kiemelte e tényt az említett Közlekedés újságírója is.
           Nem kerülte el a BSzKRT szabadiskola munkája a Friss Újság figyelmét sem. Nappal lyukasztóval, este palettával – Látogatás a Beszkárt-kalauzok festőiskolájában cím alatt közölt riport íróját a dobogón ásóval elhelyezkedő férfi modell ragadta meg, amely a "kubikus munka mozdulatát" volt hivatott megjeleníteni. Beszámolójában kitért arra, hogy az iskola látogatója, Krieg Ferenc díjat nyert festményét kiállították a Szépművészeti Múzeumban.⁷
           A művész által megőrzött, reprodukciókat is tartalmazó katalógus műtárgyjegyzéke szerint festménye a XXVIII. teremben volt látható. A kiállító társak között olyan nevek olvashatók, akár mérceként értelmezhetően, mint Kurucz D. István, Rozs János, Iván Szilárd, vagy az ez időben a főiskolán tanárkodó Koffán Károly és a Kossuth-díjas Bencze László.
           Krieg Ferenc e figyelmet keltő kiállítás után is szorgalmasan járt a festőiskolába. Rajzkészségét a stúdiumok magas szintre emelték, s ez hozzásegítette később a pályamódosításhoz. Ígéretes "munkásfestőként" rendszeresen részt vesz az éppen esedékes, szereplési lehetőséget kínáló közös tárlatokon.
           A művészet és a "valóság" azonban nincs szinkronban, s a "népi demokrácia" megmutatja igazi arcát a családjának. 1950. augusztus 20-án az ÁVH letartóztatja testvérét. A vád "módolt", de egy év munkatábor jár érte. Fogolyként, szaktudását kihasználva, Tiszalökön műszaki vezetőként dolgozik a vízlépcső építésénél. Itt meg "szabotázzsal" gyanúsítják, vallatói most sem kímélik. Betegre verik veséjét, s ez okozza korai halálát. Térképész apósa sem kerülheti el a kínzószobák borzalmait.
           Festőnk legközelebb a Nemzeti Szalonban rendezett Ifjúsági Képzőművészeti és Iparművészeti Kiállítás⁸ szereplői között bukkan fel újra. A "közlekedési alkalmazottak" körében állítják ki ismét a Kovácsműhelyt. E katalógus is tartalmaz néhány érdekességet. Így például Kondor Béla 19 éves villanyszerelő Csendélet című olajfestményével szerepelt. A celldömölki kötődésű Móritz Sándor 26 éves oktató, festőművész igencsak "aktuális" témával jelentkezett. Olajfestményén Összeállítják a szovjet kultivátort. Szombathelyről Drimmer László és Benkő László állított ki. S egy 14 éves tanuló: Heckenast János, a későbbi Ybl-díjas építész. Az életből merített ő is! Munkájának címe: Első traktor a faluban.
           Fél évvel később, 1951. január 20-án, a Fővárosi Képtár égisze alatt működő Fényes Adolf teremben nyílt alkalom festőnk jelentkezésére. Ezúttal a régi, de már a Közlekedési Alkalmazottak Szabad Szakszervezetének kezelésében álló szabadiskola rendezett kiállítást. A munkás szakkörök célját és feladatait Végvári Lajos, a Fővárosi Képtár igazgatója körvonalazta a katalógus bevezetőjében.⁹ A szövegben ismerős mondatok olvashatók. A célt egyértelműen a "szakmai és ideológiai képzésben" látta, ennek keretében kell "tanulmányozni a természeti valóságot". S mert szüntelen veszélyként ólálkodik, hát "a kozmopolitizmus ellenében a szovjet művészet és a 19. századi magyar realista mesterek" tanulmányozását szorgalmazza. Krieg Ferenc kiállított hat képe, a címekből ítélve, nem szegült ellen a követelményeknek. Megfestette a Munkásfejet, a Tanulmányfejet és Önarcképet olajjal. A Római fürdő s egy akvarell Tájkép e műfaj iránti vonzódását igazolja, míg a tempera Csendélet azt jelzi, hogy szereti váltogatni az anyagokat és a technikákat.
           Sajnos e művekkel – miként a korábbiakkal s még jó ideig következőkkel sem! – nem áll módunkban szembesülni, mert különös módon nyomuk veszett. Így aztán csak a képzeletünkre támaszkodhatunk, olvasva a Népszava¹⁰ kritikusának a festő legközelebbi jelentkezéséről írt, egyszerre simogató és elmarasztaló sorait. A Két műkedvelő művész című tárlatkritika szerzője – n. gy. – a közlekedésiek Petőfi Kultúrházában látta a kiállítást. Krieg Ferencet szüntelen kereső, tehetséges művészként mutatta be. Emlékeztetett monotípiáira, Szinyei hatású tájképeire, és felháborodottan állapította meg, hogy "tévútra jutott, a burzsoá dekadencia, a formabontó művészet világába". Egy művet – Vágányköszörűs – hozott föl példaként, amely mintegy modellezte tévelygését: "felfogása, kompozíciója, színeinek összhatása mesterkélt, kitalált". Vétkének súlyát növelte, hogy engedett a kozmopolita kísértéseknek, és geometrikus testek halmazaként ábrázolta az emberi testet. Munkásfestő a kubizmussal kísérletezik! – hallatlan merészség, s nem késlekedett a kioktatással, a művészet és valóság viszonyának "marxi" értelmezését ajánlva figyelmébe.
           Nem tudni, mitől változott meg két hónap elteltével a "műkritikus" szemlélete, de újabb kritikájában – már nevét vállalva! – Noszlopy György most már egyértelműen dicsérte a festőt. "Érdekes és szép eredményű kísérlet Krieg Ferenc virágokat ábrázoló színes monotípiái"¹¹ – állapította meg, miután körülnézett az Ernst Múzeumban. Miközben Rákosi Bukarestben szónokolt a RKP kongresszusán, a Nagymező utcai termekben a Képző- és Díszítőművészeti Körök IV. Országos Kiállítását lehetett megtekinteni. Mintegy 400 kiállító között – a katalógus szerint! – "Krieg Ferenc technikus" Fasor című olajfestményével szerepelt. "Hiányzik a giccs!" – állapította meg, mint legfőbb jellemzőt, a kritikus. Itt látta-e a monotípiákat is, vagy a katalógus hibádzik? – ma már megfejthetetlen. A négy monotípiát azonban – mint azt a Népművészeti Intézet Fischer Ernő által jegyzett levele tanúsítja!¹² – megvásárolták a "koreai vándorkiállításra", de szerepeltek Kínában (1955) is.
           E demonstratív tárlaton a vasiakat Benkő László Útépítők, valamint Zalai Tóth János Keszthelyi parkban címmel kiállított munkája képviselte. A szakkörösök között később művészi rangot szerzett nevekkel is találkozhatott a látogató, mint például Balogh Ervin, Czinder Antal vagy a főiskolai tanár Klimó Károly.
           Az ötvenes évek később az egész életét átrendező fordulatot hoztak. Továbbra is a szabadiskola látogatója, de új munkahelyet talál baráti segítséggel. 1953-ban rövid időre a Geofizikai Intézetben alkalmazzák, de hamarosan a Földtani Intézetben találja magát előadói státuszban. Elmélyülést igénylő tanulás vár rá, s komoly jártasságot szerez a földtan különböző szakterületein (ásvány-, kőzet- és rétegtan stb.). Következő munkahelye a Földtani Főigazgatóság, ahol már rajztudása szabja meg a feladatkörét: a geológiai kutatásokkal kapcsolatos adatok vizuális megjelenítését végzi (térképek, helyszín- és metszetrajzok stb.). E minőségében irányítják át Balatonfüredre, a dunántúli geológiai kutatásokat végző Urán Vállalat kihelyezett részlegéhez. Így kerül ismét a fürdővárosba, ahová Budapestről ingázik. Munkahelye abban az épületben van, ahol katonaként lakott, és elvesztette legjobb bajtársát. Évekig aktív részese a hazai uránérc-kutatásoknak.

Pusztai sírhant (Obó)

           Talán kevesebb ideje jutott az alkotómunkára, mert hosszú ideig nem találkozhatunk nevével, műveivel a kiállítások listáján – 1961-ig. Akkor jöttek "divatba" a képzőművészek támogatásának jegyében a termelőüzemekkel, szövetkezetekkel kötött "szocialista szerződések". A Balatonfüreden és a Veszprém megyei művészek körében lassan gyökeret eresztő Krieg Ferenc a Hajógyárral szerződik. Vállalásként képzőművészeti szakkört szervez, s ennek fejében havi 400 forint "ösztöndíjban" részesül.¹³ A tagok között rajztanár, tisztviselő és diák egyaránt található. Legnevesebb tanítványa kétségkívül Kéri Imre Munkácsy-díjas grafikusművész, aki elindító mesterként tiszteli idős kollégáját.
           A "vándorélet", terepmunka és szakkörvezetés időigényes elfoglaltság, de nem gátolja meg, hogy fessen, és ismét kiállító művészként vegyék számításba. Névjegyét a Veszprém megyében élő, alkotó, kémiai üzemekkel kapcsolatba került művészek kiállításán tette le a Váci utcai Csók István Galériában. A Vegyipari dolgozók között... cím alatt rendezett közös tárlat katalógusát Dutka Mária látta el az értékelést sem megkerülő bevezetővel. A szereplők közül Bartha László, Nagy Gyula és Gulyás Jenő teljesítményét emelte ki. Krieg Ferenc egy tusrajzot (Kenésfekete) és két olajfestményt (Redukáló, Laborcsendélet) állított ki. (Bartha László kilenc, A. Tóth Sándor egy képet mutatott be!)
           A kiállítással érdemben foglalkozott a Kovalovszky Márta – Kovács Péter művészettörténész "páros". A Népszava¹⁴ elmarasztaló kritikáját vitatva, legfőbb értéknek ítélték, hogy "tíz művész tett egyszerre tanúságot, hogy a szocialista művészetnek nemcsak kell, hanem lehet is ipari üzemben festői élményt találni". Éspedig "a maga és a közönség számára az üzembelső »látványélményét«".¹⁵ Ők is az említett három festőt méltatták, párhuzamba állítva erényeiket és hiányosságaikat. A tárlatot a változás jelének vélték, mert a kiállítók szakítottak a korábbi, az üzemet pusztán kulisszának használó illusztratív ábrázolással.
           A következő évben – 1972-ben – a festőt felvették a Művészeti Alapba, elnyerte ezzel a "hivatásos", önálló kiállításra is jogosult művész státuszát. Lehetősége nyílt arra is, hogy beküldjön képeket a Képcsarnok heti zsűrijére. Már ennek jegyében nyílt meg a Párizsban született jeles grafikus, Bognár Zoltán társaságában közös tárlatuk Veszprémben, majd Pápán is. Két festményét (Csendélet, Szobabelső) pedig elfogadta a Balaton a festészetben zsűrije, amelyet a Bakony Múzeumban rendeztek, és szerepelt a Nyári Tárlaton Tihanyban is. Ezt követően – miközben szorgalmasan rajzolta térképre az ásványkutatók feltárásainak eredményeit – rendszeresen részt vett a Veszprémben nyílt különböző megyei tárlatokon – 1969-ig. Ekkor új fordulat következett munkájában, magánéletében és festészetében. Az utazás, más tájak becserkészése, a műemlékek, múzeumok látogatása sem érdeklődésétől, sem egyéniségétől nem volt idegen. Európa több országában járt tanulmányúton, így eljutott Olaszországba – a velencei karnevál különösen szívéhez nőtt! –, Francia- és Németországba, de barangolt az Alpok országaiban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában, és turistaúton eljutott a Szovjetunióba is. Most azonban igazi "nagy kaland" csábította. "A festészet mellett a geológia területén dolgoztam közel 25 évet. E szakterületnek köszönhetően kerültem 1969-ben Mongóliába" – írta önéletrajzában.¹⁶ A kiküldetés még kétszer ismétlődött (1970; 1973). Egy-egy kutatás befejezésekor utazott, az eredmények térképi rögzítését végezte. Összesen csaknem két és fél évet töltött a távoli, még mindig egzotikumnak tekinthető országban.
           Kemény próba a közép-európai ember számára! A mostoha természeti viszonyok, a szélsőséges sivatagi éghajlat – nagy hideg, forróság, homok- és hóviharok, terméketlen talaj, szegényes flóra – az őslakókat is megviseli, de ősidők óta alkalmazkodnak a körülményekhez: "... a természet vad erőivel való küzdelemben kialakultak a mongol népben azok a jellemvonások, amelyek szeretetreméltóvá teszik őket" – írta az expedíciók egyik résztvevője, Szilágyi Árpád geológus, a mongóliai képek első kiállításának katalógusába. "Alapvető tulajdonságaik akkor érvényesülnek", ha barátságba fogadják az idegent. Krieg Ferenc megnyerő egyénisége "megnyitotta" a barátság kapuit a jurtákban, blokkházakban és kolostorokban élők szívében. "... a festőművész szemével látta a mongol pusztát, a zord hegyeket, sziklákat, vágtató méneseket (...), a kolostorokat, azok papjait" s mintegy kontrasztként "a toronyházakat, a járdán lovagoló zergevadászt" – foglalta össze az élményeket az előszóíró.¹⁷ Az elraktározott gazdag emlékanyagból, praktikus okokból (szállítás, engedélyek, vám) már itthon készültek a festmények, amelyek aztán az ismétlődő kiállítások anyagát képezték.
           A hónapokig tartó távollét azonban megviselte házasságát, ami a második utat követően váláshoz vezetett. Ezen idő alatt veszett nyoma korábbi műveinek. Harmadik alkalommal már második feleségével kelt útra, aki munkát vállalt az expedíció mellett. Az új házasság révén költözött 1970-ben Szombathelyre, azóta itt él és dolgozik. Új otthont teremtettek, majd berendezte "műtermét" a lakótelepi blokkház garázsában. A Moziüzemi Vállalatnál dekoratőrként kapott nyugdíjas állást.
           1971-től a Vas megyei munkacsoport tagjaként, az észak-dunántúli területi szervezet keretében vett részt a közös kiállításokon. Egyebek mellett a hetvenes években a Dunántúli Tárlaton (1973), a vasi művészek győri kiállításán (1973) és rendszeresen Szombathelyen, a Savaria Múzeumban (1973, 1977), a Sportházban (1975), a Megyei Művelődési Központban (1978). Eljutottak művei különböző "csoportosításban" (Grafika '78, Vasi Tájak, Őszi Tárlat) Celldömölkre, Tatabányára, Sárbogárdra, Tokajba és jelen volt a "vasi és szlovén művészek" szombathelyi közös kiállításán (1974).
           Mongóliai képeivel a szombathelyi egykori Forradalmi Múzeumban debütált 1974-ben. Közel harminc olaj és guas (gouache) került bemutatásra. A távolban megtapasztalt "élet" minden szegmense – táj, ember, építészet – megragadható közelségbe került a közönség számára. A hegyi legelő, a kínai sor, a téli táj, pusztai lovas a helyszín hangulatát közvetítette. Az ünneplőbe öltözött lány, a táncosnő, az ünneplő tömeg, az egymásnak feszülő "népi" birkózók vagy a többször megfestett – később Mongol Madonnaként szimbólummá vált – anya gyermekével, a derűsebb pillanatokat ragadta meg. Izgalmas témát dolgozott föl az emberek egykori hitéletét meghatározó buddhizmus mára egyetlen, ulan-bátori kolostorának, belső életének, az ájtatosság meghitt óráinak vagy a Buddha-szobor s a naptár 32 karú istenének ábrázolásával. E képeit a valóságlátás, nagyvonalú festésmód, a motívumhoz igazodó kompozíció jellemezte. A képméret akkor még nem lépte át a szokványos határt, később azonban – mert a témakör tovább is foglalkoztatta! – több négyzetméternyire növelt kompozíciókat is festett. Legnagyobb vállalkozása a Nadom – Ünnepi felvonulás című, nagyvonalú megdolgozottságával már-már a muráliák körébe sorolható pannója, amely a nemzeti ünnepre gyülekező lovasokat jellegzetes mongóliai tájban ábrázolja. Akár a "mongol ciklus" összefoglalójának is tekinthetjük. Érdemes kicsit tüzetesebben szemrevételezni felépítését, festői megoldását, mint jellemzőt.
           A kép nagy részét a lovon ülő férfiak, nők csoportja foglalja el. A világos és sötét színű lovak váltakozó ritmusa látszólag a középtengelyre épül. Valójában azonban az egész jelenet körkörös elrendezésű. A középpontot a két süveges lovas párosa jelöli, amelyet még hangsúlyosabbá tesz a kék zászlót tartó távolibb figura. Az ütemezést fokozzák a függőleges zászlórudak s a lovasok viseletének színváltogatása. A merevséget a távolban húzódó hegyvonulat hullámvonala ellensúlyozza. A színek ropogósan tiszták, kevés árnyalattal, éles kontúrok különítik el foltjaikat, de a vörös, sárga, kék és a komplementerek biztosítják a harmóniát. A festmény a hagyományok és az "új" találkozását szemlélteti a szereplők eltérő viseletével, a jurta tábor és a "modern" otthonok ábrázolásával.
           A "témakör" jellemzése akkor lesz teljes, ha megemlítjük, hogy a festményeken kívül egy-egy motívumot más anyagban is feldolgozott. Így lemezdomborításokon, rézlemez alappal kombinált grafikákon találkozhatunk portrékkal, járulékos elemekkel körített táncosnőkkel vagy Buddha alakjával. A jóval több mint félszáz kép emlékeztet a "nagy kalandra", amelyet a "szocialista Mongólia" lassan változó valóságában élhetett át. Művei részben hiteles dokumentumok, de festői, művészi értékük is egyértelmű. Alkotójuk egyetlen európai művész, aki nemcsak eljutott a keleti országba, de az elzárt helyekre is bepillanthatott.

Nadom – Ünnepi felvonulás

           Életművének e része gyakran került a közönség elé önálló egységben, de olykor mutatóban küldött pár darabot kollektív kiállításokra vagy "bekevert" más tárgykörű tárlatai anyagába is. Így a dunántúli tárlaton egyik alkalommal, karakterizáló készségének bizonyítékaként, három "mongol portré" képviselte, majd pedig a Gandan kolostorban címmel kiállított, vörös színben tartott enteriőrt és elmélkedő lámákat megörökítő festménye. Celldömölki (1976), kőszegi egyéni tárlatain régi városrészletek (Szentendre, Sopron, Kőszeg) domináltak, s csak néhány mongóliai kép, mutatóban (Ünnep a hegyekben, Lámakolostorban). Ebben az esztendőben került sor máig egyetlen szülővárosi bemutatkozására a Képcsarnok rendezésében. Főként isztriai, dalmáciai utazásainak "terméséből" és kedvelt tájképeiből válogatott. (Ismételt meghívására azóta sem gondolt senki Zalaegerszegen!)
           Néhány évig "szüneteltette" az önálló kiállításokat, de állandóan jelen volt a közös, csoportos tárlatokon. 1981-ben azután nyugdíjba vonult, s ezen időtől az utazás és a festészet határozta meg életét. A szombathelyi Képcsarnokban nyílt kiállítása (1981) főként a látogatókat vonzó, változatos technikai fogásokat bemutató festményeit vonultatta föl. Törekedett arra, hogy művészetével, megnyerő személyiségével, a kulturális közéletben való részvétellel rokonszenvet keltsen a városban, a művésztársak körében, és igazán otthon érezze magát. Csatlakozott a Rumi Rajki István Műpártoló Kör közösségéhez, ahol értékes videó és fotódokumentációs tevékenységet végzett. A befogadás azonban az ő esetében sem vált egyértelművé. Sok évnek kellett eltelnie és évei szaporodó számának, hogy elismerjék. Mi sem bizonyítja jobban, mint Tóth Csaba évtizeddel későbbi, helyzetét jellemző észrevétele: "...nem vallotta igazán magáénak választott második hazája, Vas megye sem".¹⁸
           Ismertségét mindez nem befolyásolta. Ennek köszönhette, hogy 1988-ban meghívták a 16. Lendvai Nemzetközi Művésztelepre. Szlovén, osztrák, szerb és magyar művészek körében folytatta formai kísérleteit. A közös kiállítás tanúsága szerint főként elvontabb, jelképekkel telített képeket festett. "Nem nagyon szeretem a kitaposott utat" – nyilatkozta a Népújság riporterének. Életcélját az akkor 67 éves mester ezenképpen fogalmazta meg: "Minél tovább élni az életet, és minél frissebbet és állandóan változót alkotni. Ez a fejlődés útja".¹⁹
           Csaknem egy évtizedig kellett várni Krieg Ferenc következő, önálló szombathelyi kiállítására. Szerény, néhány reprodukciót tartalmazó "katalógus" kíséretében, az MMIK Médium Galériájában rendezték meg 1989-ben, ismételten "csak" a távol-keleti képek bemutatóját, Mongólia földjén címmel.²⁰ "... a közelmúltban a festő egy szerető felkérésnek engedve, újra vászonra álmodta a kedves emlékeket" – fedte föl a "titkot" a Vas Népe újságírója.²¹ "Az egykori grafikákból és frissen született festményekből állt össze az új kiállítás gazdag anyaga". Tersztyánszky Krisztina több szempont alapján rendszerezte a művek nyomán támadt benyomásait; olyan tárgyszerű leírását adta a tárlatnak, amely ma is helytálló észrevételeket tartalmaz. A kiállított művek később is felbukkantak a tárlatokon, és ismertté váltak. Csupán egy festményt említünk meg külön is – Cám maszkok –, amely talán magyarázatot adhat a festő karneváli maszkok iránt táplált különös érdeklődésére is.
           A kiállítás kultúrtörténeti jelentőségét erősíti meg a mongol külképviselet érdeklődése. A megnyitó gondolatokat, népes küldöttség élén, a követség tanácsosa osztotta meg az érdeklődőkkel. Hitelesítette a képek által közvetített valóságtartalmat, kijelentve: "Jól tükrözik a mongol életet".²²
           Talán ennek köszönhető, hogy a kiállításokat rendező intézmények ráébredtek, hogy érdemes nagyobb teret adni a növekvő évei számát meghazudtoló lendülettel alkotó festőművész munkáinak. Az ezredfordulóig szinte minden évben nyílt a városban Krieg-tárlat, néha több is egy időben. A kamara jellegű kisebb bemutatók (TIT, 1990, 1995; Savaria Tourist Galéria, 1995; Oladi Művelődési Központ, 1995; Art Galéria, 1997;) mellett előbb a Sportházban (1993), majd 77 év 77 kép címmel a Savaria Múzeumban (1995) tisztelték meg áttekintést nyújtó gyűjteményének bemutatásával. Mindkét esemény meggyőzően bizonyította, hogy Krieg Ferenc a festészet több regiszterén játszik, és tudatosan válogat a témakör függvényében, a kifejezés eszközei között. Művészi alapállása a természetelvűségen nyugszik, túllépve a nagybányai tradíciókon. A megjelenítésre az expresszív szín- és formaalkotás jellemző. Némileg kivételt képeznek a mongóliai periódus nagy képtáblái és a modern művészet eredményeit elemző képsorai. Irányt jelölhetett volna bármelyik, de ő mindig visszatér a természethez. Tájképei, velencei vedutái, karneváli figurái, maszkjai és fejei egyaránt nagy ütőerővel bíró, valóságelemekből építkező művek. A formákat megelevenítő színhalmazai a lélek belső izzásától kölcsönzik lüktetésüket. Bármely stílusfordulattal él azonban, megőrzi egyéniségét. Ami összeköti műveit, az a színek kezelésében érvényesülő bővérű festőiség. E stiláris elevenséget tapasztalhatta meg a celldömölki és körmendi tárlatának (1996) látogatója is.

Velence, Santa Maria (bazilika)

           Kisebb kiállítások "készítik elő" a közelgő, esedékes jubileumot. A Puskás Galériában és a zarkaházi kastélyban a "változatosság" dominált. A közönség megtapasztalhatta remek humorát, közvetlenségét. A zalalövői meghívás a "szülőföldhöz közelítés" illúziójával ajándékozta meg (2001). Közben a figyelem már a 80. születésnap megünneplésére irányul. A családias hangulatú köszöntésre a Savaria Tours Galériában került sor.²³ Az életmű lehető teljes áttekintésére pedig a Szombathelyi Képtár adott lehetőséget.²⁴ A különböző műcsoportok – közel száz festmény! – ezúttal is plasztikusan kidomborították sokoldalú témaválasztását. "De a szín- és témaorgia mögött ott van az a bizonyos »egy kéz«, ami ezt a kavalkádot létrehozta, és mint az Úristen által levezényelt forgatókönyvet képileg levezényelte" – figyelmeztetett a tárlatot ismertető Merklin Tímea. Az eltérő megközelítési módok "mind-mind állapotjai egy érzékeit állandóan kihíváskészségben tartó szenzibilis lénynek, aki kora előhaladtával is megőrzi ezt a képességét.²⁵ A tárlat ezúttal is a néprajzi hitelességű "mongol képeket" helyezte kiemelt helyre, amelyek ugyancsak sikeres pályát futottak be a következő években. A 2001-es Vasi Szalonra azonban a Szajki-tavaknál készült festményeiből küldött, s részt vett a hagyományos karácsonyi tárlaton is.

Naplemente a szajki erdőben

           Kora ellenére, minden művészeti eseményen személyesen megjelent. Nyakában fényképezőgéppel vagy kezében a videokamerával dokumentálta a megnyitókat, megörökítette egy-egy kiállítás összképét, jelentős műtárgyait. Felgyülemlett, részben rendszerezett fotói, videofelvételei nemcsak a saját művészetének, hanem a kortárs művész kollégák munkásságának művészettörténeti kutatásához is megkerülhetetlen forrást jelenthetnek egykoron. Jelentőségük e szempontból komoly megbecsülésre érdemes.
           Az önálló tárlatok listáját gyarapító kisebb bemutatók (Rum, 2002; Hosszúpereszteg, 2004; Sárvár, 2004; Répcelak, 2004; Pincegaléria, 2005) után, 2006-ban ismét visszatér képeivel Oladra. Tisztelői körében ünnepli meg 85. születésnapját. Öröme nem felhőtlen, beárnyékolta azt feleségének, majd kisebbik fiának közeli halála (2005). Optimista életszemléletét azonban nem tudta megtörni a gyász, szerettei elvesztése. Ezt bizonyítja a kiállításról tudósító Merklin Tímea megjegyzése, mely szerint "kerékpárral érkezett a Mikes Kelemen utcából".²⁶ A jubileumról azonban most hiányoztak a mongóliai képek. Azokkal más tervei voltak! Helyettük a két helyszínen átélt hangulatokat közvetítő anyagot mutatott be. Tájai – zömében erdőrészletek, odvas fák, napsütötte tisztások – a Szajki-tavak körüli természet felerősített, áthangolt színvilágának meghittségében fogantak. "Színpompás pillanatok, odaadó hűségű részletgazdagság. Varázslat és örök emlék. Akár egy tisztás mélyére látni, akár egy fa odvába, szinte megszólal az erdő szelleme" – olvashatjuk a mély empátiáról tanúskodó sorokat az említett írásban. Maszkos, jelmezes festményei pedig a velencei karneválok életvidámságot, rejtőzést, fanyar humort tükröző kavalkádjáról hoztak művészi eszközökkel megfogalmazott "jelentést".
           Ez alkalommal megkapta élete és művészete első, hivatalos elismerését. Vas Megye Közgyűlése Batthyány-emlékéremmel tüntette ki, de e gesztus sem ringathatta önfeledt mámorba, mert a nyilvánosság kizárásával, szokatlan eljárás formájában, a lakásán adták kezébe az érmet és a dokumentumot.
           Nagy álmát akkor érzi beteljesedni, amikor – a maga közbenjárására és tevékeny közreműködésével! – 12 mongóliai festményét külön teremben mutathatta be a Magyar Nemzeti Múzeum Dzsingisz kán kiállítása keretében. "Meglepi magát és a világot" – adta hírül előzetesként a megyei lap.²⁷ A nyilatkozó festő részletesen ismertette az odavezető utat, amely a "geológus léttől", a pusztai sztyep élményeitől a rangos kiállítóhelyig vezetett. A kiválasztás a legjellemzőbb képekre esett (Magányos jurták, Íjászverseny, Birkózók, Tél Gandonban stb.). A születésnapjával egybeeső megnyitó után a Gandoni kolostort a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Fejében már formálódott az a gondolat, hogy e képek egy sorozatát ajándékként felajánlja megőrzésre Mongóliának.
           Konkrétabb formát 2009-ben nyert a képajándékozás ideája. Az év során két kiállítást rendeztek tiszteletére. Februárban Balatonfüredre invitálták. A neki oly kedves, emlékezetes városba tért vissza képeivel tanítványai és barátai körébe. A Kisfaludy Galériában Heckenast János Ybl-díjas építész fűzött eligazító gondolatokat a szajki, velencei és mongol festményekhez, felvillantva az életút fontosabb fordulópontjait. A tárlatról beszámoló, élményeit írásban megosztó Soltész Mária helyesen határolta el a témaköröket, jellemezte az életmű belső összefüggéseit, stílusjegyeit.²⁸ Bár a plakátszerűség és fauvizmus említése az ő esetében vitatható.
           Az ősz kezdetén ismét a festő szülőföldje, Zala felé vette útját a "mongol kollekció". A nagykanizsai Hevesi Iskola Galériájában nyitották meg Dzsingisz kán unokái címmel a kiállítását. A vendéglátó intézmény vezetője, az esemény fényét emelő szándékkal, előzetesen tájékoztatta a mongol nagykövet asszonyt a festő szándékáról, és meghívta a tárlat megnyitására.²⁹ Krieg Ferenc az ünnepi pillanatban jelentette be nyilvánosan, "hogy a Mongol Köztársaságnak ajándékozza értékes gyűjteményéből mindazon mongol témájú képeit, amelyeket a nagykövetség képviselői kiválasztanak".³⁰ A tárlatot megnyitó Langyák István költői idézetekkel átszőtt ünnepi szónoklata méltó volt az eseményhez.³¹ Nem rajta múlt a remélt formaságok elmaradása. A megnyitáson jelen volt a nagykövet asszony, de a szerződés aláírására nem került sor, s hiába várta az áldozatkész művész az ügy további, hivatalos lépéseit. A fogadókészség elmaradásának oka ismeretlen, a kapcsolat is megszakadt!
           Regényes elemeket sem nélkülöző, kalandos, vargabetűkkel tarkított, de tragikus mozzanatokkal megterhelt életének emlékezetes pillanata a 90. születésnap – 2011-ben. A szellemi frissességét őrző festőt, közel hetvenéves pályafutása alatt nem kényeztették el a hivatalok díjosztói. Sem állami, sem művészeti elismerésben nem részesült. Nem keltette föl munkássága a művészetkritika "megmondó embereinek" a figyelmét sem. Tanulmány nem foglalkozott az ugyan nem úttörő, ám nyugtalan lelke háborgásait, formakereső buzgalmát tükröző, széles alapokon nyugvó festészetével. Szerencsére néhány kulturális újságíró legalább szóra bírta, empátiával szemlélte, méltatta kiállításait, némi támpontot rögzítendő a kutatók számára. Szerény kárpótlást jelenthetett számára a jeles születésnap alkalmából, március 15-én átvett Vas Megye Kultúrájáért kitüntetés, s az életkorral kiérdemelt miniszterelnöki üdvözlet, amelyet a jubileumi kiállítás alkalmával a város országgyűlési képviselő polgármestere tolmácsolt. A megyei közgyűlés elnöke elismerő oklevéllel fejezte ki megbecsülését művészi teljesítménye iránt. Nem feledkeztek meg róla balatonfüredi barátai sem. (Üdvözölte a Múzsa Művészeti Egyesület!). Az igazi örömöt azonban a 3. oladi kiállítása jelentette. Igaz, egy tisztességes katalógusra most sem futotta, de a színes meghívó közölte a legfontosabb adatokat.
           A kiállítás fő helyére ismét a mongóliai sorozatból válogattak, de kellő hangsúlyt kaptak velencei élményei, erdőrészletei és néhány elvontabb formakísérlete is. Torjay Valter közvetlen hangú, szakmai szempontokat kiemelő megnyitója nem maradt adós az életút felvázolásával sem. Megfigyelései és a művek alapos ismerete alapján kijelölte helyét az előző évszázad stíluskategóriáinak dzsungelében. Az életművet egységesnek minősítette, összekötő látványhídnak a szín- és festékhasználatban érvényesülő élet- és természetszeretetet jelölte meg. A város, a megye, a kiállító intézmény és a Rumi Rajki Kör nevében egymást követő szónokok derűs életszemléletét, mint megtartó erőt és a hosszú élet titkát emelték ki.

Eltorzulva vigyorog

           Maga azt vallja: "A nevetés a legjobb orvosság". Hasonló egyszerűséggel összegezte művészetének lényegét: "Mindig ösztönszerűen rajzoltam vagy festettem. Minden témakörben voltak a magam számára sikerült és kevésbé sikerült képeim (...). A figurális és nonfiguratív munkáimat azért készítettem, mert kedveltem. Viszont kevés képem maradt nálam (...) így már nemcsak nekem, hanem másoknak is örömet okozhatnak".
           "Keretezzük be" e gondolatokkal a 90 éves portrét, nem feledve: az életút folytatódik. A festő pedig rendezi a hosszú élet hozadékait, emlékezik, művei, dokumentumai sorsán tűnődik. És fest tovább...