PATKÓT HARAPÓ STRUCC

                                                                                                                                                     Az egzotikus tevemadár,¹ a strucc (Struthio camelos), vagy ahogyan Pázmány Péter (1570-1637) híres prédikációiban nevezte: Struczmadár, nem volt teljesen ismeretlen az emberek előtt, hiszen gyakran szerepel a régi írásokban; életmódjának leírása Károli Gáspár 1590. évi bibliafordításában is megtalálható. A Szahara déli részén, Kelet-Afrikában, Namíbiában, a Kalahári-sivatagban őshonos, nagytestű futómadár a nyílt, belátható füves szavannák, félsivatagok lakója. Elsősorban növényevő állat, de emésztése elősegítése céljából nagyobb köveket, sőt akár egy-egy vasszöget vagy kisebb vasdarabot is elfogyaszt, hogy aztán zúzógyomrába kerülve megőrölje a táplálékot.² Óegyiptomi falfestményeken a királynak bemutatott köteles adóként szerepel, tollait istenségek, hadvezérek és katonák fejdíszeként ábrázolták. Az asszírok szent madárként tisztelték, tollai a nimrudi ősrégi épületekben ábrázolt embereket ékesítették.³
           A Bibliában leggyakrabban Jób könyve⁴ emlegeti, és a tisztátalan állatok közé sorolja; a magánosan élő, földre fészkelő struccot ostoba madárként szerepelteti. A keresztény szimbolikában a csalók és szimulánsok megtestesítője, mivel szárnyait mozgatja ugyan, de nem tud repülni. Ugyanakkor Krisztus szimbólumaként is értelmezték, mivel a hagyomány szerint a strucc úgy szabadítja ki a homokba temetett tojásaiból kikelő fiókáit, ahogy a Megváltó a feltámadáskor a lelkeket.
           A középkori Európa királyi udvaraiban gyakori látványosságként az egzotikus állat hátát "szerecsenyek" ülik meg, a megjelent előkelőségeket szórakoztatva. Piacaikon szívesen vásárolták tollait, ami által egyaránt keresett díszeivé váltak a férfi és női divatnak. A Magyar Oklevélszótár cikkírója egy 1433. évi adatra támaszkodva az usztruc pinna = struthionis kifejezést strucctollnak határozza meg. A Nádasdyak családi levéltárában fellelhető, 1559-ben kelt irat szerint: [vettem] Harom zal usztrucz tolat⁵ kifejezés az e korban használatos strucc nevét takarja.
           A korabeli embereket élénken foglalkoztatta a különös madárhoz fűződő hiedelem, miszerint a strucc könnyűszerrel megeszi a vasat, noha tudvalevő, hogy Nagy Szent Albert a XIII. században kutatásokat végzett arra vonatkozóan, hogy valóban vassal táplálkoznak- e ezek a nagytestű madarak, de semmi ilyesmit nem tapasztalt.⁶ A vasat megevő, mindent megemésztő volta okán ezért aztán gyakran előfordul fogadói cégérekben is.⁷ Vas megyében ilyen jelképet visel az 1663 óta fennálló kőszegi Arany Strucc vendégfogadó is.

 

A különleges erővel felruházott strucc viszonylag gyakori címerállat a heraldikában, az Anjou-kor óta a magyar címertanban is. A patkót harapó strucc leginkább Károly Róbert, Nagy Lajos és Zsigmond királyainkhoz kapcsolható. Címerkiegészítő sisakdíszeiken ékeskedve válhattak széles körben ismertté, hiszen Károly Róbert 1326-ban vert ezüst garasán⁸, de Nagy Lajos sisakdíszeként az 1380 körül keletkezett Gerle Herold címerkönyvében⁹ (arany koronából két strucctoll között növekvő, csőrével arany patkót tartó struccfej) is megjelenik. Nagy Lajos itáliai kapcsolatára és az antik vándormonda (a strucc és a ló harca) feltételezhető terjedési útvonalára utalhat a magyar királyi tárcsapajzsos címer feletti struccos sisakdísz kőbe faragott változata Pádovában, de olasz mesterek munkája lehet a király székesfehérvári sírján lévő domborműves címere, a pozsonyi városháza zárókövén lévő struccos sisakdíszes címere, valamint ebbe a körbe tartozhat a budavári ásatásokból fellelt, XIV. századra keltezett, Anjou-címeres, patkót harapó struccos sisakdíszes kályhacsempe is. Az Aranygyapjas Rend XIV. századi párizsi címerkönyvében Zsigmond király tornaöltözetének (páncélzatának) sisakdíszén is feltűnik a strucc, de iparművészeti alkotáson, az aacheni csatokon is találkozunk vele.¹⁰ A királyi címerállat megjelenik a rudabányai templom eredeti, XIV. században készült, kovácsoltvas ajtaján is, ahol a gótikus betűkből formált szavakat elválasztó közöket hatágú csillagok, pelikán, hold, nap, sisakon álló kettős kereszt, címerpajzsban ábrázolt kettős kereszt, hasított pólyák, valamint csőrükben patkót tartó struccfejek töltik ki.¹¹

 

A világi címeradományozás okán említésre érdemes az 1479-ből származó, Kowach Istvánt miskolci előnévvel nemesi rangra emelő címeres levél. Az adományozó Budán kiállított okleveléből kitűnik, hogy birtokosa "rotarum peditum regis magister" I. Mátyás vitézlő katonája, gyalogos tisztje a miskolci kerületi fekete sereg feje volt. A címerleírásból tudjuk, hogy a király az alábbi nemesi jelvényt adományozta: "kék színű egyenes pajzsot, a pajzstalpon keresztülfolyó folyócskával, melyben természetes színű, vörös lábú struccot ábrázoltak, mely egyik lábával a folyócskában áll, a másikkal pedig egy gyöngyöt emel, vörös csőrében aranyozott vaspatkót tart a pajzs jobb oldala felé fordulva. A sisak fölött sisakdísz gyanánt arany királyi korona tartja a másikhoz hasonlóan felszerelt struccot." ¹² (1. kép) Kowach István fejedelmi madara nemcsak egzotikuma miatt figyelmet érdemlő, hanem éppen amiatt, hogy egyik lábával folyócskában áll, mint egy vízimadár, a másikkal pedig egy gyöngyöt tart. Ez pedig a lábával követ tartó őrdarura (Grus grus) hajaz. Ez a madár, mint címerkép az egyik legismertebb címerábra a heraldikában.¹³ "A patkót harapó strucc daru vonásait magánviselő újkori továbbélése azt igazolja, hogy ez a királyi madár vándormotívum lett a magyarországi heraldikában. 1699-ben I. Lipót császár Bécsben keltezett címeres levelet adott Alexis Dávidnak és feleségének, Ekker Rebekának, testvérének, Mihálynak, melyet Göncön hirdettek ki. A címer: kékben, zöld alapon nyugvó, vasgolyón álló strucc, csőrében patkót, jobbjában görbe kardot tart. Sisakdísz: a strucc..."¹⁴ A Nógrád megyei Darvas család, bár őrdarut viselt címerében, az őrdaru a szokásos kő mellett patkóval is fel van szerelve. Címerleírása: a pajzs kék mezejében zöld halmon álló daru, mely fölemelt lábában mint az éberségjelvénye kövecset tart, csőrében pedig arany patkót mutat. 1714-ben pedig Kovács Mihály nyert el III. Károlytól nemességet, melyben szintén patkót harapó struccot kapott nemesi jelvényként.¹⁵ A magyarországi kovács céhjelvényeken a strucc alakja elnépiesült,¹⁶ olykor jobban hasonlít a hazánkban is élő, jól ismert, nagytestű túzokhoz (Otis tarda), mint a köztudatban jelen lévő, de a korabeli pecsétmetszők számára ténylegesen szinte sosem látott egzotikus struccmadárhoz. Ilyen ábrázolás látható többek között a székesfehérvári kovácscéh 1755. évben készített céhpecsétjén és 1753-ban készült korsóján is,¹⁷ valamint a Veszprém megyei mezőföldi kovácscéh által 1802-ben kiállított felszabadító levél népies díszítőrajzán ábrázolt kovácscégéren is.¹⁸

 

Az antikvitásba visszanyúló, középkori mondán alapuló hiedelem,¹⁹ amely szerint a strucc megeszi a vasat, valójában onnan táplálkozik, hogy a "numídiai háborúk idején az afrikai hadszíntéren Jugurtha király szerecsenyekből álló, struccra nyergelt könnyű csapatai nagy győzelmet arattak a sivatag homokján nehezen mozgó római lovasságon. Ez valóságos küzdelem volt. A hatalmas futómadarak felülkerekedtek négylábú ellenfeleiken. A vereséghez nemigen szokott rómaiak ezt a kudarcot nem katonai baklövésnek, hanem a strucc mágikus erejének tulajdonították. Ebből kerekedett ki aztán a ló és a strucc harcának legendája, melyben a strucc lenyeli az ellenséges lovat, és csőrében már csak a patkója látszik. A strucc vasat is megemésztő erejének babonája az idők folyamán szerves része lett a középkor szimbolikájának. Nyugati mintákat követve idővel a céhes iparban is elterjedt jelkép lett ez az egzotikus madár a vasművességhez kapcsolódó mesterségek körében. Jól mutatják ezt a középkori kovács céhek jelvényei, melyek között szinte mindig ott van a patkó, vagy a vasdarabot harapó strucc."²⁰ "A strucc az erő szimbólumaként arra a hiedelemre vezethető vissza, mely szerint a strucc a vasat is megeszi, sőt megemészti, és olyan kitartóan fut, mint a ló, és minden szenvedést eltűr".²¹ Ezért adtak patkót a strucc csőrébe, így került összefüggésbe általában a vasművességgel és mindennel, a középkori testületek címerével is, aminek a vassal bármiféle kapcsolata van.
           Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ókori monda forrásául szolgáló numídiai háborúk igaz történetét leíró Caius Sallustius (Ciprus, Kr. e. 86 k.– 35. k.) Bellum Iugurthium című művében egy szóval sem említi a strucc és a ló legendás harcát, tehát a fent idézett történet csak ezt követően keletkezhetett. Az antik eredetű vándormonda terjedéséről úgyszólván semmit sem tudunk, csak azt, hogy Európában már a XIII. században széles körben elterjedt.²²

 

Grete Lesky²³ néhány évtizede összegyűjtötte mindazokat a XVI–XVII. századi nyelvi és képi adatokat, amelyek a vas erejéről tesznek tanúbizonyságot. Többek között megemlíti, hogy a Stájerországban lévő Leoben bányaváros címerében patkót szájában tartó, álló strucc szerepel, de a második világháború előtt állt itt egy XVII. századi, Augsburgban kovácsolt, fél méter magas, ezüstözött, struccot ábrázoló kehely is, amit ma a Johanneumban lehet megtekinteni. Joachim Camerarius nürnbergi orvos 1596-ból származó emblémájának – mely egy szeget csőrében tartó struccot ábrázol – szövegét: Spiritus durissima coquit, Paolo Giovio Nacea püspökétől eredeztetik. A kísérő vers szerint: "Aki bátor, erős szívvel viseli a veszélyt, a félelem nem könnyen töri meg bátorságát." A spanyol Juan de Boria 1597-ben kiadott emblematikai kézikönyve arról is tudósít, hogy a strucc nehéz és kemény dolgokkal is megbirkózik. Amint égő gyomrával megemészti a vasat, úgy válik a szerencsétlenség az erényesség értékévé.

 

A grazi Eggerberg-kastély emblémakincse egy 1640-ben kiadott, királyok könyvében szereplő nyomat, amelyen a tökéletes királyt szimbolizáló, furcsa, kétfejű madarat láthatunk. Ez a rajz egyik felén sast, másikon szájában patkót tartó struccot ábrázol. Jeligéje szerint: Praesida maiestatis, a jó uralkodó nemcsak szigorú, hanem elnéző is. Hivatalnokai és népei hibáit egyaránt "lenyeli", amihez struccgyomorra van szüksége. A sas ábrázolás legnevezetesebb példányait az ókori görög és római kultúrában találhatjuk, ahol a főistennek, Zeusznak, illetve Jupiternek volt a szent madara, majd a római istencsászárok és a Római Birodalom jelképe lett. A kétfejű sas ábrázolása már korán, Nagy Károly idején bekerült a heraldikába, és az egyik leggyakrabban használt címerkép lett. Magyarországon tárgyak díszítményeként a XV. század végén, Mátyás udvarában egy kályhacsempén tűnik fel először a kétfejű sas, amikor is egy teljes vértezetbe öltözött vitéz kezében tartott címert díszíti. ²⁴ A kétfejű sas általános elterjedése azonban a XVI. századra tehető, amikor az ország egyik része Habsburg fennhatóság alá került, a XVI. század második felétől már pénzeinken is megjelenik ez a motívum.
           A céhek is szívesen alkalmazták tárgyaikon díszítményként a sast, elsősorban a céhes szervezet privilegizált rangjának hangsúlyozására. A kétfejű sas, mint a magyar céhheraldika jellegzetes szimbóluma, a királyi Magyarország területén különösen elterjedt volt. A török hódoltság után felszabaduló dunántúli részeken újjáalakult céhszervezetek a királyi privilégiumlevelek kétfejű sasos pecsétjének hatására ezt a motívumot mintegy a királyi szabadalomlevél megtestesítőjeként, jelképként kezdték alkalmazni.
           A céhes szervezetek szimbolikus jelentőségű felszerelési tárgya volt a céhkancsó, amelyet fazekasok készítettek. Különösen az Észak-Dunántúlon terjedt el az 1740-es évektől kezdődően a kétfejű sasos ábrázolás, feltehetően egymással kapcsolatban lévő fazekasműhelyek termékeként. A sasok szájukban vagy fejük fölött is gyakran a mesterség jelvényeit tartják: az 1800- ban készített várpalotai kovácscéhén patkót (2. kép) az 1824-es évszámmal ellátott peremartoni, berhidai és kiskovácsi egyesült takácscéh korsóján pedig a sasok csőrük felett csónak alakú vetélőt tartanak. A két fej között pedig rendszerint a kereszttel ellátott korona lebeg.²⁵

 

A patkót harapó struccot korai (XVI–XVII. századi) alapítású patkolókovács céhpecsétjeinkben mégsem találjuk meg, helyette a németújvári kovácscéh Batthyány II. Kristóf (1637–1687) dunántúli főkapitány, Vas vármegye főispánja által adományozott 1676. évi céhszabadalom- levelén lévő (szalónaki kovácscéh) pecsétlenyomatán szájában patkót tartó lovat találunk.²⁶ A Savaria Múzeum Néprajzi és Történeti Tárában őrzött iratok között felleltünk egy Németújváron (Güssing) 1850-ben kiállított vándorkönyvet,²⁷ amelyben egy kovács–kerékgyártó vegyes céh viaszpecsét-lenyomata látható.²⁸ A pecsétképen patkolószínbe állított, szájában patkót tartó ló szerepel más bognár céhjelvényekkel együtt. A pecsétmezőben 1676-os évszám van, körirata elmosódott (3. kép). Egy szintén Vas megyei, Kissennyéről vásárolt, 1624-es évszámot viselő kovács céhpecséten a középpontba helyezett, szegekkel kivert patkó felett szintén egy ló alakja tűnik fel.²⁹ Az esztergomi kovácsok 1699. évben készített céhpecsétjének címerpajzsában pedig két patkó között ágaskodó lovat tanulmányozhatunk.³⁰

 

A középkori vasműves céhek pecsétjeiben, főleg a német nyelvterületen (kivéve a stájerországi vasipar gócpontjának számító Leoben város pecsétjét, ahol 1298-ban már ott látható a szájában patkót tartó struccábrázolás) nem ez, hanem egy ősi címerállat, a tűzzel dolgozó mestereknél a jót, az őrzőt jelképező kígyó³¹ szerepel. A hallei kovácsok 1327. évi és a kölniek 1396. évi pecsétjén a kalapács és a fogó mellett láthatjuk, de megtalálható Bern, Zürich, Solothurn, Worms és Augsburg³² kovácscímereiben is. Ez a mitikus állat viszont a magyarországi céhpecséteken teljesen ismeretlen. A kígyó motívuma a német "Wilkina" mondában szereplő Wieland fia, Wittichhez kapcsolható, akinek ezüst címerpajzsán vörös kalapácsot és fogót viselt, sisakdíszként pedig arany kígyót.³³

 

A szakirodalomban elterjedt nézet, hogy a stájerországi vasművesség központja, Leoben 1298. évi várospecsétjében, valamint Graz patkolókovácsainak 1609-ben készült céhpecsétjében látható, szájában patkót tartó struccmotívum innen terjedt el, és a későbbi évszázadokban igen gyakori ábrázolás lett a szomszédos Magyarország kovácsainak céhpecsétjeiben. ³⁴ Ezt az állítást, az időhatárokat is figyelembe véve, felül kell vizsgálni. A magyarországi kovácscéhek (legrégebbi a besztercei 1489-ből) száma – a többszakmás céheket is ideszámítva – mintegy háromszáz, amelyből száz kifejezetten csak kovácsolással foglalkozott. Ezek közül tizenegy patkolókovács, amelyek közül a legkorábbi Kőszeg szabad királyi városban 1606-ban nyert szabadalomlevelet.³⁵ A számba vett articulusokhoz egykor céhpecsét is tartozott, néhányuk lenyomata az eredetiben fennmaradt pergamen kiváltságlevél függelékeként ma is tanulmányozható. A múzeumba került pecsétnyomók száma azonban a fent idézett számoknál jóval kevesebb, így csak vázlatos képet nyerhetünk a céhpecséteken lévő céhjelvények időbeli és térbeli elterjedéséről.
           A XVI–XVII. századból fennmaradt kovácscéh pecsétnyomóinak száma meglehetősen kevés, ha például ismerjük az e korban alapított városi és mezővárosi patkolókovácsok székhelyét és alapítási évét. Észak-Magyarországon Selmecbánya (1591), Dobsina (1633), Bélabánya (1678), a bécsi főcéhhez (1428) tartozókat Nyugat-Magyarországon találjuk: Sopron (XVI. század), Pinkafő (1594), Kőszeg (1603), Rákos (1652), Pozsony (1647), Rohonc (1668), Szalónak (1669), Rábapordány (1678), Pozsonyszentgyörgy (1428). Ezek egyikéről sem tudjuk, hogy címerképében patkót harapó strucc szerepelne. A fennmaradt pecsétnyomók közül a kassain (1596) és a győrin (1610), valamint a szombathelyin (1613) (4. kép) és a vépin (1633) tárcsa, illetve kartuspajzsba foglalva jelen van a kerekszájú patkolófogó és a patkolókalapács, – a kalapács végén szeghúzás céljára szolgáló villa alakú kiképzéssel –, valamint a harmadik legfontosabb patkolószerszám, a hajlított szárú, kis lapát alakú késben végződő patametsző. A főhelyet minden pecsétben a kovácsipar legjellemzőbb terméke, a lópatkó foglalja el.³⁶ Ez alól a már korábban ismertetett szalónaki (1676), németújvári (1676) és esztergomi (1699) kovácscéh pecsétnyomója sem kivétel, legfeljebb ezekben a patkó mellett a fő tevékenységet szimbolizáló ló is megjelenik. Természetesen a korai alapítású kovácscéhek némelyikében más fontos munkaeszközök és késztermékek (üllő, kasza, kapa, fejsze, szántóvas) is találhatók, de tárgyunkhoz nem tartozó voltuk miatt most ezekkel nem foglalkozunk. Számunkra meglepő módon a korai, XIII–XVI. századi minták feltűnése után csak jó két évszázaddal később, a XVIII. század első harmadától a XIX. század elejéig tartó időszakon belül jelennek meg azok a céhemlékek, ahol patkót harapó strucc kerül a céhjelvény középpontjába. A mai Magyarország területén ekkor Győr–Sopron, Vas, Zala, Veszprém, Fejér megyében a következő helyeken működtek kovácscéhek: Csepregen, Csornán, Győr megyében, Kapuváron, Lébény- Szentkirályon, Mosonmagyaróváron, Párdányban, Harkán, Sopronban, Nagyvécshegyen, Kemenesmagasin, Körmenden, Kőszegen, Sárváron, Szombathelyen, Vasváron, Vépen, Lentiben, Nagykanizsán, Pákán, Pölöskén, Szentlászlón, Zalalövőn, Ajkán, Balatonfüreden, Csöglén, Bicskén, Csákváron, Fejér megyében, Isztméren, Lovasberényen, Fehérváron, amelyek közül alig néhányuknak ismerjük publikált pecsétjét, vagy annak lenyomatát. Összességében: a XVI–XIX. századi dunántúli céhemlékek közül Pest, Győr–Sopron megyében 11–11, Veszprém megyében 10, Vas megyében 8, Fejér megyében 7, Zala megyében 6, Tolna megyében 2, Somogy megyében 3, Baranya megyében 2; összesen 60 kovácscéhvel kapcsolatos emlékanyag maradt fenn.³⁷ A szegediek 1821. évből származó pecsétnyomóját,³⁸ valamint a Mezőgazdasági Múzeumban található szép mívű kovácsmester céhpecsétnyomóját³⁹ leszámítva mindösszesen hét (12%) olyan kovácsmunkával kapcsolatos, XVIII–XIX. századi céhemlékről (céhpecsét, céhkancsó, céhlevél, cégér) tudunk, amely patkót szájában tartó struccot ábrázol, azaz ez a gyakorlat a mai ismereteink szerint semmiképpen sem nevezhető gyakori jelenségnek. Amennyiben az összes ismert céhiratot és tárgyat együtt vizsgáljuk meg ilyen szándékkal, nem tévedünk abban, ha jelen ismereteinket figyelembe véve azt állítjuk, hogy a patkót harapó struccok aránya a 3%-ot sem haladja meg, tehát ez esetben kifejezetten ritka motívumról beszélhetünk.

 

           1726-ban kelt a Győr megyei kovácsoknak és kerékgyártóknak az a szabadalomlevele, amelyen, a rá ütött céhpecséten patkót harapó strucc látható. 1753-ban készült a székesfehérvári kovácscéh zöld ólommázas, domborműves nagy céhkorsója,⁴⁰ amelyen a központi helyet szintén a szájában patkót tartó strucc foglalja el (5. kép). A székesfehérvári kovácscéh 1755-ben készített pecsétnyomóján⁴¹ szintén ez a jelenet látható (6. kép). A veszprémi kovácscéh 1789. évben készített magyar köriratú pecsétnyomóján ugyancsak patkót harapó struccot ábrázolnak⁴² a legfontosabb patkolókovács szerszámokkal (patkolókalapács, fogó, patametsző kés) együtt (7. kép). A Veszprém megyei mezőföldi kovácscéh által 1802-ben kiállított felszabadító levél naiv bájjal rajzolt cégérén szintén e struccmotívum jelenik meg. Egy XIX. századi festett, aranyozott kovácsoltvas cégér⁴³ a Győr megyei nagycsécshegyi kovácsok falát ékesítette, míg a Néprajzi Múzeumba nem került⁴⁴ (8. kép). Végezetül azt az 1839. évtől a Sopron megyei Harkán működő kovácscéh pecsétnyomójába⁴⁵ vésett, csőrében patkót tartó struccot kell megemlítenünk, amely ismereteink szerint az utolsó ilyen ábrázolás.

 

 

 

Vas vármegye székhelye és egyben a korabeli vasművesség, hadiipar központja a középkorban a korabeli oklevelekben (1141—1161) Waswar (Castrum Ferrum) volt. A X—XII. században Nyugat-Dunántúlon jelentős vasfeldolgozás folyt. A korabeli viszonyok között nélkülözhetetlen fegyverek és gazdasági eszközök (kardok, nyílhegyek, sarló, ekevas) készítésére a gyepvasércben gazdag táj bőségesen biztosította a kohók számára a nyersanyagot. Ezt igazolják a kovács — eredeti magyar nevén vasverő — mesterséggel kapcsolatos helynevek: Tömörd, Rendek, Vasverő-szék (ma Eisenzicken, Burgenland), amelynek központja Vasvár volt. A helyi vaskohászat a XIII. század folyamán szűnt meg, amikor tömegesen jelent meg a jobb minőségű és olcsóbb stájerországi vas.⁴⁶ A megye Árpád-kortól ismert nevét (Comitatus Castri Ferrei) Vasvárról kapta, magát a várost — amely rangjához mérten egyben a káptalan hiteleshelyi székhelye is volt — pedig a vasfeldolgozásról nevezték el. Vasvár e korai időkben, mint vaskohászati központ és vasraktár, fontos szerepet játszott, innen történt a térség vastermelésének felügyelete és a nyersvas királyi parancsra történő, központi raktárból való kihelyezése. A Vasvárról elnevezett várispánságból a XIII. század közepén fejlődött ki a történeti Vas vármegye. A pozsonyi országgyűlés határozatával 1579-ben a vasvári káptalant "pecsétjével és jegyzőkönyvével együtt" a török fenyegetése miatt nagyobb biztonságot nyújtó Szombathelyre telepíti át, de ezt a várost hivatalosan csak 1777-től, a szombathelyi püspökség megalakításától számíthatjuk véglegesen a megye székhelyének.⁴⁷
           Az előzmények ismeretében — a vármegye korai vasfeldolgozó szerepét is figyelembe véve — nem lehet véletlen a vasat és erőt⁴⁸ szimbolizáló struccmadár, az Anjouk egykori, széles körben ismert királyi címerállatának megjelenése I. Ferdinánd király 1550. évi törvénye 62. cikkelyének végrehajtását követően Vas vármegye pecsétjében, még ha a közvetlen eredeztetés nem is lehetséges.
           Vas vármegye nemesi közgyűlése 1561-ben vette használatba új, az Anjou korra utaló címeres pecsétjét — ami az idők folyamán elveszett, csak pecsétlenyomatai maradtak ránk —, amelyben az eddigi kutatók leírását idézve: "közepén bástyán álló, csőrében vasdarabot tartó struccmadár" látható (9. kép). A typarium köriratán SIGILLUM COMITATUS CASTRI FERREI: "Vasvár vármegye pecsétje" olvasható. A pecsétkép értelmezése szerint "a régi vasműves jelkép bástyára vagy vártoronyra állítása a XVII. századi címeralkotók kiváló szimbolikus érzékét dicséri. Ezzel a döntéssel Vas vármegye számára valódi beszélő címer készült."⁴⁹

           A vármegyei közhivatalnokok és a hatóságok között a XIX. század végén kibontakozott címervitát, amelyet Feiszt György 2010-ben közreadott tanulmányában elemezett, ⁵⁰ részleteiben nem célunk felidézni, de a vármegye pecséttel kapcsolatos forrásait írása nyomán számba vesszük. 1896-ban Balogh Gyula, Vas vármegye főlevéltárnoka és az Országos Levéltárat képviselő Tagányi Károly a pecsétcímer ábrázolásának értelmezésén homlokegyenest ellenkező álláspontot foglalt el. Balogh Gyula a pecsétmezőben álló építményt vártoronynak, a madarat struccnak, a csőrében tartott tárgyat vaspálcának értelmezte. Minthogy a címeres pecsétet engedélyező korabeli királyi diploma nem volt megtalálható, az Országos Levéltár szakértője évszázados dokumentumokból, elsősorban a XVI. századi Vas megyei oklevelek hitelesítő pecsétjeiből indult ki.⁵¹ Tagányi Károly szerint a vártorony kör alakú sánc (palánk), az építmény tetején álló madár pedig valamilyen gázlómadár. "A gátszerű sánc inkább vizenyős talajt feltételez, vagyis a madár se gólyának (sic!), se nem struccnak, hanem darunak határozható meg... csőrében pedig nem acéldarab, hanem hal látható." A kialakult polémiához terjedelmes cikkben szólt hozzá ifj. Reiszig Ede történész és genealógus a Vasvármegye hasábjain,⁵² aki a címervita idején történetesen a belügyminisztériumban dolgozott. Ő a "daru csőrében nem halat, hanem nyílcsomót vélt felfedezni." A vita egy évtized múltán, 1907-ben újult ki, amikor a felvetődött kérdések megválaszolására a vármegye laikusokból összeállított címerbizottságot nevezett ki. A bizottság kellő idő elteltével határozatot is hozott, amely szerint "A torony fonott félkör alakú sánc palánk, melynek öt cölöpvége látszik ki,...a sáncpalánkon természetes színű daru áll, amely szájában balra vastagodó vasbunkót tart." A vélemények ütköztetése során azonban Balogh Gyula főlevéltárnok álláspontja változatlan maradt. Egy idő után megszűnt a szópárbaj, a megye "ad acta" irattárba tette az ügyet, a címer pedig továbbra is ott ékeskedett az 1775—1779 között épített vármegyeház homlokzatán. A megyeszékhely lakossága számára új jelenség lehetett a timpanonon elhelyezett címer, mivel Knébel Ferenc "Szombathely kiválóbb pontjai"-t ábrázoló képeslapján⁵³ 1880-ban még nem látható. Valószínű, hogy a millennium évében került rá, amiről Vas vármegye 1898-ban kiadott monográfiája tanúskodik, amelynek 261. lapján rövid leírásával együtt találjuk meg. "A vármegye címere egy várfalrész, felül rovátkákkal, a falon lőrésekkel; a fal ormán struczmadár áll és csőrében vas (aczél) pálcikát tart."⁵⁴ Ez a szöveg viszont ellentmond a Feiszt György által felkutatott forrásnak, amely szerint egy XVIII. század elején készült leírás így mutatja be:⁵⁵ "...Címere: A vár vas bástyáján, vagy ahogyan mások mondják Vas kapu bástyáján a pecsét felső részén helyet foglalva strucc madár jelenik meg. A madár csőre egy vas lópatkó középső részét (partem solae equinae ferreae mediam) ragadja meg. Ezért neve alapjelentésének minden tökéletesen megfelel." (10. kép) A XVIII. századi címerkép (csőrében patkót tartó strucc) tükröződik egy XVIII—XIX. század között készült acél verőtövön is⁵⁶ (11. kép).

 

           Zavart keltő, hogy ha a korabeli leírásban szereplő, patkót csőrében tartó struccos címert látjuk ma is a megyeháza homlokzatán, akkor miért írták le vas pálcikát tartó változatát 1898-ban, ami viszont a vármegye pecsétjének sajátossága volt? Az idézett XVIII. századi szövegben pedig az a különös, hogy a pecsét felső részét említik benne, noha ebben az esetben címeréről van szó! Felmerül az a kérdés is, hogy ha a XVIII. században létezett a vármegyének címere, akkor az hol volt látható, és miért nem volt teljesen megegyező az 1561-től ismert pecsétjének ábrázolásával? Feiszt György feltételezése szerint: "A megyének ezt az első pecsétnyomóját a XVIII. század elejéig használták, ekkor valószínűleg kopottsága miatt újat kellett vésetni, de az új typarium használatához a királyi kancellária engedélyét kellett 1728-ban megkérni."⁵⁷
           Az új pecsét készíttetése azonban mindaddig csak feltételezés marad, míg a typarium elő nem kerül, vagy annak latin köriratos lenyomata az 1728—1837 közötti iratokon tanulmányozhatóvá nem válik. Ennek a feltételezett új vésetű pecsételőnek pecsétképén viszont a szájában patkót tartó struccnak is ott kellene lennie, mint ahogyan azt a XVIII. század eleji címerleírás világossá teszi. Szintén a fent említett dolgozatból tudjuk, hogy a reformkor szellemében a vármegye 1837-ben arra kért uralkodói engedélyt, hogy a pecsétnyomó latin köriratát változtathassák magyarra. Ez a kérés arra utal, hogy csak a körirat változott meg, de a XVI. századi pecsétkép megmaradt. Mint ahogyan ezt látjuk, a pecsétképben változatlanul ott áll a strucc, de "az ősi szimbólumon a XVI. századi címertervező (sic!) végrehajtott egy lényeges változtatást... A vármegyei pecsét vésnöke ugyanis a strucc csőrébe nem patkót, hanem egy kardot helyezett" (12. kép), mint ahogyan ezt Feiszt György a Vas Megyei Levéltár korabeli pecsétlenyomatait tanulmányozva⁵⁸ dolgozatában megállapította.⁵⁹

           Úgy gondoljuk, hogy az 1561-ben készült megyepecsét lenyomatán és Vas megye nemrég fellelt XVII. századi hadizászlajában (13. kép) látható öt toronynak kapcsolatban kell lennie a strucc csőrébe helyezett vasfegyverrel. Ha az egyes "bástyákat" a legjelentősebb várakkal azonosítjuk: pl. Németújvárral (Güssing), Rohonccal (Rechnitz), Szalónakkal (Schlaining), Lékával (Lockenhaus), Borostyánkővel (Bernstein), akkor a határőrizet fontos, a pecsétalkotás idejében ismert jelentőségű, XIII—XIV. századi, többségében a Batthyányak tulajdonában lévő várait⁶⁰ kapjuk meg. Ha ez a felismerés helytálló, akkor a török veszély elleni nemesi hadakozást, a végvári harcokban való helytállást viszont egy ősi kardtípus szimbolizálhatja. A XVI. század közepi pecsétképen a strucc szájában kétélű pengéjű kard látszik rövid egyenes keresztvassal és kerek markolatgombbal. Formája leginkább az Árpád-kori (XI—XIII. századi) kardokra emlékeztet.⁶¹ Ennek a nemesi öntudatot szimbolizáló, szájában kardot tartó struccnak heraldikai párhuzamát a Batthyányak ősi címerében találjuk meg. II. Ulászló Batthyány Boldizsárnak és Benedeknek 1500. december 12-én kelt, hártyára írt, festett címeradományozó oklevelében 117x115 mm nagyságú, aranyozott keretezésű címer látható. "Álló kerek talpú pajzs kék mezejében...a sziklacsúcsok mögül középen jobbra kinövő arany oroszlán, szájában arany markolatú ezüst pallossal...[ melyben] az oroszlán a bátorságot és a hatalmat, a [kard pedig a] harciasságot jelképezi." ⁶² Az oroszlán szájában tartott egyenes pengéjű, kétélű kard [pallos] típusa megegyezik a fentebb említett, XI—XIII. századi [vércsatornával ellátott ] kétélű kardokkal. Ugyanezt a kardot láthatjuk Batthyány III. Boldizsár (1542. k.-1590) németújvári báró, dunántúli kerületi főkapitány németújvári (Güssing) ferencesek kolostorának déli falába épített fehér márvány sírfedőlapjának címerében is.⁶³ (14. kép) Az e címerben ábrázolt kardnak egyszerűsített, a vármegye 1561-ben készített pecsétnyomójában (pecsétlenyomatában) látható, azzal formailag teljesen megegyező változatát tanulmányozhatjuk Batthyány Ádám a németújvári várkápolnában őrzött, 1659-ben fából készült, 155x140 cm-es festett halotti címerében (epitáfiumában) is. Leírása: "Az ovális pajzson a faragott címerkép erősen kiemelkedik; a sziklából előbúvó [aranyozott], szájában kardot tartó oroszlán, a szikla felett fiókáit tápláló pelikán"⁶⁴

 

           Példáinkra támaszkodva feltételezhetjük, hogy a vármegyei pecsétnyomóban (1561) szereplő egyenes kard [pallos] a Batthyányak 1500-ban kapott ősi címeréből származtatható hatalmi szimbólumként került az e korban már ismert patkó helyett a strucc csőrei közé.

 

           A XIX. század elején készült hivatali pecsétnyomók magukon viselik a címerkép értelmezéséből fakadó bizonytalanságot. Vasvármegye Központi Árvapénztári Hivatala pecsétjének közepén a várfokon álló strucc szerepel ugyan, de szájában közelebbről meghatározhatatlan, íves "vaspálca"⁶⁵ látható (15. kép), míg Vas vármegye íróházának pecsétjén a strucc csőrében két helyen keresztben átkötött szálakból álló vasköteg⁶⁶ szerepel, amelynek szintén nincsen párhuzama. (16. kép) Különleges történelmi ereklyét fogadott Vasvár ünnepélyesen 2008. augusztus 20-án, mikor Szent István királyra emlékezve a megye közgyűlését e városban tartotta meg. A Magyarországon őrzött ritka hadizászlót a II. világháború zivatarai után Németországba menekítették. Anyaga és megformálása alapján Vas vármegye inszurrekciós zászlója a XVII. század közepe körül készülhetett. Ezt a relikviát az 1809. évi utolsó nemesi felkelésig több alkalommal is használhatták, sőt a hagyomány szerint az 1848–49-es szabadságharc alatt is hadijelvényként alkalmazták. Ezt a ritka nemzeti kincset egykori tulajdonosainak leszármazottja, a csöngei származású, ma Nürnbergben élő Nagy Sándorné Porkoláb Ilka ajándékozta a megye közösségének. A 270x110 cm-es, trapéz alakú, kézi varrású, sodrott selyemfonalból és gyapjúból szőtt, aranyszínű zászló selyemalapján vékonyan felhordott olajfestésű motívumok láthatók. Az aranyszínű lángnyelvecskék egyértelműsítik egykori hadizászló szerepét. Az időközben restaurált⁶⁷ zászló egyik oldalán latin felirat: Comitatus Castri Ferrei hirdeti Vas vármegye régies nevét. Másik oldalán egyedi címerábrázolás tűnik elénk. A "beszélő címerben" a megye ismert címerállata, a strucc zöld halmon, öt várat jelképező torony között áll, szájában a vasművességet jelképező patkóval.⁶⁸ Külön érdekességnek számít, hogy egy sziklán álló, patkót harapó strucc a Batthyány-ak fehér és vörös brokát, fecskefark kiképzésű, XIX. század elején készült, fehér és vörös selyemzászlaján⁶⁹ külön ovális keretben szerkesztve, a Batthyány-ak családi címerével szembeállítva jelenik meg (17-18. kép), amelyek közül az egyiken a vas biblikus erejére utaló egyik latin felirat: "Ferrum comminuit, et domat omnia."⁷⁰ szintén a strucc rég elfeledett szimbólumára emlékeztet.

 

 

A Vas vármegyei zászló korai, XVII. századi keltezése alapot ad arra, hogy értelmezni tudjuk a megye XVI. századi pecsétlapján megismert szimbólumokat és azok összefüggéseit a vármegye nevével, illetve a kovácscéh jelvényein feltűnő szimbólumokkal. A strucc különösen vas tárggyal együtt (kard, patkó), de az antik eredetű középkori vándormonda ismeretében önmagában is a vasat és az erőt szimbolizálja. Az egykori megyeszékhely, Vasvár, a XIII. századig jelentős vaskohászati tevékenység központja volt, ebből származtatható a vármegye korai elnevezése (Vasvár vármegye). Az egymástól különálló tornyok XIII–XIV. századi végvári erősségeket, várakat szimbolizálnak. Az 1561. évben készült pecsétnyomón jól látható módon ezeket ábrázolják éppen úgy, mint a zászlón. Az ábrázolás módja egyértelmű. Mindkét esetben a strucc a tornyok mögött áll hosszú lábaival, és nem a "bástya fokok" tetején, ahogyan későbben, a XVIII. században elkészített címerben, majd a XIX. század végén a többféle értelmezés miatt különféle módon készült pecsétnyomókon ábrázolják. A patkót harapó strucc motívuma nyilvánvalóan a korai vasgyártás centrumaihoz (Vasvár, Leoben, Graz) köthető. Ez a XIII–XIV. században igen népszerű szimbólum (patkót harapó struccfej formájában) az Anjou-kori királyi címert kiegészítő sisakdíszként is nagy népszerűségnek örvendett, sőt az ezt követő korok világi (nemesi) címeradományaiban is feltűnik a futómadár egész alakos változata. Károli Gáspár bibliafordítását követően (1590) a strucc alakja közismertté vált, de a ritkán tartott strucc helyett a heraldikában elterjedt annak "folklorizált", túzokhoz, őrdaruhoz hasonlító változata is. A stájerországi vasgyártási központok XIII–XVII. századi megléte bizonyíthatóan kihatott a patkót harapó struccmotívum elterjedéséhez, amely talán az Anjouk közvetítésével Olaszország felől érkezett hazánkba, de a magyarországi, XVI–XVII. századi kovácscéhekben a strucc jelenléte nem mutatható ki. A közgyűjteményekben fennmaradt céhjelvények országos áttekintése során kitűnik, hogy a XVIII. század első harmadától a XIX. század elejéig feltűnő módon elszaporodik a céhpecséteken, céhkorsón és cégéreken a Dunántúlon a patkót harapó struccábrázolás, de a mintegy 300 kovácscéh alig 3–4%-át teszi ki e gyakoriság. Még ennél is kisebb az elterjedtsége az általánosan ismert patkón kívül a kovácsmesterség céhtárgyain a patkót harapó ló és patkót harapó kétfejű sas motívum. A német nyelvterületen kizárólagosan ismert kígyó szimbólum viszont a magyarországi kovácscéhek esetében teljes egészében ismeretlen. A 64 vármegye közül egyedül Vas megye pecsétnyomójában fedezhetjük fel a XVI. század közepén megalkotott beszélő címerként a csőrében egyenes vaskardot tartó struccot, amely a helyi vasgyártás korai szerepére és jelentőségére, egyúttal a Batthyányak XVI. századi végvárvédő szerepére, a tornyok pedig a végvárrendszer kiépítésére utalhatnak. Vas vármegye sokat vitatott címere nagy valószínűséggel a XVIII. század első harmadában készülhetett el, amely mind a vármegye XVI. századi pecsétnyomójának, mind a XVII. század közepéről származtatott, 2008-ban megkerült hadi zászlajának motívumait olvaszthatta magába. XVIII. századi kiforrott változatát, mint megyecímert a szombathelyi szabó céh 1796. évben készült zászlaján tanulmányozhatjuk az ország- és városcímerrel, valamint a mesterség legjellegzetesebb tárgyával, a szabóollóval együtt.⁷¹ Külön érdekesség, hogy a nagyhatalmú, magas királyi és vármegyei tisztségeket viselő Batthyányak XVIII–XIX. század fordulóján készült zászlóiban a kősziklán álló, patkót harapó strucc önálló elemként, mint vármegyei szimbólum a grófi címer párjaként is megjelenik.