BEKEZDÉSEK A KÖLTŐ PRÓZÁJÁRÓL

                                                                                                                                                     A Nyugat költőinek egy része a magyar próza klasszikusa. Elég, ha Babits, Kosztolányi, Füst Milán, Illyés Gyula, Vas István, Sárközi György novelláira, regényeire, esszéire, tanulmányaira vagy kiemelkedő műfordításaira gondolunk, és nem feledkezünk meg naplóikról, műhelyvallomásaikról, bírálataikról sem.
           A harmadik nemzedékhez tartozó Weöres Sándor csak megszorításokkal tartozik közéjük. Nincsenek jelentős novellái, az 1972-ben kiadott Psychén kívül nem írt maradandó értékű regényt. Tudomásom szerint csupán 1937-es keleti utazásáról vezetett naplót (az is évtizedekkel később került nyilvánosságra). Alig néhány tucat könyvismertetése jelent meg. A felsoroltak mellett számos írásában fejtette ki verstani, esztétikai, erkölcsi nézeteit. Az életműkiadás legújabb kötete nagy részüket tartalmazza.¹ A szép kiállítású könyvben szerepel a költő doktori dolgozata: A vers születése; világnézetnél több, vallásnál kevesebb "tanításainak" gyűjteménye: A teljesség felé; több vallomása, nyilatkozata, értékelése, korai novellája és aforizmája. Weöres "egy halhatatlan természetdémon álomszerű önéletrajza"-ként minősítette a Bolond Istókot, amely az Egybegyűjtött költeményekben kapott helyet. Műfaji szempontból szerencsésebbnek tartottam volna, ha ebbe a könyvbe kerül.
           A közreadott írások közül sokat most olvashatnak először az érdeklődők. Olyik a Versek a hagyatékból című kötetben jelent meg korábban. A kritikák, visszaemlékezések egy részét a harmincas-negyvenes évek újságaiból, folyóirataiból és néhány későbbi kiadványból gyűjtötte össze a könyv szerkesztője. Nem volt könnyű dolga. Weöres termékenysége, műveinek hiányzó bibliográfiája, kéziratainak feltáratlansága mellett munkáját nehezítette, hogy a magyar folyóiratok és napilapok repertóriumainak ügye is rosszul áll. Ilyen szerteágazó filológusi feladatot szinte törvényszerűen csak kisebb-nagyobb hibákkal, hiányokkal oldhat meg az arra vállalkozó. Steinert Ágota összegereblyézte a prózai művek tekintélyes hányadát, a kiegészítés, a hiánypótlás hosszú folyamata ismertetőmben éppen csak elkezdődik.
           Nem a kötetet elemzem. A megjelent írások kapcsán az életmű néhány összefüggésére hívom fel a figyelmet. Egy-egy alkalommal szólok a publikációk keletkezéséről, fogadtatásáról, és adalékokkal szolgálok a leendő kiadásokhoz. Nem lepődnék meg, ha további 50–100 ismeretlen vagy elfelejtett publikáció, kézirat, szövegváltozat kerülne elő a köz- és magángyűjteményekből. Ezek minden bizonnyal kisebb jelentőségűek lesznek, de esetlegességükkel, töredékességükkel is kiegészítik a szerzőről alkotott képet.

 

Weöres Sándor a tervhalmozók családjába tartozott. Leveleiben rendre találkozunk lírai és prózai célkitűzéseivel, megírandó műveivel, értékeléseivel. Pável Ágostonnak, Kosztolányi Dezsőnek, Székely Lászlónak, Fülep Lajosnak, Keresztury Dezsőnek, Hamvas Bélának és másoknak is beszámolt epikus elképzeléseiről. Olykor készülő regényeinek témavázlatát, világlátását is megfogalmazta. Egy részük bizonyosan nem született meg, némelyikük lappang, vagy a hagyaték feldolgozandó tételei közé tartozik. A 15 éves szombathelyi diák a Hír hasábjain novellával lépett az olvasók elé. Az Erőben, az Ifjú Években, a Dunántúli Estilapban, a Vasvármegyében, A Pesti Hírlap Vasárnapjában és más fórumokon versekkel jelentkezett. Mellettük tovább dédelgette prózaírói terveit. Steinert Ágota a hagyatékból adta közre a Kendő, kotta, emlékkönyv című, 1930-ra datált novellát. A hiányos újságpéldányokban nem találta meg a nyomtatott változatot. Ez azzal is magyarázható, hogy az írás nem ezen a címen és nem akkor jelent meg. 1929. szeptember 15-én A Pesti Hírlap Vasárnapjának 15. oldalán Hétköznapi történetként szerepelt. Az eset nem egyedi: Weöres számos alkalommal átkeresztelte műveit. A prózakötetben közölt Kommentár például Kettős önarckép volt az Áldozókőben.² Az ugyanott található Szemfényvesztők pedig Szemfényvesztők és becsapottakra módosult. A Háromrészes énektől (Harmadik szimfónia) A sorsangyalokig (A csillagok) a versek között is bőven akadnak példák.
           A középiskola utolsó három éve Weöres Sándor számára egyszerre volt a tanulmányi kudarcok, az elhúzódó betegségek és az irodalmi felfedezés időszaka. Röviddel az után, hogy kipenderült a szombathelyi reálból, Kosztolányival osztotta meg prózaírói tervét: "Most meg szeretném írni a magyar diákság analitikus riportregényét, egy iskolaév történetét, mind a nyugtalanságokat, kereséseket, elpetyhüdéseket és kirobbanásokat a maguk szépítetlen valóságában,[...] Mit tanácsol Mester: nekifogjak, hogy eggyel több legyen a fiókom fenekén a bosszantó szemét, vagy... vagy talán-talán – sikerüljön?"³ Élményeiből kiadásra érdemes regény nem született. Tapasztalatait, emlékeit, szorongásait a versek mellett levelei és későbbi beszélgetései örökítették meg.

 

Gyermekkorától kedvelte az aforizmákat, a prózai vagy a rímes bölcsességeket, szólásokat. Nem csupán olvasta, gyűjtötte, hanem írta is őket. Irkáit 1926-tól vezette, és Cinaként ajánlotta mamájának.⁴ Szösszenetei többnyire az élet és a halál, a mulandóság és az öröklét, az érték és a silányság ellentéteiről szólnak. Érdemes megjegyezni, hogy Weöres egész életművében kulcsfontosságúak lesznek az ilyen és a hozzájuk hasonló kontrasztok. Ez egyrészt természetes: a tarka egység részekké szakadása után (Fű, fa, füst) valamennyien ezekkel a felosztásokkal szembesülünk. A teljesség felé harmadik részében így vallott: "A kettős Nevezhetők tökéletesen vezetik az embert." Aztán hozzátette: "És aki túllát rajtuk: megpillantja a Nevezhetetlent."⁵ Gondolkodásának, szerkesztéstechnikájának úgy vált meghatározójává a kétosztatúság, a párhuzamok és az ellentétek játéka, hogy nála e kettősségek nem feltétlenül kizárólagosak. Költeményei mellett levelezése, A teljesség felé, A vers születése, az Egy készülő könyvből és a Vázlatok is sok példát kínál erre. Írásaiban olyan világképeket, felismeréseket, sejtéseket békített össze, amilyeneket a más világlátású filozófusok, teológusok, irodalomkritikusok többsége lehetetlennek tartott.
           De egyelőre térjünk vissza az érettségiző korú szerzőre! Korai aforizmáinak sutaságát, olykor közhelyességét alaposan meghaladják azok a gondolatok, amelyeket – töredékességüket hangsúlyozva – Forgácsok címen jelentetett meg. Steinert Ágota a kéziratból közölt dokumentum után ezt jegyezte meg: "Szivárvány, 1932. Nyomtatásban fellelhetetlen." ⁶ Az írást az OSZK-ban a folyóirat 1932/7–8. számának 14–15. oldalán találtam meg. Weöres aforizmáit másfél évtizede L. Horváth András mutatta be.⁷ A Forgácsok 15 gondolatfutamából az 1., a 3., az 5–8., a 12. és a két utolsó mindössze 1–2 mondatból áll, a leghosszabb sem több egy bekezdésnél. Bennük a küzdelemről, a harc a létért élményéről, a "Kezdet és vég egymást éri" meggyőződéséről, illetve a művészet kérdéseiről vallott. Közülük a 2., a 3. és a 15. doktori dolgozatának gondolatait előlegezi, másik felük A teljesség felé bölcseleti csírájaként tekinthető (10–14.). Rokon ötletekkel a Művészetről, főleg a költészetről című fejezetben találkozunk. A prózakötet szerkesztője több, eddig ismeretlen írás közlésével gazdagította a mesterségével bíbelődő alkotó képét.

 

Weöres Sándor 1932 karácsonyán arról számolt be Kosztolányinak, hogy egy róla szóló tanulmányon dolgozik. Két héten belül postázta impresszionista villanású jellemzését,⁹ és előre mentegetőzött a szöges ellentmondások miatt. Benyomásait úgy fogalmazta meg, mintha az életművet különböző színű üvegeken keresztül nézné. A kék, piros, zöld, lila, barna, sárga színűek után az ablaküveg és a fekete üveg zárja a sort. Az Imbolygás egy költő körül cím arra figyelmezteti olvasóját, hogy megdönthetetlen kinyilatkoztatások helyett bizonytalanságra számíthat. A szellemes sorok bátorságról, kivételes tájékozottságról és érzékenységről tanúskodnak. Természetesen nem csupán a Mesterről, hanem a huszadik évéhez közelítő Tanítvány értékválasztásáról is árulkodnak: "De míg más, ha énjéről beszél, mintegy szócsövön kürtöli ki a hibáit és erényeit, bánatait és örömeit, addig ő szinte kiszáll saját lényéből, és óvatosan körültapogatja, körülkopogatja, körülszimatolja önmagát. Hidegvérrel és kegyetlenül. A parnasszisták önnön-lelkükkel fűtötték át a személytelenséget, ő meg sajátmagát személyteleníti. Hogy úgy mondjam, objektíven szubjektív."
           Weöres korai leveleiben, doktori dolgozatában, bírálataiban és verseiben is nélkülözhetetlennek tartotta az alkotó szabadságát. Ez egyaránt jelentette a korlátok nélküli témaválasztást és a formai kísérletezést. Első megfogalmazását az Imbolygás záró darabjában olvashatjuk: "Más csak hadd hadonásszon, hirdesse az égbolt dobogójáról a saját mérhetetlen szeretetét, puhuljon az éhezők kenyerévé, csorduljon a szomjuhozók italává, áldozza föl magát az imádott emberiségért, álljon modellt a saját leendő szobrához – ő nem ér rá ilyen fontos komoly dolgokra, neki játszani kell."
           Kosztolányi 1933. január 9-én köszönte meg a formabontó, bátor jellemzést: "Kedves fiam, az arckép szellemes, s úgy érzem, találó is. Eltettem kedves emlékeim közé."¹⁰ A második mondat tapintatosan azt is kifejezi, hogy nem gondolt megjelentetésére. Weöres értékelését 60 évvel később Nemeskéri Erika adta közre.¹¹ Kár, hogy az Egybegyűjtött prózai írásokból hiányzik.

 

Pável Ágoston, Weöres Sándor szállásadója és bizalmasa ifjúkorától írt verseket, de első kötete csupán 1932 decemberében jelent meg. A könyvet magánlevelekben és nyilvánosan többek között Mécs László, Kerecsényi Dezső, Áprily Lajos és Kapi Béla evangélikus püspök értékelte. Nem egyszerű a válasz arra a kérdésre, hogy hány bírálatot írt Weöres Sándor Pável verseiről. Nyomtatásban hárommal találkoztam. Steinert Ágota a Nyugatban és a Magyar Ifjúságban szereplőket közölte, kötetéből a Szivárványban olvasható értékelés kimaradt. A talány nem ebből a hiányból származik, ennél bonyolultabb.
           1933. január 3-án Weöres meleg hangú levélben köszönte meg a Pável-kötet két dedikációját: a tollal írottat és a Régi sarjuk illata című vers nyomtatott ajánlását. Részletesen szólt benyomásairól, és bevallotta, ez már a harmadik nekirugaszkodása. Arra nem gondolhatott, hogy levélben megfogalmazott értékelése betűhíven szerepeljen a Nyugatban. Ott egyébként ez jelentette kritikusi bemutatkozását. Nagy gonddal, fiatalos aránytévesztéssel fogott munkához. Atyai barátját a vasi poéták táborán belül jellemezte: "az izmos, érces Bakó József, az orgonahangu szelid-szomoru Székely László, a mélabús Ősz Iván, a jelen zűrzavara elől a falu egyszerüségébe menekülő Bárdosi-Németh János, a kisváros mindennapjait éneklő Pálma László, a sokatigérő autodidakta Bognár István és a többiek" között.¹² A szerkesztőségben alighanem csak Bakó József neve csengett ismerősen: egy verse és két könyvének ismertetése szerepelt a folyóiratban. A Nyugat sem az említett környezetrajzra, sem a következő minősítésre nem tartott igényt: "Ma, amikor a magyar költészet jóformán tisztára a fővároshoz láncolódik, üdítő jelenség ez a verseskötet..." A pályakezdő kritikus hosszan idézett a versekből. Nem hallgatta el ellenérzéseit sem: szóvá tette a "nem éppen szerencsés" könyvcímet és a cikornyássá váló dedikációkat. Jellemző módon képekben beszélt idősebb pályatársáról: "A nyomorról szólva, néha a szivét nem a bordái között viseli, hanem a mellényzsebében, és amikor nyugodt férfias hangját tengermorajjal-versenyző demosztenészi harsogássá akarja fokozni, dagályossá válik. [...] Tisztára szubjektív költő, de az énjét csak prizmának teszi a szépség sugarai elé. [...] Itt-ott fölütközik irásaiban valami pántlikás-bokrétás, kicsit pózos, dagályos legénykedés."
           Megcsonkított kritikája gyarapította rossz tapasztalatait a Nyugattal kapcsolatban. Korábban már írt arról Pávelnek, hogy a folyóiratban "családias állapotok" uralkodnak, és megjegyezte, ha esetleg visszautasítanák, bírálatát átadná a Névtelen Jegyzőnek.¹³ 1933 tavaszán Szondi Béla értesítette, hogy recenzióját a Magyar Ifjúságban is rövidítve közlik. Az eredeti változatot sajnos nem ismerjük. Weöres közvetlenül 20. születésnapja előtt küldte Szombathelyre írásának "összekaszabolt" változatát.
           Harmadik ismertetését a Szivárványnak szánta. Ebben Pável verseit az irodalmi kategóriákba besorolhatatlannak minősítette: "A mondvacsinált izmusok éppúgy nem érintették őket, mint az akadémikus elméletek. Egyszerű szavak, egyszerű sorok – egytől-egyig a mából fakadnak, nemcsak időbelileg: a huszadik század lelke, mit már-már eltakarnak előlünk a giccsfilmek, detektívregények, dzsesszslágerek és a mindig ugyanegy malomban őrlő, mindig ugyanegyféleképpen őrlő avantgardista versek..."¹⁴ Kiemelte a költő szociális érzékenységét, és egy Szent Márton-utalást tartalmazó idézettel hitelesítette véleményét:
          
           Kerültem a tekintetét
           s az ágyára sem mertem nézni.
           Mert tudtam,
           hogy én sem osztom meg vele ma este
           a fedelem,
           a kenyerem
           s hogy köpenyemet vele el nem felezem.
          
           Az ismertetés befejező két rövid bekezdése képszerűségével és a szerző iránti elragadtatott szeretetével ejti meg az olvasót: "Csupa izzás ez a versgyűjtemény. Fölgyujtott erdő, lobogás. Csupa szépség. Fölgyujtott erdő, egymáson élősködő szinek, piros eszi a zöldet, szürke a pirosat.
           Pavel Ágostonnak éppen csak egy macskaugrást kell még tenni ahhoz, hogy igazán nagy >költő<-nek nevezhessük. Remélhetőleg ez a macskaugrás nem marad el. Veöres Sándor." [így! LP]
           Pável második kötetének címe (Felgyujtott erdő) minden bizonnyal innen eredeztethető. Az utolsó bekezdésben említett művészi emelkedésre nem került sor; a szerző nem lépett a lírikusok élvonalába. Az akkor már Baumgarten-díjas Weöres érezte a könyv gyengéit, szépíteni nem akart, nyilvános kritika helyett levélben fejtette ki véleményét. A recenzensi elfogultságot máskor is kerülte. 1935-ben Takáts Gyulának róla szóló sorait azzal a megjegyzéssel köszönte meg, hogy "az az eredendő hibája van, hogy jóbaráti kritika; no de ezen a szűk Magyarországon lehetetlenség volna, hogy az ember csak olyanokról írjon, akiket személyesen nem ismer."¹⁵ Egy év múlva Pávelnek bevallotta, a személyes kapcsolat feszélyezi az őszinteségben. Úgy vélte, hogy a tárgyilagos kritika kialakulását lehetetlenné teszi, hogy szinte minden író ismerőse a másiknak.
           Egy ideig komoly értékelő terveket dédelgetett. Az irodalmi decentralizáció híve volt. Több vidéki folyóirat alapítását, útra kelését örömmel fogadta; némelyikben részt is vett. A nyugat-dunántúli írók és költők egész soráról kívánt portrét rajzolni: "Pável Ágoston, Bakó József, Ősz Iván, Finta Sándor, Székely László, Giay Frigyes, Bárdosi Németh János, Uy Károly, Savarius, Karkecz László, Pálma László. Nem tudom, van-e még..."¹⁶ A Vasi Szemle indulása után főszerkesztő barátjától kért megírandó témákat. Szeretett volna hozzászólni Kallós Zsigmond egyik tanulmányához (Hejgetés; Regösdalaink rejtélye); rövid ideig irodalomtörténet-írói, sőt újságírói tervek foglalkoztatták. Ebből a körből még kerülhetnek elő Weöres-kéziratok, vázlatok.
           1935 júniusában Takáts Gyulának azt üzente, szerencsésebb lenne, ha kötetét Forgács Antal mutatná be, mivel őt a Nyugatnál nem szívesen látják kritikusként. Aggodalma alaptalannak bizonyult. Babitsék nem akarták mellőzni, tizenkét bírálatának adtak helyet. A közlési sorrendet a szerkesztőség határozta meg, a rövidítéseket többnyire önkényesen hajtották végre. Ez részben elvette Weöres kedvét, másrészt alkalmazkodásra késztette: kései ismertetései közül a Bartalisról, Kálnokyról és Marconnayról szólók feltűnően "karcsúak"; az idézeteken kívül mindössze néhány mondatból állnak. A kéziratok hiánya miatt nem tudjuk, hogy szerzőjük szánta-e őket ilyennek. 1939 februárjában azért bosszankodott, mert Gazdag Erzsi-recenziója helyett Vas István-bírálatát közölték megcsonkítva. Indulatosan vetette fel, hogy írását a Napkeletnek adja át: "ott legalább nem rondítják össze".¹⁷
           Nyomtatásban megjelent értékeléseit érdemes összevetni korabeli leveleivel. Utóbbiakban oldottabban rajzolódik ki véleménye. Kritikusként megfogalmazott gondolatai lírájában is tetten érhetőek. Jellemző példaként Jékely-bírálatából idézek: "hogy szép a vers, azt itt nem az ész állapítja meg, hanem az idegrendszer – a hátgerinc, a szépség egyetlen hiteles fokmérője."¹⁸ Ez így alakult fohásszá a "Harmadik nemzedék" utolsó soraiban: "Ó, szépség lázmérője, hátgerinc, te néma bölcs: te légy, te légy birálóm!" Sohasem személyeskedett. Verseiben azonban éles riposztok is feltűnnek: Politico-epidemia; Illyés Gyulának; "Harmadik nemzedék". Az őt és nemzedékét érő bírálatokat sértettség nélkül fogadta. Tárgyilagosságára jellemző, amit Jékelynek vetett papírra 1938. június 4-én: "De Halászra sem haragszom, kritikai kötelességét teljesítette, mikor őszintén írta meg a véleményét. Bárcsak minden magyar kritikus mindenkivel kapcsolatban mindig ennyire őszinte volna."¹⁹
           Darázs Endre hagyatékában találtam azt a töredéket, amelyet a Kárpáti Aurél által összeállított Uj magyar liráról írt.²⁰ Az autográf sorokból nem derül ki, hogy az 1934-es kötetet mikor értékelte. Bevezetőjében megállapította: "ez a költőgeneráció példátlanul gazdag fegyvertárat örökölt elődeitől és sokkal hatalmasabb készültséggel és zártabb sorokban indul a harcba, mint bármikori elődei." Az antológiában szereplők közül csupán József Attilát tartotta "egészen kiforrottnak". A torzóban mindössze egy-egy jellemző minősítést kaptak a pályatársak: Radnóti Miklós mint "hömpölygő pátoszu népbarát", Sértő Kálmán mint "az egész világra fittyet hányó csavargó" tűnik fel. Zelk Zoltánt és Vas Istvánt a "csigaházba-húzódó érzékenybőrüek" közé sorolta. Sajnálhatjuk, hogy a kifejtés és a többiek értékelése nem maradt fenn.
           Weöres Sándor előbb Fenyő László kötetéről, aztán Füst Milánról szeretett volna alaposabb tanulmányt írni. Utóbbinak líráját több alkalommal zavarba ejtő elragadtatással, világirodalmi párhuzamokkal dicsérte. A IV. Henrikről és A feleségem történetéről is így vélekedett. Készülő vázlatának bekezdését 1939. január 1-jei levelében idézte. Fél évvel később megerősítette ígéretét: doktori disszertációja után befejezi hosszabb tanulmányát, és ebben megpróbál kulcsot adni idősebb barátjának nehezen megközelíthető költészetéhez. Tudomásom szerint elemzése nem jelent meg. Talán előkerül a hagyaték valamelyik füzetéből. Évekkel később A feleségem történetéről tervezett recenziót. A feladat nehézségeiről ezt jegyezte meg: "Ismertetésem előreláthatólag bizony dadogás lesz csak, de azt mindenesetre meg akarom írni benne, hogy érzésem szerint a maiak közt Te vagy az egyetlen igazi magyar író és költő. Sokan írnak ma jó és rossz műveket, de az esztétikai abszolútumot (Shakespeare, Browning, Leopardi, stb. kupoláját) ma egyedül csak Nálad találom." ²¹ Értékelését a Sorsunkban – irodalmi okokon kívül – nem közölték. Weöres felháborodása kenyértöréshez vezetett: az erkölcsi érzékét sértő méltatlanság miatt kivált a szerkesztőségből. A regénykritika tudomásom szerint más fórumokon sem került az olvasók elé. Vajon napvilágot lát-e valaha?

 

Doktori dolgozatának előzményéről, a tárgyválasztásról Halasy-Nagy József személyes hangú bírálatában ezt olvashatjuk: "Sokszor próbálkoztam vele egyes esztétikai témákkal, de őt az Isten szoros értelemben vett tudós munkára nem teremtette. Egy-egy témában nem tudott túlemelkedni a naiv biologizmuson. Kiütközött belőle a mindig szubjektív ösztönember, aki objektív gondolkodásra nem alkalmas. [...] Ha mások disszertálhattak úgy, hogy iskolás gyerekeket faggattak ki, gondoltam: Weöres faggassa ki önmagát, hogyan születik nála a vers."²²

           A munka alakulását elsősorban a szerző leveleiből ismerjük. 1938-as keltezésű üzeneteiben többször szólt a lassú haladásról és a rá nehezedő nyomásról. Babitsnál március 22-én azzal mentegetőzött, hogy a "disszertáció-írás borzalmai közt" csak két új versre futotta erejéből. Illés Árpád érdeklődésére hasonló szellemben ezt válaszolta: "Ami az irodalmi működést illeti, azt is szegreakasztottam: ehelyett össze kell ütnöm egy doktori értekezést. Unalmas favágó-munka lesz, de talán esetleg sikerül szép dolgot kihozni belőle."²³ Novemberben Takáts Gyulát értesítette arról, hogy írásának addig elkészült részlete Halasy-Nagy Józsefnek tetszett, Fülep Lajos azonban nagyon leszólta.
           Mai szemmel csaknem hiteltelennek tűnik föl Weöres sok aggodalma, gyötrődése. Mi tette nehézzé számára a megfogalmazást? Huszonévesen, három kötettel a háta mögött kevesen tudtak annyit a költészetről, mint ő. Kiterjedt ismeretei, élményei nem könnyítették meg, hogy a líráról tudományos igényű tanulmányt írjon. Panaszai szorosan összefüggenek Halasy-Nagy professzor idézett megállapításaival. A vers születése közben fogalmazhatta azt a fejtegetését, amely Egy készülő könyvből címmel a székesfehérvári Várban jelent meg.²⁴ Tematikai rokonságuk alapján feltételezem, hogy disszertációjának formálódó változatából "vágta ki". A végleges műben és a prózai írások gyűjteményében hiába keressük. Megfogalmazására a már említett ellenpontozás jellemző: a költészet forrását keresve az "önkénytelen" és a szándékos; a természetes és a mesterséges kontrasztjából indul ki. "Homeros, Si-King" és a dinka dalok említésén keresztül jut el a természeti és az ember teremtette szép különbségéig. (Homérosszal középiskolásként foglalkozott, a kínai költészetre szintén fiatalon figyelt fel. A húszas—harmincas évek köteteiben, folyóirataiban találkozhatott Lao-ce-fordításokkal; már hazatért távol-keleti útjáról; ismerte Kosztolányi kínai és japán átköltéseit is. A dinkák dalát a teremtésről Szimonidész Lajos vallástörténeti monográfiájában olvashatta.)
           Halasy-Nagy József mellett alighanem Fülep Lajos kérte Weörestől, hogy fogja szorosabbra doktori témáját. 1938 utolsó napjaiban neki ígérte meg: "most már meg fogok maradni a tárgynál és nem bóklászok el a kozmogóniáig".²⁵ Ezután a korábban említett formában fejtette ki a dolgozat vázlatát: "Írok majd először a versalkotás jellegzetességeiről, ellentétbe állítva a prózai alkotásmóddal; aztán az »élmény«-ről, a vers keletkezésének az akarattól és tudatosságtól nagyrészt független motívumairól; az »ihlet«-nek nevezett kedélyállapotról; végül a »kidolgozás«-ról, az alkotás tudatos és szándékos elemeiről." Munkája során valóban ezeket tartotta szem előtt. Bevezetőjének egyik fontos kérdése, hogy minek tekinthető, mihez hasonlítható a műalkotás. Vannak-e közös ismertetőjegyei, tartalmi, formai jellemzői a remekműveknek? Arra az eredményre jutott, hogy egyedül a költői szabadság egyetemes, minden előírás, megszorítás, "recept" alól akadnak kivételek. A költészetet tartalmilag fogalmi, formailag auditív művészetként jellemezte. Különösen az utóbbi, azaz a kivételes zeneisége maradt — közhelyszerűen ismert — jellemzője. Önmagát egy idő után elsősorban nem is költőnek, inkább kísérletezőnek tekintette. A két minősítés nem zárja ki egymást. Benne megfért a határokat tágító újító és a hagyományokat követő, átértelmező lírikus. Azt, hogy a forma és a tartalom összetartozása mennyire izgatta, versein kívül Fülep Lajosnak és Várkonyi Nándornak írt levelei bizonyítják. Alkotói ethoszához tartozott, hogy sohasem hangsúlyozta eredetiségét. Éppen ellenkezőleg: megannyi alkalommal nevezte meg műveinek irodalmi előzményeit, ihletadó tartalmi, ritmikai forrásait.
           Weöres szerint a kötött forma (például a strófaszerkezet, a versdallam és a rímelés) az alkotó számára egyaránt jelent leküzdendő akadályt és védő karfát. Ez utóbbi biztonságot veszíti el a költő, amikor prózával kísérletezik. Megállapítását saját tapasztalata is igazolta. A doktori dolgozat olvasása során feltűnik, hogy milyen gyakoriak a szerző általánosító megjegyzései. Rendre ilyen fordulatokkal találkozunk: azt mondják; hallottam azt is; vannak; némelyik; mások; szokásos szólásmondás; sok költő; akárhány. A költészetről formált vélemények, feltételezések többségét nem filológus alapossággal idézte; szinte csak azért említette őket, hogy dobbantóként szolgáljanak saját véleményének kifejtéséhez. Nem esztétákra, irodalomtörténészekre, kortárs kritikusokra hivatkozott, hanem szinte kivétel nélkül költőkre (Ady, Arany, Babits, Coleridge, Goethe, Hajnal Anna, Horatius, Illyés, Kosztolányi, Petőfi, Poe, Vajda János, Valéry, Vörösmarty). Az esetek többségében mindössze a nevekkel jelölte meg forrásait. "Nagyvonalúságát" Halasy-Nagy József azzal mentette, hogy Weöres újszerű, megvilágosító gondolatait fontosabbnak tartotta, mint az esetleges pozitivista adathalmazt: "több eredetiség van benne, mint sok szorgalmas tudományos böngész csinálmányában."²⁶
           Weöres a dolgozat önálló fejezetében szólt a költőalkatról, benne a gyermekek versírói próbálkozásairól. A korai ritmuskísérletek, mondókák később is foglalkoztatták. A Diáriumban tanulmányt és szemelvényeket adott közre belőlük. Steinert Ágota ezt a publikációt és a következő folyóiratszámban megjelent helyreigazítást közölte. A Weöres és Kenyeres Imre által közösen fogalmazott felhívást nem vette fel a gyűjteménybe.²⁷
           A tanulmány legmerészebb, legértékesebb része az a vallomás, amelyben saját alkotómódszerét tárta fel. Ennek során — Németh László ihletmetaforáját részben elfogadva, részben tovább finomítva — szólt a versalkotó kedélyállapotok jellemzőiről. Itt említette trance-ban született írásait, kontrasztként pedig példákat sorolt a hosszan formálódó művekre. Predesztinált falusi költőnek tartotta önmagát. Ez A fogak tornácáig (1947) feltétel nélkül elfogadható. Római ösztöndíját követően olyan értelemben tarthatjuk hitelesnek, hogy tudjuk: lírájának nyelvi alapját Nyugat-Magyarországtól, illetve Dél- Dunántúltól kapta.
           Disszertációját az élmény szerepének kifejtésével folytatta. Mint különleges és elvetélt kísérletet mutatta be azt az esetet, amikor S. É. [Schridde Éva, LP] költőnővel a háztetőn ülve próbáltak felváltva rögtönözni. A kivételes módszert a következő tanulsággal ellenpontozta: "A költés körülményei általában csöppet sem romantikusak; a költés magányos és dísztelen piszmogás; görnyedünk egy papírlap fölött, melyen gyakran több az áthúzás, mint a kész sor."²⁸ Végül a művek kialakulását és a kidolgozás folyamatát mutatta be. Többek között gyermekkorának teremtő képzeletét idézte. Az itt említett "Kaetschularia és Boulleramia" típusú világalkotás előbb a háború idején vázolt térképeivel, időrendi táblázataival, az ötvenes években a Mahruh veszésével folytatódott. Weöres Sándor szombathelyi hagyatékában számos átfirkált, átírt versváltozat maradt fenn. Doktori dolgozatának utolsó oldalain hasonló példákat idézett viaskodásaiból: az Örök pillanatból és az Ábrahám áldozásából. Későbbi nyilatkozataiban is rendre megemlítette a javító toll szerepét. Disszertációjának utolsó szonettjét ezzel a sorral zárta: "A halhatatlan mű időtelen." Néhány év múlva A teljesség felé ebből az örökkévalóságból szólította meg olvasóit. A vers születése folyóiratban és önálló kiadványként is megjelent Pécsett. Tudomásom szerint visszhangtalanul. Hivatalos bírálóin kívül mindössze egy kortárs véleményről tudok: a pozsonyi származású clevelandi professzor, Reményi József közölt róla elismerő nyílt levelet a Dunántúli Szemle hasábjain.²⁹
           Ki tudhatja, hogy egy művész hány önéletrajzot ír a különböző hivatalok számára, pályázati mellékletként vagy kiadói és egyéb felkérésre? A költő egyik dátum nélküli dokumentumát Tüskés Tibor hozta nyilvánosságra.³⁰ Időrendi besorolását az könnyíti meg, hogy utolsó munkájaként A vers születését említette 1939-ből.

 

Weöres Sándor az őt foglalkoztató bölcseleti kérdéseket elsősorban ódákban, epigrammákban, dalokban fejezte ki. További példaként a Rongyszőnyeg 82., 83., 143. darabja, A logoshoz szóló hitvallása, a Régi bölcsekre négy szonettje és a Fekete elégia kínálkozik. Közülük több is összefüggésbe hozható A teljesség felé egyes darabjaival. A harmincas évek második felében felvetette, hogy gondolatainak egy részét nem csupán versben rögzíti. Azt hangoztatta, hogy a létezés számos kérdésére nincsenek végérvényes válaszok; kész filozófiai rendszert nem kívánt elfogadni, "saját és végleges világnézetet kitermelni" pedig nem akart.³¹ Bölcseleti, poétikai, esztétikai, erkölcsi kételyeit, felismeréseit Fülep Lajos szigorú bírálói mérlegére helyezte. Az általa becsült Platón és Schopenhauer gondolataival vitatkozva szólt a boldogság kérdéséről. Elvont megállapításait mindig önmagára is vonatkoztatta. Legfőbb céljaként "az ismeretlen világtervnek mennél engedelmesebb és használhatóbb" szolgálatát említette.³² A második világháború utolsó éveiben visszatérően foglalkozott az élet és a létezés fogalmi szétválasztásával. Vas Istvánnak szóló vallomásában gondolkodásának, erkölcsének és lírájának egymásrautaltságát tudatosította: "Igyekszem az életből a puszta létezésbe áttisztulni, aszkétává lenni és a teljes vágytalanságot, a teljes boldogságot elérni, de nem a boldogság vonz, hanem a boldogságból, a tiszta létezésből nyiló lehetőségek. Igy az ember nem a sorsnak alávetett többé, hanem kezébe veszi sorsának irányítását: a dolgokhoz való viszonylatok kitisztulnak, a világ egész képe megváltozik, átszellemül. — Ahogy ehhez az állapothoz közeledem, úgy változik a költészetem is."³³
           Ez az 1944 tavaszára keltezhető levél már A teljesség felé világlátását idézi. Vázlatok című kéziratának töredéke is ez idő tájt születhetett.³⁴ Számos érintkezési pontja van az 1945-ben kiadott könyv fogalmaival és szerkesztésmódjával. Az első résznek "Dolog" és "jelenség", a másodiknak "Szeretet" és "jóság" a címe. A fogalmak meghatározásával indul az előbbi. A dolog: az állandó, a jelenség: a változó. Az anyag dologként "elpusztíthatatlan, időtől független, állandó. De megnyilvánulási formái (elemek, vegyületek; gázok, folyadékok, tárgyak, élő sejtek. stb.) jelenségek, más jelenséggé változtathatók: időnek alávetettek." A jelenségek megszűnésük után más jelenséggé, jelenségcsoporttá alakulnak. Ez a láncolat már dolog; egyedül a változás folyamatossága állandó. A fejtegetés transzcendens fordulattal zárul: "Halál utáni élet, az értelem tovább-élése, mint időbeli történés: nem valószínű. De van olyan részünk — a föntebb említett lélek — ami független a tértől, időtől, élettől, értelemtől, tehát se nem keletkezhetett, se el nem veszhet, hiszen keletkezés és elmúlás csak időben lehetséges. Megnevezhető tulajdonságokkal csak a jelenségekhez való viszonyában bírhat; magában-való lényege nem tűr semmi fogalmi megközelítést."
           A második részben a szeretet és a jóság feloldhatatlannak tűnő kettősségéről elmélkedik. Az "ölj, hogy élhess és szaporodhass" természeti törvénye kibékíthetetlenül szemben áll a tízparancsolattal és a krisztusi tanításokkal. A szerző kételyének utolsó állításait és kérdéseit idézem: "Az ős-parancs, a szeretet a gyönge egyedek elpusztulását, a faj erősödését szolgálja, a darwini szelekciót végzi. Ezzel szemben a jóság, az értelmi parancs: gyöngét óvó, fajt sorvasztó erő.
           Vizsgálnunk kell: mi célja lehet az Okozó Erőnek az ember-fajjal, hogy a jóság természetellenes parancsát adta számára? Talán a faj kipusztítása?" A kéttételes torzó Steinert Ágota kötetében nem szerepel.
           A teljesség felé anyagát a világháború utolsó szakaszában - bevallottan Hamvas Béla hatása alatt - csiszolta véglegessé. Harmóniateremtő intelmei magukon viselik az apokalipszis élményét, ezzel együtt időtlenség látszatát keltik. Betűről betűre érvényes rájuk az, amit mesteréről vallott: "Hamvas éppen rámutat a világmindenség törvényeire, nem »kigondol«, hanem néz és lát; tanításában nincs semmi új és eredeti, amire ő rámutat, arra már régesrég rámutattak az Evangéliumok, az Upanishádok, Tao-Te-King, stb., és ezek sem elsőnek. Hamvas nem felfedező, nem talált ki új filozófiát; ő a jelenkori egyéniség-kultusszal, ész-kultusszal, én-kultusszal szembefordulva azt tanítja, hogy éljünk a Földön, ne pedig a vágyaink és ábrándjaink nyomán alakult légvárakban. Nincs őbenne teória; tulajdonképpen oly józan és egyszerű, mint egy pohár víz."³⁵
           Erre a tisztaságra, magától értődő egyszerűségre törekedett ő is. A kötetcímben szereplő fogalom és rokoni köre már a harmincas évek elejétől feltűnik lírájában. Elsőként a Bálvány (később: Halottak kórusa) című versében: "Sokezer lény volt Mi- Teljességünk, és Mi-Teljességünk most nem létezik..." Aztán a Hazaszállóban olvashatjuk: "Az egy-vérűek serege / ott leng a teljesség fele, / mint hold-sütötte gályán..." Az Újszövetségi apokrif levél utolsó sorai szintén ehhez közeliek: "a harc és mozgás: ugyanaz! mi mozgunk / a mozdulatlan Újra-Egy felé!" A kép megjelenik az 1944-es keltezésű Háborús jegyzetek III. darabjában is. Később a Hatodik szimfóniában ekként szerepel: "Gáttalan teljességünkben nem-mozgók és osztatlanok, / lenn létezőkké osztódva küzdünk a teljesség felé..."
           Weöres szerint életünk alapvető értékeit kellene szemünk előtt tartanunk. Akkor lelhetünk békét, ha törekszünk önmagunk megismerésére, ha megtaláljuk a mértéket, ha alázattal elfogadjuk a létezés tőlünk független korlátait. Felkiáltó jelek nélküli intései a képmutatás, az önzés, hatalomvágy, az ál-erkölcs és a mértéken felüli fogyasztás csapdáiról szólnak. Weöres egyetlen tömegeszme, egyetlen politikai mozgalom megváltó hatásában sem hisz. Tegező formájú tanácsai mindig az egyes személyiséghez szólnak. De ez nem az "izolált én", nem az elidegenedett individuum, amellyel egyes kritikusai megbélyegezték. Ezzel kapcsolatosan érdemes lenne elemezni, hogy egymástól gyakran távol álló bírálói hányféle véleményt fogalmaztak meg róla. Rónay Györgytől, Csorba Győzőtől Rába Györgyig, Hamvas Bélától Szabolcsi Miklósig, Vajda Endréig hosszú az értékelők sora. A könyvnek természetesen nem csupán előélete volt; lírai visszhangja is támadt. A teljesség felé számos tételmondata és az általuk közvetített létszemlélet a XX. századi freskótól az Ars Poeticáig, a Tűzkút Köszöntésétől a Merülő Saturnusig és a Hatvanhat című versig gyűrűzik tovább.

           A létezés feltáratlan területeit saját költészetén kívül más módon is igyekezett megvilágítani. Sok jelentős kortársától (például T. S. Eliot, E. E. Cummings, J. Mansour, P. Reverdy, A. Breton) fordított. A század prózájára is figyelt. Egy 1947. február 26-án keltezett levelében így fogalmazta meg, hogy miben látja a regényírás új útjait, lehetőségeit: "Talán egy olyan fajta realizmusban, mely a »realitás« keretei közé az intuitív, asztrális, éterikus, mentális, misztikus világot is felveszi, vagyis az emberi lélek nehezebben-átkutatható részeit is, a testtelen világot is; sőt, a testtelen világot tekinti igazi realitásnak, s a testi világot csak e realitás árnyékának."³⁶ Véleménye szerint ezt a típust Thornton Wilder, J. P. Sartre, A. Gide, Giraudoux regényei, legfőképpen pedig James Joyce Ulyssese "pedzi".

 

A világháborús veszteségek felmérése után a magyar szellemi élet is eszmélni kezdett. Újraindult a Sorsunk, a Válasz, kiadták a Magyarokat, megjelenhetett az Újhold néhány száma. A dunántúli alkotók (köztük Weöres, Takáts Gyula, Csorba Győző, Tatay Sándor, Várkonyi Nándor) 1947 tavaszán Badacsonyban tervezgették a dunántúli irodalom új megjelenési formáit. Vidéki művészeti társaságok, kiadók szerveződtek. Útjára indították a Vándortűz című lapot. Weöres Sándor ebben a folyóiratban egy irodalmi est kapcsán idézte fel egykori soproni emlékeit. Jegyzetében szólt a "barokk ékszerdoboz"-ként jellemzett kisváros háborús sebeiről. Megemlékezett B. G-ről [Bata Gábor, LP], aki első novelláját közölte a Hírben. Végül elmesélte Gondvánaélményét, amelyről Hamvas Bélának is részletesen beszámolt. Írásának utolsó bekezdésében a többször említett ellentétpárokkal az irrealitásról és a viszonylagosságról szólt: "Hát elmondtam, mikor az álom sorozatosan elémhozta az elsüllyedt Gondvána földrész néhány templomát és szoborcsoportját. Sztatika helyett mozgás jellemezte őket: nem az ismert művészet férfi-principiuma, hanem ezzel ellentétes, mozgalmas nőprincipium nyilvánult meg bennük. S most nem tudom, Gondvána százezeréves épületei vannak-e messzebb a megfoghatótól, vagy Sopron nemrég elpusztult barokk palotái."³⁷ Az írás a prózakötetből kimaradt.

 

A Tűzkút című Weöres-kötet megjelenésének útvesztőiről Domokos Mátyás a Leletmentésben írt, és a Weöres-mozaikok XXI. részében is nyilatkozott.³⁸ Beszélt Illés Endre, Kardos György és a lektorok szerepéről, a Magyar Műhely vállalkozásáról, és idézte a költő nyilatkozatát a párizsi kiadással kapcsolatban.³⁹ Ezt a rövid írást kordokumentumként, jegyzettel ellátva érdemes lett volna közölni a prózakötetben. A párizsi Tűzkút Köszöntése is megérdemelné a betűhű megjelenést: ugyanis az a csonkítatlan változat. A Magvető által gondozott kötetből egy lényeges szót a gondolatrendőrség kitörölt.

 

Befejezésül egy helyi vonatkozású hiányt említek. Weöres Sándor rendszeresen szerepelt költeményeivel, fordításaival, fényképeivel, rajzaival, drámájával, beszélgetéseivel és a róla szóló írásokkal az Életünk hasábjain. A hetvenes évek derekán kecsua és nahuatl verseket ültetett át magyarra. Történelmi hátterükhöz írt egyoldalas autográf jegyzetét a szerkesztőség fotómásolatban közölte.⁴⁰