A MARKUSOVSZKY KÓRHÁZ NAGY VESZTESÉGE: A SOLYMOSS CSALÁD^*

                                                                                                                                                     A Vasi Szemle olvasói előtt nem titok, hogy nyugdíjas éveimben a kimagaslóan értékhordozó kortársakról való megemlékezést a társadalommal szembeni kötelezettségemnek, adósságomnak, ha nem küldetésemnek tekintettem. Ez a törekvés munkál bennem, amikor 43 év múltán a Szombathelyről 1968-ban végleg elszármazott Solymoss családról megemlékezem. Rossz társadalmi beidegződésnek tartom azt az általános gyakorlatot, hogy általában csak a megholtakat méltatjuk, az élőkről pedig hajlamosak vagyunk megfeledkezni, holott életútjuk alkonyán addig végzett munkájuk alapján már az élők is okkal számíthatnak a kortársak elismerésére. Ezenfelül úgy érzem, hogy az erkölcsi rehabilitáció oldaláról is adósai vagyunk a Solymoss családnak. Jelen írásommal ezt az adósságot szeretném legalább részben törleszteni.

Dr. Solymoss Béla 1924. augusztus 20-án született a Tolna megyei Nagydorogon. Nagyapja és édesapja egyaránt körorvosok voltak, így hivatásához volt honnan ihletet merítenie. Édesanyja családjának a szomszéd községben kereskedése volt, tőlük nagy szőlőt örökölt, ahova mindig örömmel látogattak. Iskoláit szülőfalujában, majd Kalocsán, a jezsuiták híres gimnáziumában végezte, ahol 1942-ben érettségizett. A jezsuiták vallásos nevelése a fogékony fiatalemberben idős koráig megtartotta az istenhitet s a katolikus vallásához való hűséget.

Dr. Solymoss Béla, a fiatal orvos

           Vágya teljesült, amikor rendes hallgatóként Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi karára felvették. Harmadéves volt, amikor Románia átállása után a Vörös Hadsereg Erdély felől betört országunkba, s kezdetét vette a magyar haza elleni közvetlen háború. Ezzel párhuzamosan megszaporodtak a szövetségesek bombázásai, hazánk még az év (1944) tavaszán német megszállás alá került, ezáltal a budapesti egyetemi élet is bizonytalanná vált. Ezek miatt biztonságosnak látta, hogy hazautazzon, ám hogy a szakmától ne szakadjon el, orvostanhallgatóként a szekszárdi kórházban dolgozott, ahol a háborús behívások, valamint később a sebesültek számának növekedése miatt szükség volt minden munkaerőre. Lépését az élet igazolta, mert hamarosan az egyetemet Németországba telepítették, ahonnét csak időveszteség árán jutottak vissza a hallgatók. Gyakorlatilag a háború végén – 1945 áprilisában – került újra Budapestre, de a hallgatók száma annyira megcsappant, hogy Gömöri belgyógyász professzor a saját professzori szobájában oktatta a maradék öt hallgatót. Ez lehetővé tette a professzor és hallgatók közti közvetlen, szívélyes kapcsolatot és az alapos tanulást. A következő évben már helyreállt az egyetem működése, a hallgatók zöme hazatért Németországból, az első évfolyamon pedig hatalmas túljelentkezés nehezítette az egyetem rendjét. Solymoss Béla egyetemi tanulmányai során mindvégig kiváló eredményeket ért el, s 1947-ben kitűnő diplomával fejezte be tanulmányait.
           Egyetemi évei során minden szünidejét a szekszárdi kórházban, főleg annak sebészeti osztályán töltötte. A háborús évek során elmaradt elektív műtétek¹ miatt nagy volt a sebészettel szemben támasztott igény, ugyanakkor kevés volt az orvos, ezért már orvostanhallgatóként eredményesen végzett mandula-, féregnyúlvány-, sőt epehólyag-eltávolításos műtéteket. Ennek alapján érthető, hogy kezdeti érdeklődése a sebészet fele vitte, ám azt tanácsolták neki, hogy előbb patológiát tanuljon, hogy az így szerzett orvosi és manuális ismeretek birtokában a sebészeten eredményesebb munkát végezhessen.² Egyetemi tanulmányai során ismerte meg dr. Romhányi György tanársegédet, aki a budapesti II. számú Kórbonctani és Rákkutató Intézetben, nemes Balogh Ernő professzor intézetében patológus volt. Ő adta elő a patológiát, az ő szuggesztív személyes hatására kérte Romhányit a III. év végén, hogy diplomája után mellette dolgozhasson. Romhányit azonban a háború után hamarosan politikai okból az egyetemről eltávolították, s munkanélküliként az otthoni mezei munkában volt kénytelen segédkezni. Ugyanakkor a szombathelyi közkórházból sajnálatosan deportált és vissza nem térő dr. Görög Dénes helye megüresedett, az állást meghirdették, s bár egy ideig úgy volt, hogy azt a később professzorrá kinevezett Korpássy Béla dr. tölti be, ám ő az állást mégsem foglalta el, így oda dr. Romhányi Györgyöt hívták és vették fel. Ennek alapján kézenfekvő volt, hogy orvosdoktori diplomája megszerzése után, előzetes tervei alapján 1947 decemberében Solymoss Béla is Szombathelyen jelentkezzen felvételre.

Dr. Romhányi György ov. főorvos és Dr. Solymoss Béla
a Markusovszky kórház könyvtárában

           A Vas vármegye és Szombathely Város, később Markusovszkyról elnevezett közkórházában kezdetben csak díjtalan (fizetés nélküli) állásra volt lehetősége, csupán a laboratórium privát jövedelméből kapott szerény havi díjazást. Romhányi a patológiát és a központi laboratóriumot is vezette. Solymoss dr. a laboratóriumban első napon találkozott a híres Varga István³ gondnok leányával, Varga Zsuzsa orvostanhallgatóval, akit 1951-ben feleségül vett, s akit mindvégig "élete nagy ajándékának" tartott. Egyetlen gyermekük, Zsuzsa 1954-ben született.

A Solymoss házaspár a mikroszkópnál (1951)

           Szombathelyen az országban az elsők között, a hisztológiában hisztokémiai reakciókat alkalmaztak.⁴ Egyik közös boncolásuk során Romhányi említést tett arról, hogy pusztán boncolással a betegségek lefolyása nem minden esetben magyarázható, hiszen a kémiai (funkcionális) eltérések is szerepet játszanak a kórlefolyásban, ezek ismerete nélkül pedig nem nyerhető tiszta kép. Ezen bölcs útmutatás alapján Solymoss dr. az akkor fejlődőben és fellendülésben lévő laboratóriumi munka után is érdeklődést mutatott, ezáltal az ún. anatómiai patológiát (morfológiát) a klinikai patológiával bővítette ki, amely tárgyból 1951-ben sikeres szakvizsgát tett, amely magába foglalta a biokémiai, hematológiai és mikrobiológiai ismereteket. Ajánlása alapján munkatársként hozzájuk csatlakozott dr. Molnár János, aki később a New Yorki Einstein Egyetemen dolgozott, majd Kaliforniában lett professzor. Vele jött felesége is, aki a gyermekgyógyászaton dr. Frank Kálmán főorvossal (később budapesti professzorral), valamint dr. Zeyk Domokos főorvossal dolgozott, és aki később szintén kaliforniai professzor lett. Nagyon szerényen, de akkor már sor kerülhetett műszerek rendelésére. Budapestről Gömöri és Rusznyák professzorok, akik korábban Budapesten Romhányival együtt dolgoztak, sok kísérleti anyagot küldtek Szombathelyre, ezek értékelésébe Romhányi Solymoss doktort is bevonta. A budapesti Kari Könyvtárból, még mielőtt azok a könyvtár polcára kerültek volna, számos lapot is küldtek Romhányinak "gyors" olvasásra, így Solymoss dr. is az ön- és továbbképzés sűrűjében találta magát. Ezen felbuzdulva a közkórház könyvtárának fejlesztése érdekében Solymoss és Molnár János doktorok, bár nem számítottak eredményre, vagy száz, főleg külföldi lapot rendeltek meg. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor a lapok rendre megérkeztek, így hozzáférhetővé vált a legfontosabb külföldi irodalom. Solymoss Béla lett az orvosi könyvtár első orvos tanácsadója. Később a minisztériumi könyvtár ellenőrző csoportjának is tagja lett. Akkor látták, hogy Szombathelyre milyen sok folyóirat jár, de végül nem állították le, mert Szentágothai professzor azt mondta, hogy: "Ne fogjuk be a jól húzó ló száját."
           Szombathely az elsők közt követte azt az országos trendet, hogy a patológia (kórbonctan) és a klinikai laboratórium külön váljanak, és önálló szervezeti egységeket képezzenek. Amikor Romhányi Györgyöt 1951 őszén Entz professzor utódjának a Pécsi Orvostudományi Egyetem patológiai tanszékére kinevezték, Pető Ernő igazgató kérésére Solymoss dr. Szombathelyen maradt, hogy fiatal kora ellenére a Központi Laboratórium irányítását már osztályvezető főorvosként átvegye. Emellett, minthogy 1952-ben patológiából is szakorvosi képesítést szerzett, 1954. március 1-jéig, amíg az osztályt dr. Kádas Lászó át nem vette, megbízott vezetőként még a patológiai osztályt is vezette.
           Solymoss dr. aktívan vett részt a kórház tudományos munkájában. Az általa és Zsámbéky Pál főorvos által szervezett klinikopatológiai konferenciák országos hírűek voltak. Azokon Solymoss dr. javaslatára mindig egy kijelölt opponens szerepelt, ami élét vette a személyes összetűzéseknek, viszont építő, tisztázó vitákat tett lehetővé, a gondosan kiválogatott esetek megvitatásából pedig a betegellátás nyert, mindenki tanulhatott. A fiatal osztályvezető ifjú lendülettel fejlesztette a gyorsan fejlődő klinikai laboratóriumi szakterületet, annak létszámát bővítette, és közben tudományos munkát is végzett. A Köjál pincéjében addig helyet foglaló laboratórium átköltözött a főépületbe, ahol nemcsak méltó helyet, hanem nagyobb munkafelületet is kaphatott. Solymoss új műszereket szerzett be, köztük a Pulfrich, majd UNICAM fotométert. Külföldi közlés nyomán – egyebek mellett – átvette és meghonosította a vese-tubulusok ún. kefeszegélyének kimutatására alkalmas alkáliás foszfatáze módszert, a hippursav-teszttel bevezette a valódi májfunkciós próbákat, továbbá a rákdiagnosztikában és hematológiában jelentős ún. PAS-reakciót. Bevezette a kor által elvárható eljárásokat, így a carbamid nitrogen (CN), a kreatinin, a korszerű vércukor-mérést, a vérben levő ionok meghatározását Zeiss-féle láng-fotóméterrel, az enzimaktivitások mérését, a fehérjéhez kötött jód vizsgálatát, a liquor vizsgálatokat, egyes hormonmeghatározásokat, a papír elektroforézist stb. A húgysavmeghatározás akkor új módszerét csak 1957-ben publikálták Amerikában, de már 1958 januárjában Szombathelyen is elvégezték. Hasonlóképpen az amerikai közlés után néhány hónappal – hazánkban Szombathelyen elsőként – rutin gyakorlattá vált a Reitmann–Frankel-féle transzamináze meghatározás. Ugyanígy az izotóp-diagnosztikát is országosan az elsők között, 1958-ban vezették be, s 1959-ben már izotóp-laboratórium létesült.
           A tudományos munka és a vele kapcsolatos kiterjedt levelezés elengedhetetlenné tette az angol nyelvtudást. Angoltanára a kórházba ment őt tanítani, amit persze megtudott a párttitkár is, aki nyomban kinyomozta, hogy ki tanul angolul, ami akkor gyanús cselekedetnek számított. Az 1956-os forradalomban és szabadságharcban a főorvosi kar kórházigazgatónak választotta. Ezt követően többször járt Ausztriában, hogy az Eszterházy herceg által gyűjtött gyógyszereket és más gyógyászati eszközöket átvegye. Ennek kapcsán a bécsi egyetemen a híres Fellinger professzorral is kapcsolatba került. Kijárta, hogy minden osztály számára utazási alapot biztosítsanak a költségvetésben. A forradalom után a pártbizottság utasítása alapján igazgatói tisztéről leváltották. A politikai okból történő menesztése nem kedvetlenítette el, sőt jobban belevetette magát a tudományos munkába. Kandidátusi minősítése érdekében kutatott, csirkéken érelmeszesedést modellezve, azokat kémiai és szövettani úton vizsgálta, követte. Tudományos téziseinek megvédése után az atherosclerosis (érelmeszesedés) tárgyköréből megszerezte az orvostudományok kandidátusa tudományos fokozatot. Közben mindenben támogatta dr. Bencze Józsefet, az Orvosegészségügyi Szakszervezet megyei elnökét,⁵ aki az akkor megindult szombathelyi tudományos továbbképző előadásokra neves hazai előadókat hívott. Javaslatokat tett a meghívottak személyére, segített e rendezvények megszervezésében, és a közös ebédeken részt véve személyes kapcsolatokra tett szert. Bencze hatására a szakszervezeti munkában is részt vállalt.
           Tudományos fokozatának megszerzése után olvasta Selye János professzor könyvét a stresszről.⁶ Ennek alapján felvette vele a kapcsolatot. Selye professzor, Solymoss dr. eddigi tudományos munkássága alapján neki, sőt feleségének is állást és fizetést felajánlva, munkalehetőséget biztosított intézetében. Az akkorra már "megszelídült" politikai viszonyok közt, ha nem is könnyen, de 1965-ben családjával együtt sikerült kijutnia Montrealba, ahol a Selye-intézetben egy évet töltött. A bilingvális metropoliszban hasznát vehette angol nyelvtudásának, s később elsajátította a francia nyelvet is. Nem csak azért, mert az intézet a francia egyetemhez tartozott, hanem mert Quebec tartomány főként francia nyelvű volt, a quebeciek pedig Montrealról büszkén hirdették, hogy Párizs után a legnagyobb francia város. A Selye-intézetben sok új módszerrel, műszerrel ismerkedett meg, kutatómunkát végzett, a francia egyetemen előadásokat tartott, de alkalma volt világhírű kutatókkal is találkozni, tudományos üléseken és vitákon részt venni, sőt Selye professzor otthonában is gyakran vendég volt, ahol prominens tudósokkal ismerkedhetett meg.

Dr. Solymoss Béla és felesége, Dr. Varga Zsuzsa Selye professzort hallgatják (1966)

           Az eredményes kanadai tanulmányút után hazatért Szombathelyre. Kanadai útjukkal kapcsolatban a Vas Népében Szanati Anna tollából érdekes interjú jelent meg Solymoss doktorral, aki méltatta Selye professzor kutatási eredményeit. Saját kutatásaikról is beszámolt, de érintette a kanadai viszonyokat, a kultúrát, divatot, a nálunk akkor még ismeretlen pelenkaszervízt, kutyakozmetikát stb. Az Egészségügyi Dolgozó című lapban maga Solymoss dr. számolt be montreali benyomásairól és kutatásairól. Ebben ismét Selye professzort és nemzetközi stábját méltatta, akinek úgymond "kivételes szellemi adottságaival csak munkabírása és szervezőkészsége vetekszik." Hangsúlyozta a műhely- és csoportmunka, az összedolgozás előnyeit. Minden téma nyitott volt, az egyes kutatóknak a munka haladásáról hetente kellett nyilvánosan beszámolni, s ebben a professzor sem volt kivétel. Végül az Ország-Világ című lap is foglalkozott a Solymoss családdal, képekkel illusztrált színes leírásban számolt be a Selye-intézetben folyó kutatásokról s benne Solymossék szerepéről. Az út egyik eredménye volt, hogy Selye János professzor 1968-ban, magyarországi látogatása során Szombathelyen is tartott előadást. Emlékkönyvünkbe a következőket írta: "A szombathelyi előadásomra mindig örömmel fogok emlékezni."
           Ám a "szabad Kanada" és az engedmények ellenére is "gúzsba kötött Magyarország" közti különbség mellett a külföldi és hazai kutatási lehetőségek nagy különbsége is nyomasztó kontrasztként tűnt fel a házaspár előtt. Ezt csak fokozta, hogy a politika érezhetően bizalmatlanná vált velük szemben. Egy alkalommal pl. a Hadnagy utca 20. sz. alatti családi házukba szerelők állítottak be azzal, hogy rossz a telefon, meg kell javítani. A valóságban lehallgató érzékelőket építettek a telefonba, amit a telefonbeszélgetések megkezdésekor hallható kattanás árult el. Solymoss dr. úgy érezte, hogy többre lenne képes, mint amennyit a hazai körülmények nyújtanak, s ezzel hazájának is dicsőséget szerezhetne. Egy tátrai kirándulásuk alkalmával egy lapot küldött Selye professzornak, aki jelezte, hogy hajlandó számára asszisztens professzori állást adni. Második útjuk engedélyezésében többek között Szabó Zoltán egészségügyi miniszter is közrejátszott, ennek köszönhetően újra Montrealba repültek.

Montreal General Hospital, Dr. Varga Zsuzsa és részben Solymoss Zsuzsa anyaintézete, az angol egyetem oktatókórháza (1966)

           Második montreali kutatásai olyan eredményesnek bizonyultak, hogy két évvel munkába lépése után, 1970-ben – első Selye-munkatársként – associate (társ-) professzornak nevezték ki, ami már végleges egyetemi állásnak számított. Selye, de Solymoss is, mindig segítette a magyar kutatókat.⁷ Amikor második kanadai útjuk engedélye lejárt, hazaindultak, de Franciaországból a német határra érve kétszer is visszafordultak. Hosszas lelkitusa és alapos megfontolás után úgy döntöttek, hogy visszamennek Párizsba, ahonnét újra Montrealba repültek. Döntésükben a fő szerepet nem az előnyösebb anyagi feltételek jelentették, hanem az, hogy hazánkban a kutatási lehetőségek sokkal mostohábbak voltak, továbbá Szombathelyen hiányoztak volna az egyetemi oktatás sikerélményei is. Ha valaki úgy érzi, hogy többre képes, mint amit a hazai viszonyok adni tudnak, az komoly dilemma elé állítja önmagát, ám érthető, hogy legtöbben amellett döntenek, ahol többet és jobbat képesek produkálni. Ugyanakkor fájt öreg szüleiket elhagyni, amiről akkor még nem tudták, hogy örökké való elválást jelent. Mert az akkori törvény értelmében 1972-ben "példás és elrettentő ítéletként" megtorlásul teljes vagyonelkobzásban részesítették őket, elvesztették családi házukat, vele szinte minden személyes tárgyukat, sőt még börtönbüntetést is kiszabtak rájuk. Azóta sem tudták ezt az esztelen és hazaellenes rendelkezést feldolgozni, amivel lényegében országunk legjobbjait zárta ki hazájukból a diktatúra. Solymoss akkor írt is levelet a bíróságnak, s megjövendölte, hogy eljön az idő, amikor mindezekért szégyenkezni fognak. A történelem őt igazolta.
           A Lakner László által szerkesztett Emlékkönyvbe "Üzenet a távolból" című, nemrég megjelent írásában Solymoss Béla felteszi a kérdést, hogy miért is hagyta el a kórházat és Magyarországot akkor, amikor a politikai légkör nálunk sokkal kedvezőbb volt, mint másutt az országban.⁸ A folyóiratok "kirakatként" betekintést adtak, hogy milyen lehetőségük van a kinti kutatóknak. Úgy érezte, hogy több van benne, mint amit idehaza nyújtani tud. A hazai bezártság csak fokozta benne a kutatás utáni vágyat, amit a hazai szerényebb anyagi helyzet nem tett lehetővé. Mint írja, bár sajnálta Szombathelyt, de így kellett cselekednie. S valóban, ezáltal hazájának is többet tudott nyújtani, hiszen Solymoss doktor tudományos eredményeit ma is részben a magunkénak érezhetjük.
           Selye nagy hangsúlyt helyezett a Magyarországgal kialakított jó kapcsolatokra, ezért a már disszidensnek számító Solymoss Béla állását átvitette a Patológiai Intézetbe, ahol intenzíven kezdett az orvostanhallgatók oktatásával is foglalkozni. Főleg a véralvadási zavarokat, az atherosclerosist (érelmeszesedést) és a cardiovascularis (szív-érrendszeri) patológiát oktatta, vagyis mindazokat, amikben kutatómunkát is végzett. A patológia igazgatója, Gaetan Jasmin és az akkori dékán, Pierre Bois ugyancsak Selye-tanítványok voltak, és munkáját támogatták. Közben – 1973-ban és 1974-ben – sikerrel tette le a kanadai és USA-szakvizsgákat.
           Munkája tetszett ugyan, de hiányoztak a betegek, ezért 1975-ben a világhírű montreali szívkórházba (Montreal Heart Institut) pályázott, ahol a laboratórium igazgatója lett. Kutatásait és oktatási tevékenységét 25 évig ott folytatta. Az egyetemi hallgatóknak a laboratóriumi vizsgálatok helyes megválasztásáról szervezett kurzust, amire annak gyakorlati volta miatt, érthetően sokan jelentkeztek. Emellett a véralvadást, a cardiovascularis patológiát is tanította. Oktatásában utánozni próbálta Romhányi "mester" módszereit. "Teljes" professzornak 1978-ban nevezték ki. A hallgatók szerették, tisztelték, egyik hallgatója a montreali egyetemek közül a legjobb PhD-tézis alapján díjat nyert. Voltak hallgatók, akiket a kutatásba is be lehetett vonni. Így pl. Michel Marcil genetikai elváltozásokat mutatott ki azokon a quebeci franciákon, akiknek HDL-choleszterin szintje alacsony volt. Később ő lett a genetikai laboratórium vezetője.
           Az egyetemről 1996-ban, a szívkórházból 2000-ben, vagyis 72, illetve 76 éves korában ment nyugdíjba, ám ez nem jelentette a kutatás abbahagyását, amitől a vérbeli kutató nem tudott elszakadni. Jelenleg is dolgozik, számos munkája van folyamatban.
           A tudományos munka és az oktatás mellett természetesen jutott ideje a magánéletre is. Selye és Romhányi professzorokkal kialakított szívélyes szakmai és baráti viszonya életük végéig fennállt. Emellett számos kutató tudóst mondhatott barátjának. Magyarországgal sem szűnt meg a kapcsolata, Szombathelyről István Lajossal haláláig, jómagammal kezdettől a mai napig levelezésben állt (áll), minden karácsonykor beszámolt életéről és tudományos eredményeiről. Ezenkívül őt 1981-ben röviden meg is látogattam. Szoros baráti kapcsolatban volt Jilly Pongrác doktorral, aki a szombathelyi Vérellátóban kezdte pályafutását, majd odakint kórházuk hematológusa volt, végül Washingtonban lett professzor. Feleségével együtt Szombathelyen mindennapos teniszpartnerek voltak. Solymossék a Montrealtól nem messze fekvő Egyesült Államokbeli Vermont államban, a Champlain-tó mellett házat vettek, ahova még ma is szívesen eljárnak pihenni és feltöltekezni. A Jilly házaspár minden évben ellátogatott oda, hogy együtt teniszezzenek, s emlegessék a régi szép időket. Mindaddig, amíg 2003-ban felesége, majd ebben az évben maga Jilly professzor is meg nem haltak. Kapcsolatban volt az ugyancsak a Markusovszky kórházból disszidált Lőrincz István professzorral is, aki Szombathelyen szintén teniszpartnerük volt. Lőrincz dr. pszichológus professzor volt Svájcban, ma is ott él.

Egy orvos pályáját általában három főbb körülmény befolyásolja: ki volt a mestere, tőle milyen indíttatást kapott; milyen az érdeklődési köre és a szorgalma; végül: milyen körülmények (véletlenek?) alakították a sorsát. Ha mindhárom tényező pozitív irányban hat, s ezek egymással is összhangban vannak, mintegy egymást erősítik, akkor ígéretes jövő elé nézhet, s rendszerint eredményes pályát fut be a fiatal orvos. E tekintetben Solymoss Bélának szerencséje volt, mert medikus évei összehozták Romhányi "mesterrel", aki ösztönzően hatott a tehetséges, szorgalmas fiatal doktor ambíciójára, szorgalmára, érdeklődési körére, sorsa pedig Kanada felé terelte, ahol tudományos kutatómunkájának gyümölcse is beérett.
           Fiatal orvos volt, amikor olvasta a Trueta által akkoriban leírt ún. vesekéreg-ischemia (vesekéreg-vértelenség) kórképét, annak keletkezési mechanizmusát. Hamarosan Szombathelyen egy fiatal terhes asszony EPG gestosist (terhességben fellépő, vizenyővel, magas vérnyomással és fehérjevizeléssel járó életveszélyes tünetegyüttes) kapott, és veseelégtelenségben meg is halt. A boncolás és szövettani vizsgálat, vesekéreg-ischemia következtében bekövetkező necrosist (elhalást) állapított meg a vesében. Solymoss dr. az akkor irodalmi ritkaságnak számító esetfeldolgozást hazánkban elsőként mind az Orvosi Hetilapban, mind pedig a nagyon előkelő Lancet⁹ nevű angol szaklapban közölte, mégpedig olyan sikeresen, hogy utóbbi lap szerkesztője levélben kereste fel, és felajánlotta, hogy Angliában dolgozhat. Ez persze a Rákosi-korszakban legfeljebb vágyálom lehetett, de hatalmas erkölcsi sikernek számított.
           Szombathelyi kutatásaiból a klinikai laboratóriumi diagnosztika tárgyköréből magyar, német és angol nyelven számos közleménye jelent meg, egyedüli szerzőként és klinikusokkal (leginkább dr. Vásárhelyi Béla belgyógyász osztályvezető főorvos, egyetemi magántanárral) közösen, és 1961-ben a "Hyperlipidaemia és az atherosclerosis" című értekezésével elnyerte az orvostudományok kandidátusa tudományos fokozatot.
           A Selye professzorral felvett – már említett – kapcsolata alapján egy esztendeig a francia egyetemhez tartozó, Selye János által vezetett Kísérletes Orvostudományi Intézetben továbbképzésben és tapasztalatcserében részesült, valamint kutatómunkát végzett. Munkájából hat közlemény született, amelyek közül többnek Selye professzor is társszerzője volt. Munkáik Kanadában, az USA-ban, Angliában és Németországban jelentek meg.
           Második (végleges) montreali munkája során a Selye-intézetben nyomban hozzálátott, hogy ott biokémiai és hematológiai laboratóriumot szervezzen, ezáltal követhesse a Selye által produkált kísérleti elváltozásokat. Selye akkor az ún. trombo-hemorrhagiás szindrómával¹⁰ foglalkozott, amiben a véralvadási faktorokat mérte, s kimutatta, hogy az elváltozások azonosak az ún. intravascularis coagulopathiával.¹¹ Selye kísérletes fokális (gócos) szívizom-elhalásokat állított elő, amikben Solymoss vizsgálatai szerint hypokaliémiás PH-zavarok játszottak szerepet. Adataikat felesége, dr. Varga Zsuzsa EKG-val folytatott tanulmányai egészítették ki. Selye több gyógyszer és kémiai szer károsító hatását spironolaktonnal ki tudta védeni, amiről Solymoss bebizonyította, hogy a spironolakton a májban azoknak az enzimeknek a termelését növeli, amelyek idegen molekulák lebontását és kiürítését fokozzák, ezáltal a károsító anyagok gyorsabb csökkenését idézik elő.
           A montreali szívkórházban folytatta kutatásait. A cardiovascularis rendszert károsító vagy védő molekuláknak nemcsak a lipid-, hanem fehérje-szintjét (apolipoprotein A1 és B) is mérte. Ez utóbbiak sokszor jobban jelzik a szív- és érrendszerre kifejtett hatást, mint a lipid elemek. Ezek mérésével az élvonalba küzdötte magát. A szívizom-károsodást jelző CK-MB izoenzim és troponin méréseknek kanadai bevezetésében az elsők között volt. Szorosan együttműködött Lucien Campeau és Martial Bourassa világhírű kardiológusokkal.
           A 90-es években került előtérbe a világviszonylatban is népbetegségnek tekinthető, elhízással járó ún. metabolikus szindróma¹². Solymos dr. ennek szerepét vizsgálta insulin-rezisztenciában, atherosclerosisban. Később, 1991-ben 1080 coronaria (szív-koszorúér) keringési zavarban szenvedő betegen vizsgálta a metabolikus szindrómát, az angiográfiás (koszorúérfestéses) leleteket, s mérte a biokémiai elváltozásokat. Számos beteg szenvedett kóros hasi elhízáshoz társuló, s abból, mint veszélyeztető (rizikó) faktorból eredő szívpanaszok miatt. A hypertriglycerinaemia, az alacsony HDL-choleszterinszinttel járó dyslipidaemia és a magas LDL-choleszterin, veszélyeztető faktornak bizonyultak.
           Nyugdíjas évei sem teltek tétlenséggel, tovább kutatott. Többek közt 2004-ben adatokat gyűjtött a már említett betegek cardiovascularis sorsáról, a különböző szövődményekről és a halálozási adatokról. Ebből a témakörből a legrangosabb nemzetközi lapokban több közleménye jelent meg, de több munka még napjainkban sincs lezárva, ezek közlése még a jövőben várható. Semmi szín alatt sem beszélhetünk befejezett kutatói életútról. Ez ideig Magyarországról 44, Montrealból 158 tudományos közleménye jelent meg.

Solymoss professzor az Emlékkönyvbe írt, már említett cikkében úgy nyilatkozik, hogy élete legnagyobb ajándékát, feleségét is Romhányi mesternek köszönheti, mert laboratóriumában ismerte meg a karácsonyi szünetében ott dolgozó Varga Zsuzsa orvostanhallgatót. Vele még orvostanhallgató korában esküdtek meg, amit egy életre szóló harmonikus házasság követett. Zsuzsa asszony dr. Vásárhelyi Béla egyetemi magántanár osztályán belgyógyász lett. Idehaza is kiváló képzettségről tett tanúbizonyságot, első közleményei is Szombathelyről jelentek meg. Első montreali kint-tartózkodásuk során Varga adjunktusnő is bekapcsolódott a kutatómunkába. Segítője illetve kutatótársa volt férjének. Mint diabetes (cukorbetegség) szakértő – amint már említettem –, később is részt vett férje metabolikus szindróma kutatásában. Férjével közös dolgozatokat írt. Ám miközben állandóan képezte magát, főként gyógyított. Diplomája honosítása után endokrinológiából tökéletesítette magát, majd Montrealban az angol egyetem oktatókórházában (Montreal General Hospital) lett professzor. Amiként már Szombathelyen is, rajongásig szerették (szeretik) betegei, akiknek nem csak orvosuk, hanem anyai kezelőjük volt, és idős korában, a mai napig sem hagyták el őt. Jelenleg nyugdíjas, de ő sem tétlen, ma sem vált el teljesen a gyógyítómunkától.

A Solymoss házaspár leányukkal, Dr. Solymoss Zsuzsával (kb. 1984)

Apa és leánya (kb. 1984)

Anya és leánya és az unokák: Emília és Andrea (2010. szeptember)

A Jilly és Solymoss házaspár Vermontban (1990)

Dr. Solymoss Zsuzsa édesapja nevében átveszi a Vass József-emlékplakettet Dr. Lakner László elnök-vezérigazgatótól Szombathelyen

           Leányuk, dr. Solymoss Zsuzsa 12 éves korában került először Kanadába. Ott végezte középiskoláit és az orvosegyetemet, majd apja és anyja nyomdokaiba lépve gyógyító-kutató orvos lett. Érdekes, hogy a francia egyetemen hosszú ideig Solymoss professzor, az angol egyetemen pedig leánya oktatta a hematológiát és a véralvadás kérdéskörét. Jelenleg a hematológiai szolgálat vezetője, a St. Mary kórház hematológus professzora, és hematológus a Montreal General Hospitalban. Része volt az anticoagulans (alvadásgátló) clopidogel (Plavix) kutatásában és annak bevezetésében, alkalmazásában. Sajnos, vőlegénye házasságkötésük előtt meghalt, így örökbe fogadott két egyéves kínai kislányt, s azóta hármasban boldog családi életet élnek. Az unokák természetesen a Solymoss házaspárnak is sok örömet okoznak.

Solymoss professzor a már említett kutatómunka mellett naponta eljár a lakásukhoz közeli, Montreal egyik nevezetességét jelentő monumentális Szent József oratóriumba. Ezt a templomot Andre Bessette szerzetes testvér alapította, akinek a nevéhez csodás gyógyulások fűződnek, s akit nemrégen avattak szentté.

A monumentális Szent József-oratórium Montrealban

           Kapcsolata nem szűnt meg az óhazával. Hosszú éveken át honvágya volt, de ezt tompították sikerei és boldog családi élete. A híres hetilapokból (Time, The New Yorker, Ecomonist stb.) folyamatosan követi volt hazájának sorsát. Értesül a politikai viszonyokról s a jelen gazdasági nehézségekről, de az interneten és elektronikus levelezés révén is van kapcsolata az óhazával. Gyakran hallgatja és élvezi a magyar zenét, amelynek hallgatása érzelmileg mindig megindítja. Még a Vas Népe internetes kiadásába is beletekint. Mindent elolvas a kórházról, többek között örömmel értesült az István Lajos Emlékérem alapításáról. Minden hozzám írt karácsonyi levelében rákérdezett a kórházi hírekre, és az idők során sajnos sorra elhaló régi munkatársakra, barátokra, ismerősökre. Utolsó előtti (április 25-én) hozzám írt levelében is a következőket írja: "Szeretettel gondolok ma is Magyarországra és a Markusovszky kórházra, volt munkatársaimra, és kívánok minden jót és sok sikert a magyar népnek és a kórháznak."
           Mindamellett szomorú hazai emlékei is vannak. Kiközösítése, börtönbüntetésre ítélése, házuk elvétele, a hazautazás lehetőségének megtagadása még most is fáj. Mint írja: ha nem tiltották volna meg, hogy saját hazájába látogasson, többször is hazautazott volna, de most már, öregségére, nehezen tűrné a repüléssel járó viszontagságokat. Ma már csak vermonti házába jár, s általában azokra a helyekre, ahova gépkocsival el lehet jutni. Boldog amiatt, hogy egy olyan kitűnő országban élhet, mint Kanada, ahol őt befogadták, lehetőséget kapott képességeinek kibontakoztatására, és ahol eredményes kutatómunkát folytathatott.
           Solymoss professzor egészségi állapota kielégítő. Ugyan 2003-ban prosztatarákot fedeztek fel nála, de az konzervatív kezeléssel azóta is jól egyensúlyban tartható. Paroxizmális pitvarfibrillációja (rohamokban jelentkező pitvarlebegése) néhány éve jelentkezett, de hála a jó kezelésnek, évek óta panaszmentes. Testi és szellemi képességei töretlenek. Hétvégeken örömmel hajtja még Audi 4 automat gépkocsiját, élvezi családja: leánya és unokái társaságát.

Solymoss professzornak megadatott minden, hogy sikeres életpályát tudhasson maga mögött. Adva volt egy jól megalapozott orvosi hivatás, amit orvos család harmadik nemzedékeként, szinte az anyatejjel szívott magába. Találkozott egy invenciózus, megszállott oktatóval, Romhányi professzorral, akinek sajátos, kreatív gondolkodása a fiatal, ambiciózus orvostanhallgatót megihlette, rabul ejtette, hogy aztán Szombathelyen hozzá kösse élete fonalát, s ugyancsak Szombathelyen megtalálja élete párját, aki kutató tevékenységének segítője, ihletője volt, s végül Selye János professzor, aki élete kanadai szakaszát meghatározta.

Dr. Solymoss Béla 2011 tavaszán

           Solymoss Béla páratlanul sikeres életpályája nem a véletlen műve. Bár a sikerhez minden adottsága és szorgalma megvolt, szerencsésen választotta szakmai érdeklődését. A klinikai laboratóriumi szakágazat akkor volt fejlődőben. Addig főleg az egyes osztályok ún. kislaboratóriumaiban történtek a legalapvetőbb (rutin) klinikai laboratóriumi vizsgálatok, amit maguk a gyógyító orvosok végeztek. Ám a fokozódó klinikai igények, a kémiai analitika fejlődése, továbbá az új metodikák és műszerek biztosította fellendülés óhatatlanul magával hozta a szak önállósodását. Solymoss dr. felismerte az ebben rejlő fantáziát, s kutató tevékenysége során jól alkalmazta. Ha eredeti elképzelése szerint sebész lett volna, ott is biztosan produkált volna eredményeket, ám feltehetően nem annyit, mint patológiai és laboratóriumi előképzettsége birtokában Szombathelyen, majd Montrealban. Az élethez szerencse is kell, de a szerencse csak az arra érdemeseknek kínálja magát. Solymoss professzor gondolkodásában élete végéig sem szakadt el Romhányitól, de Selye is meghatározó mesternek bizonyult, aki szinte mindennap, még az ünnepnapokon is – napi 12 órás – kutatómunkát végzett. Hozzá hasonlóan Solymoss professzornak is munkája volt a hobbija, s ez a szerencsés és ritka találkozás volt eredményeinek egyik titka. És persze tehetsége, szorgalma, ami minden sikeres munka egyik elengedhetetlen feltétele. Solymoss dr. rokonszenves egyénisége, békés természete, kitűnő modora révén mindenütt barátokat szerzett magának. Munkatársai, beosztottai szerették, becsülték őt, s példaképnek tartották. A napi politikától mindig távol tartotta magát, pártba nem lépett, de a materialista marxizmust – bár ismerte – nem tudta elfogadni. Mindamellett olyan értelmiségi volt, aki ha hívták, elvei feladása nélkül, hazája érdekében szívesen vállalt munkát. Munkatársai, tudóstársai részéről számos tengerentúli elismerésben részesült. Hazai érdemei elismeréseként 2000-ben a Magyar Laboratóriumi és Diagnosztikus Társaság tiszteletbeli tagjává választotta, a Markusovszky kórház pedig Vass József-emlékplakettal tüntette ki, amelyet 2004-ben leánya, dr. Solymoss Zsuzsa vett át. Mi Vas megyeiek és a Markusovszky kórház joggal tekinthetjük saját tudósunknak, aki munkájával gyarapította hírnevünket, hiszen pályája elindulásakor nálunk állt rá arra az irányra, ami a siker felé vitte, itt szerezte tudományos fokozatát is. Legyen ez a megemlékezés Vas megye közönsége, a Markusovszky kórház és a Vasi Szemle olvasóinak is késői, de remélhetőleg nem elkésett elismerése, a hála és köszönet kifejezése Solymoss professzor 87. születésnapja alkalmából.
           Az erkölcsi rehabilitáció megköveteli, hogy ezúttal hangot adjunk annak is, hogy elismerjük: Solymoss dr. és felesége 1968-ban helyesen jártak el, amikor lelkiismeretükre hallgatva, munkájuk kiteljesítése érdekében, az előnyösebb kutatási lehetőségeket választották. Döntésük helyességét életútjukkal és eredményeikkel is bizonyították. Csak sajnálni tudjuk, hogy a rövidlátó és ideológiailag elvakult, szűk látókörű politika következtében ez egyúttal eredeti hazájukkal való kenyértörést eredményezett. Bár hivatalos "kiközösítésük" ellenére az egyetemes orvostudomány részeként életművük nem veszett el, sőt dicsőséget jelent hazánk számára is, talán lehetünk annyira önző lokálpatrióták, hogy megállapítsuk, hogy ugyanakkor a Solymoss család három kiváló professzor tagjának távozását a Markusovszky kórház máig ható nagy veszteségként éli meg.