Az urbanizálódó Szombathely fejlődését nagymértékben elősegítő polgárcsaládok egyike a Brenner nevet viselte. A családban volt téglagyár-alapító, katonatiszt, jogtudós, több építész és sajnos vértanú is. A Brenner nevet Szombathelyen ma a Brenner Tóbiás polgármesterre emlékeztető körút hirdeti, de az idősebb szombathelyiek ajkán ezenkívül a Brenner-park neve is él. Ott áll a víztorony és az a ház, melyben a huszadik század közepén az immár sokadikként a Brenner János nevet viselő építész is élt. Ő tervezte a Faludi gimnáziumot, amely ma a Nyugat-magyarországi Egyetem egyik fakultásának otthona, és a szalézi rendházat templomával. Mindkettő a két világháború közti magyar építészet kiváló alkotása. A templom alagsorában létesült a család sírboltja is. Brenner János építész felesége Pohl Marietta volt, a házaspárnak már egy kis leánya cseperedett, amikor 1927. március 20-án ikerfiai születtek, János és Vilmos. Az apai és a családi hagyományokat követve mindketten építészek lettek. Mindketten a Budapesti Műegyetemen szerezték oklevelüket. A család gyökerei átnyúltak a határon, mindenki kétnyelvű volt. Magyarul és németül egyaránt anyanyelvi szinten beszéltek és írtak. Az ikrek közül János már 1997-ben elhalálozott, Vilmos ez év május 23-án távozott az élők sorából.
Ennek a nagyérdemű Brenner családnak a történetét
Brenner János, élete utolsó írásában (második része már poszthumusz
jelent meg) már feldolgozta e folyóirat oldalain. Nekem
ez amúgy sem lehetne tisztem. De úgy érzem, meg kell
emlékeznem a most elhunyt Vilmosról, akivel az 1940-es évek végén a Műegyetemen ismerkedtem
meg, és egy életen át barátom maradt. 1950-ben egyszerre vehettük át építészmérnöki
oklevelünket, ugyanabban az évben egyszerre álltunk munkába. Ő a Vas Megyei
Állami Építőipari Vállalatnál lett építésvezető, én Sopronban. Közel voltunk akkor is egymáshoz.
Közel egyidejűleg nősültünk meg, ő a szombathelyi Bartha Máriát vette feleségül,
mindvégig boldog házasságukból négy gyermek született. Gyermekeink is hasonló korúak. 1956 végén a magyar sors elválasztott minket. Közel négy évtizedre. De ezt követően rögtön
folytathattuk – immár unokákkal és dédunokákkal terebélyesedett családjainkkal – a régi
kapcsolat ápolását, mintha az nem is szakadt volna meg egy napra sem.
De nemcsak a barátságunk miatt vállalkoztam arra, hogy a Vasi Szemlében megemlékezzem
Brenner Viliről – most már így is kell őt neveznem –, inkább az a meggyőződés
vezetett erre, hogy ébren tartsam emlékét abban a városban, abban a megyében és kultúrközegben,
amelyben született és nevelkedett, és melyhez akkor is ragaszkodott, amikor
látszólag hazát cserélt. Abban a folyóiratban szeretnék rá emlékezni, melynek hasábjain korábban
többször is kimutatta szellemiségét. Ez az írásom ezért csak egy kis adalékot kíván
szolgáltatni a Brenner család történetéhez, és röviden hírül kívánja adni, hogy jó barátomban
– így csak kevés embert lehet tiszta szívvel nevezni – mi ragadott meg engem újból és
újra minden találkozásunk alkalmával.
Brenner Vilmosnak hihetetlen sokrétű volt az érdeklődése, szinte polihisztornak
mondhatnám. Olvasottságát, műveltségét hátrahagyott könyvei, saját írásai egyaránt tanúsítják.
Az építészetnek elsőrendű szakembere volt. Több éves építés-kivitelezési gyakorlatát
az 1956 karácsonykor történt határátlépést követően évekig Grazban folytatta. Alapos építészeti
ismeretei tették képessé a szakiskolai tanári állásra, melyet végül is nyugdíjazásáig
betöltött. Tervezett épületeket is, hites szakértői jogosítást is nyert, nyáron akvarell-táborokat
szervezett az építészek részére, mert még a számítógépes rajz idejében is szükséges és
hasznos a szabadkézi rajz elsajátítása az építészeknek. Érdeklődésének és ismereteinek jéghegy-csúcsait az építészeti és képzőművészeti írásai jelentik, melyek a falfestményektől a
mozaikpadlókig, az épületektől a történeti mesterek működésének elemzéséig sok gondolatébresztő
érdekességet fejtegettek. De írt a vasi–stájeri határvidéket lakó hiencek etnográfiájáról
is. Eddig közzé nem tett esszéi között megragadó A sárga ház című emlékezése a
szombathelyi Brenner parkban állott épületről, hasonlóan az is, mely a második világháború
végnapjait meséli el. Az 1956-os menekülés okairól és a drámai körülmények között, feleséggel
és két kis gyermekkel hóban-fagyban nehezen sikerült határátlépésről szóló beszámoló
ma már kortörténeti értékű. Munkáiban szépírói képességek csillognak, aminek fényes
bizonyítéka, hogy 1984-ben a vadász-élményeiről megjelent könyvét Németországban a Deutscher
Jagdschutzverband kultúrdíjával tüntették ki.
Írásaiban – a közzétettekben és azokban is, melyek még csak a családban és a baráti
körben forognak – mintegy vezérfonalként húzódik a tágabban értelmezett pannon terület kultúrájának
összetartozása. A mai országhatárokat átlépő maradandó történelmi örökség. Brenner
Vilmos életvitele is ezt tanúsítja. Ravatalánál a család régi barátja, Széki András ezt ékesen
fejtette ki azzal a gondolattal, hogy amikor 1956-ban az egész világ kitárult előtte, ő
megállt Grazban. Megmaradt Pannónia bűvkörében. Amikor már megtehette, kis házat s kertet
vásárolt az egykori Vas megyében, Zsámándon (Reinersdorf, Burgenland), és azt művelte.
2010-ben gyémántdiplomát kaptunk Budapesten. Nagy szomorúságunkra már nem
tudta vállalni az utazást, hogy az életmű dicséretét személyesen átvegye. Röviddel halála előtt
viszont nagy örömmel közölte velem, hogy unokája született, és azt szülei Márton névre keresztelik.
Nem kell külön magyaráznom a Brenner Márton névnek Szombathelyhez kötődését.
A keresztelés abban a szép, a Vas megyei tájba illeszkedő kápolnában történt Radafalva
határában (Rudersdorf, Burgenland), melyet évekkel korábban Brenner Vilmos maga tervezett.
Grazban szállt sírba május 27-én. Lelke az égből is bizonyára Pannóniára tekint,
Szent Márton városára.