A DUNÁNTÚL ÉS A SZATMÁRI BÉKE

                                                                                                                                                     Magyarország szövetkezett rendjei és a Habsburg-udvar tárgyalófelei 1711. április 30-án aláírták a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári békét. Ennek idestova 300 éve. A felkelés kitörésének 300. évfordulóján, 2003-ban megtartott sárospataki konferencián Bezerédy Imre elárultatásának különös történetével hozakodtunk elő.¹ Benne az egész Dunántúl sorsával. Most azért kell újra emlékeztetni reá, mert a szatmári békepontok egyik létrehozója br. Károlyi Sándor volt. Az a Károlyi, aki 1704 januárja és 1705 februárja között három hadjáratot is vezetett azért, hogy a Dunántúlt Rákóczi hűségére térítse, s akit Bezerédy mindig visszavárt. Tartósan egyszer sem sikerült megtartania ezt az országrészt. Vigasztalta is gróf Eszterházy Antal, hogy a Dunántúl a Felvidékhez képest "fatalis terra szokott lenni [...], megvigasztalódik kegyelmed: mivel efféle esetek történése nem kegyelmeden kezdődött először, és nem is kegyelmeden végződik".²
           A szatmári békeokmányt ugyanakkor a császár nevében az a gr. Pálffy János császári tábornok készítette elő, aki az 1707 decemberében kelt, hírhedt Bezerédy-pontok megszerkesztésének is értelmi szerzője volt.³ A Bécsben összeállított megegyezés arra volt hivatott, hogy furfangos módon az akkori dunántúli főparancsnok, gr. Eszterházy Antal kezére játszva bizonyítsa Bezerédy bűnösségét. Ha Pálffy ezt az egész eljárást a kuruc hadvezetés megtévesztésére eszelte ki, azt kell mondanunk, hogy sikerült. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy nem lehetett véletlen, hogy Rákóczi Ferenc 1710 végén Károlyi Sándor generálist nevezte ki a kuruc hadak főparancsnokává, 1710 szeptemberében ugyanis Pálffy János lett a magyarországi császári csapatoké.
           Mi most arra teszünk kísérletet, hogy megnézzük a szatmári béke két főszereplőjén keresztül, hogy milyen dunántúli áthallások rejlenek a szatmári békeokmányban. Kapott-e Károlyi Sándor már korábban is politikai szerepet a hadakozás mellett? Egyáltalán milyen volt a viszonya a Dunántúlhoz ennek az ízig-vérig tiszántúli főúrnak? Hogy lett a másik főszereplő, Pálffy János gróf a császáriak legstabilabb vezéregyénisége? Végül miként futottak össze e két pálya párhuzamosai?
           Tény, hogy minden leegyszerűsítés fájdalmasan torzít. Mégis egyet kell értenünk az alábbi rövid összefoglaló lényegével. Igaznak véljük ugyanis, hogy a küzdelem egész ideje alatt a Dunántúl és Erdély sorsán múlt az ország katonai egyensúlya.⁴ Ezért a szembenálló felek hol ide, hol oda vezették a hadjáratokat, hogy több-kevesebb ideig ellenőrzésük alatt tartsák azokat. Volt egyetlen esztendő, az 1707-edik, amikor mindkét országrész a kurucok kezén volt. Máskülönben szabályos váltóhatalomban élt mind Dunántúl, mind Erdély. A hadak átvonulását elszenvedő köztes országrészek pusztulása és szenvedése leírhatatlanná vált.⁵ Nincs pusztítóbb, mint az ilyen látszólagos egyensúly, ez a vissza-visszatérő hódoltatási és lélekcserélő kényszer.
           Historiográfiai szempontból szükségképpen leegyszerűsített az a kép, amely a Dunántúl és a Rákóczi-szabadságharc összefüggéseiről szól. Az egyik legkitűnőbb problémafelvető szerző is úgy tartja, hogy a Dunántúlon soha nem sikerült "a tartós kuruc hatalom kiépítése⁶". Az okok persze összetettek. Többek közt a dunántúli nemesség és polgárság csatlakozásának látszólagos volta. Egyrészt a birtokféltés, másrészt a Habsburg-elkötelezettség miatt. Az itteni arisztokrácia, folytatja az érvelés, kölcsönt is a Habsburgoknak adott. Továbbá katonai szerepet vállalt, családi kapcsolatokat ápolt a császári féllel, sőt az uralkodó védelme alá húzódott, ha kellett. A jobbágyság sem lelkesedett, hiszen Dunántúlnak nem kellett annyi katonát eltartani. Azonkívül volt itt mit félteni a török után beköszöntött viszonylagos nyugalom okán is. A kuruc háborúk miatt mindennapos lett a zsákmányszerzés. A félelmetes rác támadásokat pedig főleg a Dél-Dunántúl félte. A tét azonban nagy volt: a Rákóczi ügye melletti "országegyesítés", így Dunántúl megnyerése.
           Nyugat-Dunántúlra ez fokozottan igaz lehetett. Herceg Eszterházy Pál nádor vagy Nádasdy Ferenc gróf, a kivégzett országbíró fia aulikussága közismert volt. Eszterházy nádor egyike volt a török háborúk legnagyobb birtokszerzőinek, mely tényre már egy 1704. évi birtokjegyzéke is figyelmeztetett.⁷ Az Eszterházyak grófi ágát képviselő Eszterházy Antal vagy Eszterházy Dániel kuruc szerepvállalása ugyanakkor sokban árnyalja az összképet.⁸ A Batthyány-család ekkortájt legtekintélyesebb tagja, gróf Batthyány Ádám, országbíró és horvát bán, Vas vármegye főispánja, az ifjú Rákóczi barátja a szabadságharc kitörésének évében halt meg.⁹ Országbírói hivatalában gróf Erdődy György 1704 januárjában követte.¹⁰ Az ő első felesége, Rákóczi Erzsébet révén a meghagyott Rákóczi-vagyon örököse lett. A horvát bán székében ugyanakkor gróf Pálffy János követte Batthyányt még ugyanebben az évben. Ezek a pozíciók tehát tartósan császári ellenőrzés alatt maradtak.
           Nem könnyű megítélni a dunántúli vármegyék és köznemesség magatartását sem. Amikor 1705 szeptemberében megnyílt a szécsényi országgyűlés, javában folytak a Dunántúlra való visszatérés előkészületei, de ekkor főleg köznemesi hadvezetés alatt.¹¹ Béri Balogh Ádám, Bezerédy Imre, Bottka Ádám, Goda György, Hellepront János, Kisfaludi György, Kisfaludi László, Somogyi Ádám, Szarka Zsigmond, Szekeres István, Szentgyörgyi Horvát Zsigmond, Török István nevét emlegették leginkább a kuruc hadvezetés orderei és hadellátási felhatalmazásai. Károlyi, aki 1705 őszén már tiszántúli vezénylő tábornok volt, kiadta a Dunántúlra visszatérő Bezerédynek, hogy egyesüljön Baloghgal és Szekeressel, továbbá, hangzik az utasítás: "nevem alatt való pátenseimet [...] in universum mundum bocsássa el".¹² Tudnivaló, hogy a szécsényi országgyűlés formálta meg az új magyar, dualista államot, a konföderációt. Károlyi imént idézett levele is utalt arra, hogy a Dunántúl ekkor még nem állt kuruc fennhatóság alatt. Ezek a vármegyék 1705 decemberében a Ruszton megtartott gyűlésen, továbbá Bercsényi nagyszombati táborában csatlakoztak a konföderációhoz. ¹³ Vas vármegye is 1705 karácsonyán nyilatkozott, akkor, amikor Bottyán Sopron ostromához fogott.¹⁴ A konföderáció 10. tc. definiálta a hazaárulás és hűtlenség fogalmát is, a csatlakozással járó eskü ettől kezdve erős kötelezettséget rótt a dunántúli megyékre és a hadviselőkre is.
           Az a dunántúli, hadakozó köznemesség tehát, amely a szécsényi országgyűlés megnyitásának napján a nyugati országrész újbóli meghódítására kapott parancsot, még Dunántúlt vezénylő tábornok nélkül kezdett a feladathoz. Nem árt hangsúlyozni, hogy a szakirodalom alig foglalkozik azzal, hogy Károlyi ekkor negyedik visszatérésében gondolkodott. A dunántúli köznemességet 1705 szeptemberében ugyanis ő készítette fel a visszafoglalásra.¹⁵ Károlyi azonban soha nem tért vissza a Dunántúlra, amelynek vezetését a fejedelem 1704 novemberében Bottyán Jánosra, 1707 végén pedig Andrássy Pál rövid vezénylése után gróf Eszterházy Antalra ruházta.
           A dunántúli köznemesség szerepe ennélfogva jelentősen felértékelődött. Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy az alvezérek viselkedése a Dunántúlra vezényelt főparancsnokoktól is függött. Azoktól, akik közt hasonló érdekellentétek dúltak. Károlyi, de Bercsényi Miklós is tisztában volt azzal, hogy a köznemesi alárendeltjeik között sok volt a feszültség: "Balogh Ádám Uramat ide küldje hozzám – írta a konfliktusokról hírt vevő Bercsényi gróf Bottyán Jánosnak 1705. október 19-én – mert látom Bezerédivel meg nem férnek túl (ti. a Dunántúlon – a szerző)".¹⁶ Pedig Balogh és Bezerédy unokatestvérek voltak, 1706 novemberében azonban példaszerű volt az együttműködésük.¹⁷
           A konfliktusok csak egyre szaporodtak, s idővel tartósak maradtak. Bercsényi 1707 novemberében akkor figyelmeztette a fejedelmet erre, amikor a köznemesi Bottyán János generálistól elvette a Dunántúl vezénylését, és az arisztokrata Eszterházy Antal grófra bízta: "Úgy – írta Bercsényi –, de ki lesz Antal úrnak ad manus? Elég lesz Bezerédi, Balogh Ádám, Somogyi Ádám, osztán Ferkó, Jankó s Handzli!".¹⁸ Bercsényi levelének hangneme eléggé lesújtó a dunántúli köznemesség, a hadakozásban részt vevő magyar, horvát és német ajkú közlegényeket, de az Eszterházy Antalra vonatkozó bizalmat illetően is. A feszültségek igen nagy része a korabeli társadalom és hadszervezet strukturális bajaiból származott, amelyeket a személyi, jellembeli ellentétek ilyen vagy olyan okból csak felerősítettek. Ezzel a problémával a köznemesi Bottyán János sem tudott megküzdeni: "Vak Bottyán éppoly heves politikai küzdelmet vívott az Eszterházyakkal, Andrássyakkal, de Károlyival is, mint Balogh Ádám Bezerédyvel, Szekeressel és másokkal".¹⁹ Egy ponton ki kell igazítani ezt a minősítést, hiszen ezek nem annyira politikai, hanem vegytiszta érdekküzdelmek voltak. A hadviselők nagy részét a Dunántúlon is az 1704. évi császári amnesztia szabadította fel annak felelőssége alól, hogy elhagyták a császár szolgálatát. A köznemesség kapva kapott azon, hogy hadiszolgálattal lazítson a szervitori kötelékeken.²⁰ Egyben megindult a harc a háború kínálta zsákmányért és vagyonokért. 1705 őszén Károlyi három dunántúli köznemesi kapitány lelkére kötötte, hogy nekik össze kell tartaniuk, kerülni kell a "szegényember nyomorgásit", és büntessék meg, aki nem engedelmeskedik.²¹ Károlyi tudta, miről beszél, hiszen neki sem sikerült megakadályozni a féktelen sarcoltatásokat. Ismerte a mezei vagy irreguláris hadviselés következményeit. A kuruc hadak hadviselése azonban minden rendelkezés és szabályzat ellenére lényegében nem változott meg. Áldozatvállalásaik, sikereik így is megállnak abban a nagy vállalkozásban. Katonailag nagyban hozzájárultak az önálló magyar állam kiépítéséhez. Mindazonáltal elég beletekinteni gróf Eszterházy Antal 1707 karácsonyán kelt beszámolójába, hogy érzékeljük, milyen ellentmondások feszültek a dunántúi vármegyék és a vezérkar között.²²
           Károlyi személyében a szabadságharc kezdetén egy ízig-vérig tiszántúli főúr került tehát a Habsburg örökös tartományokhoz és Horvátországhoz ezer szállal kötődő Dunántúl, pontosabban a dunántúli kuruc hadak élére. Pályája katonai szempontból még ma is viták tárgya. 1704 januárjában Károlyi szerezte meg első ízben a Dunántúlt Rákóczi számára, de Siegbert Heister tábornagy és Pálffy János altábornagy közös akciói elől kénytelen volt kihátrálni.i Szemére vetették, hogy 1704 júniusában az ő késlekedése miatt vesztette el Forgách Simon kuruc tábornagy a koroncói csatát. Rákóczi viszont egyértelműen rámutatott a tábornagy felelősségére.²³ Ráadásul Károlyi ekkor semmiféle ordert nem kapott Bercsényitől a beavatkozásra. Károlyi 1705 elején újra, másodszor is bizalmat kapott a Dunántúl meghódítására. Ám ugyanúgy magára hagyták, mint az első alkalommal. Ráadásul éppen Bercsényi Miklós és Bottyán János távolmaradása miatt. ²⁴ Dunántúl meghódítása, s főleg megtartása így nem volt reális cél. Sem katonai, sem társadalmi szempontból. Nemcsak Károlyi felelősségéről van itt szó, hanem a kuruc hadviselés komoly nehézségeiről. A kuruc hadak első dunántúli hadjáratai mégis sok tanulsággal jártak. Köztük azzal, hogy a Nyugat-Dunántúl és annak legfontosabb városa, Sopron hódoltatása és a Rábaköz nélkül nem tarthatók a dunántúli pozíciók. Károlyi az alvezérek fegyelmezetlenségei, túlkapásai és zsarolásai elől inkább Sopron és Bécs alá húzódott.²⁵ A fejedelem erre a kérdésre csak a nagyszombati csata után tért vissza: "Parancsaim szerint ütközet előtt kellett volna megérkeznie (ti. Károlyinak – a szerző). Késlekedését elfogadható okokkal mentegette, de azért azt hiszem, hogy a valódi ok az az alapelv volt, amelyet tanácsadói adtak neki, tudniillik, hogy sohasem szabad a németekkel szabályos ütközetbe bocsátkozni".²⁶ Rákóczi itt a lényegét fogta meg a korabeli magyar és idegen hadviselés különbségének. Kritikus észrevételét azonban rosszul időzítette, hiszen Károlyi a nagyszombati ütközet idején a Dél-Alföldön
           Ma már alig említik, hogy Károlyi Sándornak 1704 januárjában rövid időre sikerült semlegesíteni a rác kérdést, amikor Sümegen oltalomlevéllel látta el őket. Nem rajta múlott, hogy a Duna–Tisza közéről átkelő kurucok hazafelé menet szétverték a rác követséget. Helyrehozhatatlan hiba volt, amely a rácságot véglegesen Rákóczi ellen fordította.²⁷ Igaz, ebben Bécs rácpolitikája is közrejátszott.²⁸ Ráadásul az is nyilvánvaló lett, hogy a Duna–Tisza köze stratégiai szempontból a Dunántúl megtartásának záloga volt, hiszen a rácság innen és a Dráva-Száva közéről betörve megakadályozhatta a kurucok dunántúli átkelését.²⁹ Erre a legalkalmasabbnak a kömlődi Duna-szakasz bizonyult. Ezt használta Károlyi, Forgách és Bottyán is, de Rákóczi is itt tervezte a dunántúli átkelést.³⁰
           Tudni kell, hogy 1704 elején már szóba került, hogy a kirobbant fegyveres konfliktust békével zárják le. Ekkor Bercsényi Miklós Károlyi Sándort jelölte ki, hogy a kurucok nevében tárgyaljon.³¹ A bécsi udvar békülékenységét az motiválta, hogy Rákóczi hadai 1703 decemberétől többször is az egész történeti Északnyugat-Magyarországot ellenőrizték. Eközben az erdélyi császári haderő keleti irányból nem volt képes komoly beavatkozásra. A felek között Széchényi Pál kalocsai érsek vállalta a mediátor szerepét, mert Eszterházy Pál nádort Rákócziék nem fogadták el.³² Az, hogy Károlyi szerepet kapott e diplomáciai eljárásban, azt igazolja, hogy irányában nagy bizalommal viseltettek, és a tárgyalásra késznek mutatkozott. Ugyanakkor össze akarták kötni azzal is, hogy a Dunántúlra küldjék az országrész meghódítására.

gróf Károlyi Sándor

           1704. január 28–29-én tehát Károlyi Sándor tárta fel Széchényi érsekkel és Bercsényi Miklóssal együtt annak okait, hogy mi vezetett a magyarországi felkeléshez. Erről a lébényszentmiklósi traktáról Széchényi érsek tájékoztatta I. Lipót császárt. A két kuruc vezér és Széchényi Pál egyetértése kellett tehát ahhoz, hogy kialakuljon az a tárgyalási alap, amelyet a császárhoz és Rákóczi Ferenchez is eljuttattak. Károlyit ekkor tehát tudatos megbékélési szándék vezette. Azt is mindig észre vette ugyanakkor, ha parola helyett újra kardhoz kellett nyúlni. Komoly tárgyalási tapasztalatokra tett szert. Neve is ismertté vált. Károlyi felfogása szerint meg kellett védeni a magyarországi rendi érdekeket. A tárgyaló felek álláspontja abban is közeledett, hogy az ügyeket az országgyűlés elé kell vinni, továbbá, hogy mindezt a nemzetközi garanciákkal védjék le.
           Érdekes, hogy a diétát Rákóczi is elutasította, csak éppen ellenkező okokból. Ekkor szilárdult meg Rákóczi és Károlyi között az a felfogásbeli különbség, amelyet a szatmári békekötés során is érzékelni lehetett. Az a tény, hogy 1711 áprilisában Rákóczi titkára, Ráday Pál is Károlyi Sándor mellé állt a politikai rendezés tárgyában, azt igazolja, hogy akkor már nem a fejedelem állt a realitások talaján.³³ Nem kétséges továbbá, hogy Rákóczi magamagát hajszolta bele a szabadságharc ügyének tisztán morális védelmezője szerepébe. Ez a habitusából is következtethető felfogás tette lehetővé, hogy mindenkit árulónak tekintsen, aki másként kereste a kiutat.
           Szekfű Gyula lényegében Rákóczi fejedelem álláspontját osztotta, és lesújtó módon nyilatkozott a szatmári békéről: "Ez utóbbinak [a szatmári békének – a szerző] elfogadása hallgatólagos elismerését jelentette annak is, hogy ők az 1706-i tárgyalások meghiúsításával politikai hibát követtek el – írta Szekfű, majd így folytatta: – és hogy a nemzet erőfeszítése, amelyet azóta öt esztendőn át ők tartottak fenn, hiábavaló vérveszteség, vagyonértékek megsemmisítése volt".³⁴ Nyilván a nagy történész is tudta, hogy a szatmári béke nem jöhetett volna létre a "nemzet erőfeszítése" nélkül. A magyar királyság revíziójának programja valóban nem sikerült. Érthető ugyanakkor az is, hogy a Habsburg-ház trónfosztásáig eljutó Rákóczi minden ennél kevesebb kompromisszumot elégtelennek minősített. 1705 tavaszán pedig az önállóság gondolata készen állt, hiszen az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság ügyét nem sikerült az európai béketárgyalások napirendjére tűzni. Ráday Pál ugyanis el sem juthatott a fejedelem külügyi instrukcióival a tárgyaló felekhez, az önálló államiság viszont egyszerre sürgető közelségbe került.³⁵

Meg kell jegyeznünk, hogy azokkal értünk egyet, akik a dunántúli hadjárat okait arra vezetik vissza, hogy a könnyűlovas kuruc alakulatok alkalmatlanok voltak a stratégiai szempontból fontos felvidéki helyek elfoglalására (Lipótvár, Nyitra, Pozsony). Bercsényi tehát ezért küldte át a Duna innenső oldalára Károlyi csapatait.³⁶ A főcsapás iránya így is a Felvidék maradt, a spanyol örökösödési háborúban résztvevő francia–bajor csapatokkal történő egyesülés jegyében. "Ez az esemény megfosztott még a reményétől is annak, hogy egyesülhessek a bajor választófejedelemmel. Ez a remény volt az egyetlen alapja, hogy belefogtam a háborúba, amelynek nehézségeit előre láttam."³⁷ Csatasorba állt Savoyai Jenő is, aki Pozsonyból organizálta Bécs és az örökös tartományok védelmét.³⁸ Ugyanakkor küldték ki a Dunántúl visszaszerzésére gr. Siegbert Heister tábornagyot, a bécsi Udvari Haditanács alelnökét és gr. Pálffy János altábornagyot is. Körmend, Kőszeg, Sárvár, Szentgotthárd, Szombathely és hátországának, továbbá a Rába–Mura közti részek sorsa e két császári tábornagy, továbbá Rábaköz érdekében a jobbára Pápán és Sümegen hozott kuruc döntések kudarcain vagy sikerein múlott.³⁹ Pozsonyt, Sopront, Győrt a kurucság soha nem tudta bevenni. Höchstädt után Bécs is fellélegezhetett. Ekkor kezdődött a Dunántúl stratégiai leértékelődése.
           Höchstädtnél eldőlt a Dunántúl tényleges szerepe is. Feljebb már emlékeztettünk arra, hogy Károlyi hadait 1704 januárja és 1705 márciusa között háromszor vezényelték a Dunántúlra, és persze háromszor kényszerült arra is, hogy elmeneküljön onnan. Egy idő után a kutatónak persze feltűnik, hogy Károlyit egyre több bántás érte. "Vagyon még Károlyban üres boltja [ti. Károlyinak – a szerző], az kit megtöltsön".⁴⁰ Bercsényi vádolta ezzel a haszonleső hadakozással Károlyi bárót, amikor a fejedelem Dunántúl után Erdélybe küldte. A megszólított persze sértőnek érezte a gúnyt, és kikérte magának. Eszünkbe jutott egy másik megszólás, amely Bottyánt érintette, de hasonló vádakkal. Csakhogy azt Rákóczi írta róla 1707 áprilisában. "Nem csudálom, hogy az Dunántúl megunták Bottyánt, az kit kereskedéséért méltó ugyan megrivogatni, ha fogna rajta."⁴¹
           Nem kívánjuk magunkat messzemenő következtetésekre elragadtatni, de valami nagy-nagy idegenség volt mind Bercsényi, mind Rákóczi szavaiban olyanokkal szemben, akik a Dunántúlon szolgáltak. Mindez persze roppant összetett dolog. Benne van a portyázó, zsákmányszerző hadviselés velejárója. Ott van az is, hogy a Dunántúl nyugati fele mégiscsak az az országrész volt, amelyet a török és kuruc háborúk kevésbé pusztítottak le. Az osztrák örökös tartományokról nem is beszélve. Maga Károlyi elképesztő természetességgel számolt be veszteségiről (jórészt hadviselése szerzeményeiről), amikor Heister emberei Kilitinél utolérték, és még a dunai átkelése előtt kirabolták, mintha mindennapos ügy lett volna.⁴² Erre igen jó példa az is, ahogy Károlyi szabályos "puncta accordae" szerint hatalmas összegekkel zsarolta meg Fürstenfeldet.⁴³
           Persze ne higgyük, hogy ez csak a magyar hadviselés velejárója volt. Graz és Bécs között most sem működött összehangoltan a stratégiai együttműködés, miként az a Bocskai felkelés idején is történt. A két központ eltérő céljai miatt maradtak gyakran fedezetlenek a Stájerországba vezető utak.⁴⁴ Ez adott lehetőséget most is, hogy Károlyi mélyen betörhessen a stájer határvidékre. A stájer történetírás kellő részletességgel tárta fel a kuruc betörések szörnyű következményeit. Ugyanakkor azt sem hallgatta el, hogy milyen kárt okoztak a császári hadak átvonulásai, így 1706 nyarán. Ekkor Stájerországban és Alsó-Ausztriában gróf Pálffy János károlyvárosi horvát regimentje pusztította Fürstenfeld, Wörth, Pinggau és Kirchschlag térségét. A kár olyan nagy volt, hogy Pálffyt a bécsi haditanács jelentésre kötelezte. ⁴⁵ A háború az háború, és még a kuruc hadjáratok hadijelentései mögött is felsejlik, hogy a szabadságharc nyolc évét a hátország szenvedte meg leginkább. Annak a háborúnak a következményeit, amelynek színtere lényegében mindvégig Magyarország volt. Szót kell ejtenünk ugyanakkor arról is, hogy alkalmasint éppen Pálffy és Károlyi voltak arra tekintettel, hogy megkíméljék a népeket és országrészeket. "Hiszen, jóakaró Uram – írta Pálffy Károlyinak a szentgotthárdi csata után, amikor a kurucok a stájer végekre törtek –, nem háborodtunk még össze annyira, hogy török s tatár módra bánjunk egymással".⁴⁶ Jellemző, hogy amikor 1705 szeptemberében Rákóczi Károlyi bárót újra a Dunántúlra küldte, egészen másként viszonyult a sarcoltatás, zsarolás fegyveréhez, és büntetésekkel sújtotta azokat, akik nem fogadtak szót neki.⁴⁷

Említettük, hogy a hadviselő felek az egyszer elfoglalt országrészekben fölényüket nem tudták tartósan érvényesíteni. Idővel az egyes országrészek kuruc seregvezérei is szembefordultak egymással. Gyakorlattá vált, hogy az egyik kuruc had a másikra engedte, zúdította a saját ellenfelét. Jó példa erre Bezerédy Imre esete. Neki jószerével a Rábaköz védelme jutott, de 1706 végén ő is hozzájárult ahhoz, hogy Győrvárnál a kurucok súlyos vereséget mérjenek a császáriakra. 1707 elején a brigadéros mégis keserűen fakadt ki Károlyinak írt levelében: "Nagyságtok az erdélyi németet ne bocsássa által, megtartjuk ezen darab földet".⁴⁸ Meglehetős nyíltan vádolta Károlyit azzal, hogy "Itt a híre, hogy Dunántúl elunta Nagyságtok, Kegyelmetek az németet tartani, már mivelönk fogja tartatni, quasi vero nem volt volna kit tartanunk!".⁴⁹ A konfliktusnak nem volt jó feloldása. Ekkorra ugyanis már nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút így nem lehet megnyerni. Nem kétséges, hogy ezekről az ellentmondásokról Pálffy János is értesült.
           Az 1707-es esztendő valamiféle kegyelmi év volt, hiszen ekkor jó ideig a Dunántúl és Erdély is kuruc ellenőrzés alatt állt. Ez a kivételes egyensúly azonban felborult. Okaira azért érdemes odafigyelni, mert magyarázatot kapunk arra, hogy mi mindent takartak el a kuruc sikerek, és mi készült a bécsi "boszorkánykonyhán". Azért indokolt, hogy felidézzük ezeket, mert Pállfy János cs. lovassági tábornoknak a dunántúli és a magyarországi ügyekben egyre kitüntetettebb szerep jutott. Nyilván feltűnt másoknak is, hogy a magyarországi bevetésekre küldött tábornokok és hadparancsnokok közül mindenkit leváltottak vagy máshová vezényeltek, Pálffy Jánost azonban mindvégig Magyarországon tartották. Ő lett a magyarországi császári hadvezetés legstabilabb szereplője. Volt még egy különbség közte és társai között. Nevezetesen az, hogy ő politikai szereplő is lett, nemcsak katonai.
           Pálffy tevékenysége sokáig csak katonai feladatokra szorítkozott, főleg a Dunántúlon és a Felvidéken. Egyike volt azonban azoknak, akik 1707 első felében szembefordultak herceg Eszterházy Pállal és aulikus körével, amikor azok béketárgyalásokat szorgalmaztak. Eszterházyék azt sürgették, hogy I. József hívja össze az országgyűlést, rendezze a hadikárokat, használja ki az első adandó lehetőséget a béketárgyalások folytatására, és szüntesse meg az idegen katonaság állomásoztatását. Hovatovább azt kérték, hogy az uralkodó legyen tekintettel a bevett felekezetek szabadságára, tartsa meg Erdély önállóságát, és mindezt úgy, hogy ezeket európai hatalmak szavatolják. Pálffy János gróf Savoyai Eugén álláspontjához csatlakozott, aki elvetette a magyar aulikus párt Rákóczi fejedelem számos feltételét megismétlő ajánlatait.⁵⁰ Más szavakkal, a császár katonai vezetése nem érezte úgy, hogy megértek volna a feltételek a tárgyalásokra.

gróf Pálffy János

           Pálffy mind a törökellenes harcokban, mind pedig a Rákóczi-felkelés idején igazolta császárhűségét. Az, hogy Bécsben és Pozsonyban is palotát tartott fenn, arra utal, hogy a hadvezetés elitjén túl az udvari körökbe is integrálódott.⁵¹ Az 1697. évi hegyaljai felkelés idején még Bercsényivel és Károlyival egyetértve vett részt a mozgalom leverésében, de nem csatlakozott Rákóczihoz. Károlyi csapatai már napok óta átkeltek a Dunán, amikor I. Lipót 1704. január 14-én Pálffy grófot horvát bánná nevezte ki. Rákóczi horvátországi kiáltványa ezzel okafogyott lett. Hovatovább Pálffy szorította ki Károlyit 1704 tavaszán a Dunántúlról. Ezután a Dunától északra kapott feladatokat a bécsi hadvezetéstől. I. József császár bizalmi köréhez tartozott, és ő maga készítette elő 1707–1708 fordulóján a dunántúli kuruc hadvezetés megtévesztésére szolgáló dezorientáló hírek terjesztését. Ocskay László és Bezerédy Imre esetében pedig az átállást.
           Pálffy gróf döntő pillanatban fordította meg 1708 augusztusában a trencséni csata kimenetelét. ⁵² A maga szempontjából éles szemmel reagált tehát a kuruc hadvezetést megosztó ellentétekre, de a hadműveleti hibákra is. 1708 márciusában gr. Siegbert Heister érkeztéig egy rövid időre már gyakorolta a császári hadak magyarországi főhad-parancsnoki jogait. A bécsiek már akkor tisztában voltak azzal, hogy Pálffy alkalmasabb lenne főparancsnoknak.⁵³ Pálffy volt az is, aki az 1710-ben elfogott Balogh Ádám fölött "törvényt láttatott".⁵⁴

Pálffy János gróf katonai pályaképével még adós a történetírás. Az egyik legutóbbi kitűnő értékelés a 2001. évi szatmárnémeti konferencián hangzott el. A szerző később maga foglalta össze a konferencia előadásait.⁵⁵ Ezekben felhívta a figyelmet arra, hogy Pálffynak külön küzdelmet kellett vívnia aulikus honfitársaival is, sőt kuruc kapcsolatokkal is meggyanúsították. A karrier egyik csúcspontjára 1709–1710-ben érkezett el. Többek között annak köszönhetően, hogy a Császári Udvari Haditanács elnökének, Savoyai Jenőnek pártfogását élvezte. Amikor 1709-ben kinevezték a császári hadak magyarországi főparancsnokának, két dolgot tartott szem előtt. Rávette az udvart, hogy tartsa fenn a neki alárendelt császári csapatok magyarországi hadműveleteinek feltételeit, másrészt hadászati helyett politikai döntésre kényszerítse a bécsi vezetést. Ebbeli törekvésében horvát báni méltóságát is latba vetette. Zachar József feltárta, hogy Pálffy törekvéseit egyeztette I. József császárral. Azt is, hogy személy szerint Károlyi Sándor közvetítésében reménykedett. Rajta keresztül olyan megegyezést készített elő, amelyet személyesen a fejdelemmel kötne meg. Ehhez Pálffy grófnak egyszerre kellett megszerezni II. Rákóczi Ferenc bizalmát, s egyben leszerelni a háború folytatásában érdekelt bécsi köröket, akik a Károlyival kötött fegyverszünetek ismételt meghosszabbítását rossz szemmel nézték. Ez a folyamat 1710 novemberének közepétől 1711 áprilisa végéig tartott. I. József császár váratlan halála azonban csaknem Pálffy bukásához vezetett. Vele a béke előkészítése is súlyos kudarcot szenvedett volna. A tábornagyra még így is hosszú tárgyalások vártak, hogy ratifikáltassa a békét, hogy aztán az új uralkodó szentesíthesse azt.
           A szatmárnémeti konferencia döntően hozzájárult ahhoz, hogy végre elfelejthessük a szatmári békéről és annak létrehozóiról kialakult évszázados sztereotípiákat. A katonailag és gazdasági teherbírásában is megroppant, az 1704. évi höchstadti vereség óta külpolitikailag elszigetelt kuruc állam előtt nem nyílt más kiút. Végső soron a Magyarországon tárgyaló angol- holland közvetítők is úgy értelmezték, hogy a Habsburg Birodalom hatalmának mint egységes közép-európai hatalomnak a megrendülése a kontinentális egyensúly felbomlásához vezethet.⁵⁶ Az olyan béke, amely a győztesek akaratát úgy fejezte ki, hogy a veszteseket is megnyugtatta, jó kompromisszumnak minősíthető. Károlyi Sándor tisztában volt az ezt megelőző valamennyi béketárgyalással, több alkalommal résztvevője is volt azoknak. Ezért nagyon is tekintettel volt arra, hogy a megegyezés garanciális egyezség legyen.⁵⁷ Vagy ahogy az egy megjegyzésben elhangzott: "a szatmári egyezség megegyezéses és garanciális béke volt".⁵⁸ Ezen a ponton szeretnénk emlékeztetni két olyan dologra, amely összekapcsolja a Dunántúlt a szatmári békével, s kifejezett "áthallásokat" teremt közöttük.

Mint feljebb már utaltunk rá, Bercsényi Miklós a kezdet kezdetén két szerepet is szánt Károlyinak, amikor 1704 elején a Dunántúlra küldte. Politikait és katonait. Valójában a Dunántúl meghódításával akart erős pozíciót biztosítani Károlyinak, hogy az 1704. január 28–29-én megtartott lébényszentmiklósi tárgyaláson erős ellenfele legyen az udvar által delegált Széchényi Pál érseknek.⁵⁹ Már ezen a megbeszélésen is felmerült a garancia kérdése. Annak biztosítása, hogy a bécsi udvart rákényszerítsék a feltételeket betartására. Károlyinak ekkor módja volt áttekinteni a felkelés indokainak egész eszköztárát. Megismerhette a szemben álló feleket szétválasztó érdekeket, a felhatalmazás mozgásterét és korlátait. Láthatta, hogy a rendi országgyűlés jogkörét a konfliktusok rendezésére mind Rákóczi, mind I. Lipót visszautasította. Egyszóval, ha szűk feltételek mellett, de politikacsinálóvá vált. Az volt Sümegen a rác ügyben, és Lébényszentmiklóson a békéről szóló tárgyalásokon is.⁶⁰ Károlyi tehát itt, a dunántúli megbízatásai során tett szert első, békeközvetítő tapasztalataira.
           Károlyi ugyanakkor ott volt Bercsényi mellett az 1704. október 21–31. között folyó selmecbányai béketárgyalásokon is. I. Lipót még Rákóczi bajor-francia szövetségének súlyos höchstädti veresége előtt egyezett bele, hogy az egyezkedések angol-holland diplomaták jelenlétében folytatódjanak.⁶¹ Rákóczi és Bercsényi bizalma tehát továbbra is töretlen volt. Miközben az angol John Churchill Marlborough herceg az osztrák Savoyai Jenővel egyesülve verte szét XIV. Lajos francia és Miksa Emánuel bajor uralkodó hadseregét, eközben Anglia, Hollandia bécsi követei a magyarországi béketárgyalások közvetítői lettek. Ugyanakkor országaik között éppen ezekben az években mondták fel a perszonáluniót. A bajor választófejedelem ekkor vesztette el centrális pozícióját az európai hatalmak között. Károlyi bárónak ebbe az európai abszurdba volt módja Selmecbányán betekinteni. Tapasztalhatta – amin a külföldi mediátorok is megütköztek –, hogy I. Lipót delegációjának vezetője, J. Fiedrich Seilern milyen fölényes ellenszenvvel kezelte a magyar ügyet. A Habsburg-udvar ráadásul olyan területi követelésekkel – így többek között Dunántúl katonai kiürítésével – hozakodott elő, amelyek elfogadhatatlanok voltak.⁶² Nincs mit csodálkozni azon, hogy a magyar fél nem adta fel sem a szabad királyválasztás, sem az Aranybulla ellenállási záradékában lefektetett jogát. Amiként ragaszkodott Erdély függetlenségéhez és a nemzetközi garanciákhoz is.⁶³
           Hogy a selmeci tárgyaló küldöttségben helyet foglaló Károlyi miként kommentálhatta a császári diplomácia abszolutisztikus magatartását, arra Csekély Elmélkedések című feljegyzése utal a legvilágosabban. Ennek egy mondata sokat elárul: "tartsa meg szabadságában a magyar nemzetet, nem szükség ajtaján strázsákat is tartani."⁶⁴ Ez már az 1705. májusában elhunyt I. Lipót utódjára, I. József magyar királyra vonatkozik. Magyarán: Károlyi az 1687. évi törvények szellemében gondolkodott.⁶⁵ Elfogadta a Habsburgok fiági örökösödését a magyar trónra, de nem akceptálta, hogy emiatt háború folyjon. Belenyugodott abba, hogy a magyar rendek lemondtak az ellenállási záradékban megfogalmazottakról. A katonai önkénnyel fenntartott Habsburg-abszolutizmust azonban elutasította. Kitartott a nemzeti hadsereg követelésénél, hiszen a külhoni garanciák mellett ez biztosítja a rendi szabadságot és a magyar országgyűlés illetékességét. Ezért van szükség az általános és teljes amnesztiára.⁶⁶
           Ezeket a gondolatokat Károlyi a Miskolcra összehívott szenátusi ülés előtt vetette papírra. Az 1706. január 30. és február 16. között megtartott tanácskozáson szenátori tagsága okán is részt vett. Határozott álláspontja volt Erdély státuszáról, a Rákóczi-család ottani jogairól, arról, hogy Erdély Magyarország önállóságának is záloga. Ekkor már nem a Dunántúl volt működésének területe. A főkapitányságok közül neki jutott a tiszántúli, hovatovább tábornagyi rangra emelték. Jóllehet 1705 áprilisában Kilitinél elszenvedett súlyos kudarca után soha nem tért vissza a Dunántúlra, Bezerédy Imre sokak nevében várta még vissza "ezen csaknem árvául hagyatott szegény puszta" földünkre (ti. a Dunántúlra – a szerző).⁶⁷

Másutt már részletesen elemeztük Pálffy János szerepét Bezerédy Imre feltételezett árulásával kapcsolatban.⁶⁸ Ezúttal csak röviden utalunk rá. Voltaképpen csak azért, hogy igazolhassuk vele Pálffy János azon eltökéltségét, hogy a háborút nemcsak a csatatereken kell megnyerni. Mint ahogy arra már utaltunk, Pálffy János nagyon korán érzékelte azokat az ellentéteket, amelyek a dunántúli kuruc hadvezetés tagjai között feszültek.⁶⁹ Bezerédy 1706 végén szemrehányást tett a "per partes", azaz a részenkénti portyázó hadviselés felváltására, amely hadakozás egyébként br. Károlyi Sándor és gr. Eszterházy Antal sajátja is volt.⁷⁰ A Rábán túli földrész védelme országrészek közti és fegyvernemekért folyó presztízsharcot eredményezett. Pálffy rájött, hogy Bezerédyt kell kikapcsolni, hogy véglegesen felboruljanak a dunántúli erőviszonyok. Ha sikerül a dunántúli főparancsnok, gróf Eszterházy és a Rábán túlért felelős brigadéros, Bezerédy között elvetni a bizalmatlanság magvát, nyert ügye van. Ezért készíttette el Bezerédy átállásának tervét, a Bezerédy-pontokat. A történet végkifejlete pedig már ismert. Ez lett a Páffy-féle hadviselés harcmodorának váltása.
           Ha megnézzük az előkészített paktum pontjait, meglepő hasonlóságokat találunk a szatmári béke szellemével és tételeivel.⁷¹ Érdemes emlékeztetni arra, hogy az ún. Bezerédypontokban az uralkodó ígéretet tett arra, hogy átállás esetén mellőzi a fő- és jószágvesztést. Arra is, hogy a lázadók általános amnesztiában (generalem [...] amnestiam) részesülnek. Megerősítették, hogy a király hűségére térők (és persze személy szerint Bezerédy is) megtarthatják rangjukat (salarium) a német seregben is, továbbá, hogy Nádasdy Ferenc grófnak megtiltják, hogy külön akciókat vezessen a brigadéros ellen.
           Az a figyelmeztetés is elhangzik, hogy következménye lesz annak, ha valaki nem tér vissza őfelségéhez. Szükségesnek tartották megismételni, hogy a kegyelmet és amnesztiát (gratiam, amnestyam) adnak, a katonáknak és a tiszteknek pedig őfelsége szolgálatában is biztosítani fogják azt, amilyen tisztségben (in quibus sunt officiis) vannak. Végül szavatolják az ellenség kezére került javak, továbbá a családtagok biztonságát, és persze bizonyos összegek (assignando [...] certam summan pecuniariam) azonnali kiutalását.⁷² I. József nemcsak hogy tudott a szövegről, de el is látta a kézjegyével. Mint látható, az utolsó feltételben "bizonyos összeg" kiutalásáról esik szó, így az átállást egyértelmű adásvétellé züllesztették.
           Ettől ugyan nem eltekintve, de fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ez a gondolkodás vezette Pálffyt, amikor a meggyőzés eszközéhez nyúlt. Ugyanakkor az elképzelés számos eleme ott olvasható a szatmári egyezségben is. Természetesen államügyekről, Erdélyről szó sem lehetett a Bezerédy-pontokban. Közvetetten mégis ott van, hogy csak uralkodó (az örökös magyar király és nem a fejedelem) és alattvalói közti feltételekről lehet szó. Ez lengi át Pálffy nagy pártfogója, Savoyai Jenő felfogását az egyezkedéseknél, de a szatmári békét is.⁷³ Benne van a konfiskált birtokok verziója, ezzel együtt a Habsburg-uralkodó hűségére térők érdekképviselete is. Az is kifejezésre jut, hogy az áttérőket nem lehet ellenségnek tekinteni. Ezt fogadták el és véglegesítették 1711. február 14-én a bécsi minisztertanácson. Következésképpen kegyelem jár a visszatérőknek. Ez az elv a szatmári békében szinte megalapozza az "egy és oszthatatlan birodalom" eszméjét.⁷⁴ Ez esetben ugyanis nincs szükség arra, hogy külhatalmak garantálják a békét. Amikor 1711 elején Karl Locher von Lindenheimet, a bécsi haditanács tagját Pálffy mellé rendelték a magyarországi tárgyalásokon, Pálffy jogkörében amnesztiát biztosító hatáskört hagytak azoknak, akik kegyelmet kérnek. Ennélfogva a Habsburgok az egyéni elbírálás elvét is keresztül akarták vinni Szatmáron, ahogy az a Bezerédy-pontokban is megjelenik. Egyszóval arra törekedtek, hogy szembeállítsák a kuruc katonai és politikai tábor tagjait. Végül látható, hogy az eskü, a király hűségére térés formális feltétele is körvonalazódott, hiszen a konföderációt megerősítő eskü felmondását is el akarták érni ezzel. Úgy gondolták, ez voltaképpen az 1704. évi császári amnesztia megerősítése. ⁷⁵
           Nem a két szöveg közti rokonság igazolása ez, hanem a Habsburg fél többé-kevésbé következetes álláspontjáé: a Bezerédy-pontokban és a szatmári békében is. Ezért ez 1707–1708 fordulóján a dunántúli kuruc hatalom katonai és erkölcsi megrendítésében is tetten érhető. A Pálffy és I. József által szerkesztett Bezerédy-pontok tehát nem kezelhetők egyszerűen az átállás, az "árulás" dokumentumaként. Ezt a habsburgiánus, lojális felfogást számos helyen játszották ki a szabadságharc során a fejedelemmel szemben. Egységes egyezségi formát ezért kaphatott a Bezerédy-pontokban is. Nyilván nem véletlen, hogy ezeket a pontokat Pálffy inspirálta és emeltette királyi ajánlat szintjére. Az sem ok nélküli, hogy Pálffy végül a császári hadvezetés magyarországi főparancsnokságát is megkapta, s lett Károlyi Sándor párja az általános béke előkészítésében.

Nem állt szándékunkban, hogy párhuzamos életrajzot adjunk a Rákóczi-kor két kiemelkedő személyiségéről. A szembenálló felek karrierjének párhuzamosai a béke előkészítésében és kivitelezésében mégis találkoztak. Károlyi Sándor gondolkodásából soha nem hiányzott, hogy a konfliktust tárgyalásokkal is rendezni lehet. Ezt igazolják lébényszentmiklósi, selmecbányai, s főleg szatmári megbízatásai. Sőt, az is közismert, hogy éppen Bottyán dunántúli és Károlyi erdélyi hadműveletei kényszerítették Bécset fegyverszüneti tárgyalásokra. Ez idő alatt Károlyi is részt vett a kurucok 23 pontba foglalt béketervezete kidolgozásában.⁷⁶ A tiszántúli hadúr a főrendek között soha nem vitatta, hogy a Habsburgok az ország törvényes uralkodói. E tekintetben sokkal közelebb állt Pálffyhoz, mint Rákóczihoz. Az "általános és teljes amnesztia" elvét ezért tudta korábban és következetesebben képviselni, mint a fejedelem. Pálffy János ezt is idejében érzékelte. A Bezerédy-pontok második fejezete erről szólt. Igaz, itt hiába keressük a konföderációt, az erdélyi exulánsokat, továbbá az igazán nagy hord erejű államügyeket. A szatmári békében foglalt garanciák legnagyobb részét azonban már itt megtalálni. Jellemző, hogy Károlyi az egyéni kegyelemre vonatkozó ajánlatot visszautasította, és csak 1711. március 11-én tette le titokban a formális hűségesküt Pálffy debreceni táborában.
           Károlyi Sándor 1703 októberében csatlakozott Rákóczihoz. A fejedelem azonnal tábornoki rangra emelte. Ki is tartott következetesen és stabilan a szabadságharc ügye mellett, míg 1711. április közepén Rákóczi le nem váltotta a magyarországi hadak főparancsnokságáról. Ekkor azonban már a fejedelem titkára Ráday Pál, valamint a konföderáció itthoni tagjai is mellette voltak. A békeszerzés nehéz útját a Habsburgokat képviselő Pálffy Jánosnak is be kellett járni. I. József hirtelen halálával az ő fővezérsége is csaknem odalett, s a bécsi udvar háborús pártját is le kellett győznie. Valójában a császár és Pálffy János által szerkesztett Bezerédy-pontok eszmeisége köti össze leginkább a Dunántúlt Szatmárral. Azt a Dunántúlt, amely később csatlakozott a harcokhoz, mint az ország más része, de előbb kívánta a békét. Ahová Károlyit mégis mindig visszavárták.