NYELV ÉS SZÁMŰZETÉS

                                                                                                                                                     Kristóf Ágota a Veszprém megyei Csikvándon született, 1935-ben. Gyermekévei meghatározó, miként Kristóf Attila fogalmaz: felülírhatatlan részét, Kőszegen töltötte. Három összefüggő kisregénye, A Nagy Füzet, A Bizonyíték, A harmadik hazugság portugál kiadása például K. város trilógiája címmel jelent meg, amelyben a rövidítés, szerzőjétől tudjuk, Kőszeget rejti. Viszonya a városhoz azonban, akárcsak a magyarsághoz, még tágabban a létezéshez, meglehetősen ambivalens. Több írásából, nyilatkozatából érezhető, hogy a Gyöngyös partján hagyott valamit, noha nem tudjuk, mit. Talán az illúzióit, talán önmagát, talán a másikat, talán a bűneit, talán egy valódi sors lehetőségét, talán a lélek csöndjét, talán a patak otthonos csobogását, talán a magányos utcákat, vagy – őt hívva tanúul – egy sebzett madarat, amelyik valaha szabadon és boldogan szárnyalt, mert volt mersze szeretni. Legjobb könyve, az említett Trilógia szereplői, monomániásan ide térnek vissza.
           Kristóf Ágota látásmódja, némelyek szerint kegyetlen világa kibogozhatatlan mélylélektani titkokból, feldolgozatlan, valószínűleg feldolgozhatatlan tapasztalatokból alakult ki, amit valami nehezen meghatározható, tragikus, ontológiai skizofrénia jellemez. Viszonya emlékeihez, a létezéshez, mindkettő elviseléséhez, mintha kizárólag az íráson keresztül volna számára lehetséges, ámbár ennek végeredménye nem éppen szívderítő. A Trilógiához hasonló kíméletlen, kiúttalan, végkicsengésében katasztrofális, mégis felemelő, ráadásul lehetetlen könyveket Franz Kafka munkái óta nem olvastam. Pontos, önámítás nélküli, életszagú narratívákat tartalmaznak. Illúziókeltő magyarázatok helyett gondosan kiválasztott, jól megszerkesztett, önmagukért helytálló történeteket, regényekké összeálló rövidprózát, afféle miniatűr ellenmítoszokat kapunk bennük az életről. Pergő, célirányos párbeszédek, az elviselhetőség határát súroló, látszólag szenvtelen elbeszélések ezek, melyek mélyén az értékek a realitással ütköznek, mindannyiszor szétzúzódva annak falán. A valósággal szembesülünk, mégpedig irodalmi fellebbezés, katarzis nélkül. Kristóf Ágota írásai szereplőiről, illetőleg átlépve a textus határát, általában az emberekről sok mindent tud, jóllehet amit tud, azt szinte mindig ellenük tudja.
          Regényei helyszínét, Kőszeget 1956-ban, huszonegy évesen hagyta el férjével és csecsemőkorú kislányával ott, ahol nem régen még a huszadik század halhatatlan jelképe, a szögesdrót feszült a hegyeken keresztül. (Akkoriban azonban, mikor a "disszidensek" átjutnak a határon, a kevésbé modern, ám annál hatásosabb vasfüggöny, az aknazár védi a szocialista értékeket.) Nem politikai menekültként távozott az országból, nem vett részt a szabadságharcban. Nemzedékének ahhoz a részéhez tartozott, melyet hithű, alkalmanként bigott baloldaliság jellemzett. Erről szenvtelenül és őszintén beszél önéletrajzi írásában, Az analfabétában, a "Sztálin halála" című fejezetben. (Sztálin fotóját sokáig magánál hordja, végül nagynénje tépi szét a képet.) Mikor átlépi a határt, mégsem eszméitől, netán politikai múltjától búcsúzik. Azt mondja: "ezen az 1956-os november végi napon, egy néphez való kötődésemet veszítettem el, visszavonhatatlanul". Utólag azonban úgy tűnik, mintha önmagából emigrált volna.
          1956 után Svájcban telepedett le, ahol óragyárban dolgozott, később eladó lett, azután fogászati asszisztens. Az alpesi köztársaság steril, egy kelet-közép-európai számára – aki a világtörténet egyik legocsmányabb diktatúrájából érkezett – irreális világába csöppent. Élete nem volt különösebben eseménydús: munka, válás, új házasság, nyelvtanulás, háziasszonyi teendők, család, gyereknevelés, unokák. "Felkelni reggel ötkor, menni, futni az utcán, hogy elérjem a buszt, a negyven perces utazás, a megérkezés a negyedik faluba, a gyár - falak közé. Gyorsan felvenni a szürke munkaruhát, lökdösődni a blokkolóóra előtt, odafutni a gépemhez, beindítani, a lehető leggyorsabban kifúrni a lyukat, fúrni, fúrni, mindig ugyanazt a lyukat ugyanabba az alkatrészbe, ha lehet, egy nap tízezerszer". "De azt gondoltam, hogy az élet nem lehet csak ennyi, ennyire semmi."
          Folyamotosan ír. Jó ideig az asztalfióknak, magyarul, majd második házasságát követően – svájci férjével, gyermekeivel ekkor már csak franciául beszélt – áttért a francia nyelvű írásra, ami végül meghozta a világsikert, habár ennek, saját bevallása szerint, nem tulajdonít túl nagy jelentőséget. Kristóf Ágotából Agota Kristof lesz. Műveit csaknem negyven nyelvre fordították le. Korán hagyta el ugyan Magyarországot, ennek ellenére a szorongás, a kiszolgáltatottság érzése, az individuum különös, végzetes cellamagánya az idegpályáin keringtek sokáig, vérköreibe kódolták magukat. Ez néha több, mint a nyelv őrizte tapasztalat. A nyelvi analfabetizmusról, az új nyelv elnyomó jellegéről a szerző maga beszél önéletrajzi művében, ellenséges nyelvnek nevezve a franciát, mivel az uralkodik rajta, nem ő uralja fölényesen. "És van még egy ok, amiért így hívom – mondja –, és ez az utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet." Derrida a francia nyelv peremén – azaz nem benne, de nem is azon kívül, sokkal inkább fellelhetetlen oldalvonalán kérdezi: lehet-e szeretni, élvezni, kérni, megdögleni a fájdalomtól egy másik nyelven, anélkül, hogy valakinek beszélnénk róla, anélkül, hogy beszélnénk egyáltalán. Olyan közegben, amely lényegét tekintve irreális, kísérteties, fantazmaszerű. Herman Hesse Svájcban született ugyan, mégis valószínűtlennek érezte a svájci létet. Az ország változhatatlanságára, lakóinak különös, összkomfortos sorstalanságára tökéletesen illenek Kristóf Ágota Tegnapban leírt szavai: annyira el vannak telve önmagukkal, hogy már nincs szükségük se egymásra, se Istenre. Esténként kulcsra zárják az ajtajukat, és türelmesen várják, hogy elteljen az életük. Honvágya – miként egyik fordítója megjegyzi – több, mélyebb annál, amit az elhagyott haza iránt érezni szoktak az emigránsok, már amennyiben közös nevezőre hozhatók, teszem hozzá, az efféle sóvárgások. Kristóf Ágota maga úgy gondolja, ha Magyarországon maradt volna, "nehezebb, szegényesebb, de talán kevésbé magányos, kevésbé megtört, és boldogabb" élete lehetett volna. Nehéz megmondani művei, életrajzi feljegyzései alapján, mire alapozza ezt a feltételezést, valószínűleg arra, hogy a fiktív sors általában vonzónak tűnik a valódihoz képest. Az emigráns lét mindenütt nehéz, tán Svájcban a legnehezebb.
          Miután francia nyelven szerzett nevet magának, ezért azok, akik a nyelv szerepét érzik meghatározónak az irodalmi identitás szempontjából, automatikusan a frankofón literatúra körébe utalták, míg mások nem zárják ki emiatt a magyar irodalomból. A nyelveknek, a tanult nyelvnek, de különösen az anyanyelvnek megvan a sajátos jellege, léte, önazonosság - építő szerepe, néha kizárólagossága – Heidegger néhanapján beszél erről – azzal együtt, hogy egy adott nyelven belül is tapasztalhatók lényeges különbségek. Grimal szerint például más a klasszikus ókori, megint más a keresztény, ismét más a humanista latin irodalom szelleme. A székely nyelvjárásoknak nem csupán kiejtése, szókincsének bizonyos része tér el a Kárpátmedence más magyar nyelvjárásaitól, teszem azt a vasitól, de a székely észjárásnak is megvan a maga felismerhető, az anyaországitól jól megkülönböztethető géniusza.
          A nyelvek szelleme, kifejezőképessége, mélysége nem azonos minden tekintetben. Sartre tolmácsa – Paul Johnson – jegyzi meg, hogy az író-filozófus gondolataiból semmi lényeges nem marad angolra fordítva. Heidegger még messzebbre megy, mikor azt állítja: a francia egzisztencializmus Sartre elégtelen német nyelvtudásából ered. A magyar költészet képeiből sem sok marad az átültetők szerint idegen nyelven. Illyés Gyula egyenesen úgy vélte, a magyar nyelv a magyar jellemből ered, tömör, egyenes, nem kufár-nyelv. A példák vég nélkül sorolhatók.
          A nyelvhasználat természetesen nem mindig döntő az irodalmi hovatartozás szempontjából. Borges időnként angolul írt, ami nem változtatott azon, hogy az argentinok nemzeti orákulumuknak tekintették. A lengyel származású Joseph Conrad csak angolul alkotott, ám irodalomtörténészek figyelmeztettek rá, hogy észjárása szláv sajátosságokat rejtett. Az ír Beckett az angolt kapta első nyelvként, drámáit ennek ellenére franciául adta közre. Munkái mögött mégis mindig ugyanaz a fiziognómia dereng fel. Világa félreismerhetetlenül be ck etti, bár némelyek azt állítják, éppen a francia az a tökéletesen kimunkált irodalmi nyelv, amely alkalmanként gondolkodik az írók helyett.
          Kristóf Ágota egyik fordítója szerint az írónő mondatszerkesztéséből kitűnik, magyarul gondolkodik, majd átfordítja franciára. Maga a szerző azonban cáfolja a kijelentést: az emigráns idők kezdetén "még magyarul gondolkodtam írás közben – mondja –, magyarul fogalmaztam meg a mondatokat, s magamban lefordítva vetettem papírra a szöveget. Aztán kezdetem el franciául gondolkodni, a Trilógiát már például így írtam."
          A Nagy Füzet stílusát, miként tőle értesültünk, tizenegy éves fia iskolai újságba írt cikke inspirálta. Tudatos választás volt tehát, némi szerencsével. Ebben a könyvben a főszereplők számára alapvető szabály, hogy jó az a fogalmazás, ami igaz. A veritás problémáján azonban csavar egyet, mert úgy tapasztalta, a szavak (egy-egy adott szó) szemantikai képzetei nem azonosak, magyarán a nyelv nem egyértelmű: "Azt írjuk, hogy »Sok diót eszünk«, és nem azt, hogy »Szeretjük a diót «, mivel a szeret szó bizonytalan szó, nem pontos és nem tárgyilagos. »Szeretjük a diót« és »Szeretjük Anyánkat«: nyilvánvaló, hogy a két »szeret« nem ugyanazt jelenti." Tulajdonképpen igaza van, azzal a megszorítással, hogy a mondatban, noha nem tökéletesen szabatos, de meglehetősen konkrét egy-egy szó jelentése. (K. városban maradva: Ottlik lényegében ugyanezt írja, bár az érett pálpusztai sajtot, az angolszalonnát említi az anyja iránti szeretet mellett.)
          A nyelvcsere nem okvetlenül befolyásolja a lényeget, miként a nyelvtudás sem feltétlenül segít annak megértésében. A csehről franciára váltó Kundera meséli, hogy igazi empátiával megáldott francia barátja, a nyelvi korlátok elhárulása ellenére sem fogta fel egyik ironikus, közép-európai története értelmét. Mi értjük Kunderát, mélységesen értjük, akárcsak Kristóf Ágotát, mert idegdúcainkban ugyanazok a tapasztalatok izzanak vagy meszesednek. Hasonlóképpen értjük a valaha Észak-Amerikában alkotó C. Milost, a Dél-Amerikába emigrált Gombrowiczot, a Mexikóba költözött Mrożeket, a San Diegóba letelepedett Márai Sándort, miként a hazájukban maradtakat Örkénytől Havelen át Hrabalig. Persze nem tökéletesen azonos Örkény tapasztalata, mondjuk Hrabaléval, ahol könnycsepp és mosoly, mindenértő, elnéző humor kíséri a bukást. A tragikus ember itt, Közép-Európában, a hajdani keleti blokkban tragikumában többnyire esendő, groteszk, kiszolgáltatott, véletlenül sem hérosz, legyen szó a Tóték tűzoltóparancsnokáról, vagy a Szigorúan ellenőrzött vonatok kalauzáról. Kristóf Ágota – egyebek mellett – ezt a közép-európai kiszolgáltatottságot viszi ad absurdum.
          A nyelvnél maradva még néhány pillanatig, talán nem árt felidézni, hogy Mikes Kelemen kitartott ugyan a száműzetésben anyanyelve mellett, ám franciául és magyarul egyaránt írt. Más oldalról Zrínyi Miklós többnyelvű, származására nézve délszláv, Petőfi hasonlóképpen szláv, Erdélyi József román, Gárdonyi, Herczeg Ferenc, Márai német eredetű volt, ami identitásukat, nyelvhasználatukat nem befolyásolta. A nacionalizmus virágkorában a Legnagyobb Magyar németül vezette naplóját, Smetanához, a csehek nagy nemzeti zeneszerzőjéhez hasonlóképpen. Ellenpéldákat szintén ismerünk, a már említett, németül kitűnően beszélő Márai Sándor az utolsó pillanatáig ragaszkodott a magyar nyelvhez. A nyelv hazává nyilvánítása kapcsán Máraitól Cioranig (habár ő franciára váltott) már-már szó szerint ugyanúgy hangzik el, miszerint az ember nem egy hazában, hanem egy nyelvben él. A kelet-európai történelem döntő módon meghatározza a világlátást. Summázva: közös történelmi tapasztalat, csaknem azonos érzelmi megnyilvánulások jellemzők ránk. Mindnyájunk ősatyját, a prágai születésű, németül író zsidót, Franz Kafkát viszont velünk együtt lengyelek, csehek, osztrákok, németek érzik bizonyos fokig saját szerzőjüknek.
          Megszólaltatva végül a legilletékesebbet: Kristóf Ágota magyar írónak tartja magát. Magyar író vagyok – mondja egy riportban –, annak ellenére, hogy szövegeim francia nyelven születnek. Elemzőivel szemben neki kell igazat adnunk. Agota Kristof magyar író. Gyermekei, unokái ugyan nem tudnak magyarul, de ez másodrangú, mondhatni praktikus, politikai, nem ontológiai kérdés. Maga számolt be róla, hogy mikor egy este magyarul szólt – egész nap svájci bölcsődében lévő – kislányához, az elsírta magát. (Az írónő úgy hitte, végleg elszakadtak Magyarországtól, így hát nem erőltette anyanyelve megtanulását gyermekeinek.)
          Nyelvi puritánságát többen hiányos francia nyelvtudásával magyarázták, nyilvánvalóan tévesen, mert magyarul írt költeményei sem nyelvi gazdagságukkal hatnak. A Majd egyszer nagyon megbántalak címet viselő verse viszont, mintha ars poeticájának, a másikhoz fűződő nyomasztó viszonyának foglalata lenne. Regénye, a Tegnap lapjain feltűnik az alapélmény: "mindent el kellene mondanom, hogy fájdalmat okozzak neki, ahogy ő is fájdalmat okoz nekem". A Tegnap egy gyötrő szerelem történetét mondja el. Elválik a Trilógia kíméletlen világától – amelyről még ejtek szót – líraiságával, szelídségével, ámbár, mint az írónő csaknem minden munkájából, a reménytelenség hangja hallatszik legmesszebbre. A könyv olyan, akárha a szerző magyar verseinek fordítása lenne. (Megpróbáltam lefordítani egyik-másik költeményemet – számol be róla egy helyütt –, de nem francia vers, hanem francia próza lett belőlük.) Beteljesülés, természetesen – a szerző nem tagadja meg önmagát – ebben a szerelemben sincs. Kristóf Ágota a száműzetés írója, a szót a lehető legtágabb jelentésben, lételméleti mélységében értve.
          A szerző stílusa – különösen korai prózai munkáiban – roppant egyszerű, de legalább ennyire célratörő. Tömör, dramatizált, egyszerre köznapi és elképesztő. Tudjuk, ha máshonnan nem, hát Kunderától, hogy Kafka óta a reális és irreális határa elmosódott. Itt sincs másként. A Nagy Füzet életrevaló testvérpárja például öntörvényű és előzékeny, szíves és brutális, vásott és angyali, jóllehet, néha segítőkészségből elvágják valakinek a torkát. A Nagy Füzet utáni művekben azonban izolált egyedekkel, végső, metafizikai vigaszt sem tartogató magánnyal találkozunk. Ahol ketten vannak, ott kettőzött a magány. A szerző alapélménye a valódi kapcsolatok hiánya, máskor megszűnése. Lehetetlen eljutni a másikig, akit teste összes sejtjével, valamennyi pórusával, lelke minden rezdülésével vár, majd amikor megjelenik, kiderül, nem ő az, csak hasonmása valakinek, akinek a hiánya elviselhetetlen volt, miként az is maradt. Ódzkodik a lelki lemeztelenedéstől, miközben sok mindent elmond szereplőin keresztül önmagáról. Könyvei letétele után, ennek ellenére úgy érezzük, nem minden titkát osztotta meg az olvasóval. Ilyenkor nem árt, ha felidézzük a mottóban szereplő Cioran-mondatot.
          A Nagy Füzet főszereplői megfogalmazzák hitvallását: azt kell írniuk, amit látnak – és ők a pusztulást látják. Az etikai normák semmivé válását, azt, amint az ideákat "felzabálja" a valóság. A tények, akár valami elnyűtt, koszos felmosórongy, eltörlik a magasztos, patyolat tiszta eszméket. Kristóf Ágota farkasszemet néz a realitással. Talán ez irodalmi metódusa, alkotás-lélektani fogásának lényege. Nem keni el, nem magyarázza a dolgokat, történéseket, nem keres, helyesebben nem enged kibúvókat. Mindent rögzít, mintha jegyzőkönyvet vezetne, miközben – tudatos alkotó lévén – gondosan választja meg az eseményeket, helyzeteket, azok sorrendjét, mondatait, szavait. A történtekre magyarázat nincs, de a cselekményvezetés, a szerkesztés itt-ott erkölcsi tanulságokat rejt. Stílusát azonban nem a tapasztalthoz, a világhoz rendelt adekvát mondatai határozzák meg, nem az új, idegen nyelvben való járatlanság, hanem ismét a tudatosság.
          Kristóf Ágota írásainak titka, ahogy már céloztam rá, nem tisztán a nyelv őrizte tapasztalat. A lényeg nyelven túli, habár szavakkal közelít hozzá. Feszes cselekményvezetés, kopogós mondatok, az elbeszélés hagyományos lehetőségeinek páratlanul jó kihasználása, a történetek végletekig csiszolása: megközelítőleg ennyiből áll írástechnikája. Kristóf Ágota írni és húzni egyaránt megtanult. Utóbbi talán a nehezebb. Ír, majd húz a szövegből, azután újból húz, megint húz, addig, amíg a mondatok olyan csontsoványak, ijesztők nem lesznek, akár egy táborlakó. Úgy tűnik, szerinte elbeszélni annyi, mint a tényeket analitikusmérlegre helyezni, lemérni, majd súlyuk szerint elvetni vagy a szövegbe emelni őket, ahol majd helyt - állnak önmagukért.
Vannak azonban megoldhatatlan nehézségek, melyekkel az írónő egész életében nem boldogult, hacsak elégetett naplójában nem. Tegnap című regényében találjuk a következő, talán vallomásértékű sorokat: "A baj csak az, hogy nem azt írom, amit írnom kellene, írok mindenfélét, olyan dolgokat, amiket nem érthet meg senki, és amiket magam sem értek." "Volt egy minden alkalomra megfelelő, jól kitalált, egy minden részletében kidolgozott hazugság." Emlékeztetőül: a Trilógia befejező része A harmadik hazugság címet kapta.
          Számára a múlt – hiába a mögötte lévő művek – nem írott szövegként maradt fenn. Tökéletesen, valószínűleg nem tudta kiírni magából. A múlt jelen van, nem valahol távol az időben. Az a végtelen óceán, amit időnek nevezünk, néha visszahúzódik. Ilyenkor felfedezhetünk megkövesedett, látszólag elpusztult maradványokat, halottnak hitt, ám még élő, talán elpusztíthatatlan emlékeket, amik némán osztódnak, szaporodnak. A múlt jelen van ebben a folyamatban. Egy-egy emlékben alkalomadtán a szavak – akár a rákos daganatban a sejtek – burjánzásnak indulnak.
          Könyveiből hiányzik a transzcendens sík. Amikor az ideákat – vallási, politikai, bármiféle ideológiai elveket – szembesíti a valósággal, akkor kettészakad a lét transzcendens és reális egysége, hogy láthatóvá váljon az irdatlan szakadék a kettő között. Ennek a szakadéknak a mélyén játszódnak történetei, ennyiben, nem többen, írásai példázatok. Munkáit teljességükben, az életrajzi háttér nélkül nehéz megérteni, azaz a magyarok nyilván jobban értik a nyugat-európaiaknál, bár parabola-jellegükkel látszólag taszítják az idő és a tér történeti dimenzióit. A látszat azonban csal, hiszen ha arról olvasunk, hogy a háborúban, az elbeszélő hazájában embereket terelnek az utcán a "mi országunkból való katonák", mégpedig "Gyerekeket, mint mi. Asszonyokat, mint az anyánk. Öregembereket, mint a cipész", akkor pontosan tudjuk, itt, ebben a párszavas epizódban a holocaust-irodalom szeletével van dolgunk. Rövidre fogva: általában világos, miről beszélnek ezek a pszeudo-parabolák.
          Könyveiben a lényeg élénk, párszavas dialógusokban pörög le, aztán váratlanul kimerevedik az időben. A szerző a csend és megszólalás, a némaság és a szó határvonalán inog mondataival. Rokonságban áll Duras, Beckett, Pilinszky bizonyos műveivel. (Helyesebben egy nem létező, hitehagyott Pilinszkyvel, ha lenne ilyen.) Világából eltűnnek a lét transzcendens értelmét rejtő titkok, kihullnak szótárából a boldogság, az együttérzés, a közösség, a remény és a hozzájuk hasonló szavak. Könyveiből nyilván azért hiányzik a transzcendens sík (amit, K. városban maradva, megtalálunk Ottliknál kegyelemként), mert saját realitásképét szembesíti az elvekkel. Látszólag szenvtelen közönnyel ír, a maga csöndes módján, brutális történéseiben megmutatva a világ leplezetlen arcát. Módszere helyenként a festészetből ismert hiperrealizmusra emlékeztet. Részleteket nagyít fel, a befogadhatóság, az elviselhetőség határáig. Állásfoglalása, noha sosem szól közbe, csak elbeszél, többnyire jelen van ítéleteiben, jóllehet sohasem pulpitusról hirdeti, hanem a cselekménybe szövi őket. Kristóf Ágota etikáját tekintve nem posztmodern szerző, annak ellenére sem, hogy az események, a szereplők tetteinek morális értéke gyakran viszonylagos, vagy talán pontosabb úgy fogalmazni: etikai paradoxonjai kikezdik az abszolútnak hirdetett erkölcsi értékeket. Végeredményben azt kérdezi: mit lehet tenni akkor, amikor a tények megkérdőjelezik az értékeket, szabad-e hinni azután bármiben?
          Különös kettős látás jellemzi munkáit. Így szemléli többnyire önmagát is, látja, megéli a magányt, a létezés ürességét, az ebből eredő névtelen szorongást, azaz vannak érzelmei, vágyai, miközben képes az Univerzum közönyös pillantásával felmérni mindezt. A nihil konklúziója így hangzik: minden "Mindegy, az ember úgysem érezheti jól magát sehol." (A reményvesztett kijelentés a Mindegy című kötet címadó novellájából való.) Nem pesszimizmus ez, sokkal inkább kozmikus üresség. A lélek sivataga. Kristóf Ágota műveit – annak ellenére, hogy tagadja ennek létét – valamiféle transzcendens honvágy jellemzi, holott tisztában van vele: nincs esély vigaszra, megnyugvásra, istenek, hatalmak megnyerésére. A halál sem misztérium világában, mindössze az utolsó, konzekvens lépés abban a pusztaságban, ami az élet. Ott bolyong valaki hazátlanul, inkább metafizikai, mintsem valódi értelemben Kőszeg utcáin: "Egy lélek, melyet odaláncoltak ennek az egyetlen városnak a falaihoz a szemek, amelyek ebben az egyetlen városban álló házak homlokzataira tapadnak." Néha kóros hiányaival fel-felbukkan – hol látensen, hol nyilvánvalóan – a testvérszerelem motívuma, például az elfojtott, kamaszos incesztus a Tegnapban, meg még sok minden, ami a régi görögöknél tragikus, sorsszerű volt, majd a pszichoanalízisben áporodott hálószobatitokká lett. Említett könyvében a lírai szöveg mintha cáfolná az eddig elmondottakat, jóllehet csupán a stílus kevésbé érdes az előző munkáihoz képest. Itt csendes, rezignált, csaknem a kínai tusrajzok finomságával vetekedő képek derengnek fel, majd foszlanak köddé. A szerző azonban elképesztően fegyelmezett marad a textuson belül, miként mondani szokás: nem vérzik el a szövegben. A kongó űr, a lét "semmiedik fejezete" persze körülöleli a történéseket.
          Kristóf Ágota regényeiben senki sem hibátlan. A pap hirdeti és életével cáfolja a Bibliát, a párttitkár homoszexuális, vagyis szerelme nem pártszerű (hajdani kifejezéssel élve), azaz nem elvtárshoz és elvtársnőhöz méltó, az önmagát együttérzőnek hívő tömeg gyáva és közömbös, a szülői szeretet csak káprázat. A transzcendenciához hasonlóan a szabadság sem kap semmiféle vigasztaló szerepet, nem merül fel az életműben pozitív választási lehetőségként. Ellentéteként igen.
          Itt érdemes kissé elidőzni. Akad filozófus, aki az egzisztencialistákkal szemben úgy gondolja, a szabadság teremtő tevékenység, egészen új, előre nem látott dolgok létrehozása. R. Safranski hasonlóképpen alkotóerőként határozza meg a szabadságot, aminek lényege némileg eltér az iméntitől, mivel az ember alkotó önformálásának szabadsága. Magyarán: az ember önmaga teremtője. A Nagy Füzet ikerpárja többé-kevésbé a napi tapasztalat alapján ekként teremti meg önmagát, bármiféle teoretikus felhang nélkül. Azután a következő kötetekből kiderül: ez a múlt nem létezett, talán szereplői sem. A Trilógia egymást követő részei kioltják, relativizálják egymást, bár Kristóf Ágotából hiányzik a – posztmodernekre néha jellemző – meddő elméletieskedés, folyamatos önértelmezés, nyelvi önnemzés, szép magyar fordulattal: a szószaporítás. Egy-egy nyúlfarknyi novellába regényeket présel bele. Ennek ellenére érdemes tovább hallgatni Safranskit, aki szerint az a gondolkodás, amely a liberális demokrácia alapja, nem valami egészben akarja feloldani az embert, hanem azt kutatja, milyen – elméleti és gyakorlati – esélyei vannak az egyes embernek, hogy egésszé váljék. A kijelentés absztrakt háttere lehetne a Trilógiának, azzal a posztulátummal, hogy ezért maradnak töredékek, vagy válnak fragmentum-emberekké.
          Molnár Tamás szabadságfelfogása viszont a keresztény hit transzcendens vonásait emeli ki, miszerint a szabadság a bűnöktől való megtisztulást jelenti. A bűnt a lélek teherként értelmezi – mondja –, amely akadályozza őt Isten felé fordulásában. "Hiszen Isten és az Ő parancsai felé kell fordulnunk. Tehát nem a teljesen szabad cselekvés és az »emancipált« életmód szabadságára van szükségünk, hanem arra, amit a teremtett, egészséges lélek a megváltásra való hívásként fog fel." A szabadság formális meghatározása mindössze azt jelenti: szabadon érvényesülhet minden nézet és üzenet. Ennek az abszolút szabadságnak a következményéből fakad, hogy az erős maga alá gyűri a gyengét, a szabadság nevében.
          Kristóf Ágota szereplőit az iméntiek fényében nem egyszer tetten érhetjük. Szabadságfelfogásuk, amit természetesen sosem definiál, viszont gyakorta illusztrál, mégis Odo Marquard felfogásához áll talán legközelebb. Marquard úgy véli, az emberi szabadság Isten hatalomvesztéséből táplálkozik. Azt állítja, amint modernek lettünk, az ember maga lett teremtő és megváltó, aminek oka abban rejlik, hogy Isten a maga részéről e dolgokkal felhagyott. Az ember autonómiája – szögezi le – Isten trónfosztásában gyökerezik. Az embere k - nek maguknak kell a valóságot csinálniuk, akarva-akaratlanul, mert Isten csak akkor maradhat jó, ha nincs. Lezárva a kérdéskört: a filozófiát – bármilyen kacskaringós úton jut is oda – a végeredmény, a tétel érdekli. Az irodalmat, jelesül a regényt ezzel szemben a folyamat, olyannyira, hogy Kristóf Ágotánál a mű befejezése ugyanúgy érdektelen, mint Kafkánál. Az írás véget ér, a vezeklés újra kezdődik, ami ismét íráshoz, az írásban történő gyónáshoz vezet, de a kegyelem nem jön el, mert nincs transzcendens mélysége a vezeklésnek, így legföljebb az újabb, A harmadik hazugság következik.
          A posztmodern világban kockázatos dolog azt állítani, hogy Kristóf Ágota a vezeklők közé tartozik, pedig így igaz. Rendkívüli életművet hozott létre, még akkor is, ha önmagát az írással, az íráson keresztül nem tudta megváltani. A szenvedés ismét szenvedést szült, az alkotás nem a feloldozás, helyesebben az önfeloldozás kegyelmét adta, a művek ellenben elkészültek. Az írónő gyakran a lét szürke, nehezen elviselhető zónájába került. Ráadásként Svájc egyszerre pokoli és mennyei, szolid és öntudatos fogyasztói paradicsomába, a komfortos nihilbe. Ezt az összetett állapotot nevezhetném ontológiai értelemben honvágynak, mivel Kristóf Ágota sajátos, negatív léthelyzete valószínűleg abból adódik, hogy tapasztalataival szemben nem tud – nyilvánvalóan nem akar – elképzelni, ha nem is egy szép új, de elfogadható világot. Olyan vezeklőnek tűnik, aki az írás penitenciája után sem képes a közösséghez, önmagához visszatérni. Finomítva: kizárólag a műveken keresztül tud eljutni ide. Íróként, persze, ez a legtöbb, ami elérhető vagy adható.
          Regényeiben közösség nem létezik, legföljebb izolált egyedek, hiányok, elemi sóvárgások jelennek meg a másik iránt. Joggal hasonlítják néha Csáth Gézához, mivel mindkettőjük műveiben darabokra hullik a világ, leépül az én. Kristóf regényeiben legfájdalmasabb a testvérkapcsolatok szétszakadása. Ebben a kötődésben szinte lehetetlen megkülönböztetni, hol végződik az én, illetve hol kezdődik a másik. Időnként nem tudjuk, a Trilógia két testvérhőse valóban kettő, vagy csupán egyetlen személy-e. Kristóf Ágota különös gyónásai előtt, biztos, ami biztos, új álarcot húz föl a régire. Természetesen nem az életrajzi elemek a fontosak, hanem a könyvekben található, megszerzett, megszenvedett tudás. (A háttérben, itt-ott felderengnek a freudisták szívének oly kedves elfojtások az említett testvérszerelemtől az apagyilkosság vágyáig.) Az irodalmi megvalósítás mintaszerű. Elsőrangú, magas szintű játék az énnel, a személyiséggel, a másik iránti kínzó, vétkes vággyal, önmagunk, múltunk visszaszerzésének reményével, már amennyiben tényleg játék mindez. Az olvasónak az, bár kegyetlen játék. Aggódnunk azonban fölösleges, az írónő tartja magát a műben. Mindössze mesél, pontosan, hidegen, kíméletlen egyszerűséggel, miként már említettem. Kristóf Ágota tükre nem homályos: minden fájdalmas élességgel rajzolódik ki benne. Karakterei mégsem egyoldalúak, jóllehet első olvasáskor itt-ott, mintha magának a Rossznak a manifesztációival találkoznánk. Sietős, többnyire tőmondatokkal dolgozó prózája egyszerre köznapi és démoni. A Nagy Füzet vak és süket öregasszonya megkéri a regény két kiskorú hősét, hogy öljék meg, azután gyújtsák rá és halott, meggyalázott unokájára a házát. Megkérdezi: képesek-e rá? Igen – felelik udvariasan és kötelességtudóan –, képesek vagyunk rá. Számíthat ránk. Ezután munkához látnak: "Borotvával elvágjuk a torkát, aztán benzint szívunk le egy katonai járműből. Meglocsoljuk benzinnel a két holttestet meg a viskó falait. Meggyújtjuk a házat, és hazamegyünk."
          Kristóf Ágota nyugtalanító regényhelyzetei, melyekben szereplői vergődnek, gyakran a kibírhatatlanságig fokozódnak, amit a rendkívül feszes történetmondás ellenére észlelünk. Az olvasó ösztönösen igyekszik kijutni nyomasztó világából, igyekszik a végkifejlet felé, jámborul abban bízva, hogy lesz ítélet. Ítélet azonban nincs, katarzis sincs, mindössze szembesítés önmagunkkal. Korunk embere – mindnyájan – ezt hajlandó a legkevésbé elviselni.
          A Trilógia vége felé azt mondja a regény elbeszélője, hogy "az élet teljesen haszontalan, értelmetlen, egy aberráció, végtelen szenvedés, egy Anti-Isten találmánya, akinek gonoszsága meghaladja felfogóképességünket." Elgondolkodtató szavak, még akkor is, ha tudjuk, Kristóf Ágota nem tartozik a nagy kitárulkozók, az olyanok közé, mint Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy éppen Jeszenyin, noha az irodalmi jóvátétel – nevezzük így –, a diszkrét, rejtőzködő, áttételes gyónás nem idegen tőle. Az írónő szívéhez nem a nagy gyónók, hanem olyan alkotók állnak közel, mint Thomas Bernhard, mert az osztrák szerző, miként írja, "sohasem hagyott fel hazája, a korszak és a társadalom, amelyben élt – gyűlölettel és szeretettel, valamint humorral teli – ostorozásával, kritikájával".
          Walter Nigg szerint mára már kevesen tudják, mit jelent vezeklőnek lenni, mi játszódik le a szenvedők lelke mélyén. A középkor szentjeit követően – mondja a svájci teológus – Dosztojevszkij volt az utolsók egyike, akik még tudtak ezekről a dolgokról. Menjen az emberek közé és tegyen vallomást, ez volt Dosztojevszkij életének, akárcsak írásainak vezérfonala. Az orosz író életműve ebben az olvasatban folyamatos vezeklés, vétkeinek bevallása, tartozásának szüntelen lerovása. A lelki megrázkódtatások, sejtések, bűnök nem mentek veszendőbe. Amvroszij sztarec ezért ismerte fel benne a vezeklőt – állítja Nigg. A modernizmus ritkán ismer ilyen írói attitűdöt, noha sokadrangú exhibicionistákban, grafomán naplóírókban sosem szenvedtünk hiányt. A vezeklés titka kevesek titka marad.
          Kristóf Ágota műveiből, a múlt szublimálása ellenére sok minden kikövetkeztethető. Vágy és indulat, közöny és gyilkos szeretet, sóvárgás a végső, mindig elutasított kegyelem iránt. Mindössze ízelítőül: "Egy lövést hallunk. Kinyitjuk a nappali ajtaját. Anya lőtt. Kezében ott van apa revolvere, újra lő. Apa már a földön, de anya még mindig csak lő." Másutt: "A két ágy még mindig ott van, felnőtt méretű ágyak, melyet szüleink vettek, még »a dolog előtt«. Még nem találtam megfelelő szót arra, ami velünk történt. Nevezhetném drámának, tragédiának, katasztrófának, de gondolatban mindig csak úgy hívom: »a dolog«, amire nincs szó". Kristóf Ágota kizárólag ebben az értelemben vezeklő, ilyen textusban vallomástevő. Belőle, esetleg a létezésből hiányzik valami, hogy ne legyen az, hogy boldog lehessen. A pőre sorssal történő szembenézéshez viszont nem akármilyen én-erők kellenek, amik megvoltak benne az alkotáshoz, van azonban valami, amihez valószínűleg még nagyobb erő, még nagyobb bátorság kell. Ez a szeretet, a minden tapasztalaton, minden vereségen, a sorson túli szeretet. A szeretet hiányáról többször esik szó műveiben. "Maga nem az anyám. Anyámnak kellene engem szeretnie, de ő csak Lucast szereti."
          Olcsó fogás lenne azzal érvelni, hogy a szeretet oldhatja a magányt, megszünteti az elszigeteltséget, habár elhangzik olykor ilyen mondat műveiben. Mindig egyedül éltem – mondja A harmadik hazugság egyik figurája –, talán azért, mert senki sem tanított meg szeretni. Másutt, az Apám című rövidprózájában pedig ezt találjuk: apám sehol nem sétált velem kéz a kézben. Nem könnyű a múltat megbocsátani, különösen, ha már nincs kinek. A megbocsátást, a kegyelmet nem lehet semmiféle módon akarni, kicsikarni. Mégpedig annak okáért – miként K. városban az Ottlik által fejezetcímként választott házfelirat hirdeti –, mert "nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené".
          Kristóf Ágota világa sok hasonlóságot mutat a lengyel szobrásznő, Magdalena Abakanowicz univerzumával. Nyomasztó hatású, kiszolgáltatott, a "semmi terhe alatt" görnyedő, üres alakjaival. Az olvasót rabul ejtik ugyan, de iszkol mellőlük a remélt feloldozás, a pozitív végkifejlet felé, mígnem kiderül, nincs hova futnia. Kristóf Ágota könyvei nem pusztán az érdekfeszítő cselekmény, sodró dialógusok miatt olvastatják magukat, hanem a kafkai, abakanowiczi, kristófágotai légkörből való minél gyorsabb szabadulás vágyának okán is. A kutyaszorítóból azonban nincs kiút. Kristófnál és Abakanowicznál közös a mélylélektani forrás. Abakanowicz azt állítja, munkái a megélt helyzeteken, ismert történelmen, életrajzon túl általános félelmeket, bizonytalanságokat fejeznek ki, tulajdonképpen a képzeletet szólítják meg. Ezek a félelmek, vagy inkább szorongások eredetüket tekintve az emberi lét alaprétegéhez kapcsolódnak. Abakanowicz minden művének saját, megélt sorsa az alapja. Kristóf Ágotánál valami nagyon hasonlót találunk: "Ha nem élem át mindazt, amit átélnem adatott, valószínűleg nincs is mit megírnom. Olvasóként néha sajnálom azokat, akik ügyesen írnak, de nincs valódi írnivalójuk. De persze a regény nem napló. Mire az élmények papírra kerültek, annyira eltávolodtam a tényektől, az eseményektől, hogy valójában már nem is rólam szól a történet." Az alkotások – ismét Abakanowiczot idézve – titkokból születnek. A titkokat nem szabad konkrét jelentésre váltani, mert elpusztulnak.
          A titkok maradjanak titkok.
          Jó volna az írás végén valamiféle pozitív mérleget vonni Kristóf Ágota kivételes írásairól, de mindössze egy koravén, francia költő, Dominique Tron idevágó szavai jutnak eszembe. Megközelítőleg így hangzanak: A szenvedés sem nem hasznos, sem nem haszontalan, sem nem kötelező. Csak valakinek a kitalálása vagyok. Elfogadom folyamatos kifosztatásomat.